Ma egy különleges interjúalannyal beszélgetek. H. Margit maga is örökbefogadottként nőtt fel, azóta van egy örökbefogadott gyermeke, majd utána szült is egyet. A visszafogott, mosolygós Margittal a gyerekkoráról, gyermekei különleges érkezéséről, és a sajátos szülő-gyerek viszonyról beszélgettünk.
– Mondj pár szót magadról!
– Egyetemen tanítok, tizenkét éve ismerem a férjemet. Van egy örökbefogadott kisfiam, Ágoston, akinek az érkezése után 9 hónappal megszületett a vér szerinti lányom, Adél. Ők egyszerre fogják kezdeni ősszel az általános iskolát. Most jelentkeztünk egy harmadik gyerekért. Magam is örökbefogadott vagyok.
– Mikor fogadtak örökbe?
– Kicsivel öt éves korom előtt, egy intézetből.
– Vannak emlékeid régebbről?
– Nem. Az első emlékem már az óvodából van, ahova a szüleimnél jártam.
– Milyenek a szüleid?
-Szuperek, nagyon jó a kapcsolatunk, jobb szülőket nem kívánhattam volna magamnak.
– Mennyit tudsz a vér szerinti családodról?
– Semmit. Anyukám szerint pici koromtól csecsemőotthonban, majd intézetben éltem, de nem tudok sokat. Szerintem a szüleim sem akartak sokat tudni, mikor örökbe fogadtak.
– Mikor tudtad meg, hogy örökbefogadott vagy?
– Tízévesen. Mindig kérdeztem, mikor lesz testvérem, és mondták, hogy nem lesz. Tízévesen mondták meg, hogy miért nem, és rácsodálkoztam, hogy örökbefogadott vagyok.
– Később ez téma volt köztetek?
– Igen, időről időre kérdeztem valamit. Ahogy a fiamon látom most, ő is lépésről lépésre fogja fel, csak nálam ez idősebb korban zajlott. Amikor anyukámék örökbe fogadtak, a nyolcvanas években még nem volt szokás erről beszélni. Nem terjesztették, hogy nem lehet gyerekük. A szüleimnek most furcsa is, hogy az óvodában, iskolában mi ezt elmondjuk. Nekik az volt az elvük, hogy csak a legszűkebb körben beszélnek erről.
–Te kinek meséled el, hogy örökbefogadott vagy?
– Barátoknak, a férjemnek. De eddig nem nagyon foglalkoztam ezzel.
– A vér szerinti családodat nem akartad megkeresni?
– Eddig nem. Most Ágoston miatt kezdtem el foglalkozni a témával. Ágostonnál érzem, neki is fontos lesz, hogy a gyökereit megtalálja. És ezért nekem is fontos lenne, hogy ezt tisztázzam. Nemsokára tervezem, hogy megkeresem a gyökereimet, de engem nem is a szülők érdekelnek, hanem hogy van-e testvérem.
– Nem lázadtál soha?
– Egyszer mondtam a szüleimnek, mikor valamit nem kaptam meg, hogy ezt biztos azért nem adjátok meg, mert örökbefogadott vagyok. Más nem volt. Mindig jól tanultam, egyetemet végeztem, sőt doktoráltam is.
– Te hogy lettél örökbefogadó szülő?
– Az egyetem alatt ismertem meg a férjemet, hamar akartuk gyereket, egy év után kivizsgáltattuk magunkat. Rögtön mondták az orvosok, hogy egy-két százalék esélyünk van, hogy természetes úton gyerekünk legyen. Akkor nem is próbálkoztunk lombikkal, inszeminációval, nekem egyértelmű volt, hogy az örökbefogadást választjuk. A férjemnek kellett jobban megbarátkozni ezzel.
– Hogy történt az örökbefogadás?
– 2006 elején jelentkeztünk az alkalmasságra, aztán a Gólyahírhez adtuk be a jelentkezésünket. Nem roma kisbabát akartunk. Akkor két év várakozást ígértek, de másfél év múlva egy ismerősön keresztül szóltak egy kórházból, hogy született egy kisfiú, akiről lemondana az anyukája.
Én október 31-én azt álmodtam, hogy valaki áll velem szemben és nyújt felém egy kisfiút, és azt mondja: ő a fiad, Ágoston. Utána jött a négynapos hétvége, aztán hétfőn telefonáltak, hogy október 31-én este született egy kisfiú. Nem állt mögöttünk alapítvány, nagy rohangászás kezdődött, mert az anyuka román állampolgár volt. Nagyon nehéz volt elintézni, három önkormányzat küldözgetett minket egymáshoz.
– Nem féltél a magánút buktatóitól?
– Akkor még nem tudtam, mivel jár, most már tudom. Volt egy pont, mikor már majdnem feladtuk, de aztán sikerült.
– Milyen volt a vér szerinti anya?
– Nagyon hasonlított rám, még a nevünk is hasonló. Szimpatikus volt. Véletlenül esett teherbe, a környezete nem tudta. Ő feketén dolgozott Magyarországon, nem tudta megtartani. Becsülöm, ahogy végigcsinálta, próbálta védeni a babát, nem cigizett, nem ivott, nem drogozott a terhesség alatt.
– Mikor vittétek haza a babát?
– Nyolc naposan. Próbáltam gyorsan utánanézni a könyvekben mindennek, de Ágoston mintababa volt: evett, aludt, kicsit sírt, evett, aludt. A következő hónapban nem jött meg a menzeszem. Csináltam egy tesztet, nem hittem a szememnek: terhes lettem. Karácsonykor bejelentettük a szülőknek, hogy jövő nyáron jön az újabb baba, azt hitték, megint örökbe fogadunk.
– De ő nem az ügyintézés alatt fogant.
– Még előtte, a hosszú hétvégén, az álom után. A négy napban volt egy pillanat, mikor az összes aggódást le tudtam tenni, hogy mikor lesz gyerekem. Én Adélt ehhez a ponthoz kötöm, hogy mindegy, legyen úgy, ahogy Isten akarja. Januárban meg telefonáltak a Gólyahírtől, hogy lenne egy fiú ikerpár, de őket már nem vállaltuk, nem is lehetett volna.
