„Apát és anyát kért karácsonyra”

Általános

Ma egy idősebb gyerek örökbefogadásával ismerkedünk meg. Angéla történetét olvasva felidézhetjük a mondást, hogy minden örökbefogadás mögött két tragédia rejlik. Az örökbefogadó szülőknek egy gyermek elvesztését kellett feldolgozniuk, az ötévesen örökbe fogadott kisfiú előtörténetében pedig intézet, nevelőcsalád és a vér szerinti anya is szerepelt. Angélát már ismerik a blog olvasói, korábban arról mesélt, mit tehetünk, ha a gyermeknek honvágya van. Most elmondja az örökbefogadás teljes történetét.

– Mesélj magadról és a családodról!

– Egyetemi éveinkben ismerkedtünk össze a férjemmel, egymásba szerettünk, összeházasodtunk. Diploma után egy évvel megszületett a kislányunk. Azt gondoltuk, hogy a mi életünk is olyan lesz, mint a mesékben: boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Mikor kamaszkorában meghalt a lányunk, minden összeomlott. Az ezt követő éveket az iszonyú fájdalmas gyász feldolgozása töltötte ki. Eközben véletlenül többször terhes lettem, immár negyven fölött, és elvetéltem, ami még hatványozta a fájdalmat.

– Ezt fel lehet dolgozni? Mikor érezted úgy, hogy készen állsz egy újabb gyermekre?

– Akkor, amikor a múlt visszasírása helyett már képesek voltunk a jövőre gondolni, terveket és új életcélokat megfogalmazni. A gyász feldolgozása az életünk átértékelését is hozta. Mindkettőnk számára bizonyos volt, hogy gyermek nélkül az életünk nem lehet teljes, így merült fel az örökbefogadás gondolata. Az ezzel kapcsolatosan elérhető információkat átnéztük, végigbeszéltük férjemmel, majd bejelentkeztünk a Tegyeszhez az „első randira”.

Varga-Vanda

– Miért fogadtatok el idősebb gyereket?

– Féltünk egy újabb tragédiától, ezért mindenképpen egészséges gyermeket akartunk. Ezt később a pszichológusi vizsgálat is megerősítette. Nagyobb gyermeknél ez biztonságosabban megállapítható, mint egy csecsemőnél. De ha egy két évest vállalni tudunk, akkor egy három évest miért nem? És így tovább. Hol húzzuk meg a határt? Minden életkornak megvannak a szépségei és a nehézségei egyaránt. Persze tisztában voltunk azzal is, hogy minél nagyobb egy gyerek, annál mélyebbek lehetnek a lelki sérülései, és annál nehezebb a gyerekvállalás. Az objektív határt végül az iskolakezdéshez kötöttük, úgy gondoltuk, hogy legalább egy év szükséges ahhoz, hogy érzelmi biztonságot, stabil családi hátteret tudjunk teremteni addigra. Így határoztuk meg hatéves korban a felső határt. Ha csak egy évvel lejjebb húztuk volna meg a határt, már nem fogadhattuk volna örökbe Rolit!

– Mennyit vártatok?

– A jelentkezéstől közel két évet. Így utólag mindenképpen hasznos időszaknak értékelem a felkészülés szempontjából.

– Volt egy sikertelen barátkozásod is, egy szintén ötéves gyerekkel. Mesélsz erről?

– Erről már meséltem a blogon, nagyon nehéz volt feldolgozni. Most már objektíven látom, hogy milyen tényezők nehezítették, de akkoriban nagyon hibáztattam magam. Ugyanakkor ez a kudarc megtanított, mennyi problémával kell szembenézni egy nagyobb gyermek örökbefogadásakor. Keresgéltem, hol tudnám ismereteimet bővíteni. Rátaláltam a Bárczin a pszichopedagógiai szakra, így húsz év után ismét beültem az iskolapadba. Nagyon hasznos volt ez a fél év, nem is a tárgyi ismeretek miatt, hanem nagyon sokat tanultam az elfogadásról, empátiáról, hogyan figyeljünk oda igazán egy gyerekre. Csoporttársaim között voltak gyermekotthonban dolgozók, sok hasznos információt hallottam tőlük is, hogyan képzeljem el az intézetben nevelkedő gyerekek életét.

– Milyen volt az első benyomás a kisfiadról?

– Az akta ismertetésekor mellbevágó volt, Rolika élete öt évében hány helyen fordult meg, milyen traumák érték. A fényképről egy gyönyörű szemű, kedves arcú kisfiú mosolygott ránk. A pszichológiai jellemzés nagyon korrekt volt és valahogy testközelbe hozta a kisfiunkat. Le nem másolhattuk, viszont remegő kezekkel leírtam. Az egész éjszakát ennek a szövegnek az újból és újbóli átolvasásával töltöttük. Az utolsó mondata így szólt: „kedves, barátságos, kötődni képes kisfiú. A gyermek hosszú távú érdeke mindenképpen örökbefogadó családba kerülése, olyan házaspárhoz, ahol minden figyelem rá irányulna.”

Másnap telefonáltunk, hogy szeretnénk a szakvéleményt adó pszichológussal és a nevelőszülővel találkozni, mielőtt a barátkozást elkezdenénk. Kiderült, hogy ezt ők is így gondolták. Hogy mennyi ideig tartott ez a beszélgetés, nem tudom, mert közben valahogy megállt az idő. Mondatról-mondatra végighaladtunk a véleményen, rengeteget mesélt a nevelőszülő is Roliról, milyen a természete, mik a jó tulajdonságai, mik a kedvenc játékai, milyen problémák jelentkeztek. Megható volt látni, hogy mindketten mennyire szeretik a kisfiút és milyen féltő gondoskodással kezelik az örökbefogadást. Egyértelmű volt, hogy a gyerek érdekeit tekintik elsődlegesnek és ez biztonságot adott. Semmilyen nyomást nem gyakoroltak ránk, nem volt sürgetés, a pszichológus minden újabb lépése előtt rákérdezett, hogy akarunk-e továbblépni. Mindig akartunk.

Az első találkozást úgy szervezték meg, hogy egy semleges helyen mi láthassuk Rolikát, de ő ne tudjon rólunk. Ezt nevezik „rápillantásnak”. A faluban található közértet választottuk. A megadott időben mi a közértben vásároltunk, és izgatottan figyeltük, mikor érkezik Gabi mama a gyerekekkel. Ahogy megérkeztek, Rolika azonnal észrevette, hogy egy új, általa nem ismert típusú autó parkol a bolt előtt, odafutott, és alaposan szemrevételezte. Majd betértek a boltba vásárolni. Rolika a boltban található játékokat nézegette elmélyülten, időnként kommentálta észrevételeit kis társával, mi pedig csak gyönyörködtünk benne. Közben igyekeztünk a vásárlás látszatát kelteni és időnként valami dolgot a kosarunkba tettünk. Hogy mit, persze nem láttuk. Abban a pillanatban már döntöttünk, tudtuk, hogy őt akarjuk, egy igazi kis kincset találtunk. A találkozás után telefonáltunk a pszichológusnak, hogy tovább szeretnénk lépni.

