„Szúrok, mint a sündisznó”

Egy felnőtt örökbefogadottal beszélgetek. A nyolcvanas években örökbefogadott Eleven már kommentelt a blogon, most az egész történetet elmeséli. Szép és keserű mozzanatok is szerepelnek a beszámolóban. Szóba kerül a titkolózás, a tágabb család szerepe, a gének hibáztatása, a kapcsolat a vér szerinti családdal. Bár Eleven csak nicknéven vállalta az interjút, a fotók róla és anyukájáról igaziak, közvetlenül az örökbefogadás után, harmadik születésnapján készültek. Néhány versét is közreadom.

– Mesélj magadról!

– Harmincas nő vagyok, házas, van egy kisfiam. Több végzettségem van, mind segítő foglalkozás. A korlátaimat nehezen lépem át, hiába van diplomám, nehezen találom a helyem, és nagyon nehéz szerethetőnek látni magam.

– Mikor fogadtak örökbe? Hol éltél előtte?

– Hároméves koromban fogadott örökbe anyu, előtte egy évet csecsemőotthonban laktam, azelőtt pedig a szülőanyámmal. A körülményekről homályos információim vannak, veszélyeztetés miatt vettek el tőle, apám nem lakott velünk.

DSC_0221

– Emlékszel az intézetre? Az örökbefogadásra?

– Nem emlékszem semmire, inkább érzések maradtak meg. Ültem egy homokozóban, és a gondozónő kérdezte, hogy miért nem játszom a többiekkel, de nekem annyira idegen volt a többi gyerek, hogy nem akartam velük játszani. Van egy képem egy szürke-fekete kockás folyosóról, ahol álldogálok, és a rongyos szandálomat nézem, várok, mert azt mondták, hogy itt az anyukám. A vér szerinti sosem volt nálam, ez akkor lehetett, mikor anyu jött értem, vagy látogatott. Ezek inkább homályos érzések, nem valódi emlékek.

Az örökbefogadásról nincsenek emlékeim, anyu meséléseiből tudok róla. Azt mesélte, hogy mikor eljöttünk az otthonból, integettek az ablakból a gyerekek és a gondozók. Anyu mondta, hogy integessek én is, de nem voltam hajlandó visszafordulni.

– Milyen volt az örökbefogadó családod?

– Anyu egyedülállóként fogadott örökbe, hét év várakozás után, akkor volt 42 éves. Szoros kapcsolatunk volt a nagyszülőkkel is.

– Te hogy vetted az új környezetet?

– Mesélésük alapján nehezen kötöttem barátságokat, nem kötődtem senkihez, időnként ok nélkül sírtam, de nem hagytam magam vigasztalni. Mivel hároméves voltam, ezért egy hét itthonlét után anyu visszament dolgozni, én pedig óvodába, amit nehezen viseltem. Fél év óvoda után kivettek, és a nagyszüleimmel maradtam otthon. Míg aranyos kisgyerek voltam, nem is volt baj, de utána a nagyszüleim mindig keresték, hogy milyen rossz tulajdonságaim vannak. Erről az időszakról vannak már emlékeim, gyakran használt szófordulat volt, hogy „ez a gyerek a szemével is ölni tudna”. Mindig féltek, hogy rossz útra térek, minden csínytevésben azt látták, hogy „kijött a vér szava”.

Mikor hatévesen eltettem valamit, ami nem az enyém volt, de nagyon szerettem volna, akkor rám sütötték, hogy lopós vagyok. Hosszú éveken keresztül, ha cseréltem bármit valakivel, jött a nyomozás, hogy valóban úgy történt-e. Valószínűleg szerettek a maguk módján, én ebből sok mindent nem vettem észre.

– A nagyszülők ellenezték az örökbefogadást?

– Mikor anyu ment engem megnézni az otthonba, mamám is ment volna vele, de anyu nem engedte. Azzal indokolta, hogy úgyis ő fog dönteni velem kapcsolatban, az ő lánya leszek, nem másé, és nem enged ebbe beleszólást. Ezek után mégis úgy döntött, hogy visszaköltözik a szüleihez, velem együtt. El tudom képzelni, hogy ez a tüske megmaradt mamában.

Hogy még jobban megértsük őt, tudni kell, hogy 1912-ben született a nagymamám, törvénytelen gyerekként. Később, már mikor felnőtt volt, pénzért egy ismerős család a nevére vette. Addig az élete leginkább az Árvácska című könyv főszereplőjére hasonlított. Kemény asszony volt, sok mindenen átment.

DSC_0223

– Milyen volt a kamaszkorod?

– A nagyszüleim bántalmaztak. Mivel ezt a helyzetet nyilván el akartam kerülni, ezért nem jártam haza a suliból, anyu dolgozott, mindig előtte pár perccel értem haza. Tudtam, hogy a nagyszülők ezt nem merik elmondani anyunak, mert akkor kirobban a botrány, válaszokat keres majd, és nagy baj lesz, féltek ettől. Akkor már tőlem is. Szörnyen agresszív voltam, ha mégis úgy alakult, hogy velük voltam, már megvédtem magam tőlük.

Ekkor jött egy nagy botrány, ami miatt költözni kellett, kiderült minden. Elköltöztünk onnan, más városba, bár a történethez hozzátartozik, hogy végül utánunk jöttek a nagyszülők, és kezdődött minden elölről.

Ha egy gyerek hazugságban nő fel, hazudni fog. Én is hazudtam, bármikor, szemrebbenés nélkül, dacoltam, tele voltam dühvel, agresszióval. Tizenkét évesen már lógtam a suliból, jeles tanulóból alig kettes lettem. Ekkor kértem először, hogy vigyenek vissza. Aztán kialakítottam egy álomvilágot, ahol szeretnek, még később elkezdtem várni. Várni, hogy értem jönnek. Főleg aput vártam. Persze nem jött, de annyira belelovaltam magam, hogy csak az számított, hogy apu jön értem. Naplót írtam neki, verseket, hogy ne maradjon le semmiről.

Hogy mi segített? Az álomvilágom, és egy nagyon fontos ember az életemben, aki látott is, nem csak nézett. Ő lett a pótapám, egy tanárom, hosszú éveken át mellettem állt, évente most is felkeresem.

Bánat

(nem számít hova születtem,
körém nem font hálót senki)

Megsajnáltak
felcímkéztek
ide tettek
oda tettek
elől hagytak
rám ismertek
megszerettek
megutáltak
és megbántak.
Ez a bánat.

– Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak? Milyen érzés volt?

– Kilenc évesen, egy szomszéd gyerek mondta el. Kint játszottunk az utcán, anyu hívott ebédelni, és a gyerek megkérdezte, hogy minek ugrálsz neki, hisz nem is az anyád.

– Volt előtte furcsa érzésed? Meglepett a hír?

– Azt éreztem, hogy nem ide tartozom, de nem tudtam, hogy honnan ez az érzés. Még a titok kiderülése előtt voltam kórházban egy kis műtét miatt. Akkori szokás szerint nem jöttek be látogatni, míg bent voltam. Ötévesen az járt az eszemben, hogy nem fognak értem jönni, ők is itthagytak. Nem tudtam, nem értettem, hogy mi ez az ismerős érzés, de szörnyen féltem, hogy újra bekövetkezik.
Valahol mindig is tudtam, hogy van valami titok. Kértem csecsemőkori képeket, nem voltak, összefüggéstelen történeteket meséltek a kiskoromról, gyanús volt, hogy valami nem stimmel. Nem tudtam, hogy mi az az örökbefogadás, később raktam össze, a tévében hallott, illetve újságokban olvasott dolgokból, hogy mi is ez.

Eltelt egy év, nagyjából megértettem, hogy mit is mondott a szomszéd gyerek, és egy veszekedés alatt kérdeztem rá. Anyu azt válaszolta, hogy, igaz, nem én vagyok az igazi anyukád. Nagyon megrázott a dolog, hosszú órákon át sírtam, és követeltem, hogy vigyen vissza oda, ahonnan elhozott. A másik érzés, amire emlékszem, az a megkönnyebbülés volt, letettem végre a terhet, amit egy éve hurcoltam.

– A családodban pozitív dologként kezelték az örökbefogadást?

– Nem. A nagyszüleim “saját” unokát akartak. Soha nem alakult úgy, hogy alomszagom legyen, és a családhoz tartozzak. Ráadásul anyu egyedülállóként fogadott engem, és nagy szüksége volt a szüleire, akikkel együtt is laktunk.
Anyu szívében saját gyereknek tartott, de pedagógiai és pszichológiai ismeretek nélkül nagyon nehezen kezelte a problémáimat. Úgy érezte, hogy elmondta, és kész, lépjünk túl rajta. Ha felhoztam a témát, mindig azt mondta, hogy neki ez nagyon fáj, nem akar beszélni róla, az ő lánya vagyok, és kész, zárjuk már le végre.

– Hogy kezelt a környezeted, gyerektársaid?

– Nem bíztak meg bennem, ez az egész családra igaz, szomszédokra, ismerősökre. Mikor egy új lány jött az osztályba, egy „barátnőm” figyelmeztette, hogy vigyázzon velem, mert én intézetis vagyok. A lánnyal összebarátkoztunk, neki utána meséltem az életemről, ő mondta el ezt a figyelmeztetést. Rosszul esett, mert akkor még nem tudtam, hogy ezt rajtam kívül mindenki tudja, és nagyon haragudtam, hogy hiába ismernek, mégis azt gondolják, hogy rossz vagyok.

Anyu is ezt gondolta, ez a félelméből táplálkozott, hogy kisiklik az életem. Ezért engem sokkal erősebben fogtak, büntettek, és mindig elmondták, hogy csak olyan ne legyél, mint az anyád.

Árnyékerdőben angyalléptű
Sejtemlékezetben élő
Hajnali harmat
Vagyok.

– Mit gondoltál a vér szerinti családodról?

– Ez nehéz téma. Volt idő, mikor azt gondoltam, hogy nagyon várnak vissza, biztos elloptak tőlük, hisz az nem lehet, hogy elhagytak. Aztán volt, amikor nagyon haragudtam. Főleg a szülőanyámra, apámat felmentettem minden felelősség alól, nagyon sok időbe telt, mire felfogtam, hogy apu nem jön értem. Volt, amikor azt hittem, hogy nagyon rossz lehettem, azért kerültem el tőlük. Arra a következtetésre jutottam kamasz koromban, hogy biztos nagyon szerették egymást a vér szerinti szüleim, de én megszülettem, és ez rontotta el a kapcsolatukat. Az érzelmek között mindig ott volt a düh, vagy rájuk haragudtam, vagy magamra, hibást kerestem, válaszokat.

– Megkerested őket?

– Amikor anyukám is meghalt, már senkim nem volt. Ekkor kerestem meg a vér szerinti anyámat, négy éve tartjuk a kapcsolatot, szinte hetente beszélünk. Nem vállaltuk fel egyik részről sem a nyilvánosság előtt, a férjem tudja, hogy ki ő, de a gyerek sem tudja, náluk a testvéreim tudják, más nem.

– Apádat is megtaláltad?

– Pár éve egyszer találkoztunk, semmitmondó találkozás volt, ő nem biztos benne, hogy ő az apám, egyébként sem akart engem.

– A testvéreid?

– Három öcsém van, és egy húgom, akik a vér szerintivel élnek. Utánam két gyereket a kórházban hagyott, róluk semmit sem tudunk.

Apám részéről is van sok gyerek, egy húggal, és egy báttyal beszéltem párszor, de nem járunk össze, nem alakítottunk ki semmilyen kapcsolatot.

– Mit gondolsz az életadódról?

– Fiatal volt, tizennyolc éves, mikor én születtem. Apám nem állt mellette. Alkoholista családból jött. Abban az évben, amikor én születtem, a vér szerinti anyámon kívül az összes testvére intézetbe került. Ő csak azért nem, mert már nagykorú volt.

Innentől kétfelé ágazik a történet, más, amit anyutól tudok, és más az, amit tőle.

Anyu szerint bántalmaztak, súlyos beteg voltam, mikor elkerültem tőlük, lesoványodva, szinte mozgásképtelenül találtak meg a házban a rendőrök, akkor már két napja voltam bezárva egyedül a lakásba, egy szomszéd hívta ki a sírásom miatt a  rendőröket, így kerültem az otthonba. A vér szerinti azt állítja, hogy nem történt ilyen, nem voltam beteg, és nem hagyott magamra, csak nem volt munkája, és a rendőrök az ő kezéből téptek ki, mert nem akart odaadni.

Nyilván valahol a kettő között van az igazság, egyszer elszántam magam, hogy kikérem a papírjaimat, de megakadtam, mert elmondták, hogy ehhez a vér szerinti engedélye is kell, én szóltam, hogy tudom, hogy hol találják, adok telefonszámot, címet, ekkor a nagyon bunkó ügyintéző megkérdezte, hogy akkor mégis mit akarok még? Ezek után megkérdeztem a szülőanyám, hogy megadja-e az engedélyt, mire ő eléggé felháborodott, és rákérdezett, hogy tudni szeretném, hogy hazudott nekem? Nem feszegettem tovább a témát.

Visszatérve a vér szerinti anyámra, ő utánam még két gyereket a kórházban hagyott, a többi négyet megtartotta. Ez furcsa volt nekem nagyon. Mégis mi alapján döntötte el, hogy ki maradhat? Ez az egyik, amit nem értek. A körülmények változtak? Vagy ő változott? Kettő gyerek már felnőtt abból a négyből, egyiknek sincs érettségije sem, nyilván náluk nem központi téma az iskolázottság.

– Milyen körülmények közt él?

