A Történet rovatban szeretnék családokat, sorsokat bemutatni az örökbefogadási háromszög minden oldaláról. Az első család a Bárdos Zsuzsa-Szolláth Dávid házaspár, akiknek vér szerinti és örökbefogadott gyereke is van. 3,5 éves volt a kislányuk, mikor örökbe fogadtak egy másfél éves kisfiút. Emma ma 7, Zozó (Zoltán) 5 éves. A történetet Zsuzsa meséli el. Ő egyébként a klónom, vagy én az övé, a mi családunkban is pont így történt az örökbefogadás, és sok egyéb egyezés van köztünk. A beszélgetésben szó esik nagyobb testvérről, nevelőszülős barátkozásról, cigány származásról, az első hónapok problémáiról. Remélem, a történet másokat is ösztönöz, hogy megosszák itt a blogon tapasztalataikat, kevésbé színes családok jelentkezését is várom.
– Milyen út vezetett az örökbefogadásig?
– Nagy családból származom, férjemmel mindig is több gyereket szerettünk volna. Három elveszített magzat és sok eredmény nélküli vizsgálat után egyszerre jutottunk arra a döntésre, hogy fogadjunk örökbe egy kisbabát. Nem sokkal ezután azonban újra terhes lettem, és teljesen gondtalan, békés kilenc hónap után megszületett a kislányunk, Emma. Másfél éves kora körül szerettünk volna kistestvért, ám egy újabb vetélés után az orvosok felismertek egy genetikai problémát és megtudtuk, hogy 25 százalék esélyünk van arra, hogy egészséges gyermekünk szülessen. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttük, nem kísérletezünk tovább, hanem elébe megyünk a dolgoknak, örökbe fogadunk inkább. Tulajdonképpen csak újra elő kellett venni a korábban már meghozott döntésünket. Jelentkeztünk, elindítottuk a szokásos adminisztratív folyamatokat, elvégeztük az előkészítő tanfolyamot.
– Hogy tudtad feldolgozni a vetéléseket?
– Nem tudom, mi az, amire az ember tényleg úgy tekinthet, hogy feldolgozta. Mi mindenesetre rengeteget beszéltünk erről, sokat segítettek a rokonok, barátok, akik meghallgattak, tengernyi könnyet elsírtam, jártam pszichológusnál. Az idő is sokat simít a sebeken.
– Készültetek az örökbefogadásra?
– Teljesen „rákattantunk” a témára, fórumokat, szakirodalmat olvastunk, megismerkedtünk hasonló helyzetben lévő családokkal. Még tanulmányt is írtunk a férjemmel közösen külföldi örökbefogadós mesekönyvekről. Mindeközben igyekeztünk az akkor már három év körüli kislányunkat is felkészíteni a testvér érkezésére. A családi szókincs részévé vált az örökbefogadás kifejezés.
– Hogy lehet egy háromévesnek elmagyarázni az örökbefogadást?
– Sokat beszélgettünk erről akkoriban Emmával, hogy egy másik néni hasából fog születni a kistestvére. Olyan meséket találtam ki neki esténként, amelyben valahogy szerepelt az örökbefogadás. Más kérdés, vajon mennyit értett meg valójában – valószínűleg nem sokat, de itt az volt a lényeg, hogy ismerőssé, természetessé tegyük számára a családbővítésnek ezt az alternatív módját.
– Milyen gyereket kértetek?
– Nullától kétéves korig jelöltük meg a korhatárt, nemre, származásra vonatkozó kikötésünk nem volt – így szinte biztosak lehettünk abban, hogy roma származású kisgyermeket kapunk. Csak titkos örökbefogadásra jelentkeztünk a Tegyesznél, a nyílttól mindketten tartottunk különböző okokból.
– Miért nem ragaszkodtatok csecsemőhöz?
– Úgy gondolkoztunk, hogy egy csecsemőnél még nem derül ki, ha valami betegsége van, egy újszülött igazi „zsákbamacska”, míg egy egy-másfél éves gyereknél már azért nagy valószínűséggel látható egy komolyabb egészségügyi probléma. Persze a kötődés szempontjából minél kisebb, annál jobb, ezzel tisztában voltunk.
– Miért volt mindegy a származás?
– Gyereket szerettünk volna, akit szerethetünk. Innentől kezdve mindegy, milyen a bőrszíne. Izgultunk persze azon, hogyan védjük majd meg a bántásoktól, de ez nem tántorított el bennünket, csak foglalkoztatott. Nekem a mai napig ez a legnagyobb kihívás, hogy udvarias és konfliktuskerülő énemet eltompítva kellő határozottsággal ki tudjak állni a gyerekemért. Nem mindig sikerül, sajnos, van még mit tanulnom…
A tágabb családban volt némi aggodalom, féltés és ellenszél is, részben annak is köszönhetően, hogy sok a rémtörténet az örökbefogadás kapcsán, és erre még rájönnek az előítéletek a cigánysággal szemben. Ez a két félelem felerősíti egymást. Volt, akinek idő kellett az elfogadáshoz.
– Mikor jött a hír a kisfiúról?
– Másfél év múlva épp nyaralni indultunk, feje tetején a lakás, bőröndöket gyömöszöltünk, kocsit tömtünk, és ekkor hívtak bennünket a Tegyesztől. Másfél éves kisfiú, szeretnénk-e megnézni az anyagát? Csapot, papot és bőröndöt hátrahagyva rohantunk be az ügyintézőnkhöz. Országos listás, nevelőcsaládnál élő, egészséges kisfiú, az ország lehető legtávolabbi pontján. Ki gondolta volna, hogy kicsiny országunkban ötszáz kilométert is lehet autózni? Mit nekünk ötszáz kilométer, megyünk, ismerkedni szeretnénk.
– Nyaralni még elmentetek, vagy rögtön rohantatok a nevelőszülőkhöz?
– Elutazunk a tervezett baráti és családi összejövetelre, és onnan mentünk tovább Dáviddal kettesben a nevelőszülőkhöz, Emmát rokonoknál hagytuk addig.
– Milyen volt az első benyomás?
– A fényképes anyagban, amelyet megmutattak nekünk, meglehetősen előnytelen fotók voltak a kisfiúról, baseballsapkában, mackóruhában. Amikor először megláttuk, elképedve állapítottuk meg, hogy gyönyörű gyerek. Kihozták az alvásból ébredt másfélévest, letették, elvigyorodott, és az asztalba kapaszkodva rugózni kezdett. Vigyor és mozgás – jobban nem is mutatkozhatott volna be, a mai napig nagyon jellemző rá mindkettő. Férjemmel nem kellett győzködnünk egymást, nem volt kérdés, hogy folytassuk-e az ismerkedést.
– Mennyit tudsz Zozó vér szerinti családjáról?
– Mélyszegénységben élő, nagyon fiatal anyuka többedik gyereke Zozó. Tragikus történet, amit nem szeretnék részletezni, ezzel biztosan sokat kell majd dolgoznia a kisfiunknak idősebb korában. Egy dolog viszont nagyon fontos: az életét neki köszönheti.
– Hogy zajlott az ismerkedés?
– Tíz napra odaköltöztünk a faluba kislányunkkal, fokozatosan mind több időt töltve Zozóval. A rutinos nevelőanyuka amiben csak tudott, segített. Szerették nagyon „Zolót” – ahogy ők mondták, gyönyörű diftongussal, Zolout –, egyhetesen ők hozták haza a kórházból, azóta náluk nevelkedett egy sok felnőttből és sok gyerekből álló családban. Szerették, tényleg, azt elsőre láttuk, csak kicsit sok volt az inger, hajnaltól ment a tévé a gyerekek szemmagasságában, sokan jöttek, mentek, hangosan beszéltek, ráadásul rengeteg cukros italt kapott Zozó – ezek egyike sem kedvez egy kisbaba nyugodt idegrendszeri fejlődésének, nem beszélve a zaklatott magzati korról. Izgalmas és érzelmileg felfokozott helyzet volt ez, megspékelve valami furcsa vendégséghangulattal. Hihetetlen volt látni, ahogy egy gyerek reagál a felé irányuló koncentrált figyelemre, a harmadik napon már az ajtóban várt minket, a negyedik napon viszonozta az ölelést.
– Nem volt rossz érzésetek, hogy egy szerető családból ragadjátok ki Zozót?
– A búcsú pillanata érzelmileg nagyon terhelt pillanat volt, mindenki sírt, kivéve Zozót, aki aludt. Ezt így utólag hibának érzem, bármennyire is pici volt, neki is el kellett volna búcsúznia. Nem volt rossz érzésünk, hogy elhozzuk tőlük a kisfiunkat, mert mind a nevelőanyuka, mind az ottani Tegyeszes szakember nagyon együttműködő és segítőkész volt, teljesen a kezünkre játszottak, a nevelőanyuka szép fokozatosan húzódott a háttérbe, ahogy mi egyre több időt töltöttünk Zozóval.
