Mikor mondjam el? Kinek mondjam el?

Kinek mondjam el, hogy örökbe fogadtuk a gyereket? Mikor? Hogyan?

A kérdést a blogtalálkozón is feltették a várakozók. Leírom, én hogy csináltam. (Ha a mi örökbefogadásunk története érdekel, a személyes kategória alatt tudsz kukkolni!)

Én valószínűleg az egyik véglet vagyok a témában, nálam zárkózottabb ember sok akad a kérdésben, nyitottabb kevés. De talán nem haszontalanok a tapasztalataim. Röviden: én szinte mindenkinek elmeséltem.

Nagy-Boglárka

A dolgomat megkönnyítette, hogy egy másfél éves kisfiút fogadtunk örökbe egy három és fél éves vér szerinti kislány mellé. Egyrészt, pár éve már bejelentettem egy gyerek érkezését, meríthettem azon tapasztalatokból. Másrészt, a gyerekes közösségekben addig is megfordultunk, tehát látványos volt a gyerekszám növekedése. Amúgy is, szerintem egy másfél éves gyerek megjelenését nem lehet máshogy magyarázni. Hazudni nem fogok, lehet hallgatni, de akkor meg a hátam mögött fognak beszélni. Jobb kézben tartani az információt. Harmadrészt, én szívesen beszélek erről a témáról, és nem látom, mit kéne szégyellni.

A jelentkezés és várakozás alatt a családtagoknak és a közeli barátoknak mind elmeséltük, mire vállalkoztunk. A szüleinket folyamatosan tájékoztattuk az eseményekről (alkalmasság, tanfolyam, határozat). Ne feledjük, hogy a nagyszülők generációja nincs annyira képben az örökbefogadásról, esetleg évtizedekkel korábbi sztorikból merítik a tapasztalatokat. A téma többszöri előkerülése alkalmat adott, hogy feltehessék a kérdéseiket. A barátoknak ugyanígy. Így már előre tisztázni tudtuk a felmerülő aggályokat, és a barátok, rokonok is velünk haladtak a folyamatban.

Közvetlenül a gyerek érkezése előtt volt pár hetünk, mikor már tudtuk, hogy mikor, honnan, milyen gyerek érkezik. Ekkor szóltam a főnökömnek, a munkatársaimnak, a gyerekorvosnak, a nagyobbik gyerek óvónőinek (azt gondolom, egy másfél éves tesó érkezése a gyerek életében elég jelentős pedagógiai esemény, amivel a gondozónőknek tisztában kell lenniük), és pont ekkorra esett a közös szilveszterezés a tágabb baráti körrel, nekik is elmeséltem.

A gyerek érkezése után közöltem a nagy hírt a szomszédokkal, és mindazokkal, akiknek feltűnt, hogy egy helyett két gyerekkel sétálok. Ez volt a körlevelek ideje is. Mindazoknak megírtam kisfiunk érkezését, akiket korábban a lányunk születéséről is értesítettem. Lehet, hogy pár embernek nem tűnt volna fel, de úgy éreztem, megfosztom valamitől a gyereket, ha ő “csak úgy ott van”, és nem jár ki az ünneplés, az öröm az érkezése körül. Pont az érkezés után pár hónappal volt osztálytalálkozó, ott is elmondtam, nem lett volna muszáj, de meg akartam osztani az örömömet.

Kinek nem mondom el, hogy örökbefogadott? Mindazoknak, akikkel nem állok rendszeres kapcsolatban, akiket életem más kisebb-nagyobb eseményeiről sem informálok. Például

  • az óvónőknek és azon ovis szülőtársaknak elmondtam, akikkel jóban vagyok, de a többiekhez nem mentem oda egyesével
  • a lányom úszóedzőjének elmondtam, de a szülőtársaknak nem
  • a játszótéren nem szoktam elmondani, ha valakivel tíz mondatot beszélek
  • még akkor sem, ha megdicsérik, hogy hasonlít rám:-)
  • orvosi vizsgálatnál akkor mondom el, ha szerepe van (vérvételnél nem, fejlődési vizsgálatnál igen)
  • ha a munkahelyemről felhív egy eltévedt ügyfél, csak annyit mondok, hogy gyesen vagyok, de nem részletezem.

De ha ezek közül valaki rákérdez, honnan ez a gyerek, akkor is elmondom.