– Hogy zajlott az ismerkedés? Hogy lehet egy ennyi idős gyerek bizalmát megszerezni?

– Az első találkozás előtt a nevelőszülővel egyeztettük, hogy mi az a plüssállat, amire Rolika vágyik. Fülest akart, mert korábban volt egy ilyen állata, ami a sok költözésben elveszett. A férjem egész éjszaka az internetet bújta, hogy a legmegfelelőbbet megtalálja, majd hajnalban felhívta az üzletet, hogy kapható-e az. Az időt egyáltalán nem érzékeltük. Szerencsére felvették a telefont és mondták, hogy kapható, de csak reggel 10 órakor nyit az üzlet. Nyitásra odarohantunk, így vettük meg Fülest, amit az első találkozásra vittünk, és mai napig ezzel alszik Rolika, később ezt vitte magával az óvodába is, ez a legféltettebb játéka.

2014-03-13 17.46.58

Az első találkozóra a nevelőszülők házában került sor, mi a pszichológussal együtt érkeztünk. Mi felnőttek mindnyájan egy kicsit elfogódottak voltunk, így Rolika átvette az irányítást. Nagyon örült Fülesnek, majd a szobájába invitált minket. Megmutatta a játékait, elkezdtünk vele játszani, beszélgettünk, rengeteget kérdezett rólunk, az otthonunkról. Nagyjából egy óra múlva megkérdezte, hogy szólíthat-e minket anyának és apának. Könnyeztem, amikor válaszoltunk, hogy igen.

– Rögtön tudta, miért mentetek?

– Ehhez kicsit az előzményekről is szólni kell. Még a találkozásunk előtt hetekkel történt, hogy a nevelőszülő kérte a gyerekeket, rajzolják le, mit szeretnének kapni a Jézuskától Karácsonyra. Gabi mama legnagyobb döbbenetére Rolika a rajzában anyát és apát kért. Kérhetett volna bármilyen játékot, könyvet, de megmakacsolta magát, azt mondta, hogy neki semmi más nem kell, csak jöjjenek el érte az igazi anyukája és apukája. Akkor már hónapok óta nem látogatta a szülőanyukája, és onnantól kezdve, hogy jogilag is örökbe fogadhatóvá vált, készítették fel az örökbefogadásra. Így aztán nagyon-nagyon várt minket és természetesen tudta, hogy miért vagyunk ott.

A második találkozónkra izgatottan készülődtünk. Izgatottan öltözködtem, szépítgettem magam. Akkorra én már láttam fényképen a szülőanyukáját, akit természetesen nagyon szépnek láttam, hiszen Rolika tőle örökölte arca gyönyörű vonásait, korban pedig a lányom lehetne. Vajon engem hozzá képest milyennek lát? Amikor megérkeztünk, Rolika a kapuban várt minket, ahogy kiszálltam a kocsiból, azonnal átölelt, puszit adott és azt mondta: „nekem van a legszebb anyukám”. Ahogy átöleltem, éreztem a bőre finom illatát, és valami határtalan boldogság öntött el. Számomra ez volt az a pillanat, amikor megéreztem, hogy ő az én kisfiam és mi összetartozunk.

A találkozások során fokozatosan egyre messzebbre mentünk. Először csak a közeli cukrászdába, majd eljött hozzánk látogatóba is. Először egy napra, aztán egy hétvégére is. Az első otthoni látogatás előtt kezdtük berendezni a szobáját, ágyat, szekrényeket, játékokat vettünk. Mivel korábban én abban a szobában tanultam, ott volt egy nagy íróasztal is, gondoltam, ha nem tetszik neki, majd elvisszük. Amikor a hosszú autóút után megérkeztünk és bejött a szobájába, izgatottan figyeltük, hogy tetszik-e neki a szoba berendezése. Mindent végignézett, örült, aztán hirtelen bebújt az íróasztal alá és azt mondta: „De jó, hogy végre van egy jó kis búvóhelyem.”  Az ideiglenes kihelyezés előtt a gyámhivatal is volt környezettanulmányon, a tanulmány úgy kezdődik, hogy „a szülők felkészültek a gyermek fogadására, még íróasztalt is vásároltak neki”.

Amikor megkaptuk a gyámhivatali határozatot az ideiglenes kihelyezésről, egy nagyon szép kis ünnepséggel elbúcsúztunk a nevelőszülőktől, a gyerekektől és a régi óvodától is. Advent idején este érkeztünk haza végleg, a karácsonyt boldog készülődéssel, közös mézeskalács-házikó készítéssel már együtt vártuk.

– Felfogta ő, mit jelent az örökbefogadás? Hogy végleg nálatok marad?

– Úgy mondanám, hogy az értelmével felfogta, hogy mit jelent az örökbefogadás. Ott volt velünk a gyámhivatalban, a végleges határozatnál, utána sokszor kérte is, hogy játsszuk el, ami ott történt. A szituációs játékokban ő játszotta a hivatalnok szerepét, szinte szó szerint megismételte a gyámhivatalban hallottakat. Nagyon okos kisfiú.

Érzéseiben ugyanakkor bizonytalan volt, szorongott. Ezt jól példázza, hogy nagyjából két hete volt nálunk, amikor elém perdült és megszólalt: „Ha rossz leszek, elvisztek a játszóházba?”  A kérdéstől megdöbbentem, éreztem,  jelentősége van a válasznak. Visszakérdeztem, hogy mit jelent a játszóház. Kiderült, hogy a játszóház a Tegyeszt jelenti, mivel a nevelőszülő, amikor a szülőkkel kapcsolattartásra vitte a gyerekeket, a szakszolgálatnál e célra berendezett játszószobát játszóháznak hívta. Roli természetesen arra is emlékezett, hogy a szülőanyukája ugyanerre a helyre vitte el, amikor visszaadta állami gondozásba. Tehát a látszólag vicces kérdéssel a gyerek egy nagyon súlyos félelmét fejezte ki: hogyha rossz leszek, ti is visszavisztek? Megnyugtattuk, hogy nem, és hangsúlyoztuk, hogy mi már örökre együtt maradunk.  Pár nappal később elindulás előtt ült az előszobában a kis székén, nem akaródzott felvenni a cipőt, majd elkezdte kántálni: „Klári (a szülőanyját a keresztnéven szólítja) is azt ígérte, amikor elvitt az otthonból, hogy örökké együtt maradunk, aztán visszavitt. Szegény árva gyerek vagyok én, nem kellek senkinek sem.” Ez a jelenet, más-más formában, de sokszor ismétlődött újra, sok-sok öleléssel és a szeretetünk hangsúlyozásával próbáltuk megnyugtatni. Talán az is használt, hogy az örökre szó helyett, ami nála negatív tapasztalatokkal járt, áttértünk a mindig szóra.

– Egy ötéves gyerek emlékszik a vér szerinti szüleire és kötődik a nevelőcsaládhoz. Ezt hogy kezelitek?

