„Az fájt, hogy a feleségemnek fáj”

Általános

Egy apa megszólal! Az olvasók jelezték, szeretnék egy örökbefogadó férfi nézőpontját is megismerni. Gábor egy vér szerinti és egy örökbefogadott kisfiú apjaként vállalkozott interjúra. Gábor és felesége, Eszter egy koraszülés és kilenc vetélés után döntöttek az örökbefogadás mellett. Benedek fiuk ötéves, Ágoston egyéves. A veszteségekről és az apai érzésekről beszélgettem Gáborral.

– Mondj pár szót magadról!

– Informatikus és cégvezető vagyok. Feleségemmel tíz éve ismerkedtem meg, és szerencsére mind a ketten sok gyereket szerettünk volna. És hát amit ma megtehetsz… Első gyermekünk hamar megszületett, de sajnos koraszülöttként, tíz héttel előbb a vártnál. Ez megtanított minket, hogy az élet elsőre nem mindig azt adja, amire vágysz, vagy legalább is keményen meg kell küzdjél érte. Nos, a testvéreiért évekig küzdöttünk, hiába. Bár magával a teherbeeséssel sosem volt gond, összesen kilenc babát veszítettünk el (kétszer ikreket). Az indokot nem sikerült megtalálni. Ez után döntöttünk az örökbefogadás mellett, és – mintegy visszaigazolásként – csodával határos módon tavaly sikerült egy újszülött kisfiút örökbe fogadnunk. Sok mindenen vagyunk túl, de még több áll még előttünk!

1 (Large)
– Sok vetélésen, kórházon vagytok túl. Ez milyen érzés volt férfiként?

– Sokkal nehezebb volt végignézni a feleségem szenvedését, mint hogy velem történjen valami. Amikor az autóban ültem kórházba menet-jövet, minden gondolatom végén arra jutottam, hogy miatta aggódom. Hibáztattam magam, hogy képtelen voltam többet tenni, mint hogy mellette vagyok és fogom a kezét. Utáltam magam, amiért közvetetten én voltam az okozója, hogy megint kórházban van.

– Ilyen esetekben általában a nő megy kórházba, őt műtik, kezelik, vizsgálják, a férfi kívülálló marad. Mennyire tudtál bevonódni?

– Semennyire. Bevonódás az, ha a kórházi büfében azon gondolkodom, a legtöbb, amit megtehetek, hogy a kedvenc csokiját viszem fel neki egy melegszendviccsel? Hogy megpróbálom az érzelmi hullámvölgyeimet úgy időzíteni, hogy mire odaérek, én legyek az, aki képes optimista jövőt mutatni? Aligha. Próbálom átvenni a fájdalom egy részét, de tudom, hogy még ha sikerülne, sem tudnék mit kezdeni vele.

– Hogy viszonyulsz az elvesztett magzatokhoz? 

– Távoli és nehezem megfogható egy magzat elvesztése férfiszemmel. Sokkal egyszerűbb valami megfogható dologra koncentrálni, a feleségemre. Ő a legfontosabb, minden más másodlagos. Engem éppúgy megviselt, mint őt, azzal a kitétellel, hogy engem az viselt meg, hogy őt megviselte. Nem tudom, mit jelent egy vetélés az anyának, de azt tudom, mit jelentene a fiaim elvesztése. Őket már érzem, látom. Ha egy kicsit is hasonlít a fájdalom ahhoz, amire ilyenkor én gondolok, akkor csak a legmélyebb csodálatot tudom érezni a feleségem iránt, aki ennyi próbálkozás után is talpra tudott állni.

– Mikor érezted úgy, hogy már a gyerekhez viszonyulsz és nem a feleségedhez? 

– Az első nagy ultrahang volt az, ahol megéreztem, hogy történik valami. Amikor az orvos mosolyogva azt mondta, hogy nézd, itt van, amire vártatok, él, nem kisebb, nem problémás, teljesen okés. Zavart, de boldog mosollyal néztem a feleségemre. Akkor éreztem át. Pár héttel később, a sok éves tapasztalattal rendelkező orvos a szemünk láttára öregedett tíz évet, amikor meglátta az ultrahangot. Már nem volt szívhang. Azt ismételgettem magamban, hogy ez nem történhet meg megint. De megtörtént. Mivel ez többször ismétlődött, távolságtartó voltam a terhesség időszaka alatt. Egyetlenegyszer borultam ki nagyon, a fenti helyzetben. Akkor sirattam el a „kicsit”. Az volt számomra az egyetlen olyan sikertelen terhesség, amikor bele mertem élni magam, hogy kétgyerekes apuka leszek.

3 (Large)

– Megingatta a kapcsolatotokat egymással a sok vetélés, gyász, próbálkozás? 

– Inkább csak veszekedések voltak, amelyek abból adódtak, hogy én nem értettem meg őt. De a kapcsolatunkat nem viselte meg, inkább két hajótörött voltunk a viharban, vártuk, mikor lesz vége.

– Volt, hogy ő úgy érezte, te nem állsz mellette?

– Biztos sokszor érezte. Eszter depressziós volt, én meg gyakran bezárkóztam, elzárkóztam a problémától. Hol én gubbasztottam búskomoran egész nap a gépem előtt, hol ő volt itthon nélkülem a problémájával egyedül. Voltak dolgok, amik zavartak, legalábbis addig a pillanatig, amíg rá nem jöttem, hogy ez az oka. Egy évre rá miért hallgat el hirtelen, amikor az utcán sétálunk? Mert meglátott egy terhes anyát. Amikor telefonálunk, hallom, hogy sírt, de nem tudom az okát.

Hozzá kell tenni, hogy az ekkor már meglévő gyermekünk nélkül mindezt nem tudtuk volna végigcsinálni. Erőt adott a folytatáshoz. A legnagyobb veszteségünk is eltörpült egy pillanatra, ha ránéztünk.

– A családnak, barátoknak mennyi jött le a krízisből?

– A tágabb környezetnek ez nem okozott problémát, mert szinte mindenkit ignoráltunk. Legtöbbször még a családot is. Ha én ilyen nehezen értettem meg, mit kéne tennem, akkor mennyire szerencsétlen helyzetben van egy családtag, aki mindent csak elmondásból hall tőlünk. Mindenki máshogy akart segíteni, legtöbbször rossz vége lett. Mit tudnak mondani ilyenkor az emberek? Majd legközelebb sikerül, ne rágd magad, jobb ez így… ez néha olaj a tűzre, pedig csak jót akarnak.

– Minden pillanatban egyformán fontos volt kettőtöknek a sok gyerek vágya? 

– Igen, emlékszem, hogy a házasság előtt már három gyermekről beszélgettünk. És ez semmit sem változott. Maximum az eszköztár bővült kicsit. A feleségem nagyobb családból származik, így neki természetesebb volt a több gyerek. Nekem viszont az érzés kellett, hogy öregkoromra sok gyerek vegyen körül, legyen kinek mesélni, megmutatni a világot.

– Nem érezted úgy, hogy meg kéne állni egynél, és beletörődni? 

– Az összes probléma, baj után összeültünk és megbeszéltük, hogyan tovább. Mindegyik úgy végződött, hogy megpróbáljuk kideríteni, mi volt a baj, és tovább próbálkozunk. Így, hogy már volt egy gyerekünk, tudtuk, hogy lehetséges, csak valami az utunkba áll. Megint a kicsi adott erőt nekünk.

 

DSC_0154 (Large)

– Nem féltél, hogy Eszternek baja lesz?

– De igen, nagyon féltem, hogy baj történik. Nem feltétlen fizikailag, hanem inkább érzelmileg. Meg is edződtem. Mióta a feleségem a terhessége hatodik hónapjában egy kora reggel azzal állt elém, hogy elfolyt a magzatvíz, azóta sok dolog már nem érhet felkészületlenül.

– Mikor vér szerinti gyereketek született, hogy alakultak felé az érzelmeid? Mikor jött elő az „apai ösztön”?

– Benedek koraszülöttként érkezett a 30. héten, így az első hónapját a koraszülött intenzíven kezdte. Volt, hogy nem voltam biztos benne, megéri-e a másnapot. Napi fél órát láthattam az első hónapban, és mivel Eszter nonstop benn volt a kórházban, maradt időm gondolkodni. Nem csak a gyermeknek létfontosságú az az utolsó két hónap a méhben, hanem nekünk, szülőknek is. Hogy simogassuk párunk hasát, tervezzük az új gyermekszobát, közös jövőnket, magunk is szülővé váljunk. Nálunk ez elmaradt.

Hogy az ép elmémet védjem, elzárkóztam az érzelmek elől. De ebből „előcsomagolni” magamat a fiam hazaérkezése után nem volt egyszerű. Sok-sok mosolyra és kakis pelenkára volt szükség, hogy el merjem hinni, apa lettem. Ez több hónapba telt. Világosan emlékszem az első alkalomra, amikor ki kellett éjszaka vennem az ágyából, mert Eszter eszméletlen volt a fáradtságtól. Teljesen reális problémának tartottam, hogy egyszer csak elgurul a feje, olyan béna vagyok. De sikerült. Akkor kezdtünk egymáshoz kötődni igazán.

– Könnyű volt elfogadni az örökbefogadást?

– Könnyű volt, mert a feleségem szerette volna. Nem is kellett végiggondolnom az egészet, mert Eszter jó időzítéssel már fel is dobta a labdát. Én egy dolgot tudtam, szükségünk van gyerekre. Lehet vér szerinti is, de ha nem, az se gond, inkább többen legyünk, mint kevesebben (mosolyog). Amikor először mentünk be Ágostonhoz a kórházba, alig pár napos volt. Ahogy Eszter ránézett, tudtam, hogy ez kell ahhoz, hogy végleg lezárjuk az előző, kudarcokkal teli időszakot. Akkor döntöttem. De mivel éreztem (és ezt a tanfolyamon meg is erősítették), hogy ennyi nem elég, így hát én kértem, hogy legyünk óvatosak, és várjuk meg, míg a feleségemtől függetlenül is igent tudok mondani a picire.