– Milyenek voltak az első hetek otthon?
– Az első időszak mélyvíznek bizonyult. Zozó nem tudott még beszélni, pár szava volt, így csak nyögdécselt és sírt, az éjszakák pedig horrorisztikusak voltak. Az első felét átaludta, ám éjféltől szinte óránként elkezdett hánykolódni, nyögni, megfeszítette a kis testét, úgy dobálta magát az ágyban, sírt, mi meg hiába ölelgettük, csitítgattuk, nem segített, teljesen tehetetlennek éreztük magunkat. Nyilván így jött ki rajta ez a drasztikus váltás, hogy minden, ami eddig megszokott volt, a régi kis világa szőrén-szálán eltűnt, és belecsöppent egy teljesen ismeretlenbe, idegenbe. Sose felejtem el, a kezdeti időkben úgy aludt el, hogy egyik kezével cumizott, a másikkal pedig a saját arcát simogatta. Eleinte még négykézláb himbálózott is, ami a szakemberek szerint a nem elegendő fizikai kontaktus jele. Ezzel hamar felhagyott, ahogy hozzánk került, de a testét megfeszítette még sokáig, örömre, bánatra is így reagált, meglepően izmos is volt ennek megfelelően. Nappal is nyugtalan volt, mérgezett egérke, nem tudott megülni a fenekén, szaladt, futott, ugrált, alig győztünk utána rohangálni. Végletekig kifáradtunk a nem alvástól, az idegeink pattanásig feszültek.
– Segített Zozónál, hogy már volt egy gyerekkel tapasztalatotok?
– Nyilván számított, hogy van már gyerekünk, a gyerekek ellátása körüli napi rutin ment. Ugyanakkor teljesen más természet, mint Emma, ezt egyszerűen meg kellett szokni. Az egyik legnehezebb szülői feladat számomra még most is, hogy hogyan lavírozzak a tűz és víz gyerekeim között. El voltunk kényeztetve addig. Kislányunk szabálykövető, dúdolgatva rajzolgató jámbor lélek. Most viszont berobbant a családba egy kis forradalmár, aki fittyet hány annak, amit mondunk, nem értettük, hogyan működik. Pedig addig azt gondoltuk, tudunk gyereket nevelni.
– A két gyerek közt volt-e konfliktus, hogy zajlott az ő összeszokásuk?
– Ó, hát ők csiszolódtak össze a leghamarabb. Emma az első két hétben láthatóan küzdött az új helyzettel, a kedvenc macija bánta, hol gyömöszölte, csapkodta, hol dédelgette, de nagyon hamar megnyugodni látszott. A két kicsi meglepően hamar egymásra talált, miután nem egy magatehetetlen csecsemő került hozzánk, rövid időn belül tudtak már együtt játszani. Zozó mindig is imádta a gyerektársaságot, a nevelőcsaládnál pedig egy két évvel idősebb kislánnyal élt együtt, nem volt neki ismeretlen ez a felállás. Eleinte leginkább a szaladgálás volt a közös platform, mert Zozónak akkoriban még meglehetősen destruktív volt a játékstílusa… A gyerekekben még nincsenek előítéletek, nem agyalják túl a dolgokat, mint mi, felnőttek. Nekünk több idő kellett a kötődés kialakulásához, mint nekik.
– Hogy teltek a következő hónapok?
– Az örökbe fogadott gyerekeknél kettős az időszámítás: a biológiai kora mellett ott van a családba kerülésétől számolt idő. Zozónál gyorsítva, de lezajlottak mindazok a fázisok, amelyek egy gyerek fejlődésének mérföldkövei. Például egy-két hónap elteltével kitört rajta a szeparációs szorongás, amint eltűntem a látóteréből, elsírta magát. Egyszer volt egy döbbenetes élményünk, amikor fél éve volt nálunk, eljött hozzánk egy nagyon kedves baráti pár. Mikor megérkeztek, az egyébként mindenkivel nagyon barátságos és közvetlen Zozó annyira megrémült tőlük, hogy ijedtében elbújt a fotel alá. Végig ott is maradt. Nyilván túl sok minden klappolt ahhoz, hogy azt hihesse, azért jöttek, hogy elvigyék. Az egyébként évekig jellemző volt rá, hogy jött utánam a lakásban mindenhová, úgy is hívtam, hogy a csatolt fájlom, bárhova mentem, kis idő múlva jött utánam a kis motyójával. Azt érzem, ez az alapvető szorongás a mai napig megvan benne, a rettegés attól, hogy egyszer csak mi is eltűnünk, mint ahogy eltűntek a nevelőszülei, így ha például az utcán lemarad, őszintén kétségbeesve szokott utánunk kiabálni, hogy várjuk meg. Mióta megtanult beszélni, folyamatosan beszél, mintha a szavakkal is magához akarna láncolni, addig biztosan nem tűnsz el, amíg szóval fogva tart.
– A két gyerek elég eltérően néz ki. Hogy kezelitek ezt? Foglalkoztok a cigány származással?
– Az örökbefogadást és a cigányságot is a kezdetektől fogva nyíltan kezeltük, mindkettő része a családi szókincsünknek. Azon túl, hogy ezt gondoljuk természetesnek, nem is tehetnénk másképp, hiszen a két gyerek olyan egymás mellett, mint egy csoki-vanília fagylalt, Zozónak meglehetősen sötét a bőre. Mindig vannak kíváncsiak, akik rákérdeznek, ilyenkor teljesen természetesen el szoktam mondani, hogy örökbe fogadtuk, nem szabad a gyerekeknek azt érezniük, hogy ez valami zavarba ejtő, tabu téma lenne. Múltkor egy vonatúton kérdezte meg valaki: “Édes testvérek?” Máskor az iskolaudvaron, a gyerekek füle hallatára kérdezte egy másik szülő: “Egy apci, egy anyci?” Ilyenkor gyorsan kell reagálni. Zozó hihetetlen barátságos, jó humorú kisgyerek, lenyűgöző kommunikációs képességekkel, általában fél perc alatt szeretnek bele az idegenek. Előfordult már, hogy ő maga közölte a beszélgetőtársával: „Tudtad, hogy én cigány vagyok?” A témát nem is erőltetjük azért, csak időnként szóba kerül, és olyankor beszélgetünk róla.
– Beszéltek a nevelőszülőkről?
– A nevelőszüleiről őrzünk fényképeket, kint vannak a faliújságunkon, emlegetjük őket. Zozó nem hiszem, hogy konkrét emlékeket őrizne róluk, de valamiféle mitikus hellyé varázsolta egykori lakhelyét, rendszerint mesél olyanokat, hogy amikor még ott élt, ő a nevelőmamájával felment rakétával a Holdra, egyszer pedig öt tűzoltó autó jött oda…
– Oviba nehezen illeszkedett be a kisfiú?
– Bölcsődével kezdtük, háromnegyed évet járt oda előbb. Egy éve élt már velünk, amikor én dolgozni kezdtem. Az első hónap brutális volt, zengett a folyosó a „Mami, gyere vissza!” üvöltéstől, aztán amikor látta, hogy mindig megyek érte, egyszer csak átfordult a dolog, és onnantól kezdve vidáman szaladt be reggelente. Az oviban így már nem volt gond a beszoktatással, főleg, hogy Emma révén ismerős volt neki a terep.
– Milyennek látod őt most?
– Zozó most már ötéves, három és fél éve él velünk, a család teljes értékű tagja. Szélsőséges örömben, bánatban egyaránt, lenyűgöző az érzelmi intelligenciája, hihetetlen pontosan meg is tudja fogalmazni, mi zajlik le benne épp. Nehezen viseli a frusztrációt, könnyen hisztizik, dühöng, ha valami nem sikerül neki – ilyenkor általában be is jelenti, hogy most már tényleg elmegy világgá. Meglehetősen intenzív gyerek, és nem egyszer feladja a leckét nekünk, és az óvónőknek is, mert változó, hogy van-e kedve követni a közösségi szabályokat. Nagy egyéniség, jó humorú, eszes, eleven vigyori kisgyerek, nagy szívvel és nagy érzelmekkel, rendkívül szociális, a kortársai rajonganak érte.
– Ti, szülők hogy érzitek magatokat három év után? Mit tanultatok az örökbefogadásból?
– Ez a legnehezebb kérdés, mert ha visszatekintek az elmúlt három évre, rengeteg örömöt, de rengeteg küzdelmet is látok. Zozó elképesztően sokat fejlődött, változott, de az biztos, hogy sok figyelmet, energiát igénylő gyerek, és az örökbefogadás is számtalan plusz kérdést mozgat folyamatosan az emberben. A nehezebb napokon még több kételyem van önmagammal, mint szülővel szemben, jól csinálom-e, elfogadom-e őt olyannak, amilyen, vagy rá akarok erőltetni dolgokat, a magam képére akarom formálni? Ezek természetesen felmerülő kérdések, csak egy tőlem ilyen mértékben eltérő temperamentumú gyereknél élesebben vetődnek fel. Az biztos, leszoktam arról, hogy tanácsot adjak másoknak gyereknevelésből, mert látom, mennyire másképp működik minden gyerek, nincs üdvözítő módszer.
