Beszélgetés egy felnőtt örökbefogadottal. Manuela már sokat kommentelt az Örökbe.hu blogon, most elmeséli a saját történetét. Az interjú meredekebbnek bizonyult, mint vártam, de Manuela nagy önismerettel, intelligenciával beszélt a húzósabb témákról is. Lesz szó masszív kamaszkori krízisről, a vér szerinti családról és útkeresésről.
– Mondj pár szót magadról!
– Közel harminc éves nő vagyok, jelenleg egyedül, de szeretnék majd családot, gyereket. Két szakmám van, nemrég képeztem át magam, épp munkát keresek. Még a szüleimmel lakom, most szeretnék róluk leválni. Csecsemőkoromban fogadtak örökbe a szüleim. Sokat foglalkozom ezzel, eljárok a Mózeskosár felnőtt örökbefogadottak klubjába, szoktam szerepelni örökbefogadók felkészítő tanfolyamain, szívesen beszélek arról, milyen örökbefogadottnak lenni. Az elmúlt tíz évem ennek az örökségnek a feldolgozásával telt.
– Hogy kerültél a szüleidhez?
– Amikor megszülettem, a kórházban lemondott rólam a vér szerinti anyukám. Rögtön felhívták a szüleimet, akik köztiszteletben álló polgárok voltak. Akkoriban egy évet kellett volna várniuk, de ők kivételezettként már fél évesen megkaptak. Addig csecsemőotthonban éltem, a szüleim sokszor látogattak.
– Tudtad, hogy örökbe fogadtak?
– Négy-öt éves koromban mondták el. A szót értettem, de persze az egészet egy ekkora gyerek nem fogja fel. Később nem sokat beszéltünk erről, anyukám nem szerette a témát.
– A külvilág tudta?
– Általános iskola első osztályában egy idegbeteg tanítónő rákérdezett harminc osztálytársam előtt, hogy tényleg örökbefogadott vagyok-e. Én persze tudtam, hogy igen, de úgy éreztem, neki semmi köze hozzá, pláne ennyi gyerek előtt nem. Nemmel feleltem. A tanítónő kinyomozta az igazságot, és mindenki előtt megpofozott, megalázott, hazugnak nevezett.
– A szüleid szóvá tették?
– Igen. Szóltak az igazgatónak, de az nem akarta a tanárt kirúgni. Évek múlva történt egy hasonló eset, akkor rúgták ki. Engem elvittek az iskolából. Ebből az is kiderül, hogy az örökbefogadást nem érdemes eltitkolni a gyerek előtt, mert lesz előbb-utóbb valaki, aki szembesíti vele.
– Hogy telt a gyerekkorod?
– Én voltam a jó kislány, aki mindenkinek köszön. Aztán kamaszkoromban robbant a genetikai örökségem. Csavarogtam, hiányoztam az iskolából, vagdostam magam, öngyilkossági kísérleteim voltak. Nemhogy pszichológus, de pszichológusok hada foglalkozott velem. Hirtelen megtűrt embernek éreztem magam, sokáig még harisnyát sem viseltem a szoknya alatt, semmibe vettem saját magam, az igényeimet. Próbálgattam a határokat. Tizenhárom évesen már szexuális kapcsolatom volt, kamaszként fejbe kólintott, mennyire nagy a szexuális érdeklődésem. Tizennégy éves koromtól kezdve négy évig együtt éltem egy hét évvel idősebb, cigány állami gondozott fiúval a szüleim lakásában. Egy örökbefogadott gyereknél sűrűn megjelenhet az a „tünet”, hogy folyton próbálgatja a szülei határait, hogy még ezt is és ezt is elnézik-e neki… Az ok roppant egyszerű: arra kíváncsi ilyenkor a gyerek, a szülei tényleg szeretik-e őt. Vajon otthagyják-e, ahogy azt a vér szerinti szülei tették, ha még a többedik határt is áthágja.
– A szüleid megengedték, hogy együtt élj a barátoddal?
– Átlátták, hogy nem tudnak megakadályozni, különben elmentem volna, így legalább a szemük előtt voltam. Az örökbefogadás háromszöge című könyvben szerepel Ricardo, aki az egyetlen fekete fiú egy fehér elitiskolában. Pont így éreztem magamat. Én a barátomban saját magamat láttam. Ő megértette az érzéseimet, sokat kaptam tőle. Ő gyűlölte a vér szerinti anyját. Ez megindított engem, én tizenhárom évesen megfogadtam, hogy nem ítélek el senkit, amíg meg nem tudom, hogy miért tette. Nagy dolgokat adott és nagy dolgokat vett el tőlem ez a kapcsolat. Anyukám nem tudja jól kimutatni felém a szeretetét, nem simogatott meg. Érzelemszegény életet éltem tiniként. Nem akarok huszonkilenc évesen a szüleimre mutogatni, de nekem ez feldolgozandó dolog.
Aztán jött egy durva történet. Gimnáziumban egy lány, akit a barátnőmnek hittem, azt állította, hogy a barátom másokkal együtt csoportosan megerőszakolta és elvette az osztálypénzt, és én ehhez asszisztáltam. Ez persze hazugság volt, a rendőrség azonnal átlátta és ejtette az ügyet. Engem mégis megbélyegeztek, és kicsaptak az iskolából. Mivel a barátom roma volt, elhitték a sztorit. A szüleim ráadásul kifizették az osztálypénzt, ezzel mintha elismerték volna, hogy én részt vettem a dologban. Később összeraktam a cselekményeket, mint egy puzzle-t, a lány nyúlta le az osztálypénzt, és kitalálta ezt a mesét. Nekem ezt sokáig tartott magamban helyretenni, évekig fontolgattam, hogy feljelentést teszek a lány ellen becsületsértésért.
Írtam a blogodon is, hogy tíz évbe telik a feldolgozás. Mert miközben egy örökbefogadott a saját történetét próbálja megérteni, közben fut az élete is, a más feldolgozandó problémái.
– Milyenek voltak a párkapcsolataid?
– Sokáig társfüggő voltam. Szeretetet akartam bármi áron, bárkitől, és az ár, amit kértek érte, sohasem volt túl drága. Már az elején rosszul kezdtem a kapcsolataimat, mindig arra számítottam tudat alatt, hogy a férfiak majd kihúznak abból a káoszból, amibe az örökbefogadó családom tett. Sohasem gondoltam bele, hogy ez valójában az én meccsem és nem az ő feladatuk. Pál Feri atya előadásain értettem meg, hogy mekkorát hibáztam: én azt gondoltam, hogy a párom az életem értelme. Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy nem ez a célja. Én őt szerethetem, de ettől még nem ő az életem értelme.
Pár éve belementem egy bántalmazó kapcsolatba, majdnem összeházasodtam egy férfival, aki fokozatosan elszigetelt a külvilágtól. Nehéz volt kapcsolnom, mi történik. Viszont ez segített valamit megvilágítani a saját történetemben. Sokáig nem értettem ugyanis, egy vér szerinti anya hogy hagyhatja el a gyerekét. Én biztos nem tudnék ilyet tenni, gondoltam. Mikor ebből a bántalmazó kapcsolatból elmenekültem, csak a jószerencse mentett meg attól, hogy állapotos legyek, és akkor megértettem. Bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy nem tud vállalni egy gyereket.
Később ismételten belementem bántalmazó kapcsolatokba, nem láttam át a mintázatot. Nehéz érzelmileg függetleníteni magamat, szerintem egy párkapcsolat nekem fontosabb, mint másoknak. Nekem ez harc, és mostanra kezdek tisztába jönni önmagammal.
Azt gondolom, ha valaki elég idős ahhoz, hogy egy bántalmazó kapcsolatot átéljen, akkor ahhoz is elég idős, hogy a nevén nevezzük a dolgokat, merthogy az erőszaknak van neve, párkapcsolati erőszak. Ha valaki ilyet lát a környezetében, azt tanácsolnám neki, hogy adjon a bántalmazott nő kezébe egy könyvet. Dina McMillan: De hiszen azt mondja, hogy szeret! Vagy csak uralkodni akar? című könyvét. Az illető magára fog ismerni és remélhetőleg segítséget fog kérni!
– Szeretnél majd családot?
– Persze, mindenképpen, évek óta erre vágyom. Most nincs párkapcsolatom, de úgy érzem, addig nem is szeretnék, amíg ezt nem sikerül magamban tisztába tenni. Nagyon szeretnék gyereket. És szeretném megadni majd neki azt luxust, azt a szabadságot, hogy olyan legyen, amilyen ő maga akar lenni.
– Azt mondod, az örökbefogadó családod káoszba tett. Mit csináltak rosszul?
– Nem éreztem érzelmi biztonságot az örökbefogadó anyukámnál. Nekem a szüleim sohasem mondták, hogy büszkék rám, ez nagyon hiányzott és hiányzik. A szeretetüket nem jól mutatták ki. Mindent megvettek, de nem bíztak bennem. Egyszer búcsúban a szüleim fogták egymás kezét, én ráhajoltam, azt hittem, erősen fogják, de a földre estem. Vérzett az arcom. Egyenlő távolságban volt egy mentőautó és egy Barbie-ház, amire már egy ideje vágytam. Én a Barbie-ház felé futottam, és azonnal meg is vették nekem. Jó lett volna, ha bíznak bennem. Apukám ezt sugározta is, de anyukámon sokáig éreztem, hogy nekem bizonyítanom kell, sose elég jó, amit csinálok. De ez most már az én problémám, nem akarom őket hibáztatni harmincévesen.
– Mennyit tudsz a vér szerinti szüleidről?
– A vér szerinti anyám azért mondott le rólam, mert az akkori élettársa nem hitte el, hogy tőle vagyok, és megfenyegette őket, hogy rájuk gyújtja a házat, ha hazavisz. Nekem akkor már volt négy testvérem, így a kórházban hagyott. Az apám kilétében nem vagyok biztos. Mélyszegénységben éltek, munka nélkül. Valószínűleg roma vagyok, bár a külsőmön ez nem látszik egyértelműen.
– Erre nem kérdeztél rá?
– Nem. Nekem nem ez jelenti a legnagyobb megküzdést. Nekem a legnagyobb teher az, hogy anyukám nagyon féltékeny, és nem akar elengedni. Még mindig náluk lakom, jó lenne már elvágni a köldökzsinórt.
– Mikor kerested meg a vér szerinti szüleidet?
– Tizennyolc évesen elkezdtem keresni őket, nagyon sok energiát fektettem bele, úgy éreztem, a föld alól is előkaparom a családot. És nem azért, mert az örökbefogadó szülők rossz szülők, hanem ez egy természetes szükséglet. Ez olyan, mintha egy fából kivágunk egy ágat és átültetjük, a fa enélkül is tud élni, de mégis megcsonkítjuk.
– Így érzed magad?
– Igen. Nálunk nehezítette a pályát, hogy az örökbefogadó anyukám nagyon féltékeny volt. Már azelőtt is, hogy megkerestem volna a vér szerintieket, és most is, hogy túlvagyunk ezen. Az anyukámnak nem is mondom el, ha találkozom a vér szerinti családommal. Féltékeny rájuk, és ő olyan, ha balhé van, akkor nemcsak aznap hisztizik, de előző nap meg következő nap is, és van egy utóhiszti is. Én erről sajnos nem tudok otthon beszélni. Pedig a vér szerintiek nem rivális szülők. Nincs verseny, mire a gyerek odajut, hogy találkozik velük, az örökbefogadónak már van húsz év előnye!
– Hogy találtad meg őket?
– Eget-földet megmozgattam. Kerestem az önkormányzatnál, írtam a megye minden postásának, hátha valaki ismeri. Sikerült megtalálnom édesanyám első férjét, akitől papíron ma sem vált el, és rajta keresztül a többi családtagot. Összes élő és holt rokonomat meglátogattam, a temetőben fekvő nagymamám sírjára is vittem virágot. Minden rokonomnál otthagytam a névjegykártyámat, már csak anyám hiányzott, aztán végül ő is felhívott. Először a nagybátyámmal találkoztam, aki azzal kezdte, hogy történt egy gyilkosság, és ő aggódik a vér szerinti anyámért. Mert anyámnak két szeretője volt, az egyik lelőtte a másikat, és akkoriban szabadult a gyilkos. Ezzel fogadtak! Ezért javasoltam az Örökbe.hu blogon, hogy nem feltétlenül 18 évesen kell megkeresni a vér szerintieket. Nem lehet tudni, mibe futsz bele! És a vér szerinti gyökerek keresésekor hirtelen nagyon sok információ érkezett, és nehéz volt eldönteni, ki a jóakaratú, meg a rosszakaratú.
– Milyen volt a vér szerinti anyáddal a találkozás?
– Sokkoló. Saját magamat láttam harminc évvel idősebben. Ugyanaz az öltözködési stílusunk, ugyanazokat a színárnyalatokat szeretjük. Rossz a szeme, mint nekem. A szexuális étvágyamat is tőle örököltem. Nagy munka volt leválasztani a saját életemet az övétől. Attól, hogy belőle vagyok, még nem kéne úgy élnem, mint neki.
Nemrég egy dohányboltban elkérték a személyimet, közel harminc évesen. És akkor ráébredtem, nemcsak az az örökségem, hogy lemondtak rólam, de azt is az édesanyámnak köszönhetem, hogy kortalan az arcom. Ez pozitív örökség, amit szinte sohasem kapcsolnak össze. Egy örökbefogadottnak a hiedelmek szerint csak negatív dolgai vannak, miközben a szép haj, szép szem egy csodálatos örökség.
– Anyád hogy fogadott?
– Nagy lelkifurdalása volt, azt mondta, máig nem tudott megbocsátani magának, jobb lett volna, ha hazavisz, legfeljebb tényleg rágyújtja a házat az élettársa. Én mondtam neki, hogy gondolkozz, négy gyereked volt!
– Örült neked?
– Igen.
– Milyen a kapcsolatotok?
– Nehézkes. Nem tudom eldönteni, hogy érdek vagy szeretet vezérli. Többször tett utalást rá, hogy ez vagy az hiányzik neki, amit én ésszerű keretek közt igyekeztem teljesíteni, vittem plédet, ilyesmiket, de nem szeretem, hogy ezek a kérések automatikusak. Egy idő után már érdeknek éreztem.