– Sokat gondolkoztál a származási kikötés kérdésén. Elmondod, miket gondoltál át, és miért döntöttél így végül?

– Végiggondoltam, hogy a fiunk egyszer esetleg egy olyan problémával szembesülne, amiben nem tudok neki segíteni. Nem tudok, mert nem értem. Szeretném az én gyermekemet megóvni attól, hogy a származása miatt bántsák. Hogy ez önzés? Az örökbefogadás alapja nagyrészt önzés. Rájöttem, mennyire nincs tapasztalatom a témakörben. Vannak emberek, akik érintettségük, szakmájuk, vagy baráti körük miatt átlátják a helyzetet, és vannak, akik kicsit se. Akinek nincs tapasztalata, az mégis mi alapján döntsön?
Az összes, származásom iránti félelmem irracionális, és ezért megmagyarázni sem nagyon lehet. Egyszerűen félek attól, hogy nem lehetek jó szülője, mert nem vagyunk ugyanolyanok. Nem szeretném megélni, hogy a fiamat igazságtalanul, a származása miatt bántsa valaki, mert félek, hogy rosszul reagálnék rá.

Az örökbefogadás számomra nem csak arról szól, hogy legyen még egy gyerekem, hanem arról is, hogy annak a gyereknek a világon lévő legjobb apja legyek. És lehet, hogy tudnék egy roma/kínai/eszkimó származású kisfiúnak is ez lenni, de nem vagyok biztos benne. A felelősséget pedig nekem és a családnak kell vállalni, ha nem sikerül.

Örökbefogadott gyermekünk látszólag nagyon súlyos egészségügyi problémájáról ugyan kiderült, hogy nem annyira az, de a helyén való kezelése is ennek köszönhető. Hogy tudtuk a határainkat. Ez alapján elítélhetnék mindenkit, aki örökbefogadásnál nem korrigálható egészségügyi állapotú gyermeket kizár. Pedig csak fél a számára ismeretlentől, még ha az semmiség is. De ez az ő döntésük kell, hogy legyen, és bárhogy döntenek, az jó döntés lesz, ha felelős.

– Mit éreztél, mikor megérkezett az örökbefogadott kisfiatok?

– Körülbelül azt, mint amikor Benedek hazaérkezett. Sok mindent és semmit egyszerre. Nem volt kirobbanó szeretethullám, de azt nem is vártam; tudtam, hogy időbe telik. Viszont előző gyermekünk után már nem volt kétséges számomra, hogy a káosz és aggodalom után eljön a kötődés is, csak oda kell érnem.

2 (Large)

– Mikor érezted úgy, hogy egyformán szereted őket? Lehet egyformán szeretni?

– Igen is, és nem is. Nem, mert szülőként eleve túlkompenzálom az érzelmeimet a számomra problémásabb gyermek felé. És bár Ágostonnak is megvan a maga baja, fizikailag ő a megtestesült vasgyúró, csak rá kell nézni. Mindene tökéletes. Ebből a szemszögből teljesen irreleváns, hogy Ágoston az örökbefogadott, és Benedek a vér szerinti, lehetne fordítva is, akkor is így éreznék valószínűleg. Benedeket jobban féltem ötéves kora ellenére, mint Ágostont egyévesen. Aki ismeri őket, érti ezt.

Ugyanakkor igen, lehet, mert már most érzem, hogy azon az úton járok, aminek a végállomása az lesz. Férfiként teljesen másik úton jutunk el ugyanoda, ahova a nők már akkor megérkeztek, amikor megtudták, hogy terhesek, vagy először meglátták leendő gyermeküket a kórházban. Nehéz ezt szavakba foglalni. Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy pontosan ugyanazzal a mosollyal emeli fel, és kapja a feje fölé játékosan, mint az idősebb testvérét.

Örülnék, ha férfiak is megszólalnának és hozzászólnának, szeretettel várom további férfi interjúalanyok jelentkezését. 

Advertisements

95 responses »

  1. Köszi Gábornak, hogy ilyen őszintén beszél az interjúban, példaértékű a gondolkodása! Sok szeretettel kívánom Nektek a legeslegeslegjobbakat! 🙂

    Kedvelés

  2. Fantasztikus apuka, fantasztikus örökbefogadó, igazi férfi, szerető férj… egy kimondhatatlanul szimpatikus pasi! Az őszintesége, intelligenciája és a hozzáállása lehengerlő. Le a kalappal! (Nem csak a cikkben elhangzott őszinte és okos véleményekért, hanem hogy egyáltalán időt szánt rá.. azért ez ritka egy férfitől – és hálás köszönet érte.) Köszönjük az interjút.

    Kedvelés

  3. NAGYON tetszett!! Így csak egy rendkívül intelligens,érzékeny,okos ember beszél! Szavai őszinték,családcentrikus viselkedése és a komoly gondolkodása mindenképpen a reális valóságot tükrözi!!Boldog lehet az az asszony és gyermek,aki ilyen férfivel élhet!!

    Kedvelés

  4. Zsuzsa neked vannak nem sikerült interjúid is csak azokat nem rakod fel? 🙂 🙂 Vagy mind ilyen jó?

    (Pedig mind tudjuk, hogy én született kritizálós vagyok, de ezek tényleg.)

    És tényleg, nagyon jó, hogy leül és hajlandó erről beszélni és férfiszemszög és nem közhelyeket mond és a gyerekek milyen édesek ráadásul ugyebár.

    Kedvelés

    • Köszönöm.
      Én sokszor meglepődöm az olvasói fogadtatáson.
      Van, hogy én nagy durranást várok, és nincs különös reakció. Máskor én nem tartom olyan különlegesnek az írást, és meglepően sokan olvassák, sokan reagálnak.

      Kedvelés

      • Kedves “örökbe” 🙂
        Érzékeny témához érzékeny férfi találtatott, érzékeny család ,aki nem a maga bajával és veszteségével van elfoglalva,( de ha igen, csak rövid ideig, mert gyászol ) hanem adni akar és tud gyermekének, gyermekeinek. Türelem és szeretet mozgatja ezt a párt és az egymás iránti tisztelet, megbecsülés!! Nagyon értékesek mindketten és biztos, hogy értékes embereket nevelnek.
        Ehhez csak gratulálni lehet és az lenne az igazi, ha sokaknak lehetne gratulálni ebbéli cselekedetük okán. 🙂
        Icu

        Kedvelés

  5. Én hiszem azt, hogy a legtöbb (leendő) apukában ezek, és az ezekhez kapcsolható gondolatok, érzelmek ugyanúgy megvannak. Csak… egyszerűen se türelme, se ideje nincs végiggondolni, rendszerezni, kimondani, úgy egyáltalán: foglalkozni velük. Sokan értelmét sem látják (ahogy én sem láttam előtte 🙂 ). Manapság nem divat őszintének lenni magunkkal, és talán nekem se sikerül, ha nincs az a pár interjú, vagy az örökbefogadáshoz kötődő események (mint például a tanfolyam), vagy akár ez a blog, köszönöm Zsuzsa ez úton is! Az ember sose tud elegen tanulni önmagáról. 😉

    Kedvelés

  6. Nagyon nehéz megszólalni egy ilyen interjú után, mélyen érintettek Gábor szavai. Nehéz beleélni magunkat mit él át egy férfi a vetélések során, miközben próbál erős lenni és támaszt nyújtani és sajnos ismerősek az elszigeteltséget megjelenítő szavak is. Nagyon szívből jövőek Gábor örökbefogadással kapcsolatos meglátásai is a felelős döntésről és arról, hogy az apai szeretetnek időt kell hagyni, nem „ kirobbanó szeretethullám”. Nagyon köszönöm az interjút és nagyon boldog családi életet kívánok Gáboréknak !

    Kedvelés

  7. Kilenc vetélés, ez rettenetes! Érdekes, hogy mikor mondja azt az ember, én ezt már nem akarom többet átélni, nem kockáztatok. Nagyon együttérzek ezzel a párral. Tetszik, hogy Gábor igyekszik reflektálni a saját viselkedésére, mert sajnos a férfiak elég gyakran folyamodnak az “elzárkózós” stratégiához, és ilyenkor legtöbben csak arra hovatkoznak, hogy állítólag ők “gyárilag” ilyenek. Pedig a gondolkodás, a belső fejlődés, az érzelmi nyitás lehetősége mindenki számára adott. A két kisfú pedig nagyon cuki!

    Kedvelés

    • Én most nagyon népszerűtlen leszek a véleményemmel.
      Csak szimplán nem értem, hogy miért hagyták, hogy elmenjen a dolog 9ig. Mert azt mondom, jó, adjunk magunknak esélyt, talán még harmadikat is, de 9? Mi lett volna, ha valami műhiba történik? Őrült mákjuk van, hová lett volna Gábor, ha elveszíti a társát, és ott marad kettesben a gyerekkel, mert testvér kell, meg mert ők is nagycsaládban nőttek fel? Nekem ez utóbbi két érv eltörpül, tekintve, hogy mekkora veszélyben volt, mert minden műtét veszélyes.
      Na meg eszembe jut ilyenkor, hogy amilyen kínlódásos volt nekünk az alkalmassági vizsgálat és azóta a várakozás, ha lett volna vsz gyerekem, puskával se kényszerített volna el senki, hogy alávessem magam.