– Ha nem jön Ágoston, elfogadjátok terhesen az ikerpárt?
– Minden könyv azt írja, hogy legalább a terhességet ki kell várni, arra a babára koncentrálni.
– Te hogy tudtál terhesen a kisfiadra meg a magzatra is koncentrálni?
– Sok szervezéssel. Nagyon nyugodt terhességet éltem meg, nem volt semmi bajom, nyugodtan Ágostonnal tudtam tölteni az időt. Kicsit fáradt voltam, de közben a doktorimat is írtam.
– Nem bizonytalanodtatok el, helyes volt-e az örökbefogadás?
– Nem. De kaptunk ilyen kérdéseket, hogy a kisfiunkat visszaadjuk-e. Mindenkinek mondtuk, hogy nem adjuk vissza, ő a mienk. És persze mindenki azzal jött, hogy biztos megnyugodtam, azért lettem terhes.
– Ismersz még olyan örökbefogadót, aki terhes lett később?
– Egyet, az egyházból.
– Egyet a százból… Könnyen összehangolódtál Ágostonnal?
– Igen. És azóta sem volt komolyabb probléma kettőnk között. Neki segít, hogy én is örökbefogadott vagyok, a saját dilemmáinak elfogadásában. Egyre komolyabb kérdéseket tesz fel hatévesen. Nem ő a kakukktojás a családban, ahogy Adél mondaná, hanem ketten vagyunk ezzel.
– Mit szóltak a szüleid az örökbefogadáshoz?
– Az örökbefogadás bejelentésénél a szüleim kérdezték, miért nem próbálkozunk tovább. Anyósomék könnyebben elfogadták. De aztán a szüleim is elfogadták és támogattak. Most nehezebb volt, mikor bejelentettük, hogy egy harmadikra is jelentkezünk. Anyukáméknak a két gyerek is sok együtt, én ugye egyke voltam, nehezen bírnak velük.
– Milyen volt a szülés?
– Végül császár lett belőle, de így is szép élmény volt.
– Betöltött valamilyen hiányt?
– Nem. Nem volt hiányérzetem előtte sem. Szép volt, de nekem az örökbefogadás is ugyanolyan szép volt, mint a szülés. Viszont a mai napig nehezen veszem azt, hogy sok nőnek nagyon könnyen jön a gyerek, és ezt ők természetesnek veszik, nem gondolnak rá, hogy más nem akkor lesz terhes, amikor szeretne.
– Hogy boldogultál két csecsemővel?
– Mi a negyediken lakunk, minden nap meg kellett szervezni a segítséget, még lemenni sem tudtam egyedül. Én szívem mélyén ikreket szerettem volna, amit félig meg is kaptam. Nagyon sokat kellett szervezni a két gyerekkel. Akkor kezdett nehéz lenni, mikor mindkettő járt, és elkezdődött a nyüstölés, egymás piszkálása, a veszekedés.
–Mit szólt Ágoston, hogy lett tesója?
– Olyan pici volt, hogy nem fogta fel, még féltékenykedni se tudott. Neki természetes lett, hogy ott van egy másik baba.
– A gyerekeknek is evidens, hogy egyikük vér szerinti, a másik örökbefogadott?
– Egyszer Adél Ágoston fejéhez vágta, hogy te nem anya pocakjából születtél. Én azt mondtam, hogy ezt nem szeretném még egyszer hallani, ő ugyanúgy a gyerekünk. Többet nem jött elő.
– Mikor mondtad el a kisfiadnak?
– Ő kérdezett rá. A játszótéren látott egy terhes nőt, és megkérdezte, ő is az én pocakomból született-e. Mondtam, hogy nem, egy másik néniéből.
– Adél is szokott kérdezni?
– Igen, a szülésről kérdez.
– Ágoston nem sérelmezi, hogy nem te szülted?
– A szülést nem. A szoptatást néha felemlegeti, mert Adélt szoptattam, őt nem.
– A vér szerinti anyával tartjátok a kapcsolatot?
– Nem. Így egyeztünk meg. Ágoston most kezdett érdeklődni, hova valósi, meglátogathatja-e. Ezek mellbevágó kérdések egy hatévestől. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök, hogy eljutott ide, hogy ilyen kérdést feltegyen, de közben néha bennem felmerül, hogy akkor nem szeret engem a gyerekem…
– A gyerekek jó kijönnek?
– Kicsit azt érzem, Adélnak az nehéz, hogy ő nem örökbefogadott, és minket Ágostonnal ez jobban összeköt. Egyébként mindkét gyerekkel nagyon jól megértjük egymást. Mindkettő erős egyéniség, nagyon makacs. Ez néha nehéz, hogy én is érvényesüljek anyaként. Most mennek iskolába, és egy osztályba fognak járni. Igazi tesók: nyúzzák egymást, de ha bármi van, megvédik a másikat.
– A harmadik gyereknél megint az örökbefogadással próbálkoztok?
– Már két éve szeretnénk, de nem jön, úgyhogy nemrég jelentkeztünk. Az ismerősök persze viccelődnek, hogy ha örökbe fogadunk, megint terhes leszek.
– Megint fehér bőrű babát kértek?
– Én már árnyaltabban látom a helyzetet, de a férjem nincs annyira benne a témában. Én azt gondolom, egy roma gyereket is lehet ugyanúgy nevelni. De a társadalom körülöttünk nem elfogadó, és azt már nem tudnám felvállalni. Aztán a férjemmel abban maradtunk, csak olyat vállalunk, amit mindketten el tudunk fogadni. Én most 2-3 éves gyereket is vállaltam volna, a férjem ragaszkodott kisbabához.
– Mikor tervezed megkeresni a vér szerinti szüleidet?
