Beszélgetés Mészáros Krisztina pszichológussal
Mészáros Krisztina az örökbefogadással kapcsolatos segítséget és információkat nyújtó Ágacska Alapítvány szakmai vezetője. A pszichológus szakemberrel a meddőség lelki hátteréről, lombik és örökbefogadás viszonyáról, az örökbefogadott gyermek elfogadásáról és az életadók lelki folyamatairól beszélgettem.
– Mesélj magadról!
– Klinikai szakpszichológus vagyok, 2003 óta foglalkozom az örökbefogadással, az Ágacska Alapítvány szakmai vezetőjeként. Eredetileg közgazdász a végzettségem, később lettem pszichológus, de ez a terület jobban érdekel. Az örökbefogadás mellett a Mens Mentis endokrinológiai meddőségi központ pszichológusaként dolgozom, ott a meddőség pszichoterápiás kezelésével foglalkozom. Ugyanolyan izgalmasnak érzem a vér szerinti gyerekért való küzdelmet, mint hogy az örökbefogadás felé induljanak el. Egyik irányba sem nyomok senkit, mindkettőt egyformán jónak érzem, és egyformán küzdök érte a pácienseimmel együtt. Ez a kettősség a személyes életemben is megjelenik, van vér szerinti és örökbefogadott gyermekem is, és mindkét utat pozitívnak látom.
– Mivel foglalkozik az Ágacska?
– Az örökbefogadó családokat segítjük. Ennek egyik módja a közösségfejlesztés, önsegítés, itt a családok és az örökbefogadott gyermekek illetve a várakozók egymással kapcsolatot találnak, önkéntes segítőket is képzünk. A másik a professzionális segítő részleg, ahol pszichés segítséget adunk, szülőcsoportok, gyermek pszichodráma, családterápia, egyéni terápia formájában. Konferenciákat, képzéseket szervezünk, örökbefogadásra felkészítő tanfolyamot is tartunk. Összesen évi ezer ember eljön hozzánk. Emellett könyvet is írunk, hogy minél több emberhez eljuttassuk az információkat.
– Sokan küzdenek ma meddőségi problémákkal?
– Nagyon sokan. Ennek az lehet az egyik oka, hogy viszonylag későn kezdik el az emberek a próbálkozást a vér szerinti gyerekért, általában harminc fölött, pedig korábban könnyebb lenne teherbe esni. A meddőségi szakemberek szerint minden a petesejt minőségén múlik, és minél idősebb valaki, annál több probléma merülhet fel.
– Milyen lelki folyamatokkal jár az érintetteknél a meddőség illetve a kezelése?
– Legkésőbb három lombik után mindenki összeomlik. Addig bírják, bár egyre romló lelkiállapotban. Pedig a lombikoknak is vannak tanulságai, hány petesejt termékenyül meg, hány napig maradnak életben az embriók. Orvosi szempontból ez kísérletezgetés, tehát a harmadik-negyedik lombikra már jobb lenne az esély, csak közben lelkileg olyan rossz állapotba kerül az illető, ami megakadályozza a sikert. Sokan már a beültetés után egy héttel azt érzik, hogy ez nem sikerült, védik magukat a csalódás ellen, és ez nem segít a magzatnak, hogy beágyazódjon.
– A lombiknak kitüntetett jelentősége van a meddőségi kezelések között? Más lelkileg, mint az egyéb eljárások?
– Egy páciensem úgy fogalmazta meg, hogy egy inszeminációnál nem is tudja, mit történik, találkozik-e a petesejt a hímivarsejttel. Nem több, mint egy természetes ciklus, a veszteségélmény se sokkal nagyobb. A test ugyan nagyobb terhelésnek van kitéve a hormonkezelés miatt, de lelkileg könnyebb elviselni, mert nem történik tényleges megtermékenyülés. A lombiknál sokszor meg is mutatják mikroszkópon, ahogy elindult az embrió fejlődése, tehát egy elkezdődött életről van szó. És ami elindult, amögé már egy csomó fantáziát tesznek, elképzelik, milyen lesz terhesnek lenni. Valódi veszteségélményről van szó, nemcsak egy fantázia, de több embrió elvesztéséről is.
– A lombiknál a nagy rákészülés, a gyógyszerek, hormonkezelések, betegállomány is fokozza a stresszt?
– Már ahhoz is túl kell lépni egy korlátom, hogy saját magát injekciózza a nő. Egyébként ez már „meg se kottyan” a lombikosoknak, ez mutatja, mennyi mindenen mentek keresztül. A túlzott hormonbevitel, annak hatásai, és az egész folyamat távol áll a természetestől, a szexualitás eredeti, örömszerző funkciójától. Sőt, a lombikoknál is egyre többször az ICSI eljárást alkalmazzák, egy kiválasztott hímivarsejtet bejuttatnak a petesejtbe, tehát annyi természetes kiválasztódás sincs, mint korábban volt a lombikban.
– Örökbefogadós körökben olyanokkal találkozom, akik 2-3-5-10 sikertelen lombikon vannak túl. Ha valakinek sikerül teherbe esni, akkor hepiend, elfelejthetjük a nehézségeket?
– Én szülésig szoktam kísérni terápiában a kismamákat. Nem a teherbeesés a cél, meg is kell tartani azt a magzatot. Abban hasonlít az örökbefogadás meg a lombik, hogy mindkettő nehezen létrejött anyaság, lehetnek olyan érzések, amelyekkel többet kell dolgozni. Egy termékenységében frusztrált nőnek lehet, hogy kevésbé van önbizalma ahhoz, hogy ő jó anya lesz.
– A férfiakat is megviseli a meddőség?
– Ők még rosszabbul viselik, bár nem sokat beszélnek róla, elhessegetik a témát. Sőt, sokszor a férfi meddőség is a nőkre hárul. Nagyon sok olyan párral találkoztam, ahol, ha kívülről kérdezték, akkor a nő magára vállalta a férfi terméketlenségét.
– Ilyenkor mindketten járnak terápiára?
– Kétféle út létezik, párterápia és egyéni. Mindkettőnek más az előnye. Ha egyedül jön a nő, akkor relaxációs módszerrel dolgozom, a cél a testi folyamatok fölötti kontroll, hogy megérezze, mi zajlik a méhében, petefészkében, és ezzel is nagyon jó eredményeket lehet elérni. De párterápiával ugyanilyen hatékonyan lehet dolgozni, és annak az az előnye, hogy a házaspár együtt csinálja, az apukát is be lehet vonni a folyamatba.
– A cél az, hogy teherbe essen a paciens? Vagy, hogy lelkileg jól legyen?
– Az a lényeg, hogy lelkileg jól legyen. Én az örökbefogadás gondolatát mindenkinek meg szoktam pendíteni, hogy el tudja-e képzelni. Egy pszichodráma csoportomba járt egy nő, aki a tizenharmadik lombikra készült. Egy játékban a beültetés után egy héttel vett részt, és volt egy pillanat, amikor kiválasztotta magának a leendő gyermekét. Akkor megkérdeztem, ez vér szerinti vagy örökbefogadott gyerek, mert volt örökbefogadási engedélyük is. Ő azt felelte: „nem tudom, de nekem ez már mindegy, csak anya szeretnék lenni”. Akkor terhes lett. De akkor már ugyanolyan boldog lett volna, ha nem a lombik sikerül, hanem az örökbefogadás. Én azt szeretném mindenkinél elérni, aki gyerekre vágyva fordul hozzám, hogy akarjon anya lenni. Ha valakiben kialakul ez az érzés, akkor könnyebb elfogadni, hogy örökbefogadás útján leszek anya.