      Kedvelés

      • Hú, számomra nagyon fura, de egyben értem is, hogy így érzed. Nem szeretném, ha a véleményed miatt lennél népszerűtlen, hiszen, hogy Te mit tettél volna a mi helyünkben, teljesen különálló dolog attól, hogy mi mit csináltunk. Egyrészt megtanultam, hogy az örökbefogadás nem való mindenkinek, másrészt, hogy mindenkinek a saját útján kell oda eljutnia. Nekünk ennyi időbe telt.
        Azért árnyalni tudom a képet:
        Egyrészt az a kilenc, valójában hét, mert kétszer ikreink lettek volna. Másrészt, rögtön a második terhességünkből van egy gyönyörű kisfiunk, egyben az első terhesség volt az egyetlen, ami hamar véget ért, a hatodik héten és nagyon sokáig valóban beleillett az “ez mindenkivel megeshet” szituációba.
        Van ugye tehát egy darab gyönyörű kisfiú, az első baba nem tapadt meg – itt ugye mind spontán, szuperkönnyen jött terhességekről beszélünk – jön a következő baba is, majd a második trimeszterben elhal (itt már a 3. terhességnél tartunk). Az orvosom még simán tolta a van ilyen, meg véletlen szöveget, de ezzel minket már akkor nem lehetett megnyugtatni (hány párt igen!), tehát új orvos, specialista, aki elkezdi a kivizsgálásokat. Azt tudni kell, hogy bár minden létező dolgot megvizsgáltak, mindenre negatívak vagyunk, de azt is tudni kell, hogy a szóba jövő dolgok közül csak relatív kevésre viszgálnak. Mindenesetre mindig volt valami tipp, valami ötlet, amit aztán csak akkor lehetett lecsekkolni, ha jött a baba, egyszerűen sehogy máshogy. És nálunk mindig rögtön jött, nagyon könnyen esem teherbe – aztán, ugye lám..
        Úgy tudom, sok lombikos pár is panaszolja utólag, hogy egyre jobban terelve vannak az új technikai megoldások felé, hogy a következő majd sikerül. Nálunk ez annyiban erősebb is volt, hogy ugye már volt egy vérszerinti gyerekünk és ránézésre estem teherbe, ezek nem ilyen megalapozottan tervezett dolgok voltak, mint a lombik; emellett sokáig a folyamatos orvosi bíztatással kiegészítve olyan aprócska dolognak tűnt, hogy meg is kéne élni az ötödik hónapot.
        Nyilván, ez így utólag egy tökhülye dolognak tűnik, de nem hiszem, hogy magunk vagyunk vele.Annyira akartuk a gyereket, annyira egy hajszálra voltunk tőle,és annyira beszippantott a célorientált, érzelemmentes próbálkozás – aztán később a napról-napra való túlélés – hogy nem tudtunk kinézni a csőből.
        Azt is fel tudom még hozni a menstégünkre, hogy Benedeket csak 24 évesen szültem, Ágostonnak 29 évesen lettem az anyukája, tehát tényleg belefértünk még a”történnek a dolgok”-ba, próbálkoztunk, mókuskerék, bíztatás – emellett persze az egyre növekvő elszigetelődés, utálat, irigység, bűntudat és társaik.
        A műtéti veszélyekre még reagálnék, mert egyrészt, niylván felelőtlen dolog volt, másrészt sok embert ismerek, aki tényleg akármilyen hülyeésget megtett volna, és azt az adott lelkiállapotban meg is értem. Másrészt, mivel én már szültem, egészen máshogy végezték a küreteket, ha kellett, akkor lényegesen “kisebb ügy”, de ebbe most nem akarok belemenni, csak, mivel konkrétan felhoztad, gondoltam, ezt talán nem tudtad.
        Aztán a tizedik (8.-9. elveszített babák, ikrek) esetnél megkérdeztem magamtól, hogy Normális vagyok-e? És akkor rájöttem, hogy ha folytatom, akkor tuti. Eszembe jutott, hogy örökbe is fogadhatnánk és akkor ez a sok szarság nem kéne, hogy folytatódjon, mert abba mindannyian belehalunk. Gábor azt mondta, hogy oké, és én átéltem életem egyik legkatartikusabb élményét: rájöttem, hogy újra kapok levegőt.. 🙂 És kerek lett minden. 🙂 Helyére került, hogy nekem nem vérszerinti gyerek kell, hanem egy saját gyerek és ez nem függ össze. És hogy lesznek még gyerekeim..:)

        Annyit kijavítanék, hogy nekünk nem azért _kell_ sok gyerek, mert nagycsaládban nőttünk fel, hanem azért _szeretnénk_, tehát ez a mi szuveren dontesunk, mint ahogy masnak meg eleg egy gyerek, nekem az fura, de elfogadom, mert nem vagyunk egymás helyében, de azért azt azt hiszem, tutira kijelenthetem, hogy a mi életünk nem lehetett volna teljesn egy gyerekkel és nem hiszem, hogy ne úgy haltam volna meg, hogy bánom. Most már, ami történt, azt viszont elfogadtam és noha fáj, de nem bánom: nem cserélném el az egész focicsapatot Ágostonért. Helyükre kerültek a dolgok.

        A legfurább nekem, és itt biztos nagy a különbség köztünk, hogy én az alkalmassági procedúrát sem éltem meg nyomasztóként, vagy maceraként. Én hihetetlen izgalommal és boldogsággal vágtam bele, és vágtunk bele újra, hiszen várjuk a 3. gyerekünket, kislányt..:)
        Én ugyanolyan bamba vigyorral ücsörögtem a huszadik papír beszerzésénél is, mint mikor Benedekkel ultrahangra mentem. Én ezt boldogan csináltam, csinálom. Szóval, itt elég nagy a kontraszt, hogy Téged puskával sem lehetne még egyszer rávenni, mert én így lehetek édesanya (és semmi különbséget nem érzek Benedek és Ágoston között, az enéymek és kész) és Istenem, mit meg nem tettem volna/ tennék ezért, emellett egy kis bürokrácia igazán nem a világ..:))

        Kedvelés

        • Hú, köszönöm a megtisztelően részletes választ.
          Nálunk már a gyerektéma élesedése előtt fixálva volt, hogy nem lesz rásegítés, és ha 1-2 alkalmon belül nem marad meg, akkor ennyi volt. A fél életünket kórházban meg orvosnál töltöttük, nem kell több műtét, pláne nem önként, inkább akkor ne legyen vérszerinti. Színtiszta kockázatkerülés, mert én egyetlen vetélést sem bírtam volna ép ésszel elviselni, inkább elköttettem volna magam, de ez én vagyok.
          Minket is terelni akartak, menjünk csak lombikra, meg csináljak ilyen-olyan kezeléseket, akupunktúra, homeobogyó meg napro meg anyám tyúkja. Lehet, hogy valamelyik segített volna, mert nincs lehetetlen csak tehetetlen. Ennek fényében úgy döntöttünk, hogy maximum inszem, és már az is túl volt az előbb említett határon, és még mielőtt belevágtunk volna, már kiderült, hogy az nekünk nem is opció, mert “keményebb szerek” kellenének, megálltunk. Kapálódzott az egész környezetünk, akkor se mentünk, hiába akart mindenki mindenféle dologgal segíteni. Tudom, hogy én ezt az örvényt pontosan azért nem tudom megérteni, mert nem szippantott be.
          Az egyetlen, mindenki számára a legkevesebb szenvedéssel járó út maradt, amit, ha már egyszer választottuk, jól akarunk csinálni: az örökbefogadás, de ha lenne egyszerűbb út, akkor arra mennénk.
          A procedúra nálunk macera volt, felkészülve mentünk oda, kérdésekkel, mert ha az ember vállal valamit, azt vállalja jogai és kötelességei teljes tudatában. A másik oldal meg valami drámai elképedést meg szent tömjénfüsttel körbelengetett katarzist várt volna el tőlünk, ja meg a kellőnél durván több tudatlanságot és alázatot – nem kapták meg, ezáltal mi is csak szenvedve a válaszokat, pedig nem is kérdeztünk vadakat, és nem görbítem meg senki előtt a hátam, hiába keménykedik.
          Mi ezt tettük, a fentebb megosztott gondolataim inkább akarták ezt sugallni, mint azt, hogy mit tettünk volna a ti helyetekben, mert mindenki maga tudja, mi jó neki.

          Kedvelés

        • Ha már itt tartunk: én ilyen helyzetben attól féltem volna, hogy a következő magzat megmarad, de extrém koraszülött lesz, és egy életen át ápolásra szorul.

          Én is koraszülő vagyok, Eszterrel megegyező paraméterekkel.

          Kedvelés

        • Sziasztok!

          Örülök a boldogságotoknak, és hajrá a harmadik gyerkhez 🙂 Nem annyira lényeges rész, de teljesen ledöbbentem azon, hogy csak a terhesség alatt lehet a vetélés okait vizsgálni. Szerintem lelkiismeretes orvos azt javasolta volna, hogy addig, amíg nem tisztázódik az ok, addig védekezzetek, ők meg vizsgálódnak. Persze szerencsére kit érdekel ez már 🙂

          Dunavirág

          Kedvelés

          • Nem, nem, félreértettél! Természetesen nem a terhesség alatt vizsgálják az okokat, vannak tesztelhető dolgok, rengeteg. ezek hosszú, byonyolult és drága vizsgálatok és mi mindet megcsináltattuk. Minden negatív lett. Ez enm azt jelenti, hogy biztos nincs bajunk, csak nincs rá teszt, meg protokol, meg szűrés. Innentől abszolút Dr House típusú diagnosztizálást kell elképzelni, agyalással, kacifántos elméletekkel, talánokkal és lehetekkel. És sok tutimegvanmiabajnosza! típusú lelkesedéssel. Mi mindig úgy vágtunk bele, hogy most tuti sikerülni fog, mert volt egy új teória, amire azt hitte a valóban nagyon jó orvosunk, hogy megvan a baj, de ezeket bizonyítani már nem lehetett, csak rengeteg fejtörés után kirakni vélte a puzzlet. És a belevágás nálunk azt jelenti, hogy kb azonnal terhes leszek. Volt, hogy lelkiismeretes védekezés mellett is az lettem, teszem hozzá..

