Olvasói kérdés érkezett. „Szívesen olvasnék arról, hogyan fogadtassuk el magunkat az örökbefogadott nagyobb, 3-5 éves gyerekkel. Hogyan nyerjük el a bizalmát? Hogyan vigasztaljuk, ha hiányoznak a nevelőszülei, gondozója, barátai?”
Erről nekem nincs tapasztalatom, de megkérdeztem Angélát, aki pedig megkérdezte kisiskolás fiát. Rolit ötévesen fogadták örökbe, emlékszik a vér szerinti családjára és nevelőszüleire is. Angéla történetét majd részletesen is bemutatom a blogon, egyelőre arról beszél, mi segít, ha a gyereknek hiányzik a korábbi környezete. Át is adom neki a szót. (A neveket megváltoztattam.)
*********
Tegnap este sokat beszélgettünk a kisfiammal és gondoltam, tőle, mint legilletékesebbtől kérek egy kis segítséget. A kérdést úgy tettem fel, hogy egy örökbefogadó anyuka szeretné megvigasztalni a nemrég örökbefogadott gyermekét, akinek hiányzik a régi nevelőszülő családja.
– Neked mikor hiányoztak Gabi Mamiék, a falu, a szülőanyukád, mi volt az, ami segített, ami megvigasztalt?
Sorrendben a következőket mondta (én a zárójeles részekkel egészítem ki):
– Az, hogy megnézegettük az albumomat. (Az albumot a nevelőanya készítette, a megelőző időszakról közel egy éven át tartó kutatómunkával én szedtem össze képeket, információkat, majd az album folytatódik az ismerkedésünkkel és mai napig tart folyamatosan).
– Az, hogy sokat énekeltél nekem.
– Az, hogy sokat meséltél nekem. (A mesék közül kiemelem Boldizsár Ildikó Királyfi születik című könyvét, amikor a végére érünk a mesének és kimondom „Amikor a Földön világra jön egy kisfiú, odarepülnek hozzá az ég madarai, és elmondják neki a legeslegnagyobb titkot: Te is királyfinak születtél!” minden szomorúság ellenére boldogan elmosolyodik.)
– Az, hogy tudok levelet írni Gabi Maminak. (Csak nemrég tanult meg írni, az én e-mail címemen leveleznek.)
– Az, hogy Gabi Mami válaszol.
– Az, hogy nagyon jó itthon, hogy már nem befogadott vagyok, hanem itthon vagyok.
Az utolsóhoz egy kis magyarázat: Roli nem szereti az örökbefogadott szót. Úgy magyarázta, hogy ő már annyit volt befogadott, nem akar örökre befogadott lenni. „A befogadott azt jelenti, hogy sosem vagy otthon, mindenhol van ágyad, játékaid, de ha elmész, akkor az másé lesz. Amikor az otthonból eljöttem, az ágyamba más feküdt, csak néhány játékot vihettem magammal. A játékokat, amiket magammal vittem, Klári (keresztnevén szólítja a szülőanyját) elvette és a testvéreimnek adta. Amikor Gabi Mamihoz kerültem, volt ágyam, amiben előttem más aludt és volt sok játék, de azokat nem hozhattam el, csak néhányat belőle. A régi ágyamban most Dávid alszik, az ott maradt játékokkal most más gyerekek játszanak. Itthon az ágy csak az enyém, minden játék az enyém, ha az autómat a polcomra rakom, az mindig ottmarad, senki nem veszi el és senki nem veszi el a fülesemet.”
Ami szerintem még segített, de érdekes módon az ő felsorolásából hiányzik, hogy megbeszéltük vele, hogy mikor megyünk el látogatóba a nevelőanyához (fél évvel a hazaérkezés után) és akkor elmentünk. Sok fényképet csináltunk erről a találkozásról és ezt is kis kommentekkel kisérve beragasztottuk az albumába. Kaptunk ajándékba saját készítésű lekvárokat, ezt nagy becsben tartja. Már tudja, hogy legközelebb akkor megyünk, amikor megszületik majd a kisboci.
Még sokat segítenek a Mózeskosár találkozók, ahol találkozhat a sorstársakkal. Erről szoktunk is beszélni. Néha fájdalmasan megszólal: „Hogyan mondhatott le rólam Klári? Egy anyuka nem mondhat le a gyerekéről, ha szereti.” Ilyenkor a beszélgetésekben túl a miérteken, túl a mi szeretetünk hangsúlyozásán, az is szóba kerül, hogy azokkal a gyerekekkel, akikkel a Mózeskosárban találkozik, ez szintén megtörtént. „Attiláról is lemondott az anyukája?” Igen, így gondoskodott róla, hogy biztonságban, szeretetben nevelhesse fel az új családja.
Egyszer, amikor szerelmi vallomást tett nekem, megkérdeztem, mit szeret bennem a legjobban. Nagyon tanulságos volt a válasza: „Azt szeretem benned, hogy nagyon szeretsz engem!”
************
Köszönöm Angélának és kisfiának a válaszokat.
Örökbe.hu 
Hát, eddig kibírtam pityergés nélkül, de ez most…
Köszi, hogy megosztottad!
KedvelésKedvelés
Koszonom, nagyon szepen indul a het. 🙂
KedvelésKedvelés
Az utolso mondat, annyira szep, es mindent elmond arrol, hogy milyen csodalatos a kapcsolatotok. Koszonom, hogy megosztottad velunk.
Az elso reszeket pedig tenyleg nem lehet kibirni pityerges nelkul. Milyen pici emberkek es megis milyen nehez kerdesek merultek, merulnek mar fel az eletukben.
KedvelésKedvelés
Nagyon szép és tanulságos volt, köszönjük Angélának és a kisfiának! Attól facsarodott össze a szívem, hogy egy kisiskolás gyereknek ilyen súlyú dolgokon kell rágódnia… Milyen érzelmi és értelmi intelligenciára utal, hogy meg is tudja mindezt fogalmazni, fantasztikus!
KedvelésKedvelés
Elsirtam a vegere magam en is. Meghato. Es szamomra csupa uj dolog, es szituaciok, amelyeket eddig tavolrol ismertem, de ennyire kozelrol meg nem tapasztaltam.
Remelem segit a kerdezonek is.
KedvelésKedvelés
Nem gondoltam, hogy mindenki így meghatódik. Ilyen korú gyerek örökbefogadása Magyarországon ritka, de a tanácsok talán kisebbeknél is használhatók.