Az élet csupa kérdés. A kisgyermekes élet még több kérdés. Az örökbefogadott kisgyermekes élet még sokkal több kérdés. De amikor nemrég a játszótéren Emmát megríkatta egy kisfiú, mire Zozó habozás nélkül megtaszajtotta, majd lehordta a nála egy fejjel magasabb agresszort, és még perceken keresztül magyarázta neki, hogy mégis hogy képzelte, hogy Emmát bántja, akkor egy kis időre elhalkul a sok kérdés.
Zsuzsa olvassa a blogot, ha valakiben még maradt kérdés, kommentben tud válaszolni. Én pedig várom örökbefogadók, örökbefogadottak és életadók jelentkezését, akik elmesélnék a történetüket az olvasóknak.
Örökbe.hu 
Gyönyörű! Köszönöm, jó volt ezt olvasva indítani a mai napot 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Marcipán, nekem meg a te első hozzászólásod melengette meg már kora reggel a szívem, úgyhogy kvittek vagyunk 🙂 Köszönöm, hogy elolvastad!
KedvelésKedvelés
Megkönnyeztem néhol. Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Én is köszönöm! 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Lucfalva, én köszönöm, hogy elolvastad, és hogy kedvesen kommentelted is! 🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon köszi, hogy ilyen kendőzetlenül őszintén megosztottad velünk az örökbefogadásotokkal kapcsolatos történéseket, érzéseidet. Ahogy olvastam a sorokat időnként úgy éreztem, mintha a saját gondolataim, vívódásaim kerültek volna szavaidban megfogalmazásra. Számomra ez egy váratlan és egyben nagyon örömteli és megnyugtató tapasztalás, viszem magammal útravalóul a nehéz és a szép napokra, pillanatokra egyaránt.
KedvelésKedvelés
Kedves angéla! Én köszönöm, hogy ilyen szépeket írtál, és örülök, ha találtál benne fogódzókat! Nagyon sokat tanultam én is hasonló cipőben járó szülőktől, ez tényleg borzasztóan fontos, hogy beszélgessünk, segítsük egymást! Köszönöm még egyszer!
KedvelésKedvelés
Nagyon szep. 🙂 Koszonom, hogy megosztottatok velunk.
KedvelésKedvelés
Kedves Bobo, köszönöm, hogy elolvastad! 🙂
KedvelésKedvelés
Fantasztikus cikk, köszönjük szépen. Kicsit el is pityeredtem rajta. 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Macus, én köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, ha hatott 🙂
KedvelésKedvelés
Köszönöm, hogy megosztottad velünk 😀
KedvelésKedvelés
Kedves Gyöngyi, én köszönöm, hogy elolvastad! 🙂
KedvelésKedvelés
Jajj, én is tartok azért attól, hogyan fogjuk tudni a kis “tejeskávénkat” elfogadtatni a világgal. Egyelőre szerencsére nem gond, de nem akarom azzal áltatni magam, hogy ez később is ilyen egyszerű lesz. Remélem persze a legjobbakat, de azért igyekszem felkészülni arra, ha nem…
KedvelésKedvelés
Vicq, nem tudom, mennyire lehet felkészülni rá, engem az első ilyen bántás nagyon váratlanul ért, főleg, hogy a kisfiunk akkor még csak hároméves volt, egy kiscsoportos óvodás! De én sajnos tényleg túl udvarias vagyok, személyiségfüggő is a dolog. És tényleg kulcsfontosságú szerintem, hogy a gyerekünknek az örökbefogadottsága és adott esetben a cigánysága annyira természetes és magától értetődő dolog legyen, hogy ez ne lehessen támadási felület.
KedvelésKedvelés
Olyan szempontból talán szerencsések vagyunk, hogy a “tényleg igaz a hír…”, “jajj, biztos szeret kint játszani a napon” és a “tényleg nem féltek a genetikájától…” típusú köröket megfutottuk a faluban addig, amíg még bébi volt – nem mondom, hogy kicsit sem karcolt meg egyik-másik, de nem volt vészes. Szóval, hogy az első csodálkozás már megvolt, és mindenki túlélte 🙂
Viszont a közösségbe kerülését érzem én is olyan mérföldkőnek, amitől vannak félszeim. Abban bízom azért, hogy jelent majd valamit, hogy a leendő csoporttársai egy részével járunk közösen babás-mamás programokra, meg az óvónők egy része az enyém is volt anno, de azért igyekszem felvérteződni arra az esetre, ha majd bántják érte – hogy meg tudjam majd erősíteni őt is.
Nálunk nem titok senki felé és természetesen a gyerek felé sem, hogy örökbe fogadtuk, és hogy roma származású, de valahogy napi témává tenni nem tudom és nem akarom… mikor úgy alakul, akkor oké, de mikor épp nem olyan a helyzet, akkor nem veszem elő csak azért, mert ma még nem volt róla szó. Mert igen, azt akarom persze, hogy mindez természetes legyen neki (is), de nem szeretném, ha az lenne előtérbe tolva az identitásában. Nem az örökbefogadott gyerekünk, hanem a gyerekünk, akit örökbe fogadtunk. Ebben a sorrendben. Nem tudom, hogy ez mennyire lesz így működőképes, majd beszámolok, ha időszerű lesz, egyelőre (nincs egészen 2 éves) ott tartunk, hogy már kezd derengni a fejében, hogy mindenkinek van anyukája (és többnyire apukája is), és az illető ennek az anyukának és apukának a gyereke, néha már kezd kapisgálódni, hogy léteznek gyerekek azonos anyukával és apukával, illetve mami és papi több is lehet; de ennél mélyebb szinten a családi kapcsolatokban egyelőre nem jártas a kisasszony. Meséljük neki a saját meséjét (sokszor már kéri is), de szerintem még egyáltalán nem érti, csak szereti, mert kézzel rajzolt. 🙂 Viszont remélem, ez segít neki abban, hogy ebbe nőjjön bele.
KedvelésKedvelés
nagyon szép.
KedvelésKedvelés
Kedves (szép nicknevű) Mau Palantír, köszönöm szépen!
KedvelésKedvelés
Örülök, hogy ennyire tetszik! Semmi kérdés?
Most már csak rajtatok múlik, mikor jön a következő családtörténet. Who’s next?
KedvelésKedvelés
Azért nincs kérdés, mert szép, kerek történet. 🙂
Én most biztosan nem szeretnék következő lenni, mert a “második kör” nehézségei kapcsán egyrészt sok bennem a keserűség, másrészt emiatt ennyire nem szeretném egyelőre magunkat kitenni az internetre, de majd a második gyerek után szívesen jövök 🙂 Addig meg örömmel olvasnám az újabb sztorikat. 🙂
KedvelésKedvelés
Nehézsééégek…? 🙂
Az senkit ne riasszon el, hogy az első sztori “atipikus” volt, vér szerinti gyerekkel, roma származással stb., olyan történeteket is szeretnék majd bemutatni, ahol gyermektelen pár örökbe fogad egy újszülöttet. Az is érdekes!
KedvelésKedvelés
Ja, azon nem aggódok, hogy a mi kicsi tündérünk története ne lenne érdekes, természetesen a legérdekesebb gyerek az egész világon ;), a nyaffot viszont most inkább priviben, ha úgy is érdekel.
KedvelésKedvelés
nyííí, eggyel fentebb a máshova valósi nevemmel írtam, tudsz rajta módosítani, vagy törölni? itt nem érzem komfortosnak 🙂
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Köszipuszi 😀
KedvelésKedvelés
Szia Zsuzsa!
Nekem lenne kérdésem, és előre is elnézést, ha bénán fogalmazok.
Mikor érezted először, hogy saját gyermekedként szereted Zozót? Vagy másképpen: mennyi idő után érezted hogy igazán Te vagy Zozó anyukája?
Mnemoszune
KedvelésKedvelés
Kedves Mnemoszune!
Egyáltalán nem fogalmaztál bénán, köszönöm a kérdést! Sajnos nem volt energiám annak idején naplót vagy blogot vezetni, így csak nagyjából tudok belőni dolgokat az időben. Vannak olyan események, pontok, amelyek fontos állomásai voltak a kötődésnek, ilyen volt például az, amikor először álmodtam Zozóval – ez szerintem fél évvel azután lehetett, hogy hozzánk került. Vagy amikor először rémültem halálra, hogy valami baja lesz; magasról a hasára esett, nem kapott levegőt, elájult, az egész szörnyen ijesztő volt – mégis utólag örültem neki, mert igazi, zsigeri anyai ijedtség, jeges rémület volt. Aztán volt egy párbeszédünk Zozóval, két évvel azután hangzott el, hogy hozzánk került, utána éreztem azt, hogy végképp és széttéphetetlenül össze vagyunk kötve.