            Kedvelés

            • Ok, koszi, ez megnyugtatott 🙂 Ez viszont felveti a kovetkezo problemat (ami talan orokbefogadoknal ritka, de nekunk is letezo problema mas okbol), hogy igy, hogy nagy esellyel nem lenne jo vege egy terhessegnek, mostantol mar tenyleg muszaj vedekeznetek. Mindig es 100%-osan. Ez se konnyu. (Unokahugom spirallal szuletett, de naluk szerencsere a vedekezes oka nem egeszsegugyi volt, csak siman a meglevo 3 gyerek, igy egyszeruen orultek neki).

              Kedvelés

            • Mondjuk ez nem az a topik, ahol a fogamzásgátlás nagy szakértői ülnek, de általában az embereknek muszáj védekezniük, azon pár alkalom kivételével, mikor épp gyereket akarnak…

              Kedvelés

            • Muszaj, igen, de nem MUSZAJ. Nekunk sajnos nagybetuvel muszaj, ha nem szeretnenk beteg gyereket (ok 50% esely megvan az egeszsegesre is, de ez nem olyan, hogy vagy kapsz egeszsegeset, vagy semmilyet, hanem vagy egeszseges, vagy beteg).

              Egyebkent igazad van, es altalaban sikerul is nekik, de azert meglepoen sokszor nem (mindenki vegiggondolhatja a sajat ismeroseit, es azek meg csak amirol tudunk), akkor persze megoldjak igy vagy ugy. Nem Europa miatt van tulnepesedes, az biztos.

              Kedvelés

          • Dunavirág: és úgy, hogy 50% esélyetek van beteg babára, így sem lehet végleges megoldásokat kérni? Tudom, az új szabályozáshoz 3 gyerek, meg bizonyos kor kell, de azért akkor is, ilyen esetben ezt felül kellene bírálniuk, nem? (tudom, hogy nem feltétlen ide tartozó téma, de engem érdekelne… nem saját ügy kapcsán, csak kíváncsiság, ha már amúgy is felhoztad)

            Kedvelés

            • Szia vicq!

              Ha végleges megoldás alatt sterilizálációra gondolsz, akkor a férjem viccelt (?) vele, hogy megcsináltatja (jelenleg Angliában élünk és fogalmam sincs az erre vonatkozó helyi szabályokról), hiszen ha úgyis csak lombikprogram és azon belül ICSI-vel lehet gyerekünk, akkor nem mindegy?

              Szerintem viszont a termékenység óriási kincs, és nem lehetünk olyan őrültek, hogy önként lemondunk egy ekkora ajándékról.

              Egyébként is mi van, ha:
              1) Olyan sokat fejlődik az orvostudomány, hogy a betegsége teljesen gyógyítható lesz, és akár tovább is örökíthetjük (egyébként nem olyan vészes, legalábbis sajnos hallottam sokkal rosszabbakat, ami számunkra ijesztő volt az a variációs lehetőségek pl egy sorstársnak 6 évesen halt meg a kisfia sok év szenvedés után, ő maga viszont szinte teljesen jól van, és szerencsére férjem is a szinte teljesen jól van kategória, de ez már tényleg nem örökbefogadásos téma) – na ez az egyes pont azért talán túl optimista
              2) Szétválnak az útjaink és az új partner vállalja a kockázatot, akár a beteg gyereket vagy terhességmegszakítást – ez a kettes azért remélem nem történik meg

              Mindenesetre én tuti nem szeretnék ilyen végleges megoldást, hiszen úgyis megöregszünk végül (legalábbis nagyon remélem, hogy együtt öregszünk meg)

              Kedvelés

        • Eszter, a szívemből szólsz! Én se éreztem egy kicsit se megterhelőnek az alkalmassági vizsgálatokat, sem a többi járulékos dolgot (mondjuk nagyon kedves ügyintézőkkel találkoztunk mindenfelé!). Sőt, kimondottan élvezem, hogy felöltözve, asztalnál ülve egyenrangú partnerként lehet felnőttekhez méltó beszélgetést folytatni, és se közel, se távol nincs nőgyógyászati vizsgálószék 😉
          Mi még a várólistán vagyunk és leszünk is egy darabig, mert Németországban élünk, és itt kevesebb az örökbefogadható gyerek, de én ezt az időszakot nagyon pozitívan élem meg!

          Örülök neki, hogy Ti is az örökbefogadás mellett döntöttetek, és sok boldogságot kívánok a már meglévő és az összes további gyerekeitekhez 🙂

          Kedvelés

          • Igen, nekem is sokkal pozitívabb volt a TEGYESZ-es hozzáállás, mint a meddőségi intézményes. Még a második igénylés kapcsán is pozitívabb volt, pedig lettek nem várt nehézségeink.

            Kedvelés

            • Igen, már egy ideje folyton, de már talán sínen van a dolog, elkiabálni még nem akarom, határozatunk még nincs. Majd egyszer talán elmesélem, mitől lett bonyolultabb a kicsi “kettes szám”

              Kedvelés

            • Na ez se kapcsolódik de akkor én is megkérdem, hogy milyen a meddőségi intézményes hozzáállás? Hogy bánnak az emberrel?

              A második igénylés pedig nagyon izgi 🙂

              Kedvelés

            • Biztosan ez is intézményenként változó, de ahova mi jártunk, ott nekem elég megalázó volt az egész. Aztán futólag “kóstoltam bele” kissé másmilyenbe is, de arról több szempontból is kiderült, hogy már nem lesz a mi utunk. Pedig ott éreztem emberséget is, csak addigra már eldöntöttük, merre tovább.

              Kedvelés

      • Kedves Kata!
        Írtam egy hosszú választ, de ugyanazt a hibát követtem el, mint az interjúban, így kitöröltem. Le akartam írni azt, ami nem lehet, hiába szép nyelv a miénk. 🙂
        Inkább visszakérdeznék: Mit lennél képes elviselni (és hányszor), ha valaki azt ígérné, hogy 5-50% eséllyel megkaphatod azt, amit a világon a legjobban szeretnél?
        (szvsz)Aki erre nemet mondana, az még nem találta meg azt, amiért érdemes igazán küzdeni. Nekünk ez a gyerek volt. És meg is kaptuk az élettől. 🙂 Nem túloztam a bevezetőben: az örökbefogadás (nem csak) számunkra tényleg maga volt a csoda. Hihetetlen volt látni, hogy az a problémás, nyögve-nyelős rendszer (itt természetesen a mögötte álló dolgozókra gondolok) milyen emberi és hatékony tud lenni, ha egy kisgyermek életéről van szó. Jó volt látni, hogy ez a kis csöppség -rajtunk kívül- mennyi embernek volt fontos pár röpke hétig.

        Kedvelés

        • Megküzdöttem azért, hogy élhessek, aztán hogy a hivatásomat választhassam (az egész családom ellene volt, de én voltam a makacsabb, mindezt 14 évesen). Vért izzadtam a diplomáimért, a munkámért, hogy megbecsüljenek és hogy értékelhető szakember váljék belőlem, miközben azt vagdosták a fejemhez az okosok, hogy a büdös életben nem fog sikerülni – megcsináltam, kamillázzanak csak. Megküzdöttem a férjemért, ő pedig értem, kezdve a találka helyett a teljes család eltartásával tizenévesen, ő csinálta, én viseltem el. Folytatva a távkapcsolattal, ellenállva a károgóknak és a huhogóknak, akik szerint ez a kapcsolat eleve halálra van ítélve, mert van köztünk pár (ezer) kilométer. Az esküvőnk óta együtt küzdünk, hogy az életünk normális mederben folyjon, a hátunkat egymásnak vetve, hogy tompítsuk a kintről jövő sorozatos gyomrosokat. Más is átmegy ezen csak pepitában, más másként reagálja le, nekem úgy sikerült, hogy ezek a dolgok megtanítottak arra, hogy ne mondjak igent 5-50%-ra, és még nem múltam el harminc…

          Kedvelés

          • Ja, és emellé még pont nem hiányzott volna néhány tudálékos ítélőbíró, aki még az elő fába is belekötöttek, csak mert merészeltem a mélyen tisztelt hivatalon keresztül gyereket akarni. Ez se jött be, sebaj, van út, csak ez is küzdelem, és én már olyan szívesen békén maradnék egy kicsit.
            Ebből legalább egyszer valamikor lesz gyerek, pont olyan eséllyel, ami nekem megfelel: 100%

            Kedvelés

            • Ha valaki mindenhol küzdeni akar, mindenhol talál hozzá ellenfelet is… Bár a saját példámból tudom, hogy sok helyzetben meg az sem jó, ha az ember sehol nem küzdeni akar, hanem mindenhol csak tárgyalni.

              Kedvelés

          • Kata, ez egészen elképesztő! Kikkel vagy te körülvéve, hogy ilyen nagy az ellenszél? Remélem, hogy nem a szűkebb családi körtől jönnek a “gyomrosok”, és ők kiállnak mellettetek, pláne, hogy ezek szerint rengeteg alkalommal rácáfoltatok a baljós véleményekre, elvégre a diploma megvan, elismert szakember lettél, a kapcsolat kibírta a távolságot… (és gyerek is lesz nemsokára :))

            Kedvelés

        • Mondjuk én azt gondolom, én is igazán akartam az én gyerekemet, és valószínűleg jobb matematikával indultunk volna lombikkal a vér szerintinek, mint 5%; de az igazán, meg a bármi áron, az két nagyon külön dolog. Nem akarlak bántani benneteket, nincs is miért, csak azt gondolom, hogy a fenti viszont bántás lehet azoknak, akik meg biztonságibb játékosok, de ettől még esetleg nem akarnak kevésbé gyereket. Nem magamra vettem, én nagyjából már feldolgoztam azt, hogy mit, hogyan, miért döntöttünk, de azért szerintem nekem magamnak is lett volna olyan életszakaszom, mikor rosszul esett volna az a mondat, hogy ha ilyen bizonytalan dolgot nem vállalnék be, akkor nem is akarok igazán küzdeni. De, csak másképp.