– Egyedül neveli azt a kettőt, aki még vele van, szociális lakásban élnek, közmunkából tartja el őket, a mélyszegénységből nincs is kiút. Tele adóssággal, hol a villanyt vonják, hol az elmaradt vízdíjat, időnként segítünk nekik, viszünk ételt, vagy küldök pénzt.

Nem ítélem el, nem látott mást. Nagyon könnyű lenne ítélkeznem, bírálnom őt, de nem teszem, nem vagyok a helyében, nem tudom, hogy én hogy oldanám meg. Lehet, hogy sehogy, hiszen rossz döntések sorozata vitte el őket erre az útra. Nehéz dolog ez, megérteni, hogy miért fontos az internetet beköttetni, mikor kenyérre sincs pénz. Egyébként okos nő, tele önbizalomhiánnyal, szeretek vele beszélgetni, sokszor helyesen látja a dolgokat, de változtatni nem tud.

– Gondolkozol-e néha azon, hogy alakul az életed, ha ők nevelnek?

– Ha ők nevelnek, minden más lett volna.

Nem lennék az, aki most vagyok, nem diplomáztam volna, nem szeretném az irodalmat, a művészeteket. Anyukámnak nagyon sokat köszönhetek. Olyan szemléletet kaptam, amit máshol nem. Gyönyörűen rajzolt, verseket írt, színházba jártunk, megtanított érvelni, saját magamért kiállni. Nemrég találtam tőle egy levelet. Veszekedéseink után mindig levélben békültünk, mert hirtelen haragunkban szóban sok mindent vágtunk egymás fejéhez, amit utána megbántunk. Azt írta, hogy mindig legyek büszke a származásomra, emelt fejjel járjak a világban, mert értékes ember vagyok, és megérdemlem a boldogságot, és ő örökké hálás lesz a vér szerintinek, hogy én vagyok neki. Igyekszem így élni, de nagyon nehéz.

– Említetted, hogy támogatod a vér szerinti családot. Ők kérték?

– Én akartam támogatni őket, nem kérték. Az öcséméknek mindig viszünk valami apróságot, illetve az egyiknek most a félévi bizonyítványa 4.8 lett, kapott tőlem egy kis pénzt érte. Nem sokat, mi sem dúskálunk a pénzben, de ő az egyetlen, aki szerintem viheti valamire, művészeti szakközépbe jár, csodásan rajzol, nem értek hozzá, de tehetségesnek mondják a suliban. Büszke vagyok rá. Anyutól azt tanultam, hogy segítünk másoknak, ha az erőnk engedi. Fel sem merült bennem, hogy ne segítsem őket, valahol azért is, mert van egy kis lelkiismeret-furdalásom, hogy nekem jobb helyem volt. Ezt a húgom a szememre is szokta hányni.

– A kórházban hagyott testvéreket is megkerested?

– Nem. Mivel ők még újszülöttként kerültek örökbefogadó szülőkhöz, abban sem vagyok biztos, hogy tudják. Remélem, jó helyen vannak.

DSC_0222

– Ha azt mondod, anya, vagy család, a vér szerintire vagy az örökbefogadóra gondolsz?

– Anyura gondolok, az örökbefogadómra. Ez annyira így van, hogy a vér szerinti megkérdezte, hogy gondolhat-e a fiamra úgy, mint az unokájára. Én nagyon komolyan elküldtem a büdös francba. A vér szerinti maximum barátnő kategóriába tartozik. Család az örökbefogadó család nálam.

– Büszke rád az életadód?

– Szerintem igen, és ő is azt mondja, hogy mellette nem lettem volna az, aki most vagyok, és hálás anyunak, hogy ilyennek nevelt.

– Mit jelent, hogy nem vállaljátok fel a kapcsolatot?

– Ha együtt látnak minket, például az egyik öcsém ballagásán, akkor én az ő testvérének a lánya vagyok. Ezt kérte, én beleegyeztem. Kétszer ők is voltak nálunk, én sem mondtam el senkinek, hogy jön a szülőanyám.

Körfolyosós gangon

Körfolyosós gangon
Nem hallatszik a hangom
Seholsincs világok jönnek
Kábítanak, és elűznek.

Értelem, vak érzelem
Bennem élő végtelen
Álom, és csak egyre várom
Hogy mindezt csak kitalálom.

Kitalálom, letehetem
Neked adom, megszereted
Megértheted, elviheted
Kidobhatod, elviseled.

Feltámadt újra az értelem
Nem vagyok más, csak tér-elem
Már nem hallatszik a hangom
Azon a körfolyosós gangon.

– Ismersz-e más örökbefogadottakat? Jársz ilyen találkozókra? Érdekel az örökbefogadás?

– Nem ismerkedtem meg más örökbefogadottal, nem járok ilyen találkozókra sem. Tulajdonképpen nem érdekel az örökbefogadás, én nem lennék képes örökbe fogadni. Nem jártam pszichológusnál, nem beszéltem senkivel erről. Barátok közül van, aki tudja, gyanítom, hogy többen is, csak nem hozzák fel a témát, nem beszélünk róla.

– Hogy alakultak a kapcsolataid?

– Ismét nehéz téma… Nem szívesen barátkozom, de a barátságok nálam egy életre kötődnek. Ezt van, aki kihasználja, de konfliktuskerülő vagyok, inkább hagyom magam kihasználni. A család nagyon fontos számomra, a férjem és a kisfiam jelentik nekem a világot. Nagyon nehéz elfogadnom az ölelést, egyáltalán a testi kontaktust, rajtuk kívül nem is szeretem mástól. Általában kerülöm az ismerősöktől, barátoktól a puszit, érintést, anyutól sem tűrtem. Szúrok, mint a sündisznó, nehezen fogadtatom el magam másokkal, ez sok problémát okoz például állásinterjúkon, nehezemre esik “reklámozni” magam, magabiztos fellépést mutatni.

Akik megismernek, szeretnek, de szívesen vagyok egyedül, már gyerekkoromban is szívesebben játszottam egyedül, mint másokkal. Középiskolásként egy ideig szükségét éreztem bandázni, haverokkal lenni, főiskolán kifejezetten népszerű voltam a társaim között, szerették az abszurd humorom, a furcsa látásmódomat.

Aki nem kedvel, az nagyon nem. Megosztó személyiség vagyok, de sokan fordulnak hozzám tanácsért, szívesen segítek bárkinek, de ettől még nem a barátaim. Nagyon ritkán nyílok meg, akkor is csak azért, hogy segítsek más megvilágításba helyezni az illető problémáját.

– Mit csinált jól az anyukád, és mit rosszul?

– Anyu jól tette, hogy szívből szeretett. Még ha ez nem is volt mindig világos számomra. Felnevelt. Bár sosem vallottam be neki, de hálás vagyok neki ezért.

Rosszul tette, hogy hazugságban nőttem fel, és nem feszegette jobban a csigaházamat.

Büszke vagyok a családomra. Anyu mindent megtett, amit tudott, ennyire volt képes, és ennek is nagyon örülök. Amolyan se vele, se nélküle kapcsolat volt a miénk, sokszor gondoltam azt, hogy sokkal jobb gyereket érdemelne, ő pedig sokszor elmondta, hogy mennyivel jobb szülőt érdemelnék. Ördögi kör, tele félelemmel, lelkiismeret-furdalással, hibáztatásokkal, és könnyes megbocsájtásokkal. De azt bátran állíthatom, hogy szerettük egymást.

– Kinek és mikor szoktad elmondani, hogy örökbefogadott vagy?

– Nem szoktam elmondani. Nem szoktam ezekről a dolgokról beszélni, mert ha örökbefogadók megkapják, hogy ne válogasson, ez nem piac, amiről itt egy cikk is van, én azt kapom, hogy örülj, hogy családban nőttél fel, vannak nálad sokkal szerencsétlenebbek. Biztos így is van, csak sokszor vágtam vissza azzal, hogy másnak természetes, nekem meg örökre hálásnak kell lennem azért, amit valójában nem én akartam. Se megszületni, sem azt, hogy örökbe fogadjanak.

– Kihat ez a mostani családodra, ahogy neveled a gyerekedet?

– Mindenképp kihat a családomra. Bár nagyon vágytam gyerekre, tele voltam bizonytalansággal és félelemmel, hogy vajon nekem menni fog, vagy sem. Nagyon sokáig féltem, hogy beigazolódik a  jóslat, és olyan leszek, mint a vér szerinti anyám. Anyuval ellentétben pedagógiai végzettséggel és pszichológiai előképzettséggel  vágtam bele a gyermekvállalásba, néha talán túlzottan is elemzem  a gyereket, a kapcsolatunkat.

Nem indult zökkenőmentesen a dolog, végig rettegtem, hogy vajon tudom-e majd szeretni, és mikor szülés után nem kapcsoltam azonnal anya-módba, rettegtem, szó szerint, mi lesz, én is elhagyom talán?

– Sikeresnek tartod az örökbefogadásodat?

– Tulajdonképpen sikeresnek. Rosszabb is lehetett volna, a felnőttkori kudarcok már az enyémek, nem hibáztathatok senkit érte.

– Mit gondolsz, kihat rád, az életedre, egyéniségedre az, hogy örökbe fogadtak? Másnak érzed magadat, mint akik a vér szerinti családban nőttek fel?

– Más vagyok, mint a többiek. Nagyon nagy utat tettem meg, nagyobb hátrányból indultam. Alapvetően más a látásmódom, mint a környezetemnek, férjem szerint túl érzékeny vagyok, nagyon mélyen élek meg dolgokat, könnyen kizökkenek a nyugalmamból. Nem biztos, hogy ezek a dolgok az örökbefogadással kapcsolatosak, előfordulhat, hogy egyszerűen ilyen a személyiségem.

Spirituális vagyok, fontos számomra a lélek, hiszem, hogy valamilyen formában tovább létezünk a halál után. Hiszek a lélekvándorlásban, és hiszem, hogy okkal kerültem anyuhoz, dolgunk volt egymással.

Nagyon becsülöm, hogy Eleven ilyen őszinteséggel beszélt a történetéről, és objektíven látja vér szerinti és örökbefogadó szüleit is. Ha valakiben maradt kérdés, kommentben tud válaszolni. Az örökbefogadása a nyolcvanas években történt, mikor még nem volt felkészítő tanfolyam, sem könyvek, klubok, és az egész téma tabu volt. A történetben nagyon sok olyan hiba szerepel, amelyektől ma már a tanfolyamon is óvják a szülőjelölteket.

  • A tágabb család ellenséges az örökbefogadással, miközben szoros a kapcsolat, együtt laknak a szülőkkel.
  • A gének hibáztatása, legkisebb csínynél, problémánál „kiütközött a gyerek vére”.
  • A vér szerinti szülővel fenyegetni, „nehogy olyan légy, mint az anyád”.
  • Hálát várni el a „megmentett” gyermektől.
  • A hazatérés után rögtön óvodába adni a gyereket (ma van fél év örökbefogadói gyes idősebb gyereknél).
  • Eltitkolni, szégyellni az örökbefogadást.
  • Azt egy idegentől tudja meg a gyerek.
  • Egyszer elmondják az örökbefogadást, de többet nem kerül szóba, nem lehet róla beszélgetni (tabu).

Ez egy történet a számtalan örökbefogadás közül. Remélem, Eleven beszámolójának hatására más felnőtt örökbefogadottak is előbújnak, és megosztják a saját sorsukat. 

117 gondolat “„Szúrok, mint a sündisznó”” bejegyzéshez

  1. gingallo 2014. március 17. / 08:05

    Nagyon koszonjuk, Elevennek is, es neked is, Zsuzsa!

    Kedvelés

  2. Marcipan 2014. március 17. / 09:15

    Köszönöm szépen, hogy ilyen nyíltan elmondtad a történetedet! Őszintén csodàllak, amilyen éretten és felnőtt módon teszed helyükre az életed fordulatait és nehézségeit! Kívánom a legjobbakat Neked!

    Kedvelés

  3. AdamsApple 2014. március 17. / 10:00

    Nagyon jó interjú, köszönjük szépen! Nagyon tetszenek a verseid Eleven, különösen az első, a Bánat, az nagyon erős írás!

    Kedvelés

  4. buzsa 2014. március 17. / 10:25

    Én is csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz, köszönöm!

    Kedvelés

  5. Vic 2014. március 17. / 10:35

    Köszönöm én is az őszinte történetet.
    Csupán egyetlen megjegyzés: igen, van már örökbefogadói gyes nagyobb gyerek esetén, de különösen egy egyedülálló esetén nem tudom, mennyit számít az a kb. húszezer forint. Jogilag van, de erre alapozva senki nem tudna otthon maradni fél évig (egy hónapig sem). 😦

    Kedvelés

    • Judit 2014. március 17. / 11:25

      Köszönöm a történetet én is! Nagyon éretten beszélsz az életedről; a szép és nehéz dolgokról! És csak továbbgondolásként mondom, akit egyedül nevelnek, akinek az apja alkoholista, akinek a családja ilyen-olyan, aki ide-oda jár, aki ezt vagy azt szereti, mind kívülállónak érzi magát, holott csak egy-egy szín a hatalmas tömegben!
      Mint örökbefogadó szülő, gyakran gondolok arra, hogy vajon milyen lesz, ha felnő majd a gyermekünk. Szoktam kérdezni, hogy neki mennyi gyereke lesz, és mindig azt mondja: öt vagy hat. Már most örülök, hogy lehetek majd nagymama! Kicsit félek attól, hogy majd megkeresi a vérszerinti családját, vajon mi borul majd meg szegénynek a lelkében. Minden pillanatot megragadunk, hogy erősítsük az önbizalmát, bár szerintem egyedül is több van neki, mint kettőnknek együtt a férjemmel.