KedvelésKedvelés
Szia! a mi történetünk nagyon hasonlít Angéláéhoz, bár más alapokkal indultunk. Három évesen ismertük meg a kislányunkat, akit végül 4 évesen tudtunk hivatalosan is örökbefogadni. nagy ‘hátizsákkal’ érkezett az az édes kis hölgy, aki rövidke, de viharokkal teli életében csak arra várt, hogy legyen “igazi anyukája és apukája”.
Bár kisütött a Nap az életében, s nagyon vagány kiscsaj, mi is küzdünk problémákkal; főként az engedetlenség, az indulatkezelés hiánya, s a teljeses önálló döntésekre még képtelenség a legnagyobb gond(ja). Óriási mozgásigénye van, nagyon értelmes,de szociális beilleszkedési nehézségekkel küzd.
Amikor megkérdeztem, hogy mi az ami (talán) számára a legfontosabb, akkor a karomba vetette magát és azt mondta: “Az Mami, hogy úgy szeretsz, ahogy szeretsz!”
KedvelésKedvelés
like! (mintha csak az én kislányomról olvasnék!)
KedvelésKedvelés
jó érzés tudni, hogy nem vagyok egyedül : )
KedvelésKedvelés
Az indulatkezelés engem is érdekelne…
KedvelésKedvelés
erről rengeteget tudnék írni, összeszedem kicsit a gondolataimat… annyit talán elöljáróban, hogy nincs abszolút megoldás, ez egy folyamat, hol jobban állunk, hol nehezebben, s mivel általában az ember 30 éves korára lesz ‘kerek a világ’, biztosan nem lesz ez sohasem legyőzött nehézség. nem is igazán ez a cél, hanem az, hogy a kislányom megtanulja kezelni az érzéseit. nagyon mélyen érző kislány, dobtunk már sok hátast a vele való beszélgetéseink közben. hihetetlenül kreativ, mégis nagyon pragmatikus okfejtései vannak.
szerintem nála akkor lesz kerek a világ, ha már találkozott a biológiai családjával és választ kapott a kérdéseire, majd azokat fel is tudta dolgozni. addig is szeretjük, dédelgetjük, segítjük… próbálunk együtt mindent helyre tenni a ‘hátizsákjában’.
KedvelésKedvelés
Nagyon köszönöm , igazi szívhez szóló írás! Az anyukának pedig a legnagyobb elismerés, hogy a szeretetét emeli ki a kisfia, ami szerintem a legfontosabb az örökbefogadásban! 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Kata, Bobo, Buzsa, Árnika és Marcipán!
Nagyon köszönöm a kedves hozzászólásaitokat,igazán jól estek a szívemnek!
A kisfiamnak valóban nagyon gazdag az érzelemvilága és egyre szebben képes szavakba önteni az érzéseit. Ugyanakkor ez a gazdag érzésvilág nagyon törékennyé teszi, mert sajnos együttjár azzal is, hogy mintegy túláradnak rajta az érzések és nehezen tudja őket kézben tartani. Itthon és korábban az óvodában persze már elég jól ment a kibillenéseket követően a keretek közé való visszatalálás, de jelenleg ezzel nagyon küzdünk az iskolában.
Az érthetőség érdekében mondok egy nemrég lejátszódott iskolai esetet. Aznap kisfiam úgy jött haza az iskolából, hogy az ellenőrzőjében szerepelt egy matematika dolgozatra kapott csillag(98%), valamint egy magatartás figyelmeztetés, hogy környezet órán rendetlenkedett, zavarta az órát. A környezet óra közvetlenül a matematika óra után volt. Kérdeztem tőle, hogy mi történt. Azt válaszolta, hogy nem tudta magát összeszedni. (Ez a saját életemből is ismerős szituáció, a tanító nénitől azt az instrukciót kapta, hogy szedje össze magát. Amúgy létezik olyan ember, akinek segít hogyha bajban van a „szedd össze magad” instrukció?) És látszólag a matek dolgozatnak semmi köze nem lehetett az utána következő rendetlenkedéshez, hiszen kisfiam matematikai érzéke átlagon felüli, a számok világában kifejezetten jól érzi magát, ugyanakkor éreztem, hogy a két dolognak valami köze van egymáshoz. Mivel a dolgozatokat nem lehet hazahozni, bekéredzkedtem, hogy megnézhessem. Egyszerű összeadások, kivonások voltak benne és a végén egy szöveges feladat, amiből egyenletet kellett felírni és rajzzal ábrázolni. (első osztályos) A feladat arról szólt, hogy 10 almából elvesznek 4-et, mennyi marad. Az egyenletet hibátlanul felírta: X=10-4; X=6. És következett a rajz: A rajzán a bal sarokban egy nagy alma szerepelt, majd mintha leesne róla egy nyíllal jelölve a jobb sarokba egy kis almát rajzolt. A rajzot lepontozták, ez volt az egyetlen hibája a dolgozatban. (Tanító néni látta rajtam az érzelmi vihart, így gyorsan elmondta, hogy a dolgozat központilag kialakított feladatsor, úgy gondolják, hogy a rajzolás segít a művelet megoldásában. Egyébként is semmi probléma, hiszen az egy pont levonással még bőven ötösnek felelt meg. Számomra persze nem az a probléma, hogy ötös vagy négyes vagy hármas, ez lenne a legkisebb probléma.) A dolgozat után tízórai szünet volt, tízóraiját érintetlenül hozta haza. Majd a következő órán rendetlenkedett és figyelmeztetőt kapott. Nagyon megviselte a figyelmeztető, nehezen lehetett csak megnyugtatni, hiszen ő maga 7 évesen – a maga iszonyú erős megfelelési kényszerével sújtva – még nincs azon a szinten, hogy a történések közötti összefüggést lássa, és elhiggye, hogy nem az ő hibája, ami történt.
Köszönöm, hogy meghallgattatok, kedves Örökbe nagyon jó ez a megértő fórum, mert néha már úgy éreztem, hogy más nyelven beszélek mint akikhez hozzászólok.
KedvelésKedvelés
Hogy úgy érted, az zakkantotta meg a gyereket, hogy “csak” 98 százalék lett a dolgozat?