– A nevelőcsaládhoz való kötődés egyszerű, hiszen nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani Gabi mamával. Kezdetben nagyon sokat hívtam telefonon, amikor nem értettem valamit. Jó volt az is, hogy az egyes fordulópontokról – óvodába megyünk, iskolába megyünk – beszámolhattam, mindig figyelmesen végighallgatott, és nagyon jó tanácsokat adott. Neki már sok tapasztalata van, hiszen főként ilyen korú gyerekeket nevelt, gondozott örökbe. Külön egyeztettük azt is, hogy Rolika mikor hívhatja és jókat beszélgettek. Most, hogy Roli már megtanult írni, e-mail-en leveleznek. Eddig egyszer voltunk látogatóban, ami szintén jól sikerült, hamarosan sor megyünk megint, hogy lássuk a megszülető kisbocit.

Voltunk egyébként a gyermekotthonban is látogatóban, ahol Rolika élete első éveit töltötte, ez a találkozás is nagyon jól sikerült. Számomra megható volt látni, hogy mennyire szerették ott Rolit, mennyire emlékeztek rá a gondozói, milyen kedves emberek, milyen szép környezetben van az otthon. Rengeteg dolgot kaptunk: fényképeket, több oldalas részletes leírásokat, hogy hány hónaposan éppen mit csinált, milyen szavakat mondott elsőként, milyen játékokkal szeretett játszani, sok-sok fényképet és a találkozás örömére egy gyönyörű könyvet is ajándékoztak Rolinak. Ezt gyakran lapozgatja most is. A képekhez magyarázatokat fűztem, ha éppen mászik, akkor melléírtam, hogy hány hónaposan kezdett el mászni. Így kezdtem el Roli élettörténetét albumos formában írni, hozzáfűzve a nevelőszülő által készített albumot, amely a nála töltött időszakot tartalmazza, és így jutunk el benne napjainkig, és vezetjük most már együtt folyamatosan. Az album tartalmaz két fényképet a szülőanyukájáról is, amiket a nevelőszülő készített. Ez az album a polcán van, és bármikor leveheti, nézegetheti.

A vér szerinti szülőkkel  nehezebb a helyzet, hiszen a titkos örökbefogadás miatt nem ismerhettük meg őket. Az a kevés dolog, amit tudunk, nagyon szomorú sorsról árulkodik. Rolika a szülőanyukájára jól emlékszik, ezek az emlékek hol örömteliek, hol fájdalmasak. Az otthonban megtudtam, hogy vér szerinti apukája többször is meglátogatta őt, de ezekre a látogatásokra nem emlékszik, de nagyon jól esett neki, mikor ezt megtudta. Még a keresztnevét sem tudjuk.

Tóth-Letícia

Hogyan kezeljük a múltat? A második karácsonyunk előtt ez elég élesen merült fel, amikor a karácsonyi lapokat írtuk: megírtuk a gyerekotthonnak, megírtuk a nevelőszülőknek, aztán gondolkodtam, hogy hiszen a vér szerinti szülőknek is jó lenne boldog karácsonyt kívánni. Végül megírtuk a képeslapot nekik is, és elraktuk Rolika kincsesébe, hogyha majd felnőtt lesz és találkozik velük, akkor oda tudja adni.

– Miben volt más az örökbefogadás, mint amit vártatok? Mi okozta a legnagyobb meglepetést?

– A kezdeti időszak olyan volt, mint egy házasságban a mézeshetek. Nem volt semmilyen konfliktus, Rolika hihetetlen módon alkalmazkodott. Éreztük is, hogy ez nem tarthat soká, hiszen olyan nincs, hogy egy gyerek sosem rosszalkodik. Az első három hónapban Rolika nem járt oviba, éjjel-nappal vele voltam, a férjem dolgozott, de minden nap rohant haza a munkából. Kizártuk a külvilágot. Rengeteget játszottunk, sokat jártunk parkokba, játszóterekre, rengeteget mozogtunk, futkároztunk, és rengeteget meséltem, énekeltem neki. Felhőtlenül boldogok voltunk. Rolika nemrég azt mondta, ezek voltak a legszebb napok az életében. Amikor a jogi, adminisztrációs lépések lezajlottak, már nem tudtunk kibújni az óvoda alól, hiszen Rolika életkorában legalább napi négy óra óvodalátogatás kötelező. Így aztán bejelentkeztünk a körzeti óvodába, ahol nagyon kedves és szakszerű támogatást kaptunk. Eleinte csak pár órát mentünk úgy, hogy én is ott voltam, aztán fokozatosan emeltük az időt, de az első félévben csak fél napra, délben vittem haza a kisfiam.

A konfliktusok kezdete nagyjából erre az időszakra tehető. Iszonyú nehezen ment az elindulás, aztán már az éjszakai lefekvés is, tulajdonképpen minden olyan helyzet, ami elválással végződött.

Körülbelül nyolc hónap után észleltük először Rolika működési módját élesben. Akkor jött el az időszak, amikor úgy érezte, hogyha jó vagyok, akkor szerettek, de vajon, ha rossz vagyok, akkor is szerettek-e. És a tettek mezejére lépett. A tanfolyamon tanultakból és a szakirodalomból persze ismertem, hogy van ilyen, de élesben azért egész más ezt gyakorolni. Iszonyatosan beszélt, kötekedett velünk, minden kérésre nem volt a válasz, semmit nem akart, volt, hogy sötét este pizsamában kirohant a házból, hogy ő elindul Afrikába, alig értük utol, hogy haza tudjuk vinni. Nagyon nehéz időszak volt ez, de túljutottunk rajta, és utána normalizálódott a helyzet.

– Látják rajta, hogy nem a vér szerinti gyereketek?

– Nem látszik, sőt kifejezetten hasonlít ránk. Néha mulatságos is, amikor idegenek megjegyzik, hogy milyen magas a kisfiú, biztos az apukájára hasonlít.

– Beszéltek a gyereknek az örökbefogadásról?

– Igen, gyakran kérdez is, többnyire ő hozza fel a témát. Szokta kérni, hogy együtt, az ölemben ülve nézegessük meg az albumát. Abban benne vannak a képek, amelyek a barátkozásunk során készültek és felelevenítjük az akkori történéseket.

Ami nekem nagyon érdekes volt, hogy mennyire meglepődött attól, hogy ő kórházban született. Előtte azt gondolta, hogy ő mint valami kis ufó jött a földre. Sőt eleinte el sem hitte, hogy kórházban született, be kellett neki bizonyítanom. Szerencsére az otthonból megkaptam a születési anyakönyvi kivonatát, azt megmutattam neki, sőt még a kórházba is elvittem, hogy megnézhesse, hol született.

– Hogy alakult a beilleszkedése a közösségbe? Ment-e oviba?

– Az óvodába való beilleszkedést nagyban segítette az óvónők hozzáállása, empátiája, szerencsénk volt, hogy igazi jó pedagógusokat fogtunk ki. Ami még nagyon sokat segített, az a pszichodráma volt. Amikor elmeséltem barátnőmnek, hogy milyen konfliktusos helyzetek adódnak Rolikával, az ő javaslatára kerestük fel a gyermekpszichodrámát tartó pszichológust  és kezdtünk el ide járni. Itt 4-8 azonos korú gyerek két szakember vezetésével játszik. Először rajzolnak, majd az alapján kitalálnak szereplőket, történeteket, amit jelmezbe öltözve eljátszanak. A játékban nincs olyan, hogy rossz megoldás, mindenféle szerepet, a többiekhez való kapcsolódás mindenféle módját ki lehet próbálni. Összesen három szabály van: a történet elején a szereplővé alakulnak át, a történet végén visszaváltoznak, és a játék közben nem lehet kijönni a teremből.