      Kedvelés

    • orokbe 2014. március 17. / 14:38

      Olyan szempontból mégis fejlődés, hogy legalább nem veszti el a munkahelyét azalatt, utána van hova visszamenni. Ha ez nem lenne, csak felmondani lehetne.
      A pénz már ugye 2 éves kortól is csak ennyi.

      Kedvelés

      • Vic 2014. március 18. / 07:07

        Igen, de mivel nem tömegekről beszélünk, bennem csak az a kérdés merül fel, hogy miért nem lehet arra a fél évre mondjuk a GYED összegét adni? Azt tökéletes, hogy van munkahely, ahova vissza lehet menni (na jó, ebbe ne menjünk bele, lényeg, hogy jogilag megvan) de ha addig éhenhal a család, akkor már mindegy. És igen, szükség van a hazavitel után sok időre, hogy összeszokjon az új család. Szóval igen, előrelépésnek tűnik, de ez is totál átgondolatlan, mint olyan sok minden az örökbefogadással kapcsolatban.

        Kedvelik 1 személy

        • orokbe 2014. március 18. / 08:56

          Ugye ez érdekes kérdés, mert a gyerek után járó juttatások az életkorral lépcsőzetesen csökkennek. Másfelől meg minél idősebb a gyerek, annál több problémára lehet számítani. És annál rövidebb ideig, annál kevesebb pénzért lehet vele otthon maradni.

          Kedvelés

          • angéla 2014. március 18. / 13:06

            A féléves GYES kapcsán azért egy fontos dologra szeretnék rávilágítani. Igen, valóban jó, hogy bevezetésre került, hogy 3 éves kor feletti gyerek örökbefogadása esetében is igénybe lehet venni fél évre a GYES-t, ugyanakkor az erről az oldalról kifejezett családi összeszokás szükségességével az intézményes köznevelésre vonatkozó jogszabályi előírások összehangolása sajnos nem történt meg. Nálunk ez utóbbi kifejezetten problémát jelentett, mivel 5 éves kortól törvényi előírás szerint naponta 4 óra óvodai nevelés kötelező volt, ami alól a féléves GYES intézmény bevezetése semminemű felmentést nem adott. Az örökbefogadás kezdetén az ideiglenes kihelyező határozattal megérkezett a gyerek az eredeti személyazonosságával, eredeti lakcímkártyával. 30 nap után megtörtént az örökbefogadás véglegesítése, majd elindult az új személyazonosság procedúrája. Elsőként a születési anyakönyvi kivonattal, majd elintéztük az új lakcímkártyát. Tulajdonképpen csak ebben a köztes időszakban (3 hónap) lehetett mintegy „elbújni” vagy eltűnni a kötelező köznevelés alól, hiszen amint előállt az új lakcímkártya, már bekerültünk az önkormányzat jegyzőjének hatókörébe és kisvártatva lecsapott ránk a közösségi nevelés kényszere. Próbálkoztunk persze megfejteni a sajátos nevelési igény rendszerét is, mivel számomra leginkább ez a kifejezés jelenítette meg egy olyan kisgyerek helyzetét, aki öt éves koráig állami gondozásban volt,majd örökbefogadás révén éppen új családba került. De mondanom sem kell, az SNI rendszerben sem volt erre a speciális élethelyzetre megoldás, így aztán menni kellet oviba. Ami az egész helyzetet elviselhetővé tette, az az óvoda hihetetlen jó hozzáállása volt,hogy az óvónők mindent megtettek annak érdekében, hogy megkönnyítsék a helyzetet, fokozatos beszoktatással, rengeteg odafigyeléssel, empátiával.

            A szeptembertől életbe lépő változások erre a közösségi nevelési tendenciára még inkább ráerősítenek,hiszen már három éves kortól kötelezővé teszik az óvodát, így talán még inkább előtérbe fogja helyezni a nagyobb gyerekeket örökbefogadó családok e téren felmerülő problémáját. Mert hiába a felmondási védelem és a GYES, hogy éjjel-nappal együtt lehessenek az anyuka és a gyermeke, ha másik oldalról meg feszít az intézményes köznevelés jegyzők által közvetített jogszabályi kényszere.

            Kedvelés

            • vicq 2014. március 18. / 14:39

              Mondjuk konkrétan előre tudott fél évre lehet előre spórolni azért, úgyhogy mégiscsak segítség az, hogy addig jogviszonya van valakinek, beszámít az éveibe, és védett dolgozó – persze, egyszerűbb lenne, ha érdemi pénz is járna hozzá, de azért az addigihoz képest így is jobb. Meg ha valaki fél évre valót nem tud összekuporgatni, és csak 3 hónapot tud otthon maradni, szerintem az is sokkal több, mint a semmit, ami a korábbi egyetlen lehetőség volt… ha csak 1 hónapot engedhet meg magának valaki, akkor sem adta másnap oviba, amint hazajött az intézetből/nevelőszülőtől. Meg vannak, akik meg igénybe tudják venni így is. Nem tudom, ha mi elfogadtunk volna nagyobb gyereket is, mennyit tudtam volna bevállalni gyesből (így, hogy az az újszülött kortól nevelt kétévesemmel azért a nem bevállalt gyeses időszak előtt is már csak gyed volt, nem fizetés, meg nem voltak különmelók, meg az én gyedem alatt a férjem munkanélküli is volt, így sajnos semennyi gyest nem tudtam vállalni, így előbb itthon kellett hagynom a gyerekemet, mint szerettem volna, de ha eleve melóból rögtön kellett volna fél évre gyesre mennem, akkor szerintem sikerülhetett volna 3 hó legalább)…
              A közösség: 3 éves kortól ugyan kötelező lesz az ovi, de a jegyző szülői kérvényre indokolt esetben adhat felmentést. Ha ezt nem tekini indokolt esetnek, akkor szerintem neki is van feljebbviteli szerve… (esetleg letéphető heréje, vagy ilyesmi 🙂 )
              Ha ez végképp nem járható út, akkor bár az SNI valóban nem ez a kategória, de szerintem oktatásügy helyett az egészségügyi rendszert felhasználva erre, a gyerekpszichiáter ilyen esetben biztosan megjavasolja, hogy átmenetileg egy kis ideig ne kelljen közösségbe járnia (ugyan ezzel magunk ellen agitálok, de akkor is, szerintem többségében partnerek lennénk ilyesmihez…) – ennek hátránya, hogy a továbbiakban lesz pszichiátriai megjelenése, és kell kapjon diagnózist, még ha csak alkalmazkodási zavart is (amit még látatlanban is azt mondom, hogy egy nagyobb korban frissen örökbefogadott gyerkőc tuti, hogy ki is merít, tehát hazudni sem kell…) Tudom, ha a gyerek már 5 éves, és így az iskolaelőkészítő év éppen halasztódik, akkor tuti, hogy később mehet iskolába, de szerintem jelen esetben ez nem baj, sőt. Fontosabb tanulnivalói vannak aktuálisan az ABC-nél. Szóval, azért vannak lehetőségek, szerintem; persze ez is sokkal egyszerűbb és tisztességesebb lenne, ha ez normálisan szabályozva lenne jogilag.

              Kedvelés

            • háztartásbeli andrea 2015. február 2. / 20:50

              Az én esetemben egyedülállóként tanári fizetéssel valószínűleg az lesz, hogy attól is függeni fog, hogy az aktuálisan kiajánlott gyereket el tudom-e fogadni a kora és a körülmények alapján, hogy az évnek éppen melyik szakában járunk. (Nyáron vele tudok lenni full time.) Bizarr, nem bizarr, ez van. A GYES esetemben éppen olyan, mint ha nem is lenne.

              Kedvelés

  6. Ildiko Kis 2014. március 17. / 14:07

    Sziasztok, szép napot kívánok mindenkinek! Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden kavarog most bennem, pedig én nem vagyok örökbefogadott gyermek…Ahogy olvastam Eleven történetét, szinte újraéltem vele, átéreztem minden egyes érzést, ami benne élt, kavargott. És átélem vele újra és újra, mivel ismerem Őt személyesen. Igaz, keveset beszélünk erről a témáról, Ő nem hozza fel gyakran, én pedig nem szeretném feszegetni; úgy vagyok vele, ha szeretne beszélni ezekről az “élményekről”, akkor majd szól; nem szeretnék olyan sebeket feltépni, ami esetlegesen fájdalmas lehet a számára. Lassan 14 éve ismerjük egymást, és Ő az egyik legjobb, legőszintébb barátom, mindig számíthatok Rá, és persze Ő is rám, ezt remélem, Te is tudod. Tudom, mennyire nehéz volt meghoznia azt a döntést, hogy bevállalja-e ezt a riportot, végül is bevállalta, és NAGYON BÜSZKE VAGYOK RÁD (ezért is)!!!!!! Én olyannak szeretem Őt amilyen, ritka az olyan barát, mint amilyen Ő nekem. Köszönöm, hogy megírtad a Barátom történetét! 🙂

    Kedvelés

    • orokbe 2014. március 17. / 14:58

      De jó! Szia! Üdv a blogon. Szerintem mindenki örül, hogy így döntött.

      Kedvelés

  7. Adi 2014. március 17. / 15:25

    Időnként kicsit torokszorító volt olvasni, ugyanakkor rendkívül tanulságos is. A versek nagyon tetszettek (és Eleven egyéb bölcs gondolatai is). Köszönjük!

    Kedvelés

  8. eleven 2014. március 17. / 19:06

    Sziasztok!
    Először is köszönöm Zsuzsának, hogy megírta a történetem, és nagyon kedves volt velem.

    Juditnak:
    jól látod a dolgot, másnak más a keresztje, az fáj neki, szinte mindenkinek van múltbéli sérelme.
    A dolgunk az, hogy a gyermekeinket megvédjük a rossz dolgoktól, de abban is biztos vagyok, hogy a legnagyobb jó szándékom ellenére is lesz majd olyan dolog, amit az én gyerekem fog a szememre hányni. Annyit fogok neki tudni mondani, hogy minden megtettem, amit tudtam. Szerintem Anyu is így érezte.
    Ha nyíltan, őszintén tudsz a gyermekeddel beszélni, nem lesz különösebb megborulás a kis lelkében. Előbb utóbb helyükre kattannak a dolgok, és ehhez kell, hogy találkozzon velük. Nagy érzelmi megrázkódtatás, de ha van hova visszamenni, “hazamenni”, akkor kilábal majd belőle.
    Anyu mindig rettegett, hogy megkeresem a vér szerintit, állandó veszekedés volt ebből a témából, árulásnak érezte, hogy beszélni szeretnék vele.
    Ha most élne, és ezt olvasná, remélem, hogy megnyugodna, nem árultam el őt. Soha senki nem foglalhatja el az ő helyét a szívemben, de a fiam életében sem.

    Ildim 🙂
    Meghatott amit írtál. Tudod, nem mutatom kifelé az érzelmeimet, és nem mondom, hogy szeretlek, de örülök, hogy tudod, hogy így van.Te vagy az egyik, a kevés ember közül, akikben megbízok, és megnyílok néha neked, mert tudom, hogy megtehetem.

    A fél éves GYES is előrelépés ahhoz képest, ami volt. Kegyetlenség egy gyereket oviba tenni, az otthon, nevelőszülő után. Nekem az óvoda nem különbözött az otthontól, sok gyerek együtt, és teljesen hiába mondták, hogy úgyis jön érted anyu. Amíg be nem lépett az ajtón, rettegtem, hogy mégsem jön.
    És a szülőnek is kell az ismerkedés, hisz nem csak a gyerek élete fordul ki teljesen, hanem az új szülőé is. Minden elismerésem azoknak az embereknek, akik szívvel.lélekkel, teljes elfogadással tudnak örökbefogadó szülők lenni.

    Mindenkinek köszönöm a hozzászólását, nagyon kedvesek vagytok, örülök, hogy megtaláltam ezt a blogot.Nagyon jó, és értékes embereket ismertem meg itt.

    Kedvelés

  9. fici 2014. március 17. / 20:43

    Köszönöm én is ezt az interjút, és Eleven verseit, nagyon megérintett

    Kedvelés

  10. Bobo 2014. március 17. / 23:20

    Koszonom en is az oszinte tortenetedet, nagyon elgondolkodtato, meghato. A verseid nagyon szivbe markolok. Koszonom, hogy megosztottad velunk.

    Kedvelés

  11. angéla 2014. március 18. / 00:43

    Kedves Eleven! Megrázó és nagyon elgondolkodtató a történeted, és nagyon kifejezőek a verseid és a fényképeid. Bizonyára nehéz lehetett kibújni a „csigaházadból”, de köszönet érte, hogy megtetted és ezzel segítettél nekünk.
    Ami számomra nagyon érdekes volt, hogy a blogon való első megszólalásaid után gyakorlatilag borítékoltam, hogy valamilyen segítő szakmában dolgozol, az valahogy egyből nagyon erősen érződött, hogy nálad ez egy nagyon erős motiváció. Kérdésként még az merült fel bennem, hogy az embereknek való segítség adás mint hivatás, vagy belső kényszer mikortól kezdett megfogalmazódni benned? Amikor már ismerted tényszerűen a vér szerinti szüleid életkörülményeit vagy már abban az időben, amikor csak sejtetted, hogy máshova húznak a gyökereid? Nagyon megrázó volt számomra az is ahogy leírtad, hogy lelkiismeret furdalásod van amiatt, hogy jobb körülmények között nevelkedtél fel mint a testvéreid. Ez is szerepet játszott benne?
    A másik nehéz kérdés a szülőanyukáddal kapcsolatos érzéseid, ahogy leírod sokszor éreztél haragot hol vele szemben, hol pedig magadat hibáztattad. Amikor sikerült vele találkoznod, beszélgetned elmúlt végre benned az önvád, oldódott a haragod vagy mi volt az, ami segített ezeket a negatív érzéseket leküzdeni?

