Örökbe.hu

Vendégposzt: összecsiszolódás intézetből örökbefogadott gyerekkel.

Ma egy örökbefogadó anyuka naplójából közlök részleteket. Judit és Tamás egy hároméves kisfiút fogadtak örökbe, s gyermektelen párból hirtelen családdá váltak. A kisfiú, Gábor pedig intézeti csoportból családba, erdőszéli, nyugodt környezetből a fővárosba került. Judit naplójában az első hetekről ír. Szó esik a gyermek félelmeiről, összeszokásról, és arról is, hogy lehet leküzdeni a maximalizmust a házimunkában. (A neveket kérésére megváltoztattam, de a fotók a családról igaziak).

*********

Emlékszem arra a napra, amikor megérkeztünk Budapestre. Végighaladtunk az Andrássy úton, majd a Deák tér mellett, és Gábor csak kérdezgette “Az, mi az?” Én pedig türelmesen soroltam, hogy az egy busz, az pedig egy villamos, ismételtem perceken keresztül, ki tudja mennyiszer, hiszen lépten-nyomon láttunk egyet. “Villamosbusz!” – mutatott kissé összezavarodottan a hatalmas járművekre. Mire hazaértünk, teljes extázisban, felpörögve a forgalom ritmusától, félelmében már kiszállni sem akart az autóból. (Azóta nincs nap, hogy Gábor ne kérné legalább háromszor, hogy buszozzunk. Ha pedig azt nem lehet, akkor a legalább hadd ülhessen fel a villamosra!)

Felküzdve magunkat a lakásajtónkig, a lift, a körfolyosó után várt ránk az új otthonunk. Milyen idilli kép! Azt leszámítva, hogy Gabi nem akarta átlépni a küszöböt. Végül felhívtuk az intézeti gondozónőjét, ő győzte meg, hogy menjen be. Azon az éjszakán nem sokat aludtunk. Utána sem még valameddig. Így van ez, amikor kisgyerek érkezik! Néztük, csodálkoztunk, nem tudtunk betelni a jelenlétével.

Az első hetekben a kisfiam mindentől, de mindentől félt. A házban a lifttől, a kutyáktól, a hajszárítótól, az autóktól. Eleinte minden pillanat meglepetésekkel teljes volt. Nem tudtuk, mit hoz a következő óra. Bár Gábor egy kiegyensúlyozott, vidám, jó kisfiú, mégis folyamatos próbáknak voltunk kitéve. Mindent meg kellett tanulnunk együtt csinálni. Más volt számára a környezet, az emberek. Az első két hetet szinte csak kettesben töltöttük. Ismerkedtünk, immár az itthoni közegben. Ismerkedtünk egymással, a határainkkal, a tárgyakkal, a külvilággal.

Két hétnél több idő telt el, amikor Gábor szólt, hogy most már menjünk be a játszótérre. Minden nap elsétáltunk arra korábban. Mentünk együtt vásárolni. Szoktuk a kocsis vásárlást. Szoktuk a forgalom hangját, a sorban állást, fogadtuk a bókokat, barátkoztunk az emberekkel és a kutyákkal. Emlékszem, hogy mennyire félt a kutyáktól. Mindtől! A macska méretűektől is! Ment bátran, közeledett, aztán hirtelen összerándult, felhúzta a kis karjait, ökölbe szorította a kezét, és néhány gyors lépést tett hátra. Mára meg?! Odamegy a kiszemelthez – nem tudom még, hogy kutyát vagy embert választ, ránéz, határozottan megkérdezi: Szabad megsimogatni? Majd ugyanilyen határozottsággal nyúl a pórázért, és persze ezt is megkérdezi, de választ már nem vár rá, hogy szabad-e megkapnia. Néha elveszi. Olyan határozottan kéri, hogy meg is kapja. Félelmetes! Néha én szeretnék ilyen határozott lenni! Persze tanuljuk, hogy nem veheti el, várja meg a választ – de a kontraszt nagy például a kutyák terén.