KedvelésKedvelés
Nem, a gyereket az zakkantotta meg, hogy le kellett rajzolnia azt, hogy elveszünk valamit.Amíg egy egyszerű egyenletet kellett leírni, az eszével megoldotta, de onnantól kezdve, hogy le kellett rajzolni azt, hogy elvesszük az almát, már felszínre törtek és eluralták a rossz érzései. A rajza számomra ezt jelenítette meg (a nagy almából leszakadt a kicsi és nem azért, mert nem tudja azt, hogy mennyi 10 vagy 4) és innentől kezdve ez a szomorúság eluralkodott rajta. ezért nem tudott enni sem utána és ezért rendetlenkedett, De ő maga az ok-okozattal nem volt tisztában, csak azzal, hogy nem tudja magát kézben tartani. Ami megviselte, az a magatartás figyelmeztető volt, hiszen nem tudott megfelelni a szabályoknak.
Itthon -és az óvodában is,így volt- sosem a büntetést választjuk a helyzet kezelésére. Az óvodában, ha kiesett a szabályokból valami ok miatt, akkor volt, hogy kis gereblyét adtak a kezébe, hogy söprögesse össze a leveleket az udvaron vagy építőkockákat, hogy várat építsen, és mire a végére ért már megnyugodott és tudta követni a szabályokat. Itthon van “varázskendőnk”, amivel letakarhatja a “várát”, ami alá bebújik és ott bármit mondhat nyugodtan, mert a “varázskendő” elnyeli a hangokat. Egyre kevesebb idő alatt ki tud jönni az érzelmi kelepcéből és tud utána szabályt követni. Arról, hogy eluralják az érzései, erről nem tehet, és ezért szerintem a legrosszabb megoldás a büntetés. A varázskendőt pont amiatt találtuk ki, hogy ha már kijön belőle a szomorúság, harag, ezt az érzelmi vihart ne erősítse fel benne a félelem a következményektől.
KedvelésKedvelés
Ami számomra nagyon megrázó, hogy mennyire törékeny még az érzelmi biztonság érzete a gyereknek (annak ellenére, hogy kimondja, hogy mennyire szeretem/szeretjük), hogy egy matematikai elveszünk rajz pillanatok alatt ki tudja zökkenteni és eluralkodik rajta az elveszettség érzés. És nem tudom még hány évi szeretet tapasztalás szükséges ahhoz, hogy ez rendeződjön.
KedvelésKedvelés
nekünk azt mondta a gyerekpszichológus, hogy a kisfiunk soha nem fog olyan stabil érzelmi talajon állni, mint mondjuk a vér szerinti kislányunk, el kell fogadni, hogy ő időről időre elbizonytalanodik, úgy kell tekinteni, hogy sérült gyerek, nem fizikai, hanem érzelmi szinten sérült. De azt is hozzátette, hogy nem feneketlen a zsák, szép lassan erősödnek érzelmileg ezek a gyerekek. Az tényleg döbbenetes, ahogy ez felszínre tör időnként – Zozó még tavaly is rendszeresen megkérdezte tőlem oviból kifele jövet, hogy “felemelsz?”, “megfogod a kezem?”, egyszerűen szüksége volt arra, hogy testközelből megtapasztaljon, fizikai kontaktusra vágyott, hogy megnyugodhasson az egész napos elszeparálódás után. Így aztán én meg izzadva cipeltem a nagy culát, miközben lifegett rajtam még legalább egy futóbringa, a csereágynemű, a gyerekesernyő és a saját táskám… 🙂
KedvelésKedvelés
Most olvastam es meg szeretnem osztani Veled, Veletek, hogy mikozben olvastam Angela hozzaszolasait es a konnyeim megindultak, olvastam tovabb es a Te utolso soraidon kedves Buzsa elkezdtem mosolyogni. 🙂 Ugyanis nalunk is pont igy nez ki, gyermek a karomba, futobicikli (jobban orulok ha a konnyebb motrot valasztja) a sisakkal a jobb kezembe es meg a kutya a masikban, hatamon a cuccunk. Az emberek ugy neznek rank mint a foldonkivuliekre es nem ertik miert teszem, en meg csak kedvesen mosolygok. 🙂 Ilyenkor magamba is olyan jokat nevetek a szitun, de le nem tennem a vilag osszes kincseert sem edes kis “terhemet”.
Minket felnotteket is mennyi erzelmi hatas er, ami kizokkent, akar csak egy cikk olvasasa kozben, akkor mi zajlodhat le egy picike lelekben, akit mar annyi minden ert. Sajnos nalunk nem szokas itthon az erzelmekrol beszelni, pedig szerintem nagyon sok mindennek az az alapja.
KedvelésKedvelés
Itthon ugy ertettem Magayarorszagon. Az iskolakban most hallottam, hogy lesznek pszichologusok, talan elindul valami.
KedvelésKedvelés
Aham, most voltunk beszélgetni az átalakulásukról a TKVSZRB-nél, azt mondták, most az iskolapszichológusok hozzájuk tartozNÁnak, de csak szakvizsgázottat vehetnek fel, a szakvizsgázott meg nem megy oda… a megyei vezető szerint talán Bp-n más a helyzet, de szerinte vidéken más megyében sem jobb. Szóval, elméletben több iskolapszichológus lesz, gyakorlatban meg kevesebb. (Akinek nincs szakvizsgája, kénytelenek kirúgni, még ha évek óta jól is csinálta, amit csinált)
KedvelésKedvelés
A TKVSZRB micsoda?
KedvelésKedvelés
Angéla, annyira jó dolgokat írtál megint – nekünk igen komoly gondunk az indulatkezelés megtanítása a kisfiúnknak, és ő szereti addig feszíteni a húrokat, míg végül indulatra indulattal reagálunk… szörnyű érzés. A varázskendőt ki fogom próbálni, köszönöm az ötletet! Egyébként nagyon érdekelne, ki hogy próbálja megoldani a hasonló jellegű problémákat, bármilyen ötletet szívesen vennék.
Valamelyik Hrabalban van, hogy az egyik szereplőre, ha rátört a düh, fejszével felaprított egy almáriumot, máshol meg, ha jól emlékszem beleüvöltöttek a kéménybe… 🙂 Ennek analógiájára egyszer egy nagy hisztinél fogtam a kisfiam, kivittem a fürdőszobába, és azt mondtam neki, üvöltsön bele a fürdőkádba. Üvöltsön teljes erejéből, most lehet. Hatott. Már a meglepetés kizökkentette, hogy most én mondom neki, hogy üvöltsön. Csak nem mindig vagyok ilyen leleményes és kreatív, ha éppen az idegeim elpattanni készülnek…
KedvelésKedvelés
Édesem, komolyan pityergek, asszem kérem a varázskendőmet én is… újabban folyamatosan szeretnék csúnyákat mondani az oktatási rendszerre (és a gyerekem még nem is óvodás, nem hogy iskolás… jajjistenem, mi lesz akkor???)