– Gyakori, hogy a meddőségnek csak lelki oka van?
– Bárkinél lehetne olyan lelki problémákat találni, mint a meddő pároknál. Inkább azt mondanám, kinek melyik testrésze érzékeny: a torka, és akkor torokgyulladást kap, ha lelki megrázkódtatás éri, más ízületi gyulladást, és van, akinek a női hormontermelés a gyenge pontja. De minden meddőségi problémában van stresszfaktor. Nincs olyan ember, akinek ne lennének lelki problémai, de aki teljesen jól van, a meddőségi kudarc annál is okozhat rosszabb pszichés állapotot. Egyébként legtöbbször a férfinál és a nőnél is fennáll kisebb probléma, ami összeadódik. Viszont a lélek van olyan erős, hogy egy fizikailag gyengébb folyamatot is meg tud segíteni. Ha kiszolgáltatva, rossz lelkiállapotban megyünk bele a lombikba, az kevésbé vezet sikerre, mintha a pszichénk ezt meg tudja támogatni.
– Hány lombikig érdemes elmenni?
– Nincs abszolút határ. Addig, amíg valaki úgy nem érzi, hogy mindent megtett a vér szerinti gyermekért. Van, aki húsz lombiknál sem érzi, és van, akinek egy sem kell hozzá.
– Örökbe fogadni csak akkor szabad, ha a pár már feladta a vér szerinti gyerek vágyát?
– Nem tudom, hogy teljesen valaha fel lehet-e adni ezt a vágyat. Viszont ami fontos: ha örökbe fogadok, akkor arra koncentráljak. Nem vagyok dogmatikus ezen a téren, de egyes nyugat-európai országokban csak akkor lehet örökbe fogadni, ha valaki befejezte a lombik próbálkozásokat. Ezt nem tartom életszerűnek, de azt lehet érezni, ha valaki eljut odáig, hogy nem kínzom magam tovább, nem érdekel, és ugyanolyan jónak érzem az örökbefogadást, mintha én szültem volna. Ha valaki eljut ide, akkor meg tudja találni az örökbefogadott gyerekben az anyaságot, és nem próbálkozik tovább.
– Miért olyan fontos, hogy a pár már a jelentkezésnél lezárja a lombikozást? A várakozás évei alatt még lenne idő próbálkozni.
– Szerintem a felkészítő tanfolyamot nem ugyanolyan füllel hallgatja végig, aki még lombikozik, és csak a biztonság kedvéért jelentkezik. Az nem fogja meghallani a legfontosabb üzeneteket, hogyan kell egy örökbefogadott gyereket jól nevelni, hogyan kell vele beszélgetni a saját örökbefogadásáról. Amikor már igazán szeretne örökbe fogadni, akkor tudja ezeket a tanácsokat magáévá tenni. Fontos, hogy aki az örökbefogadásra készül, ezt az időt arra szánja.
– Más a lombik ilyen szempontból, mint ha házilag próbálkoznak?
– Azt tapasztalom, még a legreménytelenebb esetekben is minden hónapban gondolnak arra, hogy hátha most teherbe esnek. Persze nem kell védekeznie annak, aki örökbe akar fogadni. De az örökbefogadás ugyanolyan fontos elhatározás, és másképp kell rá készülni, mint a vér szerinti gyerekre. Aki ezt a kettőt összemossa, az az örökbefogadásban sem lesz olyan sikeres. Azok lesznek sikeresek, akik ha eldöntötték, úgy veszik, mintha egy várandósság lenne. Akkor erről olvasok, olyanokkal beszélgetek, akik szintén örökbe szeretnének fogadni, és nem lombikozókkal. Ez két különböző út, különböző harccal. Hisz az örökbefogadott gyerekért is kell küzdeni! Aki nem megy végig ezen az úton, annak lehet, hogy mikor felajánlanak egy gyereket, akkor nem érzi magát késznek, vagy akkor idegen neki a gyerek.
– A várakozás a gyerekre több évig is tarthat. Hogyan töltse ezt a szülőjelölt?
– Hasznos eljárni örökbefogadós programokra, találkozókra, csak te kigyűjtöttél három ilyen eseményt a következő hónapban. Érdemes neten beszélgetni, még inkább személyesen találkozni olyanokkal, akik ugyanilyen cipőben járnak. Az örökbefogadás is szülői identitás, nem kell kakukktojásnak éreznem magam. El lehet oda jutni, hogy ez ne szégyen, hanem büszkén vállalt identitás legyen. Ezzel meg lehet birkózni a várakozási idő alatt, és a végére tudjuk, hogy fog ez menni nekünk.
– Gyakran kérdezik a várakozók, érdemes-e már berendezniük a babaszobát.
– Ízlés dolga, az egyik embernek segít, mert ő így készül és helyet csinál a gyereknek, más meg addig nem, amíg meg nem érkezik, mert fájdalommal töltené el, ha látná az üres kiságyat. Úgy kell cselekedni, ahogy jól érezzük magunkat. Az azért jó, ha van a gyereknek helye, szobája, ahova majd érkezni fog. A tudatunkban tudni kell, hogy fogjuk elhelyezni a lakásunkban a gyereket.
– Miben látod a hazai örökbefogadási rendszer problémáit?
– Nagyobb hangsúlyt fektetnék a felkészítésre, kibővíteném a tanfolyam óraszámát, és elnyújtanám időben, hogy ne egyszeri esemény legyen. Vannak országok, ahol a felkészülés egy évig tart, például Angliában, és mindig történik valami. A várakozási idő annak, aki önként nem foglalkozik vele, tényleg hosszú, ki tud hűlni a szándék. Nem szerencsés, hogy az elején van egy rövid, intenzív szakasz, aztán évek múlva történik az örökbefogadás. Sokan azért mondanak nemet, mert ebben a helyzetben nem érzik késznek magukat. Több olyan elem kellene a várakozás során, amikor tudnak lelkileg készülni, másokkal beszélni, fenntartják a témát, az nem alszik el. Akik határozatot szereznek, azoknak 65 százaléka fogad végül örökbe. 35 százalék magától lemorzsolódik, meggondolja magát, elválik, vagy túl hosszú neki a várakozás.
– Mikor kell nemet mondani egy felajánlott gyerekre?
– Nekem erről más a véleményem, mint általában az embereknek. Ha az ember eldöntötte, hogy örökbe akar fogadni, akkor nyitottan kell az egésznek nekimenni. Persze fontos nemet mondani, de aki elutasít egy gyereket, bírálja felül saját magát, hogy mire mondott nemet, mi ijesztette meg, mi akasztotta meg. Ez egy önismereti lépés, hogy megértse a saját motivációit. Az elején el lehet mondani nagyjából, mit szeretnénk. Nyilván akkor nemet kell mondani, ha nem felel meg annak a gyerek, amit kikötöttünk. Sok probléma adódik abból, ha valaki ilyenkor mégis elkezdi a barátkozást. Ha egyszer megbeszéltük, mit nem szeretnénk, ahhoz érdemes ragaszkodni, vagy először elviekben eldönteni, miben tudunk engedni. És nem akkor hirtelen bekerülni egy kényszerhelyzetbe, hogy felajánlanak egy gyereket, akit megsajnálunk, de nem tudunk vállalni. De az ellenkezője is lehetséges, hogy azt hisszük, azt se tudjuk elviselni meg ezt se, és valójában tudnánk. Lehet, hogy fel tudunk fejlődni egy komolyabb feladathoz is, míg mások nem tudnak felfejlődni a saját igényeikhez sem. Arra kéne törekedni, hogy a saját határainkon belül táguljanak a korlátok. Ne gondoljuk, hogy egy gyereket tényleg attól fogunk elfogadni, hogy nem roma származású. Egyes tényezőket ki szoktunk nagyítani, előítéletek alapján döntünk. Oda kéne eljutni, hogy egy örökbefogadott gyerek nem lesz ugyanolyan, mint akit megszülhetnél, és azt is csak elképzelni tudjuk, milyen lenne a sajátunk.