    Kedvelés

  12. Macus 2014. március 18. / 09:06

    Kedves Eleven és Zsuzsa! Csak ismételni tudom a fent megszólalókat, de azért megteszem: nagyon szépen köszönjük a történetet! Eleven, nagyon örülök, hogy mindezt elmesélted nekünk, én is büszke vagyok rád. Nagyon sokat segítettél ezzel a történettel szerintem sok-sok örökbefogadónak (és talán több csendes meglévő vagy leendő örökbefogadottnak is, akik majd olvassák). A verseid pedig nagyon szépek.

    Kedvelés

  13. Manuela 2014. március 18. / 09:13

    Én örökbefogadottként olvastam, változó reakciókat váltott ki belőlem. Én azt tartom “egészségesnek”, ha valaki találkozik a többi örökbefogadottal. Azt gondolom ez egy olyan történés, amivel szembe kell nézni. Bár, a feldolgozási módok különbözőek lehetnek. Van nagyon sok könyv, film is ami foglalkozik a témával.

    Manuela

    Kedvelés

    • orokbe 2014. március 18. / 09:17

      Szia Manuela! De jó, hogy előbújtál. Voltak hasonló érzéseid?

      Talán elárulhatom, hogy Eleven a beszélgetés hatására úgy döntött, hogy elmegy a felnőtt örökbefogadottak klubjába.

      Kedvelés

      • Manuela 2014. március 18. / 10:26

        Szia Örökbe! Nekem “másképp” voltak hasonló érzéseim. Nagyon örülök, hogy Eleven úgy döntött, hogy elmegy abba a klubba. Én is járok egy felnőtt örökbefogadottak klubjába, lehet hogy egyről beszélünk? -:) Nekem ami felsejlett az ő elmondásából, azaz hogy el kell mondani az örökbefogadottnak, akár 5-6 évesen is. Eddig is így gondoltam, de most már meggyőződéssel állíthatom, ha “mi” nem mondjuk el a kicsi rájön, másból, egyszerűen megérzi! Az a legrosszabb variáció egyike amikor egy önjelölt “jóakaró” dönt úgy önkényesen, hogy ezt most a tudomásodra hozza. Amikor felnőtt örökbefogadni szándékozókkal beszélgetek mindig kiemelem mennyire fontos a pozítiv hozzáállás és, hogy a gyermeket dícsérni kell. Nem tévedés kell. Miért írom ezt? Nekünk örökbefogadottaknak kétféle gyökerünk van, mint egy fának. Van egy örökbefogadott és van egy vér szerinti gyökerünk. A vér szerinti gyökér akkor is létezik, ha meg nem történtté akarjük tenni. Az örökbefogadásban benne van, hogy a külső jegyeinket a vér szerinti szülők adják, a belső jegyeinket, az erkölcsünket, ami alapján egy helyzetet bizonyos erkölcsi okokból visszautasítunk az örökbefogadó szülők adják. A fontos az az, hogy mindkettőre szükség van, egy fa csak akkor tud lélegezni, ha az összes gyökerét gondozzák és hagyják jól élni.
        Nagyon fontos, hogy emberként meglegyen a kellő önbecsülésed. Ebben a szüleid segíthetnek utalva arra, hogy milyen szép és dús a hajad, a szemed, milyen jól tudsz focizni, milyen jó a nyelvérzéked. Vannak dolgok amiket a vér szerinti szülőktől kapunk, ezek ugyanúgy értékes és fontos tulajdonságok, viszont egy hídat nyithatnak az örökbefogadó szülő és a gyermeke között. Létfontosságú,, hogy a gyermek érezze erről szabad beszélni és lehet is. Egy örökbefogadottól nem várhatjuk el, hogy ő ezzel előhozakodjon, Fontos, hogy az ember tisztában legyen az értékeivel. Én azt szoktam mondani, hogy az örökbefogadás pozítiv feldolgozásához 10 év szükséges alapjáraton. ( 20-30 éves korig általában). Értem ezt úgy, hogy az illetőben alap pozítiv gondolkozás van és minden pszichológiai segítséget megkap, támogató barátok veszik körül. De, a feldolgozás közben zajlik az ő “saját” élete is, örömöket, traumákat, csalódásokat is fel kell dolgoznia. Engem csecsemőként fogadtak örökbe szinte rögtön a szülés után. A szüleim úgy látták jónak, hogy 4-5 éves koromban elmondták a tényt, hogy örökbefogadtak. Ezt egy 4-5 éves gyerek még csak a saját szintjén érti. Szerintem amikor valóban megérted mit jelent az, hogy lemondtak rólad kb. 22-23 éves vagy. Nagyon sokáig habár nem ítéltem el a vér szerinti anyukámat nem tudtam megérteni miért tette ezt velem. Sokáig azt gondoltam történhet bármi én sohasem tudnám elhagyni a saját gyerekem. Aztán milyen az élet, 24 évesen történt egy pálfordulás velem, lett egy rosszul müködő kapcsolatom és csak a jó szerencsén múlott hogy nem maradtam terhes. Én az egyik bátyjámat a Vöröskereszten keresztül találtam meg. Én azt mondanám Elevennek jó szívvel, hogy próbálja meg Vöröskereszten keresztül keresni a testvéreit, lehet ők már rég tudják az örökbefogadás tényét. Mindenesetre veszteni nem veszthet semmit. Nálunk az anyai nagymamám volt az, aki finoman szólva sem tűrt meg, nem illettem bele az általa alkotott jókislány képbe. Egyszer egy családi ebéd alkalmával azt találta mondani, “ha te nem lennél a szüleid milliomosok lennének! Mit ne mondjak igen rosszul esett a csukott ajtó mellett is tisztán hallani! De, a legrosszabb az az volt, hogy a szüleim nem védtek meg amikor ez elhangzott!

        Manuela

        Kedvelés

        • orokbe 2014. március 18. / 13:07

          Nagyon jókat írsz, köszi, Manuela.
          Én egy ilyen klubról tudok:-)

          Amit írsz meg amit Eleven mondott, az olyan szempontból is tanulságos, hogy miért nem elég egyszer elmondani az örökbefogadást. Máshol is olvastam, hogy ha ezt egyszer elmesélik, de többet sosem kerül szóba, akkor a gyerek “elfelejti” vagy tabunak érzi. És rossz lehet, ha a létét, származását illető legfontosabb kérdésekről nem tud beszélgetni a szüleivel, vagy azt éri, ez kínos, kellemetlen nekik.

          Kedvelés

  14. Kata78 2014. március 18. / 10:12

    Köszönöm az interjút, különösen Elevennek, hogy ilyen őszintén mesélt az érzéseiről. Szívszorító volt olvasni. Ezek után különösen fontosnak és szükségesnek érzem a megfelelő felkészítést, felkészülést (mi a hétvégén megyünk a tanfolyam első napjára, nagyon várjuk már). Szívesen olvasnék még már felnőtt örökbefogadottaktól történeteket, hogy tanuljunk belőle.

    Kedvelés

    • orokbe 2014. március 18. / 12:15

      Kata, ne haragudj, van egy másik Kata nevű kommentelő is. Megkérhetnélek, hogy más néven írj? Mondjuk Katalin, vagy Kata12 stb.?
      Bocs, de itt a társaság nicknéven ismeri és azonosítja be egymást.
      A tanfolyamhoz sok sikert. Mesélj majd, hogy tetszett.

      Kedvelés

      • Kata78 2014. március 18. / 13:13

        Ok, megtörtént 🙂

        Kedvelés

    • Manuela 2014. március 18. / 12:47

      Kedves Kata! Én szívesen mesélek neked/ nektek az élményeimről. Nem akarom offolni a topicot.

      Manuela

      Kedvelés

      • orokbe 2014. március 18. / 13:02

        Nekem is elmondhatod, és akkor nem kell egyesével:-)

        És itt nem off egy felnőtt örökbefogadott története. A legszorosabban ide tartozik.

        Kedvelés

        • Manuela 2014. március 18. / 17:04

          Szívesen elmesélem egy személyes találkozó alkalmával.

          Manuela

          Kedvelés

      • Kata78 2014. március 18. / 13:15

        Szia! Szerintem nem offolnád szét 🙂 Mesélj Zsuzsának, és akkor mindannyian olvashatjuk! Nagyon várom!

        Kedvelés

      • angéla 2014. március 18. / 14:03

        Kedves Manuela! Csak egy kérdés a gyökérkereső klub kapcsán, ami szerintem is biztos nagyon jó lehet, hiszen a sorstársaktól mindig fogódzókat kap az ember. Járnak a klubba örökbefogadott férfiak is ? Tudod borzasztó tanulságos felnőtt örökbefogadottak érzéseit, történeteit megismerni, de hasonlóan az örökbefogadókhoz, ebben a témában is csak nők szólalnak meg és az örökbefogadás témakörében megszólaló szakemberek, pszichológusok is általában nők. Mivel nekem kisfiam van, nagyon szeretnék egyszer arról is olvasni, hogy mit jelent fiúként, férfiként feldolgozni az örökbefogadottságot, a veszteségeket.

        Kedvelés

        • findusz 2014. március 18. / 14:49

          Ez nagyon jo kerdes, erre nem is gondoltam, pedig en is fius anya vagyok. :-)A ferfiak altalaban nehezebben nyilnak meg. Szoval erre en is kivancsi lennek. 🙂

          Kedvelés

        • orokbe 2014. március 18. / 15:48

          Ez engem is érdekel. A különböző eseményeken felvonult felnőtt örökbefogadottak szinte mind nők voltak. És a szakemberek nagy része is nő.

          Kedvelés

        • Manuela 2014. március 18. / 17:01

          Kedves Angela!

          Köszönöm a kérdésed. Nagyon jó kérdés meg kell mondanom! Én mióta nyilvánosan beszélek az örökbefogadásról, nem győzöm hangsúlyozni mennyire fontosnak tartom ,hogy a kisfiút/ srácot/ férfiakat is kapacitálni kell, hogy beszéljenek az érzéseikről! Nagyon fontos! Egy férfinak sokkal nehezebb kiadni magából a lelki dolgokat, viszont őt is nagyon rombolja belülről! Én azt tudom erről mondani, hogy a férfiak sokkal nehezebben nyíltak/ nyílnak most is meg a klub kapcsán! Egy férfiban sokkal jobban működik az elítélés szerény véleményem szerint. Egy tanulságos történet: amikor ezt a klubot elkezdtük egy férfi is volt a csapatunkban, a pszichológus vezető hölgy/ek megkérdeztek minket mennyi időnként legyen a találkozó. Az egy szem férfi mondta azt, hogy ő hetente szeretne találkozni, ez már lassan 5 éve volt minimum! Gondolom mondanom sem kell ő az egyetlen,aki hosszú évek alatt csak nagy ritkán látogatott el a klubba, úgy hogy a találkozók előtt minden alkalommal felhívták, lesz találkozó, gyere el te is a klubba! Előre is elnézésetet kérem, ha néha a válaszok váratnak magukra, igyekszek minden kérdésre lelkiismeretesen válaszolni! Járnak férfiak a klubba, de kis számban képviseltetik magukat sajnos!

          Manuela

          Kedvelés

        • buzsa 2014. március 19. / 14:35

          Szuper a kérdésfeltevés, Angéla! Ennek kapcsán el is kezdtem kicsit gondolkodni, hogy egy örökbefogadott nőnek talán még plusz lelki teher lehet egy férfihez képest annak a rémképe, hogy megismétli a történelmet, és nem lesz képes felnevelni a gyermekét…

          Kedvelés

          • findusz 2014. március 19. / 15:01

            Lehet benne valami. És nem csak rémkép….Az egyik gyerekünk vsz-i anyja maga is örökbefogadott volt….:-(

            Kedvelés

          • Manuela 2014. március 19. / 15:49

            Buzsa, igen, ez így van. Nálam van egy állandó félelem emiatt. Félek, hogy a múlt ismételni fogja önmagát. 😦 Inkább rettegésnek hívnám, mindennap velem van és részben tudatalatti, másrészt nagyon is tudatos. Eddig még nem tudtam tenni ellene.

            Manuela

            Kedvelés

          • angéla 2014. március 20. / 13:52

            Buzsa, gondolkodtam, hogy leírjam-e, de aztán végül e mellett döntöttem. A férjem talált rá Walter Isaacson Steve Jobs önéletrajzi könyvére, ami bár nem örökbefogadós könyv, de számunkra elsősorban ezért volt olyan nagy kincs, hiszen nagyon kevés olyan irodalom van, ami örökbefogadott férfi életét dolgozza fel. Ami a legdöbbenetes rész volt a könyvben, amikor kiderült, hogy Jobs ugyanúgy 23 éves volt mint az ő biológiai apja, amikor teherbe ejtett egy lányt és elhagyta a gyerekével együtt. (A gyerekét nem végleg hagyta el, később már támogatta.) Az erről szóló részt beidézem a könyvből:”Jobs ekkor még nem kutatta fel biológiai szüleit, de az örökbefogadó szülők már meséltek neki róluk.”Akkor még nem tudtam az életkorbeli véletlen egybeesésről, így ez nem befolyásolta a cselekedeteimet” – mondta később Jobs. Nem hitt abban, hogy biológiai apjának köze lenne ahhoz, hogy huszonhárom éves korában ő is teherbe ejtette a barátnőjét, de azt elismerte, hogy a furcsa egybeesés elgondolkodtatta. “Amikor kiderült számomra, hogy pont huszonhárom éves volt, amikor teherbe ejtette Joanne-t (ő Jobs szülőanyja), azt gondoltam: “Még ilyet!”.”
            Nekem úgy tűnik, hogy sajnos a történelem megismétlés terhe a férfiakat is fenyegeti, meg kell vele küzdeniük.