Nekünk összességében a teljes környezetünk jól vette a hírt. Egy-két embernek voltak aggályai még az örökbefogadás előtt, de azokat még előre sikerült tisztázni, a konkrét gyerek érkezésének mindenki örült. Meglepően sokan megnyíltak a hír hatására, beszámoltak saját meddőségi problémájukról vagy hasonló szándékukról.

Ti kinek mondtátok el? Kinek nem?

Ha nemrég fogadtál örökbe, vagy most barátkozol, várlak szeretettel a Mazsola csoportba, ahol hasonló helyzetű szülőkkel ismerkedhetsz egy igényes, zárt közösségben, online, szakember vezetésével, és a fentihez hasonló kérdésekről is tapasztalatot cserélünk. 

Mazsola csoport 0-6 éves gyerekek szüleinek

67 gondolat “Mikor mondjam el? Kinek mondjam el?” bejegyzéshez

  1. Kata 2014. szeptember 4. / 07:44

    Ez a felsorolás itt a végén nagyon hasznos nekem, köszi érte. Olyan nehéz meghúzni a határokat néhol, mert az emberek kíváncsiak, én meg hajlamos vagyok túlságosan nyílt lenni.

    Nálunk most a tág család felkészítése folyik. Általában csak esküvőkor (és temetéskor, szerencsére ebből kevés van) találkozunk személyesen, de azért tudunk egymásról, és nem szeretnék kellemetlen megnyilvánulásokat, abból amúgy is kijut bőven. Szóval vettem egy nagy levegőt a legutóbbi összejövetelen, és mindenkihez odamentem beszélgetni, a legutóbbi ilyen alkalom még nem volt megfelelő, de most! – Emberem szintén rótta a köröket, vicces, de alig találkoztunk aznap este, mert mindenki lekapcsolt bennünket külön.
    A beszélgetések kb a következő forgatókönyv szerint zajlottak:
    Elregélték az életüket, én szándékosan előbb őket akartam hallani, tény és való, hogy én mindenkiről többet tudok, mint amennyit az illető rólam, és ez így van jól szerintem, így pontosra be tudtam lőni, ki hogy fog reagálni. Aztán ugye, milyen a rokoni lélek? A harmadik kérdése mindenkinek az volt, hogy “naaaa, oszt mikor már mikor lesz mán?” Azokat a fejeket, amiket azután láttam, hogy közöltem, pontosan másfél év múlva, és egyébként már jó egy éve várandós vagyok! Fel kellett volna vennem videóra. Láttam a fogaskerekeket a fejekben, “de hát az csak 9 hónap, hogy is van ez? Honnan tudja ilyen pontosan, hogy másfél év múlva?” (itt csúsztattam kicsit) Aztán széles mosollyal közöltem, hogy örökbe fogadunk, és valahol már úton a gyerek. Néhányan óriási zavarba jöttek (pláne azok, akik totál konkrétban érdeklődtek a nemi életünk iránt, a kis kedvesek…), és kellett pár perc, mire lenyugodtak. Majd következett 5 perc beszélgetés a témában, relax búgó hangon megnyugtatóan válaszolgattam az amúgy többnyire logikus kérdésekre, és azon vettem észre magam, hogy még vigasztalom is őket, de legalább már tudják, és pozitív volt a fogadtatás.

    A munkahelyemen a kollégák közül csak az tudja, akivel közölni akartam, és érdemesnek tartottam arra, hogy tudja, a többiekkel nem foglalkozom, ha nem tetszik, be lehet szólni, de azt nem teszik zsebre, ami utána jön (már gyakorlom az “anyatigris” szerepet)
    A barátok pedig együtt drukkolnak a szűk családdal a sikeres és gyors landolásért.

    Kedvelés

    • Ildi 2014. szeptember 4. / 07:56

      De miért szólnának be? Mit? (Mármint a kollégák) El sem tudom képzelni. Maximum előjönnek valamilyen 50-es évekbeli rémtörténettel…

      Kedvelés

      • Kata 2014. szeptember 4. / 08:05

        ohohoooo, szép kis darázsfészek ám ez itten. A lombikos kolléganő is kapott olyanokat, hogy csak lestem…

        Kedvelés

    • Ildi 2014. szeptember 4. / 08:00

      Az enyémek eddig kivétel nélkül örültek (kb. mintha azt jelentettem volna be, hogy kisbabát várok), csak feltettek egy csomó megválaszolhatatlan (de jóindulatú) kérdést, pl. “És mégis mennyit kell várni?”

      Kedvelés

    • Örökbe 2014. szeptember 5. / 09:08

      Tök jól csinálod.
      Igaziból annak nincs jelentősége, hogy a játszótéren egy idegennek elmondod-e vagy nem. Nem történik semmi egyik esetben sem. Ha van kedved kicsit ismeretterjeszteni, akkor lehet, ha nem, nem. A lényeg, hogy akikkel szoros kapcsolatban vagytok, azok jól vegyék az örökbefogadást. Eben segít nekik, ha többször előkerül a téma, feltehetik a kérdéseiket, és mire itt a baba, már ők is mindent tudnak.

      Kedvelés

  2. gingallo 2014. szeptember 4. / 08:21

    Zsuzsa, tetszik a hozzáállásod, mi is pont így csináljuk. De jó, hogy így összeszedted!

    Az iskolás blogbejegyzés alatti hozzászólásokban ígértem, hogy elmesélem, hogy zajlott az első ovis szülői (ahol készültem bejelenteni az öröbefogadást). Nos: az óvónénik mondták, hogy mutatkozzunk be, mondjuk a gyerek nevét, és bármit, amit akarunk. A nevek mellett többnyire a tesókat mondták a többiek, hogy ő is ide jár, vagy akármikorra várjuk stb. Úgyhogy én is mondtam, hogy kinek vagyok az anyukája, és hogy nálunk mekkora a tesó, és hogy mi őket örökbefogadtuk, és úgy neveljük őket, hogy ők ezt tudják. Aztán ment tovább a kör. Ennyi :). Se hang bennszakad, se fanfár nem volt :). A szülői végén, amikor kiderült, hogy több gyerek küzd hasonló egészségügyi problémával, akkor egy anyuka annyit kérdezett, hogy mikor érkeztek hozzánk a gyerekek. Ennyi :).

    Kedvelés

    • Örökbe 2014. szeptember 5. / 09:09

      Ha lenne ilyen nagykörös bemutatkozás, én is elmondanám.

      Kedvelés

  3. Judit 2014. szeptember 4. / 08:45

    Mikor még csak készültünk, sokan érdeklődtek. Mikor megtudták, hogy örökbe fogunk fogadni, mindenki mindenféle rémtörténetekkel jött a “álmodban elvágja a torkod”-ig bezárólag. Aztán a baba persze mindenkinek tetszett 🙂 Érdekes, hogy az első babánál a lakókörnyezetemben még sokan azt hitték, én szültem, a másodiknál tűnt fel mindenkinek, hogy itt valami turpisság van. Előítéletekkel már a babával nem találkoztam. Ennek ellenére akinek lehet, nem mondom el. Persze van, aki a játszón is tudja, és az oviban is tudják. Az is igaz, olyan sokmindenkivel nem beszélgetek. Ahogy nőnek a gyerekek, egyre kevésbé ez a legfontosabb “adat” róluk.
    Azt azért el kell mesélnem, az életet adó 37 hetes terhes volt, mikor megismertük, pár nap múlva a szilveszteri bulin jelentettem be a barátoknak, hogy 37 hetes terhes vagyok 🙂 Volt is meglepetés, majd hatalmas öröm.

    Kedvelés

  4. Ani 2014. szeptember 4. / 08:47

    Mi a felkészülés ideje alatt a családot és a közelebbi barátokat avattuk be. Amikor megszületett, a munkahelyen elmondtam, mindenki nagyon kedves, segítőkész volt. A szomszédoknak és a gyerekorvos/védőnőnek is elmondtuk. Kaptunk negatív beszólásokat is, volt, aki nem győzte dicsérni a lányunkat, hogy milyen szép, majd amikor megtudta, hogy örökbe fogadtuk, akkor fancsali arccal közölte, hogy tényleg, látszik rajta, mert olyan barna a bőre (világos barna hajú, kék szemű és hófehér bőrű a lányunk). A Lányunk úgy született, hogy a fenekén van egy folt, valószínű megnyomódott szülés közben. Csípőszűrésen nézegeti az orvos, alig tűnt fel neki. Ugye a családi anamnézisnél elmondtam, hogy örökbefogadott, erre az orvos sanda pillantással megkérdezte, hogy akkor a folt azért van, mert verjük a gyereket???? Ezután szó szerint kivallatott, hogy látta-e ezt a foltot más orvos is (persze hogy látta…). Ezek után én arra jutottam, hogy nem mondjuk el sehol, csak akkor, ha nagyon muszáj. Ez a lányom magánügye, nem akarom, hogy emiatt hátrány érje, megbélyegezzék vagy ilyesmi. Sokan arra, mikor mondom, hogy örökbe fogadtuk, csak sajnálkozva annyit mondanak, hogy “szegéééény, nem baj…”