Már az első alkalom rendkívül meggyőző volt. Rolika akkoriban egyáltalán nem szeretett rajzolni. Ha rajzolt is, legfeljebb tárgyakat, élőlényt egyáltalán nem. Ha lerajzolt egy házat, megkérdeztem, kik laknak benne. Azt válaszolta, senki sincs otthon. A rajzolást nem lehet erőltetni, ha nem belülről fakad az igény, nem erőltettem. Elindult az első drámajáték, minden gyerek papírt, ceruzákat kapott. Egy másik teremben voltak, az elején még annyit hallottam kintről, hogy Rolika kiabált, hogy ő nem rajzol, mert utál rajzolni. Hogy az alatt az egy óra alatt mi történt, a mai napig nem tudtam megfejteni, de miután kijött a gyerek a foglalkozásról, hazaérve azonnal papírt és ceruzákat kért, és nekiállt rajzolni. A következő hetek teljes alkotási mámorban zajlottak, otthon és az óvodában is éjjel-nappal rajzolt, festett.

Nem ilyen ugrásszerűen, de nagyon sokat fejlődött az együttműködési készsége is a közösségben. Eleinte nagyon könnyen keveredett konfliktusokba, sokszor akkor is úgy érezte, hogy csúfolják, ha csak valami általa félreérthetőt mondtak neki. Ő maga verekedést sosem kezdeményezett, de ha valós vagy vélt sérelem érte, akkor nagyon erőteljesen visszavágott. Mostanra már nagyon ügyesen kikerüli ezeket a helyzeteket, ügyesen használja az értelmi és empatikus képességeit.

– Most már iskolás Roli. Ezt az akadályt hogy vette?

– Az iskola az óvodához képest sokkal erőteljesebb kihívást jelentett. Nem a tanulás miatt, hiszen Roli érdeklődése határtalan volt, hanem ismét előtérbe került nála a megfelelés. És az iskolában – általam érthetetlen okból, hiszen első osztályban törvény tiltja az osztályozást – állandó a számonkérés, a dolgozatok (amikre mivel osztályzatot nem lehet, százalékot kapnak, mely százalékok csillaghoz, piros ponthoz, zöld ponthoz, fekete karikához és ponthoz vannak rendelve), a mindennapos magatartási értékelések. Rolika eleinte teljesen befeszült, még a magatartása is piros pontos volt. Aztán decemberre az iskolai viselkedés drasztikusan megváltozott. Ugyanazt a csatát harcolta végig az iskolában, amit velünk is az örökbefogadás kezdetén: először nekünk is hallatlanul meg akart felelni, majd amikor már úgy érezte, hogy kellően megszerettük, akkor minden határt szétfeszítve kipróbálta, hogy mi van akkor, ha rossz. Decemberben sorozatosan jöttek a magatartás fekete pontok, szerencsére két hét téli szünet jött. A karácsony nagyon jól sikerült, ismét visszajött a szép napok hangulata, sikerült feltöltődni. Januárra a magatartása normalizálódott az iskolában, igaz, azóta már nem piros, hanem zöld pontos, ahogy a fiú osztálytársai többségének, és szerintünk ez így van jól. A tanulmányi eredményei továbbra is nagyon jók. Amin még nagyon sokat kell dolgozni, az az, hogy ha valamelyik eredménye nem hibátlan, ne élje meg fájdalmas kudarcként. Engedjen magának egy kis lazítást, nem kell mindenáron a csillag, az ő értékét nem az osztályzatok határozzák meg.

A szereplők nevét kérésükre megváltoztattam, de a fotó Fülesről igazi. Angéla itt van velünk, akinek maradt kérdése, kommentben felteheti. 

Reklámok

47 responses »

  1. Kedves Angéla! Nagyon köszönjük, hogy megosztottad velünk a történetedet, nagyon tanulságos és szép volt, most is lenyűgözött az empátia és intelligencia, amely itt is, és a korábbi hozzászólásaidból is tükröződött.

    Egy kérdésem volna csak, amikor azt írod, hogy pszichopedagógia szakra jártál – fél évre behallgattál a szakra? Vagy van egy gyors, féléves képzés? Hogy nézett ez ki pontosabban? Nagyon érdekelne.

    Kedvelés

    • Kedves Búzsa! Köszönöm a kedvességed, nekem a veled készült interjú kapcsán voltak hasonló érzéseim!
      A Bárczira vonatkozó kérdésed kapcsán: amikor beiratkoztam levelező tagozatra (pontosabban felvételiztem) még nem tudtam mennyi ideig fog tartani a várakozás, fél év azért lett belőle, mert időközben megérkezett a kisfiam és onnantól kezdve nem volt időm bejárni az egyetemre. De az a félév, amit ott tölthettem, meghatározó volt számomra, rengeteget kaptam. A hely rányitotta a szemem egy olyan világra, ahol a legfőbb értékeket a gyermeki lélek tisztelete, az empátia, az elfogadás és a figyelem képviselik. Ennyi idő alatt persze nem lehet elsajátítani azt a tudást, amire egy szakembernek szüksége van, de így is rengeteg dolgot tanultam a tanáraimtól, az intézmény látogatásokból, a tankönyvekből, amiket most is előveszek. Különös volt, hogy az évfolyamtársaim között sok olyan anyuka volt, akik hozzám hasonló motivációból iratkozott be, mert a gyermeke hiperaktív, autista vagy valami más hasonló problémával küzdött és anyaként próbáltak több ismeretre szert tenni mint ami laikusként elérhető.

      Kedvelés

      • Nagyon érdekes, ami írsz! Tudsz esetleg ajánlani olyan könyvet, ami sokat segített neked, és hozzáférhető könyvtárakban vagy boltokban? Vagy ezek főiskolai jegyzetek inkább? Szívesen mélyíteném én is az ismereteimet…