          Kedvelés

          • Picit magyaráznék, Gábor nevében, mert ma szabadnapos..:) biztos vagyok benne, hogy nem bántó szándékkal írta és elnézést kérek a nevében, ha érintve érezted Magad! Tutibiztosra megesküszöm, hogy elég távol áll tőle, hogy más motivációját, vagy döntését minősítse. A te mit tennél meg a leghőbb vágyadért?, csak egy gondolatkísérlet volt, mert Katában felmerült a kérdés, hogy ezt mi mégis miért csináltuk olyan soká, ameddig csináltuk. Megválaszolja, hogy mi speciel a gyerekért, aki konkrétan végülis, ugye öf. lett, szóval máris egy a végkifejlet, mint amiből kiindultuznk és a többi szerintem általános: mindenkinek megvan a maga célja és eszköze, amiért mindent megtesz (oké, nyilván nem mindent, ez világos, de akkor úgy mondom, hogy többet, mint ha hideg fejjel és cél nélkül tengődik).
            Maga az örökbefogadás már egy elég nagy ugrás a komfortzónából kifelé és azt gondolom hogy ez is “minden” – nem leszólva ezzel azokat, akiknek nem ez az útjuk.
            Ti is meghoztátok a magatok döntéseit, mint itt mindenki és végülis a cél, a gyermek nektek is mozgatórugója volt a tetteiteknek az örökbefogadásig, csak más pillanatban váltottatok paradigmát, mint mi. Odáig nektek a “minden”, az teszem azt az inszem volt és aztán az örökbefogadás. Nekünk ezek a próbálkozás és utána jött az örökbefogadás. de amíg nem kérdőjeleztük meg az egész őrült hajszát és nem tettük fel a kérdést magunkank, hogy mi az igazából, amire vágyunk (gyerek kontra vérszerinti gyerek), addig maradt a próbálkozás.
            Tehát Gábor szerintem ezt ténylegesen csak konkrétan arra reagálta, hogy érthetetlen, hogy miért csináltuk ezt végig. 🙂

            Kedvelés

            • Nekem nem a ti motivációtokkal volt bajom, azt értem, és rendben van, kinek-kinek a maga útja. Nekem konkrétan ezzel a mondattal volt bajom: “Aki erre nemet mondana, az még nem találta meg azt, amiért érdemes igazán küzdeni. “, mert ezzel viszont sokak motivációját lehet megkérdőjelezni, nem jogosan, szerintem. És továbbra is azt mondom, hogy engem most ez jelen élethelyzetemben nem karcolt meg, de lett volna, amikor, és ezért gondolom, hogy lehet majd más idetévedőnek is.

              Kedvelés

            • Igen, éreztem, hogy téged is megkarcolt, és gondoltam, hogy az a mondat; meg feltételeztem, hogy nem csak téged karcolhat meg, ezért tettem szóvá (mert bár én – ellenben veled – a saját ügyeimmel kapcsolatban nem küzdős vagyok, hanem tárgyalós, másokat érő sérelmekkel kapcsolatban meg automatikusan kapcsolok “igazság bajnoka” módba, ami szintén nem mindig szerencsés, de nagyon kell küzdenem magammal, hogy ne csináljam.)

              Kedvelés

          • Vicq, ti ma gondolatolvasók vagytok Pi-vel. Pontosan így gondolom én is, ezt próbáltam megfogalmazni a küzdős kommenttel – nem panasz, mert lehetne sokkal rosszabb is, egyszerű tényközlés, hogy az élet szívás, és nem mindegy, hogy az ember a szívás melyik oldalán áll, ha értitek, mire akarok kilyukadni.

            Szóval engem pont az a mondat karcolt meg, amit idézel. Pontosan azért, amit már oly sokszor tárgyaltam itt köztetek: a környezetből nagyon kevesen voltak támogatóak az öf-t illetően, mind egy szálig meg kellett küzdenünk a helyeslőkért.
            Közben mentek a pofonok másoktól, hogy nem is akarjátok ti igazán azt a gyereket, mit akartok ti a más selejtes kölykével. Hát menjetek lombikra, adjátok el az autót, hát egy gyerek mindent megér, ha már most nem költötök rá, akkor mi lesz, ha majd már ott lesz? Nem vesztek neki ruhát? Rohadt egy érzés volt ezt úgy végighallgatni, hogy legszívesebben eldobtam volna az eszem, és mentem volna az érzéseim után bele mindenféle kísérletbe, közben meg se pénzem, se rendes szervezetem nem volt hozzá. Aztán megráztam magam, hogy ezt aztán nem! Nekem továbbra is a férjem áll az első helyen, nem az, hogy gyereket akarunk. Mi a francot kezdett volna velem az emberem, ha megrokkanok, vagy ha ottmaradok a műtőasztalon, vagy ha úgy legatyásodunk, hogy tényleg nem lett volna mit enni adni a gyereknek?
            Holott annyira akarom azt a gyereket, most már bárhogy is érkezzék, hogy majd belegebedek, hát mi ez, ha nem igazi küzdelem? És ez a megoldás tényleg gyerekkel zárul majd!
            Amúgy meg mindenki azt hozza ki a helyzetéből, amit tud, én ennyit tudtam…

            Ildi, a fentiekből is kitűnik, hogy nálunk az ellenszél sajnos konstans, valószínűleg rossz helyen vagyunk, épp most van folyamatban a változtatás, és nagyon reméljük, hogy jobb lesz.

            Kedvelés

            • Kata, teljesen igazad. Mindenki maga tudja neki mit jelent a “vegsokig elmenni”. A 3. sikertelen lombik utan az orvosom azzal “vigasztalt”, hogy ne szomorkodjak, volt akinek 14-re sikerult…. Tudtam, hogy addig en nem megyek el, nekem nem az a “vegsokig”. Mert lehet, hogy 14-re tenyleg sikerul, de addigra en fizikailag, lelkileg kikeszulok. Igy ki sem hasznaltuk az ot tamogatott lehetoseget, es ha a jovobe lattam volna, hogy ilyen csodas, szuper, gyonyoru, okos stb. gyerkoceim lesznek el sem kezdtem volna lombikozni. Bar akkor meg nem ok kerultek volna hozzank, ugy hogy megis csak igy jo, ahogy van. 🙂

              Kedvelés

            • Megint rossz helyre sikerült kommentelnem, nem tudom, mi van velem (a géppel?) újabban; véletlenül föléd írtam.

              Kedvelés

            • Findusznak: én döbbenten állok ez előtt, hogy az orvosok ezt nyomják, hogy menj vissza századszor és ezredszer is, szerintem ez nem oké.

              Kedvelés

            • Igen, döbbenet, igen, nem oké, de tényleg ezt nyomják. Volt egy emlékezetes mondat, mikor elköszöntünk, “Visszajönnek majd úgyis, és akkor majd akarják a lombikot is”.

              Kedvelés

            • Hát, azt én se szeretem, mikor azzal jön valaki, hogy miért nem lombikozunk, és példákat sorol fel, hogy hány és hány embernek sikerült már. Volt már, hogy azt mondtam az illetőnek, hogy tudod mit, azt csinálsz a petefészkeiddel, amit akarsz, lombikozz te, de ne az enyéimmel foglalkozz… Mondjuk ez egy barátnőm volt, és nagy röhögések között történt ez az egész, sértődés nem lett belőle, de nem szeretem az ilyet. Mindenki a maga bőrét viheti csak a vásárra, én úgy döntöttem, hogy az enyémet nem viszem.
              Bár, ha megfordítjuk a dolgot, volt olyan, hogy én is kérdeztem már meg, hogy “örökbefogadásra nem gondoltatok?”. Lehet, hogy valakinek meg ez a tapintatlanság, mert ők meg ezt érzik annak, aminek én a lombikot, hogy “na, azt aztán végképp nem”.

              Kedvelés

            • Mondjuk lehet, hogy nüansznyinak tűnik a különbség a fenti két mondat között, de nekem mégis ég és föld, a “Miért nem csináljátok?” és a “Gondoltatok-e már/volt-e már arról szó, hogy..” kezdetű; nekem az utóbbi kevésbé gyalogol a privát szférámba; a miért nemre rögtön magyarázkodni kell, zsigerből, a volt-e már arról szó nálatok jellegűre lehet igent, nemet, igen, de nemet, nem, de most hogy mondodot, vagy akár ezt ne most beszéljük meget válaszolni. Nem olyan nyomulós, nem olyan direkt. Persze, ettől élheti meg bántónak a másik, de azért mégis más. Mondjuk a “nem gondoltatok” azért direktebb, nekem legalábbis valahol a kettő között van.

              Kedvelés

            • Már nem emlékszem a pontos megfogalmazásra, de ha mélyen magamba nézek, tőlem akár a “Miért nem fogadtok örökbe?” is kitelik….
              De érzem én is a különbséget, és próbálok erre odafigyelni, legkésőbb mostantól. Becsszó.

              Kedvelés

            • 3 lombik után, amiből kettő sikeres is volt érzem úgy, hogy már 5 is (Magyarországon támogatott adag) hihetetlen és rettenetes és borzasztó. Nem figyelnek az emberekre, az egész egy elég embertelen iparág. Persze sajnos van olyan része a világnak, ahol az örökbefogadás is csak egy embertelen iparág.