– Milyen gyakran látod?
– Nyolc év alatt hétszer-nyolcszor találkoztunk.
– Hogy tekintesz rá?
– Nagyon hálás vagyok neki, hogy megszült. A legnagyobb dolog, amit meg tudott tenni velem, hogy engem kimenekített a rosszból, amiben ő élt. Nagy áldozatnak tartom, hogy lemondott rólam. Ezt a döntést évekkel később értettem meg. Édesanyámnak tartom, de sosem volt kérdés, hogy az örökbefogadó szüleimmel szeretnék élni.
– Őt tartod édesanyádnak?
– Mindkettejüket. Lehetetlen lenne azt mondani, hogy ne lenne az édesanyám. A legnagyobb dolgot köszönhetek neki, azt, hogy élek. Közben világosan látom, mennyit kaptam az örökbefogadó szüleimtől. Örökbefogadó anyukám például most leesett a lábáról, és nem kérdés, hogy én látom el.
– Milyen érzés volt a testvéreidet viszontlátni?
– Bűntudatom volt. Tíz éve a nővérem már négy gyereket nevelt, olyan körülmények között, ahova én nem vállaltam volna. Nálam az csapta ki a biztosítékot, hogy a gyerekeknek nem tellett parizerre meg margarinra, de az újsütetű szerelmét friss kávéval és két Bounty csokival várta. Értékrend-problémák voltak. Ezen a ponton én elhatárolódtam tőle, de sokáig lelkifurdalásom volt. Évekig úgy gondoltam, valamelyik gyereket ki kéne emelni a családból, de aztán átgondoltam, mennyire tennék jót ezzel.
– Belefolytál a problémáikba?
– Nem tudtam ezt sokáig lezárni magamban. A saját múltam megismétlését láttam, ott is négy gyerek volt, mint anyámnál… Nagyon sok időbe telt a nővérem problémáit elválasztani a sajátomtól, és azt mondani, az ő élete, nekem ehhez nincs közöm. Ebbe vagy beleőrül az ember, vagy talál egy észérvet, ami alapján ezt fel lehet dolgozni. Én is a felnőtt életem kezdetén vagyok, munkát keresek, nem tudom magamra venni az ő terheiket, mert engem is lehúznának. Nekem most az a dolgom, hogy a saját életemet felépítsem, amíg ezzel nem vagyok kész, nem tudok másokon segíteni.
– A testvéreid irigyeltek téged?
– A bátyám szemrehányást tett: ha neki ilyen körülményei lennének, ő sokkal többre vitte volna, jobb végzettséget szerez, mint én. Én meg ülök egy palotában és sajnálom magam. Én viszont féltékeny voltam, hogy ő miért nőhetett fel a vér szerinti családban.
– Gondolkodtál rajta, mi lett volna belőled, ha a vér szerinti családban nősz fel?
– Nem itt tartanék, negyedennyire sem vittem volna.
– Hogy tudtad ezeket feldolgozni?
– Nagyon sokat segített az örökbefogadó szüleim története. Az örökbefogadó apukám egy tanyán nőtt fel, nélkülözések között, hamar meghalt az édesapja. Az idősebb testvérei segítettek neki továbbtanulni, diplomát szerzett, magas beosztásig vitte. Nekem ő a példaképem. Az örökbefogadó anyukám pedig a legerősebb nő a számomra. Neki volt egy első, sikertelen házassága, ahol bántalmazta a férje, és volt ereje otthagyni. A válás után ismerkedett meg apukámmal. Előttem pedig hazavittek egy kisfiút az intézetből, akinek aztán kiszabadult az apja a börtönből, és visszakérte. Nekem anyukám és apukám a példaképeim, hogy ezt mind végigcsinálták.
Azt nem mondanám, hogy mindennel kész vagyok. Nemrég egy pszichológus előadásán hallottam, hogy neki hány száz óra önismereti munkát kellett elvégezni. Ezek után nem árt némi önkritika nekem sem. Megbékéltem azzal, amit adott a sors, de vannak csaták, amiket nekem kell megvívnom, mint az érzelmi függetlenedés az anyámtól. Azt is tisztáznom kell, hogy a vér szerinti édesanyám komolyan érez-e irántam, vagy érdekből tartja velem a kapcsolatot.
Filmek, könyvek is sokat segítettek, a Titkok és hazugságok című film például segített megérteni a vér szerinti nővéremmel való konfliktusaimat. Járok sokféle foglalkozásra: pszichoterápiára, örökbefogadottaknak szóló találkozókra, és egy önsegítő csoportba párkapcsolati erőszakot elszenvedett nőknek. Hallgatom Pál Feri atya előadásait. Sokat próbálok tenni magamért. Eljutottam a vulkánig, már csak meg kell másznom…
– Hívő vagy?
– Afelé tendálok. Felnőttként keresztelkedtem meg reformátusnak, egyre közelebb kerülök Istenhez, de nem vagyok bigottan vallásos.
– Sok örökbefogadó szülő és várakozó olvassa a blogot. Mit tanácsolsz nekik?
– Azt tanácsolnám nekik, hogy beszéljenek a gyerekükkel az örökbefogadásukról, azt irreális lenne elvárni, hogy a gyermek tegye meg a kezdő lépést. Beszélhet neki a vér szerinti szülők pozitív fizikális adottságairól, amelyeket a gyermek örökölt és hozzáteheti, ez a te külsőd, azt meg, hogy miként reagálsz egy-egy erkölcsileg nehéz helyzetben, azt tőlem fogod eltanulni. A külső értékeidet a vér szerinti szüleid adták, de a belsőket mi, és ezzel leszel te komplex. Én el tudom fogadni azt a tényt, hogy valaki mástól is kaptál, és ez a valaki más nem az én riválisom, hanem a gyökér, ami megengedi neked, hogy lélegezzél. Mindkét gyökeredre szükséged van, hogy egészséges facsemete legyél.
A szülő kutathat erről, elolvashatja az összes szakirodalmat, de ettől még a gyerek tragédiája az övé marad. Nekem semmivel nem lenne könnyebb dolgom, ha én örökbe fogadnék egy gyereket. Jó lenne, ha a szülő nem az önigazolást keresné, hogy ő jó anya, hanem el tudná fogadni a gyerekét. Ha megerősítené abban, amiben tehetséges. Jó, ha időnként szóba kerül az örökbefogadás témája, ha megkérdezi a szülő, van-e kérdése a gyereknek. Ha nincs ehhez lelkiereje, vannak indirekt megoldások, nézzenek ilyen filmeket, és majd remélhetőleg kérdez a gyerek.
Örökbefogadó szülők néha megkérdezik tőlem: ha ennyi a nehézség, akkor miért kéne támogatni a gyereket a gyökerei keresésében? Erre azt tudom mondani, hogy lehet, hogy lesz tíz nehéz évem, de a hátralevő 40-50-60 évemben teljesen nyugodt lehetek, hogy én mindent megtettem. A Mózeskosárba sok 50-60 éves felnőtt jön el, aki megkeresné a gyökereit, szeretné tudni, hogy ki ő, de már nincs hova fordulnia.
Remélem, az interjú hatására más örökbefogadottak is megnyílnak, és kedvük támad elmesélni a történetüket. Manuela itt van velünk, kommentben szívesen reagál, de ha valaki „négyszemközt” kérdezne tőle, a manuela.ortega.mil@gmail.com címre írhat neki.
Örökbe.hu 
Kedves Manuela!
köszönöm!! sokat segítettél nekem!:) kislányunk 5 éves és most megerősítettél abban, hogy nekünk kell/lehet kezdeményezni az örökbefogadásról való beszélgetést. kicsit talán könnyebb helyzetben vagyok(vagy úgy érzem), mert valami csoda folytán született egy ikerpárunk. Így örökbefogadott és vér szerinti gyerekeink is vannak. Nagy boldogság látni mennyire szeretik egymást!
KedvelésKedvelés
Kedves Eszter!
Örülök, ha a cikk segített neked a nézőpontod megerősítésében. Együtt örülök veled az ikrek születésének is, boldog anyák napját kívánva! Kívánom, hogy legyen sok örömöd a gyermekeidben és egészség kísérje végig őket útjukon.
Külön köszönetet szeretnék mondani a cikk írójának Martonffy Zsuzsának a befektetett munkájáért, energiájáért, a korrektségéért ( több kikötésem volt az interjú kapcsán), mind figyelembe vette és maximális odafigyelés jellemezte a közös munkát. Amikor egy ilyen interjút ad az ember lánya sok minden felvetődik benne kérdésként, számomra az volt a legfőbb motiváló tényező, hogy az örökbefogadás ne legyen többé tabu téma és az, hogy segíthessek sorstársaimnak az őket ért traumák, feldolgozandó sérülések feldolgozásában és hogy soha többé ne történhessenek meg szörnyűségek, amiket tulajdonképpen meg lehet akadályozni.
Minden örökbefogadó és nem örökbefogadó szülőnek is szívből ajánlom Ungvári Bélyácz Betti: Égből pottyant boldogság című mesekönyvét.
Valamint engedjétek meg, hogy egy részletet ajánljak a “Mint a gyermekláncfű bóbitája” című filmből, az egész film nagyon szép, mégis akinek csak kevés ideje van, az 1 óra 29 percnél találja a legszebb részt.
Manuela
KedvelésKedvelés
Én is szeretném megköszönni a bizalmat, nagyon tanulságos volt. A tanácsokat elmentettem.
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela! Köszönöm, hogy elmondtad a történetedet, nekem nagyon hasznos és tanulságos volt, s sok mindenben megerősített! Jó tudni, hogy számolni kell a “genetikai bomba” robbanásával, és azt is, ami az elmondottak alapján sejthető vagy remélhető, hogy kellő odafigyeléssel és intenzív előmunkálatokkal ez a robbanás megelőzhető vagy mérsékelhető. Éppen azokra az eszközökre gondolok, melyeket te is említesz: a párbeszéd az örökbefogadásról, az örökölt külső és belső jegyek pozitív értékelése (nemcsak szép haj, szem, hanem pl. az ügyes kéz, a jó mozgás, zenei érzék, stb.), a szeretet és elfogadás aktív kimutatása és verbalizálása, közös film- és olvasmányélmények a témában, stb. stb. Még egy megjegyzés: bár nem vagyok szakember és igazából nem értek hozzá, inkább a szakirányú olvasmányaimból szerzett ismereteim mondatják velem, de amit te a tinédzserkorban robbanó genetikai bombának nevezel, az nem feltétlenül és csupáncsak az örökölt hajlamok megnyilatkozása. Erősen felerősíthetik a folyamatot a már magzati korban kezdődő újszülött- ill. kora csecsemőkori kötődési zavarok, melynek hátterében nemcsak a szülőanya oldaláról feltételezhető pszicho-szociális zavarok állhatnak (nem várt terhesség, szorongás és félelem a fenyegető élettárs és bizonytalan jövőkép miatt), hanem pl. az első öt hónapban történő gondozó-váltás is: a szülőanyáról való leszakadás után a kórházi ápolószemély(ek)et váltották a csecsemőotthoni gondozók majd az öf. anya. Azaz akkor (még) nem stabilizálódhatott a kötődés, ami az általad említett okok, események miatt később sem történhetett meg a kellő mértékben. Az én tanulságom ebből az, hogy nekünk, öf. szülőknek éppen ezen kell dolgoznunk (hiszen minden hasonló sorsú gyermeknek ez a “gyengéje”), hogy nagyon sok türelemmel és szeretettel segítsünk feldolgozni és kompenzálni ezt a nehéz lelki örökséget. Ehhez adhat erőt a te történeted is, amit ezért is nagyon-nagyon hálásan köszönök, és kívánom neked, hogy sikerüljön megtalálni önmagadat és kialakítani a saját, önálló életedet!
KedvelésKedvelés
Kedves Dutka!
Én köszönöm neked és nektek, hogy ennyire figyeltek a már meglevő és a jövő gyermekeire, nagyon jó visszajelzés ez nekem, azt mutatja, hogy valóban szükség van ebben a témában a blogra, a saját történetekre és a beszélgetésekre. Amikor belekezdtünk Zsuzsával úgy vágtam bele, hogy örülök, ha egy emberen segít. Megható látni, hogy tömegeket mozdít meg a történetem/ törteneteink. Én gyermekvédelmi szakemberként szereztem meg az első szakmámat, így tanultam a korai kötődés fontosságáról, mégis egész eddig nem is jutott az eszembe a saját történetem kapcsán. Szívből köszönöm a jó kívánságaidat, úgy érzem jó úton haladok. Remélem mielőbb kész leszek lelkiekben arra, hogy valóban a saját utamat járjam.
Manuela
KedvelésKedvelés
Én is egyetértek abban, hogy ezt nem genetikának tartanám, hanem egyrészt a korai sérülés (gyerekotthon váltott gondozókkal, majd új közeg), másrészt az, hogy ezeket nehéz leküzdeni, ha az anya nem tudja kimutatni (olyan mértékben kimutatni) a szeretetet, ahogy arra a gyereknek szüksége van. Meg külön nehezíthette a helyzetet az, hogy nem lehetett erről beszélni, és a meglévő féltékenység – úgy érzem, ez mindkettő arról szólt, hogy az örökbefogadó anya sem dolgozta fel magában a történetet, és pont az ingatag kamaszkorban nehéz kapaszkodót nyújtani valamiben, amiben az ember maga sem stabil.