Idemásolom az akkori Facebook-bejegyzésemet:
“Ma este szóba került Zozóval az örökbefogadás, és hogy ő egy másik néni pocakjából született. Zozó félig sírós hangon megkérdezte:
– És ti miért nem voltatok ott?
– Mi akkor még nem ismertünk, nem tudtunk rólad.
– De én azt szerettem volna… én azt vártam, hogy jöjjetek! – mondta félig már sírva.”
KedvelésKedvelés
Hu, erre az utolso parpeszedre nem is talalok szavakat, csak annyit, hogy elpityeredtem. Koszonom, hogy ezt is megosztottad.
Nalunk meg eddig nem kapcsolodott ossze a ket dolog teljesen. Mindig csak azt kerdezi mostanaban, hogy, amikor nagyon-nagyon picike baba voltam ez meg az tortent es mi hol kapcsolodtunk akkor hozza. Olyankor mondogatni szoktuk neki, hogy akkor meg nem ismertuk es kerestuk, kutattuk a nagyvilagban. A szivunkben ereztuk, hogy valahol el, de akkor meg XY vigyazott ra. Ilyenkor kicsit lekonyul a kis szaja, konnyes lesz a szeme es latszik, hogy probalja osszerakni a dolgot, de meg nem sikerul teljesen. Vegul megkerdezi, hogy, de tobbet nem valunk el ugye? Ilyenkor magunkhoz tudjuk olelni es ossze-vissza puszilgatni, mondjuk, hogy soha-soha-soha. S kozben a szivunk szakad meg, hogy meg nincs 3 eves es ez foglalkoztatja…. O pedig belebujik az olunkbe, mondja, hogy “nezd anya, apa mar boldog vagyok, orulok, hogy itt vagyok, mar boldog a szemem, nezd” . 🙂
Egyebkent sokaig figyeltem magam, hogy mikor erzem magam 100%-osan anyanak. Ez igy lehet, hogy benan hangzik, de nem egyszeru egy-ket het, honap alatt gyermektelen szulobol, gyermekes szulove valni.
KedvelésKedvelés
teljesen egyetértek, a kötődés kialakulásához is kell idő, de ez simán vonatkozhat a vér szerinti gyerekekre is. Persze nyilván ez se vonatkozik mindenkire, nagyon sok mindentől függ.
KedvelésKedvelés
Erről nem szoktak beszélni, de egy vér szerinti gyereknél is kellhet ám idő, amíg az ember maradéktalanul anyának, sőt, ennek a gyereknek az anyjának érzi magát.
KedvelésKedvelés
Kedves Zsuzsák! Csatlakozom a témához egy kedvenc könyvemből való idézettel:
„Farmina Daza nemrég született fiában keresett menedéket. Amikor a gyerek előbújt a testéből, megkönnyebbült, hogy végre megszabadult valamitől, ami nem hozzá tartozik, és valósággal megrémült magától, amikor rájött, hogy semmi szeretetet sem érez az iránt a szopós borjú iránt, akit a bába odatartott eléje, úgy, ahogy a világra jött, ragacsosan, véresen és a nyaka köré tekeredett köldökzsinórral. De a palota magányában lassan megismerte, összeismerkedtek, és nagy lelkesedéssel fedezte föl, hogy a gyerek iránti szeretet nem a vérből fakad, hanem a gondozás közben kifejlődött barátságból.” (Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején)
KedvelésKedvelés
Sőt, van, akinek sosem sikerül, akár még a vér szerinti gyerekével sem 😦
KedvelésKedvelés
Nekem is kb. 4 hónap kellett, és 1 évig feszengtem, ha mennem kellett velük valahova, egyszerűen 2 picivel rémisztő lett a külvilág.
🙂 Nem is rég, 1 hónapja, talán mondta a 6 éves kislányom, aki 3 éve van velünk, hogy “de kár, hogy nem te szültél..”
Az emberek meg szoktak lepődni, mert mai napig büszkén közlik az emberekkel, hogy én vagyok az igazi anyukájuk 🙂 , de néha, még itthon is felmerül a kérdés “ugye, te vagy a mi igazi anyukánk?”, pedig én azt hittem, ez csak egy könyv címe…
KedvelésKedvelés
Nagyon szép történet! 🙂 Az anyukának szeretnék továbbadni valamit, amit én is mástól kaptam és hasznos volt. Az első gyerekem félárva, meghalt a férjem a terhesség alatt. Nálunk erre kérdezett rá mindenki mindenhol, hol az apa? De szó szerint bárki, a japán turista is angolul a hajókiránduláson. Hasonló lelki alkat vagyok mint Zozó anyukája, még a fotó is hasonlít, nehezen konfrontálódtam mások kíváncsiságával. Aztán egy pszichológus elmagyarázta, hogy megvédeni a gyereket ettől úgy lehet, ha leállítod a kérdezőt. Finoman, de éreztetni kell, hogy határ van, amin ő van kívül és a gyerek belül. Hogy szavakkal mit mondasz, az másodlagos, ez az attitűd a fontos, hogy a gyerekedre nem kérdezhet rá csak úgy akárki. Ti vagytok a körön belül, és a kérdező kívül, és ezt lehet éreztetni kifelé és beválik. Nem távolodnak el tőle az emberek, csak lassítanak egy kicsit, és te irányítasz. És ezzel már meg is védted a gyerekedet. Ezt el fogja tanulni tőled és alkalmazni fogja ő is, amikor szükséges.
KedvelésKedvelés
Kedves Carissima, nagyon köszönöm a kedves és empatikus hozzászólásodat! Még gondolkozom, hogyan is lehet éreztetni azt, amit leírtál, valamennyire körvonalazódik azért. Neked sikerült elsajátítani ezt az attitűdöt? Sikerült változtatni az alaphelyzeten?
KedvelésKedvelés
Igen, sikerült. Később azon is kellett dolgozni kicsit, hogy a cserfes lányom ne azzal kezdje a céges üdülőben húsz embernek vacsoránál, hogy “Janka vagyok, ő az anyukám, apukám meghalt, a Gábor meg lusta, ezért nem jöhetett velünk.” Ezt Zozóról is el tudom képzelni a tündéri fejével, hello, engem örökbe fogadtak és cigány vagyok. Ez is tud nagyon zavaró lenni később, nem mindenhol így akar nyitni az ember… 🙂
KedvelésKedvelés
Igen, teljesen jól lőtted be Zozót ismeretlenül is, abszolút benne van a pakliban, hogy így nyit egy beszélgetést 😀
KedvelésKedvelés
“Finoman, de éreztetni kell, hogy határ van, amin ő van kívül és a gyerek belül. Hogy szavakkal mit mondasz, az másodlagos, ez az attitűd a fontos, hogy a gyerekedre nem kérdezhet rá csak úgy akárki. Ti vagytok a körön belül, és a kérdező kívül, és ezt lehet éreztetni kifelé és beválik.”
Kedves Carissima!
Nagyon tetszik a módszered. Két kis “csokinyuszink” révén mi is gyakran kapunk ártatlan kérdéseket, észrevételeket az eltérő bőr- és szemszínünk miatt, de nem mindig sikerül jól reagálni. Tudnál esetleg egy konkrét szituációt mesélni, amivel a kérdező fél számára egyértelművé tetted, hol a határ?
Számomra kicsit ide kapcsolódik Zsuzsinak ez a gondolata:
“…hogyan védjük majd meg a bántásoktól. Nekem a mai napig ez a legnagyobb kihívás, hogy udvarias és konfliktuskerülő énemet eltompítva kellő határozottsággal ki tudjak állni a gyerekemért. Nem mindig sikerül, sajnos, van még mit tanulnom…”
A megjegyzések sokszor nem bántóak a szülő felé, leginkább tudatlanságból, vagy feltűnési viszketegségből adódnak. De nem lesz-e bántó a gyerekemnek a “nemválaszom”, vagy nem lesz-e hiányérzete azáltal, ha nem egyértelmű a verbális reakcióm?
Tehát a kérdés leginkább ez: hogyan tudok kifelé is és befelé is félreérthetetlenül válaszolni, amiből jól érezhető, hogy mi a körön belül vagyunk, a kérdező viszont kívül?