            Kedvelés

  15. Manuela 2014. március 18. / 17:26

    Kedves mindenki!

    Remélem nem veszitek rossz néven, ha ajánlok egy-két könyvet/ filmet, amik személy szerint nekem nagyon sokat segítettek. Az első könyvet Joyce Maguire Pavao írta, a címe: Az örökbefogadás háromszöge. Nagyon tudom ajánlani. Egy-két részt ki kéne scannelni a könyvből, nagyon élethű. A másik egy film: Titkok és hazugságok a címe, 1996-ban készítették.
    http://www.port.hu/titkok_es_hazugsagok_secrets_&_lies/pls/w/films.film_page?i_film_id=2468

    Valamint ajánlanám még a Ne felejtselek…című olasz filmet ( per non dimenticarti), hogy el ne felejtselek helyesebben!

    A dráma 2006-os, kilenc nőről szól akik a legkülönbözőbb anyagi és társadalmi helyzetekből érkeztek egy kórházba hogy megszüljék a kisbabájukat. Gyönyörű történet ami arról szól, hogy nem mindig az általánosítás a nyerő, hogy nem biztos, hogy kilencük közül az lesz a legboldogabb aki a leggazdagabb is! Sajnos nagyon sokszor általánosítanak, olyankor is amikor nem kéne!

    Manuela

    Kedvelés

    • orokbe 2014. március 18. / 19:59

      Köszi az ajánlókat. A Pavao könyvről meg a Titkok és hazugságokról terveztem írni, az olasz filmről még nem is hallottam, de igyekszem megnézni.

      Kedvelés

      • Manuela 2014. március 19. / 10:32

        A Titkok és hazugságok egy zseniális film, én ott értettem meg a nővéremmel való visszás kapcsolatomat. Ragyogóan mutatja be a lelki folyamatokat. Az olasz filmben tudnék segíteni neked, én az Olasz kultúrintézetből kölcsönöztem ki, ha gondolod kiveszem újra, így talán egyszerűbb hozzájutni.

        Kedvelés

  16. Manuela 2014. március 18. / 17:32

    Sokszor találkozok olyan véleményekkel, amikor azt mondják, de én nem szeretném, ha az én gyermekem öngyilkos lenne, ez vagy más megtörténne vele. Más szülő sem szerette volna! Vannak esetek amikor létezik, hogy van választási lehetőségünk. Nagyon sokszor viszont odáig is eljuthat egy szülőpár, hogy tulajdonképpen két rossz közül kell választania, vagy a kisebbnek tünő rosszt választják vagy a nagyobbnak tünő rosszt! Mindenesetre ítélkezni nagyon könnyű! Én azt mondom ne ítélj, hogy ne ítéltess!

    Kedvelés

    • orokbe 2014. március 18. / 19:57

      Ezt mire írod? Mire értik, hogy nem szeretnék, ha öngyilkos lenne a gyerek?

      Kedvelés

      • Manuela 2014. március 18. / 22:47

        A saját élményemre értettem, volt egy időszakom, amikor keményen önbántalmazásba fogtam, öngyilkossági kísérletek sora. Erre reflektált az egyik szülő, hogy de ő ezt nem szeretné a gyermekének. Ami egy természetes emberi reakció a részéről, de másfelől nem hiszem, hogy az én szüleim “ezt szerették volna”. Bizonyos folyamatoknak a nyilvánvaló következménye volt.

        Manuela

        Kedvelés

        • orokbe 2014. március 18. / 23:05

          Várjál, ez nem világos.
          Úgy értette, hogy azért voltak öngyilkossági kísérleteid
          – mert örökbefogadott vagy
          – vagy mert ezt megmondták a szüleid
          – vagy mert ezzel foglalkozol?

          Kedvelés

          • Manuela 2014. március 19. / 08:12

            Az öngyilkossági kísérleteknek részben volt köze az örökbefogadáshoz. Egy örökbefogadott nagyon nehezen bírkozik meg a veszteségekkel. Képes talán túlzottan is kötödni a barátjához. Már-már azt mondani: ” Te vagy az életem értelme” a szerelmének és ezt ő szó szerint is érti. Hiszen, valakit te szerethetsz, de az életed nem tőle lesz értelmes. Nyilván, ha az ember lánya szerelmes önmaga egészét adja mindig. De, ez egy egész más felfogás. Nagyon sok időmbe telt mire függetleníti tudtam magam a partneremtől/ barátomtól és azt mondani, én nagyon szeretlek Téged, de az életemnek Nem Te adsz értelmet. Nem tudom jól írtam-e le a jelenséget.

            Kedvelés

            • orokbe 2014. március 19. / 08:37

              Ezt értem (egy másik felnőtt örökbefogadott lány is mesélte, ő milyen rosszul bírja a szakításokat).
              De mintha egy vitát idéztél volna. Hogy egy házaspár azt mondta, “de ők nem akarják, hogy a gyerekük öngyilkos legyen.” (amit értek). Hogy akarják ezt elkerülni? Inkább nem fogadnak örökbe? Vagy nem mondják meg a gyereknek?

              Kedvelés

            • Manuela 2014. március 19. / 09:18

              Ez leginkább egy mély felkiáltás volt a részükről, hogy de ők nem szeretnének ilyen jellegű problémákkal találkozni, ezért mindent meg fognak tenni a részükről ( gondolom a pszichológiai részekbe nagyon beleássák magukat, hogy ezeknek a problémáknak az elejét vegyék). Hiszen a problémák egy része megelőzhető. Viszont a trauma az maradni fog. Azt nem lehet “megspórolni” Gondolom, úgy értik, hogy ők változatlanul örökbefogadnának, de figyelmesek lesznek a pszichés oldalára.

              Kedvelés

  17. eleven 2014. március 18. / 21:35

    Sziasztok 🙂
    De klassz beszélgetés lett itt 🙂
    Igazán jó, hogy ennyien bekapcsolódtak. Manuela, Te már voltál ilyen találkozón, mesélnél róla, hogy mire számíthatok? Csak körvonalakban, ha vázolnád, az segítene nekem.
    Angéla:
    már egész kicsi gyerekként foglalkoztatott, hogy segítsek másokon, eszembe jutott egy kis történet erről. Négy éves lehetettem, és a szemben lévő bérházat lebontották, és rengetek macska gyűlt ott össze valamiért. Mamával mindig kijártunk etetni őket, és esténként mindig imádkoztam, hogy a sok cicus rendes gazdihoz kerüljön majd egyszer 🙂
    Nálunk valahogy teljesen természetes volt, hogy segítünk. Mamához kapcsolódik a másik történet is, már nyugdíjasként átjárt segíteni egy szomszéd nénihez. Mindig szívesen mentem vele, szórakoztattam a nénit, vagy port töröltem, elpakoltam, és nagyon büszke voltam, hogy jót teszünk.
    14 éves voltam, mikor mama ágynak esett, egy éven keresztül pelenkáztuk, etettük, majd 18 mikor ugyanezt papával csináltuk végig, nem volt könnyű, de fel sem merült, hogy elfekvőbe tegyük őket, vagy otthonba. Nem azért, mert szent vagyok, belső kényszer volt, el sem tudtam volna képzelni, hogy máshogy legyen. Anyuval is így történt, harmadszor is ápoltam, majd temettem. Ez így volt jó.

    Egyébként nincs munkám 🙂 Ez az az oldala az életemnek, ahol kudarcot vallottam, eddig, de úgy érzem, hogy azért vagyok kényszerszabadságon, hogy belül rendet rakjak. És a blog óta felszabadultabb vagyok, ezt nektek köszönhetem.

    Vér szerintivel lassan múlt a harag. Anyu sok hibát követett el, de a vér szerinti a közelébe sem érhet. Mióta megismertem, és “testet öltött”, kicsit sajnálom, de valahol kedvelem is. Azt akarom ezzel mondani, hogy hús.vér ember lett, hibákkal, nem egy elképzelt valaki, akit utálni kell, és akire “nem szabad” hasonlítanom. Zavaros tudom, de nehéz megfogalmaznom, sosem beszéltem még erről.
    Testvérek, főleg a húgommal van baj. Nagyon haragszik az anyjára, és képtelen vagyok megértetni vele, hogy felnőtt már, kezdjen az életével valamit, ne abból álljon az élete, hogy őt hibáztatja. Lelkiismeret furdalásom vele szemben azért van, mert eléggé összevesztünk, vádol engem, hogy nekem könnyű életem volt, és hogy ez mennyire igazságtalan.
    Öcséimmel szemben azért van rossz érzésem, mert nagyon zárkózottak, ha találkozunk nehezen beszélgetnek velem, elutasítónak tűnnek, bár vér szerinti szerint kedvelnek nagyon minket, főleg a fiamat.
    Az, hogy rossz körülmények között élnek, sajnos van ilyen. Mi anyuval voltunk nagyon szegények, mégis akkor voltam a legboldogabb, szóval némi humorral azt is át lehet vészelni. Minden változik, nincs állandó rossz, vagy állandó jó. Anyuval mi annyit nevettünk, mikor hetekig csak krumpli meg tojás volt itthon, sült krumplit ettünk tükörtojással, de mindig eljátszottuk, hogy étteremben vagyunk, felváltva voltunk pincérek, egy nagyon puccos helyen 🙂 Ha tudok, segítek nekik, mostanra megtanultam, hogy erőn felül nem szabad.

    Napok óta volt időm, átgondoltam sokszor, nincs önvád, nem találom már. Felszabadultam, köszönöm nektek 🙂

    Kedvelés

    • Manuela 2014. március 18. / 23:09

      Eleven, nagyon örülök neked, annak, hogy felszabadultál. Öröm volt olvasni a soraidat. Üdv a klubban! Nagy szeretettel fogadlak. A klubéletről: általában 10-en szoktunk lenni, de igazából változó. Van két moderátorunk, akik egyébként pszichológusok Székely Zsuzsa és Dénes Zsuzsa. Először szoktunk menni egy kezdőkört, mindenki bemutatkozik. Annyit mondasz el amennyit jól esik. Aztán általában változó témákat szoktunk bedobni. Én sajnos most nem tudok elmenni a jövő keddi alkalomra, de nagyon szívesen megismernélek Eleven. Több dolog is eszembe jutott miközben olvastam a soraidat. Nevezetesen az első, hogy mekkora szerencséd volt, hogy még életben találtad az édesanyádat. Sajnos, rengeteg olyan esettel találkozok, amikor kutatnának, de már nincs kit megtalálni. Nemegyszer 50-60 éves felnőtt nők és férfiak is azzal az élménnyel jönnek a klubba, hogy ők már nem tudják megkeresni a vér szerinti gyökereiket és válaszokat kapni. Gondoljátok el, hogy ilyenkor egy 75 éves ember egész élete kérdőjeleződik meg, a kérdése változatlanul az, hogy de ki vagyok én? Az előző posztok egyikében tíz évet írtam feldolgozási időszaknak, ami rettenetesen soknak tűnhet, de ha azt nézzük, hogy 10 kemény évért a többi 40-50-60 évet azzal a tökéletes lelki nyugalommal tölthetem el, hogy én megtettem mindent azért, hogy válaszokat kapjak, akkor az ember hátradőlhet és kijelentheti ÉN ennél többet nem tudok tenni! És azt mondhatja elég, én elégedett vagyok, ami tőlem telhető volt azt mind megtettem! Nagyon nagy szó ez egy örökbefogadott számára!

      Kedvelés

      • orokbe 2014. március 18. / 23:14

        Jövő kedden a “sima” Mózeskosár találkozó lesz, nem a felnőtt örökbefogadottak klubja, ugye?

        Kedvelés

        • Manuela 2014. március 18. / 23:47

          Én úgy tudom jövő kedden a felnőtt örökbefogadottak találkozója lesz. Lehet tévedek.

          Kedvelés

      • orokbe 2014. március 18. / 23:16

        A tíz évet én sem tartom soknak. Nagyon sok ember, szerencsésebb háttérrel is, harminc körül vagy után jut el oda, hogy leválik a szüleiről, rájön, hogy ki ő és mit akar csinálni.

        Kedvelés

        • Manuela 2014. március 18. / 23:51

          Ez megnyugtatott most. -:)

          Kedvelés

          • orokbe 2014. március 19. / 14:42

            Mi itt az örökbefogadottak sorsát látjuk. Azért nagyon sok embernek van kisebb-nagyobb hátizsákja, amit cipel. Problémás vagy alkoholista család, bántalmazás, szülő halála stb. Nagyon kevés fiatal kezdi úgy a felnőttkort, hogy maradéktalanul elfogadó, tragédiáktól mentes közegből érkezik, jóban van magával. Nem is ez a lényeg szerintem, hanem hogy képesek legyünk feldolgozni.

            Kedvelés

  18. Manuela 2014. március 18. / 23:39

    Sajnos más az örökbefogadók tulajdonságát is felfedeztem az írásodban Eleven. Nevezetesen azt, hogy érzelmileg zsarolt édesanyád, azzal hogy amikor te elkezdtél volna vele az örökbefogadásról beszélni a hisztivel zsarolt. Pedig, ha tudnák ilyenkor az örökbefogadó édesanyák, hogy nekik 20-30-40 év előnyük van a vér szerinti családhoz képest nagyon nyugodtak lennének. Erről van egy kedves kis történetem, bár fikció saját élményeim alapján. Egyszer az egyik beszélgetős alkalom után még tovább beszélgettem egy házaspárral hívjuk őket X-nek és Y-nak. A feleség azt mondta nekem, győzzem meg a férjét, hogy a titkot el kéne mondani. Én meg kell mondjam nem szeretem az ilyen helyzeteket, hiszen nem arról van szó, hogy én megmondom a tutit, ha mondok is valamit az az én megoldásom lenne egy adott szituációra és nem az övék, a legfontosabb mégis az, hogy neki kell döntést hoznia és viselnie annak minden következményét. De, eljátszottam két teljesen tipikus helyzet gondolatával, amit most megosztanék veletek.