– Ősszel. Most épp költözünk, jön az iskolakezdés, túlvagyok egy külföldi munkán. Én mindig azt képzeltem, hogy a szüleim meghaltak autóbalesetben. Szerintem ez egy hárító mechanizmus. Az érdekel, vannak-e testvéreim. A saját történetemmel szemben azt érzem, hogy nagyon szeretem a szüleimet, miért bántsam meg őket azzal, hogy megkeresem a vér szerinti szüleimet, de kíváncsi is vagyok. Ágostonnál meg szülőként azt mondom, hogy igen, ismerd meg őket. Szülőként előbbre tartok, mint gyerekként. Lehet, hogy azért, mert a vér szerinti anyát ismerem Ágostonnál. Nehéz kettősen látni, hogy örökbefogadott vagyok és örökbefogadó is. A szülőséget tudatosabban éltem meg, jártam tanfolyamra, részt veszek találkozókon, ebben aktívabb vagyok. Örökbefogadottként mindig azt gondoltam, nekem nincs veszteségélményem, szuper szüleim vannak. De belegondolva, a gyökereimet nem ismerem, a genetikámat.
– Nekem már az is veszteségnek tűnik, hogy nincsenek emlékeid ötéves korod előtt. Az intézetbe nem mentél még el?
– Nem.
– Akkor fotóid sincsenek az első öt évről?
– Nincsenek. Furcsa ránézni az ötéves lányomra, hogy ilyen idős voltam, mikor anyukámékhoz kerültem, és előtte nem emlékszem semmire. De még kell lelkierőt gyűjtenem, hogy megkeressem a vér szerinti családot.
– A szüleid neheztelnének?
– Ha elmondanám, hogy nem azért keresem meg őket, mert rossz szülők voltak, csak a gének eredete érdekel, akkor megértenék, de megbántódnának.
– A ti örökbefogadásotokból, a ti nyitottságotokból nem csepeg át valami beléjük?
– Nem. Anyukám a mai napig azt mondja, hogy minél kevesebb embernek mondjam el, hogy megóvjuk a családot.
– A szüleid nem mesélnek a saját útjukról? Még a ti örökbefogadásotok kapcsán sem?
– Nem. Néha arra gondolok, nem szeretnek erről beszélni.
– Ismersz más örökbefogadottakat? Jársz a felnőtt örökbefogadottak klubjába?
– Nem. Örökbefogadóként viszont aktív vagyok.
– Mikor neveled a fiadat, viszonyítasz a saját gyerekkorodhoz, neked mi esett volna jól, mit csinálnál másképp?
– Anyukámék annyira jól neveltek, mindent megtettek értem, úgyhogy nincs mit korrigálnom.
Örökbe.hu 
Nagyon kedves, tömör interjú. Köszönjük szépen! A gyerekeimben is megvan az a “védekező mechanizmus”, amit említ Margit, miszerint a vérszerinti anyukájuk nem él, néha kijelentik, én korrigálom és aztán elcsodálkoznak. Főleg a lányom, a fiam szerint “hülyeségeket beszélek, mert ő igenis emlékszik amikor a hasamban volt” 🙂
KedvelésKedvelés
Szia Ginaszelena,
köszönöm! Szerintem ez egy örök dilemma az örökbefogadottaknál. Egyrészt szeretné megismerni a “gyökereit”, másrészt fél az ismeretlentől. És igazából senki nem nyújthat annál többet, mint amit anyukámék tettek értem, szeretnek és felneveltek…Tudom, hogy a vérszerinti szülőnek köszönhetem az életemet, de anyukámék révén lettem olyan felnőtt ember, amilyen…
KedvelésKedvelés
Ezt annyira jó olvasni. Remélem, ha felnőnek a gyerekeim, ők is így fognak nyilatkozni rólunk. 🙂 Nálunk még elég messze van, de én nem bántódnék meg, ha meg akarná keresni a gyökereit, a helyében magam is ezt tenném, mivel én egy nagyon kíváncsi személy vagyok. 🙂
KedvelésKedvelés
Szia Findusz,
hát azért, amikor a hatéves fiam megkérdezte, hogy ő mikor keresheti meg a vérszerinti anyukáját, ki kellett mennem a szobából “egy kortjy vizért”. Ledöbbentő ennyire nyiltan és őszinteséggel az örökbefogadáshoz állni, mint ahogyan Ágoston teszi, úgy, hogy közben minket szeret a világon a legjobban…Mondom ezt örökbefogadó szülőként…
KedvelésKedvelés
Nagyon tetszik az interju, foleg mert olyan egyszeru es termeszetes. Ami meglepett, hogy Margit anyosaek konnyebben fogadtak az of-t, mint a szulei, akik maguk is orokbefogadok. Pedig jol sikerult of. volt az ovek, sikeres lett a lanyuk, es megis…
Mi is jelentkeztunk 3. gyerekert, de szinten nem reklamozzuk, tartok tole, hogy lehidalnanak. 🙂
KedvelésKedvelés
Hihetetlen, hogy a két tesó mennyire hasonlít. Nagyon helyesek.
Miért fognak egy osztályba járni? Kicsi helyen laktok, és csak egy osztály indul?
Dunavirág
KedvelésKedvelés
Szia Dunavirág,
egy olyan iskolába fognak járni (amúgy megyeszékhelyen lakunk, tehát iskola van bőven), ahol évfolyamonként egy osztály indul. A Lelkisége miatt fontos nekünk ez az iskola.
Üdv: Margit
KedvelésKedvelés
Szia Margit!
Köszi a választ, így már teljesen érthető, és nagyon fontos, hogy olyan helyre járjanak, ahol jó kezdeteket kapnak az élethez. Azért titkon reménykedem, középiskolás korukban hátha találtok olyat, amiben megvan a Lelkiség meg két külön osztály is 😉
KedvelésKedvelés
Szia Dunavirág,
eredetileg két osztályba akartam őket iratni, de az iskola miatt lett így. Az óvodában külön csoportban voltak, és bár ők ezt szerették, én óhatatlanul különbséget tettem a két csoport között. A középiskola még oly messze:)
KedvelésKedvelés
Szia Findusz,
kicsit árnyaltabban fogalmaznék: anyáék féltettek az örökbefogadással kapcsolatos külső reakcióktól. Mint említettem, ők egy más felfogású rendszerben éltek… Attól féltek, hogy én személy szerint kapok túl sok negatív reakciót. Tudom, ez kicsit bonyolultan hangzik, én értem. Egyébként meg az egyik előző interjúban szerepelt Andrea, és ő fogalmazta meg nagyon jól: Szerettek és kész. Anyukámék is mind a mai napig azt vallják, hogy egyszerűen szeretni kell a gyereket…
KedvelésKedvelés
Kedves Margit!