KedvelésKedvelés
Nagyon megható történet ♥ a hozzászólásokat is megkönnyeztem helyenként. Az a kérdésem, hogy ilyenkor általában azonmód eszetekbe jut valami ütős válasz? Mert nekem többnyire csak utólag, hogy mit kellett volna válaszolni… (még nincs gyerekem, de épp ennek kapcsán, a “nektek mikor lesz már, mikor jön a gólya, stb. borzasztó idegesítő tud lenni.) és bár nem tartom cikinek, de így, hogy mégcsak az első tegyesz beszélgetésen sem vagyunk túl, nem gondolom, hogy egyelőre bárkivel is meg kéne osztanom a dolgot. Bocs az offért…
KedvelésKedvelés
Remek bejegyzés, gyönyörű gyerekek, imádom! 🙂
KedvelésKedvelés
Drága Fatika, nagyon kösz (bár Zozó szépsége nem az én érdemem :D)! Tényleg örülök, hogy ilyen sokan lelkesedtek, én nem is számítottam rá, hogy ennek ekkora visszhangja lesz! 🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon nagyon gyönyörû ahogy elmesélted Zsuzsi,hogy hogy is került be a családotokba Zozi!
Én személy szerint is ismerem a családot és tényleg csak is a legeslegjobbat tudom mondani a gyerekekrôl és a szüleikrôl is!
Imádom a mind a kettô gyermekedet Zsuzsi!!!! ❤
KedvelésKedvelés
Puszi Angi!
KedvelésKedvelés
Annyira jó volt olvasni rólatok, még most este is újra és újra szemezgetek az interjúból. Annyira átjön “Belőled” a szeretet, ami örökké tart, miközben nyilvánvaló, hogy mennyi sok energiát és küzdelmet kíván a életetek. Szóval gratulálok és köszönöm én is a példátokat!
KedvelésKedvelés
Köszönöm, Borsnéni! Én két napja a kedves visszajelzésekből merítek energiát, úgyhogy oda-vissza hat a dolog!
KedvelésKedvelés
Nagyon köszi! Mindig ledöbbenek gyerekeink tökèletes válaszain,gondolatain…pl. Holdas sztori.Nekünk már csak tènyleg jól kell reagálni…:-)
KedvelésKedvelés
igen, szinte látszik, ahogy kattognak a fogaskerekek a kis fejükben 🙂 Iszonyat feledékeny vagyok sajnos, úgyhogy már fel szoktam írni a gyerekek aranyköpéseit, mert másképp nem maradnak meg.
KedvelésKedvelés
Zsuzsák, köszönöm a beszámolót, élmény volt olvasni – a csoki-vanília hasonlat különösen tetszett!:D
Ez több szempontból is egy különleges blog, ilyen szeretetteljes hangvétellel nagyon ritkán találkozik az ember fórumokon. (vagy csak én jártam rossz helyen .)
Carissima írásán gondolkodtam, és felötlött bennem a kérdés: Hogy éred el, hogy a gyerek ebben az őszinte korában ne úgy nyisson, hogy “Janka vagyok, ő az anyukám, apukám meghalt, a Gábor meg lusta, ezért nem jöhetett velünk.” ?
A másik gondolatom vicq bejegyzéséhez kapcsolódik: lehet az a diszkrimináció pozitív is, ami szintén nem mindig kellemes. (Mivel te örökbefogadó vagy, árgusabb szemekkel néznek, hogy viselkedsz, hogy viselkedik a gyerek, mert azt várják el/gondolják, hogy te ezzel a tetteddel valami szent lettél, holott nem erről van szó – vagy pl kivételeznek a gyerekkel, mert “szeegényke”) Lehet, hogy a legjobb szándék vezérli az illetőt (az utóbbi kapcsán), mégis lehetnek ebből megoldandó helyzetek.
Talán zavaros a fogalmazás, de a kérdésem igazából az, hogy készíti fel az ember a tágabb környezetét (a család más kérdés) arra, hogy mindenki számára jól álljanak az örökbefogadás, örökbefogadottság kérdéséhez? Mennyit szabad/érdemes/ajánlott elárulni a helyzetből? Sokszor azt tapasztalom, hogy Ádám-Évánál kell kezdeni a magyarázatot, hogy akinek mondom, megértse, hogy mi is ez, mivel is jár.
KedvelésKedvelés
Jó kérdés, Kata. Amíg óvodás volt, sehogy se értem el, hogy ne így nyisson. Iskola első osztályban pedig az történt, hogy egy új kis barátnő anyjának mesélt el mindent, azt is, hogyan halt meg az apja. Ennél az esetnél maga is rájött a reakciókból, hogy ez nem olyasmi, amit úton-útfélen mesélni lehet.
KedvelésKedvelés
Hát, akkor nincs más hátra, az időre kell bízni, és okosan válogatni meg a szavakat. Nem véletlenül volt szokás korábban más témákban a “Nicht vor dem Kind!” Csak ez meg pont egy olyan szitu, ahol őneki, mint főszereplőnek fontos tudnia a dolgokat, és koránál fogva azokat automatikusan továbbítja is.
KedvelésKedvelés
Hu, az “Én úgy tisztellek benneteket!”-re azt szoktam válaszolni, hogy mi csak önző mód gyereket szerettünk volna, és így volt rá lehetőségünk. Ezzel próbálom érzékeltetni, hogy az örökbefogadás a családalapítás/-bővítés egy alternatív, ám természetes formája.
KedvelésKedvelés
Ezt már én is mondtam, nem igazán értették, jó páran megdöbbentek, mások álszerénységnek vették.
Valahogy az “utca embere” még mindig ott tart, hogy aki ezt vállalja, annak vagy az esze ment el, vagy nem lehet sajátja, és kész.
KedvelésKedvelés
Igen, ezzel találkoztam már többször, nem győzöm terjeszteni az igét, hogy sem szentek, sem marslakók nem vagyunk, csak család akartunk lenni. Általában bemegy egyébként. A gyerekemet senki nem sajnálja, hogy “szegényke”, mert az sincs a köztudatban, hogy aki csecsemőként került egy családba, annak is lehet bármi az örökbefogadás miatt; sőt, inkább mindenki úgy gondolja, milyen szerencsés gyerek, hogy hozzánk került. Persze kicsit ebben is igyekszem árnyalni a képet, hogy igenis voltak nehézségei (már ilyen kicsiként is) abból, hogy örökbefogadott, és nam csak hawaii neki, hogy ilyen családot talált; és még várhatóak is nehézségek ebből. Nehezen megy be (“hiszen nem is emlékszik a szülőanyjára, mi baj lehetne”), de azért többnyire tudomásul veszik (legalábbis azt, hogy nekem ez a véleményem… 🙂 )
Ja, igen, meg azért persze azt sem felejtem el kihangsúlyozni, hogy mi milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen jó természetű gyerkőc “jutott” nekünk.
De nekem nem is attól áll elsősorban égnek a hajam, hogy “mennyire tisztellek benneteket”, meg hogy “milyen mázlista ez a gyerek”, azért persze attól is, de azt indulat nélkül tudom lereagálni… amit nehéz kulturáltan, az a “nem is látszik, hogy nem a tied, így ránézésre annyira szeretitek egymást”. Na, persze eddig még mindig kibírtam anyázás nélkül, de nem egyszerű. Igggen nagyot kell nyelnem, hogy erre viszonylag higgadtan elmondjam, hogy igen, az enyém, csak más szülte, és persze, hogy szeretjük egymást, és még szép, hogy ez látszik.
Én a munkahelyi kollektívában/kisfalumban teljes nyíltsággal kezelem (igen, néha azt is el kell magyarázni, hogy a titkos örökbefogadás nem azt jelenti, hogy csak suttogni lehet róla), mert az az alapelvem (ezzel kapcsolatban is), hogy a pletykákat a legjobban az csökkenti, ha én vagyok a leghitelesebb információforrás. Persze ez nem azt jelenti, hogy lépten-nyomon mondogatom, de ha valaki kérdez, a lehető legőszintébben válaszolok. Mondjuk már nem nagyon kérdeznek, “megszokták”, de az elején rendszeres volt a felvezetés, hogy “de hát nem is láttunk terhesen…” “nem is voltam”, olyanoktól is, akikről biztosra tudtam, hogy úgyis tudják – ilyenkor idegesített ugyan kicsit, de belementem a játékba, hogy elhiszem, hogy nem tud semmit – legalább tőlem tudhatott meg infókat, nem 3x eltorzítva a “falu szájától”.
KedvelésKedvelés
“Hiszen nem is emlékszik az apjára, ha a terhesség alatt halt meg” – ez nálunk is van. Én nem magyarázom már el mindenkinek, hogy ez tévedés, vannak magzati emlékek, és az apa nem törlődik a gyerek lelkéből, nem nincs, hanem van és halott. Annak mondom csak el, akinek látok a szemében jelet arra, hogy érdemes vele beszélni erről. Akikkel alapból érdemes, azok az óvodai és iskolai pszichológusok, ők azonnal megértik, de nem feltétlenül találkoztak élőben ilyennel.