    Első szituáció: a kislány 18 éves, az örökbefogadó édesanyja mondjuk 55 éves.
    Kislány: Anya, lemegyek a Balaton Soundra, adnál 15000 ft.-ot?
    Anya: Minek kell ilyen puccos helyre menned? Már a helyi disco sem jó?
    Az édesanya megbékél, nyugtázza a 15000 ft. minuszt, a lány visszajön a Balaton Sound-ról és kb. két hét múlva elkezdenek beszélgetni. Mire a lány: Anya, én nem a Balaton Sound-on voltam, tudod már régóta érdekelt a vér szerinti családom sorsa, lementem a városba ahol születtem és információkat kértem és kaptam az önkormányzattól. Mire az édesanya elkezd tajtékozni a dühtől és azt mondja: Te hazudtál nekem? Azt mondtad a Balaton Soundra mész, én neveltelek, iskoláztattalak és mégis így bánsz velem? Hálátlan vagy!

    Mire a kislány megszólal, tudod anya igazad van, én hazudtam neked, épp úgy ahogy Te is hazudtál nekem! Hogy tudtál idáig tiszta lelkiismerettel élni? Kérdezi a lány. Bármikor beszélhettél volna nekem a történtekről, mégse tetted. Ez egy kimondott verzió, ami tudom nyersnek hathat. De, képzeljétek el mi van ha mindezt valaki nem szavakkal teszi, nem mondja ki, csak az összes gesztusa a ki NEM mondott szavakról árulkodik.

    Azért ideírom a második lightosabb, “soft” verziót is:

    Második szituáció: Kislány: Apa biztos nem fogunk eltévedni Zala megyében? Anya, tedd be légyszíves a kedvenc lila ruhámat is. Anya, Szia, ugye fogsz vigyázni Lizire ( a kutya). Apa: éhes vagyok, álljunk meg a kedvenc rétest árusító büfénél. Apa, félek mi fog történni….

    Érzitek mennyire más a két szituáció?

    Érzitek azt, hogy lehet ezt másképp is csinálni?

    Mit gondoltok a két szituációról?

    Manuela

    Kedvelés

  19. Manuela 2014. március 19. / 00:03

    Mindemellett nagyon sok más árulkodó jel is lehet, pl. a szemek szeme, a vércsoportok kizárásos alapon történő vizsgálata, csecsemőkori fotók nem találhatok meg ( mindenféle kitalációval vegyítve). Szóval, azt szeretném mondani ,hogy sokkal könnyebb egyszer-kétszer elmondani az igazságot, mint utána hetekig-hónapokig-évekig életben tartani egy hazug változatot.

    Kedvelés

    • Manuela 2014. március 19. / 00:10

      Szemek színét akartam írni természetesen.

      Kedvelés

  20. orokbe 2014. március 19. / 09:28

    Manuelának a “10 kemény év feldolgozni” elméletéről. Az Ágacska nagyon sok programot szervez családoknak, és vannak gyerekeknek szóló csoportok is. Most indult egy mentorképzés kamaszoknak. Ott azt hallom a szülőktől (akik maguk is eljárnak rendezvényekre, ez nem tabu, hanem pozitív közösségi élmények kapcsolódnak hozzá), hogy a gyerek már 10-12 éves korban nagyon éretten mély kérdéseket feszeget. És több esetet hallottam, ahol 14-16 évesen már megkeresték a vér szerinti szüleiket a gyerekek, egyszerűen mert a témával foglalkozva addigra eljutottak oda. Míg más, akinek ezt hátteréből adódóan nehezebb volt elfogadni, csak 30 éves korra jut ide. És el tudom képzelni, hogy ezek a mai kamaszgyerekek mire felnőnek, “készen lesznek” a témával. Nyilván ez egy eminens kisebbség, de jó látni. Mintha lett volna egy éles váltás a kilencvenes évek vége felé, és az azóta születetteknek könnyebb, a beinduló civil élet miatt is. Nem mindenkinek, nem minden család ilyen haladó, de legalább van egy “élboly”.

    Kedvelés

    • Manuela 2014. március 19. / 09:51

      Ennek nagyon örülök, bár hozzád hasonlóan sajnos azt gondolom még csak nagyon kis rétegéről beszélhetünk az örökbefogadottaknak. Mindenesetre megnyugtató, hogy már létezik egy ilyen törekvés is. Nekem is sokkal könnyebb lett volna az életem, ha 13-14 évesen léteztek volna ilyen találkozók és felismerhettem volna, hogy másokban is megszülettek hasonló gondolatok. Az Ágacska ténykedését én nem ismerem. A 14-16 évesen megkeresték a vér szerinti családjaikat nem értek egyet. Bár, el tudok képzelni egy olyan közeget ahol ez tényleg pozítiv, mégis egy óriási lelki teherről beszélünk, amivel nem biztos, hogy 14 évesen kéne foglalkozni. De, ez nyilván egyéni döntés kérdése. Másképp nevelődik az a gyerek, akiket az elejétől fogva visznek ilyen találkozókra, ez vitathatatlan tény. Nagyon szimpatikus az Ágacska ilyen írányú erőfeszítése. A Mózeskosárban is vannak hasonló programok, bár azok talán kevésbé aktívak. Én azért nem pártolom, hogy egy gyerek tegye mindezt, mert nagyon érett döntéseket kell hoznia. Nem egy ízben külön kell választania mi a jó és a rossz. Habár, ez leírva nagyon egyszerűnek tűnik, még felnőttként sem könnyű eldönteni valaki azért közeledik hozzád, mert jobb anyagi helyzetben vagy és ő ezt ki akarja használni. Én nem gondolnám, hogy erre 15 évesen érett lehet valaki. Ez egy hosszú évekig tartó folyamat. Bár, merőben más indulási pontokról beszélünk. Engem zárt örökbefogadással fogadtak örökbe, ez nagyon más ,mint a nyílt örökbefogadás.

      Kedvelés

      • orokbe 2014. március 19. / 14:21

        Ennyi idős korban kell a szülők hozzájárulása is, nyilván ők segítették ebben a gyereket, és elég érettnek találták rá.

        Kedvelés

        • Manuela 2014. március 19. / 15:21

          Mindenki úgy alakítja a saját és a gyermeke életét ahogy jónak látja. Én már megvívtam a magam csatáit. Csupán csak a véleményemet mondom el, mint olyan ember aki megélte a szituációt. Hogy ezzel az információval amiket elmondok mit kezdenek, az az olvasókon múlik. Én segítő szándékkal írom le, mert úgy gondolom, ha a 80-as években beszéltek volna ezekről a dolgokról a szüleim akár más nevelési, gondolkodási attitűdöt is kialakíthattak volna. Jobban érezték volna mi mit jelent.

          Kedvelés

      • Manuela 2014. március 19. / 15:13

        Szerintem a legjelentősebb feldolgoznivaló az információk átadása és milyen módon tették ezt. Egy örökbefogadott súlyos dolgokat is megtudhat, pl. ,hogy a vér szerinti édesanyja prostituált volt, kétes erkölcsű életet folytatott, bűncselekményt követett el, kábítószer használó volt, alkoholista .Ez mind lavinaként zúdulhat egy gyermek nyakába, aki mindezekre nem tud még felnőtt módon reagálni. A 16 éves valóság megismerésével az a fő aggályom, hogy ilyenkor nincs egy “Stop” gomb, amivel megállíthatnánk a valóság megismerését. Mindeközben a gyermek érettségizne, stb. ,én félnék tőle, hogy a gyermekem nem tud majd a tanulásra koncentrálni. Ha, örökbefogadnék mindent megtennék, hogy a gyermekem csak 23 éves kora után kezdje el keresni a vér szerinti szüleit.

        Kedvelés

        • vicq 2014. március 19. / 15:30

          Pont a diploma előtt? 😉
          Na, jó ez tényleg cukk volt… azt gondolom, mindig lehet valamit találni, amiért könnyebb nem most. Én azt gondolom, ha a gyerekem szeretné megkeresni a szülőanyját, akkor én mellette fogok állni ebben, bármikor (amit a törvény lehetővé tesz). Persze, bízom benne, hogy át tudom neki adni a világlátásom egy részét addig is; pl. a prostituáltakról, az alkoholbetegekről, a szerhasználókról is (habár legjobb tudásom szerint az ő szülőanyja ezek közül egyik sem, de attól még remélem, megtanulja nem elítélni őket, hanem megismerni azt, amiben vannak). Nem, nem akarok feltétlenül segítőt nevelni a gyerekemből, csak vannak számomra fontos értékek, amiket szeretném, ha neki is fontossá tudnék tenni.

          Kedvelés

          • Manuela 2014. március 19. / 15:58

            Én megvárnám vele a diplomát, tényleg. Persze, ha nem szeretne egyetemre/főiskolára menni akkor előbb.
            Vicq, mindenki kezében ott a döntés, rajta áll mihez kezd vele. Egy biztos, nem lehetünk sohasem tökéletes vagy jó , ” csak” elég jó szülők. Az is biztos, mindenki úgy neveli a gyermekét, ahogy a legjobbnak látja. Egy szülő mindig a maximumot nyújtja.

            Kedvelés

          • Manuela 2014. március 19. / 16:07

            Én azért ragaszkodom ehhez az álláspontomhoz, mert engem annyira taccsra tettek a történtek, hogy én nem tudtam volna mellette elvégezni egy egyetemet. Teszem hozzá, ha 18 évesen láttatok volna, azt gondoltátok volna, ő egy stramm lány, érett rá. Sajnos, ebben az a bibi, ha utána belebukik a lány már nagyon nehéz felhúzni, akkor már nem lehet azt mondani még három-öt évet várnod kellett volna. Az értékek átadása nagyon fontos. Ez kicsit olyan, mint a vezetés. Attól, hogy én remekül vezetek, még nem biztos, ha a lányomnak elmagyarázom az összes pszichés dolgot, buktatót, stb. Attól még a lányomnak kell megtanulnia vezetni. Én segíthetek neki, de az úton neki kell végig mennie, neki kell feldolgoznia az ő saját módszereivel.

            Kedvelés

        • orokbe 2014. március 19. / 17:41

          Ugye én még nem voltam ilyen helyzetben. Én sok mindentől tenném függővé: milyen érett a gyerek, mennyire komolyan gondolja, mennyit tudok a háttértörténetről, mennyire néz ki tragikusnak, és velem akar-e menni a gyerek, vagy egyedül. Azt gondolom, ha a gyerek komolyan akarja, akkor az is bántja, ha én, szülő, nem engedem.
          Láttad a ma recenzált filmet, a Somewhere betweent? Ott a lányok 15-17 éves korban már mennek Kínába és keresik a vér szerinti családjukat, persze az örökbefogadók kíséretében.
          Pavao is azt írja – ő amerikai viszonyokban gondolkodik – hogy 18 évesen a gyerek elköltözik otthonról, jobb ezt a találkozást akkor megejteni, mikor még az otthon szerető közege veszi körül és tudnak neki segíteni (persze ha a gyerek maga akar találkozni).

          Ha egy tragikus történet várható, arra külön fel kell készíteni a gyereket. Pavao is leír egy ilyen esetet, ahol egy incesztusból fogant kislányt készítettek fel fokozatosan a találkozásra. Nem tudom, te mennyit tudtál korábban a történetedről, mire készítettek fel a szüleid.

          Kedvelés

          • Manuela 2014. március 19. / 21:08

            Nem sajnos nem láttam az említett filmet, meg szeretném nézni, de nem tudok angolul. A tiltás az semmiképp nem jó, ebben egyetértünk. Pavao-val személyesen találkoztam magyarországi itt tartózkodása alkalmával. Valamennyire van rálátásom az amerikai kultúrára, lévén ott is élnek rokonaim, a kettőt ilyen szempontból én nem mosnám össze teljesen más az amerikai kultúra, itthon 18 évesen ritka az a gyerek aki már elköltözött.
            Viszont én nem igazán értem mitől más az, ha te is ott vagy, mint édesanya a vér szerinti családdal való találkozáskor, mintha pl. egyedül menne, az extrém esetektől eltekintve. Úgy érted, hogy be is mennél a házba, ahol élnek?

            Az én szüleim kevés információt tudtak és mondtak is el. Pl.: azt, hogy lehetséges vannak testvéreim. Mindig is nagyon önálló voltam kislányként is és éles határvonalakat húztam a privát szférám és a családi közé. Én mindent mindig szinte egyedül oldottam meg, főleg lelkiekben értve. A családom nem készített fel a nagy találkozásra, hiszen ők sem tudták miként viselkedjenek. Abból a szempontból viszont reális volt a megközelítésem,hogy a negatívumot is elfogadtam volna. Nekem az volt a fontos, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek. Nem tudom viszont mi lett volna, ha negatív választ kapok. Azt nehéz lett volna feldolgozni.

            Manuela

            Kedvelés

            • ossi 2014. március 20. / 08:34

              Teljesen kívülállóként, minden rálátás nélkül, nulla tapasztalattal kérdezem… Neveléspszichológia tantárgy során szerepelt nálunk ez a téma ahhoz kapcsolva, hogy tinédzser kor környékén a gyerek valamilyen módon, de újra éli az életét lelkiekben, helyreteszi a dolgokat (ha lelki küzdelmek árán is), hogy aztán valahova elhelyezze és így felnőtté tudjon válni. Úgy tanultuk, hogy ilyenkor a biztos jobb, mégha nehéz is (persze, sok, sok segítséggel), mert szükséges az énkép formálásához, amire végül egy felnőtt személyiséget építeni lehet. Persze, ma már az egyetem utáni évek is még bőszen tinédzser kornak számítanak, még ha nem is mindenki egyforma, ebben sem..