Igy ertem, de akkor egy masik kerdes. Oket ertek az of. miatt negativ reakciok? Ezert feltettek? Irtad, hogy ok ezt nem igazan vertek nagy dobra, de az emberek azert “nem hulyek”, leveszik, hogy egyszer csak ott egy ot eves gyerek…
KedvelésKedvelés
Szia Findusz,
tudok néhány esetről, de tényleg csak elvétve. Sajnos mindegyik korban vannak a “korlátolt” emberek, itt nem rossz értelemben, csak arra gondolok, akik nem tudják beleélni magukat más élethelyzeteibe. Anyukámék is kaptak, mi is kaptunk már… Természetesen nem a közeli barátokról van szó, de nálunk is megkérdezték, mikor kiderült, hogy Adél jön, hogy akkor Ágostont visszaadjuk (szó szerint!!!)? És tudom, hogy nem rossz szándékból kérdezték, csak egyszerűen az örökbefogadás téma általában nagyon messze van az átlagos embertől.
KedvelésKedvelés
Igen, ezzel egyetértek, szerencsére nálunk a legdurvább beszólás az volt, hogy sajátot nem akarunk-e. Én erre nagyon ugrok, mert mik ők, ha nem a saját gyerekeink?! Nem a szomszéd nénié. 🙂 Ez a visszaadás opció engem annyira lesokkol, már mástól is hallottam, hogy ők is megkapták ezt. Aki ilyet kérdez az iszonyatosan korlátolt, és most finoman fogalmaztam.
KedvelésKedvelés
Na igen, ez a “megtartjátok mindkettőt?” nekem is odavágott; bár a sima “majd most végre te is megtudod, milyen érzés” című jószándékú mondatok is. Miközben 3 éve van gyerekem.
KedvelésKedvelés
findusz, ami az örökbefogadók, ill örökbefogadottakat illeti, szerintem közöttük sokan vannak akiknek fontos a vérség, vagyis, hogy valamilyen módon helyrekerüljön a vérvonal… tudom, hogy furcsán hangszik, lehet, hogy emögött az a bizonyos “védekező mechanizmus” áll, talán magukat is megakarjak óvni. Családunkban a férjem tesó állt a legértetlenebbül a kérdéshez, pedig ő is örökbefogadott. A húgom élettársa (szintén örökbefogadott) még magába zuhant hetekre amikor megjöttek a gyerekek, gondolom a saját múltjára emlékeztette őket.
KedvelésKedvelés
Ginaszelena, hát ebben lehet vmi, erre nem is gondoltam.
KedvelésKedvelés
Gratula a lurkòkhoz.
Hihetetlen a hasonlòsàg a gyerköcök közt.
KedvelésKedvelés
Szia Barbara,
köszönöm, mások is mondták már. Meg, hogy a fiunk mennyire hasonlít a férjemre:) Egyébként érdekes, mert belsőleg is nagyon egyformák.
KedvelésKedvelés
Kedves Margit!
Nem is gondolod, hogy mennyi pozitív energiát, reményt adtál ezzel az interjúval.
Nálunk a férjem hamarabb eljutott az örökbefogadás gondolatáig, nekem a tanfolyam előtt és után is az járt a fejemben, hogy nem túl bonyolult szülők megsérült gyerekeit nevelni – hát biztosan ezt akarom én? Nálunk ugyan csak a férjem doktorált, de sokáig elképzelhetetlennek hittem, hogy sok jó kisülhet abból, ha kimondottan magasan kvalifikált házaspár fogad örökbe, hiszen akkor ők néhány tekintetben igazán magasra tették vagy teszik a mércét. Persze minden eset más, éppen ezért volt jó olvasni a történetedet, hogy ilyen is van.
KedvelésKedvelés
Már több magasan kvalifikált szülő szerepelt a blogban, doktori fokozattal is, csak nem került elő a beszélgetésben:-) Nem muzsikálnak rosszabbul, mint a többiek.
KedvelésKedvelés
Bocsánat, egészen értem ezt a részt: ” hogy nem túl bonyolult szülők megsérült gyerekeit nevelni – hát biztosan ezt akarom én?” (pedig van doktori fokozatom 😀 ) A szülők bonyolultak, vagy mi/ki bonyolult? A gyerek pedig az örökbefogadás pillanatától nem más gyereke, hanem a tiétek. Nem gondolom, hogy az örökbefogadott gyerekek butábbak lennének, mint mások, sok diplomás családot ismerek, ahol a vérszerinti csemetének nem jött össze az egyetem. Nyílván akár vérszerinti, akár örökbefogadott a gyerek, az érdeklődésének és a képességeinek megfelelően kell segíteni a pályaválasztásban. Én egyelőre ezen nem izgulok, mindkét gyerekem jó tanuló 🙂
KedvelésKedvelés
Ja bocs, most már leesett a “nem túl bonyolult” így egyben. Ezek után az első mondatodra inkább nem is reagálok…. 😦
KedvelésKedvelés
Ez a “nem túl bonyolult” nagyon csapdás, több okból is. Az IQ poligénes, ami azt jelenti, hogy eredendően az átlag fele tendál, az enyhe értelmi fogyatékkal élők és a szuperzsenik gyerekei is az átlag felé tartanak, nyilván a szélsőértékek irányába a szórás nem ugyanolyan valószinűséggel következik be a két esetben, de kb. minden mindenhol előfordulhat. Azon kivül az én élénk eszű 2 évesem anyukáját is úgy jellemezte az ügyintéző, hogy ő nem mondhat diagnózist, ha valakinek arról nincs papirja, de “nem egy bonyolult szerkezet” – viszont a sztori maradék részéből meg kiderült az is, hogy valószinűleg nem az értelmi képességeivel volt eredendően neki sem a baj, hanem a szocializációjával és a korai lehetőségeivel. Szóval, ez is benne van a pakliban, hogy a lehetőségek hiányában nem tudott kibontakozni, ami gondolom nálatok kevésbé következik majd be a gyereknél.