Viszont (míg amúgy baromira nem tartom helyesnek, hogy egy szülő hagyja a 14 éves gyerekét együttélni párkapcsolatban) azt gondolom, hogy jelen esetben kamaszkorodban ezzel nagyon jót tettek veled, hogy elfogadtak és támogattak feltétel nélkül, akár ezzel együtt, igen. Hogy tulajdonképpen ezzel a szintű elfogadással és szeretetkimutatással tették le mégiscsak az alapjait annak, hogy Te most ilyen intenzíven tudsz dolgozni magadon. Lehet, hogy sokmindent nem csináltak tökéletesen (ki igen?), és szerintem inkább ez volt a kamaszkor mögött, mint a genetika; de összességében meg mégiscsak jól csinálták, mert kijöttél onnan, és összeraktad magad. Ja, hogy a vulkán még előtted áll? AZ a része, amire még nem másztál fel, igen (ha nem csak az előtted lévő csúcsot nézed, hanem vetsz egy pillantást a megtett út magasságára is, akkor talán egyetértesz veem abban, hogy azért ez már a hegy oldala, rendesen, nem csak a lába. Nagy dolgokról írtál most is, korábban is.) Szerintem az önismereti munka amúgy ilyen, mindig van egy újabb magaslat, amire mászhatunk. Ha már azt gondoljuk, most már aztán tényleg odaértünk a tetejére, akkor a fene megette. 🙂
Egyetlen dolgot szeretnék igazán másképp csinálni, mint az örökbefogadó anyukád – szeretnék az örökbefogadással kapcsolatban is olyan stabil pont lenni a gyerekemnek, hogy bármit talál a vér szerinti családban, merjen segítséget kérni tőlem ennek a feldolgozásában. Amiért azt gondolom, hogy ez sikerülhet, az az, hogy mi már nagyon más helyzetben fogadtunk örökbe, mint a Te szüleid generációja. A pszichés feldolgozásban sem lenne szégyen segítséget kérni, ha elakadnánk, és a társadalom is teljesen másképp áll már hozzá az örökbefogadáshoz. Szerintem ha a Te szüleidet vette volna körül olyan támogató közeg, mint engem és a páromat (mind elfogadásban, mind hozzáférhető tudás szintjén), nyilván ők is teljesen máshogy álltak volna ezen beszélgetések elé. Én ezért is vagyok nagyon hálás Neked, és mindazon sorstársaidnak, akik mesélnek nekünk ezekről a dolgokról, mert szerintem ez nekünk rengeteget segít abban, hogy megtaláljuk azt az utat, ami a saját gyerekünk számára az elérhető legegyszerűbb út. Ami még mindig tele van gödrökkel és buktatókkal, hiszen a történetét nem tudjuk megváltoztatni; de remélem, valamivel könnyebbé tenni igen. Köszönöm, hogy Tőled is segítséget kapunk ehhez.
KedvelésKedvelés
Kedves Vicq!
Mindig nagyon szerettem és szeretem a hozzászólásaidat. Az való igaz, hogy nagyon sokat számít a közvetlen környezet elfogadása és a hozzáférhető tudás is. Én is nagyon sokat tanulok a te hozzászólásaidból, van egy különösen kedvencem , azt elmentettem. 🙂 Egyetértek veled abban is, hogy igazából ezekből a történetekből tudnak tanulni az örökbefogadni szándékozó párok is és mi magunk örökbefogadottak is.
Manuela
KedvelésKedvelés
Igen, azt gondolom, hogy ez a tudás nekünk nagy szerencse, de csak azért halmozódhatott fel, mert a sorstársaid megszólaltak. Amit tudunk manapság arról, hogy mit hogyan jó csinálni, az szerintem zömmel a már felnőtt örökbefogadottak által adott információkból tevődik össze. Persze, az örökbefogadókéból is, de azt a tudást, hogy várhatóan mi lesz jó az én gyerekemnek, azt más, nála idősebb örökbefogadottak szavaiból lehet leszűrni. Örülök, hogy úgy érzed, én is adni tudtam Neked, ez nekem nagyon jó érzés. Köszönöm, ezt is. 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela! Nagyon tanulságos volt számomra a történeted, több okból is. Talán nem gond, ha leírom a veled kapcsolatos első élményem. Több, mint három évvel ezelőtt egy Mózeskosár találkozón – akkor én még csak várakozó voltam – meghívott felnőtt örökbefogadottként két sorstársaddal együtt meséltél nekünk az életedről. Ez a beszélgetés számomra meghatározó volt, rengeteg olyan élményhez, hiteles információhoz jutottam, ami a későbbiek során segített a kisfiammal való kapcsolatunk alakulásában. Ami számomra a te szavaidban a legmegrázóbb volt, az az volt, ahogy a szülőanyádról beszéltél akkor. Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, de akkoriban úgy hívtad őt, hogy „a nő, aki szült engem”, majd hozzátetted, hogy képtelen vagy anyának nevezni őt, úgy éreztem az akkori érzéseidben a harag dominált. Ami miatt számomra ez nagyon megrázó volt, az az önmagamnak feltett nyugtalanító kérdés, hogy ilyen szülőanya képpel miként lehetséges családot alapítani, boldog anyává válni, gyermeket szülni. Vajon örökbefogadó anyaként miként tudja az ember „elég jól”támogatni a gyerekét a vesztesége feldolgozásában? Azt hiszem az egyik sorstársadnak volt egy olyan megnyugtató hozzászólása akkor, hogy sok-sok munkát igényel, de ő is túljutott már ezen. Ahogy most részletesen írtál magadról, az életedről, a szülőanyáddal kapcsolatos érzéseidről, úgy érzem nagyon nagy utat jártál be az elmúlt három évben és nagyon igaznak érzem a a gyökerekről szóló hasonlatodat is, aminek már egy korábbi kommentedben is megörültem. Kérdésem arra irányul, ha nem nehéz erről beszélned, hogy te hogyan látod: mik voltak azok a tényezők, amik ilyen hatékonyan segítettek neked az utadon a veszteséged feldolgozásában és milyen módon jutottál el ehhez a szép lélegző, kettős gyökerű fa hasonlathoz?
KedvelésKedvelés
Kedves Angéla!
Egyáltalán nem gond, hogy szóba hozol egy közös találkozást, nagyon örülök neki, hogy három év távlatából is emlékszel rám és a szavaimra. Megtisztelsz! Valóban, három évvel ezelőtt használtam olyan szófordulatot, hogy az a nő, aki megszült engem. Akkoriban szomorú voltam és eléggé tanácstalan. Viszont léteztek nézőpontok váltások, amikor is azt mondtam miért ne lehetne ez egy sikertörténet. Egészen más nézni egy meccset és egy másik helyzet, amikor azt mondod igenis én befolyással vagyok arra a meccsre. Talán az ember nem is gondolja, hogy mennyi minden lelki fejlődésen megy keresztül egy örökbefogadott mire eljut az elfogadásig, személy szerint nagyon sok lépcsőn kellett megtennem, mire eljutottam idáig.Te magad vagy rá a tanú mekkora lelki fejlődésen mentem át.
Akkoriban, nem csupán a vér szerinti édesanyámra voltam dühös. Körülbelül három éve vásároltam meg Gary Chapman- A szeretet másik arca-a harag című könyvet, rengeteget segített nekem. Én úgy érzem, egy nap remek édesanya leszek, ez nagyon fontos a számomra. Vannak emberek, akik mindennap fitness terembe járnak, hogy még tökéletesebb legyen a hasizmuk, nekem az a legfőbb motivációm, hogy a gyermekemnek majd a lehető legjobb ” elég jó” édesanyjuk legyek, ezért nagyon sokat teszek is, sok pszichológiai előadásra járok. A ” fás hasonlat” csak úgy jött Zsuzsával épp egy parkban ültünk és beszélgettünk, bevillant.
Sokat segített a veszteségeim feldolgozásában az örökbefogadó apukám ( nagyon sok mindent tolerált), a Mózeskosár csapata, akikkel 6 éve beszélgetünk ( Dénes Zsuzsa és Székely Zsuzsa pszichológusok, akik mediátorként is jelen vannak a beszélgetéseinkkor. Mindig pozítiv szemléletű barátnőim voltak, akik nagyon intelligensek. Rengeteg személyes beszélgetés és sok pszichológiai előadást hallgatok. Több film is segitségemre volt: “Ne felejtselek- Per non dimenticarti”-2006-os alkotás, “Philomena-a határtalan szeretet”, valamint a ” Mint a gyermekláncfű bóbitája” című filmek.
A személyes történetem is sokat segített, amikor Olaszországból hazaköltöztem és vége lett annak a bántalmazó kapcsolatnak, akkor éreztem át igazán vérszerinti édesanyám helyzetét, hiszen csak a jó szerencse mentett meg attól, hogy állapotos maradjak egy olyan férfitól akinek tiszta fejjel sosem szültem volna gyermeket. Akkor és ott megértettem a szerencsétlen szituációk nem kötödnek mélyszegénységhez, ranghoz, szociális státuszhoz, valami más vezérli őket.
Nézőpont változást hozott még Pál Feri atya mondata is, miszerint az életed értelme te magad vagy. Egy örökbefogadottnak talán azt a legnehezebb elhinnie, hogy neki jogosultsága van a saját életére és nem az örökbefogadott szülők függvénye minden. Hogy amikor ő megszületett egy csillag pottyant le az örökbefogadó szülők életébe. Sokszor mi örökbefogadottak úgy látjuk magunkat, hmmm…” kihúztak a szüleink a bajból- hálásnak kell lennünk, mert befogadtak”. A csillagként pottyantunk le ezt a legnehezebb elhinni, hogy mi adtunk nem is keveset, ezzel szemben az él bennem, én/ mi elvettünk.
Azt gondolom az a legnagyobb támogatás egy örökbefogadó szülő részéről, ha lehet erről vele beszélni és hitelt ad a gyermeke szavainak ( ha, a gyermek azt mondja, ez most úgy fáj nekem, azt komolyan kell venni), akkor valóban fáj. Úgy érzem, hogy a legnagyobb dolgot azzal tudod a gyermekednek adni, hogy hiszel benne ( a kislánynak többször elmondani, ” én olyan büszke vagyok rád!, kisfiúnak ez igen, nagyon jól megcsináltad fiam”). Több pszichológiai előadáson is voltam az elmúlt időszakban és a gyermekek utólag sohasem az anyagiak miatt panaszkodtak, hanem a bátorítás hiánya okán.
Remélem válaszoltam a kérdésedre.
Manuela
KedvelésKedvelés
Ha esetleg jól esik ezt neked több forrásból is hallani, akkor én, mint öf szülő, szívesen elmondom neked (is), hogy az én gyerekem a legnagyobb áldás az eddigi életemben, és soha nem éreztem úgy, hogy bármiért hálásnak kellene lennie. Nem azért teszem meg érte a dolgokat, amiket megteszek, mert ő kérte, hanem mert én mindig is erre vártam. És nem azért várom annyira a leendő kistesót, hogy “még egy gyereket megmentsek az árvaházból”, hanem mert kétgyerekes anyuka akarok lenni. A “csillagként pottyant” nagyon tetszik, el is teszem. 🙂 Az örökbefogadás nem a gyerekemet “húzta ki a bajból”, hanem engem. Teljesebbé tett és boldogabbá. ÉN vagyok hálás neki.
Szinte biztos vagyok benne, hogy a Te anyukád ezzel hasonlóan van, legfeljebb kevésbé olyan, aki ezt mondogatja. Ha nem így lenne, nem lenne féltékeny a vsz. anyukádra sem. Ha csak “megmenteni” akart volna, nem kellene ilyen erős kötéssel maga mellett tartania, hiszen azt már úgy érezhetné, hogy megtette.
Nyilván nem lesz kis küzdelem ezeket a szálakat “más mintába kötözni”, hogy ne szorítsanak annyira, és élhesd a saját életedet, úgy, hogy közben őket sem bántod meg, de az eddigiek alapján én simán látom benned az erőt ehhez. 🙂 Amiket Te már eddig elrendeztél-átrendeztél magadban, hát, le a kalappal. Ez is menni fog, úgy látom, az a fajta vagy, aki megtalálja az erőforrásokat, amiből továbbépítheti magát. Jó kérdés, hogy ebből a jó értelemben vett makacsságból mennyi a genetika és mennyi a tanult minta követése, de mindenesetre olvasva az eddigieket, Te ezt valamelyik forrásból jól összeszedted. 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela!
Nagyon köszönöm az őszinteséged!
Ha már olvasgattál kommenteket, akkor esetleg láthattad, hogy én még várakozó szülő vagyok, de ugyanakkor tanárként pont a kamaszkor problémáit látom nem is egy kamaszon, vagy ifjú felnőttön (nemcsak nappalin tanítok).
Volt olyan tanárod, akire jó szívvel emlékezel? Mit tanácsolsz a tanároknak?
KedvelésKedvelés
Kedves Ősasszony!
Igen, több tanárom is volt, akikre nagyon jó szívvel emlékszek vissza. Az egyik ilyen a történelemtanárom, nagyon szerette a tantárgyát és hiteles volt a tanári szerepben. Szerintem egy diák érzi, amikor a tanára szenvedélyből tanít és a hivatásának érzi a foglalkozását. A matematikatanárom is szerettem. A gyermekvédelmi tanárnőt aranyba foglalnám, történt ugyanis az utolsó napon, hogy nem mentem el a saját szakvizsgámra. Reggel 7:40 körül lehetett, amikor csöngött a telefon, a vonal túlsó végén a tanárnő beszélt: ” Manuela, maga mit csinál? Most van a záró vizsga, hol van?”
Én válaszoltam: “tanárnő, én félek, itthon vagyok és félek, bepánikoltam.”
Mire ő: mennyi idő mire ideér?
Én: kb. 40 perc.
Ő: Jó, igyekezzen azért. Várom.
Megérkeztem a terem elé:
a tanárnő első kérdése az volt: Minden rendben? Reggelizett?
Én: tanárnő, nem ettem egy falatot sem.
A tanárnő: rendben, itt van egy müzli szelet, egye meg. Minden rendben lesz, jöjjön, vizsgázzon!
A vizsgák 4-es átlaggal sikerültek. Sohasem tudok elég hálás lenni neki!
Ebből a helyzetből is látszik, hogy mennyi mindenre orvosság az empátia és az őszinte szeretetteljes érdeklődés.
A tanároknak talán sokkal nehezebb a dolguk, mint a szülőnek, hiszen nem mindig veszi az ki jól magát, ha túlzottan belemártakozik a szülők problémáiba.
Nehéz meghúzni mikor van az a pont, amikor azt mondhatja egy szülő, hogy ,de maga ne ártsa bele magát a dolgainkba, mégis azt gondolom, hogy a szeretetet egy diák megérzi és változtat a viselkedésén. Viszont tanárként nagyon sok eszközötök is van, hogy hassatok a gyerekekre. Ilyen indirekt módszer lehet pl. egy a témába vágó film levetítése. Én azt gondolom, hogy nyugodtan lehet beszélgetést is kezdeményezni tanárként azzal a mottóval, hogy lám-lám az első félévben több volt a jó jegyeid száma, a második félévben kicsit romlani látszik, mi a baj? Tudnék neked segíteni?
Vannak tudtommal gyerekeknek-tiniknek szóló beszélgetések ( azt hiszem az Ágacskánál), ez is hasznos lehet egy örökbefogadott számára, más hasonló helyzetben levő gyermekkel fantáziálni.
Egy gyermek megérzi a törődést, általában szerintem jól reagálnak, mégis egy a fontos a véleményem szerint az, hogy az ember megtegyen minden tőle telhetőt. Vannak helyzetek, amikor egy tanár vagy bárki más nem tud segíteni, ezt is el kell fogadnunk. Az ember általában akkor tud átmenni a hídon, ha önmaga is készen áll rá.
Manuela
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela és Zsuzsa!
Köszönöm nektek ezt az igen őszinte cikket. Nagy segítség ez minden örökbefogadónak (még én is várakozó vagyok). Engem nagyon megrendedített amit az örökbefogadó mamádról írtál. Sajnos magamra ismertem. Eddig is tudtam, hogy nagyon nehezen mutatom ki a szeretetemet, de remélem mire megérkezik a várva várt gyerkőc, addigra már ezt korrigálni tudom. Ez a honlap nagyon sokat segít nekem abban, hogy folyamatosan megújuljak és jó anyává váljak.
KedvelésKedvelés
Kedves Kisslidi!
Köszönöm a gratulációt, biztos jó édesanyja leszel a gyermekednek. Nekem is sokat segít a blog. Én tegnap vásároltam meg Margaret Mazzantini: Újjászületés című könyvét, nagyon szép mű.
Manuela
KedvelésKedvelés
Kedves kisslidi, remélem, már egy gyerek boldog anyukája vagy, és négy, már felnőtt gyerek örökbefogadó anyukájaként hadd mondjam, hogy nekem az volt a tapasztalatom, hogy hatalmas mennyiségű ölelést, puszit, testi kapcsolatot se tartottak soknak a gyerekeim, sőt! Az én baráti köröm még azon a véleményen volt, hogy “a gyerek nem fagylalt, ne nyalogassuk”, vagyis, hogy minek puszilgatom őket annyit. De folyton igényelték, talán ez volt a bizonyítéka annak, hogy ők testestül-lelkestül szerethetőek, sőt! kívánatosak! Óvodás korukban sokszor volt, hogy mind a három egyszerre a lábamon állt. (A nagyedik gyerekem sokkal fiatalabb.Akkor még nem volt meg.) Nekem is szoktatni kellett magamat ahhoz, hogy belebújnak az ágyamba, (vettem egy nagyobbat! :)) – és amikor beszélgettünk arról, hogy őket nem én szültem, akkor a pulóverem alá bújtak, aztán ki, és közölték, hogy “megszületett a kisbaba”. Csak azt sajnálom, hogy az egyetlent, akit csecsemőként kaptam, nem szoptattam. Akkor még nem tudtam, hogy van szoptanit, és a módszerről sem tudtam. Szóval azt gondolom, hogy nincs az a mennyiség testi kapcsolatban, amit soknak neveznék. Persze nem azt mondom ezzel, hogy magunhoz bilincseljük ezzel (vagy bármivel) a gyereket. Közben önállóságra is kell nevelni, de babusgatni NAGYON!!! Kamaszkorban jön majd ez jól, amikor ambivalens viszonyba kerülhet a testével.
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela! Köszönöm én is, hogy megosztottad a történetedet. Egy egyéves kisfiú anyukája vagyok és megerősítettél abban, hogy jó úton járunk, sok fontos dolgot mondtál, amit észben kell tartanunk. A kamaszkori “genetikai robbanás”-ról nekem is az a személyes véleményem, hogy talán a genetikához kevés köze van, inkább a természetes identitáskereséshez, ami egy szinte tabuként kezelt öf esetén talán elkerülhetetlen volt. A lelki béke megtalálása szerintem már nincs messze és biztos vagyok benne, hogy egy szerető, örömteli kapcsolatban boldog anyukája leszel majd a gyermekeidnek 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Cosima!
Köszönöm szépen a szavaidat és a véleményedet is. Talán nemsokára én is kaphatok egy szülői jogosítványt a legilletékesebbtől! 🙂
Manuela
KedvelésKedvelés
Köszönöm Manuela,
minden gondolatod tananyag kellene legyen.
Legyen boldog és nyugodt az életed, megérdemled, rendkívül értékes ember vagy.
KedvelésKedvelés
Kedves Ájrin!
Köszönöm! 🙂 Remélem még sok ilyen történetet olvashatunk Zsuzsa blogján, igazán jó lenne megosztani a tapasztalatainkat, véleményt cserélni.
Érdekes tényező, hogy a hozzám legközelebb álló jó embereket Zsuzsának hívják, épp mint a vérszerinti édesanyám, mintha ezzel is üzenni akarna Isten vagy a sors…
Manuela
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela, csak hogy tudd, mennyire sokat segítettél ismeretlenül is nekem/nekünk leírom, hogy az az első Mózeskosár találkozó 2011. március 29-én volt és olyan nagy hatással volt rám, hogy megörökítettem az elhangzottakat utána éjszaka a naplómban. Ezt a szép lélegző, kettős gyökerű fa és a hídépítést tartalmazó kommentedet, ami számomra szintén nagyon értékes (és akkor még fel sem merült bennem, hogy Te ugyanaz vagy, mint akinek a szavait, már egyszer elraktam magamnak) pedig 2014. március 18-án írtad ide a blogra:
„Nekünk örökbefogadottaknak kétféle gyökerünk van, mint egy fának. Van egy örökbefogadott és van egy vér szerinti gyökerünk. A vér szerinti gyökér akkor is létezik, ha meg nem történtté akarjuk tenni. Az örökbefogadásban benne van, hogy a külső jegyeinket a vér szerinti szülők adják, a belső jegyeinket, az erkölcsünket, ami alapján egy helyzetet bizonyos erkölcsi okokból visszautasítunk az örökbefogadó szülők adják. A fontos az az, hogy mindkettőre szükség van, egy fa csak akkor tud lélegezni, ha az összes gyökerét gondozzák és hagyják jól élni.
Nagyon fontos, hogy emberként meglegyen a kellő önbecsülésed. Ebben a szüleid segíthetnek utalva arra, hogy milyen szép és dús a hajad, a szemed, milyen jól tudsz focizni, milyen jó a nyelvérzéked. Vannak dolgok amiket a vér szerinti szülőktől kapunk, ezek ugyanúgy értékes és fontos tulajdonságok, viszont egy hidat nyithatnak az örökbefogadó szülő és a gyermeke között. Létfontosságú,, hogy a gyermek érezze erről szabad beszélni és lehet is. Egy örökbefogadottól nem várhatjuk el, hogy ő ezzel előhozakodjon, Fontos, hogy az ember tisztában legyen az értékeivel.”
A vér szerinti gyökér részét, amire Dutka is utalt, ugyanakkor egy kicsit pontosítanám. Ahogy Dutka, én is nagyobb gyereket (5 és fél éves kisfiú)fogadtam örökbe, akinek természetesen nemcsak a külső szépségeibe, hanem a belső tulajdonságaiba is beleszerettem. Ezáltal számomra nyilvánvaló volt, hogy a kisfiamnak már voltak olyan meglévő jó tulajdonságai, képességei, amelyeket örökölt és/vagy életének megelőző időszakában az őt gondozók hatására tett rá szert, amikor is mi még nem ismertük. Én például ilyennek tartom a határtalan érdeklődését, a rendkívül jó matematikai és verbális képességeit, a muzikalitását és a sportok terén megmutatkozó tehetségét, az alkalmazkodó képességét , az empátiáját, a jóságát. Hogy melyik honnan eredeztethető, azt nem igazán lehet megállapítani, hiszen például az alkalmazkodó képessége, hogy oly mértékig képes megfigyelni és értelmezni a külső környezeti jeleket, mintha nem két, hanem tíz szeme lenne, az nyilván abból is ered, hogy nagyon gyakran változott a környezete, de ebben ugyanolyan fontos tényező az örökségként kapott magas fokú intelligenciája is. Valóban, én is éreztem ezt, hogy egy csillag pottyant le közénk az égből, egy fényes, melegszívű csillag, akiből sugárzik ránk a szeretet (miközben a tankönyvek szerint kötődési meg beilleszkedési zavarokkal kellene küzdenünk). Szóval mélyen egyetértek veled Manuela abban, hogy egy fontos és létező gyökér a vér szerinti gyökér, de nemcsak a külső jegyek, hanem a belső pozitív képességek, tulajdonságok tekintetében is, ahogy Pulay Klára mondta (legalábbis én így értettem)a Mózeskosár előadásában, a háromszögben nemcsak a veszteségek vannak benne, hanem érdemes a pozitív tényezőket is észrevenni. Amellett, hogy mi örökbefogadók természetesen megdicsérjük, kifejezzük, hogy milyen büszkék vagyunk a gyerekre, miért ne adhatnánk hangot annak az érzésünknek, hogy a vér szerinti szülei is büszkék lennének rá. Én magam pedig az utóbbi időben leginkább azt szoktam hangsúlyozni, hogy milyen olyan tulajdonságai (külső, belső), tettei vannak, amik miatt legfőképpen ő legyen büszke saját magára. És ugyanezt mondom neked is, Manuela , büszke lehetsz magadra és ennek tudatában kívánok neked boldog családban megélt hátralévő 60 évet.:) És nagyon köszönöm ismét a szavaidat, rengeteget lehet tanulni tőled.
KedvelésKedvelés
Angéla, ne csináld, teljesen megríkatsz. 🙂 Én pozítivumként a kortalan arcomat örököltem édesanyámtól, de csak majd 30 évesen jöttem rá, amikor egy nemzeti dohányboltban elkérték a személyimet. Innen jött az ötlet a pozítiv tulajdonságok kiemelése.
Manuela
KedvelésKedvelés
Nem is tudok mit hozzátenni.
Meglep az egyöntetű lelkes fogadtatás, félve közöltem a beszélgetést. Öngyilkossági kísérletek, bántalmazó kapcsolat, korai szexuális érés… az emberek többsége kicsit kevésbé rögös utat kíván a gyerekének. Eszerint nem lett annyira sokkoló.
KedvelésKedvelés
Máshol van az ingerküszöböm, szakmai ártalom 😉
KedvelésKedvelés
Ezt tegnap gyorsan írtam, de úgy értettem igazán, hogy sosem a nehéz időket tartalmazó történetek önmagukban ráznak meg igazán, hanem a rossz irányba menő történetek. Manuelánál viszont a problémás kamaszkor után igencsak jó irányba simulgatnak a szálak, és emiatt nem sokkolódom.
KedvelésKedvelés
Engem is pozítivan meglepett a cikk fogadtatása, fel voltam készülve rá, hogy nagyon megosztó lesz. Holnap örökbefogadott felnőttek találkozója lesz a Mózeskosárnál, remélem mindenki ott lesz, aki kiváncsi.:)
Manuela
KedvelésKedvelés
Engem erősen sokkolt. Nagyon sokszor kételkedem önmagamban, nem tudom, jól csinálom-e a dolgaimat, és a kamaszkortól különösen tartok. Nem tudom, mit csinálok majd, ha ennyire viharos lesz, elég erős vagyok-e ehhez. (És ez most nem Manuéláról szól, akinek én is köszönöm az őszinteségét és a történetét, hanem rólam.)
KedvelésKedvelés
Kedves Buzsa!
Szerintem az nagy szó, hogy a kétségeiddel együtt tevékenyen részt veszel a blog életében, interjúkat, cikkeket olvasol a témában. Azt gondolom, már ehhez is nagy erő kell, szembe nézni a gyengeségeinkkel és történeteket olvasni, elemezni. Szóval szerintem már nagy lelki munkában vagy. Nem biztos, hogy ennyire nehezített lesz a pálya, mégis egy dolog bizonyos a jó Isten senkinek sem ad nagyobb problémát, mint amivel meg tudna birkózni. A kétségeid közepette pedig talán jó számba venni hány millió, milliárd szülő és gyermek élte túl a kamaszkort. 🙂 Szóval nem olyan rossz ez a statisztika. 🙂
Manuela
KedvelésKedvelés
🙂 köszi, Manuela! Van még egy pár évünk addig azért, csak időnként rámtör a para…
KedvelésKedvelés
Buzsa, a kétségek nélküli ember nagyon veszélyes. 🙂 Nekem jó megérzéseim vannak veled kapcsolatban.:)
Manuela
KedvelésKedvelés
“a kétségek nélküli ember nagyon veszélyes” – ezt megjegyzem.
KedvelésKedvelés
Köszönjük, Manuela,
Megerősítettél abban, hogy mennyire fontos természetesen beszélni a gyerekünkkel az örökbefogadásáról. Hasonló a mi történetünk, csak az a különbség, hogy nálunk nyílt örökbefogadás volt (30 éve talán ilyenre nem is volt lehetőség), így pontosan tudjuk, milyen szép és jószívű a fiunk szülőanyja, aki ugyanolyan nehéz helyzetben volt, mint a tiéd. Mindennap gyönyörködünk a szép vonásaiban.
Talán az anyukáddal (aki örökbefogadott) való kapcsolatodra rányomta a bélyegét, hogy vissza kellett adnia előtted azt a kisfiút. Ő is emberből van, ahogy te is, nem vagyunk tökéletesek, de tudunk fejlődni (te erre már régen rájöttél és ezt teszed), egyébként szeressétek egymást és magatokat is ilyennek ahogy vagytok.
KedvelésKedvelés
Köszönöm Aranykulcs! 🙂
Manuela
KedvelésKedvelés
Szerintem kicsit ijesztő, de nem eltántorító. Remélem, hogy elfogadással, nyíltsággal és szeretettel talán zökkenőmentesebb lehet a kamaszkor. Véleményem szerint ez inkább a kamaszkor robbanása volt és nem feltétlenül a genetikáé. Sok mindent lehet e génekre fogni, de a vér szerinti gyereknél sincs semmire garancia. Nekünk van egy vér szerinti 2 és fél éves totál déli temperamentumú gyerekünk, ennél jobban egy örökbe fogadott gyerek habitusa sem fog eltérni a miénktől. Remélem ha elfogadjuk olyannak amilyen, akkor nem megy majd rossz irányba egyik gyerekünk sem. Persze azért vannak néha félelmeim…
KedvelésKedvelés
De, sokkoló, keményen, és így tanulságos.