              Nem lehet, hogy ha a gyerek szeretné látni a vérszerinti szüleit, a halogatás is bizonytalanságot okoz, ami esetleg más problémákban jelentkeziik? (Akár tanulmányi eredmény.) Bár, gondolom, ha meg megtörténik a találkozás, az is annyira felkavaró, hogy annak a feldolgozása is hozhat más problémákat…

              Kedvelés

            • Manuela 2014. március 23. / 21:00

              Ossi, én ezt nem tudom. Azt viszont létfontosságúnak tartom, hogy valaki válasszon egy utat önmaga számára és azt csinálja végig. Én a nevelést is úgy képzelem el, hogy beszélgetünk a gyermekkel minek milyen következménye lesz-lehetne, aztán majd úgyis ő dönt, hogy szeretné élni az életét. Őszintén elbizonytalanodtam van-e értelme a tapasztalataimat, uram bocsá a véleményemet leírni egy-egy témával kapcsolatban, mivel elég sok a negatív visszajelzés, még egy ilyen érzékeny témában is, amikor valaki feltételezhetné, hogy nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, ha mégis megteszem az azért van, mert azt gondolom egy örökbefogadó sok hibát, idegeskedést, téves döntést megspórolhatna. Ez természetesen nem neked szólt Ossi, csak most jött ki belőlem. Amikor kirakok egy posztot, csak a véleményemet mondom el.

              Manuela

              Kedvelés

            • vicq 2014. március 23. / 22:50

              Ez asszem most főleg nekem szól, bocs. Tényleg nem az élményeidet vagy a véleményedet akarom/akartam megkérdőjelezni, csak azt gondolom továbbra is, hogy a sikeres élethez vezető úton az iskolai oktatás akadály nélküli “megugrásának” nagyobb szerepet tulajdonítasz, mint az érzelmi dolgoknak; nekem meg kamaszok közt kicsit más a tapasztalatom a fontossági sorrendről. Persze, továbbra is fenntartom azt, hogy akivel minden rendben van, azokkal én eleve nem találkozom, szóval meglehetőst “kontraszelektált” mintából vonok le következtetést.

              Kedvelés

  21. Manuela 2014. március 19. / 15:26

    “Örökbe” írtam neked a privát e-mail címedre.

    Kedvelés

    • Manuela 2014. március 31. / 19:17

      Vicq, nincs baj azzal, ha más véleményen vagyunk, én tiszteletben tartom azt, ha valaki másképp gondolkozik. Az érzelmi résznek nagy jelentőséget tulajdonítok, óriásit, viszont azt is tudni vélem, ha a témával kész leszel, a munkaadók pillanatnyilag nem csak a munka tapasztalataidat nézik meg, hanem annak is nagy a fontossága milyen jegyekkel zársz egy adott iskolát. Amíg az érzelmi rész alakulhat, addig a jegyek ott maradnak. Bár, tényleg nem akarok a témán lovagolni. Én másképp fogok tenni a saját gyerekemmel. Ahogy mindenkinek megvan a szabadsága ahhoz, hogy úgy nevelje a gyermekét ahogy saját maga a legjobbnak ítéli meg. Szerintem az a legfontosabb, hogy a különböző véleményeket megvitassuk, a másik határait tiszteletben tartva.

      Manuela

      Kedvelés

      • vicq 2014. március 31. / 21:34

        Oké, mondjuk ebben valószínűleg azért látom másképp, mert hiányszakmában dolgozom, és sosem kérdeztek tőlem jegyeket; elfogadom, hogy máshol másképp van.

        Kedvelés

  22. eleven 2014. március 19. / 17:55

    Azt gondolom, hogy a találkozót nem szabad tiltani.
    Ha a gyerek szeretné, persze szülői segítéssel, felügyelettel találkozzon, ismerkedjen meg a vér szerinti szüleivel.
    Ha csalódás éri, akkor ott van háttérnek a szülő, aki segíthet. (Nyilván optimális helyzetben a szülő egyébként is segít a gyereknek).A találkozónk után én is megzuhantam, napokig rosszul voltam, nem találtam a helyem. Ettől nem lehet megvédeni senkit. Mindegy hány évesen kerítenek sort a találkozóra, az eredmény ugyanaz.

    Manuela, írtál az öngyilkosságról.
    Középiskolában szinte az összes barátom beszélt erről, volt aki meg is próbálta, vagdostuk magunkat, (ez az önbántalmazás egyik formája, a lelki fájdalmakat fizikai fájdalommal csillapítottuk), pedig egyedül én voltam örökbefogadott. Másnak az apja volt agresszív, szétesett családokban éltek, válogatott egy banda volt a miénk. Minden kamasznak van baja a világgal, más kérdés az, hogy miképp tudja ezt megélni, túlélni. Ha jobban belegondolok, nem is ismerek funkcionálisan jól működő családot a környezetemben. Biztos vagyok abban, hogy anyu is szenvedett, míg én szenvedtem, de nem volt eszköz a kezében. A találkozók ebben segíthetnek. Van kihez fordulni, megbeszélni a problémákat.
    Ha most kedden nem jössz, én sem megyek, a következő találkozón szívesen találkozom veled!

    Kedvelés

    • Manuela 2014. március 19. / 20:49

      Eleven, ne tedd ezt! Menjél akár nélkülem is! Tényleg, nagyon jó lesz, nagyon jól fogod érezni magad, épp beszéltem e-mailen a blog szerzőjével ” Örökbe”-vel a történetem miatt. Ő mondta, hogy szívesen elkísér téged. Én is nagyon szívesen találkozok veled. Nagyon várom már a veled való találkozást,kíváncsi vagyok rád Eleven!

      Manuela

      Kedvelés

      • Mari 2014. március 20. / 22:51

        Nézzétek meg a Mózeskosár honlapját! A március végi találkozó közgyűlés lesz, tehát nem az a találkozó, amiről Manuela olyan lelkesen ír, és hív másokat is! A Közgyűlés azért kissé szárazabb, unalmasabb, mint a szokásos klub összejövetelek!

        Kedvelés

        • orokbe 2014. március 21. / 05:46

          Szia Mária, üdv a blogon! Igen, igen. Be is linkeltem az oldalsávba a következő találkozókat.

          Kedvelés

        • Manuela 2014. március 23. / 20:41

          Elnézést, igen, valóban.

          Manuela

          Kedvelés

    • Manuela 2014. március 19. / 21:17

      Én azt gondolom nem mindegy mikor történik veled egy ilyen szintű krízis. Esetleg, ha már volt egy krízishelyzeted, akkor tudod, hogy fel lehet állni belőle. Van rutinod, hogyan tudsz túlélni egy krízist. Csak egy kiragadott példát mondok, a gyerek ott áll, hogy egyetemre menne és közben megkapja ezt a dolgot, amit fel kell dolgoznia, leromlanak a jegyei és 21 évesen egyébként simán hozna egy 4-es szintet, ehelyett a problémákba belefásulva, már csak kettessel tud teljesíteni vagy halaszt. Szerintem ilyenkor azért érdemes mérlegre tenni és együtt gondolkodni, hogy valószínű nem azon a két éven fog múlni. Ha, a kezében van valami azon már írtó nehéz utólag változtatni. Míg mondjuk a munkahelyet könnyebben át tudja vészelni az ember lánya ilyen helyzetben szerintem. Bár, nem akarok ezen lovagolni. MIndenki másképp látja jónak.

      Manuela

      Kedvelés

      • vicq 2014. március 21. / 13:44

        Én viccen és cukkolódáson kívül is azt gondolom, hogy “mindig van valami”, az egyetem után a munkakezdés, aztán a családalapítás, stb., azok sem könnyebbek lelkileg, mint az iskolarendszerű oktatás. Pont az iskola az, amiben én némi csúszást kevésbé élnék meg tragédiaként a gyerekemmel, mint mondjuk ha a saját családalapítását keserítené meg a “lerendezetlen ügye”.
        Mondjuk, én könnyen pofázok, az én életem krízise (nem ö-vel kezdődő) nem volt időben “igazítható”, akkor voltam kénytelen túlélni, amikor adódott, de megcsináltam így is az egyetemet “szintidőn belül”; de tényleg azt gondolom, hogy az ember gyökérkeresése fontosabb annyival, hogy ha emiatt egy évvel később lesz érettségije/diplomája, akkor mi van?
        SZóval, én továbbra is azt gondolom, hogy amikor ez a gyerekemet érdekelni fogja, akkor fogom ebben támogatni.

        Kedvelés

  23. Fatika 2014. március 19. / 22:08

    Nagyon tetszett a történet! Rendkívül szerencsésnek érzem magamat, hogy ennyivel több segítség, támasz áll a rendelkezésemre gyermekem egészséges felnőtté neveléséhez, mint akkoriban. (Örökbefogadói tanfolyam, egyre bővülő szakirodalom, jóval nyitottabb társadalmi közeg, stb.) Meggyőződésem, hogy azok a szülők, akik nem tudják az örökbefogadás tényét kezelni, valószínűleg a vérszerinti gyerekük nevelését is elszúrnák. Az okát nem tudnám pontosan meghatározni, gondolom nem rendelkeznek kellő eszköztárral, lelki finomsággal, stb, és előbb-utóbb a ‘saját’ utódnál is félrecsúsznának a dolgok, nem szabad a gyermekkorban szerzett sérüléseket kizárólag az örökbefogadás tényének tulajdonítani.
    Számomra itt is bebizonyosodott, hogy egy boldog gyermek felneveléséhez mennyire elengedhetetlen a feltétel nélküli szeretet. Nélkülözhetetlen alapkő, hogy ne omoljanak össze a dolgok. Enélkül nem megy.
    Az egyedülálló örökbefogadó szülő szemszögéből is nagyon érdekes volt olvasni az írást. Egyedül vállaltam a kislányomat, mindent megteszek, hogy ne egyedül neveljem fel, de ha úgy alakulna, remélem ő is megbékél a szituációval. Egyik legnagyobb félelmem, hogy népes családi hátterünk ellenére neheztelni fog rám, amiért nem adtam neki egy másik szülőt.
    Megindító volt a sztoriban viszontlátni a saját érzéseimet. Én is folyamatosan úgy érzem, hogy a lányom jobb anyát érdemelne, mint amilyen én vagyok.

    Kedvelés

    • Manuela 2014. március 19. / 23:04

      Fatika, én nagyon sokra becsüllek titeket örökbefogadókat! Minden tiszteletem a tiétek!

      Manuela

      Kedvelés

      • eleven 2014. március 20. / 11:47

        Manuela, írtam neked privit, Zsuzsa volt olyan kedves, és közvetítette az e-mail címedet.

        Kedvelés

    • eleven 2014. március 20. / 11:45

      Jaj, ne érezd így 😦
      Illetve érezheted, hisz én is érzem a vér szerinti fiammal,hisz egyszerűen képtelenség megtölteni a kis hátizsákjukat elég szeretettel. De lelkiismeret furdalásod semmiképp ne legyen, minden megteszel, és emberek vagyunk, hibázunk időnként, de imádjuk őket, és ha ezt elmondjuk milliószor, és mellettük állunk, számíthatnak ránk, akkor az elég lesz. Legalábbis nagyon remélem, hogy elég lesz, és lesz mit elővenni majd neki, ha nehéz helyzetbe kerülnek, és mi már nem leszünk.

      Kedvelés

  24. Carissima 2014. március 20. / 09:10

    Megrázó történet és nagyon jól van elmesélve, köszönöm, hogy olvashattam, Eleven. És nagyon jó a blog, kedves Örökbe, gratulálok. Engem nem érint az örökbefogadás, mégis olvasom, mert jó. Tágabb kontextusban az itteni témák sok ponton kapcsolódnak másfajta sors nehezítő élethelyzetekhez. Például, hogy az a gyerek, aki eredetében hordoz valami veszteséget, később a szerelmi kapcsolatok megszakadását nagyobb tragédiának éli meg. Ezt egy sokat látott terapeuta mondta nekem, hogy készüljek majd fel rá, az egyik kislányom kapcsán aki félárva (vérszerinti apa halt meg). Hozzáíródik az aktuális veszteség az eredetihez, és egy három hete “járunk” kapcsolat végét az ilyen gyerek rettentő tragédiának élheti meg. Nem lehet ezt kivédeni, csak a szülők tudjanak róla, mi zajlik, miért úgy zajlik.
    Sokat tanulok itt. Pl. hogy nem elég egyszer beszélni róla, hanem beszélGETni lehessen róla, sokféle kontextusban, hogy ez milyen fontos. Ha ez megvan, akkor szerintem nem kell megvárni a diplomázást a traumatikus múltba való bepillantással, pl. vérszerinti szülő felkeresése. Amit felépít az ember nap mint nap hosszú éveken át, az megtartja a gyereket (és a szülőt is). Sokat elbír ám egy gyerek ha biztonságban van, rengeteg önvédelmi képesség van az emberben, nem kell félni.

    Kedvelés

    • orokbe 2014. március 20. / 09:42

      Carissima, köszönöm.

      Jut eszembe, a baráti körömben négy(!) olyan ember van, aki úgy nőtt fel, hogy nem ismerte az apját. Nem örökbefogadottak, csak simán a szülők nagyon összevesztek, az anya nevelte, az apa teljesen kiszállt. Felnőve mind megkereste az apját, és a viszontlátás változatos eredménnyel zárult: a teljes elutasítástól a családi kapcsolat azonnali, barátságos felvételéig.