És (sajnos nem tudom linkelni, mert rövid az eszem), de olvastam olyan cikket is, ami szerint akár 15-20 pont múlhat +- a korai fejlődési lehetőségeken (nem a Dévény-tornát és a FP játékokat értve alatta feltétlenül, hanem inkább azt, hogy játszik-e vele a szülő, van-e lehetősége próbálgatni az aktuálisan fejlődő készségeit, mennyit beszélnek hozzá és azt milyen minőségben teszik). Ez az érték rengeteg. Nyilván nem az múlik rajta, hogy valakinek 70 vagy 140 IQ adatott-e meg, hanem az, hogy mondjuk egy 80-nal született enyhe értelmi fogyatékos lesz-e, vagy átlagos.
Ami még csapdás a történetben, hogy az IQ az gyakorlatilag egy részterület csak; nem rossz, ha van belőle bőven, de ahogy 160 IQ-val is vannak olyan emberek, akik egyrészről zsenik, de amúgy egy tejfölért nem tudnak lemenni a boltba, és soha nem lesz családjuk, mert ahhoz érdemben kellene tudni kommunikálni egy másik emberrel; úgy 70 körül is vannak olyanok, akik a megévő készségeiket jól ki tudják használni, megtalálták az útjukat az életben, és boldogok. Lehet, hogy nem pont atomfizikusként, hanem szakmunkásként, de azt jól csinálják, és boldogulnak. Szerintem ez a szülők fontos feladata, hogy abban támogassák a gyereket, ami neki a legjobb, és ne az legyen a büszkeség/sikerélmény forrása, hogy hány diplomája van a gyereknek. Mindegy, hogy öf, vagy vsz
KedvelésKedvelés
Ja, azt meg persze még ki is felejtettem a sorból (pedig nem kevésbé fontos), hogy nem csak az értelmi fogyatékkal birók gyermekei kerülnek örökbeadásra, sőt. Náluk bonyolultabb a történet, mert bejön a képbe a gondnok szerepe is.
KedvelésKedvelés
A tanfolyamot nem egészen két éve végeztük. Azóta rengeteget olvastam, véleményformáló könyveket is. (Már maga a tanfolyam is ebbe a kategóriába tartozott.) Az is igaz, hogy a tanfolyamot tartó is mesélt arról az IQ-hányadosról, ami a szülők nevelésén múlik. Lassan sikerül több, korábban gondnak tűnő dolgot fejben megoldani, és bízom benne (azaz magamban), hogy majdan olyant is tudok majd, amin nem gondolkodtam korábban. 🙂 Még azt is megélem mostanában (örökbefogadástól teljesen függetlenül), hogy nyitottabbá váltam, és sokat beszélgetek másokkal. Akár a gyereknevelésről is.
Bár most vicq-nek válaszoltam, és köszönöm neki és többetek pozitív megerősítését, azért hadd írjam, hogy mindig meg tud lepni, ha valaki eleve rossz indulattal veszi le, amit írtam. (Ezen a honlapon ez amúgy is ritka. ) Nem tudom, mi a baj az első mondatommal, azt hiszem, nem is érdekel. Egyébként nem véletlen, hogy ritkábban írok (de csaknem olyan rendszerességgel olvasok, mint korábban), eddig csak azért, mert nem éreztem rá az igényt, korábban meg igen.
Főleg azok után megdöbbentő egy olyan vélemény, ami teljes egészében csak a mondataimból indul ki, és nincs semmilyen konkrét, kézzelfogható ismerete rólam, hogy kamasz gyerekek körében végzem a munkámat, és mind tőlük, mind kollégáktól olyan visszajelzéseket kaptam, amik – úgy gondolom – még a pályán lévők közül is keveseknek adatnak meg.
KedvelésKedvelés
Nem szántam rosszindulatúnak, vagy bántónak, amit ítram, ha mégis az volt, akkor bocsánat. Én is örülök a blog kultúrált hangnemének, nem volt szándékomban eltérni ettől.
Akkor már nem kell leírnom, hogy miért éreztem problémásnak azt a mondatot.
KedvelésKedvelés
Vicq, de szuperül összefoglaltad, nagyon élveztem olvasni, köszi!
KedvelésKedvelés
Köszi, igyekszem 🙂
KedvelésKedvelés
Az örökbeadó szülők iskolai végzettsége valóban nem mindig magas, de ez sokszor a lehetőségeik, a támogató környezet hiányán is múlik. De vannak diplomás örökbeadók is, sőt beszéltem már olyannal, akinek a bűvös két betűje is megvolt. Másfelől, a diplomás családok gyerekei nem csak azért szereznek magas arányban diplomát, mert akkora intelligenciát örökölnek, hanem mert erre szocializálja őket a család, minden támogatást megkapnak. És előfordul, hogy még így se sikerül.
Szerintem aki nagyon fél a leendő gyerek alacsony értelmi képességeitől, az inkább idősebbet fogadjon örökbe, ott azért ez már látszik.
Az életbeli boldogulásban persze az érzelmi intelligencia is számít, néha többet, mint az IQ, ez egy külön téma.
KedvelésKedvelés
Kedves Ősasszony!
Szerintem ez attól függ milyenek a gyerek adottságai és a lelki körülményei, az ő szintjéhez kell igazítani az elvárásokat. Lehet egyetemi végzettséget elvárni, de egy olyan gyerektől nem célszerű, akit abszolút nem érdekel/ nem olyanok az adottságai. Épp erről is volt szó a találkozón, xy-tól állatorvosi diplomát vártak, x év után nem sikerült….Aztán a szülei levonták a “megfelelő” konzekvenciákat és újra beíratták az egyetemre…
Manuela
KedvelésKedvelés
Teszem hozzá, hogy én általában nem teszek egyenlőségjelet a magas iskolai végzettség és a kiegyensúlyozott gyermek-szülő kapcsolat között… Nekem azt más árulja el, hogy valóban jó kapcsolatban vannak…
Manuela
KedvelésKedvelés
Én a magas iskolai végzettség és az intelligancia között sem teszek egyenlőségjelet, hiszen a tanuláshoz a mai világban elsősorban szorgalom kell, nem ész. Persze a szorgalom is jól jöhet az életben.
KedvelésKedvelés
Inkább úgy fogalmaznék, hogy a szülő megtett-e mindent azért, hogy harmonikus ember váljon a gyerekéből, és ha az jó tanuló, és lelki értelemben is kiegyensúlyozott, boldog, akkor nyilván ez sikerült.
De írj nyugodtan arról, hogy Neked mi a fokmérő.
KedvelésKedvelés
Próbálok úgy hozzáállni, hogy nem csak az iskolai jegyek fontosak, hanem hogy legyen valami, amit a gyerek szeret, ami fontos neki, amiben sikeres, találja meg a helyét az életben, legyen kiegyensúlyozott ember… Most utólag látom, hogy több olyan osztálytársamra is igaz ez, sőt sikeresek lettek valamiben, akinek rosszabb jegyei voltak az iskolában.
KedvelésKedvelés
Persze, nem az iskolai jegyeken mérhető ez le, de azon, hogy nagyjából ugyanazt tartjuk-e értéknek (ami nagyon sokféle lehet, csak tényleg az legyen, ami), de legalább megnyugtatóan el tudjuk fogadni egymás különböző hozzáállását, na azt hiszem, ez a dolgok lényege.
Napi filozófia megvolt, akkor most jöhet a háztartás. 🙂
KedvelésKedvelés
Az érzelmi intelligenciával kapcsolatos kutatások egyik fő megállapítása, hogy tanulható és fejleszthető (felnőttkorban is), másrészt, hogy több köze van a sikerességhez, mint az IQ-nak. Az iskolai végzettség pedig elsősorban a társadalmi környezet függvénye, tehát a gyermeknek valószínűleg – ha a nagy számokat, azaz a statisztikát nézzük – a szüleihez hasonló iskolai végzettsége lesz, értelmi képességeitől függetlenül. Az pedig, hogy ő mihez kezd ezzel a végzettséggel, nagyrészt az EQ dolga 🙂 Ezért van, hogy sokszor átlagos képességű emberek sikeresebbek lehetnek, mint a nagyon okosak (sikeresség alatt nyilván nem feltétlenül a sok pénzt értem.).
KedvelésKedvelés
Ősasszony, azt ne felejtsük el, hogy a középosztálybeli gyerekek alatt vab egy szimbolikus háló, ami miatt szinte lehetetlen, hogy sikertelenné váljanak. Gondold át, milyen eszközökhöz és külső segítséghez nyúlnál, ha úgy látnád, a gyereknek támogatásra van szüksége a tanulásban. És mi áll rendelkezésre egy alacsony iskolázottságú, nagyon szerény körülmények között élő családnak. Pedig a gyerekeik adott esetben lehetnek azonos képességűek.
KedvelésKedvelés
Ez nagyon szuper, hogy sikeresek lettek az osztálytársaid, jó és rosszabb jegyűek egyaránt 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Margit!
Nagyon jó volt olvasni ezt a beszélgetést. Örülök neki, hogy úgy érzed, a szüleid jól csináltak mindent. Mi is úgy gondoljuk a férjemmel, hogy nem kell annyira túlbonyolítani a dolgot, a legfontosabb a szeretet és az őszinteség. Eddig bevált. Olyan sokszor hallom, milyen nehéz feldoldozni a hatalmas veszteséget az örökbefogadás minden szereplőjének, hogy már néha azt hiszem velünk valami nincs rendben. Nekem pl. mint örökbefogadónak, egyáltalán nem tűnt veszteségnek, hogy nem szültem, nem lett vérszerinti gyerekem, és a te példád mutatja, hogy a gyerek sem feltétlenül éli meg komoly veszteségként, hogy örökbefogadott. Eddig az enyémek sem, igaz ők még csak kiskamaszok.
Gratulálok a gyerekeidhez, csodaszépek mind a ketten! Sok örömöt a családodban és a munkádban is!
KedvelésKedvelés
Kedves Izabella,
köszönöm!
KedvelésKedvelés
Kedves Izabella, olyan jo hogy ezt leirtad, hogy nem vesztesegkent elted meg azt, hogy nem szultel. Nalunk is pontosan ez van, es en is mindig olyan furanak erzem magam, hogy nincs meg az a bizonyos ‘elvart’ vesztesegerzetem. Egyre tobb ilyen szulovel talalkozom. Jo lenne tobb ilyen interjut olvasni, mert sokszor csak a problemakat halljuk, hogy a gyereknek is ez milyen gond lehet kesobb… de mi van ha nem? En mar annyit aggodtam emiatt, hogy neha szinte gorcsosen akarok mondani dolgokat a kisfiamnak, pedig latom hogy nem is erdekli, mert annyira boldog velunk. Nehez megtalalni az egyensulyt. Koszonom az interjut Margitnak is… nagyon jo pelda.
Ami az IQ-t illeti… a kisfiamat is leirtak idegbajosnak, és egyszerunek masfel evesen. Azota (ket eve van nalunk) siman elbeszelget angolul az amerikai barataimmal, magyarul is atlagon feluli a szokincse, nagyon jol szamol (pici szamokat ossze is tud adni) és meg egy csomo mindenben fejlettebb a korosztalyanal. Csak azert mert KAPOTT EGY ESELYT es sok szeretetet.
KedvelésKedvelés
A “nincs veszteséged” azt jelenti, hogy nem is próbáltál meg gyereket szülni?
Vagy megpróbáltad, nem sikerült, de ez nem viselt meg különösebben? Nincs hiányérzeted emiatt?
Vagy volt, de már feldolgoztad, túlvagy rajta?
KedvelésKedvelés
Ez azt jelenti, hogy gyerekkorom óta szerettem volna örökbefogadni. Mikor összeházasodtunk kb. egy évig próbálkoztunk gyerekkel, mindent kivizsgáltattunk. Minden rendben volt, csak gyerek nem volt. Közben beadtuk a kérelmet, tovább próbálkoztunk (de semmi lombik, vagy ilyesmi) majd egy éve múlva megjött a kisfiam.
Szóval ahogy mondod: nincs hiányérzetem, nem viselt meg. Nem volt mit feldolgozni, elfogadtam, hogy igy lett kisbabám 🙂 Utána valahogy már nem is tudtam elképzelni hogy szüljek.
Ez furcsa???? Lehet…
Egyszer megálmodtam az arcát, és pont egy ilyen kisfiú arcot láttam magam előtt 🙂
KedvelésKedvelés
Szia Kriszti,
ezek az álmok:)
KedvelésKedvelés
Nekem ez nagyon érdekes, vallástól függetlenül valahogy a legtöbb örökbefogadónál (beleértve magamat is) látok valami ilyen motívumot (álom, megérzés, Sors, elrendelés, mittudomén).
KedvelésKedvelés
Nekem nem volt mit feldolgozni. Megpróbáltuk a lombikot, mert az a dolgok szokásos rendje, a társadalmi és családi elvárások is arra felé terelgetik az embert. De elég hamar elegünk lett. Eszünkbe jutott az örökbefogadás, és attól kezdve nem bánkódtunk, mert gyereket szerettünk volna, nem feltétlenül terhességet és szülést.A férjemet sem zavarta egy kicsit sem, hogy nem az ő génjeit viszik tovább a gyerekek.
KedvelésKedvelés
Kedves Kriszti,
akkor nem vagyok egyedül 🙂 Szerintem elképzelhető, hogy a gyerekek közül sem mindenkinek van veszteségélménye.
KedvelésKedvelés
Ezzel en is pont igy vagyok. Mi is lombikoztunk, de en a vegerdemenyert csinaltam, a gyerekert, nem a terhessegert es a szules elmenyert, arra nem kifejezetten vagytam. :-\ Valoszinu ezert nem estem teherbe, bar kizaro ok egyikunknel sincs. Igy nekem sincs vesztesegelmenyem, nem gyaszoltam meg a meg nem szuletett gyerekeimet, nem eltem ezt meg traumakent, sot. Ugy latszik tobben vagyunk ilyen “csodabogarak”. 🙂
KedvelésKedvelés
Jaj de jó!
A Mózeskosár klubban is találkoztam két ilyen anyukával… lehet hogy vagyunk egy páran. Az emberek élete nem egy sablon, hogy ugyanúgy vágyunk dolgokra, vagy élünk át dolgokat. Lehet, hogy az ilyenekről is többet kellene beszélni, hogy senki se érezze magát csodabogárnak. 🙂
KedvelésKedvelés
Elkezdtem én is magamba nézni, hogy hol a veszteségélmény, de szerintem rég túl vagyok rajta, egyáltalán nem foglalkoztat, hogy nem szültem, ahogy fent írtátok, a gyerek a fontos, a terhességre meg a szülésre soha nem vágytam különösebben.
KedvelésKedvelés
Nagyon kedves interjú, szuper cukik a gyerekek, és nagyon szimpatikus a szülői hozzáállásod Margit, gratula! Egyetértek azzal is, hogy az iq csak egy a személyiséget meghatározó tényezők közül, és nem feltétlenül a legfontosabb. A kreativitás, az érzelmi intelligencia, a kiegyensúlyozott személyiség simán tudja ellenpontozni, amit meg sokban meghatároz a szocializáló környezet.
Engem az érdekelne, miben/hogyan fejeződött ki a Téged örökbefogadó szüleid szeretete? Csak hogy a pozitív példából is tanulhassunk, nyugodtan irhatsz kisregényt 🙂
KedvelésKedvelés
Sziasztok,
jó olvasni a hozzászólásokat és hogy milyen témák is vetődnek fel még menetközben. Az intelligenciáról akartam még tegnap írni, de a net nem engedte:) Szóval nemrég vitába keveredtem egy kedves ismerősömmel. A vita tárgya az volt, hogy szerinte egy alkoholista anyuka gyerekének mennyi esélye van a normális életre akkor, ha kiszakad az eredeti közegből (örökebfogadás). Szerinte semmi, ugyanúgy alkoholista lesz, és szegény gyermek eleve sérültként fogja leélni az életét (a statisztikákra hivatkozott). Ekkor bemutattam magamat:) Nem tudom, milyen szülőktől származom (lehetnek alkolholisták is), de a szüleim nevelése és szeretete révén lettem az, aki (és még a bűvös kétbetűs is megvan:)). Azt hiszem, azóta ezen gondolkodik…
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Én ismerek olyat (nem egyet), aki alkoholbeteg gyerekeként a vsz családban felnőve sem lett alkoholbeteg, ilyen is van. Már csak azért sem szeretem, ha valaki mindent a genetikára akar fogni, mert az olyan, mint az eleve elrendeltetés, én meg szeretek hinni a szabad akaratban és a döntésekben – még akkor is, ha az ember azon a terepen tud mozogni a döntéseivel, amit lehetősége van megismerni; de akkor is, mégis, van önrésze a saját sorsában mindenkinek (kinek több, kinek kevesebb, ki szorosabban megragadja, ki könnyebben engedi csúszni, de a lehetőség szerintem mindenkinek van, nem determinálnak csak a gének és csak a gyerekkor).
(Küldd csak az ismerősödet, szétcincálom, szívesen 😉 )
KedvelésKedvelés
En is ismerek olyat a rokonsagbol is es barati korbol is, ahol diplomasok voltak a szulok, de ittak, az anya mindket helyen alkoholista volt, megis a gyerekeik sikeresek lettek, mind diplomasok, az egyik orvos….