              Kedvelés

          • Kedves Vicq,
            Sajnos férfi vagyok, és ráadásul informatikus, sokszor más nyelvet beszélek. 🙂 Eszter valóban jól írta. Az egyetlen amire utaltam, hogy NEM mondták, hogy nem lehet sikeres nálunk a dolog. És voltak folyamatosan előrelépések a dologban, amiért volt miért is reménykedni. Ezért írtam %-ot 🙂

            Azt viszont fenntartom, hogy amit leírtam az (szerintem!) igaz. Sosem minősíteném azokat, akiknek ez a “biztonsági határ” máshol van mint nekünk volt, nem is erről szólt az egész. Főleg azért, mert eleve nem lehet összehasonlítani a mi helyzetünket egy olyannal, ahol például a teherbe eséssel volt gond, vagy bármi mással. Ahány élet annyi történet. 🙂

            Talán a megfogalmazásom volt szerencsétlen, de abban biztos vagyok, hogy ha valaki tényleg akar valamit, akkor a saját maga állította határokig MINDENT meg fog tenni amit lehet, hogy elérje a célját. Ha ebbe nem fér bele valami, ami másnak talán beleférne, akkor az csak is rá tartozik és senki másra. De akkor is megtett mindent.

            Ezzel együtt természetesen ha bántó volt amit írtam, akkor bocsánat.

            Kedvelés

            • Én meg hülyepszichiáter, szeretem kibontani a félreérthető helyzeteket, hogy a végén ne maradjon tüske senkiben. Remélem, sikerült 🙂

              Kedvelés

  8. Nem tudok mást mondani, mint, hogy megindítóan szép írás. Bár én még nem vagyok anya, de valóban nehéz a másik nem szemszögét megérteni, átérezni pedig még inkább (bár én még csak 2 együtt élő ember viszonyában tudom ezt nyilatkozni:) ). Erőt adó, hogy 2 ember mégis képes ennyire összetartani és őszinte lenni önmagához.
    Én kicsit a szüleim miatt is megkönnyeztem, ők 10 év lombikozás után válhattak szülővé és én sem a lombik útján, hanem örökbe adottként lettem a gyermekük. Olvasva az itt leírt érzéseket azt hiszem csak nagyon keveset lehet igazán átérezi ebből és csak remélem, hogy a legtöbb emberben ennyi erő van . Egyik legjobb interjú (na nem mintha az eddigiek nem lennének kiemelkedőek), köszönöm nektek!

    Kedvelés

      • Hajaj, de még hogy 🙂 A lombik utolsó 3 évében már rajta voltak a listán is, apu azt mondta ,,akkor már mindegy volt honnan, csak jöjjön már a gyerekünk” 🙂

        Kedvelés

  9. Nekem is tetszett. Jó volt olvasni, a téma áttételesen érint engem is.
    Azért azt ne hiszem el, hogy nem lehetett volna kivizsgálni, hogy mi a gond, hosszú protokoll és jó néhány neves szakember (pl. Fülöp doktor) foglalkozik a habituális vetélések kivizsgálásával és hátterével. Egy barátnőm is 4 vetélés után (2 élő gyereke van) 1 évet hagyott most ki a próbálkozással mire az összes vizsgálatot elvégezték, és a javasolt műtétet is megcsinálták (kivették a manduláját). De ez egy mellékszál a témában.
    Gratulálok a szép családotokhoz!
    Ágoston (nagyon-nagyon szép név, nekem annyira tetszett, szívesen adtam volna valamelyik fiúnak, csak a férjem megvétózta) problémájáról lehet valamit tudni, vagy inkább nem akarjátok elmesélni? Benedek hogy viszonyult az örökbefogadáshoz? Ő mit érzékelt a vetélésekből és a fájdalmatokból?

    Kedvelés

    • Kedves Kicsinap! A “nem hiszem el, hogy nem lehetett volna kivizsgálni” talán kicsit szerencsétlen megfogalmazás, nem? 😉 Mi mást várhatnánk, mint hogy elhidd, amit mondunk? Gondolod, hogy jókedvünkben csináltuk ezt? 🙂
      Nagyon örülök, hogy a barátnődnek tudtak segíteni, nekem is egészen csomó ismerősömnek tudtak. Egy csomónak meg nem. Nem mindig tudjuk az okot, a miértet: emberek vagyunk.
      Azért nagyon sok habituális vetélési specialista nincs, ha sokan hirdetik is ezzel magukat, de van két igen-igen kiváló, egyikük az általad említett, aki szintén nem mindenható, és nekünk pont nem tudott segíteni sem ő, sem a másik említett orvos, aki a szívemnek pont kedvesebb, mert hihetetlen gyöngédséggel kezelte az anyukák lelkét, nagyszerű ember.
      Fura nem tudni, hogy mi az ok, de egyenlőre ez van és én a magam részéről tényleg letettem ezt a terhet. Nincs kényszer, mióta rájöttem: én egyszerűen csak saját gyerekeket szeretnék, nem pedig minden áron gyerekeket szülni..:)
      Benedek, bármilyen fura így leírni, szerintem nem sokat látott az egészből. Az első, második trimeszterben elveszített babánál követtük el egyedül azt, hogy elmondtuk neki (11 hónapos volt, mikor teherbe estem és 15, mikor meghalt a baba, szóval nem hiszem, hogy különösebben feltűnt volna neki, hogy mégsem lett. Onnantól már nem szóltunk többet. Szerencsére a nagyszülők közel laknak és rengeteget segítenek, illetve, hát, mi tényleg szoros családi életet élünk, Bubi és most már Ágó is heti egyszer féléves kora óta tuti ott alszik, rendszerint vigyáznak rájuk több napra is, így semmiféle megrázkódtatást nem jelentett neki, hogy pl néhány napra eltűntem, mert ő csak átment a mamáékhoz, amit imád.
      Az, hogy volt másfél-két évem, amikor nagyon magamba fordultam, szerencsére akkor történt, mikor ő még pici volt, és mivel a koraszülöttségéből fakadó betegeskedés miatt amúgy sem volt javallott vele gyerektársaságban lenni, akkora nagy kiesés nem érte szociális téren sem.
      A már említett Normális vagyok? költői kérdést egyébként akkor tettem fel, amikor Bubit nem tudtam én beiratni az óvodába, mert épp akkor is kórházban voltam. Innentől kérdőjeleztem meg a célt és kezdtem jól lenni. Szóval, ha lehet ilyet kijelenteni, szerintem ez nem annyira befolyásolta őt. Talán ha van kiskorában másik gyerekünk, akkor nem érünk rá érte ennyire aggódni (ami egyébként egy racionális aggodalom esetünkben! – és ami mellett mi ettől még abszolút a jövős-menős család voltunk még ekkor is), mégis, akkor talán más személyiség lenne, de mondjuk én nagyon meg vagyok vele elégedve..;)

      Az Ágoston szerintem is gyönyörű név, a Benedek is, köszönjük!… :))) Ágó megtartott eredeti keresztneve különben Titusz.. :))))
      Nemrég egy játszótéren egy anyuka megkérdezte tőlem, hogy hogy jutott eszembe ilyen hülye nevet adni a gyerekeimnek. Megkérdeztem, az ő kisfiát hogy hívják. Kevinnek. :))))
      (nincs bajom a Kevinekkel, csak nagyon aranyosan vicces volt :))) )

      Kedvelés

    • A kivizsgálás rész önmagában is külön nagy cikket érdemelne (úgy általánosságban, nem velünk kapcsolatban). 🙂 Komoly érvként kezd körvonalazódni bennem, hogy ha már sok gyerekünk lesz, akkor sorrendben: orvosnak, ügyvédnek, informatikusnak lesznek “nevelve”. 😀 DE visszatérve ránk: A mi esetünk nem “látható” eredménnyel indult, mint pl egy mesterséges megtermékenyítés. Nálunk az “azonnal kiderül” maga a 9 hónap. Ha az orvosnak van egy véleménye, csak úgy derül ki, ha a szerint kezel a terhesség alatt. És ha nem ez volt… Nem minden probléma annyira egyszerű, mint egy külső fizikai sérülés, ahol látható hogy hol a bibi. 🙂 Ehhez még hozzájön az, amit érintőlegesen említettél, hogy ha az ember nem elég határozott, akkor egy pillanat alatt magával ragadja a gépezet és a sok okos vélemény. Persze mindennemű eredmény nélkül. Lehet sok jó szakember a környezetében az embernek, de az érdekeiért mindenkinek saját magának kell kiállnia. Nálunk ezzel nem volt gond szerencsére. 😉

      Kedvelés

      • A sorozatos vetélés olyan dolog, amit régóta kutatnak mindenhol a világon (vagyis inkább csak fejlettebb országokban), és mindig van valami új csodaszer, új módszer, új remények, biztatás, hogy most már megvan a megoldás, másoknak is összejött azzal, sikerülni fog, meg lehet akadályozni. Sok embernek sikerül is, de még mindig nem tudnak mindent kivizsgálni és megoldani, szóval ez tényleg nem egyszerű. És a 2 évvel ezelőtti tuti módszer helyett már tejesen más van. (Én nem vagyok benne érintett, csak pont az én dokim is ennek volt a nagy kutatója, és ki voltak rakva a cikkei a klinikán, és egy barátnőm is érintett volt, aki azóta megfelelő időre szült egy kislányt.)
        Egyébként ha valaki sikertelenül végigcsinálja az itthoni programot, a 6 inszem és 5 lombik már összesen 11, tehát több, mint a 9, igaz, ez nem olyan fájdalmas, nem ugyanaz, nem akkora veszteség, ha nem jön létre a terhesség, vagy csak majdnem jön létre.