      Kedvelés

  25. angéla 2014. március 20. / 13:17

    Kedves Eleven és Manuela! Nagyon elgondolkoztam azon, ahogy a vér szerinti szülőkkel való találkozásról gondolkoztok, illetve azon is, ahogy leírod Eleven, hogy tulajdonképpen onnantól kezdve, hogy hús-vér emberré váltak a szüleid, a veszteség feldolgozhatóbbá vált, idővel elmúlt az önvád és felszabadultál.
    Hogy mikor történjen meg a találkozás, tulajdonképpen arról gondolkoztok csak kissé eltérően.
    Az én kérdésem, azért merül fel élesebben, mert hát itt van minden előnyével és hátrányával a facebook. Tulajdonképpen onnantól kezdve, hogy két perc kereséssel megtaláltam a vér szerintit és millió info-t az életéről, úgy érzem valamiféle verseny futásban vagyok az idővel, hiszen amint felfedezi a kisfiam a facebook-ot (már pedig az osztálytársai között már többen most is fenn vannak), pár kattintással rá fog tudni találni a gyökereire, az életük virtuális térben megosztott eseményeire. És bármennyire nem így szerettem volna, a jelenlegi tudásommal úgy érzem, hogy ez szinte elkerülhetetlen, erre a helyzetre kell valahogy felkészülnöm. Nagyon érdekelne az ezzel kapcsolatos véleményetek és nagyon várom azoknak a megszólalását is, akik esetleg már belefutottak a facebook-os gyökérkeresés probléma körébe.

    Kedvelés

    • orokbe 2014. március 20. / 13:20

      Nagyon jó felvetés, Angéla!
      A következő Ágacska Klub témája (március 29.) épp a közösségi oldalak és az örökbefogadás kapcsolata lesz. Igen, ilyen helyzetben előre kell gondolkodni, és előre felkészíteni a gyereket. Lehet, hogy a vér szerinti testvérek fogják a gyereket megkeresni a Facebookon keresztül!

      Kedvelés

      • angéla 2014. március 20. / 13:59

        Köszi, még nem jutottam el az Ágacskához, de azt hiszem eljött az ideje, igazad van:)

        Kedvelés

    • eleven 2014. március 20. / 20:23

      Nekem iwiwen lett meg az apám, illetve először a bátyám, mert ugyanaz a nevük.
      Akkor beszélnék erről, mikor kérdez, hogy honnan jött, vajon kik lehetnek a vérszerinti szülők.

      Egy tanítványom elől titkolták az apja nevét, és ő belekukkantott a naplóba, ahová fel volt tüntetve. Nagyon sajnáltam, memorizálta a nevet, és mondta, hogy rákeres, ki is lehet. Annyit mondtam neki, hogy anyukádnak lehet oka van arra, hogy titkolja, (miközben pontosan tudom, hogy nem jó hozzáállás ez az anyukája részéről). Sajnos én csak helyettesítő tanító voltam abban az iskolában, az osztályfőnöknek szóltam, hogy mi történt, tovább nem tudom, hogy miként alakult a történet.
      Szülőanyámat először facebook-on láttam. A legjellemzőbb érzés a harag volt ismét, mivel egy szép családot mutatott a profilja, és szörnyen dühös voltam, hogy ők miért vannak ott, én miért nem lehettem. Aztán a hasonlóságot kerestem, Nem akartam válaszolni a levelére, képtelen voltam bármit írni neki. Napokig újra elolvastam a profilját, végig néztem a képeket, ismerkedtem, és figyeltem, hogy csillapodik a méreg. Lassan a kíváncsiság kerekedett felül. Válaszoltam, de majd egy évig nagyon óvatos voltam. Ő pedig türelmes. Hagyta, hogy időnként tomboljak, vádoljam, hibáztassam, aztán újra megkeressem, és érdeklődjek a család felől. Jó volt hallani az anyukájáról, az életéről, és lassan összeállt a kép. Huh, nagyon eltértem a tárgytól…
      Hogy lehet megvédeni? Nem szabad mindentől megvédeni. Éreznie kell, hogy megbíztok benne, tud döntéseket hozni, és biztosítani arról, h akárhogy is dönt, mellette álltok. Teljesen érthető, hogy kíváncsi, és ha jártok ilyen találkozókra, akkor ott biztos van olyan, aki megmutatta már a vér szerinti facebook profilját a gyereknek, vagy a gyerek talált rá. Az előbbi sokkal jobb megoldás, szerintem. Ha a gyerek eltökélt, azért futnék egy kört, hogy egyáltalán a vér szerinti akar-e megismerkedni a gyerekkel.
      Nem kell elkeseredni, a gyerek nem fog szoros kapcsolatot kialakítani, mert nincs szüksége rá, ott vagytok neki ti, és hamar rá fog jönni, hogy a “másik” semmit sem tud róla, az örömöt, és a bánatot veletek érdemes megosztania.

      Kedvelés

      • orokbe 2014. március 21. / 05:50

        Nem tértél el a tárgytól:-) Ezen a blogon ez a tárgy.
        Facebookon akkor a szülőanya keresett meg téged? Vagy te őt?

        Nagyon érdekes ez, eszerint egyre inkább kimarad(hat) a hivatalos út a megkeresésben.

        Kedvelés

        • eleven 2014. március 21. / 11:49

          Ő keresett meg. Még régebben feladtam egy hirdetést, hogy a szüleimet keresem, akkor jelentkezett a vér szerinti egyik testvére, és az ő lányával tartottuk a kapcsolatot egy ideig. Aztán megszakadt, de utána ismét a facebook-on megkerestük egymást, már nem tudom, h melyikünk, és őő adta meg a vér szerintinek a nevem. Rám keresett, és írt.
          A hivatalos út egyébként is hosszadalmas, és megalázó. Lehet, hogy másik gyámhivatalban normálisak, vagy én kifogtam az ügyintéző rossz napját, nem tudom, de akkor lássam őket legközelebb, mikor a hátam közepét 🙂

          Kedvelés

    • Manuela 2014. március 23. / 20:48

      Kedves Angéla!

      Igen, a Facebook valóban egy plusz sürgető tényező. Én több és mélyebb beszélgetést tudnék elképzelni ilyen helyzetben. Szerintem a Facebook megjelenése ilyen értelemben kissé ijesztő, hiszen a gyermek idő előtt kaphat olyan információkat, amikre lelki értelemben még nincs felkészülve. Ezt kivédeni szinte lehetetlen, csak a több és mély beszélgetés segíthet valamelyest.

      Manuela

      Kedvelés

  26. angéla 2014. március 21. / 12:54

    Kedves Eleven! Kicsit többet kell írnom magunkról, hogy a helyzetet értsed.Öt évesen fogadtuk örökbe a kisfiúnkat, aki természetesen ismerte a szülőanyját, tudja a nevét és nemcsak, hogy fényképe van róla, hanem több időt is töltött vele. Most hét és fél éves, első osztályos. A szülőanyjával kapcsolatos érzései viharosak: van benne szeretet és fájdalom, harag , féltés és lelkiismeret fordulás egyaránt.
    Ha létezik az a kifejezés, hogy válási gyász, akkor ennek analógiájára a kisfiamnál ez vér szerinti szülő gyászt jelenthet, s a facebook-os kereséssel szembeni féltésem elsősorban abból táplálkozik, hogy nem tudom milyen hatással lesz a veszteség feldolgozási folyamatra, mert szerintem sem mindegy, hogy mikor történik meg. Emiatt írtam, hogy versenyfutásban vagyok az idővel, mert nem hiszem, hogy a facebook –kal való találkozás legalább 14 éves korig elhúzható.
    Ami egyáltalán elindított abban, hogy magam megkeressem a vér szerinti anyát a facebook-on, az elég döbbenetes volt. Elmentünk a kisfiammal moziba a Belle és Sébastien filmre, amiről a film előzetes alapján azt gondoltam, hogy egy kisfiú és egy kutya barátságáról fog szólni. Nos, kijöttünk a moziból és a kisfiam a film kapcsán arról kezdett beszélni, hogy milyen csúnya dolog volt, hogy becsapták a kisfiút az anyját illetően, és hogy nem mondták el neki, hogy meghalt. Majd hazaértünk és most már mindkettőnknek nekiszegezte a kérdését: Ugye ti nem tesztek velem ilyet, nem csaptok be, ha … (keresztnéven szólítja a vér szerinti anyját) valami baja esik vagy meghal. Megnyugtattuk, majd mikor már lefeküdt belém hasított, de hát ha baja esik, meghalna, mi erről nem is fogunk tudni, semmilyen hatóságnak nincs ilyen esetben értesítési kötelezettsége. Na ekkor volt az, hogy megkerestem a facebook-on és megnyugodtam a tekintetben, hogy minden rendben van, él, like-ol, megoszt. De azóta más szemmel is elgondolkodtam a dolgon, mert ahogy Te is írod , a profil egy családot mutat, testvérekkel, akiknek megünneplik a szülinapját stb. A kisfiamnál sajnos gyakran jön elő az önvád, hogy ő rossz volt, azért nem kellett, amire ráerősít a testvérek léte, akik viszont kellettek. (És ezért is volt döbbenetes számomra, amit a húgoddal való kapcsolatodról írtál, hiszen a szemrehányás nálatok pont fordított.) Bízom benne, hogy így talán érthetőbb, ezért félek én annyira a facebook-os kattintástól. És abban is tök igazad van, én is úgy érzem, hogy nem szabad ebben a dologban magára hagyni vagy a véletlenre bízni a dolgokat. Remélem a Zsuzsa által ajánlott találkozón kapok olyan információkat, hogy hogyan lehet egy ilyen helyzetre felkészülni, megfelelő támogatást adni a gyereknek.

    Kedvelés

    • eleven 2014. március 23. / 20:54

      Ez nagyon nehéz dolog.
      Nem tudom, hogy mit tettem volna én ennyi idősen, ha lett volna alkalmam “belelesni” a vér szerinti életébe.
      Kisfiad tudja a valódi okot, hogy miért került el a szülőanyától? És hogy maradhattak a testvérek? Róluk beszél?

      Kedvelés

    • Manuela 2014. március 23. / 21:11

      Én úgy gondolom, hogy beszélnék neki a féltékenységről mint érzésről is. Hiszen óhatatlan, hogy ne érezze úgy, hogy a testvérének de jó, mert ő a vér szerinti anyukával nevelkedett és szintén benne van , hogy a vér szerinti szülővel élő gyerek féltékeny lesz ( a hozzá képest tejben-vajban dúskáló testvérre, akit örökbefogadó szülők nevelnek). Ilyen szempontból tökéletes választás lehet a Titkok és hazugságok című film, nagyon jól leírja, miért érez valaki jogosan féltékenységet, amikor találkozik a testvérével, akinek hozzá képest teljesen más az élete minden szempontból.

      Manuela

      Kedvelés

      • orokbe 2014. március 23. / 21:17

        Hú, mindenképp fog szerepelni a film. Lenne kedvetek afféle virtuális filmklubot tartani, megnézzük előre és a kitűzött napon online megvitatjuk? És nem én osztom az észt.

        Kedvelés

  27. Ildiko 2014. március 23. / 02:07

    Judit– ne felj!!! Legy oszinte mindig a gyermekeddel, nagyon sok szeretett adjatok neki es ereztessetek mindig mellette vagytok es lesztek !! Ha eljon az ido, hogy meg alarja keresni a biologiai szuleit, legy mellette, ersd meg miert van szuksege erre!! Tamogasd es nyugtasd majd a lelket( sok csalodas erheti a biologiai szulokkel kapcsolatban) en most 44 eves vagyok 1 eve jutottam el arra a pontra , hogy megkeresem a biologiai anyamat! Megtalaltam nem ert csalodas vele kapcsolatban!! De nekem az orokbefogado Anyukam es Apukam az igazi szuleim!!! Ha ok nem szeretnenek ennyire es nem adtak volna meg minden( nevelest, tamogatast stb) akkor lehet, hogy mas erzesem lenne a biologiai anyammal kapcsolatban!! Szeressetek ot nagyon es nem lesz semmi baj:) minden orokbefogado szulo szamomra egy angyal!!!

    Kedvelés

    • orokbe 2014. március 23. / 07:07

      Szia Ildikó! De jó, hogy megszólaltál. Üdv a blogon!
      Mesélj majd.

      Kedvelés

  28. Csisza 2014. április 28. / 22:30

    Kedves Eleven!

    Köszönöm, hogy elmondtad a történetedet. Régebben sokat kerestem az interneten örökbefogadottakat, hogy ők hogyan élték meg ennek tudatát és mi történt velük. De lényegében senkit sem találtam, de lehet csak én kerestem rossz helyen. Te vagy az első ,,sorstárs” ha mondhatom így és kicsit furcsa érzés tölt el, hogy bár más úton haladt az életünk, és máshogy történt örökbeadásunk, gyerekkori megérzéseink/érzéseink közt sok hasonlóság van. Nagyon bízom benne, hogy Zsuzsa blogja elindít valamit ami kinyitja a csukott ajtókat és segíthet az embereknek megérteni az örökbefogadást és egyben a szülőknek, hogy örökbefogadott gyermekeiket segíthessék önmaguk kivirágzásában.
    Még egyszer, nagyon köszönöm neked!

    Kedvelés

    • orokbe 2014. április 28. / 22:53

      A Mózeskosár felnőtt örökbefogadottak klubjába nem akarsz elmenni? Május 6-án lesz a következő, többen mennek a csapatból:-)

      Kedvelés

  29. Kaffka Andrea 2015. február 1. / 17:22

    Csak most olvastam ezt a bejegyzést -most, hogy a facebookon megosztottad – nem tudom, miért maradt ki a tavasszal. Nagyon tetszenek a verseid Eleven!

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .