“Te csak egészséges, fehér bőrű gyereket akarsz? Mit válogatsz, ez nem piac!”
“Nem akarsz sérült gyereket örökbe fogadni?! De ha te szülnéd, akkor is lehetne ilyen!”
Néha hallani ilyen megjegyzéseket az örökbefogadás kapcsán. Én még csak olyanoktól hallottam, akik maguk nagyon messziről szemlélik az örökbefogadást. Mint írtam, meg lehet mondani a jelentkezésnél, hogy milyen gyereket kér az ember (kor, nem, egészségi állapot, származás, testvérek száma), és kivétel nélkül mindenki meg is mondja. Még a legelfogadóbb szülőjelöltek is szabnak határokat. Nincs “általános” gyerek, a rendszerben található mindenféle örökbe adható gyerek nullától tizennyolc évesig, egészségestől vegetatív állapotúig, egy gyerektől ötös testvérsorig.
Igen, kell válogatni. Előre el kell dönteni, mit tud vállalni és elfogadni a család. És ha felajánlanak egy gyereket, aki valamiért nem megfelelő, akkor kell tudni nemet mondani. Még ha meg is szakad a szívünk a szegény másfél éves gyerekért, aki egy féléves szintjén van mozgás- és értelmi fejlődésben.
Miért fogadunk örökbe? Hogy boldog családdá váljunk. Nem szabad sajnálatból, bűntudatból igent mondani egy gyerekre. Fogok itt bemutatni olyan családot, akik Down-szindrómás gyereket fogadtak örökbe, de ők erre vágytak, erről álmodtak. Szabad beteg gyereket örökbe fogadni, de csak önként, dalolva. A gyerek is akkor boldog, ha őt maradéktalanul elfogadják, és nem fogcsikorgatva, erőik megfeszítésével nevelik.
Persze, ha te szülöd, akkor is lehet mindenféle. Így igaz. De akit te szülsz,az egy veled azonos rasszba tartozó, a génjeidet hordozó újszülött lesz, és jó esetben örülsz neki, várod, már a várandósság alatt alakul a kötődés. Nem fogsz egy más rasszba tartozó kétévest szülni, aki már számos sérülést begyűjtött rövidke életében. De egy újszülöttként örökbefogadott babának is megvannak már a veszteségei. És igen, ha te szülöd, akkor is lehet sérült. Sok család remekül megoldja, mások meg összeroppannak a teher alatt, elválnak. Különböztessük meg azt, amit kényszerből megoldunk, ha ezt dobja az élet, és amit önként vállalunk.
Örökbe fogadni annyit jelent, mint tisztában lenni a határainkkal. Önismeret, háromszor aláhúzva. A Tegyesz és az Ágacska tanfolyamain és általában az egész jelentkezés során hangsúlyozzák, hogy ne vállaljunk többet, mint amit el tudunk fogadni. Lesz még itt szó a sikertelen örökbefogadásokról, a kudarc oka szinte mindig az, hogy túlvállalták magukat a szülők – gyerekszámban, túl gyorsan érkező testvérekben, egészségi állapotban. Egy felbontott örökbefogadás tönkreteszi a gyerek további esélyeit a sikeres életre. Akit nem tudsz vállalni, arra nemet kell mondani, a gyerek érdekében is. A gyereknek is ezzel adod meg az esélyt, hogy egy következő, aki el tudja fogadni, hazavihesse.
A magyar örökbefogadók toleranciaszintje valóban nem túl magas. Kevesen vállalnak idősebb, roma vagy sérült gyereket. A blogban szeretnék majd ilyen családokat is bemutatni, egyik célom kicsit népszerűsíteni az atipikus örökbefogadásokat. De nem gondolom, hogy bárkinek a torkán le kéne nyomni egy ilyen gyereket, ha ő nem érzi magát késznek.
Egy egészséges, fehér bőrű újszülöttel is lesz épp elég nehézség. Az örökbefogadás szülői pluszfeladatokkal jár: megmondani, hogy nem én szültem, közvetíteni a vér szerinti szülő képét, segíteni a gyökerei keresésében, elfogadni a gyerek veszteségeit. Egy más népcsoportból származó, vagy beteg gyerek adoptálása ehhez képest is pluszfeladatokat jelent. Erre van, aki nagyszerűen képes, de aki nem, azt nem kötelezzük rá.
Egyébként a tekintetben tényleg piaci elven működik az örökbefogadás, hogy a várakozási idő a kereslet-kínálat viszonytól függ. Amit sokan keresnek, arra többet kell várni. (De csak azért nem szabad idősebb, beteg vagy roma gyereket vállalni, hogy hamarabb sorra kerüljünk!) Viszont mindenki azt kapja, amit kér, csak ki kell állnia a sorát.
Örökbe.hu 
Na, igen, egyrészt én is sajnáltam azokat, akik a sorban előttünk csak fehér gyereket fogadtak el, mert hihetetlen kis csodától zárták el magukat… nem lesajnáltam, nem elítéltem, csak volt bennem egy olyan “nem is tudják, mit vesztettek”-érzés. De nagyon örülök, hogy így történt, egyrészt, mert nyilván azért így döntöttek, mert nem tudták volna teljes szívvel vállalni, és tüske maradt volna bennük; másrészt ez a tüske megmérgezte volna a gyereket is, és lehet, hogy máris nem lenne ilyen “hihetetlen kis csoda”.
Szóval, igen, mélységesen egyetértek veled, mindenki annyi homokot vegyen a markába, amennyit elbír. Én nem tudtam volna sérült gyereket hazahozni (persze, ami már egy újszülöttön is nyilvánvaló, az nem “kicsit beteg”, de nem mentegetni akarom magamat én sem; nem, és kész). Persze, szülhettem is volna beteget, nagyon beteget is akár, de valahol titkon a tudatalattim sarkában van egy “kupac”, amit ha nagyon elkezdek “kapargatni”, akkor azt gondolom, hogy lehet, hogy pont ezért nem tudtam én szülni a gyerekünket… sok év rémálmaiban született élettel összeegyeztethetetlen súlyosságú betegséggel kicsikém… félnék. Félnék, hogy elveszíthetem. Félnék szenvedni látni. Nem tudnék ilyen felhőtlenül és felszabadultan az anyukája lenni – és többet szenvedne ettől, mint a betegségtől.
KedvelésKedvelés
Szerintem nem csak a szülők egyéni hozzáállása számít egy roma, félnéger gyerek elfogadásához. A közösség, ahová a gyerek kerül, nagyon sokat számít. Egy nagyvárosban, vagy akár egy kisvárosban nem tűnik fel egy roma gyerek. De pl. hiába fogadnék én el egy roma gyereket, ha a mi községünkben egyetlen roma sem él, és biztos vagyok benne, hogy nem érezné jól magát a közösségben. És igen, félnék is a kirekesztésétől. Ez az, amit én soha nem tudnék elviselni.
KedvelésKedvelés
A mienk is egyetlen a mi kis falunkban, egy-két hónapig voltak is megjegyzések, csodálkozó kérdések, de most már “éppen elfér”. Közösségbe kerüléstől vannak félszeim, ahol is már nem engem néznek, akit láttak itt felcseperedni, hanem neki kell megvédenie magát – remélem, sikerül felvértezni addigra.
KedvelésKedvelés
Hú, ezt nagyon értem!
KedvelésKedvelés
Ezzel teljes mértékben egyetértek.
KedvelésKedvelés
Én pont így gondoltam, hogy oka van annak, hogy én nem szülhetek. A természetet nem lehet becsapni, csak max. kikényszeríteni dolgokat, de nem hiszem, hogy mindig jól sül el. Ki tudja, ha átmegyek akármennyi lombikon, és szülök egy genetikailag “miénk” babát, nem lenne-e később baja csak az én önzőségem miatt, hogy nem tudtam lemondani a genetikai kötődésről, ami így utólag, és egyre inkább éretten vajmi keveset ér egy szülő-gyerek kapcsolatban.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó írás megint, köszi!
Javítsatok ki, ha rosszul gondolom, de azért az a gyerek, aki örökbe adhatóvá válik, azt előbb-utóbb örökbe is fogadják, nem? Ha én nem, akkor az utánam következő, ha ő sem, akkor a következő, és így tovább, egészen a külföldiekig. (Más kérdés, hogy eközben mennyi idő telik, el…)
Azért is speciális helyzet, amikor az ember örökbe fogadásra jelentkezik, mert az esetek többségében rengeteg küzdelem és veszteség áll már ilyenkor a jelentkező mögött, és olyan szinten tombol a gyermek utáni vágy, hogy nehéz józanul, előre látóan gondolkodni. Nehéz hátrébb lépni egy lépést, és felmérni a valódi határainkat.
KedvelésKedvelés
Nehéz, de nagyon fontos. Igen, általában van következő, de nem mindig, de akkor sem biztos, hogy rosszabb lesz neki, mint egy olyan családban, ahol titkon mindig utálják egy kicsit. Mondjuk egy halmozott epilepsziás, súlyos fogyatékos, légzési elégtelen babát a vér szerinti szülő simán intézetbe ad, és nagyon megértjük, mert rámenne a meglévő család hátha, meg mittudomén, de akkor simán elfogadhatjuk azt is, hogy örökbe sem akar valaki ilyen nagyon beteget fogadni, mert túl megterhelőnek érzi. A roma, félnéger, stb. variációt meg elképzelni is nehéz a vér szerinti családokban, hiszen ott ez általában nem történik meg. Könnyen ítélkezik, akinek nem kell ezt átgondolni soha.
KedvelésKedvelés
Buzsa: nem. Általában egyszerre 2000 örökbe fogadható gyerek él Magyarországon a szakellátásban (az alapítványos újszülöttek ebben nincsenek benne), és minden évben 500-at adnak örökbe. Nagy részük idősebb vagy beteg. Egy tíz év feletti gyerek a külföldieknek sem kell. Majd keresek számokat, de sajnos az örökbe adható gyerekek nagyobbik része marad állami gondozott.
KedvelésKedvelés
Néztem számokat. 2010-es adatok.
Örökbe fogadható gyermekek száma: 2065
– ebből fogyatékos 702
– 10 éven felüli 1265
– 3 éven aluli: 135
Pedig Magyarországon az utolsó kategória az, akinek van esélyes családba kerülni.
KedvelésKedvelés
hu, jesszus, micsoda számarányok! Köszönöm a választ, hát utólag látom, mennyire naiv gondolat volt, amit leírtam. (Esetleg az öt év alatti, többé-kevésbé egészséges gyerekekre igaz lehet.)
*Megjegyzés: ma is tanultam valami újat, jövök máskor is 🙂
KedvelésKedvelés
Vicq, ne haragudj, valószínű én vagyok a béna, de nem teljesen értem ezt a mondatodat: “A roma, félnéger, stb. variációt meg elképzelni is nehéz a vér szerinti családokban, hiszen ott ez általában nem történik meg.”
KedvelésKedvelés
Arra vonatkozott, hogy könnyen magyaráz a partvonalról, hogy mit kéne elfogadnod, meg mit sem, akinek a vele azonos színű férjétől születik vele azonos színű gyereke, azaz a legtöbb fehér családban nem lesz roma gyerek, meg félnéger, meg egészen az. Mi elfogadtuk és elfogadjuk a tőlünk eltérőt, nekünk ez (épp) nem gond, de általában nem az amúgy vegyes családokban élők csodálkoznak azon, hogy “csak úgy válogatni lehet”… Bár az is igaz, hogy mi inkább olyanokkal találkozunk, akik úgy néznek ránk, mint ufókra, hogy vállaltuk a “nemfehéret” is, de tényleg azt gondolom, hogy ezt mindenki csak maga tudja eldönteni, bárhány drukker/ellendrukker van is
KedvelésKedvelés
köszi, most már értem!