KedvelésKedvelés
Én is hiszek a magzati emlékekben is, meg a családi kollektív emlékezetben legalább ennyire, ami még a halva született nagytesókról is alakít ki a gyerekben valami hiányképet még akkor is, ha sosem beszélnek róluk nyíltan… pedig az nem lehet magzati emlék.
Ha meg szülő hiányzik, persze, akkor ott a gyerek lelkében egy “szülő alakú lyuk”, még akkor is, ha amúgy egyáltalán nem is emlékezhetne rá…
KedvelésKedvelés
A “Hogy készítjük fel a környezetet” jó kérdés. Egy friss örökbefogadó ismerősöm mondta: legszívesebben az egész világot elküldené Ágacska-tanfolyamra. Igen, egy örökbefogadó,ha van türelme, még a környezetét is edukálhatja folyton.
Nem rosszak ám az emberek, csak nagyon keveset tudnak, és ha valaki türelmesen megválaszolja a 30 leggyakoribb kérdést, akkor máris magasabb szinten lehet társalogni.
KedvelésKedvelés
Félek, hogy én voltam az “Egy apci, egy anyci?” kérdés feltevője (vagy valami nagyon hasonló), utólag zavarban érzem magam! Tanultam belőle!
Tiszteletre méltó és gyönyörű is egyben ez az út amit eddig megtettetek és ahogy ezt a két gyermeket nevelitek!
KedvelésKedvelés
A gyerekekről való érdeklődés teljesen általános, és a legtöbb emberben nincs rossz szándék. Mióta ilyen helyzetben vagyok, érzékenyebb lettem, és bizonyos dolgokat nem kérdezek meg. Viszont, más témákban, amelyekről nagyon keveset tudok, biztos én is kérdezek butákat.
KedvelésKedvelés
Zsuzsa megelőzött, ugyanezt akartam írni én is, illetve írtam meg privátban. Én is csak azóta nem kérdezek már rá másnál, hogy és nektek mikor lesz gyereketek, mióta annyit küzdöttünk, hogy legyen.
KedvelésKedvelés
Szerintem vannak a témák, amikben nagyon könnyű bántót kérdezni, mert annak fogalma sincs róla, milyen nehéz tud lenni, aki nincs benne. De alap tapintat azért nem ártana egyeseknek. Pont ilyen tyúkszemre taposás a szingliket azzal húzni, mikor mennek férjhez.
A kérdés jól megválasztott hangneme tompíthatja az egésznek az élét. Az ember érzi, ki milyen szándékkal kérdez. A kedvencem viszont az, aki egy ilyetén problémájának elrendeződése után átáll a másik táborba…
KedvelésKedvelés
Köszönöm a cikket, nagyon tetszett, szívet melengető!:) Az a kérdésem, hogy ismertek-e olyat, mikor két vér szerinti gyerek után fogadtak örökbe kistestvért? Annyria szívesen olvasnék erről tapasztalatokat. Nagyon szeretnék nagy családot, de vannak egészségügyi okok, ami miatt újabb szülés nagyon kockázatos lenne. Emiatt már egy ideje téma nálunk az örökbefogadás. Viszont persze vannak félelmeim is. Ha nem lenne saját gyerekem, biztos örökbe fogadnánk több gyereket is, akkor nem lenne kérdés, hogy “megéri” (bocsánat, ha hülyén fogalmazok) vállalni ezeket az extra problémákat. Ha csak egy vér szerinti gyerekünk lenne, akkor is azt gondolom, hogy amellett, hogy én nagyon vágynék több gyerekre, de a gyereknek is nagyon komoly érdeke, hogy legyen testvére, úgyhogy még ebben az esetben is azt gondolom, hogy “megéri” vállalni ezeket a nehézségeket (mert annyira sokat jelent az, ha egy gyerek nem egyke, hanem testvér mellett nőhet fel, hogy az szerintem felbecsülhetetlen áldás). Most nálunk a helyzet az, hogy van már két gyerek (7 és 9 évesek), szuper testvérek, nagyon jól elvannak, egy igazán boldog 4fős család vagyunk…de van ez a vágyunk (férjemnek és nekem is), hogy hiányzik még legalább egy kicsi, milyen jó lenne, ha legalább hárman lennének (gyerekek is nagyon kisgyerek-centrikusak, és sokszor nyúznak kistestvér miatt). Mit gondoltok erről?:) Eleve sok gyerek vállalásánál felmerülhet a kérdés, hogy egy újabb kicsire jut-e még energia, anyagiak…Én elég naivan állok ehhez, mindig is úgy gondoltam, hogy ahol 2 gyereknek jut (szeretet, törődés, figyelem, étel és ruha), ott egy harmadiknak is jut (nálunk tényleg jutna is). De igazából azt nem tudom felmérni, hogy az örökbefogadással járó specifikus problémák mit is jelentenek, mit jelentenének a két nagy életében, megtehetem-e velük ezt, hogy ilyen módon alakítom át az életüket. Mert elsőre azt gondoltam, hogy hát ha születne kistesójuk, az is egy tök új helyzet, vagyis lényegében mindegy, hogy én szülöm-e vagy más. De az is igaz, hogy valószínűleg nem újszülött jönne, hanem 1-3 éves kisgyerek, aki akár hospitalizált, de mindenképpen valamilyen szinten lelkileg komoly problémákkal küzd (mivel a származás mindegy, ezért valószínűleg cigánybaba lenne:), úgyhogy ez egy egészen más helyzet. Felelőtlen vagyok, ha úgy gondolom, hogy én ezt vállalnám? Vagy meg kéne elégednem a helyzetemmel, hogy van már két gyerekem? Ahol már van gyerek, ott nem csak a szülő fogad örökbe gyereket, hanem a gyerek(ek) is testvért. Speciális-e a helyzet, ha nem egy gyerek, hanem több vér szerinti gyerek fogad be maguk közé egy testvért? Nagyon érdekel az őszinte véleményetek, tapasztalatotok.
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv itt!
Természetesen ismerünk olyan családokat, akik két, sőt több vér szerinti gyerek mellé fogadtak örökbe testvért. A két gyerek nem akadály. Viszont szemlátomást tele vagy félelmekkel. Olvasgass, járj el találkozókra, beszélgess más családokkal, és hátha tisztázódik, mi a te utad.
Senki nem mondja meg, hány gyerekkel kell beérned. És kaphatsz újszülöttet is, senki nem zárja ki.
KedvelésKedvelés
Szia, köszönöm a válaszod:) Azt tudom, hogy jogilag nem akadály a több gyerek, én elsősorban a meglévő gyerekek szempontjából szeretném kicsit jobban átlátni a dolgokat. Hogy nekik mit jelent az örökbefogadás? mik azok a spéci helyzetek, amiket át át kéne gondolnunk? Igen, vannak félelmeim, de alapjában én inkább hajlamos vagyok túl optimista lenni, és inkább csak a pozitívumokat látom. Hogy simán megbirkóznánk az esetleges problémákkal, és a gyerekek is csak nyernének a helyzeten, a nagyok azért, mert végre lenne pici tesó, az örökbefogadás ténye pedig biztos hatalmas pluszt jelentene nekik ahhoz, hogy igazán elfogadó, szociális felnőttek legyenek, az érkező kicsi pedig egy vidám, szerető nagycsaládba érkezne – én úgy képzelem, hogy ez, hogy szülők mellé két testvérkét is kapna, az csak a hab lenne a tortán. Édesanyám felől érkeznek az aggályok, aki tud a tervünkről, és felelőtlennek tart, célozgat, hogy nem tudom, hogy mit vállalnék, és most már nem csak magamért vagyok felelős, hanem a két nagyért is stb…Persze ez hat rám – amellett, hogy szomorú vagyok miatta, még bennem is félelmeket ébreszt -, és szeretném tudni részletesen, hogy miben más az, ha örökbebaba érkezik, mint ha én szülném (ha tegyük fel nem lenne kockázata, de hát akkor is minden gyerek “zsákbamacska”, úgyhogy így nézve egy kistesó – akárki hasából születik – mindenképpen változtat a meglévő családi állapotokon, hatalmas öröm, némi nehézség, szerveznivaló, váratlan problémák, bármi).
KedvelésKedvelés
Tök jókat kérdezel. Szerintem a meglevő gyerekek szempontjából nincs különbség, szülsz-e vagy örökbe fogadsz-e még egyet. Én is vér szerinti gyerek mellé fogadtam örökbe, és nálunk teljesen jól vette. Az a lényeg, te meg a férjed akarjátok, és jól kezeljétek.
Ha a szülésnek van akadálya, akkor még egyszerűbb, mert akkor vagy örökbefogadással lesz harmadik gyereked, vagy sehogy.
De biztos vannak itt olvasók hasonló felállásban. Zsuzsa is azt mondta, a gyerekek szokták meg leggyorsabban egymást.