Köszönjük az interjút Mindkettőtöknek!
KedvelésKedvelés
Jut eszembe, holnap lesz a felnőtt örökbefogadottak találkozója. Mostanában több felnőtt örökbefogadott bejelentkezett a blogon, jön valaki? Manuela, Eleven meg én ott leszünk:-)
KedvelésKedvelés
Szerintem is sokkoló! DE mi ebből tanulunk. Az ember azt szeretné, ha a gyereke nem keveredne ilyen helyzetbe, de be kell látnunk, hogy a “normál” körülmények között született gyerekek is félrecsúszhatnak kamaszkorban, nem még azok, akiknek az életük hátrányból indult.
Nekem a legnagyobb tanúság ebből a cikkből, hogy feltétel nélkül szeretni, imádni kell a gyereket (és ezt ki is mutatni), nem ráerőszakolni a saját akaratomat és az örökbefogadásról nagyon sokat beszélni, támogatni a családja felkutatásában és kapcsolattartásában.
KedvelésKedvelés
Az “imádásnál és a saját akaratom erőltetésénél” tennék egy-egy megjegyzést.
Szerintem fontos helyesen szeretni, (ide tartozik, hogyha érzek is negatív dolgokat a szülőanyával kapcsolatban, akkor is támogatom a gyereket a keresésben és a beszélgetésben) azt minden körülmények között érthetően kommunikálni, de az imádás nekem már túlzás.
A saját akarat rákényszerítése is nézőpont kérdése. Korhoz kötött, és van olyan döntés, amiben határozott iránymutatás szükséges, mert eszénél fogva nem láthat át dolgokat. Később majd hálás lesz, kompromisszum meg mindig van. Konkrét példa volt erre nálam anno az iskolaválasztás. Nem örültem, sőt lázadtam, mert anyám szakközépbe adott. Cserébe megválaszthattam, melyik tetszik a felkínált választékból. Most meg hálás vagyok, mert beláthatatlanul sokat köszönhetek annak az akkori “erőszaknak”.
A kamaszkor senkinek sem könnyű, de egységben az erő.
KedvelésKedvelés
Tulajdonképpen az egész cikk olyan, hogy minden mondatához hozzá akarnék tenni valamit, amivel teljesebb. Mégis szerintem pont ez a plusz az, amit mindenki a saját tapasztalatából tehet hozzá. Mindenkinek vannak gyengeségei és erősségei is. Jut eszembe a hétvégén kirándulni voltam a barátnőmmel és egy ponton ( elég magasan), azt mondta nekem Manu ígérd meg nekem, hogy nem kényezteted majd el a gyerekeidet. Mit ne mondjak nem lottózok, de abban a pillanatban a lottó ötösnél esélyesebbnek tűnt, hogy megnyílik alattam a föld. 🙂
Manuela
KedvelésKedvelés
Köszönjük Manuela:)
Hogy sokkolt-e? Igen, de ez kell, hogy jól-jobban tudjuk csinálni, hogy tanuljunk mások tapasztalataiból.
KedvelésKedvelés
Szia Manuela!
Erre lehet, hogy nincs válaszod, de nem tudod véletlenül mi lett a kamaszkori szerelmeddel? Csak olyan jó lenne olvasni, hogy sikeres az életben, szép családja van, jó barátai stb. (Egyébként én se tudok sokat a kamaszkori szerelmeimről. Egyik utolsó hírem egy nagyon kedves fiúról az volt, hogy találtak egy agydaganatot, de még időben. Egy másiknak meg azt hiszem van egy kisfia. Ennyi.)
KedvelésKedvelés
Szia Dunavirag!
Nos, a régi szerelem…Amikor 18 éves lettem és érettségire készültem, valahol a névsor közepén helyezkedtem el, megkérdeztem a tanáromat, hogy ott maradjak-e az érettségim első napján. Megengedte nekem, hogy hazamenjek, azt mondta biztos, hogy csak a második napon kerülök sorra. Akkor kórházban volt az exem lumbágóval, én beléptem a kórterem ajtaján és mit láttam? Az ex barátom egy másik lány kezét fogta és azt mondta neki hétvégére hazaengednek és nagyon nyilvánvaló volt, hogy a hazát nem hozzám értette…Akkor ott lett vége egy négy évig tartó szerelemnek…Másnap leérettségiztem…Sikerült… Azóta csak egyszer láttam talán két-három éve lehetett, de nem köszöntünk egymásnak. Nagyon meglepett voltam…
Manuela
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela, én is köszönöm az őszinte nyíltságod. Bár valóban egy-két rész kicsit sok(k) volt, de a “végeredményt” tekintve elmondhatom, nagyon büszke lennék a lányomra, ha felnőttként ilyen okos, értelmes és érzelmekkel teli lenne, mint amilyenné te váltál.
Annyira szeretnék olyan szülőkkel folytatott beszélgetést olvasni, akiknek épp most van benne, vagy épp most nőtt ki az öf gyereke a kamaszkorból. Mert persze nagyon-nagyon érdekes a már felnőtt örökbefogadottak beszámolója, de azt gondolom, hogy mivel akkor teljesen más volt a hozzáállás, a környezet, a szülők – és emiatt gondolom a szakemberekre is igaz – “felvilágosultsága” a dolgok pszichológiai részéről, emiatt a már felnőttek esetét alig lehet összehasonlítani a közelmúltban örökbefogadottak. Mondjuk nem tudom, hogy mikor lehetett az áttörés, egyáltalán mióta lehet azt mondani, hogy a szülők kellő felkészüléssel és támogatással vágnak bele az örökbefogadásba? Maximum hány évesek azok a gyerekek, akiket már ezzel a “haladó” felfogással fogadtak örökbe kora kisgyerek korukban?
KedvelésKedvelés
Ez nekem is feltűnt már. Olyan 15-20 éve volt egy nagy fordulat. Előtte titok volt, tabu volt, az utána örökbefogadottak közt már soknál pici kortól megmondták. Legalábbis akiket én ismerek. Tanfolyam 2003 óta van. Persze nyilván azokat ismerem, akik eljárnak találkozókra, akik aktívak, és ők feltehetően nyitottabbak. Aki nem mondta el a gyereknek, hogy örökbefogadott, az nem fog klubokba járni.
KedvelésKedvelés
Kedves mindenki, én azt gondolom, hogy ennek a történetnek talán az az egyik legfontosabb üzenete, hogy amikor az örökbefogadott gyermek oda jut, hogy megkeresse a vér szerinti gyökereit az sohasem valamilyen útnak a vége, épp ellenkezőleg ez egy kezdet és egy hosszú lelki folyamat egyik állomása lehet a találkozás. Angéla üzenete is jól mutatja, hogy én magam három éve még messze nem itt álltam. Én kívánom az ” új generációs” örökbefogadott gyerekeknek és szüleiknek a legjobbakat, de az a személyes tapasztalatom, hogy törekedni lehet rá, hogy köröket spóroljunk meg, viszont ez néha nem sikerül. A dolgoknak mindig megvan a maguk ára és az emberi fajra jellemző, hogy sosem akarjuk megfizetni az eredeti árat, mindig alkudni szeretnénk. Sokszor tapasztaltam azt is, hogy hiába az új felfogás népszerűsége, nagyon sok esetben arról kell győzködni az örökbefogadó szülőt, hogy mondja el a gyermekének az igazságot egy nap.
Manuela
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela, en is koszonom, hogy oszinten elmondtad a tortenetedet. Nagyon sokat segitesz nekunk ezzel.
Kivanom, hogy megtalald lelki boldogsagodat, es szereto edesanyja lehess egy boldog, kiegyensulyozott parkapcsolatban. 🙂
A hasonlatod a gyokerrol es a csillagrol fantasztikusak. 🙂
A koldok zsinor elszakitasa nem konnyu, de talan lehet, hogy ez nincs is osszefuggesben az orokbefogadassal. Fantasztikus az ut, amit mar megtettel.
KedvelésKedvelés
Ahogy így olvasgatlak benneteket, feltennék egy kérdést, ami engem már régóta foglalkoztat. Az nagyon jó volt, hogy volt felkészítő tanfolyam és valóban négy intenzív napban kiváló szakemberektől rengeteg dolgot kaptunk és azon kívül talán még az is nagyon jó volt, hogy az ember olyan csoportban tanulhatott, ahol hozzá hasonlóan örökbefogadásra várakozó párokkal találkozott. Talán ezért, meg talán amiatt is, hogy a legutóbbi Mózeskosár rendezvényre annyi örökbefogadó jött el, hogy alig fértünk el, nemcsak a székeken, hanem még az asztalokon is ültek és bizony fájó volt, hogy este nyolckor már véget ért. Bennem azóta is kavarognak az ott hallottak , a láthatatlan örökségek, a vér szerinti anyáról kialakított kép szerepe az identitás keresésben és mi tagadás Buzsa, én is félek a serdülőkortól, és bevallom, szorongok a szülőanyával való találkozástól (vagy mondjuk inkább úgy, hogy ambivalensek az ezzel kapcsolatos érzéseim), hát még Manuela által leírt vér szerinti szülőkre találási helyzetektől. Szóval már régóta azon töprengtem, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy felkészítő tanfolyamhoz hasonló intenzitású és körű „hogyan legyünk elég jó örökbefogadó szülők ” típusú tréning . Mondjuk évente egyszer két nap, szerintem ez például többet érne, mint egy kötelező utánkövetés. Tudom, vannak nagyon jó pl. Vekerdy Tamás által szülőknek tartott „Hogy szeressünk jól” előadások, de sajnos ebből nem igazán tud az ember a saját speciális családi helyzetére meríteni, én például frászt kapok, ha meghallom, hogy az első öt évben dől el minden a serdülőkor tekintetében. Mostanában olyan sok pszicho szakdolgozathoz töltöttem ki kérdőívet, de valahol volt valami hasonló kérdés, oda be is írtam, de lehet, hogy csak egyedül vagyok ezzel az igényemmel? Tudod Zsuzsa nagyon irigyeltelek, mikor írtad a „hogy mondjuk el” cikkedben, hogy már örökbefogadóként elmentél felkészítő tanfolyamra újból, én is a mostani tapasztalásaimmal már sokkal jobbakat tudnék kérdezni és értelmezni a hallottakat.
KedvelésKedvelés
Ez a blog azért is hasznos, mert az információ áramlás mostanra már sokkal könnyebb, sokkal “világibb”, ha így tetszik, mint 20-30 évvel ezelőtt. Én azt gondolom, hogy pszichológiailag sok anyagot nyerhetünk az internet segítségével, létrejöhetnek barátságok, akár online beszélgetések is a témában. Ma már az simán elképzelhető, hogy valaki Zala megyei lakósként információt cserél egy Nyíregyházival, csak hogy egy hosszú távolságot említsek. Tehát, nem kell ahhoz Budapesten élni, hogy beszélgess, inkább csak az erő hiányzik ( néha).
Manuela
KedvelésKedvelés
Manuela, nehezet fogok kérdezni, de talán van rá válasz.
Azt írtad, hogy volt olyan időszakod, amikor pszichológusok hada foglalkozott Veled. Ez a kamaszkorodban volt?
Mit tud tenni egy jó pszichológus? Mit éreztél igazán hasznosnak ezekben az alkalmakban?
Mi volt az, amivel tudtad növelni az önbizalmadat, vagy meg tudta tenni ezt más?
KedvelésKedvelés
Ősasszony, én kevéssé hiszek a jó pszichológusokban, ennek több oka van. Egyrészt azt tapasztalom, hogy a tb. alapon működő pszichológusoknak roppant kevés idejük van egy-egy beteggel foglalkozni, ebből logikusan következik, hogy a nehezebb esetekre több időt fordítanak. Én úgy érzem az őszinte érdeklődés annyira nem jellemző, akkor pedig nehéz segíteni, ha a motiváció sincs meg. Ugyanez igaz fordítva is, sokszor a páciens még nem érett meg a következő lépcsőfokra. Önbizalmat önteni kívülről valakibe nem lehet véleményem szerint. Az ami önbizalmat adhat az a szituációk sora lehet, amiket ügyesen oldottál meg. Egy feladatot kitünően elvégeztél, tudtál spórolni valamire. Én 19 évesen belekezdtem egy pár hónapos megtakarításba, amiből aztán egy szemműtétet finanszíroztam magamnak egy luxus magánklinikán. Ez például nagy önbizalom löketet adott, hogy megcsináltam. Azóta is, ha el kell valamit érnem sokszor gondolok a korábbi sikereimre.
Van pár pszichológus, akikre jó szívvel gondolok. Ilyen például az a pszichológus, aki miután mindent elmeséltem neki, visszakérdezett. Maga szerint ez miért ne lehetne egy sikertörténet? Vagy amikor a csekély önbizalmamra úgy hívta fel a figyelmem, hogy megdícsérte az öltözékemet, amit azonnal vissza is dobtam azt mondván, ugyan, csak felkaptam valamit hirtelen. Az is önbizalmat ad, ha felhívják valamilyen hiányosságodra a figyelmed és utána azt te meg tudod úgy fontolni, hogy változtatsz magadon, anélkül, hogy csorba esne a büszkeségeden.
Egyre kell nagyon vigyázni szerény véleményem szerint, hogy egy pszichológus segítsége sohase legyen kibúvó egy szülőnek, nahh, nem fárasztom én ezzel magam, majd a pszichológus megoldja… Ebben az a csapda, hogy szituációk sokasága létezhet amikor dönteni kéne. Mit csinálunk? Folyton a pszichológushoz hordjuk a gyereket, miközben mi nem tudunk dönteni? Arról nem is beszélve, ha mindig pszichológushoz hordjuk, joggal alakulhat ki benne az a képzet, hogy na én tényleg nem vagyok normális, ha évek óta pszichológushoz járkálunk. Azt hinnénk, hogy ebből a típusú szülőből vajmi kevés létezik, pedig szerintem nem…Nagyon sokszor csak tünet a gyermek, de nem a saját pszichés problémái tünete, hanem a szülöké. Gyakorlatilag kilenc éves koromtól ismerek pszichológusokat.