KedvelésKedvelés
Kedves Buzsa, Pulay Klárának voltam egy előadásán még 2012. januárjában a Mózeskosárban. Nagyon megragadtak bennem az ő mondatai: „Engedjük a gyereket haragudni! Ne vegyük személyes sértésnek a haragját, ne érezzük hálátlannak, ne akarjuk jó kedvre deríteni, amikor dühös, szomorú, haragszik. Éppen elég oka van a haragra akkor is, ha mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy jól érezze magát a családunkban.”
Engedtem, engedtem én haragudni, csak hát ez így önmagában nem volt elég, hiszen a haragroham végére a gyerek egyrészt teljesen lemerült, majd miután persze tudatában volt, hogy haragjában milyen csúnyákat beszélt, utána halálra rémült, hogy mi lesz a következmény. Így aztán volt, hogy óráikig nem tudtunk kijönni belőle. És nyilván, az én idegeim sem voltak kötélből. A varázskendőhöz úgy jutottunk el, hogy az egyik ilyen hisztiroham után, mikor a teljes lemerültségből eredően szinte falta az ételt, úgyhogy már megnyugodott valamennyire:), megkérdeztem, hogy szerinte én hogy tudnék segíteni, hiszen ő is szenved, meg én is. Azt válaszolta, hogy segíts az érzéseimet börtönbe zárni. Utána megkértem, hogy rajzolja le nekem, hogy néz ki ez a börtön. Nos, ez a börtön inkább a szivárvány minden színében pompázó hatalmas tetejű palota volt. Megvolt a feladat, másnap indultam szivárvány színű nagykendőt venni, szép csillogós anyagból kaptam is. Örült neki, megbeszéltük, hogy hogyan tudja otthon felépíteni a „várat” és azt, ha letakarja a varázskendővel, akkor senki nem hallja miket beszél. Eredetileg csak annyi volt a célom, hogy legalább a hiszti utáni rémületét a következményektől tompítsam és hamarabb kikeveredjünk a helyzetből, de másképp is hatott. Hogy miért, nem tudom. Sokszor az oviba is kérte, hogy vigyük el, bár ott nem használta, de a tudat, hogy neki van varázskendője valahogy megnyugtatta.
Ami még segített, hogy főként a reggeli kínkeserves elindulásainkat felvettem magamnak hangrögzítővel. Ennek kettős funkciója is volt: egyrészt próbáltam utóbb visszahallgatva valahogy kívülről látni, hogy mi robbantja ki a feszültséget, másrészt számomra ez egy segédeszköz volt azáltal, hogy mintegy saját magam kontrol alá helyeztem, hogy ne veszítsem el a türelmemet. A reggeli elindulás visszahallgatása számomra döbbenetes volt, pl. összeszámoltam, hogy reggel hány utasítást: reggelizzél, idd ki a tejet, mossál fogat, öltözzél stb adtam a kisfiamnak egyre ingerültebben, aki pedig akkoriban pont egyre inkább a saját akaratát szerette volna érvényesíteni. (Engem ideraktak, odaraktak, most már én akarom eldönteni mit csinálok.)
A következő segédeszközünk egy olyan óra volt, amin saját maga tudta beállítani az időt, meg a pittyegéseket. Így megbeszéltük mikor kell elindulni az oviba, ő saját maga beállította az óráján, azt vitte magával a lakásban mindenfelé, de megálltam, hogy az indulási időn kívül egyetlen egy utasítást sem adtam neki. Az eredmény fantasztikus volt. Igaz, nem abban a sorrendben ment az öltözés, reggeli stb, ahogy azt én korábban jónak tartottam (pl a zokni csak a legvégén került a lábára, de kibírtam, kibírom, hogy ne szóljak bele), de mindennel végzett a megadott időre. Mire az óra bepittyegett, az ajtóban állt teljesen felöltözve, megreggelizve és mosolyogva.
Ami még iszonyú sokat segít nálunk, az a pszichodráma.
Persze feltettem itt a pszichológusnak is a kérdést, hogy mennyi idő kell az érzelmi biztonság érzéséhez, nekem azt válaszolta, hogy sajnos nem tudja, de ha úgy érzem, hogy elértük, akkor szóljak neki:)
KedvelésKedvelés
Angéla, mi csendben jegyzetelünk!
“Segíts az érzéseimet börtönbe zárni” – ezt mondta? Egy hatéves gyerek?
KedvelésKedvelés
Igen, szó szerint ezt mondta. Ezeket a szavakat nem lehet elfelejteni. És ami különös így visszagondolva, hogy én akkor a börtön szóra koncentráltam, honnan jön neki elő, milyen jelentéssel bír neki a börtön. Még szerencse, hogy le tudta rajzolni, mert utóbb kiderült, hogy az nála inkább egy színes csodás palota.
Amikor még a barátkozásunk során a nevelőszülővel beszélgettem, többször utalt rá, hogy soha ne felejtsem el, hogy ő még csak egy gyerek. Akkor nem értettem, hogy miért mondja ezt, de utóbb rájöttem milyen hasznos volt ez a tanács. Sokszor mikor beszélgetünk a gyerekkel olyan éretten beszél mint egy sokat megélt felnőtt, az ember hajlamos elfelejtkezni a koráról, pedig tényleg nem szabad.
KedvelésKedvelés
Fantasztikusak vagytok! Köszönöm a kimerítő választ, Angéla, úristen, de jó, hogy Zsuzsa összehozta ezt a blogot, hipp-hipp-hurrá!
KedvelésKedvelés
Egyik döbbenetből a másikba esek. Hol a forrása az ötleteidnek? Hol lehet ilyeneket tanulni? Van ehhez konkrét szakirodalom? Ez a nézőpont egy nem örökbe fogadós családban is óriásit “ütne”! Amikor az első hosszú hozzászólásodban leírtad a sztorit, nem értettem az okokat, nekem is az volt az első kérdésem, ami Zsuzsának. Aztán amikor megmagyaráztad a következőben, elképedtem, hogy nekem ez az életben nem jutott volna eszembe erről a szituról, hiába, az ember mégiscsak be van zárva a saját fejében és elvárásrendszerébe (az, hogy felvetted a reggeli készülődést, szintén óriási ötlet!). Vajon ez egy átlag tanítónak leesne?A levélgereblyézés meg a várépítés az óvónők ötlete volt? Mit értesz konkrétan pszichodráma alatt?