        Kedvelés

        • Mondjuk nekem vetélésem sosem volt (ahhoz teherbe kellett volna esni), de 2x volt olyan, hogy tényleg úgy tűnt, hogy igen, de mégsem (ebből az egyik volt az az eset, aminek a végkifejletéről a férjem lentebb írt), meg sokszor volt olyan, hogy reménykedtünk hiába, és igen, én is azt mondtam, hogy irgalmatlanul lehet gyászolni ezeket a majdnem-fogant, vagy soha-meg-nem-foganó magzatokat is, de mégis másképp, szerintem. Legalábbis magamat ismerve, még jobban belefeszültem volna abba, ha több hónap reménykedés, pláne egy már élő, létező gyerek tudatában lesz aztán a mégsem. Inkább nem is akarom elképzelni, azt hiszem, valahol tényleg igaz, hogy annyit kap az ember a sorstól, amennyit el is bír, nekem épp elég kemény volt meggyászolni a soha-nem-letteket, nem tudom, hogyan bírtam volna el a többet – persze akkor meg nem értem volna rá ezen agyalni, az egy másik helyzet. Ki tudja.

          Kedvelés

  10. Akinek nincsen még gyereke az mindig nehezen érti meg, hogy a második, harmadik, sokadik gyerekre is pont annyira lehet vágyni, mint az elsőre.

    Kedvelés

    • Talán ez mindenhogyan-mindenfelé igaz..:) Sokszor látom a szent rettenetet az egy gyerekes barátaink arán, ha szóba jön, hogy mi nem zárjuk ki a négyet. Én meg ugye, majdnem tönkrementem abban, hogy sak egy gyerekem lehet..:))))
      Sokfélék vagyunk 🙂

      Kedvelés

  11. Nagyon szimpatikus a hozzáállás, az együttérzés és mély önismeret ami sugárzik az interjúból!
    Sok boldog évet még együtt!
    Érdekelne ha publikus hogy közöltétek a nagytesoval hogy örökbeadással jön a kistesó, a korának megfelelően hogy értelmezte ezt illetve ő hogy fogadta mikor megjött tényleg a “trónbitorló”?
    Legjobbakat!

    Kedvelés

    • Hát, mivel Ágót előbb kaptuk, mint várható volt és néhány hétig kicsit bizonytalan volt a történet(1 hónaposan vihettük végül haza), Benedeknek két nappal a hazahozatal előtt szóltunk, amikor aláírtunk. De persze, mikor jelentkeztünk a tegyesznél, onnantól már mondogattuk, hogy majd lesz tesója. Őt ez addigra már érdekelte is, mert mindkét barátjának 3 tesója van. Egyszerűen megmondtuk az akkor négyévesnek, hogy kistesója született, már meg is néztük a kórházban és holnapután hazajön. Segített Gábornak kiságyat szerelni, meg hasonlók, közben a teljesen alap technikai kérdések feldolgozásra kerültek, hogy mi a neve, szép-e, fog-e sokat sírni, vigyük vissza, ha sokat sír:P, kit fogok jobban szeretni, vegyünk neki játékokat.
      Az örökbefogadás abszolút mindennapi téma nálunk, ugyanakkor nem kerítünk neki nagy feneket(de Benedek néha sokkol, amikor, ha valaki belekérdez, nagyjából korrekten tud referálni a témáról). 😛
      Nálunk az az alapfelállás, hogy sokféle család van, de minden csaldban vannak szülők és gyerekek és néhány gyerek az anyukája, néhány pedig egy másik néni pocakjából jön ki és csak azután kerül az igazi családjához. Mindannyian igazi gyerekei a csládnak, nincs köztük különbség. Párhuzamosan kezeljük azt a vonalat, hogy a néni szerette Ágsotont és gondoskodni akart róla, azért adta nekünk, illetve azt is, hogy ez egy kvázi eleve elrendelt helyzet, tehát Ágó a mi kisfiunk és csak véletlenül (illetve, nem, hiszen ugy töknormális, hogy négány kisgyerek nem az anyukája hasából bújik elő) nem az én pocakomból jött. Erre Bubi igénye alapján, arra reagálva volt szükség, mert aggódott, hogy ha a néni opdaadhatja a kisbabát, akkor vissza is veheti, illetve, vajon én őt odaadnám-e valaki másnak. Ezért mindig hangsúlyozzuk az “igazi” család fogalmát, ami nem vérségi kötelék, hanem azon alapul, hogy mi egymást szeretjük a legjobban és így vagyunk egy család és mindig együtt maradunk, kész.
      Ezek jól megférnek a fejében és noha gyakran kérdez, de általában plussz információkért, a meglévő nézőpontokat pedig rugalmasan kezeli.
      Megjelenik nála a hasonlóság igénye, mert szokta mondogatni, hogy Ágó rá hasonlít, azért, mert – tesók.. 🙂 hihetetlenül erősen szereti Ágostont, nagyon gondoskodó, óvó..
      Szerencsések voltunk, mert Benedek kora miatt azonnal nagyon erőteljesen kellett kezelnünk a témát, hiszen egy nap az óvódába egy kisbabával érkeztem, nem volt kérdés a hogyan, be voltunk dobva a mély vízbe (és az összes hard core sztori, amikről mind azt hittem, hogy okító célzatú túlzás, kb 3 nap alatt meg is esett velünk 🙂 ).
      Párszor kérdezett már a néniről, hogy hogy hívják, hogy szomorú-e, hogy hol lakik, mikor látogatjuk meg. Minden örökbefogadással kapcsoltos kérdésére akkor és ott válaszolunk.
      A leendő tesóval kapcsolatban már beszéltünk vele arról is érintőlegesen, hogy néha egy család azt hiszi, hogy az ő kisbabája érkezett meg, de aztán kiderül, hogy tévedés történt és a babát oda kell adni az igazi családjának. Emiatt, ha így alakulna, szomorúak leszünk, hogy el kell válnunk, de egyben örülünk is, hogy vigyázhattunk addig a kisbabára, mert ez nagyon kedves dolog tőlünk és a kisbabának nagyon jó lesz az igazi családjával, hozzánk meg egészen biztosan utána eljön a mi igazi kistesónk. De akire már azt mondjuk, hogy az igazi, akkor onnantól az örökre a miénk.
      Ez az igazi kulcsszó úgy leegyszerűsíti a buksijában a dolgokat, ahogy látom, mert mindennek az igazolására és magyarázatára használja, ami családon belüli. Ezt az elmúlt évben azért ahogy nőtt, persze árnyaljuk.
      Tudatosan járunk össze a gyerekeinkkel egyidős, helyi örökbefogadott gyerekek családjaival.

      Kedvelés

  12. Eszter és Gábor! Igazán jó fejek vagytok, jó szülők, jó társak, jó család. Így kell ezt csinálni. Nekem is van egy vérszerintim, örökbe akartunk fogadni, de várjuk a 2. vérszerintit. (9 év után.) Közben volt kiajánlásunk, amikor még csak pár hetes (bizonytalan) terhes voltam. Most, amíg megszületik a babánk, felfüggesztettük magunkat, de nem zártuk ki az örökbefogadást. Még nincs örökbe fogadott gyermekem, de valahogy úgy érzem, hogy ő is az igazi, saját gyerekem lenne, nem tudom elképzelni, hogy éreznék különbséget. Akiknek mi elmondtuk, hogy szeretnénk örökbe fogadni, ránk is néztek, hogy minek, amikor van már egy “saját” gyerekünk. 🙂

    Kedvelés

  13. Inkább ide írom, hogy áttekinthetőbb legyen. Szóval ne haragudjatok, nem bántásként írtam, siettem és késő volt.:-) Arra gondoltam pontosan, hogy nem csak a terhesség alatt lehet kivizsgálni, hanem előtte is. Nyilván abban igazatok van, hogy az, hogy a vélt ok és kezelés működik-e, ténylegesen csak a terhesség alatt derül ki. Az, hogy a barátnőmnek sikerül-e, még nem tudni, találtak pár eltérést, ezt kezelték/ igyekeznek kezelni, és én csak remélni tudom, hogy sikerül. Ők is gondolkoztak amúgy örökbefogadáson, de végül ő úgy érezte, hogy nem neki való.

    A nagycsalád vágyát megértem, én öt gyereket szültem, négy van életben. A negyedik gyerekünk koraszülött lett (25. hétre született, koraszülés oka ismeretlen) és 4 hónapnyi küzdelem után meghalt. Az ötödik gyerekünk aztán időre született, egészséges. Bennünk is felmerült az örökbe fogadás, én akkor nagyon féltem újra gyereket vállalni, de az olyan okokat amik ismétlődnének nagyjából kizárták, így vágtunk végül mégis bele. Igazából (bármily hihetetlen) én még vágynék gyerekre, de még egyszer képtelen lennék idegileg végig csinálni, szóval továbbra sem vetettük el, hogy esetleg lenne nem vér szerinti gyerekünk is, bár a TEGYESZ-nél anno eléggé nem biztattak.

    Ha már hasonlóság, nekem kifejezetten úgy tűnik, hogy Ágoston hasonlít a férjedre.:-)

    Tágabb család hogy állt az örökbefogadáshoz, egyáltalán mikor avattátok őket bele, hogy ezt az utat szeretnétek választani?

    Kedvelés

    • Nagyon, nagyon, nagyon sajnalom, tenyleg! mint egyik koraszulo anya a masiknak, mit is mondhatnek? De tudom, erzem, es tudod, erzed Te is! Olellek!

      Ágoston tényleg abszolut az eladható kategória hasonlosag szempontjabol, mindenki, aki nem tudja az orokbefogadast, automatikusan megjegyzi, hogy tiszta apja, bar ezt nyilvan, ha ket feje lenne is mondanak.
      Mult heten voltunk Bubival egy zsuron es ott egy apuka mondta Gabornak, hogy azutan, hogy Benedek a kikopott masom, Gabor is megnyugodhatott Agostonnal, hogy megsem a postas hozta a gyerekeket, nekem meg ugysem kell aggodnom, hogy ram viszont meg o nem hasonlit kicsit sem..:PPPP
      Mondjuk Benedek szeme az apjae es pont Agonak is a szeme olyan fura-ferde metszesu.