Én saját magamnak azt a korlátot állítottam, hogy akit kapunk, azt hazavisszük. Mikor felajánlották a gyereket, nem éreztem úgy, hogy mondhatok rá nemet. El kéne dönteni, akarunk-e örökbe fogadni, vagy nem. Egy ismerősömnek felajánlottak egy újszülött kisfiút, és sorolták neki, hogy ez a reflexe nem megfelelő, meg az sem, de egy egészséges szép kisfiú volt. Én annyit kérdeztem tőle: akarsz örökbe fogadni, vagy nem? A vér szerinti gyereknél is kiderülhet, hogy asztmás, vagy le van tapadva a nyelve, nem lehet mindentől megijedni. Igazságtalannak érzem az örökbefogadott gyerekkel szemben, hogy „ez a gyerek nem jó”. Inkább a szülő nincs még kész, dolgoznia kell magán, és át kell gondolnia, miben kéne fejlődnie, hogy egy gyereket tudjon vállalni olyannak, amilyen. Arra is gondoljunk, hogy ha eljutunk a személyes találkozásig, akkor már a gyermek is sérül nemet mondás esetén. Ezért kell előre belegondolni egy csomó mindenbe előre.
– Több ismerősöm elutasított felajánlott gyereket, és később boldogan hazavitt egy másikat.
– Kérdés, miről szólt ez az elutasítás. Ha elgondolkozott rajta, lehet, hogy ez továbbvitte a saját útján. Mindenkinek trauma, ha nemet mond egy gyerekre. Utána szoktak tágulni a határok, hogy akarok-e gyereket, miért is nem tudtam ezt a gyereket elfogadni… Persze ennek lehetnek objektív okai, de általában sokat bánkódnak, lelkifurdalást okoz, elkezdik magukat túráztatni ezen. Kevés az egyértelmű nem, de akkor ütközik valamivel, amit eldöntöttünk.
– Milyen problémákkal fordulnak az alapítványhoz az örökbefogadók?
– Például, hogy nem tudják elfogadni a gyereket, mikor hazakerül. Óvodáskorú gyerekkel, akinek indulatkezelési problémái vannak. Aztán az iskolaérettség kérdésével. Saját megfigyelésünk az Ágacskában, hogy a részképesség-zavar gyakrabban fordul elő a zavart terhességeknél. Ez is szembesíti a szülőket, hozza-e a gyerek azt a szintet tanulásban, amit a vér szerinti gyerekről képzeltek, és hogy tudják elfogadni, ha kiderül az iskolában, hogy nem. Ez elég gyakori probléma. Egy nyolcadikos fiú maga mondta, hogy hentes szeretne lenni, ami nem egy értelmiségi foglalkozás. Az anyuka tanítónő, és nem tudta ezt elfogadni. Javasoltunk egy intelligenciatesztet, kiderült, hogy 88 a gyerek IQ-ja. Az átlagos alatt van, nem várhatta el, hogy ezzel egyetemre fog járni. Ez a fiú nyolcadikban lett rossz tanuló, az a kész csoda, hogy addig nem mutatkozott meg, addig a szülői akarat meg a sok segítség vitte őt előre. Gyakran azt kell elfogadtatni az örökbefogadó szülővel, hogy fogadja el a gyerek képességeit, ne várjon tőle többet. Nagyon gyakoriak a kamaszkori problémák is.
– Életadók is kérnek segítséget?
– Néhánnyal foglalkoztunk, de sajnos nem sokan jelentkeztek. Sajnálom, mert nekik szükségük lenne pszichés segítségre. Aki örökbe adja a gyerekét, az nem tud lelkileg egészséges ember maradni. Persze másfajta segítséget kapnak a terhesség során a civil szervezetektől, gondozzák őket, segítik őket az örökbefogadásban. Krízistanácsadást kapnak. De nekik terápiás segítség kéne, kilencven százalékban biztosan.
– Hogy lehet feloldani az örökbeadás traumáját?
– Amiben segít a terápia: a titkot feloldani. Sokszor a család se tudta, hogy gyereket szült a nő. Ha ezt a titkot megszüntetik, akkor nemcsak az egyén, hanem az egész család tragédiájává válik az örökbeadás, akkor nem marad egyedül a nő a teherrel. De felmerül a kérdés, hogy ha ezt előre megtenné, akkor lehet, hogy le se mondana a gyerekről.
A védőnői vagy krízistanácsadás egész más, mint egy terápia, amiben a személyiség is megváltozik. Nehéz megértetni, mit csinál a pszichológus. Ott nem problémamegoldás történik, hanem a pszichológussal való kapcsolat gyógyít. Sokszor erre nincs idő a terhesség alatt, és az a megoldás, hogy adja örökbe. Ha valaki terápiás segítséget kapna a negyedik hónaptól, akkor a krízisterhesek közül több meg tudná lépni, hogy megtartsa a gyerekét és megbirkózzon a problémával.
– Higgadtan hoznak döntést a lemondásról?
– Aki egy ilyen helyzetben van, olyan regresszív érzelmi állapotba kerül, amiben nem lehet ép döntést hozni. Szerintem több ember mond le azért a gyerekéről, mert akkor az tűnik a legkevésbé fájdalmasnak. Új-Zélandon végeztek kutatásokat, hogy örökbeadó anyák hogy élik meg ezt a fájdalmat. Sokan azt mondták, ha tudták volna, ez mivel fog járni, akkor nem mondanak le a gyerekről és megbirkóznak vele. Egyszerűbb örökbe adni. Nehéz egy személyiségfejlődésen átmenni, a pszichés munkát elvégezni, de eredményesebb lenne. Fontos lenne, hogy ezek az emberek, fejlődjenek, meggyógyuljanak, hogy új életet tudjanak kezdeni, önmagukat felmenteni, hogy életben hagyták, és egy szülőtárs gondjaira bízták a gyereküket. Társadalmi paradoxon, hogy az abortuszt lelkiismeretileg könnyebb feldolgozni, mert a társadalom könnyebben elfogadja, mint ha valaki örökbe adja a gyerekét. Pedig az utóbbi erkölcsileg felelősebb döntés.
– Aki abortuszon esik át, biztosan talál a környezetében olyan nőket, akik ezt szintén megélték.
– És egy átlagos körben nem akkora tabu, erről lehet beszélni. De elképzelhetetlen, hogy valaki egy társaságban elmondja, hogy ja, én meg örökbe adtam a gyereket.
Az Ágacska Alapítvány 2003-ban alakult. Szolgáltatásai:
- felkészítő tanfolyam örökbefogadóknak Budapesten és Szegeden
- családi találkozók, szülőklub
- sorstárs segítő szolgálat
- csoportok várakozóknak és szülőknek
- pszichoterápia, pszichodráma, családterápia
Az alapítvány örökbefogadások közvetítésével nem foglalkozik.
Honlap: http://www.agacska.hu/
Örökbe.hu 
Azért nekem az meredek így kijelenteni az emberek feje fölött, hogy mi a felelősebb döntés. Ezt leszámítva nagyon jó cikk, sok érdekes szemponttal.