Minden tiszteletem!
KedvelésKedvelés
Tényleg fantasztikus. És az örökbefogadott gyerekeknél gyakoriak az indulatkezelési problémák, másnak is hasznosak lehetnek ezek az ötletek.
KedvelésKedvelés
Csak csatlakozni tudok az elottem szolokhoz. Fantasztikus vagy, vagytok a kisfiaddal. Minden tiszteletem!
KedvelésKedvelés
Hogy miről szól a gyermek pszichodráma részletes leírás található A Gyermekpszichodráma Egyesület honlapján.
A módszerből néhány mondatot innen kiemelek:
„A csoportba megérkező gyerekek egy bevezető fázis után – ennek célja egyfajta “zsilipelés”, vagyis a túlfűtött gyerekek lehűtése és a visszafogottak bevonása – közös rajzolás következik. A gyermeki rajz tulajdonképpen küszöb a kimondható, megjeleníthető és a tudatosan még nem vállalható tartalmak között. A rajzokból s a közös kommentárokból bontakoznak ki a lejátszandó történet körvonalai. Elsőként a történet vázát javasló gyermek választ szerepet, majd a többiek, s a pszichodramatisták aktív részvételével megindul maga a játék, mely improvizációkon keresztül nyeri el egyszeri, megismételhetetlen formáját. A gyerekpszichodrámában a gyerekek egy mesés csodavilágban találják magukat. Az olykor játékos, olykor költői, de mindenképpen kreativitást serkentő csodavilágba merülés nem öncélú, hanem olyan eszköz, amely hozzásegíti a gyermeket énképének módosításához, életérzésének, életstílusának átalakításához. A csoportos pszichodráma a gyerekek fejlesztésére is alkalmas.
A mesék, történetek létrehozásával mindenki egy alkotó folyamat részesévé válik. A spontán játék felszabadítja a résztvevő gyermek kreativitását, bővíti szerep -repertoárját, katartikus élményekhez juttatja őket, s ezáltal énerősítő, személyiségfejlesztő hatása van. A foglalkozásokon a résztvevők megérezhetik, hogy egy másik világba lépnek be, oda, ahol minden megtörténhet. A gyerekek varázslóvá válhatnak, olyan szerepet választhatnak, amilyet szeretnének, az történik velük, amit ők maguk kitalálnak. Részvételük a többiek történetében szabadon választott.
Egyetlen lényeges szabály, a “mintha” szabálya. Ez biztosítja, hogy az agresszivitás szimbolikusan fejeződjön csak ki, s a játék irrealitása meg is nyugtatja a gyereket, aki így sokkal autentikusabban mer megnyilvánulni, mint mindennapi valóságában. Az átváltozást a jelmezek segítik, a beöltözés aktivizálja a fantáziaműködést is. A módszer cselekmény – akció – katartikus, élményt élménnyel gyógyít…. Új típusú kapcsolatrendszer kiépítésére törekszik, ahol a gyerek önmagát alkotó, eredeti, szeretetre méltó lényként ismerheti fel…. A csoportmunka során a cselekvés szimbolikus kifejezést nyer (egy, az élettértől alapvetően különböző potenciális térben, “úgy tenni mintha” világban). Sohasem a konkrét tünetre fókuszál (az majd áttételesen és szimbolikusan jelenik meg a gyerek játékában). Ezért jól feldolgozhatók a különböző magatartászavarok (hipermotilitás, agresszivitás, figyelemzavar, …), a pszichoszomatikus zavarok. Lehetővé válik a pszichoszociális problematikájú családokból érkező gyerekek “témáinak” (labilis családstruktúra, válás bántalmazás, alkoholizmus…) megjelenítése és feldolgozása is. Az önkéntes részvétel erős motivációt eredményez, az oldott hangulat kizár bármilyen stigmatizációt.”
Magam is nagyon sokat tanultam belőle. A szülők nem vehetnek részt a foglalkozásokon, de ahogy a külső teremben várakozok, a kiszűrődő hangokból lehet következtetni, hogy mi történik kicsit kívülről látva a gyerekemet, és persze konzultációk is vannak, ahol a pszichológusok elmondják ők mit látnak, milyen folyamatok zajlanak. Ez egy olyan újfajta szemléletet nyújtott, ami által sokkal jobban tudok figyelni a gyerekre illetve átélni, megérteni az érzéseit, sokkal töprengőbbé váltam.
KedvelésKedvelés
Angéla, én is köszönöm a hozzászólásaidat (is), fantasztikusan csinálod, nagy szerencse, hogy a kisfiaddal egymásra találtatok!:) Nagyon várom a teljes történeteteket egy külön cikkben!
KedvelésKedvelés
Angéla, Buzsa, többiek, nagyon köszönöm a tapasztalataitokat, boldogan ellesem az ötleteiteket! Nekem kislányom van, 7 évesen fogadtuk örökbe, 2 év 4 hónapja van nálunk.
Szerencse, hogy az örökbefogadó tanfolyamon “tanultuk”, hogy az természetes, ha az első időkben haragudni fog, nem fog szeretni. Különben kétségbe estem volna. (Bár így is néha kétségbe estem). Az első időkben, talán 1-2 hónapig is tartott, Noémi minden nap elmondta, hogy utál. Azt is elmondta, hogy a többieket, Apát, a testvérét, a féltestvéreit (ők tartoztak az “új családhoz”) szereti, csak engem utál. Mindig is utálni fog. Nem állt szóba velem, nem fogadta a közeledésemet, nem érinthettem meg, rám nyújtotta a nyelvét, csúfolt, nem működött közre (az általatok leírt reggeli indulások ugyanúgy zajlottak), stb. (Persze voltak nagyobb kiborulások is, de most csak az “alaphangulatról” írok). Az alap-utálat egész nap tartott, s csak este, lefekvés után kezdett enyhülni. (Ahogy a pszichológus mondta, olyankor jobban elfogja az érzelmi stabilitás iránti vágy…) Ilyenkor elfogadta, sőt, fokozatosan elvárta, hogy altassam (esti mese, 10-15 klasszikus altatódalból álló állandó csokor), mellé üljek vagy hozzábújjak, öleljem, simogassam, puszilgassam. Lettek kedvenc altatódalai, amelyeket újból és újból el kellett énekelni, lettek kedvenc “érintései”: pl. volt, hogy 10-20 percig csak arra vágyott, hogy vakargassam vagy karmolásszam a hátát, csiklandozzam a derekát… Ilyenkor próbáltam érzelmileg feltölteni, hogy “kibírja” a másnapot. Volt olyan éjszaka, amikor a nagyobb (vér szerinti) kislányom “ott-alvós buliban” volt, s ezért Noémival együtt aludtunk. Órákig nem volt alvás, mert újból és újból igényelte a szeretet mindenféle megnyilvánulását. Az ölembe feküdt, rám feküdt, mellém bújt, átölelt, tekergette a hajamat és puszilgatott, nekem kellett simogatni, csikizni,vakargatni, ölelni, szorítani, a karjaimba venni, ringatni és vége nélkül puszilgatni, az arcát, a nyakát, a hátát, a kezét – ahogy ő kívánta. Nem akarta végét vetni a szeretet áramlásának, alig bírtam rávenni, hogy aludjunk.