      A csalad es a baratok nagyon tamogattak minket. Tenyleg csak kedvesseggel es segito szandekkal talalkoztunk midnenhol, hivatalon belul es kivul. Egyedul a nagymamam dohogott kicsit es sorolta fel a 80 evesek osszes sztereotipiajat es ajanlgatta, hogy az ember oruljon annak, amije van, ne akarjon tobbet. Tole egyszer megkerdeztem, hogy tenyleg le akar-e beszelni arrol, hogy az almom valora valjon es azt szeretne-e, hogy ilyen nyomorultul legyek a kovetkezo husz evben, amikorra majd csak belefasulok. Mondta, hogy ezt igy nem gondolta vegig.. Agostont kulonben imadja (mindenki imadja), sokat vigyaz ra. 🙂

      Kedvelés

  14. Nem semmi ez a történet, a sok csalódás és a kitartás hosszú harca….

    Ilyesmit nem éltem, éltünk meg, de azt tudom milyen megsemmisítő érzés csöndben feküdni a nejemmel a sötét szobában…senki nem szól..én hallgatok, ő sír..nem kicsit…mozdulatlan, de mégis érzem, hogy egész testében vergődik, a párnából facsarhatnád a könnyeit….próbálsz valami okosat kitalálni, de hamar rájössz, hogy sansztalan…nem tudsz, mert nem lehet, mert nem érdemes, mert nincs erőd…kattogsz és kattogsz, legszívesebben a tehetetlen düh miatt a falba vernéd a fejed…bármit, csak segíthess rajta végre..de nem tudsz,maximum azért imádkozol, hogy hamar álomba sírja magát, ma már ne fájjon neki tovább..a másodpercek órák…vajon mit tehetnék?? Csak ölelem, ez nem sok, de talán most mégis ez a minden..apró végső lehelet a tű fokán..
    Ehhez képest hallva látni a mosolyát a telefonban azon a bizonyos tavaszi napon, ahogy megint megtelik élettel….egy új élettel..tudván, hogy már hárman leszünk napokon belül..minden felborul..eszméletlen boldogság!

    Kedvelés

      • Csörgött a telefon..annak a bizonyos hívásnak az első áttétele…tudtam, hogy apa vagyok…a gyereket még nem is láttam, de ez nem is volt fontos..megszületett az a valaki, akire évek óta vártam, akire évek óta próbáltam felkészülni, akiért felelős lettem nemre, fajra, bőrszínre, etnikai hovatartozásra tekintet nélkül. Csodálatos érzés volt 🙂

        Kedvelés

        • Igen, emlékszem, hogy mennyire apának gondoltad/érezted magad már a telefon után is, de emlékszem arra a pillanatra is, amikortól tényleg apa lettél. A második találkozásotok volt, az elsőn még nem tudtál mit kezdeni a helyzettel, inkább fotózásba és csodálásba menekültél; de aztán, mikor először meg merted fogni (nem, nem tört össze 🙂 ), akkor megváltozott valami még a pillantásodban is, ami azóta is tart, időnként ráfeledkezem, jó nézni. Tudom, hogy Te erről magadtól nem mesélsz, de azt is tudom, hogy nem titkolod. 🙂

          Kedvelés

      • Egyébként, ahogy már mondtam akkor, is, meg azóta is, de tudom, hogy ezt egy férfinek nehéz elhinni, az az ölelés, ami szerinted nem sok, az adott helyzetben a másik oldalról a minden. A határvonal az őrület és az ép ész között, az élni akarás és a halni akarás között.

        Kedvelés

  15. Érdekelne, hogy apaként hogyan tudod a work – life balanszot tartani? Tuti receptet kérek, részletesen kifejtve! :))
    komolyra fordítva tényleg érdekel, köszi

    Kedvelés

      • Szerintem írd meg Te is 🙂
        Egyébként nagyon örültem Nektek, amikor írtad, hogy a történetetek jó irányt vett. Őszinte csodálatom, hogy átvészeltétek a dolgot. Nem ismerem a háttereteket, de tudom milyen érzés, ha egy kicsit mindennap elveszítesz magadból/magatokból egy keveset. A jó hír hogy van rá gyógyír (micsoda rím). ;))))

        Kedvelés

    • Ha magamról akarok nyilatkozni, akkor úgy, hogy csak olyan munkákat választottam magamnak, (jó, 20 évesen 2×2 évig voltam alkalmazott) ahol biztosított volt a szabadidő. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem volt olyan időszak amikor hajnali háromkor még egy szerver előtt ültem egy szerverteremben (napokig beköltözve), hanem hogy vannak olyan munkák, vállalkozási típusok, feladatok, ahol aránylag kis időbefektetéssel lehet pénzt keresni. Vagy sok időbefektetéssel, de az utána megmarad periodikusan jövedelemként. Amikor öreg leszek, nem a szula 30 éves fiamra fogok emlékezni, hanem a kis csöppségre, amikor még kicsi volt. Ha meg nem élek addig, akkor meg főleg :DDDD Ezt az időt nem akarom elvenni tőle (illetve magunktól) feleslegesen. Lehet önző vagyok, de ez nekem nagyon fontos.

      Nagyon jól emlékszem egy beszélgetésre egy kedves ismerősömmel (50+), aki egy őszintébb pillanatában csendben elmerengett: sosem fogja tudni eldönteni, hogy megérte-e úgy végiggürcölnie az életét, hogy közben nem látta felnőni a gyerekeit. Mivel egy szakmájában nagyon elismert, és sikeres felsővezető volt, így végül önigazolásként elmondhatta, hogy mindegyik gyerekét úgy indította útnak, hogy nem kellett a fedél miatt aggódniuk. Ami a mai világban felbecsülhetetlen szerintem. Így tökéletesen megértem azt is, aki alkalmazottként végigdolgozza az életét. Persze ha van miért, mert sokan ezt eredmény nélkül kénytelenek megtenni. :S
      Azt is tökéletesen megértem, aki először meg szeretné valósítani a céljait egzisztenciálisan. Elérni amit el tud. De mindennek ára van, és mindenki a saját döntései következményeivel kell hogy együtt éljen. Legtöbben ezt úgy oldják meg, hogy később vállalnak gyereket.
      Mivel nekem nem ez volt a célom/célunk, így hamar jött a gyermek is. De mennyire szerencsénk volt ezzel! Ha vártunk volna, az esélyeink csak még jobban romlottak volna. Az élet utólag sokszor igazolja az embert. Vagy úgy is mondhatnám az ember sokszor próbálja magát és tetteit igazolni az élettel. :>

      Manapság már annyi lehetőség van amivel pénzt lehet keresni, anélkül, hogy “belegebedne” az ember. De ehhez olyan beállítottság is kell.
      Ha a tapasztalataimat szedném egy csokorba, akkor így nézne ki:
      – Sose szabad valahol leragadni. Ha egy ismeretet megszerez az ember, építkezzen rá és érjen el még többet (ésszel persze). Aki nem előre halad, az hátra halad…
      – Sosem lesz több ideje annak, aki nem hajlandó valamit tényleg változtatni. Sokan panaszkodnak, hogy nem jutnak előbbre. Mégis mi változna, ha pontosan ugyanazt folytatják mint amit addig? Hiszen amit csináltak, épp az vezetett ahhoz, ameddig eljutottak.
      – A legtöbb dolgot el lehet intézni egyszerűbben is a nélkül, hogy valami kárt szenvedne.;) Ez pedig idő megtakarítás.Csak némi kreativitás kell.
      – Lesz egy pont, ahol a pénz és a szabadidő között kell választani. Mindig van. Egy dolgot lehet tenni, az adott munkával több pénzt keresni. De ez nem megy az első pont nélkül. Tudnunk kell magunkról hogy mennyit érünk, hogy mire vagyunk képesek. Abban a pillanatban hogy elhiszi magáról az ember hogy többre hivatott, mások is el fogják. És ha mások is elhiszik, akkor már lehet nem 2500 forintért szereli a számítógépeket óránként, hanem pár év múlva mondjuk már szerverekkel foglalkozik (persze tanulás, stb), ne adj isten valami célhardverrel, és óránkként kéri el a 10-20e forintot. Ha egy óra alatt éri el azt amit más egy nap alatt, akkor máris egyszerűbb eldönteni, hogy hol az “szabadidő-munka” határ. 🙂

      De mivel az ember mindig annyit költ, mint amennyit keres, így marad a tény: ha sokat dolgozom, kevés az idő amit a családdal vagyok, ha pedig keveset, pénz nincs. 🙂

      Az én receptem: Keress többet, és a felszabaduló időt töltsd a családdal. 🙂
      Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen válaszra vártál, bocsánat :DDD

      Kedvelés

  16. Nagyon jó, mert őszinte és reális. Minden elismerésem az apukának ezért, illetve a szülőknek az örökbe fogadásért (mivel én gyermek védelemben dolgozom, ezt a dolgot több oldalról is látom és nagyon támogatom, hiszen egy gyermeket is megmentenek ezzel és szerető családot adnak neki, pedig ez egy nagyon nehéz és életre szóló döntés a szülők részéről, mind a 2 oldalon, amire nem mindenki képes) és Ágostonnak meg örülök, mert Ő nagyon jó helyre került, tiszta szívből kívánok a családnak és a gyerekeknek jó egészséget, mindig szeressék így egymást és még több (vér szerinti vagy örökbe fogadott) gyermeket ebbe a családba 🙂

    Kedvelés

  17. Visszajelzés: A legnépszerűbb bejegyzések | Örökbe.hu

  18. Visszajelzés: Miért fogadnak az emberek örökbe? | Örökbe.hu

  19. Visszajelzés: Babaköszöntő, 2017. április | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s