A kérdésre visszatérve egy jó pszichológus csodákat művelhet, de késznek kell lenni rá. Ugyanazokat a dolgokat, ha évekkel előbb hallottam volna, nem biztos, hogy olyan nagy hatásuk lett volna rám, mint ott és akkor.
Manuela
KedvelésKedvelés
Én mindkét lányomat (az öf. és a vérszerintit is) hordtam pszichológushoz, sőt magam is jártam egy időben (igaza van Manuelának, a gyermek sokszor a szülő pszichés problémáit “tüneteli le”), ismerek tehát több “típust”. Ha valamelyikről kiderült, hogy nem motivált eléggé, vagy tapasztalatlan a témában, vagy bármi miatt nem szimpatikus, otthagytuk és kerestünk mást. Viszont aki bevált, az tényleg csodákat produkált! Szerintem nincs olyan ember, akire ne férne rá időnként egy kis “megerősítés”, csak Magyarországon nincs ennek hagyománya, s nem dicsőség pszichológushoz járni. Most éppen abban a dilemmában vagyok, hogy menjünk/ne menjünk, mert nehéz a határt megtalálni: mikor van ténylegesen szükség rá, és mikor akarom csak a magam felelősségét áthárítani vagy a magam helyzetét könnyíteni.
KedvelésKedvelés
Lehet kicsit félreérthetően írtam le, nem arról van szó, hogy szerintem egy jó pszichológus se lenne, hanem arról, hogy ritka kincsek. Az a pszichológus hölgy, aki a bántalmazó kapcsolatom okán foglalkozott velem, nagyon jó szakember. Megemelem előtte a kalapom, mert fiatal létére nagyon is érti a szakmáját. Egy jó pszichológus szerintem attól jó, hogy hitelt ad a szavaidnak, az érzéseidnek. Sokszor az a probléma, hogy hiába mondja el a gyerek ” ez így nem jó”, a szülő a gyerek érzéseit kétségbe vonja. Egy jó barátnőm szokta mondani bizonyos helyzetekben, hogy nem baj, ha nem érted, fogadd el!
A mi kultúránkban az elfogadás gyerekcipőben jár. Attól, hogy én nem értek egy helyzetet, attól még el tudnám fogadni, ha akarnám.
Dutka, megkérdezted már a gyerekedtől, ő el szeretne-e menni? Ő úgy érzi, hogy segítene-e neki? Szerintem ez a legfontosabb.
Manuela
KedvelésKedvelés
Szuper! Ezt fogom alkalmazni!
KedvelésKedvelés
Sajnos nem tudom törölni, de ezt nem ide szántam, hanem Findusz megjegyzéséhez! Bocs!
KedvelésKedvelés
Szerintem nem értettelek félre (legalábbis remélem), sőt, azt hiszem, nagyon is egyetértünk! Egyébként igen, megkérdeztem már a gyerek(ek)től. A nagyobbik, vér szerinti nem szerette az első pszichológusát, de hasznosnak tartotta a foglalkozásokat és sokat tanult tőle (hozzáteszem: a problémája – egy pszichoszomatikus betegség, amit másként nem tudtak volna gyógyítani – megszűnt). Az újabban jelentkező, más jellegű problémája miatt a kicsi (öf.) lányom mindkettőnk által szeretett és nagyrabecsült pszichológusához kérezkedtem be vele, éppen azért, mert ő nemcsak jó szakember, hanem szerethető is. Sajnos, ő átadta egy kezdőnek, aki nem vált be. Az első foglalkozás után közölte a lányom, hogy ide nem jön többet. Akkor már inkább a régi. Mivel azonban a probléma nem tűnik akutnak, s talán tudjuk magunk is kezelni, egyelőre jegeltem a dolgot, most nem járunk senkihez. A kicsivel az öf. után automatikusan járnunk kellett, volt is rá szüksége bőven, s a foglalkozások előtt-után magam is végigbeszélhettem a problémákat a pszichológussal, ami nagyon hasznosnak bizonyult! A foglalkozások egyébként egyre ritkulnak, gyakorlatilag már nem járunk, pedig a kislányom emlegeti néha, hogy milyen jó volt. Viszont vele most egy másik helyre járunk, egy szintén pszichoszomatikus betegség miatt (milyen furcsa!?), amelynek a kezelését az előző nem tudta vállalni (saját bevallása szerint nem értett hozzá, s egész véletlenül találtunk egy hozzáértő szakembert). Ezekben az esetekben bizony nem kérdem meg a gyerekeket, hogy akarnak-e menni, mert komoly egészségügyi problémákról van szó. Viszont, ha a pszichológus személye nem válik be (mint a nagylányomnál), akkor nem erőltetem, keresünk más megoldást (más személyt).
KedvelésKedvelés
Kedves Dutka, megkérdezhetem mi az a pszichoszomatikus betegség, ami miatt orvoshoz jártok és ki az a jó szakember, aki most foglalkozott vele? Akár privát üzenetben( e-mailben) is válaszolhatsz, ha túl intim a kérdésem.
Manuela
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela,
szívesen válaszolok privát üzenetben, de egyelőre nem tudom, hogyan! Segíts! Ha a veled készült interjú alatt rákattintok a négyszemközti beszélgetésre szolgáló “ide” szóra, nem jön fel aktív felület. Küldjem el Zsuzsán keresztül az e-mail címemet?
KedvelésKedvelés
Leírom a privát e-mail címem, sajnálom, hogy nem sikerült az e-mail címet kiírni ( bizonyára technikai okok miatt). Az elérhetőségem: manuela.ortega.mil@gmail.com
Manuela
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela én is köszönöm neked, hogy olvashattunk az életedről.
Valóban sokkoló lehet néhány dolog egy várakozónak, vagy egy kisbabás örökbefogadónak. Talán úgy tűnik, homokba dugom a fejem, de nem gondolom, hogy ez a viharos kamaszkor a genetikán múlna, és szinte biztosan számítani lehetne a robbanásra.
A mai örökbefogadóknak és örökbefogadottaknak már jóval könnyebb dolguk van, pl. ilyen bunkó viselkedésre egy pedagógustól, mint amit írtál, már nem nagyon lehet számítani. A szülők pedig sokkal tájékozottabbak és tudatosabbak, remélhetőleg nem követnek el olyan sok és durva nevelési hibát, mint régebben.
Megjegyeztem a történetedből, hogy fontos lenne úgy dícsérnem a gyerekeim szép szemét, jó mozgását, nyelvérzékét stb, hogy azt is elmondjam, ezt a vérszerinti családjuktól kapták. Már kiskamaszok, (egyikük feltehetően roma felmenőkkel), pár év múlva kiderül, robban-e a bomba. De bízom benne, hogy nem lesz baj.
Örülök, hogy már túljutottál a nehéz időszakon, és sok boldogságot kívánok!
KedvelésKedvelés
Kedves Izabella, én nem gondolnám, hogy léteznének egyen gyerekek, kifejezetten “általános” problémákkal, amikre léteznének egyen megoldások. Azt gondolom minden gyermek és minden helyzet egyedi. Az én helyzetem/ életem tele volt sokkal nagyobb nehézségekkel, mint amikre amúgy számítani lehetett volna. E szituációk azért lettek papírra vetve, hogy némi mankót nyújtson azokban a helyzetekben, amikor meghallgatnád egy külsős ember véleményét, egy másik nézőpontot is. Ezekből a véleményekből lehet szemezgetni, ha valaki segítséget lát benne. Én azért némi kétkedéssel nézek egy olyan gyerekkort, ahol minden a nagy könyv szerint van megírva. Sokszor szoktak beszélni a deviációról, mint a rossz gyerekek jelenségéről, kevésbé elterjedt viszont, hogy a túlzott jókislányságot is deviánsnak hívják. Ez nekem kb. annyira életszerű, mint amikor egy párkapcsolatban sohasem veszekednek, sohasem küldik el egymást az északi féltekére.
Köszönöm a jó kívánságot! 🙂
Manuela
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela!
Az általad leírtakhoz, a pedagógusok és a pszichológusokkal kapcsolatos meglátásaidhoz szeretnék hozzátenni néhány dolgot, különös tekintettel arra, hogy említetted mennyi jó szakirodalmat lehet összebúvárkodni:)
Az életed történetében, a személyiséged fejlődésében elég jelentős mozzanatként érzem azt, amit iskolába lépésedkor, első osztályban éltél át és amiről így mesélsz: „Általános iskola első osztályában egy idegbeteg tanítónő rákérdezett harminc osztálytársam előtt, hogy tényleg örökbefogadott vagyok-e. Én persze tudtam, hogy igen, de úgy éreztem, neki semmi köze hozzá, pláne ennyi gyerek előtt nem. Nemmel feleltem. A tanítónő kinyomozta az igazságot, és mindenki előtt megpofozott, megalázott, hazugnak nevezett.
– A szüleid szóvá tették?
– Igen. Szóltak az igazgatónak, de az nem akarta a tanárt kirúgni. Évek múlva történt egy hasonló eset, akkor rúgták ki. Engem elvittek az iskolából.”
Mivel nekem szeptemberben lépett első osztályba a kisfiam, elég sok dolgot átolvastam azzal kapcsolatosan, hogy milyen meghatározó, érzékeny időszak ez egy gyerek életében. Valamennyi gyereknek, a legoptimálisabb családi körülmények közül érkezőknek is nehézséget jelent az iskolára való átállás, a kötelezettségek és a teljesítmény értékelés megjelenése. Maga az osztályzatokkal történő értékelés is számtalan káros hatással járhat, melyet a NEFMI honlapján kisiskolás gyerekeket tanító pedagógusoknak szóló ajánlás fejlődés-, nevelés-lélektani és pedagógiai szempontból is részletesen elemez. 6-8 éves életkorban kezd kialakulni egy gyerek énképe, és mivel az iskolába lépő gyerek még nem tudja teljesítményét és személyiségét elkülöníteni, ezért a teljesítményre kapott osztályzatot, egész személyiségére vonatkoztatja. Egy örökbefogadott gyereknek az általánoshoz képest további speciális gondokkal kell megküzdenie ebben az életkorban, melyet Brodzinsky, D.M. – Schechter, M.D.: Being Adopted. The Lifelong Search for Self című könyv (az idézett részeket az Esőcseppek egyesület honlapján találtam, a könyvről csak itt találtam magyar fordítást) az alábbiak szerint jellemez:
„Pszichológusok szerint a gyerekek 6 és 12 éves kora között alakul ki igazán az önismeretük valamint (és ez talán még fontosabb) az önbecsülésük. Mindezt nagyon jól mutatja, hogy melyik életkorban mit válaszolnak arra, hogy kik ők: a 8 év alatti gyerekek válaszai még konkrétak, nemre, korra, magasságra, külsőségekre, tárgyakra vonatkoznak, míg a 8 év felettiek különbséget tesznek a szellem és a test között, az önképük több önismeretről tanúskodik.
Örökbefogadással kapcsolatos problémákkal először ebben az életkorban kell szembenéznie mind az örökbefogadottnak mind szüleinek. A gyerekek 6-7 éves korukban tudják először megkülönböztetni az örökbefogadást, mint a családba-kerülés egyik alternatíváját. Kb. 7 éves korukig családképük inkább földrajzi mint biológiai: azok tartoznak a családba, akik egy fedél alatt élnek. 7-8 éves koruk körül kezdik megérteni, hogy a család általában biológiai kapcsolatokon alapul.
A gyerekek 8-11 éves koruk között értik meg igazán, hogy mit jelent örökbefogadottnak lenni. Ekkor ismerik fel azt is, hogy az örökbefogadásnak a pozitív oldal mellett (amit kisgyerekkorukban az örökbefogadás-történet hangsúlyozott), negatív oldala is van. Ahhoz, hogy valaki örökbefogadja, kiválassza őket, valakinek először le kellett róluk mondania. Az örökbefogadási történet általában arról szól, hogy a gyereknek kellett egy otthon, kellettek szülők, a szülőknek gyerek és szerencsés módon egymásra találtak. Arról nem esik szó, hogy miért volt szüksége a gyereknek otthonra és szülőkre. Ezzel a kérdéssel az örökbefogadott kisiskolás korában kezd foglalkozni – ez az az időszak, amikor az örökbefogadott gyerek „problémás lesz”. A kisiskoláskori problémák hátterében mindig ugyanaz az ok áll: az örökbefogadott gyereknek meg kell birkóznia biológiai gyökerei elvesztésével valamint azzal az érzéssel, hogy őt valaki „nem akarta”. Előbbi probléma a pozitív (sőt, egyáltalán a valamilyen) önismeret útjába fog állni, az utóbbi az önértékelést befolyásolja. A problémák minden gyermekből más és más reakciót válthatnak ki, szélsőséges esetben sérülhet a gyermek önértékelése, amit nagyon nehéz helyreállítani.”
Mindezek alapján Manuela azt gondolom a te esetedben, ez az örökbefogadottságod okán lehazugozó, felpofozó pedagógus az egyik legérzékenyebb életkorodban nagyon nagy kárt okozott és nagyon jó, hogy a szüleid elvittek ebből az iskolából, de ami megtörtént, azt iszonyú nehéz lehetett utóbb korrigálni.
Később írod, hogy kilenc éves korodtól „ismersz pszichológusokat”, nos erre az időszakra vonatkozóan a fenti „Örökbefogadottnak lenni” könyv az alábbiakat tartalmazza:
„9-12 éves koruk között a gyerekek kezdenek önállóvá válni (az önállóság utáni vágy kamaszkorban még inkább felszínre kerül és problémákat okozhat az örökbefogadottak fejlődésében) – ebben a korban ez a családtól való eltávolodási, elszakadási kísérletekben jelentkezik. A szülő-gyermek konfliktus általános következménye, hogy minden gyermek létrehoz magának egy álomvilágot, ahol megteremtheti az idilli családot, ahol jobb szülőkről fantáziálhat, amikor csalódik a sajátjaiban. Amikor egy nem-örökbefogadott gyermek megtanulja és elfogadja azt a tényt, hogy szüleinek egyaránt vannak jó és rossz tulajdonságai is, a fantáziák szertefoszlanak. Mindez nem ennyire egyszerű – és súlyosbíthatja az eredeti konfliktust – az örökbefogadott gyermekek esetében, hiszen nekik valahol valóban létezik egy másik, a biológia családjuk.
Az önismeret kérdésével kapcsolatos az a tény is, amellyel minden örökbefogadottnak meg kell birkóznia, azaz hogy ő valamiképpen más. (Ezt a másság érzést a külső tényezők – bőrszín, nemzetiség stb. – nagyban súlyosbíthatják is.) Egyes tanulási problémák – diszlexia, hiperaktivitás stb. – négyszer annyira gyakoriak az örökbefogadottaknál mint nem örökbefogadott társaiknál: ez a stigma is a másságot hangsúlyozza. Nem csoda tehát, ha az örökbefogadottaknak kisiskoláskorban pszichológiai segítségre is fokozottabban van szükségük, mint a többi gyereknek.”
Aztán arról írtál Manuela, hogy ha bármilyen probléma felmerült, megoldásként szüleid pszichológushoz vittek, sőt pszichológusok hada vett körül, igen kevés hatékonysággal. Azt viszont nem tudhatjuk, hogy ők maguk kihez fordulhattak segítségért, fordultak-e egyáltalán vagy igen, csak hasonló hatékonyságot tapasztaltak, amit te.
Ide kívánkoznak Pavao szavai (Az örökbefogadás háromszöge,Előszó)
„Munkánkat az a hit vezérli, hogy az örökbefogadói és más összetett családokat mindig egészükben kell tekintenünk, és meg kell értenünk szerepét annak az állapotnak, amelyet én „az örökbefogadó családok normatív krízisének” hívok. A „normatív krízis” kifejezés önellentmondásnak tűnhet, pedig a krízis számos élethelyzetben normális. A krízishelyzetek nem mindig rosszak, sőt. Gyakoriak sorsfordulóknál, változások, átmenetek idején. Az örökbefogadással kapcsolatban van néhány jellegzetes krízishelyzet, amely sok családban fellép. Egyik fő célunk megértetni a szakemberekkel és a családokkal, hogy ezek normálisak, az örökbefogadásnak mint különleges élethelyzetnek a velejárói. Fontos ezt mindig szem előtt tartani, mert a mód, ahogyan a krízisre reagálunk, sorsdöntő hatással lehet az adott család életére.
Meggyőződésem, hogy az örökbefogadással kapcsolatban nem csupán a vér szerinti és az adoptáló családokat terheli felelősség. Igen kevés az olyan szakember, aki megfelelő képzésben részesült az örökbefogadással és annak az egyénekre, illetve családokra gyakorolt hatásaival kapcsolatban. Egyszer miután előadást tartottam az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémián, az egyik orvos elmesélte, hogy amikor örökbefogadásra vonatkozó szakirodalmat keresett az orvosi egyetemi tankönyvekben, mindössze egyetlen oldalt talált a témáról – három rövid bekezdéssel. Három bekezdésnyi tudása van gyermekpszichiátereinknek, gyermekgyógyászainknak és általános orvosainknak az örökbefogadásról, hacsak ők maguk nem próbálnak idevágó szakirodalmat keresni.”
Abban tök igazad van Manuela, hogy minden örökbefogadott gyerek egy külön egyéniség és más-más megoldásokat igényel, ugyanakkor bizonyos fokig, életszakaszokhoz is kötve vannak olyan az igazi szakemberek (mert ilyen is van!) által ismert nagy valószínűséggel bejósolható problémák, amelyekről ha tudunk, akkor fel lehet rá készülni, lehet tudni, hogy lesznek krízisek, de azok bekövetkezése normális, és akkor talán, ha bekövetkezik valamilyen probléma , akkor nem tanácstalanul, ijedten állunk (mit rontottunk el) és szaladunk a gyerekkel egyik pszichológustól a másikig.
Elnézést, hogy ilyen sokat írtam, de mivel nem értek hozzá, csak idézetekkel tudom a mondanivalómat alátámasztani.
KedvelésKedvelés
Az “ot vki nem akarta” dologhoz szolnek hozza. Vhol olvastam, mar nem tudom hol, hogy azt kell hangsulyozni, hogy nem ot nem akartak, hanem a helyzetet. Talan ez segit egy kicsit, legalabbis ebben a dologban, ennek a feldolgozasaban.
KedvelésKedvelés
Szuper, ezt fogom alkalmazni!
KedvelésKedvelés
Köszi, Angéla!
KedvelésKedvelés
Angéla, nagyon szépen összeszedted, gratula hozzá, és ahogy olvastam, teljesen egybevág az összes korszak az én életemmel is.Most már tudom, hogy mikor melyik korszakban miért robban nálam is a bomba.
KedvelésKedvelés
Eleven, de jó, hogy jöttél! Elmentél végül a Mózesba? Ha van kedved róla írni, nagyon érdekelne milyen érzés volt először beszélgetni egy csoport örökbefogadott felnőttel.
KedvelésKedvelés
Kedves Angéla!
Nagyon örülök neki, hogy leírod a véleményed. Igen, vannak krízishelyzetek és lesznek is, ez bizonyos. Viszont, azt nehéz megjósolni, hogy kiből milyen reakciót vált ki a saját élethelyzete. Lehet, hogy valaki végigéli az első harminc évét minden krízis, botrányos helyzet nélkül. Majd harminc évesen megházasodik és harminc ….egynéhány évesen jön rá azokra a belső szükségletekre, amikről huszonéves korában úgy érezte, ez őt nem érdekli. De, aztán jöttek a gyerekek-házasság ( társkapcsolatban élni), aztán bizonyos helyzetekben másképp reagált ( amit nem tudott megmagyarázni magának sem), megijesztette a gyereke születése ( ott és akkor azt hitte, hogy ő sem lesz majd képes ellátni a babáját). Ez egy komplex történet. Sokat írtál az önismeretről, szerintem egy gyereknél ez ilyen formában még nincs annyira jelen, legfeljebb az előszobája, én úgy gondolom, hogy testképük van magukról. De, önismeret? Sokszor egy bőven 30-asnak sincs önismerete. Több olyan szituácóról tudok, amikor már javában felnőtt embereket megkértek, hogy írjanak magukról 5 tulajdonságot és sokan egyet sem tudtak, sőt visszakérdeztek pozítivat? -:)
Manuela
KedvelésKedvelés
Hű ezt a Being Adopted. The Lifelong Search for Self könyvet nagyon jó lenne megszerezni. A 9-12 év közötti változás az önismerettel és az ebből fakadó önbecsülés hiánya sajnos nagyon is ismerős.Írj hosszan máskor is 🙂
KedvelésKedvelés
Csisza, én annak örülnék a legjobban, ha Magyarországon is kiadnák magyarul, szerintem nagyon hasznos könyv lehet mind az örökbefogadottaknak, mind a szülőknek. Nehéz ilyen pszicho dolgokat magyarul is megérteni, hát még angolul.
Van itt a blogon egy szuper könyvtáros várakozó, Kata, lehet, hogy ő valami közelebbit is tud erről.
.
KedvelésKedvelés
🙂 a könyvet egyelőre én is csak kivonatban találtam meg egy blogon. http://www.esocseppek.hu/menu/konyvek/being_adopted.pdf
Magát a könyvet sajnos magyar könyvtárban nem találtam meg. Az Amazonon lehet csak beszerezni, illetve a prospero.hu könyváruházat dobta ki a keresőm. Fordítási hajlandóságról eddig nem találtam hírt, ha németül lenne, vállalnám 🙂
KedvelésKedvelés
Derengünk már, ráakadtam egy német oldalra, ahol tárgyalják a könyv egyes fejezeteit:
http://www.adoptionsberatung.at/themen/adoptierte.html
Zsuzsa, vélemény? Érdemes lenne foglalkozni vele?
KedvelésKedvelés
Ha a jogokkal kapcsolatos herce-hurcát valaki vállalná, esetleg magyarországi kiadót szerezne, aki a terjesztést is vállalná, akkor tudnék olyan valakit, aki angolról lefordítaná.
KedvelésKedvelés
Könyvet adunk ki? 🙂 Nagyon beindult a bolt!
Először kéne hozatni egy példányt belőle, valaki olvassa el és írjon egy recenziót belőle…
A Mózeskosár ilyen spontán lelkesedésből adta ki Az örökbefogadás háromszögét.
Melyik oldalon lehet ingyen rendelni amerikai könyveket?
KedvelésKedvelés
A Book depository szállít ingyenesen, meg is van nekik a könyv:
http://www.bookdepository.com/Being-Adopted-Brodzinsky/9780385414265
Azért egy könyv kiadása nem olyan egyszerű sajnos, főleg a mostani válságos helyzetben senki nem fog olyan könyvet kiadni, amelyben nem lát biztos nyereséget, sajnos. 😦
KedvelésKedvelés
Valóban az lenne a legjobb, de nem tudom mennyi hajlandóság mutatkozna a kiadóknál rá. Ha lenne ebook-ban lehet tennék vele egy próbát, ha szótár felett görnyednék is 🙂
KedvelésKedvelés
“Aztán kamaszkoromban robbant a genetikai örökségem.” Ez nagyon jó megfogalmazás! Bár persze tudjuk, hogy a szocializáció, a környezet is, meg a korai lelki sérülések is közrejátszanak a későbbi életünkbe, de a nővérem és magam kapcsán -ahogy visszagondolok-, bizony sokban közrejátszik a genetika is. Genetikailag semmi közünk egymáshoz. Közel ugyanolyan körülmények közül érkeztünk, ugyanabban a környezetben nőttünk fel. Mégis két teljesen más módon dolgoztuk fel/szenvedtük meg a korai gyermekkor sérüléseit.
Jó volt olvasni az interjút, meg amúgy a blogot is. Sok mindenre kapok választ, ami a múltban foglalkoztatott, és annyira jó, hogy segít felkészíteni a leendő örökbefogadott gyermekem érkezésére.
Köszönöm! 🙂
KedvelésKedvelés
Örökbe fogsz fogadni? 🙂
KedvelésKedvelés
Igen. Ezt már rég megbeszéltük a párommal. Egyelőre még a második “saját” babócánkat próbáljuk összehozni. Ha sikerül, ha nem, mindenképpen tervezzük az örökbefogadást.
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela!
Köszönöm én is, hogy megosztottad a történetedet, az életedet, az érzéseidet.
Ha nem haragszol szeretnék neked ajánlani egy filmet, a címe Short Term 12 (Átmeneti állomás). Én nemrég láttam, sokat megélt fiatalokról szól, akik most hasonló gyerekeknek segítenek és próbálják közben kitalálni, hogyan is kellene most felnőttként élni. Nekem nagyon tetszett, remélem neked is fog.
KedvelésKedvelés
Kedves Eszter!
Koszonom szepen az ajanlast, megnezem a filmet!
Manuela
KedvelésKedvelés
Szia Eszter! Üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
Közben rájöttem, hogy ha így lépek be még látszom is. Ne viccelj, szeretek éjszakás lenni, mert van időm olvasni a blogot. 🙂
KedvelésKedvelés
Szia Manuela,
Az osztálypénz történet után mikor rájöttél mi a valóság, szembesítetted vele a lányt és/vagy a szüleit/közösséget?
A bántalmazó kapcsolat sztorit anyukáddal meg tudtad beszélni? Tudott rád hatni? Ha jól értettem volt párhuzam.
Hogy változott az idők során az, mikor (mennyi ismeretség után) es hogyan mondtad el magadrol a hozzád közel kerülő ismerősöknek, barátoknak hogy Te öf vagy?
Más: lassan a sok ajánlott többnyelvű szakirodalomból, gyerekirodalomból, könyv és filmcímekből, kurzusokból óriási tudás bázis gyűlik itt össze, ez megtalálható összegyűjtve is? Mert néha macerás a tag-ek alapján vagy a kommenteket végig olvasva vagy a keresőben (ha emlékszel mit kell beírni) megtalálni.
KedvelésKedvelés
Mr. B.: tervben van egy ilyen gyűjtés is, de még nem volt rá időm. Ha valakinek van kedve önkénteskedni, összeszedhetné…
KedvelésKedvelés
Folyamatban, a mailcímedre jó lesz?
KedvelésKedvelés
Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Szia Mr. B, igen, megpróbáltam szembesíteni, de az osztálytársaim meg sem hallgattak. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy úgy és akkor nem történhetett, ahogy az a lány előadta. Azt gondolom amikor valaki idáig süllyed, hogy képes ártatlanul egy másik embert megvádolni annak nincs lelkiismerete. Egyébként előttem úgy bukott le a lány, hogy akkoriban nekünk diákoknak drágának számító parfümöt vásárolt ( tehetős szülők nélkül), utólag ebből raktam össze, hogy valószínűleg a pénzt elköltötte, de arra már nem volt bátorsága, hogy ezt elmesélje a szüleinek…Igen, jól értetted a bántalmazó kapcsolattal való párhuzamot. Én úgy gondolom, hogy a bántalmazást egészen más volt 40 évvel ezelőtt megélni és most. Azt is beleszámítva, hogy a társadalom most is elfordítja a fejét.
Szerintem én ezt tudatosabban kezelem anyukámnál és valószínűleg a lányomat, olyan szellemben fogom nevelni, hogy tudatosodjon, sajnos vannak olyan férfiak, akik egész másképp tekintenek a nőkre, azt hangsúlyozva, hogy ennek mindig vannak jelei. Ha, pedig érteni fogja a jeleket, akkor nem sétál bele ilyen kapcsolatokba.
Nekem a legtöbbet ezzel kapcsolatban egy férfi segített, akiben volt elegendő bátorság ahhoz, hogy azt mondja ,miközben tetszettem neki, hogy ez nem normális, ez nem különleges.
Sohasem tudok elég hálás lenni neki ezért a mondatért, akkor kértem segítséget, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen 5 éve nincs normális kapcsolatom.
Én az örökbefogadottságomból sohasem csináltam titkot, igaz nem is az első dolgok között volt, amit elmondtam magamról. Attól függ, hogy milyen kapcsolat fűz az adott személyhez. Általában csak az örökbefogadást, mint tényt szoktam elmondani. Magáról az érzésről szinte sohasem beszélek, általában az ezzel kapcsolatos érzéseimet mindig magamban tisztázom, túl intimnek érzem ahhoz, hogy erről beszéljek. Ez a blog azért képez kivételt, mert itt elemi szükség van rá, hogy a ( majdani) örökbefogadók tisztább képet kapjanak a lelki folyamatokról .Évek óta azon dolgozok társadalmi szinten, hogy az örökbefogadást ne misztérium övözze, hanem tudatos lelki folyamatok színtere legyen.
Így például, ha egy öf. elkezdi megkeresni a vér szerinti gyökereit az egy természetes folyamat ( lelki érés) eredménye és nem annak köszönheti, hogy az örökbefogadó szülei rossz szülők lettek volna.
Manuela
KedvelésKedvelés
Szia Mauela!
Újraolvastam az interjút, és azt szeretném kérdezni, mik a bántalmazó kapcsolat külső jelei? Te már tényleg odaadtad barátodnak a Dina McMillan könyvet, esetleg neked adta valaki?
KedvelésKedvelés
Szia Dunavirag!
A bántalmazó kapcsolatnak esetleg lehet az a külső jele, hogy elszigeteli valaki a partnerét a természetes társadalmi környezétől ( direkt nem azt írtam, hogy a családjától, mert nem biztos, hogy van neki). A Dina McMillan könyvet egy internetes ajánlás alapján vettem meg. Akár az is lehet külső jel, hogy valaki még tavasz és nyár alkalmával is garbót vesz fel, gyakorlatilag ” láthatatlanná teszi” a testének bizonyos részeit. Hozzá kell tennem, hogy a bántalmazó sokszor oda üt szándékosan, ahol kevésbé észrevehető.
KedvelésKedvelés
Köszi! Azt hiszem,a barátnőm nem él bántalmazó kapcsolatban, csak nehézben… de néha megijedek és nem tudom mit csináljak. Szerencsére a környezetétől tuti nincs elzárva, és garbóban sem láttam soha.
KedvelésKedvelés
A néha megijedek mit jelent?
KedvelésKedvelés
Sziasztok! A “bántalmazó kapcsolat” nem feltétlenül testi bántalmazásról szól, ugyanolyan szörnyű a lelki bántalmazás is. Az ilyen kapcsolatban is jellemző a partner elszigetelése a társadalmi környezettől. Ez nem csak fizikai elzárásban nyilvánulhat meg, hanem egy olyan lelki presszióban, melynek hatására a bántalmazott nem mer olyan mértékben kapcsolatot tartani, mint amennyire magának igénye volna rá ill. ami normális volna, s az ennek ellenére mégis kivitelezett kapcsolattartásai miatt folyamatos verbális megalázásban és bántalmazásban van része. Ez sokkal nehezebben derül ki, mint a fizikai bántalmazás, amelynek szemmel látható jelei vannak.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, hogy meghallgattok. Eddig csak a férjemnek meséltem, mert a barátnőm megkért, hogy ne meséljek senkinek (de akkor is mondtam, hogy a férjemnek azért fogok). Nem tudom, hogy felülbírálhatom-e, azon az alapon, hogy úgyse tud magyarul egyikük sem. Ha nagyon rossz lenne a helyzet, akkor mindenképp felülbírálnám, de szerencsére nem az.
Szerintem van lelki bántalmazás eleme a kapcsolatuknak, de mintha javulna a helyzet, amióta a barátnőm visszament dolgozni. Meg a kislányuk is nő. Sajnos a férj meg elég súlyos beteg. Szóval sok-sok minden összejátszik. De úgy érzem, azért egyre javul a helyzet, találtak pl. maguknak egy nagyon jó templomot, az is segít. Vannak kifejezetten jó jelek is, és csökkentek a rosszak.
Egy bántalmazó kigyógyulhat, ha akar? Vagy ha változnak a körülmények, és csökken a stressz?
KedvelésKedvelés
Hát én amit olvastam erről az egyrészt az, hogy a bántalmazóknál egy durva időszakot ún. “honeymoon” periódus követ, amikor minden szép és jó. Ilyenkor a bántalmazott valamennyire megnyugszik és bizakodik. Aztán jön megint egy durva esemény, amit nyugis időszak követ és így tovább.
De azt elképzelhetőnek találom, hogy ha megváltoznak a külső körülmények, akkor javul a helyzet. Valójában a bántalmazó önértékelési problémáiból fakad az erőszak és a stresszre adott rossz minták követéséből. Ezek maguktól nem hiszem, hogy elmúlnak. Esetleg tettlegességből a verbális agresszió felé “puhulnak”.
KedvelésKedvelés
A NANE honlapján sok kiadvány elérhető a témáról:
http://www.nane.hu/kiadvanyok/index.html
KedvelésKedvelés
Szerintem nem gyógyulhat ki a bántalmazó. Úgyanis ez nem olyan, mint az algopirin, ha fáj a fejed beszedsz egy szemet. A bántalmazó tudja, hogy bántalmaz, nem véletlen üt olyan helyre fizikai bántalmazásnál, ami külső szemlélő szemével nehezen észre vehető. Képzeljünk el egy férfit, aki eddig mindig abban lelte az örömét, hogy megverte a barátnőjét, holnaptól mi változna benne? Szerintem, ha egy bántalmazó le akarna állni, az ott kezdődne, hogy egy pszichológiai kezelést végigcsinál és felkutatja a szakembereket…. A probléma viszont ott kezdődik, hogy mindenki a bántalmazottra fokuszál és itthon tudomásom szerint nincs kidolgozott szakmai terv, mint pl. a Norvégoknál, ott állítólag sikeresen működik. Visszatérve a bántalmazó pontosan tudja, hogy mivel tud kitörölhetetlen fájdalmat okozni, ámde még jogi büntetés nélkül megúszni egy bántalmazást. Annyira nem véletlen, hogy viszonylag kevesen okoznak 8 napon túl gyógyuló sérülést, pontosan tudják, hogy ilyenkor már látleletet vetethet a bántalmazott. A szóbeli bántalmazás pedig a fizikai bántalmazás előszobája.
Szívből ajánlom ezt a könyvet a témában:
Egyasszony
Péterfy-Novák Éva
Egy fiatal vidéki lánynak a 80-as évek derekán mozgás- és értelmi sérült gyermeke született. Bántalmazó férje oldalán küzdött kitartóan a családja boldogságáért, de harca kudarcra volt ítélve
Azóta eltelt több mint harminc év, a lányból asszony lett, de nem sikerült feldolgoznia az átélteket. Ezért kezdett blogot írni, amit rövid időn belül százezrek olvastak.
Péterfy-Novák Éva története a veszteség utáni továbblépésről és az elfogadás folyamatáról szól egy olyan korban és közegben, mely sem a hibát beismerni, sem a mássággal együtt élni nem akar.
KedvelésKedvelés
http://www.mediaklikk.hu/mediatar/
Ajánlom a Ridikül 2014.december. 1-ei adását, akik szerepelnek benne: Wirth Judit ( Nane), Demcsák Zsuzsa- műsorvezető, Takács Hajnal-újságíró. Jog és igazságszolgáltatásról a témában… Anyagi függőségben tartás… És sok egyéb…
KedvelésKedvelés
Németül tudó(k)nak ajánlom Sarah Haffner: Frauenhäuser – Gewalt in der Ehe und was Frauen dagegen tun können c. könyvét (Amazonon igen olcsón kapható, de kölcsön is tudom adni). Igaz, már régi, 1976-os írás, de nagyon sok szociológiai adatot tartalmaz, élettörténeteket közöl, megoldási javaslatokat ad, a hátteret és okokat is elemzi. A lelki bántalmazást csak érinti, de miután a kettő (testi-lelki) gyakran átmehet egymásba, haszonnal forgatható mindkét esetben. Ismereteim szerint a bántalmazó kigyógyulhat, ha megfelelő pszichológiai és/vagy pszichiátriai kezelésben részesül (antidepresszánsok és hangulatjavítók adása, stb.). (A háttérben ui. gyakran szerzett vagy öröklött depresszió és/vagy egyéb személyiségzavarok állhatnak.) Ehhez persze fel kell ismernie a problémát, betegségtudattal kell rendelkeznie és kezelésnek kell alávetnie magát, melynek során erős támogatásra szorulhat.
KedvelésKedvelés
Szerintem ilyenkor a bántalmazónak saját magának kéne meggyógyulnia egyedül és nem a bántalmazott nőn kísérletezgetnie, mint valami kísérleti egeren. Attól, hogy valaki depressziós miért lenne bántalmazó? Ez szerintem kevés tudományos alappal rendelkezik. Egy biztos, hogy mentális szempontból sérült, de nem beszámítathatlan az esetek túlnyomó részében. Hiszen az egészet tudatosan felépíti.
KedvelésKedvelés
Még azt hozzátennem, hogy nagyon erősen mérlegelném a beavatkozás lehetőségét, ha a barátnőm ilyen bajban lenne. Amiről szinte senki sem beszél, hogy a bántalmazott nők egy ilyen kapcsolat után szinte képtelenek normális házaséletet élni a szó összes értelmében és ha, nem halnak bele a bántalmazásba, akkor is egy roncs lesz az életük jó darabig….Tehát, arra erősen fel lehet készülni, hogy a bántalmazott barátnőre lelkileg sokkal több időt kell szánnunk. Én nem csinálnék terápiát a volt barátommal, mert ő egy bűncselekményt követett el rajtam és azzal sem csinálnék terápiát együtt, aki kirabolt egy piacon……
KedvelésKedvelés
Persze-persze, igazad van, és az ilyen barátnő/élettárs/feleség fusson, mielőbb, amilyen gyorsan csak tud, és amilyen messzire csak tud! Ha tud! (És ha tudunk, segítsünk neki menekülni!)
KedvelésKedvelés
Nem, nem tud “egyedül” meggyógyulni, mint ahogy magát hajánál fogva egy gödörből kihúzni sem tudja senki. Azt viszont nem mondtam, hogy a bántalmazó nő segítsen rajta – miközben ráadásul ő még tovább bántalmazza és “kísérletezget” rajta. Persze, hogy nem, Isten ments!
Azt sem állítom, hogy a depressziósok bántalmazók volnának (természetesen nem!), hanem fordítva: a bántalmazások hátterében “GYAKRAN szerzett vagy öröklött depresszió és/VAGY egyéb személyiségzavarok állhatnak.” (Azaz: nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar).
Egyébként a depressziós ember – pontosan úgy, ahogy te is írod: “mentális szempontból sérült, de nem beszámíthatatlan az esetek túlnyomó részében”. (És lehet, hogy vannak beszámíthatatlanok is – a betegség mértékétől függően – nem tudom.) Viszont a bántalmazók sem (mind) beszámíthatatlanok, bár nyilván mindez függ az értelmezéstől, hogy mit értünk beszámíthatatlan alatt.
A lényeg: a bántalmazónak kezeltetnie kellene magát (a kérdés úgy szólt: “Egy bántalmazó kigyógyulhat, ha akar?”), de egyedül általában nem tudnak, csak ha van, aki segít.
Abban nem értek veled egyet, hogy “az egészet tudatosan felépítik” – de lehet, hogy csak azért gondoljuk másként, mert más példákat láttunk. Az általam ismert esetekben nem tudatos (volt) a bántalmazás, és igen, láttam olyan példákat, ahol a kezelés segített.
KedvelésKedvelés
Az jó, ha van olyan ahol a kezelés segít. Elnézést kérek tőled Dutka, de nagyon érintve vagyok a témában, ezért lehetett kicsit feszült az írásom hangvitele. Én csak olyan esetekkel találkoztam, ahol nagyon is tudatos volt a bántalmazás.
KedvelésKedvelés
Kedves Manuela, semmi gond, nagyon is értelek! Viszont írok neked priviben, mert a téma nem tart nagy közérdeklődésre számot, gyakorlatilag ketten levelezünk egymással…
KedvelésKedvelés
Rendben, akkor priviben beszélünk.
KedvelésKedvelés
Értettem először is a depressziós példádat, de szerintem ennek ehhez nincs köze. Sokkal inkább a látott szülői mintának, ha az édesapja verte az édesanyját, akkor elképzelhető, hogy ő ezt a “normális” mintaként rögzíti. Nehezen elképzelhető nekem, hogy valakinek a nők tiszteletét tanították meg kicsiként és felnőtt korára agresszor lesz belőle.
KedvelésKedvelés
Igen, ebben is nagy az igazság!
KedvelésKedvelés
Köszönöm a válaszokat! Sajnos a helyzet nem túl rózsás, de próbálok a barátnőm mellett lenni szükség esetére. Semmiképpen sem akar kilépni a házasságból, persze ezt nem is erőltethetem. Így csak meghallgatom, hogy mi van vele, bár erre csak akkor van lehetőség, ha meglátogat, és a férjem sincs itthon (ő nem beszélne a férjem előtt, nem a férjemmel van baj). Most már a gyerekek is egyre nagyobbak, szóval miattuk sem mer beszélni. Holnap kettesben moziba mentünk volna, de nem kaptam még mindig visszajelzést… Azt hiszem ennek a történetnek csak évek múlva lesz vége, és csak reménykedni tudok, hogy jó vége. Pozitívum, hogy a férj elkezdett valakihez valamilyen terápiára járni, bár konkrétumokat nem tudok.
KedvelésKedvelés
Az nagyon jó, ha terápiára jár, sokat segíthet. És az is jó, hogy a barátnőd mellett vagy, mert neki segít sokat, ha legalább valakivel kibeszélheti a problémákat. A legjobbakat neki!
KedvelésKedvelés
Sziasztok, nemrég érkezett egy e-mail, sajnos nem tudtam rá sokáig válaszolni, de most pótoltam. Ha, esetleg nézi a kérdező az interjú alatti beszélgetéseket.
KedvelésKedvelés
Sziasztok, ez év márciusában küldött e-mailre most válaszoltam, mert ezt az e- mail címet ritkábban nézem meg. Aki írt e-mailt nyugodtan írjon rám válasz kommentben, ha látja, hogy reagálok egy témára, így rögtön megnézem az e-mail fiókot
KedvelésKedvelés