Nappal aztán újból jött az utálat, a dac, az ellenkezés, a nyelvnyújtogatás, a cuppogás. Utóbbiakat különösen le akartam építeni, ezért kitaláltam, hogy minden nyelvnyújtásért vagy cuppogásért egy puszi lesz a büntetés, amit nappal utált és nem engedett. Ezért ilyenkor “erőszakkal” kellett megpuszilnom, úgy, hogy lefogtam a kezét-lábát, ő pedig kapálózott, mart és a hajamat tépte közben. Aztán fokozatosan észrevettem, hogy már szándékosan cuppog… Az egyik kedvenc “interaktív játékává” vált, és néha még a mai napig is kéri, hogy játsszunk “erőszakkal puszilást”.
És természetesen fokozatosan elmúlt az utálata és leépült (ha nem is teljesen) a generális dac.
Érzelmileg megerősödött, “normalizálódott”.
Őt is nagyon sokáig kellett ölben cipelni. Még ma is szereti, s bár már 9 és fél éves, de este és reggel, vagy ha valami gondja-baja van, még ma is cipelem. Kb. 3 hónapja volt nálunk, amikor egy nagy cipelésből le akartam tenni, ő pedig nem engedte, mondván, hogy nagyon elfáradt. De, mondom, nagyon jó kis lábacskád van. Nem, azt mondja, a lábacska most nincs itt. Hol van? – kérdem. – Hazament …városba (az előző lakhelye a nevelőszülőknél).
Van egy “alvókája” (a varázskendőhöz hasonló kis takaró), amit még a nevelőszülőktől hozott, ez is sokat segít és segített a nagyobb érzelmi viharok idején (az arca elé húzza és bizonyos nyugtató ceremóniát végez vele) – egy szent ereklye, amit készenlétben kell tartani és a kellő pillanatban rendelkezésre bocsátani.
Nekünk is nagyon sokat segített a pszichoterápia és szülői konzultáció a pszichológussal, valamint olyan családtagok (akár mesterséges) “beállítása”, akik érzelmileg és az élmények szintjén több irányból tudták erősíteni: pótnagymama (sajnos nagyszülők nincsenek már a családban), keresztszülő, unokatestvérek (sok közös program, utazás, kirándulás, nyaralás), nagynénik-nagybácsik, barátok a kollegiális körből is, de így választottunk óvónőt és tanítónőt is.
Mi csak jó két év múltán találkoztunk először a nevelőanyukával, a pszichológus nem tanácsolta hamarabb. Bár kicsit felkavarta érzelmileg, de nagyon jót tett neki. Korábban fényképek nézegetése, alaposan előkészített telefonbeszélgetés, levélírás, rajzok készítése pótolta a személyes találkozást. Ma már úgy gondolom, ez utóbbiakból (pl. levélírás) sokkal több és sokkal rendszeresebben kellett volna, és sokkal többet kellett volna beszélgetni vele az “elvesztett” családtagokról, barátokról. De ez még mindig pótolható…
Kívánok mindenkinek sok-sok türelmet és szeretetet!
KedvelésKedvelés
Nagyon jó hogy ilyen tapasztalatokat is megosztotok velünk. Bennem felmerült pár kérdés, biztos ti már a tapasztalatotokból tudtok nekem válaszolni is rá.
Dutka hogy tudtál nap mint nap nem belefáradni, nem mutatni a fájdalmat felé, hogy így bánik veled? Nem szakadt el a cérna előtte sosem, ? mert gondolom mikor nem látott akkor biztos lehettek gyenge pillanataid.
Mit lehet ilyen esetben mondani egy testvérnek , hogy megértse és esetleg segíteni tudjon gyermeki ésszel és ne megijedjen ilyenkor ?
Illetve ilyen esetben a testvérek viselkedését nem ” rontja” ? Nem veszik ezt követendő mintának, hogy lehet így is viselkedni és utána még szeretetet, becézgetést is kap? Lehet buta a kérdésem, mert nekünk még ” csak ” vér szerinti gyermekeink vannak és belőlük indulok ki.
KedvelésKedvelés
Kedves Gyöngyi,
egyáltalán nem buta a kérdésed! De az az igazság, hogy fogalmam sincs, hogy sikerült túlvészelni azt az időt. Valószínűleg a mély víz, amibe beledobtak (vagyis magamtól beleugrottam), megtanított úszni. Természetesen előfordult, hogy elszakadt a cérna, vagy úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Olyankor az segített át a holt ponton, hogy arra gondoltam, mennyivel nehezebb neki. És a szeretet. Próbáltam annyit adni neki, amennyit csak bírtam. Egy nagyon nehéz este után, késő éjszaka, már csak ketten voltunk fenn, és éppen megbékéltünk egy nagy összecsapás után, megkérdezte, hogy hívhat-e Anyunak (addig Maminak hívott, mert az “Anyu” a nevelőanyuka volt). Néhány nap múlva pedig azt mondta: – Most már nevezhetsz, ahogy akarsz (addig ui. nem tűrte, hogy becézgessem).
– Hívhatlak „kicsimnek”, „szívemnek”, „csillagomnak”? -kérdeztem. – Igen, mert az vagyok! – az ilyen “apró” események voltak azok, amelyek erőt adtak és biztatást, hogy jó úton járunk.
A nagyobb (vér szerinti) lányom nagyon szeretett volna kistestvért, és nagyon jó volt a kapcsolatuk. Így aztán valahogy ösztönösen is mindig mellé állt. Valószínűleg látta és érezte, hogy a kistestvére nagyon szenved. Soha nem vett át “rossz” viselkedési mintát. Viszont egy idő után féltékennyé vált – de ez már később volt.