        Kedvelés

        • Kedves Buzsa! Elsőként nem egy tankönyv jutott eszembe, hanem Torey Hayden: Egy gyerek című könyve, amit szinte rongyosra olvastam már. A könyv szerzője gyermekpszichológus, fejlesztőpedagógus, ez a könyve egy speciális, mentális problémás gyerek osztályban játszódik, ahol ő a tanító. Főszereplője Sheila, egy szomorú sorsú hatéves kislány, akit édesanyja négyévesen az autópálya két felét elválasztó úton hagyott el. Ami miatt nagyon tanulságos a könyv, az az a módszer, ahogy Torey Hayden közelít a gyerekekhez, a párbeszédek egy-egy probléma kapcsán és a hozzá fűzött elemzések. Például van egy jelenet, amikor Sheila bemegy az osztályterembe és egy kisfiú lebüdösözi. A tanító reakciója nem az, hogy rászól, hogy ilyet nem szabad mondani, hanem feltesz egy kérdést a kisfiúnak: Mit gondolsz, milyen érzés, ha valaki azt mondja rólad, hogy büdös vagy? És innentől elindul egy pozitív irányú beszélgetés. A könyv tele van hasonló dialógusokkal, az a rész is nagyon tanulságos nekem, amikor a kislány magát hibáztatja a történtek miatt (ő volt rossz, azért hagyta el a mamája, a testvérét pedig nem) és milyen válaszokat ad a szerző.
          A tankönyveim közül Atkinson & Hilgard: Pszichológia könyvét (itt minden fejezet végén vannak weboldal megjelölések, ahol további hasznos és elgondolkodtató dolgokat lehet találni az adott témában), Hidasi Judit: Interkulturális kommunikáció és mióta a kisfiam iskolás Falus Iván: Didaktika könyvét szoktam forgatni.
          És még egy nagyon fontos dolog, amit a Bárczin tanultam, hogy szülőként felismerjem a határaimat és szükség esetén szakemberi segítséget vegyek igénybe. Itt a cikkben szerepel kisfiam különös kapcsolata a rajzolással. Abban az időszakban, amikor elkezdte örömét lelni a rajzolásban volt az oviban egy felmérés, ahol megállapították, hogy grafomotoros fejlettsége elmaradt a kortársaitól. Nyilván, hiszen éppen csak azokban a hetekben kezdett el egyáltalán rajzolni. A felmérést végző hölggyel beszéltem, aki magyarázta, hogy hogyan igazgassam a gyerek kezét, mert nem jól fogja a ceruzát. Akkor azonnal kértem időpontot a Nevelési Tanácsadóba egy pszichológushoz és elmondtam neki az aggályaimat, hogy éppen csak el kezdett rajzolni gyerek, és úgy érzem, hogy nem lenne jó, hogy pozitív visszajelzések helyett, elkezdeném igazgatni a kezét. Szerencsére ő is így látta és azonnal intézkedett is, kaptunk grafomotoros fejlesztő pedagógust (amúgy ő sem igazgatta a gyerek kezét, hanem rávezette a helyes mozdulatra), másrészt nagymozgásos fejlesztést végző gyógypedagógust is. Így utólag beigazolódott, hogy ragyogó munkát végeztek, kisfiam nagyon szépen megtanult írni (ráadásul még örömet is talál benne) és elérte a kortársai grafomotoros fejlettségi szintjét.

          Kedvelés

  2. Kedves Angela! Koszonom,hogy megosztottad velunk a torteneteteket. Nagyon sokat tanultam mar Toled korabban is. Kivanok Nektek nagyon jo egeszseget es sok-sok boldogsagot, oromot.

    S minden gyermeknek, aki meg csaladra var, kivanok a varakozas alatt ilyen jol felkeszitett neveloszuloket, mint a Tietek vagy mint a mienk is volt. Megkonnyiti a gyerekek mar egyebkent is serult kis lelket felkesziteni, es hitet adni Nekik a boldog elethez, es nem egy ujabb tragedianak megelni az elszakadast, amikor hazaerkezik a gyermek.

    Kedvelés

    • Kedves Bobo! Köszönöm én is a kedves szavaidat és jó kívánságaidat, nektek is nagyon sok örömet kívánok! És igazad van, nagyon sokat tudnak segíteni a nevelőszülők, remélem ők is olvassák a blogot és érzékelik az elismerésünket.

      Kedvelés

  3. Kedves Angéla! Én is nagyon köszönöm, hogy megosztottad a történetedet velünk. Nehéz megszólalni egy ilyen megható történet után. Ugyan a sors úgy rendezte, hogy én anno csecsemőt fogadtam örökbe, de mindig is nagy tisztelettel és érdeklődéssel figyeltem azokat az ismerőseimet, akik nagyobbacska gyereket fogadtak örökbe – főleg a 4-5-6 éves gyerekek esetében találkoztam hasonló történetekkel. Ez az írás – persze köszönhetően Zsuzsának is – de természetesen Angéla, neked is – nekem egyfajta minta. Minden tiszteletem! Nagyon kedves, nagy érdekes, nagyon megható, nagyon szép, nagyon intelligens történet. Szinte minden mondatban ott van valami, amit tanítani kellene. Én néha korábban eljátszadoztam a gondolattal, hogy kisfiamhoz egy idősebb gyereket fogadok örökbe, de a Tegyesz – mindazonáltal, hogy megemlítették, ezt nagyon ritka esetekben jóváhagyják – a mi esetünkben hallani sem akartak róla. Kisfiam most már közel 3 éves, dackorszakos “dinamó”.. 🙂 .. úgyhogy most már ez nem fog megtörténni – de továbbra is igen nagy érdeklődéssel hallgatom, olvasom mások történeteit. Kívánok nektek sok-sok boldogságot!

    Kedvelés

  4. Kedves Angéla!
    Minden mondatodban ott van a szeretet. Nagyon jó volt olvasni, kicsit el pityeredtem.
    Az kiérződik az írásodból, hogy nagyon hálás vagy, hogy Roli a tied lehetett, de azt is hidd el, hogy Roli is nagyon szerencsés, hogy Ti lehettetek a szülei.

    Kedvelés

    • Kedves Eleven! Nagyon örülök, hogy így látod, mert igyekeztem nem rózsaszín álom történetként leírni az örökbefogadásunkat, hanem a felmerült problémákat is megjeleníteni és így utóbb úgy éreztem kicsit, hogy talán a gondok nagyobb hangsúlyt kaptak. De ezek szerint azért kijött belőle, hogy mennyire hálásak vagyunk a sorsnak, hogy szülei lehetünk a kisfiúnknak. Talán ezt ő is így érzi, mivel legutóbb amikor egy tanárának mesélt az örökbefogadásáról úgy mondta, hogy mi őt kaptuk karácsonyra ajándékba.
      Ami viszont a gyerek oldalát jelenti az örökbefogadással vagy a hálaérzettel kapcsolatban nagyon megjegyeztem, mert nagyon fontosnak érzem az erre vonatkozó korábbi megszólalásodat:
      „Én szemely szerint azt kapom, h orulj, h csaladban nottel fel, vannak nalad sokkal szerencsetlenebbek. Biztos igy is van, csak sokszor vagtam vissza azzal, h masnak termeszetes, nekem meg orokre halas kell lennem, azert, amit valojaban NEM en akartam. Se megszuletni, sem azt, h orokbe fogadjanak.”
      Persze ezernyi megható jelét mutatja a kisfiúnk a szeretetének, a ragaszkodásának, aminek nagyon örülünk, de azt nagyon fontosnak tartom, hogy hálát a sorsa alakulása miatt soha ne várjunk el tőle.

      Kedvelés

      • Nekem is azért tetszett nagyon a történet, mert ti is, a kisfiatok is nagy veszteséggel indult el, és mégis azt éreztem, közösen valami nagyon jó dolgot tudtok ebből kihozni.