KedvelésKedvelés
Nem akarok abortusz-vitát nyitni, de ha igazán mélyen belegondolsz Mau Palantír, egy megfogant életet elpusztítani vagy világrahozni erkölcsileg mégis melyik a felelősebb döntés? Az általad kifogásolt mondat nem a döntéshelyzetbe kényszerült embert minősítette, hanem magát a döntést.
KedvelésKedvelés
kontextusfüggő.
az a felelős döntés (ha jól értem a szavakat), amibe a magad nagyjából teljes akaratából, a következmények tudatában mész bele. a blogon pl. felmerült már az első posztok egyikében, hogy ez egy csomószor nem így van az életadóknál.
az erkölcsiség meg olyan, hogy van belőle sokféle, ha éppen nem ugyanazok az axiómáink, akkor nem biztos hogy valaha is egyet fogunk érteni, úgyhogy ja, ne menjünk bele. 🙂
KedvelésKedvelés
Senki nem kommentel? Élmények, vélemények, meglátások?
KedvelésKedvelés
A cikk érdekes és jó, és örültem neki, és tényleg tetszik. Viszont tavasz van, süt a nap, csiripelnek a madarak, hajt a medvehagyma, nyílnak a virágok, és családilag élveztük a jó levegőt. 🙂 (és egy újra dolgozó anya piszkosul el tud fáradni estére, főleg, ha már annyi a munka, hogy munkaidőben sem jut idő netezni… 🙂 amíg ébren a gyerek, persze, hogy övé az idő, ez eddig is így volt – mire alszik, arra meg újabban én is…)
Viszont a cikk jó.
Azzal én is egyetértek, hogy az örökbeadás erkölcsileg felelősebb döntés, mint az abortusz. Persze, vannak más szempontok is, nem csak az erkölcsi felelősség. Teherbírás, tűrőképesség, lehetőségek, elfogadottság. Nem ítélem el, aki az abortuszt választja, mindenki annyit vállaljon, amennyit bír. Haragszom is a “szüld meg, add örökbe” kampányra, mert azt gondolom, kívülről senkinek nincs joga beleszólni, ki mit tud felvállalni, és nincs joguk bűntudatot kelteni egy amúgy is nehéz helyzetben. De erkölcsileg akkor is felelősebb döntés nem megölni egy magzatot, ez (nekem) egyértelmű. Még akkor is, ha minden szempontot mérlegelve meg adott esetben az a járhatóbb út.
Nekem a nemet mondós rész sem furcsa, én is azt gondolom, hogy előre érdemes számba venni a dolgokat, és nem is próbálkozni olyan esetben, ami nekünk elfogadhatatlan, DE értelemszerűen ha meg mégis homokszem csúszik a gépezetbe, és valami előre nem látott ellenérzés mégis bekúszik, akkor persze meg mégis menet közben kell kimondani azt a nemet; de azzal egyetértek, hogy amit lehet, előre gondoljuk át. Mindent viszont nem biztos, hogy előre tudunk, de ez az elvárás szerintem a cikkben sem fogalmazódik meg. Csak azt mondja, ha nem várt ellenérzés ébred bennünk, akkor érdemes kicsit fejleszteni az önismeretünket, ami szerintem egészen logikus vélemény.
Mondjuk én kisbabának nem hiszem, hogy elmondanám, hogy volt olyan szülőjelölt, aki visszautasította. A nagyobb valószínűleg úgyis tudni fog róla, neki ez nyilván plusz trauma; de a kicsit, aki amúgy sem tud róla, nem traumatizálnám tovább azzal, hogy ki mindenkinek “nem kellett” a szülőanyján kívül. Abban sem vagyok biztos, hogy akarom, hogy a gyerekem tudja, hányadikak voltunk a sorban, mikor kaptuk (azaz, hányan voltak előttük, akik a színe miatt meg sem nézték). Amúgy azt gondolom, hogy jól tették, mert nálunk nagyon jó helye van, ahol meg csak féligmeddig fogadnák el, vagy annyira sem, ott nem lenne neki jó – viszont nem tudom, hogy kell-e tudnia erről. Mondjuk még rá is érünk ezt eldönteni, de nekem egy kicsit olyan érzés lenne (ha én lennék, aki annyi embernek nem kellett), mintha kevesebbet érnék, mint az, akit bárki elfogad. Pedig természetesen az én gyerekem a legtökéletesebb a világon. 😀 Mindenesetre az viccen kívül is biztos, hogy nem ér kevesebbet senkinél. ❤
Az egyetlen, amivel nem értek igazán egyet, az amit már korábban más cikk alatt kifejtettem, hogy szerintem attól, hogy valaki még próbálkozik a meddőségi kezelésekkel, nem kell, hogy feltétlenül csak fél szívvel legyen az örökbefogadás mellett. Igaz, mi sosem lombikoztunk, (nem csak a cikkben foglaltak miatt, de igen, valahol benne volt egy kicsit az is, hogy ott egy sikertelen kísérletnél már biztos, hogy egy (több) valaha-volt embrió szűnik meg, nem a "Schödinger macskája"), így a lombik lélektanát első kézből nem tudom, viszont még javában próbálkoztunk a kezelésekkel, mikor beadtuk az örökbefogadáshoz a papírokat, sőt, mire feladtuk, talán már a jogerő is megvolt? vagy az még nem, de nem messze? vagy valahogy így… és nem az örökbefogadás mellé nem tudtunk odaállni teljes szívvel, hanem egyre inkább a "művi gyerekcsinálás" mellé… Ilyen is van, nem törvényszerű a másik út. A jó örökbefogadós történeteket kevésbé ismerem, rosszul sikerültből többet; a tipikus rosszul alakult történetekben nem az a közös, hogy párhuzamosan mentek a két úton, hanem inkább az, hogy vagy titkolják a gyerek előtt, hogy örökbefogadott, vagy a genetikáját (előtörténetét) hibáztatják minden szülői baklövésért, vagy rossz motivációval fogadtak örökbe, és "nem elég hálás az a gyerek"… Mondjuk persze el tudok képzelni olyat, aki csak azért jelentkezik, mert akkor biztosan összejön a vér szerinti; akkor el tudom képzelni, hogy ez hátráltatja a haladását az örökbefogadás felé.
Azt én is sajnálom, hogy nincs több, időben "elnyújtottabb" program a felkészülésben, habár nekünk nem kellett sokat várni, és ezt tudtuk is előre; így mi belevágtunk a babaszoba rendezésébe is, amint túljutottunk az alkalmasságon és a tanfolyamon, még a jogerő előtt. (Sőt, még a meddőségi kezelések befejezése előtt, de ha az lett volna csak, és öf-re nem készültünk volna, még nem álltam volna neki a babaszobának, mondjuk legkorábban, ha pozitív a teszt, de inkább még akkor sem.) Nekünk egyébként kifejezetten nem javasolta az ügyintéző a berendezést előre, de nekünk ennek ellenére nagyon bejött. Valahogy bizonyosságérzetet adott. Meg az idő strukturálásában is segített. Listát írtam, mi kell egy babaszobába, és mindent akkor vettünk meg, mikor épp akciós volt. Nem is csak azért, amennyit spóroltunk vele (fogalmam sincs, mennyire volt ez jelentős a gyerekszobára költött összeghez képest – a feleslegesen megvett kacatok árát lefedte a különbség, asszem 🙂 ), hanem főleg azért, mert a havi akciók várásával és a cuccok listáról kihúzogatásával "havi részletekben" jobban eltelt az idő. Nyilván, ha várhatóan 5 évet kellett volna várnunk, ez nem ment volna, de a várható másfél évvel egészen jól működött. Olyannyira, ha nagyon el voltam keseredve (gyerek-témában, vagy akár ha más miatt is), akkor beültem a berendezett, figurásra festett gyerekszobába babaholmit kötögetni, és kisimult a lelkem.