KedvelésKedvelés
Érdekes volt számunkra például, hogy egy Gólyahíres találkozón, amikor a babákat mutatták be a szülők, volt egy pár, aki roma származású kicsit vitt haza. A lényeg az, hogy ők először fehér babára adták be a jelentkezést, csak később, az anyuka elmondása szerint “nem bírtak tovább várni”, így módosítottak roma babára, és így láss csodát egyből lett kicsi. Nekünk ez nagyon furcsa volt a párommal, mert nem hiszem, hogy a nem tudok várni egyenlő az elfogadással, főleg, hogy az elején csak fehér babára jelentkeztek… Persze nem ítélkezek, csak érdekes szerintem. Mi éppen ezért úgy vagyunk vele, hogy várunk amennyit kirótt ránk a Jóisten, de amit beparamétereztünk az elején, az okkal volt, és nem vagyunk hajlandók alkudozni, módosítani rajta azért, hogy esetleg hamarabb kapjunk egy babát.
KedvelésKedvelés
Mondjuk mi is azt vállatuk később is, amit a legelején, és én sem módosítottam volna rajta, de nem gondolnám ismeretlenül, hogy ez csak muszájos félmegoldás lehetett. Lehet, hogy időközben találkoztak bevállalósabb családdal, láttak jól sikerült “vegyes örökbefogadást”, aztán utána lettek elfogadóbbak és sürgették meg az időt, ki tudja? Én azért abban is hiszek, hogy az ember változhat, még ha jó önismerete van is.
(de lehet, hogy csak a kicsi érdekében szeretném ezt hinni)
KedvelésKedvelés
Így gondolom én is. Mi is a Gólyahírnél (is) állunk sorba, még szerintem jó ideig, de a sorszámok mindig lefelé mennek…. 🙂
KedvelésKedvelés
Gyakran a babára váróknak nem lenne semmi kifogásuk a roma vagy színesbőrű gyerkőc ellen, csak a rokonság és ismerősök elvárásainak akarnak megfelelni, és néha egy idő után úgy döntenek, hogy nem foglalkoznak tovább ezekkel az elvárásokkal.
KedvelésKedvelés
Ezt én is látom. Sokszor meglepően nyitott, felvilágosult párok nem akarnak roma babát, például mert a nagyszülők már közel sem ilyen nyitottak.
KedvelésKedvelés
Szerintem sok családtagban nem is szándékos elutasítás van, hanem eleve, hogy tudja-e majd szeretni, elfogadni az új családtagot. Sok kérdés bennük is felvetődik, és nekik nincs tanfolyam, ahol erre fel tudnának készülni, ki tudnák beszélni. Pedig az ő életük is részben változni fog. (Főleg ahol szoros a családi összetartás.)
KedvelésKedvelés
Bizony. A jelentkezőket képzik, felmérik, a családtagok pedig sokszor ötven évvel korábbi nézeteket vallanak még az örökbefogadásról. Pl. meglepődnek, hogy meg kell mondani a gyereknek az örökbefogadást, ami pedig ma minden felkészítés sarokpontja.
KedvelésKedvelés
Igen, szerintem is ezt nagyon fontos észben tartanunk, amit Gyöngyi írt, hogy amikor
mi közöljük a rokonokkal, hogy örökbe fogunk fogadni egy gyereket, és elsőre felháborodunk, nem értjük, miért nem lelkesedik mindenki kitörő örömmel, jusson eszünkbe, hogy mi addigra hónapok óta ezen gondolkodunk, elolvastunk minden lehetséges fórumot, stb., ebben élünk – míg ők tényleg csak a rémhíreket és a múlt századi elképzeléseket ismerik általában. Van valamiféle missziós feladatunk ilyen értelemben nekünk, örökbe fogadó szülőknek, segítenünk kell a szélesebb családot az elfogadásban (már aki hagyja, hogy segítsenek, ugye).
KedvelésKedvelés
Meg lehet egyébként nekik mutatni a blogot…
Egyébként ezért érdemes már a felkészülésbe bevonni a családot.
KedvelésKedvelés
Nekem nagy szerencsém volt az én családi ágammal, nálunk majdnem örökbefogadtak előttem, csak közben megfogantam, és van egy öf unokatesóm is; szóval ez nálunk rendben volt, meg vegyes család is van a rokonságban, úgyhogy azzal sem volt nálunk gond, hogy “ki mennyire fehér” egy családon belül. Anyósomék aggódtak, hogy nem gondoltuk át rendesen a dolgokat biztos, meg reménykedett anyósom, hogy hátha mégis majd azért születik egy “saját”, vagy ha bármilyen színűt elfogadunk, akkor az a bármilyen tulajdonképpen lehet, hogy épp fehér lesz; de amint megszületett az unokája, onnantól ez mind elfelejtődött, mintha sosem lett volna, nagy a szerelem 🙂 Apósomékkal kevesebb időt töltünk, úgyhogy kevésbé is tudom, mi jár a fejükben, és nagyon meglepett, amikor megkérdezték, hogy ugyanmár, nem lehetne-e úgy felnevelni, hogy azt higgye, én szültem, hiszen ha nem mondjuk neki, hogy nem, sosem jön rá… Nem is értették, amikor visszakérdeztem, hogy oké, én szültem, de akkor mit mondunk, ki az apja? Aztán azért tudomásul vették, hogy ez úgy lesz, hogy nem hazudunk a gyereknek, mert ez nekünk fontos, de a tudomásul vétel nem feltétlenül megértés. Viszont ők is szeretik, és akarnak vele lenni, innentől meg nem érdekel, mivel nem értenek egyet a nevelési elveinkből. 🙂
KedvelésKedvelés
Tavaly az Ágacskánál volt egy pár alkalmas csoport leendő nagyszülőknek, én el is küldtem a szüleimet. Szerintem nagyon hasznos volt, leginkább nem is a megszerzett információk miatt, hanem azért, mert azt érezhették, hogy nincsenek egyedül ezzel a helyzettel. Nekem nincs tesóm, így aztán úgy néz ki, nem lesz vér szerinti unoka – ezt nekik is fel kell dolgozni.
KedvelésKedvelés
Üdv itt!
Most szombaton is lesz szó a nagyszülők szerepéről az Ágacska Klubban.
KedvelésKedvelés
Kedves Izabella, szerintem itt az igazság, a bejegyzésedben. Pl. én határozottan nyitott lennék roma babára is. Férjem nem és ennek oka a család, a barátok. Engem ez nem befolyásol, úgy gondolom, hogy meg tudnánk birkózni a dologgal, de elfogadom azt, hogy neki ez probléma, így egyelőre nem erőltetem. Bízom benne, hogy változik majd ő is, nyitottabbá válik. Egyelőre “fehér” baba az igényünk.
KedvelésKedvelés
Fura, (mármint annak, aki a korábbi hozzászólásaimat is olvasta) de nálunk is így volt, de az is igaz, hogy én olyan környékről származom, ahol viszonylag kevesen élnek, és nem is volt kapcsolatom velük harminc évig. A házasságunk után a férjem lakhelyére költöztünk. Ott sokkal többel találkozom.
KedvelésKedvelik 1 személy
A jövendőbeli nagyszülők természetesen többé vagy kevésbé tartanak az örökbefogadástól-mivel semmilyen vagy nagyon elvault Dickens-regénybeli ismereteik vannak róla- és várnák tovább a csodát, hogy majd szül a lányuk/menyük. A mi tapasztalatunk alapján az ellenérvek és a félelmek addig tartottak, amíg hirtelen haza nem vittük az újszülöttet. Onnantól kezdve ő a legszebb meg a legügyesebb 🙂
A fő témát illetően abszolút egyetértek, hogy mindenki annyit vállaljon, amennyit elbír-ő is meg a környezete is. Nyilván a társadalmi megítélés vagy a kilógás a sorból máshogy alakul egy kisközösségben, mint egy nagyvárosban. Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. Ezeket nem mindig lehet előre látni.
KedvelésKedvelés
Egy picit tud csavarintani ezen a helyzeten, amikor egy elsőszülött, imádott vér szerinti unoka mellé hozol haza egy nem újszülött, kreolos másodikat. No, nálunk ez itt-ott okozott némi “zavart az erőben”.
KedvelésKedvelés
Zsuzsa, remek a blog, gratulálok! Azt hiszem ez az eddigi kedvenc bejegyzésem. Nagyon szép, összeszedett írás erről a fontos témáról. Egyébként annak idején volt olyan ismerősöm, akitől én is megkaptam, hogy válogatok. 🙂
KedvelésKedvelés
Fatika, köszönöm, és üdv itt!
KedvelésKedvelés