        Kedvelés

      • Szia, hidd el, hogy ha nem elvárás a hála, akkor biztos, hogy elő is jön a gyerekben, ma már én is tudok hálát érezni, mindkét fél felé. Vagy ne nevezzük akkor hálának, hanem örömnek, hogy az életadó világra hozott, az anya pedig felnevelt 🙂 Nem a hála ellen volt régebben sem kifogásom, csak az ellen, hogy elvárják, ez egyébként nem örökbefogadó szülők szájából is el bír hangozni, a sok más szöveg mellett is, például, “amíg az én házamban laksz…”
        Amúgy ez az oldal olyan jó, lassan egy nagy család vagyunk 🙂 Vagy csak én érzem így?

        Kedvelés

  5. Kedves Macus! Neked is nagyon köszönöm, hogy elolvastad a történetünket, a kedves szavakat, és a jó kívánságodat. Sok boldogságot a “dackorszakos dinamóhoz”! (bomba jó a kifejezés:)

    Kedvelés

  6. Kedves Angéla!
    Annyira gyönyörű ez a történet, lehetetlen volt könnyek nélkül elolvasni, szinte csorog belőle a szeretet és a hála. Arra sincsenek szavak, mennyire csodálatosan kezelitek a különböző helyzeteket, mennyire felkészültek vagytok, mennyire odafigyeltek Rolira. Nagyon kereknek érzem az egészet. Kívánom hogy maradjon is ilyen kerek és legyen továbbra is szép és boldog életetek – együtt!

    Kedvelés

  7. Kedves Adi! Örülök, hogy így látod. Ezt a kerék egész dolgot a kisfiam legutóbbi vallomásában úgy mondta ki, hogy „Anya, nélküled üres lenne a világ.” Ami számomra olyan volt, mintha a saját vele kapcsolatos érzéseimet ő fogalmazta volna meg.

    Kedvelés

  8. Kedves Angéla!
    Köszönöm neked, hogy leírtad a történeted. Mi még csak várakozók vagyunk (lassan 1 éve van meg a határozatunk), de ezek a történetek nagyon sokat segítenek abban, hogy ha jön a várva várt telefonhívás, hogyan is reagáljunk. Ami számomra nagyon fontos üzenet, hogy mindenképp nyitottnak kell lenni, de ha úgy érezzük, akkor tudjunk visszautasítani is.

    Kedvelés

      • Köszönöm neked ezt a blogot, mert én nagyon sok hasznos tanácsot kapok. Mivel már 40 évesek elmúltunk 0-5 éves korig írtuk be, fiú-lány mindegy és a cigány származás sem kizáró ok. Viszont én teljesen elfogadó vagyok ezzel kapcsolatban, addig a páromnak vannak fenntartásai.

        Kedvelés

        • Szia, a fenntartás mit jelent? Szűkebb / tágabb család hogyan áll ehhez a kérdéshez? Beírtátok a papírra is, hogy nincs származási kifogás? Ha érkezik a telefon, akkor mi alapján döntötök? Nem kell itt válaszolnod ezekre a kérdések, inkább arra akarok rámutatni, hogy érdemes kettőtöknek magatokban konszenzusra jutni ilyen témákban, mert a gyerekek nagyon lecsápozzák, ha valaki valami miatt távolságtartóbb, akár a szűkebb, akár a tágabb család körben. És nem riogatásból, pont ellenkezőleg, hallottunk már olyat is, hogy a gyerekvállalás miatt a felnőttnek szakadtak meg családi szálai és így (is) boldog.

          Kedvelés

  9. Szia Kisslidi! Ti is nagyobbacska gyermekre várakoztok?
    A várakozási idő kapcsán még annyit tennék hozzá, hogy mi alatt benne voltunk, talán kicsit türelmetlenek voltunk, meg hosszúnak is tűnt, de utóbb úgy érzem, hogy hasznos volt ez az időszak a lélekben való felkészülés szempontjából, hiszen onnantól kezdve, hogy megjött a várva várt telefon, nagyon felgyorsultak az események. És egyetértek veled a döntésünket felelősen kell meghoznunk, mert egy életre szól.

    Kedvelés

  10. Kedves Angéla és Zsuzsa! Köszönöm szépen nektek ezt a megható interjút. Mi is nagyobb kisgyermekre várunk, nagyon tanulságos volt olvasni, hogyan zajlik a folyamat a valóságban. Angélától szeretném kérdezni, hogy mennyire helytálló, amit a Tegyeszben hallottunk, hogy az esetleges visszautasítás nem jelent a későbbiekben hátrányt az örökbefogadók számára.

    Kedvelés

      • Szia Zsuzsa, mi 2-4 év közötti kisgyereket jelöltünk meg. Nagyszerű, hogy elindítottad ezt a blogot és teret adsz az érintetteknek a tájékozódásra illetve beszélgetésre.

        Kedvelés

    • Kedves Borcsavirág! Én semmilyen hátrányt nem éreztem, olyannyira nem, hogy még a kudarc, a bűntudat feldolgozásában is segítettek a Tegyesznél.

      Kedvelés

      • Szia Angéla, ez jó hír. Nagyon megnyugtató az is, hogy a barátkozás megkezdése előtt lehetőség volt külön beszélgetésre a pszichológussal és a nevelőszülővel. Remélem erre majd nekünk is lehetőségünk nyílik. Minden szépet és jót kívánok nektek Rolikával!

        Kedvelés

  11. Kedves Angéla! Szégyen – nem szégyen, én elsírtam magam. Nagyon szépen építetted fel a történetedet, a megélt érzéseiddel kiegészítve. Magam előtt láttam végig mindent. Május elején 3 boci fog születni, mert a Mandula iker vemhes. További sikereket mindhármótoknak.

    Kedvelés

  12. Kedves Angéla,
    gyakran érzem azt (ezen a blogon is), amikor hasonló történetet olvasok, hogy ilyen szépet még életemben nem olvastam. Most is ezt éreztem, hatványozottan. Nagyon hálás vagyok neked, hogy közzétetted a történeteteket! Olyan jó, hogy vannak ilyen (örökbe fogadó) szülők, RENGETEGET tanulok tőletek, s kár, hogy nincs időm mindent elolvasni, főleg a javasolt könyveket nem, de nagymamaként biztosan sorba veszem őket! Sok boldogságot nektek, tovább figyelek és szorítok!

    Kedvelés

  13. Férfiszemmel: mindig csodállattal vegyes tisztelet van bennem az ilyen történetek kapcsán, amikor a bölcsesség – szeretet – megérzések – megértés ilyen magas szinten vannak meg balanszban egy nőben (feleségemben is – ezt is bírom). És még ráadásnak képezni akarják / képezik magukat ezek a nők 🙂 Le a kalappal !

    Másrészt, a blog: szerintem zseniális az egész, hogy van, aki itt talál magára, vagy itt talál másra, aki hasonló mint ő, van aki okosabb, tapaszaltabb lesz, van aki boldogabb, bölcsebb lesz és van aki az itt olvasottak alapján hoz jobb döntést élete (egyik) legfontosabb kérdésében és még sorolhatnám, szóval hajrá és megalike !

    És egy kérdés: Csúfolták-e valaha a kisfiadat örökbefogadás témában és azt hogyan szedted ki belőle, ki volt hogy volt, mi történt és hogyan kezelitek ezt? Mert nekem pl. alkalomadtán nem szereti elmondani kisfiam az őt ért “kisebb traumákat” (kisebb korú, tehát még öf témában nem csúfolták), van, hogy aztán kicsit később fürdéskor vagy meseolvasás közben, vagy ha bábozok neki akkor nem nekem, hanem a bábnak elmondja mi történt…

    Kedvelés

  14. Kedves Mr. B! Örülök nagyon a hozzászólásodnak, igazán jó érzés, hogy a férfiak meglátásai is megjelennek a blogon.
    A csúfolódással kapcsolatos kérdésed is nagyon jó kérdés, hiszen nem mehettünk el amellett, hogy örökbefogadott gyerekeink életében ez a probléma is élesebben merül fel, mint a „normál” családi viszonyokból jövő társaik esetében. Az óvodában egyáltalán nem merült fel a csúfolás problémája, aminek szerintem – így az idő távlatában összehasonlítva az iskolai neveléssel – elsősorban az volt az oka, hogy az óvodában az ismeret átadáson és a képességfejlesztésen túlmenően nagyon erős hangsúlyt fektettek a gyerekek személyiség fejlesztésére. Gyakran voltak olyan csapatjátékok, amelyekben az a csapat tudott csak nyerni, ahol a csapattagok jól tudtak együttműködni, a játékok után úgy lehetett színes képecskéket nyerni, ha valaki minél több jó tulajdonságot fedezett fel a társaiban és bár harminc fős csoportok voltak, sosem hallottam, hogy az óvónők kiabálással fegyelmezték volna az eleven gyerekeket. Így aztán az óvodában, ahova nagyjából ugyanazok a gyerekek jártak mint a tőle pár száz méterre lévő iskolába minimális szintű volt mind a verbális, mind a fizikai agresszió. Az iskolakezdés ebből a szempontból drasztikus változást hozott. Mi abban az évben kezdtük meg az iskolát, amikor az első osztályos óraszámok drasztikusan megnövekedtek – minden nap öt óra van -, bevezetésre került az erkölcstan-hittan óra, és kötelezővé vált a délután négy óráig való iskolai benntartózkodás. Az iskolában az ismeretátadás, a képességfejlesztés terén valóban magas szintű oktatási tevékenység folyik, rohamléptekben tanultak meg a gyerekek írni, olvasni, számolni, délutánonként a tanári kötelező óraszámok emeléséből eredően csodás szakkörök vannak, de közben a személyiség és közösség fejlesztésre egyszerűen nem marad idő. A fegyelmezésként használt eszközök az emelt hangvételű parancsok, utasítások a szinte kizárólagosan az egyéni teljesítményeket mérő rendszer, s a kollektivitás leginkább csak a büntetésekben van jelen. Ebben a környezetben szinte tapintható a gyerekek részéről mutatkozó agresszió minden formája, azon belül a csúfolódás a minden napi élet részévé vált. Elnézést a hosszú bevezetőért, de csak környezeti kitekintésbe tudom behelyezni a mi történéseinket. Kisfiúnk hét éves korában – túl azon, hogy minden gyerek életében jelentős energiákat kell mozgósítani az iskolás léttel való megküzdéshez – az örökbefogadotti létével kapcsolatos nehéz kérdések is ekkor kerültek részéről megfogalmazásra. Az örökbefogadás pozitív oldala – hogy végre érte jöttek az igazi szülei, akik őt szívükből választották – mellett ekkor kezdte foglalkoztatni, hogy róla lemondtak a vér szerinti szülei, miért nem akarták őt és további lépésként kezdett szembenézni azzal, hogy ő valamiképpen más mint a többiek. Az iskolában örökbefogadottságát oly módon tette nyílttá, hogy egy szeptemberi erkölcstan óra keretében, ahol a kisgyerek korról volt szó, elmesélte, hogy akkor ő még gyermekotthonban élt, csak később fogadtuk örökbe. Mondanivalóját első sorban a tanító néninek szánta (akivel én pár nappal később egy fogadóórán tudtam erről beszélni, a gyerek megelőzött), de persze több gyerek is hallotta, a tanító nénivel együtt azt gondoltuk igazából nem is értették. Ezt követően hosszú ideig nem is történt semmi e téren, majd egy másik tanár által tartott órán kisfiam témához való hozzászólása során egy osztálytársa belekiabált az órába, hogy ő ehhez ne szóljon hozzá, mert ő örökbefogadott. Erről este lefekvés előtt számolt be, általában is az esti órákban szeret ilyen dolgokról beszélgetni, bár láttam rajta napközben, hogy valami bántja, azon túl, hogy felajánlottam neki, hogy amikor úgy érzi bármikor beszélhet róla mi bántja, kérdésekkel nem tudom bombázni, mert akkor csak még jobban bezárkózik. ( E tekintetben ugyanolyan mint a férjem.) Amúgy a tanár reakcióját sem tartom túl szerencsésnek, hiszen úgy oldotta meg a konfliktust, hogy a csúfolódót kiküldte a teremből. Ez természetesen nem egyedi eset volt, később is beszámolt róla, hogy pl. „lúzer örökbefogadott” jelzővel illették, és arról is beszélt, hogy más osztálytársait hogyan szokták csúfolni. (Pl. a nemrég kemoterápián átesett kisgyereknek, azt mondta egy osztálytárs, hogy találkozott ő már ilyen kopasz gyerekkel, aki nem sokkal utána meghalt, te is meg fogsz halni.) A legnehezebb dolog, hogy szülőként mit tehetünk ilyen helyzetekben, mert persze legjobb lenne olyan világban élni, olyan iskolába járni, ahol nincs jelen a csúfolódás vagy az ilyesfajta gyereki kegyetlenkedések, de amennyire utána tudtam menni a dolognak, azt tapasztaltam, hogy sajnos elkerülhetetlen. Túl azon, hogy igyekszem megbeszélni a pedagógusokkal, a szülőtársakkal a problémát, a leghatékonyabbnak azt látom, hogy a gyerek önbizalmát, önértékelését erősítjük annak érdekében, hogy ő maga meg tudjon küzdeni a gyerektársak reakciójával. Ebben nagyon sokat segít a pszichodráma, a mesék, a versek, a szolfézs órákon tanult népdalok és a sport. Mostanára úgy látszik, hogy hasonlóan mint a kedvenc meséi minden próbatétellel megküzdő, sárkányokat legyőző, boszorkányokat kicselező pozitív hősei, ő is nagyon ügyesen képes reagálni és megküzdeni az őt ért csúfolódásokkal.
    Szerintem nagyon jó a meglátásod, hogy az első legfontosabb lépés, hogy valahogy megnyíljon a gyerek és tudjon róla beszélni, ha a bábozás közben, már az is nagyon jó, mert ki tudta mondani. Ha már nagyobb, mint nálunk, én úgy látom, hogy a népmesék, a népdalok valahogy olyan mélyre hatolnak a gyerekben, hogy el tud indulni a kitárulkozás útján és ha többször úgy éli meg, hogy könnyebb lett miután beszélgettem a nehéz dolgokról a szüleimmel, akkor talán jó úton járunk.

    Kedvelés

  15. Kedves Angéla! Ne haragudj, hogy ilyet kérdezek, és ha úgy érzed, nyugodtan hagyd válasz nélkül. Azért érdekel, mert mi is kerülhettünk volna hasonló helyzetbe, de szerencsére úgy tűnik megúsztuk. A kislányotokat betegségben vesztettétek el? Vagy esetleg balesetben? Ez a betegség több vérszerinti gyereket is érinthetett volna?

    Kedvelés

  16. Kedves Dunavirág!
    Fájdalmasan nehéz a kérdésedre válaszolni, inkább csak a lényegi részét érinteném. Az egy iszonyú felismerés, amikor az ember szembesül vele, hogy a saját genetikai öröksége okozhatta a gyermeke halálát, amit az újabb vetélések is tovább erősítettek, függetlenül attól, hogy orvosilag teljes bizonyosságot sosem tudhat az ember. Érzéseinkben a bűntudat, és a félelem, hogy újból megismétlődhet a tragédia mindent elnyomott. Ugyanakkor abban biztosak voltunk, hogy teljes a családi életet nem tudunk gyerek nélkül élni. Persze, ahogy itt a blogon mások is leírták attól is fél az ember, hogy vajon tudja-e teljes szülői szeretettel szeretni azt a gyereket, akinek nem érezte a rúgását várandóság alatt, nem szülte meg, nem rakták a karjába rögtön a szülést követően, nem olvadt vele össze a szoptatás örömében, nem látja meg az első mosolyában a saját mosolya visszatükröződését. Nem tudtam felfogni, hogyan alakulhat ki az a mélységes anyai szeretet, összetartozás, ha mindezek kimaradnak. Ugyanakkor bíztam benne, hogy kialakulhatnak, hiszen a férjem esetén is mindjárt az első látásra (egy előadást tartott az egyetemen) éreztem, hogy vele szeretném leélni az életem és ez az érzés már 25 éve tart rendületlenül. Aztán, amikor megismerkedtünk a kisfiammal, onnantól datálom az anyai érzések teljes intenzitással való megszületését, amikor először átöleltem és éreztem a bőrének az illatát és selymes puhaságát, a kapaszkodó kezeit. Onnantól kezdve nem volt kétségem, hogy ő az enyém és amíg élek szeretni fogom minden feltétel nélkül. Egyébként még az a bizonyos saját mosolyomat visszatükröző mosoly is megjött a kisfiamtól, nagyjából ugyanannyi idő után, mint egy csecsemőnél. A férjemnél a teljes intenzitású apai érzések lassabban alakultak ki (ugyanúgy ahogy a mi kettőnk kapcsolatában is), nála érdekes módon azt a pillanatot tudnám megragadni, amikor tetőtől- talpig sárosan (ahogy csak a férfiak képesek rá) építették a kisfiunkkal a homokvárat bástyákkal, alagutakkal, ahogy teljesen elmerültek a közös játék örömében, akkor vált a kapcsolatuk teljes értékű apa-fia kapcsolattá, sosem felejtem el az akkori önfeledt mosolyukat.

    Kedvelés

  17. Kedves Johanna! Én köszönöm, hogy elolvastad és hogy hatással volt rád!
    A férjem egyszer egy nagyon találó hasonlatot mondott arra, hogy mit is jelen számunkra az örök szülévé válás, leginkább olyan mintha főnix madárként születtünk volna újra.

    Kedvelés

  18. Visszajelzés: Amikor nemet mondtunk | Örökbe.hu

  19. Sziasztok! Két kérdésem is lenne, mivel szeretnénk idősebb gyereket örökbe fogadni, vagyis gondolkozunk rajta, mert eddig úgy volt, hogy akarunk, most kezdenek elbizonytalanítani. Az egyik kérdésem, hogy ha egy max 3 éves gyerkőcöt sikerülne örökbe fogadni, utána lehet idősebbet? Ezt azért kérdezem, mert hiba folytán a kérelmünkre max 3 évest írtak. ( azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a megváltozott szabályok szerint, minimum 25 év korkülönbség kell, hiába mondtam, hogy 16, azt mondták, az régi…) Megpróbálom kijavíttatni, illetve most lesz a pszichológusi találka, majd ott is kiderül. De, ha most max 3, akkor később lehet idősebbet? Ezt úgy értem, hogy a kicsinek nagytesót, tehát idősebbet, mint az első. Mindig csak azt olvasom, hogy fiatalabbat. Tudom, fura vagyok, de ez van. 🙂
    Hol tudok olvasni olyanokról, akik idősebb gyereket fogadtak örökbe? A tapasztalatok, nehézségek, örömök érdekelnének. Tuti van itt is, de nem találom. Kérlek, segítsetek. 🙂 Köszönöm!

    Kedvelés

  20. Visszajelzés: Mikor először másra bíztam | Örökbe.hu

  21. Kedves Angéla! Tudom, nem mai cikk már, de csak most jutottam el hozzá, és egyszerűen nem bírom “szó nélkül hagyni”. Szeretném megköszönni ezt a csodálatos történetet! Nem sokszor fordult még elő ilyen velem, talán a kárcsonyi hangulat is teszi, de szó szerint könnyeket csalt a szemembe. Annyira szép, annyira tele van érzelmekkel, jaj! <3.
    Eddig volt bennem nem kevés félsz az idősebb gyermekek örökbefogadásával kapcsolatban – elfogadna-e minket szüleinek, mennyire viselné nehezen az elszakadást a nevelőszüleitől, mennyire súlyos traumkákat hordoz magával, és mennyire tudnánk segíteni neki ezek feldolgozásában -, de ha biztosan tudnám, hogy a mi történetünk is ilyen mesébe illően alakulna, mint a tiétek, akkor egy percig sem haboznék. Annyira jó volt olasni egy ennyire pozitív példát 🙂
    Mindenesetre, ha a párommal végül elindulnunk az örökbefogadás útján, ennek a történetnek nagyon nagy szerepe lesz benne, ha magasabbra merem-engedem belőni a korhatárt.
    Remélem, azóta is jól vagytok, minden rendben veletek, és teljes a boldogságotok! Nagyon boldog karácsonyt kívánok nektek előre is!

    Kedvelés

  22. Kedves Nita! Örülök, hogy tetszett a történetünk és nagyon köszönöm a karácsonyi jókívánságaidat! Ilyenkor advent idején mindig felidézzük az első találkozásunkat, az első adventi várakozásunk, az első közös karácsonyt és hogy mennyi varázslatos dolog történt velünk miközben családdá kovácsolódtunk. Most ünnepeljük majd a hatodik közös karácsonyunk (már többet van velünk a fiunk, mint nélkülünk!!!) és az öt éves kisfiunkból időközben egy 11 éves magas, jóképű, okos, de legfőképpen kedves nagyfiú lett. (természetesen kicsit sem vagyok elfogult:-))
    Nektek is kellemes adventi várakozást és nagyon boldog karácsonyt kívánok!

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s