A javaslat ellenére el is képzeltem, milyen lesz, és pont olyan lett. 🙂 Persze, ha mégis kisfiú lett volna, vagy mégis kék szemű, akkor is ugyanígy szeretném, ebben biztos vagyok. De valahogy az üres kiságyat nézegetve pont egy barna szemű kislányt láttam bele (pedig nem akartam, semmit nem akartam előre elképzelni, nehogy ne feleljen meg, de nem ment a nemelképzelés), pont ilyet. Első látásra tudtam is, hogy ő az én gyerekem. 🙂
KedvelésKedvelés
Érdekes, amit írsz. Rosszul sikerült örökbefogadós történetből olyanokat látni, amelyek még a hetvenes, nyolcvanas években köttettek. Akkor nem volt lombik, viszont valóban tabu volt a kérdés, sokszor a gyereknek sem mondták meg.
Nagyon jó kérdés, elmondjuk-e a gyereknek, hányan utasították el előttünk. Ezen még nem is gondolkodtam. Egyfelől ne, hisz ne bántsuk ezzel is. Másfelől egyszer rákérdezhet, hogy miért kellett neki annyi időt nevelőszülőknél tölteni, miért nem került rögtön hozzánk. Arra meg ez a kézenfekvő válasz.
Országos listás gyereket egész sokan elutasíthattak már: a vér szerinti szülő, aztán a nevelőszülő, hisz először neki ajánlják fel, végül a megyei várakozók. Külföldre kerülő gyereket meg az országból is. Ott csak fel fog merülni a gyerekben, miért kellett neki Olaszországba vagy Amerikába kerülnie…
KedvelésKedvelés
Láttam rosszul sikerült 90-es évekbelit is, sőt, leginkább azt, mert az idősebbek még az én időm előtt “csapódtak” nálunk. Frissebbre nem nagyon emlékszem hirtelen, de ebben benne lehet a jobb felkészítés mellett az is, hogy még nem kamaszodnak eléggé – bár, asszem ez kevésbé, mert kisebb korban is voltak azért problémák. Szóval, igen, talán a jobb felkészítés, meg talán a formálódó köztudat.
KedvelésKedvelés
Teljesen kívülállóként kotyogok bele… de az jutott eszembe erről, hogy például azt is lehet mondani ilyenkor, hogy mert addig tartott, mire megtalálták neki a megfelelő szülőket. Hiszen erről is van szó, a folyamat során végülis a leendő szülőnek kell “vizsgáznia” (alkalmasság, tanfolyam), nem a gyereknek…
KedvelésKedvelés
Én pontosan ezt szoktam mondani a kislányomnak. Csak a “megfelelő” helyett “igazit” szoktunk mondani.
KedvelésKedvelés
Nagyon tetszett a cikk. “Társadalmi paradoxon, hogy az abortuszt lelkiismeretileg könnyebb feldolgozni, mert a társadalom könnyebben elfogadja, mint ha valaki örökbe adja a gyerekét. Pedig az utóbbi erkölcsileg felelősebb döntés.”-ezzel a mondattal én teljes mértékben egyet értek.
KedvelésKedvelés
Nekem erdekes ez a riport. Valahogy azt tudom mondani, hogy hmm… meg elolvasom parszor, mert lehet, hogy csak igy elso olvasatra tunik nekem furcsanak, pont egy pszichológustol. Az azert erdekes, a tanfolyamon anno 3 napon keresztul azt hallottuk, hogy inkabb mondjunk nemet, ha nem tudjuk teljesen elfogadni a gyereket, mert az senkinek nem jo, es igen serul a gyerek a felnott is, de jobb, ha akar baratkozas alatt is nemet mondunk, mert kesobb nagyobb gondok lesznek, lehetnek. Pedig mi az Agacskahoz jartunk tanfolyamra….
En tisztelem azokat a noket, akik megszulik a gyerekuket es orokbe adjak. Azt gondolom, ez lehet a legnehezebb lepes az eletben, bizom abban, hogy tenyleg minden kisgyereknek (figyelembe veve a vesztesegeket) ez a legjobb lepes ott akkor. En soha nem fogok rosszat mondani a gyermekemnek az eletadojara, hiszen Neki koszonhetjuk. En elfogadom az abortuszt is (pl pont most hallgattam vegig ezen az uton valakit, mikozben varunk a masodik babara), egyet nem tudok elfogadni, ha valaki kart tesz a megszuletett gyermekeben, vagy gyermeket bant, molesztal, kinoz. S itt kapocsolodik az utolso bekezdeshez, azt nem tudom elhinni, hogy hosszutavon mukodne es a gyereknek is jo lenne, ha meggondolna magat sok Anya es vallalna a felnevelest. Termeszetesen elhiszem, hogy van, ahol megoldas lenne, es jo is lenne, de szerintem ez nem olyan nagy szazalek, es itt is inkabb olyanokra gondolok, hogy nagyon fiatalon, segitve a nagyszulo lenne ez egy jo lehetoseg.
KedvelésKedvelés
Kedves Bobo! Szerintem is mondjon nemet akár a barátkozás alatt is az örökbefogadó szülő, ha nem tudja elfogadni a gyereket. De hacsak lehet, ne jussunk el idáig. Mielőtt felajánlanak egy gyermeket, az előtt alaposan gondoljuk végig, hogy mit tudnánk elfogadni és mit nem. Ezért van a tanfolyam, hogy akkor kell végiggondolni, hol vannak a határaink. De… Azért ebben a folyamatban nagyon fontos szereplő a gyermek is, akit már amúgy is veszteség ért a vérszerinti szülők elvesztésével, és lehetőleg neki se okozzunk újabb kudarcélményeket. (Persze vannak elkerülhetetlen esetek, amikor ez bekövetkezik.)
Vannak örökbefogadók, akik elmesélik, hogy az örökbefogadott gyermeküket több szülő is elutasította korábban, és érzik a gyereken ennek hatásait. Az is fel szokott vetődni, hogy ez a gyerek történetének része, vagy nem, vagyis hogy kell-e arról beszélni a gyermekkel, hogy őt más örökbefogadók elutasították, és ha igen, akkor hogyan.
Ezeket a felvetéseket szerintem örökbefogadó szülőként jobban át lehet érezni, mint a tanfolyamon várakozóként.
KedvelésKedvelés
Mikor mi kaptuk a “kiajánlást”, úgy éreztem, egy találkozás az, amit még a gyerek sérelme nélkül meg lehet ejteni. Attól meg egész biztosan nem sérül, ha valaki megnézi az aktáját. Viszont: főleg az országos listás gyerekeknél nagyon elmegy az idő azzal, hogy többen is nemet mondanak az aktára, amivel sokszor hónapok telnek el.
KedvelésKedvelés
Érdekes volt, hogy valahogy a telefontól kezdve tudtam, hogy ő a mienk, (persze, mindenben megfelelt annak, amit vállaltunk, miért is ne lett volna a mienk?); a személyes találkozás erre ráerősített, első pillantásra “összecuppantunk”; és olyan furcsa volt az ügyinéző óvatoskodása és olyan megfogalmazásai, mintha nekünk még dönteni kellene. Értettem, meg tisztában vagyok vele, hogy sokmindent látott már, meg azt is tudom, mit tekintett esetünkben bizonytalansági tényezőnek (ami számunkra cseppet sem volt az, viszont ebből rájöttem, hogy nem fogalmaztunk mindenben elég egyértelműen és világosan, ez fontos tanulság volt). Szóval, furcsa, mikor az ember lebeg a rózsaszínű ködben és a babaillatban, érzései szerint egyértelmű véleménynyilvánítással, aztán mégis folyamatosan emlékeztetik arra, hogy mondhat nemet is.
De igen, talán ezért ennyire hangsúlyos ez, hogy ne húzódjanak az ügyek hónapokig.
KedvelésKedvelés
Az az igazsag, hogy lehet, en dugom homokba a fejem, majd az ido eldonti. Arra gondolok, hogy a mi Babonkat is visszautasitottak masok, sot az eletadoja is megegyszer, es mar nem csecsemokent. De az az igazsag, hogy en (valoszinu nem gondoltam ra mas szempontbol) egyszeruen ugy erzem, hogy O a mienk, nekunk szuletett, igy nem is lehettek masok a szulei, csak mi. Igy ezt nem tudom teljesen vesztesegkent latni. Termeszetesen az, hogy nem a verszerinti csaladjaba kerult azt majd sokszor at kell beszelnunk, segiteni feldolgozni, hogy egy kiegyensulyozott, boldog emberke, ember legyen az eletben. De azt, hogy felnottek barmi okbol mondtak nemet ra, azzal en (eddig) nem is gondoltam terhelni. Hiszen az azt gondolom, nem rola szol. Idegen, fuggetlen emberek dontenek aktakbol, hogy kit hivnak fel, majd ezek a felhivott, idegen emberek eljonnek es nem alakul ki kapcsolat.
Nem akarok porogni a teman, csak bennem, annyira megmaradt a tanfolyamrol, hogy mondjunk nemet, amit akkor nem ertettem a tobbiekkel egyutt, pont azok az okok miatt, amit Te is irtal. Nem-et mondani a varakozok tudnak, az orokbefogado szulok mar nem (is akarnak), de lehet, hogy mi mar regen voltunk tanfolyamon.
KedvelésKedvelés
Én mondtam nemet. Újszülöttre. És másnap már ott volt az a pár, aki örökbefogadta. Remélem, hogy ez azért nem okozott annak a babának újabb veszteségélményt. Végülis aludt, amikor megnéztük, még csak meg sem simogattam, és igazából én nem is a babát, hanem a hátterét nem tudtam elfogadni, amiről azt hittem, hogy simán menne. Vannak dolgok, amik csak élesben derülnek ki magunkról is. Nem mondom, hogy könnyű volt. De nem bántam meg, mert utána sokkal felkészültebben és sokkal kevesebb elvárással (magammal szemben is) kezdtük el az ismerkedést az életet adóval, és sokkal jobban tudtam küzdeni a gyerekemért, mert úgy alakult, hogy az örökbefogadás bürokratikus folyamata korántsem volt zökkenőmentes.
KedvelésKedvelés
“Vannak dolgok, amik csak élesben derülnek ki magunkról is” – málnaflip, ez egy nagyon fontos mondat, mélységesen egyetértek vele. Én végletekig felkészültem elméletben az örökbefogadásra, mindent elolvastam amit lehetett, az összes fórumon jelen voltam, és aztán azóta hányszor döbbentem meg önmagamon, te jó ég! Van, amire egyszerűen nem lehet fejben felkészülni…
KedvelésKedvelés
Velem fordítva történt. Nagyon gyorsan jött az a bizonyos telefon és egyébként sem voltam biztos benne, hogy fel vagyok készülve az anyaságra — hogy valaha is fel leszek teljesen készülve — bár nagyon és hosszú ideje vártam. És ott a kórházban az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ennek a babának az anyukája vagyok, nem mozdulok többé mellőle 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Krisztina!
Engedje meg, hogy örökbefogadóként kicsit árnyaljam a képet a tekintetben, hogy milyen – az örökbefogadókon kívül álló tényezők – segíthetik vagy nehezíthetik egy örökbefogadás létrejöttét.
Egyúttal mélyen egyetértek Buzsa hozzászólásával: vannak olyan helyzetek, dolgok, melyekre egyszerűen nem lehet felkészülni.
Örökbefogadott kisfiúnk bemutatását megelőzően fél évvel az országos listáról volt kiajánlásunk, a kislány is ötéves volt, (kicsivel fiatalabb mint a később örökbefogadott kisfiúnk), az örökbefogadástól az ottani szakemberek által egy hétben megállapított barátkozási folyamat 3. napján léptünk vissza. Így ahogy írja, ez egy nagyon nehéz döntés volt, sokat jelentett, hogy a trauma feldolgozásában segítséget kaptunk.
Mostanra, túl egy egész más szakmai támogatás mellett zajló sikeres örökbefogadáson több év távlatából már kissé tárgyilagosabban, pusztán a tényekre szorítkozva, megpróbálom bemutatni, hogy mik voltak a barátkozási folyamatban a döntő különbségek, s egyben arra is szeretnék rámutatni, hogy nagyobb gyerekek örökbefogadása esetén mennyire fontos hangsúlyt helyezni a barátkozásra, a gyerek megfelelő felkészítésére és az egész folyamat szakemberi támogatására, kontrolálására.
Az akta ismertetése
Mindkét esetben a helyi ügyintézőnk hívott be és ismertette az aktát. A kislány életútja lényegesen kedvezőbb volt a tekintetben, hogy szinte születésétől fogva ugyanannál a nevelőszülőnél élt, míg kisfiúnk több helyen volt és csak rövidebb ideje volt a nevelőszülőnél, ahol a barátkozás zajlott. Mindketten egészségesek voltak. Az aktában egy nagyon lényeges különbség volt. Örökbefogadott kisfiúnk esetében egy részletes, érthető és a mai napig helytálló pszichológusi véleményt tartalmazott, míg a kislány esetében a pszichológusi vélemény fél oldalon keresztül lényegében csak arra szorítkozott, hogy a gyermeket nem lehetett megvizsgálni, mert a vizsgálat idejére a nevelőanyától történő elválasztása következtében folyamatosan sírt.
Az 1. találkozást megelőző lépések
A kislány esetében a hivatalba érkezésünket követően lényegében tíz perc alatt ugyanazokat a dolgokat ismertették, amiket az aktából már a helyi ügyintézőnk ismertetett, illetve megtudtuk még, hogy mi vagyunk az ötödikek, előttünk négyen visszaléptek. Abban az esetben, ha mi is visszalépnénk, a kislányt külföldre adják örökbe mondták. Ezt követően autóba ültünk és elindultunk a nevelőszülőhöz. A nevelőszülőnél azt kellett mondanunk, hogy vendégségbe jöttünk hozzájuk. A gyerek pszichológus nem vett részt a találkozásokon, vele csak kifejezett kérésünk egy ízben sikerült beszélnünk, de lényegében csak azt tudta megismételni, amit a véleménye már tartalmazott, a gyereket nem tudta megvizsgálni. Még annyit kérdeztem hányszor próbálta, egyszer válaszolta.
Kisfiúnk esetében az első találkozást megelőzően két nagyon fontos dolog is történt.
Először annál a pszichológusnál, aki a szakvéleményt adta róla beszélgettünk vele és a nevelőszülővel a kisfiúnkról órákon át egy rendkívül oldott légkörben. Nem volt tabu kérdés, minden kérdésünkre választ kaptunk, és rengeteg dolgot megtudtunk róla, a nevelőszülő is nagyon szimpatikus volt és a mai napig tartjuk vele a kapcsolatot. A pszichológus szinte minden alkalommal velünk volt a találkozásokkor, a barátkozás egyes lépéseit az ő támogatásával tettük meg.
Pár nappal később került sor az első rápillantásra. Ehhez a lépéshez a pszichológus ragaszkodott. A rápillantás során a kisfiúnk nem tudott rólunk, mi úgy láthattuk őt, amilyen a valóságban.
Az első találkozásra a nevelőszülőnél csak ezt követően ismét pár nappal később került sor.
Az 1. találkozás
A kislány – a számára és a nevelőszülők számára is idegen – házaspártól megijedve végig a nevelőszülőhöz bújt, lényegében csak az első óra végére fordította felénk a fejét. Nagyon szép kislány volt, huncut szemekkel. A nevelőszüleit anyának és apának szólította. Utóbb kiderült, hogy egyáltalán nem tudta, hogy a nevelőszülők nem a vér szerinti szülei, erről senki nem beszélt vele, vér szerinti anyukája olyan rég nem látogatta, hogy egyáltalán nem emlékezett rá.
A kisfiúnkat felkészítették az első találkozásra, pontosan tudta, hogy kik vagyunk és miért jöttünk és nagyon várt minket. Az élettörténetét is pontosan ismerte, a szülőanyukájáról fényképe is volt (ez a mai napig nagy kincs!), amit a nevelőszülője készített neki. A nevelőszülőket a keresztnevükhöz hozzátoldott mami és papi néven szólította. Erről a találkozásról nem tudok érzelemmentesen írni, mert annyira szép volt, hogy ezt a napot, az első találkozásunk napját a mai napig minden évben megünnepeljük.
A barátkozás
A kislány esetében azt kérték, hogy minden hivatalos papírt (anyakönyvi kivonatok, jövedelem igazolások) szerezzünk be és ezt követően egy hétre (hétfőtől-péntekig) költözzünk a helyszínre egy szállodába, a hét pénteki napjára voltunk beidézve a gyámhatósági meghallgatásra az ideiglenes kihelyező határozat tárgyában. Ezt követően már együtt kellett volna hazajönnünk. Mi hétfőtől megszálltunk egy szállodában, innen jártunk a nevelőszülőhöz barátkozni férjemmel kettesben, a helyi TEGYESZ részéről talán egy alkalommal egy kis időre jött ki valaki. Szerdán kísérletet tettünk rá, hogy a nevelőszülő házából elvigyük a kislányt egy külső helyszínre játszani, de annyira félt és sírt, hogy még az autónkba sem volt hajlandó beülni. Mindössze két nap volt hátra péntekig. Nem tudtam elképzelni, hogy két nap múlva önszántából eljöjjön velünk abban a tudatban, hogy otthagyja az általa szüleinek tudott embereket és még mindig nem tudta kik vagyunk és miért vagyunk ott , de nyilván sok mindent érzett és nagyon félt. Úgy éreztük, hogy ezt a helyzetet nem tudjuk megoldani két nap alatt, beszéltem a gyámhivatallal is, hogy több időre lenne szükség, de mivel péntekre már hivatalosan be voltunk idézve, ebben a jogi fázisban már csak vagy igent vagy nemet lehetett mondani. Különösnek éreztem, hogy a törvényi előírások betű szerinti betartása az egész eljárás alatt mindenek felett álltak, de paradox módon éppen ezek akadályozták a gyermek mindenek felett álló érdekeit az örökbefogadásra való megfelelő lélektani felkészülést. A tanfolyami felkészítés során és az általunk ismert szakirodalomban ilyen helyzetek egyáltalán nem merültek fel, erre a helyzetre azt gondolom fejben előre nem is lehet felkészülni. Egy dologban voltunk biztosak, ebből a kiinduló helyzetből – sarkosan fogalmazva – mint „gyermekrablók” nem vagyunk képesek elindulni a családdá válás útján, még abban az esetben sem, ha valamiféle „megmentő” szerepbe próbálnak minket helyezni, így nemet mondtunk.
Örökbefogadott kisfiúnk esetében a barátkozás egész másképp zajlott. Eleinte heti három alkalommal találkoztunk, fokozatosan, de egyre hosszabb időt töltöttünk a házon kívül. Eleinte csak közelebbi helyszíneken, aztán először egy délutánra eljött hozzánk is, majd egy hétvégére, azaz egy éjszakát nálunk aludt. Amikor már valóban összeszoktunk, és a folyamatot végig támogató, jelen lévő pszichológus kimondta, hogy a barátkozási folyamatunk sikeresen zárult, csak ezt követően kellett beszereznünk a papírokat és a gyámhivatalba bemenni az ideiglenes kihelyező határozat tárgyában. Amikor a határozatot megkaptuk, egy nagyon szép kis ünnepségen búcsúztunk el a nevelőszülőtől és jött haza együtt a mi kis családunk.
Tény, hogy a kisfiunk esetében már az első találkozás során feltámadtak bennem az anyai érzések, míg korábban a kislánynál ilyen intenzív érzéseim nem voltak és nyilván bármennyire igyekeztem tényszerű lenni, az eseményeket csak azon a módon tudom leírni, ahogyan megéltem. Valószínű, hogy az általunk megélt két különböző barátkoztatási gyakorlat a két végletnek tekinthető az országos gyakorlatban. Megítélésem szerint ugyanakkor az örökbefogadás útján családdá válás során nagyobb gyerekek esetében – a támogató utánkövetés mellett – elengedhetetlenül fontosak a kezdeti lépések is, azaz az un. barátkozási folyamat adott gyermekre szabása megfelelő szakmai támogatás mellett, és a gyermek megfelelő felkészítése az örökbefogadásra.
KedvelésKedvelés
Kedves Angéla!
A korrekt tájékoztatás és a barátkozás segítése, a TEGYESZ támogatása feltétlenül szükséges lenne a sikeres örökbefogadáshoz. 1 hét alatt nem is lehetett volna elvárni, hogy egy barátkozás megtörténjen, ez nagyon nagy szakmai hiba volt. Vannak megyék, ahol nagyon jól végzik a dolgukat a TEGYESZ szakemberei, mint szerencsére a kisfiuk esetében is, és vannak megyék, ahol nagyon gyerekcipőben jár a gyermekek felkészítése az örökbefogadásra és a barátkozás kivitelezése. Sajnálom, hogy ezt át kellett élniük, és a gyermeket is, aki elveszik ebben a folyamatban. Sajnos ehhez hasonló esetek vannak, és ezeket természetesen semmiképpen nem lehet az örökbefogadók hibájának tekinteni!
Nálunk az Ágacskában van szó a nevelőszülőtől való örökbefogadásról, és a jövőben még fontosabb lesz, hogy a tanfolyamon erről is beszéljünk, hisz most már egyre inkább ez lesz a titkos örökbefogadásokra jellemző.
KedvelésKedvelés
Angéla, nagyon köszi, ez egy posztértékű hozzászólás volt.
Ijesztő, amit az első barátkozásról írsz. Ha nem tudta a pszichológus megvizsgálni a gyereket, ha fél órára sem lehetett elválasztani a nevelőszülőtől, akkor hogy nyilváníthatták alkalmasnak örökbeadásra? Hogy lehet, hogy a gyerek a nevelőszüleit hiszi szüleinek? És szegénykére milyen trauma várhatott, ha ezután külföldre vitték?
Nálunk is hasonlóan rapid volt a barátkozás, de kisebb gyerekkel, és nem éreztem nyomást. Minden nap egyeztettünk, hogy haladunk, elég lesz-e a kitűzött idő, vagy tegyük későbbre.