KedvelésKedvelés
Én is csodállak, hogy ennyire a gyereket tudtad nézni, és nem a magad sérelmét.
KedvelésKedvelés
De jó, hogy leírtad.
Nem teljesen értem, ki a “féltestvér” ebben a történetben?
KedvelésKedvelés
A férjem előző házasságából vannak féltestvérek. Nem élünk együtt velük, de nagyon jó a kapcsolat a mai napig.
KedvelésKedvelés
Jaj de jó, hogy jöttél Dutka!!! Nagyjából ugyanabban az időben fogadtunk örökbe nagyobb gyermeket. Nagyon jó érzés volt olvasni, amiket írsz. Neked is nagyon-nagyon sok türelmet és szeretetet, de saját magad iránt is! A leírtakból nem az látszik, hogy bármiből is többet kellett volna adnod. Tudod a tökéletes anyák csak a könyvekben léteznek, mi földi halandók pedig csak “elég jó anyákká” tudunk válni:)
KedvelésKedvelés
Kedves Angéla,
én is nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a blogra (sajnos elég későn, pedig régóta próbálkozom “hasonszőrűeket” találni, mifelénk nincs Mózeskosár és hasonlók), nagy örömmel és élvezettel olvasom a bejegyzéseket, rengeteget tanulok belőlük és sok erőt adnak! Köszönöm a gondolataidat, a történetedet, őszinte elismerésem! A kisfiad pedig nemcsak nagyon érzékeny, hanem rendkívül érett és bölcs is! Előre boldogan várom a további híreket!
KedvelésKedvelés
Nem így akartam kezdeni, már sokszor írtam, de nem tudtam elküldeni, de most nem bírok magammal és megoldom más emailcímmel. :))Tehát:
Most már sokadszor olvasom, hogy a nevelőanyával nem találkozik, ne találkozzon a gyerek (sokáig) az örökbefogadás után. Nekem ez sajnos nagyon rímel arra, amikor régen nem engedték be a szülőket a kórházba, mert az is ugye “felzaklatja” a gyereket. Meg arra, amikor bölcsis/ovis beszoktatásnál minél hamarabb ki akarják tessékelni a szülőket. Biztosak vagyunk abban, hogy ettől nem sérül tovább a gyerek? Mi nagyobb gyerekben nem vagyunk érdekeltek, de mikor még úgy volt, hogy leszünk, én ezen sokat gondolkodtam, és oda jutottam, hogy én pont nem akarnám hirtelen kiszakítani, az agyontraumatizált gyereket még Kati/Mari/Emi mamától is elszakítani hirtelen. Ha azt keresem, hogy ez hol szolgálja a gyerek érdekét, azt találom, hogy esetleg azért, mert az örökbefogadó nem tudná elfogadni, akár a gyereket sem, de a helyzetet semmiképp, ha élesen szembesül azzal, hogy a gyerek még nem igazán az övé, még máshova kötődik…
KedvelésKedvelés
Szia Rave, üdv az olvasók között!
Épp most vettem részt frissen egy felkészítő tanfolyamon az Ágacskánál, és ott is azt mondták, lehet látogatni a nevelőanyát, de csak akkor, amikor már a gyerek biztosan kötődik az új családhoz. Talán fél-egy év. Hogy a hirtelen váltás fájóbb, drasztikusabb, de egyértelműbb is a gyerek számára. De lehet nézni a fotóját, mesélni róla, felhívni (ezt később el is meséli Angéla is).
Valami gond volt eddig, nem tudtál kommentelni?
KedvelésKedvelés
(A kommentelési gond az én hibám volt, nem az oldalé.)
Hát, én értettem, hogy erre gondolnak, hogy egyértelműbb a gyereknek, de nekem nem áll össze hogy ez lenne a gyerek érdeke. Hogy “egyértelműen” éreztessük vele hogy el lehet szakítani még egy anyafigurától. El tudom képzelni, hogy ez csak növeli később a bizonytalanságát, hogy az örökbefogadótól is el lehet… de most inkább nem állok le ezen vitatkozni, a többi kilenc mondatot kitöröltem. 🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon örülök, hogy felvetetted ezt a problémát, én is már hetek óta fogalmazgatom… Nekünk is azt mondták, hogy ne tartsunk kapcsolatot a nevelőszülőkkel, de még csak ne is telefonáljunk! 7 éves volt a kislányom, amikor örökbe fogadtuk, és nem volt “teljesen” felkészítve. Nagyon kötődött a nevelőszülőkhöz és kiterjedt családjukhoz (beleértve az összes nevelt gyereket is), s azt hitte, ott fog felnőni. Ami a tanács mellett szólt, hogy egyrészt a nevelőszülők enyhén ellenérdekeltek voltak az örökbefogadással szemben (vagy azért, mert ők is nagyon szerették a gyereket, vagy az utána járó bevétel kiesése miatt, vagy is-is). Megígérték és írásba adták a kislányunknak, hogy nem fogják odaadni “idegennek” (ezt már akkor, amikor tudták, hogy mi örökbe szeretnénk venni), csúfolódtak a családnevünkkel, hogy milyen idétlenül fogják hívni a gyereket, ha a nevünkre vesszük, közölték, hogy nem fog akarni nálunk maradni – annyira kötődik hozzájuk, stb. stb. Másrészt az anyuka idegileg kicsit labilis volt, az apuka enyhén alkoholista, s a kislányunk olyan (részben negatív) élmények és hatások befolyása alatt élt addig, amit – úgy gondoltuk – valóban feledtetni kell vele. (Feltételezem, a hivatal a hozzá tartozó pszichológussal egyetemben szintén így gondolta, ezért sem javasolták a találkozót ill. a kapcsolattartást.) Az első találkozásra 2 év 1 hónap után került sor a mi kezdeményezésünkre, a hivatal enyhe fenntartása ellenére. Ami miatt mi akkor már ragaszkodtunk hozzá, az az volt, hogy a kislányunknak volt (és a mai napig van) egy pszichoszomatikus betegsége, ami akkor megerősödött, s emiatt egy másik szakpszichológushoz jártunk. Az ő véleménye az volt, hogy a kislányban olyan feldolgozatlan élmény-. és emlékmaradványok, görcsök vannak a nevelőszülőkkel, a múltjával kapcsolatban, amelyek miatt “nem tud meggyógyulni”. Szerinte segíteni kell neki az emlékei, a múltja feldolgozásában, azt erősítve, hogy az nem valami elfeledni, szégyellni való dolog, hanem arról lehet beszélni, lehet az érzelmeit megélni, lehet a kapcsolatot tartani, elsősorban levelezés, telefonálás, de akár a találkozás szintjén.is. Első lépésként az anyukával találkoztunk nálunk, ami nagyon jól sikerült. Most pedig dilemmázunk, hogyan tovább…Milyen gyakran találkozzunk? Találkozzunk következő lépésként a család többi tagjával is? Mikor legyen a következő lépés? Mikor látogassuk meg mi őket otthon? Mennyi időt töltsünk ott? Engedjük-e, hogy a kislányuk néhány napot egyedül ott töltsön a nyári szünetben? (Ettől nagyon viszolygunk…) Nagyon hálás lennék, ha megosztanátok a ti véleményeteket és tapasztalataitokat!!!!
KedvelésKedvelés
Ez azért magyarázza a korábban mesélt beszoktatási nehézségeidet.
Én a fent vázolt történet után nem engedném, hogy több napot ott töltsön egyedül…
KedvelésKedvelés
Kedves Dutka! Nagyon nehezet kérdezel: rájönni, hogy ebben a helyzetben mi lenne jó a gyereknek? A nyári több napos ott tartózkodás, pláne ahogy leírtad az előzményeket szerintem sem jó ötlet. Nálunk azért is más, mert nagyon jó a kapcsolat a nevelőszülővel, de talán egy egynapos látogatás nálatok sem okozna gondot és akkor viszontlátná azt a helyszínt is ahol élt, ott találkozhatna a régen látott további családtagokkal.
Amit még nagyon tudok ajánlani nektek annak kapcsán, hogy azt írtad nálatok nincs
Mózeskosár, hogy gyertek el egyszer egy Mózeskosár családi napra. Ezek mindig hétvégén vannak nagyon jó helyszíneken (játszóház, Vadaspark) és jó előre elkezdik szervezni. (Úgy láttam van ilyen az Ágacskánál is) A kisfiamra nagyon jó hatással vannak ezek a találkozók, mert itt tud találkozni a sostársaival és ahogy nekünk szülőknek is öröm a sorstársakkal való beszélgetés, találkozás, a gyerekeknek is. Egy-egy ilyen találkozó után a kisfiam nagyon sokat kérdez, megnyílik a múltjával, érzéseivel kapcsolatban és ez nagyon jó.
KedvelésKedvelés
Egyetértünk, és köszönöm, hogy megerősítettetek: semmiképpen sem engedjük egyedül és hosszabb időtartamra a nevelőszülőkhöz. A nyári találkozó már be van ígérve, akkor tényleg rászánhatunk egy napot és együtt felkereshetjük a régi emlékek színtereit. Fontolgatom még, hogy a kislányomnak egy iskolán kívüli fellépésére meghívnám a nevelőcsaládot, de ezzel kapcsolatban is bizonytalan vagyok még. Köszönöm, Angéla, hogy a Mózeskosár családi napra felhívtad a figyelmemet. Ez nagyon jó ötlet, élni fogok a lehetőséggel. Esetleg emlékeztetnél rá, ha aktuális lesz? Vagy hol figyeljem?
KedvelésKedvelés
A blog oldalsávjában van egy box, ahol mindig felsorolom az aktuális örökbefogadós eseményeket…
KedvelésKedvelés
Igen, ez különleges eset, és persze több napra én sem engedném. Nekem a folyamatos, de egyre lazább kapcsolattartás tetszene ilyen ügyekben, de persze én nem vagyok szakértő se meg tapasztalt se. Olyanhoz, aki alá próbálja ásni az én anyaságomat, egyáltalán nem engedném egyedül. Velem igen (mert az jól jelzi, hogy a nevelőanyát már csak “ráadásnak” adják, nem helyettem). Persze lehet, hogy a nevelőszülők is kevésbé lennének úgy általában ellenségesek, ha nem arra kell készülniük, hogy végképp elvesztik a gyereket…
(én megbolondulnék, majdnem sajátomként nevelem évekig, aztán nem is szólhatok hozzá, miközben ráadásul tudom, hogy utánam sír— még ha tudnám, hogy jól elvan, de tudhatom, hogy hónapokig még szenvedni fog ő is, hogy nem lát. Nekem ugye az a szomorú gyanúm, hogy nem csak hónapokig, hanem ezek újabb életre szóló sebek.)
KedvelésKedvelés
Jaj, de igaz, amit írsz!
KedvelésKedvelés
Mi 10 éve fogadtuk örökbe a kisfiamat, most már kiskamasz, és én így tettem, ahogy te írtad! már nagyon vágytunk egy gyermekre,de úgy gondoltuk, hogy a drasztikus kiszakítás nagyon megviselné, ezért, mi eleinte gyakrabban, majd egyre ritkábban jártunk vissza a nevelő családhoz. Szerintem ez nemcsak a fiamnak, de a nevelő szülőknek is nagyon jó volt, könnyebb volt az elengedés, jobban megismertük egymást. Ma már csak ritkán találkozunk, de mindig jó szívvel gondolunk rájuk, és azt hiszem, hogy a fiam is sokkal könnyebben élte meg az elválást. Már pár éve örökbe fogadtuk, mikor egy hosszú hétvégére elengedtük hozzájuk. Semmi probléma nem volt, nagyon élvezte, de nem akart ott maradni, a megbeszélt napon jött haza. Örömmel látjuk őket, ha néha találkozunk, valahogy olyanok, mint egy távoli rokon.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, hogy leírtad a tapasztalataidat. Sajnálom, hogy az elején nem volt kapcsolatom hasonló családokkal és nem volt kitől tanácsot kérnem, mert bizony jó lett volna így kezelnünk nekünk is a dolgot. (Ezért is rendkívül hasznos ez a blog!) De még most is nagyon jó látni a mintát, mert még korántsem zárult le semmi…
KedvelésKedvelés
Szia!
De jó, hogy itt vagy! Mesélj majd! Hány éves volt a kisfiú, mikor hozzátok került?
KedvelésKedvelés
Köszönöm szépen, hogy választ kaphattam a kérdésemre, kérésemre. Nagy segítség minden amit egy nagyobb gyerek örökbefogadása kapcsán tanulhatunk. Külön öröm, hogy ezt egy érintett féltől, Rolitól tudhattuk meg.
KedvelésKedvelés