KedvelésKedvelés
Mondjuk ez még önmagában nem sokat jelent, a szülő alkoholizmusa akkor van káros hatással a gyerekre, ha az alkoholbeteg szülővel nő fel, de nem csak azért, mert esetleg ő is alkoholista lehet, a (kezeletlen) függőséggel vagy más (szintén kezeletlen) lelki betegséggel küzdő szülővel a gyerek kevésbé van biztonságban, fizikailag és érzelmileg egyránt, ennek bizony lehetnek következményei, ez nem vitás. Fizikai értelemben akkor lehet jelentősége az alkoholizmusnak, ha a terhesség alatt az anya rendszeresen fogyaszt alkoholt, mert akkor a baba függőként jöhet a világra és életének első heteit elvonás alatt tölti, aminek lehet hatása a fejlődésére. A vérszerinit szülők alkoholfogyasztásának következményeként előállt egészségkárosodás is lehet hatással a magzatra.
KedvelésKedvelés
Nem fáklyásmenet egy alkoholbeteggel felnőni, sok nehézsége van, és sok pszichés probléma adódhat belőle, és a magzati alkohol szindróma problematikáját sem akarom elbagatellizálni, és valóban nagyobb eséllyel lesz függő (nem feltétlenül és kizárólag csak alkohol) aki függővel nő fel (szintén nem kizárólag csak alkohol), sőt, a függés hajlamát (avagy az arra hajlamosító biokémiai hátteret) valóban lehet örökölni is. Csak az ellen protestálok mindig, hogy sokan hajlamosak egyértelmű egyenlőségjelet tenni, ha valakinek függő szülője van, akkor az illető is arra van predesztinálva. Ez ellen az egyenlőségjel ellen nyekegek mindig. Hogy ez még akkor sincsen kőbe vésve, ha valakinek a genetikája is, meg a környezete is ezt segíti elő. Nagyobb valószínűség, persze, de leírni előre akkor sem lehet senkit emiatt.
KedvelésKedvelés
És igazad is van.
KedvelésKedvelés
Ja, de igazából arra akartam reagálni, hogy a sikeres karrier még nem jelenti, hogy az illetővel minden rendben és nem küzd esetleg pszichés, netán függőségi problémákkal…. Tehát önmagában abból, hogy valaki orvos lett még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni 🙂
KedvelésKedvelés
Ez így van, erre mondják nálunk, hogy az alkoholbetegség igazán demokratikus, mert bármely társadalmi rétegben, bármely szakma képviselőinél, bármely nemben “felütheti a fejét”, habár persze van, ami hajlamosít. Pl. az orvosok közt arányaiban sok van.
KedvelésKedvelés
Kedves Mr.B,
ez nagyon nehéz kérdés, magam is a tanultakat próbálom alkalmazni:)
Szóval a szüleim szigorúan neveltek, de szeretve. Nem adtak meg mindent (ma sajnos sokan aszerint élik meg a szeretetet, hogy mennyi tárgyi dolgot adnak a gyermeknek), amit kértem, de ha vmit nagyon akartam, ahhoz hozzásegítettek. Én szerettem tanulni, olvasni (bár olvasni nehezen tanultam meg, de azóta nem tudok betelni a könyvekkel), de anyukámék mndig segítettek ebben is. Ha kellett, minden nap kikérdezték a leckémet, gyakran én magam kértem. Soha nem mondták, ha rossz jegyet szereztem, hogy micsoda dolog ez…viszont ha jó jegyet kaptam, nagyon megdícsértek. Sokat voltunk együtt, persze voltak barátaim (vannak is), de a családommal együtt töltött kirándulásokat, nyaralásokat nagyon élveztem. Sok programot szerveztek, de volt kertünk is, ahol csak úgy lehettünk. Értékrendet mutattak, amiért nagyon hálás vagyok. Bár ők nem vallásosak, de sok esetben olyanfajta erkölcsi normákat mutattak nekem. A pályaválasztásnál ők mást szántak volna nekem, de én makacs vagyok, kitartottam az elhatározásom mellett, és ők mellettem. És igen, volt hogy rokon akart lebeszélni a pályáról, de ők akkor is mellettem voltak (vannak szerencsére).
Nekünk is voltak vitáink, durva dolgokat is vágtam a fejükhöz (mint minden kamasz) és kaptam pofont is (nem sokat). De amit most a gyakorlatban is látok, hogy milyen nehéz: ha én megbántottam őket, ők akkor sem mondtak nekem semmi rosszat… Egy idő után mindent meg tudtunk beszélni (és ez mind a mai napig így van).
Nem is tudom, tényleg novella lesz:) Összefoglalásként mit tudnék mondani a nevelésről? Türelem, szeretet és elfogadás, és őszinteség. Még biztos eszembe jut majd pár dolog még, egyenlőre ennyi. Szerintem szülőként ezek körül a türelmet nehéz gyakorolni…
KedvelésKedvelés
Milyen pályát választottál végül?
Mennyire ment nehezen az olvasás, mennyi ideig tartott megtanulni?
Én nem vagyok örökbefogadott, de én is azt mondom, mindent jól csináltak a szüleim.
KedvelésKedvelés
Kedves Dunavirág,
akkoriban viszonylag keveset képeztek belőle, eléggé fiús szakma volt, és hát az elhelyezkedés sem volt biztosított. Egyébként geográfus lettem (földrajztudós)… De én mióta elkezdtem földrajzot tanulni, tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. És nem bántam meg. Mindig találtam megfelelő állást és még a szakmában is dolgozom.
Amennyire emlékszem, olyan két év kellett, de ez nagyon intenzív gyakorlást jelentett anyukámmal. Emlékszem, az első könyv, amit elolvastam, az Egri csillagok volt:)
KedvelésKedvelés
Margittal együtt jártam egyetemre, a világ legtürelmesebb, legkiegyensúlyozottabb embere volt, szimpatikus, megbízható, jó barát. Most tudtam meg, hogy örökbefogadott! Innen is ölellek Margit, és ismét egy jó példa, szívet melengető történet!
KedvelésKedvelés