KedvelésKedvelés
A gyerekpszichológusi szakma egy nagyon-nagyon nehéz hivatás, amihez rengeteg tanulással, tapasztalással lehet eljutni. Vannak nagyon-nagyon jó gyerekpszichológusok és vannak, aki még nem elég tapasztaltak, ahogy minden más foglalkozás esetében is. Gyerekeket megvizsgálni, a bizalmukat megnyerni nagyon nehéz, különösen egy olyan gyerekét, aki eleve bizalmatlan, mert annak ellenére, hogy soha nem beszéltek vele a származásáról, biztos, hogy érzi valami titok lengi körül. Ahogy Eleven írta a Láthatatlan szülők cikked alatt: „valahol mindig tudtam, hogy van valami titok, kutattam, faggatóztam, hallgatóztam.”
Mivel az örökbefogadás egy életre szól, mi örökbefogadók hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a nevelőszülőség is, pedig nem. Ebben a konkrét esetben a nevelőszülő életében olyan változás történt, ami miatt már csak rövid ideig tudta vállalni a nála levő gyerekek gondozását. Mivel a kislányról lemondott a szülője, így örökbefogadhatóvá vált és a nevelőszülőnél sem maradhatott tovább, sorsát rendezni kellett.
KedvelésKedvelés
Itt is latszik, hogy milyen fontos a neveloszulo hozzaallasa. Szomoru, hogy mar nem tudta vallalni a kislanyt es megse tett meg mindent, hogy rendezodjon a kis sorsa, illetve a Tegyesz sem segitett.
Nalunk peldaul ereztem, hogy az elejen egy kicsit doccenve indult a baratkozas, de utana mindent megtett, h ne viselje meg a Babot az elszakadas. Ereztem es tudtam a Pici reakcioibol, hogy amikor nem vagyunk vele is beszel rolunk, hogy mondogatja neki, h majd nalunk lesz, milyen jo lesz stb… Ez nagyban segitette a baratkozasunkat a kapcsolat kialakulasat. Telefonalasnal odaadta neki a telefont, es mondta neki, h hiv anya, apa. Vigyazott, es bar nagyon nehez volt neki, de a Picur mindig vidaman hallotta tole ezeket a dolgokat, mert tudta, h ez a jo a kicsinek. Minden talakozasnal ugy vartak minket, mint kedves, regi baratok, ezzel is mutatva, h milyen jo lesz velunk.
Szerintem kicsit a rendszer hibaja is, h 5 ev alatt nem vettek eszre, ennyire szoros kapcsolat alakul ki a neveloszulo es gyermek kozott. Hiszen, tudtommal rendszeresen jarnak ki ellenorizni, lehet, h nem csak azt kellene nezni, h lehet-e a padlorol enni….
KedvelésKedvelés
Én nem hibáztatom a nevelőszülőt, ő a saját keretein belül a legjobbat akarta a gyermeknek. Az, hogy szinte születésétől fogva ő nevelte és emiatt szoros kötődés alakult ki köztük, ez szerintem nem baj. A probléma inkább az volt, hogy a gyerek – nyílt kommunikáció helyett – csak titkos jelekből érezhette, hogy valami történni fog, így a reakciói, az elválasztástól való félelem, teljesen normális volt, ahogy a nevelőszülő reakciói, szorongása is. (És mi már az ötödik felajánlás voltunk, hogy az előttünk sorra kerülőkkel meddig jutottak azt nem tudom, de mivel ebben a megyében a barátkozás során kimaradt az un rápillantási fázis, valószínűleg ők is voltak „vendégségben” náluk.) Én inkább arra szerettem volna a hangsúlyt helyezni, hogy ilyen esetekben nagyon erős szakmai támogatást kell nyújtani (a gyereknek és a nevelőszülőnek is) és elég időt biztosítani a barátkozásra és arra, hogy a nevelőszülőtől az örökbefogadóhoz át tudjon kötődni a gyerek. Mert egyébként technikailag milyen egyszerűnek tűnik, egy hétre elutazunk valahova és utána már együtt jövünk haza a gyerekkel. Holott ez így nem tudott működni.
KedvelésKedvelés
Nem akart rosszat, de a felettesei nagyot hibáztak. A Tegyesz szakmai kiadványából idézek (http://mek.oszk.hu/11400/11415/11415.pdf):
“A gyermeknek tudnia kell:
Ki a nevelőszülő az életében?
Ki a vér szerinti szülő?
Mit jelent az, hogy ő örökbe adható? (A szülei nem jönnek többé, és hogy ez az ő döntésük volt, amit szóban vagy viselkedésükkel – elmaradó kapcsolattartás – nyilvánítottak ki.)
Miért jó az neki, ha örökbe adják? (Lesz saját családja egy életre szólóan, és igazi anyukája, apukája. Az örökbefogadók jobb anyagi lehetőségeire sose hivatkozzunk!)
Miért nem a nevelőszülő fogadja örökbe?
Minden gyermek – az erősen kötődő is – örökbe adható, ha ezeket a kérdéseket a kezdetektől megfelelően kezelték.”
KedvelésKedvelés
Igen, en is azt gondolom, hogy elsodlegesen a Tegyesz szakemberei hibaztak, es foleg akkor ha ez mar a sokadik kiajanlas volt, ami kudarcba fulladt.
Nem gond, hogy nagyon szoros kapcsolatot alakitott ki a gyermekkel, hiszen ettol tudnak majd kotodni, es lesznek majd remelhetoleg teljes kis emberkek, akik kepesek ragaszkodni, szeretni, es nem lesz “lelki-ur” az az idoszak, amig nem kerultek vegleges csaladjukba . Viszont, legkesobb mar a sokadik baratkozasnal -szerintem- segitenie kellett volna a gyermek elszakadasat a neveloszulonek (hiszen O a felnott), ha igazan szereti, hiszen nem hinnem, hogy egy magyar kisgyereknek kulfoldon jobb lenne, foleg, ha itthon is csaladra talalhatna.
Nagyon nehez ez a kerdes, most gyorsan visszaneztem, es erdekes, hogy a neveloszulokrol szolo bejegyzesnel nem is nagyon volt hozzaszolas.
Nalunk is ugy volt, ha velunk nem sikerul az orokbefogadas, kulfoldre ajanljak ki a gyermeket, foleg a szoros kapcsolat miatt. Olyankor 1 honapra idejonnek kulfoldrol (bar mar hallottam 1 hetrol is) es utana viszik a gyermeket. Szerencsere nalunk segitettek a neveloszulok (elbeszelgettek vele, h a gyerek mindenkeppen elkerul tole, legfejebb rovid idore csecsemootthonba. Biztosan ezt akarja-e) , es sikerult megertenie, hogy a Babo erdeket kell neznie. Mi egy rossz szot nem tudunk mondani, ereztuk, hogy nagyon nehez neki (elso gyerek volt 3 napos kora ota, aki (elfogulatlanul is :)) egy Tunder), de igazan a Pici erdekeit nezte, megha O egy kicsit bele is halt az elszakadasba. Mi peldaul tartjuk a kapcsolatot azota is, mar voltunk latogatoba is. Szeretnem, hogy tudja Picur, biztonsagos, szereto kornyezetben volt akkor is, amig nem talaltunk egymasra. Erdekessegkent peldaul sokaig ereztem, hogy nem tudta teljesen elengedni, volt peldaul, ha nagyon nyugtalan volt ejjel a gyerek es masnap beszeltunk telefonon es mondta, hogy vele almodott stb…, de azt gondolom, hogy mindent elkovetett, hogy szereto csaladba keruljon, akit annyira megszeretett, ha mar o nem tudta felvallalni az orokbefogadast.
KedvelésKedvelés