Itthon a radiátorszelepeket szerette tekergetni. Kontra következetesség, mert hamarosan fűteni kell majd, akkor nem lehet. Próbáltunk magyarázni. Próbáltunk, és próbáltunk. Aztán itt a négy üveges ajtó és a hatalmas gardróbszekrény tolóajtó, amelyek üvegből készültek. Mindez a veszélytelen előszobában. Azt megtanultam a baba-mama körön, hogy minden szülő a maga gyerekére tudja biztonságossá alakítani a környezetet. Mennyire nem is tudtuk, hogy mit hova, milyen magasra kell tenni, hogy a gyerek ne érje el.

Aztán itt voltak a zajos gépek, a porszívó hangját ismerte már, de ez is egy méretesebb berendezés. Ma már csak az orrszívótól fél nagyon. Remélem, elmúlik! Elmúlik, ugye? A hajszárítótól rettegett. Nem kell félni? – jött mindig a megnyugtatásra váró kérdése. Ez mára csökkent, de néha már türelmetlennek éreztem magam, amikor egy hajszárítás kapcsán 46. alkalommal is elmagyaráztam, hogy nem kell félni a hajszárítótól, mert a hajszárító a barátunk. Így lett barátunk a kávédaráló, a mosogatógép, a mosógép, a kazán. Ami hangos, ahhoz pedig kitaláltunk egy figyelmeztetést: Figyelj, hangos lesz! Egy, kettő, három! És jöhet a brrrrrrrr, krrrrrrrr. Amikor Gábor játékból porszívózik a plüss virággal, nekem is szól: Anya, figyelj, hangos lesz! Egy, kettő, három! 

Bár szeretek főzni, mégis keveset szoktam. Régebben. Most persze más. Most egészségeseket kell enni, rendszeresen, megfelelő időben, kellő tápanyagtartalommal, szükséges mennyiségben. Régen általában este értem haza, és semmi kedvem sem volt már elpakolni. Ma minden nap pakolok, a konyhaasztalt napjában ötször, a játékokat reggeltől estig, a ruhákat, az ágyneműket, és egy sor mást minimum másfél órát, és mégsem látszik! Igazságos ez? Mivel sosem törekedtem a tökéletes háziasszony szerepre, nem kellene fájnia, hogy ez nekem nem jön össze. Az igazság viszont az, hogy korábban más volt a fontos.

Most fontos, hogy legyen tiszta minden ruha. Legalább a gyereké vasalt. Legyen finom az ebéd mellett a vacsora is, és legyen minden változatos. Legyenek tiszták a cipők. Félévente az ablakok. Legyen bevásárolva, gyerek megsétáltatva, minden nap mesélve, legyen ének vagy zene a napban, nagy szaladgálás, hóban hógolyózás, nevetés, ölelés, számtalan puszi, elég alvás és pihenés. Csodálom a más anyákat, hogy minden belefér egy napba, és mellette patika-tisztaság és rend uralkodik!

Gábor nagyon rendezett, jól szervezett otthonból került hozzánk. Mindennek volt felelőse, a ruháknak, a rendnek, az evésnek. A pusziknak szerintem nem. Abból mindenkitől juthatott, különben nem lehetne ennyire kedves gyerek! Amikor hazajöttünk, az volt a legfőbb problémám, hogyan alakítsam úgy a napot, hogy mindez beleférjen, és közben nyújtsak biztonságot is. Majd rájöttem, hogy bár ott messze az erdőszélen all inclusive ellátást kapott, itthon a kiegyensúlyozottság megőrzése érdekében megfelel a félpanzió is. Megértettem, hogy az szolgálja a nyugalmunkat, ha megengedem magamnak, hogy megehetjük a maradékot. Megettük mi eddig is, de az intézetben Gábor minden nap kitűnő, egészséges ételt kapott, heti háromszor pedig meleg vacsorát is. A meleg ebéd után meleg vacsorát. Elképzelhetetlen itthon megoldanom! Vagy a rendelt pizza annak számítható?

*********

Köszönöm Juditnak a közreadást. Szeretnék minél több történetet, szempontot, élethelyzetet megmutatni az örökbefogadás sokszínű világából, így később másoktól is lesznek vendégposztok.