KedvelésKedvelés
Bocsánat,hogy beleszolok,csak felvetődött a kérdés bennem,hogy ha vér szerinti gyermek nincs,és szülésre sem érzek késztetést,akkor van esély örökbefogadásra? Koszonom
KedvelésKedvelés
Szia! Miért ne lenne? Ezek nem feltételei az örökbefogadásnak. Alkalmasnak kell lenni, de ez független attól, hogy valaki meddő-e, hány gyereke van, tud-e szülni.
KedvelésKedvelés
Szia! Azóta eltelt pár év. Mi újság van? Lett öf babátok? Mi most kezdjük,kb. ott tartunk,ahol te,mikor ezt írtad-vajon látod-e a hozzászólásom,nem tudom. Csak nekünk 3 vsz. gyerekünk van.
KedvelésKedvelés
Olyat ismerek, hogy három vér szerinti gyerek után fogadtak örökbe kettőt – nem egyszerre, hanem évekkel egymás után. Most 5 gyermeket nevelnek. Szuper jól működik!
KedvelésKedvelés
Nagyon tetszik a cikk és örülök, hogy rátaláltam az oldalra, bár őszintén szólva rég pityeregtem ennyit, mint mostanában, mióta olvasom. Még nincs meg a határozatunk, de már jó úton járunk, túl a TEGYESZ-es intéznivalókon, jövő héten pedig már megyünk tanfolyamra. Van egy 6,5 éves fiunk, de szeretnénk “bővíteni” a családot, ami természetes úton nem megy. Sok mindenre választ kaptam már, de van valami ami nagyon érdekel: Nem örökbefogadott gyermeknél rendszeresen felmerül, hogy pl. milyen jól rajzol, ó hát persze, mert az apjára hasonlít, pont olyan kék a szeme, mint az anyukájának stb. Hogyan lehet kezelni ezt a testvérek között, hogy ne érezze az örökbefogadott állandóan, hogy ő más? Se külsőre, se más tulajdonságaiban nem hasonlít a szüleire, míg a testvére igen. Örülnék, ha a szűkebb családdal való elfogadtatás is szóba kerülne. Nálunk egyelőre csak az én szüleim tudják, hogy örökbe akarunk fogadni, de ők se valami lelkesek…..
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv itt! Milyen sokan akarnak vér szerinti gyerek mellé örökbe fogadni…
KedvelésKedvelés
Azt gondolom, aki már örökbe fogadott, az nem csak azért tud szeretni egy gyereket, mert rá hasonlít. Minden gyerekben vannak jó tulajdonságok, ezeket kell meglátni és ezeknek örülni. Ha ilyen a felállás, akkor talán nem olyan ízléses a vér szerinti gyereket folyton azzal dicsérgetni, mennyire hasonlít. Másfelől, néha az örökbefogadott gyerek is hasonlít ránk ebben-abban. Sőt, mivel a gyerek a vér szerinti szüleivel is azonosul, néha azt is lehet mondani, hogy milyen szép a hajad, biztos tőlük örökölted.
KedvelésKedvelés
nem a saját részünkről gondoltam ezeket a megjegyzéseket, hanem másoktól. nálunk pl. a fiunk tökéletes mása az apjának. még véletlenül se merülne fel senkiben, hogy nem az övé, emiatt aztán úton útfélen, oviban, boltban, akár az utcán stb. állandóan halljuk, hogy tiszta apja ez a gyerek, klónozással készült? de ez később úgy gondolom, hogy akár bántó is lehet majd az örökbefogadott testvérnek, akire nyilván nem fogják ezt mondani.
KedvelésKedvelés
Nálunk az örökbefogadott gyerekre is mondják, hogy mennyire hasonlít. És vér szerinti gyerekek sem hasonlítanak mindig a szülőkre meg a testvéreikre. Az a lényeg, te mit sugárzol a gyerek felé.
KedvelésKedvelés
ez biztos. rajtunk nem fog múlni 🙂 azt gondolom, hogy a külső csupán egy dolog. nem ettől válik szerethetővé egy gyerek sem.
KedvelésKedvelés
írnátok pár gondolatot arról, hogy a szűkebb családdal (szülők, testvérek) hogyan ment az örökbefogadás gondolatának elfogadtatása, a megismerkedés stb. mint írtam a szüleim tudják. Apám rögtön kifejtette, hogy hülyeség, csak bajt veszünk a nyakunkba, örüljünk, hogy van egy gyerekünk (gondolom nem lepődik meg senki, apám egyke, és még unokatestvére sincs). Anyukám nem mondott semmit, és egyszerűen nem is akarnak róla beszélni. Pont tegnap kértem meg őket, hogy a tanfolyam napján vigyázzanak a fiunkra, mondtam is, hogy hová megyünk, de nem kérdeznek, nem mondanak semmit. Ha szóba hozom, annyit mondanak, hogy ez a mi dolgunk… látom rajtuk, hogy nem értik meg. A férjem szüleivel nem túl rózsás a viszony, én nem is szoktam találkozni velük, max. évente 2-3 alkalommal pár órát, ők még nem is tudják, a férjem nem is akarja mondani nekik, csak ha már megérkezik az új családtag. Ez szerintem nem lesz így jó, csak fel kellene készíteni őket is, főleg, mert elég egyszerű, kissé korlátolt gondolkodású emberek. Szerintetek mivel tudnám előkészíteni a zökkenőmentes befogadást? szeretném, ha ők is szeretettel és elfogadással várnák a kicsit, mert most a teljes elutasítást érzem a családom részéről…. és ez persze nagyon bánt.
KedvelésKedvelés
Először nálunk se aratott túl nagy sikert az örökbefogadás bejelentése. Anyám azt mondta, hogy a mi dolgunk, apám meg azt, hogy járni kéne orvostól orvosig (nem mintha előtte nem ezt csináltuk volna), amíg összejön a gyerek. Egy darabig nem-nagyon beszéltünk róla, aztán egyszer megkérdeztem, hogy azért segítenek-e majd akkor is, ha örökbefogadott. unokájuk lesz. Akkor láttam, hogy kiborultak attól, hogy egyáltalán felmerült bennem az, hogy valami miatt nem állnak mellettem – és ez a maga furcsa módján megnyugtató volt. Aztán pár hónappal később indított az Ágacska egy csoportot leendő nagyszülőknek. Félve ugyan, de megkérdeztem, hogy nem lenne-e kedvük elmenni. Végül ráálltak, szerintem leginkább azért, mert látták, hogy ez fontos nekem. Nagyon jót tett nekik, mert látták, hogy nem csak ők vannak ilyen helyzetben, sokkal nyitottabbak lettek a téma iránt, és azóta tudunk erről beszélgetni. Nem mondom, hogy állandóan ez a téma, de nincs meg az a kínos feszengés, mint korábban. Úgy érzem, hogy idő kellett nekik, hogy ezt a döntést – amit nem ők hoztak- feldolgozzák.
Mivel velük egy helyen élünk, az volt a fontosabb, hogy az én szüleim hogy állnak hozzá, a másik oldalon vegyes a kép. Anyósom jól fogadta, apósom végül tőle tudta meg először (amúgy elváltak), ő nem rajong az ötletért, de azt hiszem, ha konkrétan ott lesz majd a gyerek, akkor úgyis szeretni fogja.
KedvelésKedvelés
Mondjuk mi fórból indultunk, mert van örökbefogadott unokatesóm, és a szüleim is majdnem fogadtak örökbe; szóval nem volt nagy az ellenállás (a férjem szüleit neccesebbnek éreztem ebben, de aztán a gyerek jött, látták, győzött 🙂 )
Viszont az egykeséget meg pont lehetne kicsit másik oldalról is nézni, az én egyke férjem pl. utált egyke lenni, és biztosra tudta, hogy az ő gyerekének tuti, hogy lesz testvére, és nem ő az egyetlen egyke ismerősöm ezzel a véleménnyel… kicsit meg lehetne kérdezgetni nagypapát, hogy oké, hogy ő egyke volt, de szeretett az lenni?
KedvelésKedvelés
en elsosorban azt tudnam Neked javasolni, hogy a sajat erzeseid (illetve a parodnak ugyan igy) legyenek biztosak, hogy szeretned, illetve akarod a csaladbovites ezen formajat.
Tudom, hogy mondjak, hogy milyen fontos a csaladi hatter, de en elsosorban azt gondolom, hogy ez a mi eletunk, rajtunk mulik. Varhatunk, probalkozhatunk, de ha valahogy nem sikerul a verszerinti gyerek, kozben elmennek az evek. Nalunk sajnos szakadt meg szoros csaladi kapcsolat es evtizedes baratsag is, de az az igazsag, hogy semmikeppen nem csinalnam vissza dolgot, es egy pillantra sem bantam meg. Illetve turelmesnek kell lenni, mert lehet, hogy az ido megold dolgokat, mint ahogy erre is volt pelda nalunk. Megprobalunk a mindennapokban boldogsagot hozni a Pici eletebe, es nem az esetleges elveszett kapcsolatokon kesergunk. Persze temeszetes, hogy feltenek minket, de azt gondolom, hogy a homokba dugott fej a legrosszabb. Nalunk peldaul nem lehetett beszelni az orokbefogadasrol, csak a lombikrol, amibe a szervezetem mar teljesen belebetegedett. Sot arra is megkertek, hogy senkinek ne szoljunk a csaladba. Ezt -sajnos, es ezt nem tennem meg ujra- tiszteletbe tartottuk is. Majd amikor jottunk haza a Tegyesztol, mert megneztuk a papirokat, atmentunk szolni, hogy megyunk megismerni valakit szemelyesen, kitort a bortrany. Meg azzal is megvadoltak minket, hogy nem is mondtuk el, csak kesz tenyek ele allitottuk oket. Tiszta agyrem volt az egesz….
Van egyebken egy nagyon jo konyv ez nem kapcsolodik az orokbefogadashoz, de pont nem reg egy orvos ajanlotta valakinek, hogy minden betegsegnek ez az alapja, olvassa el. En is talaltam benne jo reszeket. Akit esetleg erdekel:
http://www.libri.hu/konyv/susan_forward.mergezo-szulok.html
KedvelésKedvelés
A felmerül-e, hogy nem az övé kérdésre… szoktunk azon poénkodni néha a férjemmel, hogy milyen jó neki a többi férfihez képest, mert nem kell azon gondolkodnia, hogy vajon övé-e a gyerek, vagy más csinálta-e, mert pontosan tudja, hogy más csinálta, és pont ilyen pontosan tudja, hogy az övé 😀
KedvelésKedvelés
🙂 igen, ez így legalább tiszta sor 🙂
KedvelésKedvelés
Ez de jó szöveg.
KedvelésKedvelés
Naplóm részletét tudnám idézni ide, mert most sem tudnám ezt jobban megfogalmazni, mint akkor…
“Amúgy ezt sokat hallom tőlük, hogy belsőre akkor sem hasonlíthatna jobban, ha én szültem volna. Pont ilyen kíváncsi, mozgékony, rossz alvó, hízelgős vacak voltam, állítólag. Mondta ugyan anyukám, hogy annyi különbség volt, hogy ők talán kevésbé voltak engedékenyek, hogy lehet, hogy nekünk sem lesz jó vége, hogy ennyit alszik mellettünk, aztán mikor rákérdeztem, hogy nekem határozott emlékeim vannak maximum totyogni kezdős koromból a nagyágyról, azt válaszolta, hogy ők csak akkor vettek oda, mikor másképp nem tudtam megnyugodni és elaludni – pedig az én kiságyam amúgy velük egy szobában volt. Szóval, igen, a különbség óriási. 🙂
Igazából ezt azért kezdtem leírni, mert mindenképp el akartam mesélni, mennyire jó minél nagyobb családba gyereket örökbefogadni. Abszolút közénk illik, minden tulajdonsága pont olyan, mint… a szeme, mint az apjáé, a temperamentuma az enyém, a szép erős körmei és a seszálú haja a mamié, a huzat-érzékenysége a rég halott dédnagyanyjáé, a zenei tehetsége a nagybátyjáé, az épp-csak barnás bőre a nagyapjáé… és a végtelenségig folytathatnám. Minden tulajdonsága mellé lehet találni valakit a családból, aki pont ilyen volt – és az emberi elme játéka, hogy keres is. Ez tulajdonképpen jó is, hiszen talán így lehet a legteljesebben magunk közé fogadni, mert pont olyan mint mi. Viszont elég nagy a család ahhoz, ha szőke lenne, vagy zöld szemű, vagy botfülű, vagy visszahúzódó, vagy kissé málészájú, vagy sápadt, akkor is lehetne találni olyat, akire ütött. Talán a vér szerinti gyerekeknél is csak egy része az öröklés, a másik része, hogy véges sok tulajdonságon osztozva mindig kerül családtag ugyanabba a kategóriába is…
Azt gondoltam annak idején, mikor tele voltam fenntartásokkal az örökbefogadást illetően, hogy gond lesz, hogy nem fedezem fel benne a férjem vonásait, de most már csak mosolygok ezen. És nem azért, mert lehet találni apróságokat, amikben tényleg hasonlít – hanem mert eszembe sem jut már keresni. Olyan kis gyönyörű, és olyan jó nézegetni, hogy eszembe sem jut azt számolgatni, hogy külsőre mi mindenben nem hasonlít ránk. Szerencséjére, amúgy, ugyanis sokkal szebb bármelyikünknél – még az én szédítően jóképű férjemnél is. Csodaszép.”
Persze teljesen elfogulatlanul 😀
KedvelésKedvelés
Egyébként nálunk ez poéntéma is, “A te génjeid”, “Tőled örökölte” 🙂 “biztos, hogy nem te csináltad titokban?”
KedvelésKedvelés
elfogulatlanul is csodaszép 🙂 mindkettő 🙂
KedvelésKedvelés
köszi 🙂
KedvelésKedvelés
Ez gyönyörű. Felér egy vendégposzttal.
KedvelésKedvelés
Köszi 🙂
KedvelésKedvelés
Azt, hogy ha én szültem volna, akkor sem lehetne jobban én.. azt én is megkaptam a lányomra vonatkozóan.. 🙂
KedvelésKedvelés
Végig olvastam a cikket..Sok gondolatot újra ébresztett bennem. A fiamat 3 évesen fogadtuk örökbe. Szőke göndör kisfiú volt. Nem tudtuk hogy cigány, csak az anyakönyvi kiadásakor tájékoztatott az anyakönyvvezető. Engem nem zavart. Bár féltem, a család, az akkori férjem nem az elfogadó kategória. Fokozatosan barnult, bár bőre világos maradt. Elmondtam neki, amit tudtam. Ő tisztában van vele. Nehezítő körülmény volt akkor, hogy SNI ( súlyos figyelemzavaros hiperaktív- szerintem autisztikus vonásokkal ) Ma már 21 éves elmúlt. Csodás gyerek, az apjával él.. ( nem szakíthattam ki a megszokott környezetéből ) Kempózik és csodás eredményeket ér el. Eljutott az érettségiig minden baj nélkül 🙂 Nem sok megjegyzést hallottam cigánysága miatt, talán inkább már középiskolában, az osztálytársaktól, nem mondott el mindent már akkor. Tiszta, ápolt gyerek, napi kétszer fürdés, de a bőre szagára tettek megjegyzéseket. Erről tudok. Van egy kislányom is. Ő 5 és fél hónaposan került hozzánk, velem él.( most 12 és fél éves ) Kiváló tanuló, csodás lány.. nagy nevű művész lesz belőle. 🙂 Nem cigány. Viszont rettenetesen csodálatos barna bőre van. Nem titkoljuk az örökbefogadást. Talán ennek tudható be, hogy sokszor cigányozzák le. Nehéz neki ezzel szembesülni, miközben tudja minden ember egyforma. Tudja a bátyja származását is. Bőrszín, és ép vagy éppen sérült ember.. mind csak EMBER. Visszatérve a cikkre. “Öreg” örökbefogadó anyuka vagyok én már.. de még most sem tudom, jól csináltam? nem tudom. Szerintem ezt nehéz eldönteni, hiszen minden gyerekkel másképpen kell bánni, hiszen mind más… Szívesen örökbe fogadnék még. Egy vagy két kislányt.. nagyobbakat, hiszen már 52 éves elmúltam.. sajnos..elváltként, albérletben.. nem egyszerű..talán lehetetlen… köszönöm hogy elolvastatok.
KedvelésKedvelés
Szia! Üdvözöllek a blogon, gratulálok a gyerekeidhez.
KedvelésKedvelés
Kedves Erzsébet, örülök neked nagyon, maradj velünk, egészen biztosan sokat tanulhatunk tőled!
KedvelésKedvelés
Kedves Erzsike,
biztosan jól csináltad! Őszinte elismerésem! Köszönöm a történetedet, további kitartást és sok örömöt!
KedvelésKedvelés
Nagyon jo, hogy megszuletett ez a blog. 🙂 Nagyon sok segitseget ad mindenkinek. Aki meg elotte all, vagy akihez eppen most latogat a golya, de azoknak is, akiknel mar regota ott szuszog a kis csoppseg az agyban, otthon. Koszonom.
KedvelésKedvelés
Kedves Buzsa, nagyon szépek vagytok együtt, és nagyon szép a történetetek! Örülök neki már csak azért is, mert nálunk ugyanilyen a “felállás”: csoki és vanília! – bár ez a hasonlat még nem jutott eszembe…
KedvelésKedvelés