    Kedvelés

    • vicq 2014. szeptember 4. / 11:43

      Vér szerinti gyereketeknek is lehetne mongolfoltja, nem kell hozzá feltétlenül roma származás, az csak növeli a valószínűséget, és mellesleg az orvoskollégának is kellett volna mongolfoltot látni már. Nem nyomódástól van, inkább egyfajta anyajegy-féle, csak inkább kékes színű. 2 éves kor körülre erősödhet, utána halványul, általában felnőttkorra eltűnik. Elég felháborító, ha manapság is a veréssel asszociálják még orvosok is. Relatíve értelmes cikket az angol wikin találtam róla: http://en.wikipedia.org/wiki/Mongolian_spot , de biztosan van magyarul is jó; csak a Matolcsy… khmm… laikus félreértelmezésével vannak tele az első sorok a magyar nyelvű találatok esetén. Akinek a gyerekének van, érdemes képben lenni a jelenséggel, mint “jogos önvédelem”. Ja, igen, sok helyen lehet olvasni olyat is, hogy születéstől jelen van, és amelyik nem, az nem az, hanem mégiscsak biztos bántalmazás – ez sem igaz, mivel az első 2 évben erősödhet, pl. az én lányom is azok közé tartozik, akinek születéskor olyan halvány volt, hogy egyáltalán nem is látszott (pedig a védőnő direkt kereste is…), most is csak akkor látom, ha direkt nézem, de akkor azért igen, kb. másfél éves korától (és nem, nem lett azóta folyamatosan “ütődött” 🙂 ). Szóval, nem kell hozzá feltétlen az öf-t elmondani, de ezt érdemes tudni, hogy mongolfolt, és ha az orvoskolléga nem tudja, akkor egyrészt szégyellje magát, másrészt meg google-zzon rá.

      Kedvelés

      • Cosima 2014. szeptember 4. / 12:00

        Ezt én is akartam írni, csak hirtelen nem tudtam elképzelni, hogy egy orvos ne tudjon a mongolfoltról :S A mi fiunknak is van, születéskor nagyon erős volt, most már halványabb. Bölcsibe és oviba indiláskor biztos szólni fogok, nehogy ütésnek gondolják az esetleg tájékozatlan gondozók.

        Kedvelés

        • Ani 2014. szeptember 4. / 20:18

          Amikor bizonygattam, hogy nem verjük a Lányt, akkor nagy kegyesen azt válaszolta, hogy na jó, akkor ráírom a leletre azt is, hogy mongol folt van a babán. Szóval tudta, hogy mi az… Rettenetesen megalázó volt az egész… :(((

          Kedvelés

      • erenya 2014. szeptember 4. / 18:40

        Fura, nem tudtam, hogy romáknál is előfordul a mongolfolt. Ismerek valakit, aki kunmagyar (jàsz) származék, neki pl. van.Ugye a szittya ázsiai örökség 😀

        Kedvelés

        • ginaszelena 2014. szeptember 4. / 22:07

          Valójában Magyarországon főleg a cigány etnikumhoz tartozó embereknél jellemző (India is Ázsiában van) 🙂
          Magyarországon gyakorta a cigányoknál gyakoribb!
          Íme a gyakoriság:

          Ázsia etnikumhoz tartozó népeknél: 85 – 90% gyakorisággal észlelhető az újszülötteknél.
          Fekete etnikum: 85 – 90% gyakorisággal észlelhető az újszülötteknél.
          Amerikai indiánoknál, 80 -85% gyakorisággal észlelhető az újszülötteknél
          Dél-Amerikaiaknál 45%
          Európa, Mediterrán térség, s 40%
          Kelet Európa 20%
          Kaukázusi rassz: 5 -10 % – A legritkábban náluk fordul elő!

          Kedvelés

          • erenya 2014. szeptember 6. / 17:44

            Épp ez az!!! A cigányok, bár ázsiaiak, de nem mongoloid rasszhoz tartoznak hanem az europidhoz, mint a hinduk és az arabok is.

            Kedvelés

            • erenya 2014. szeptember 6. / 17:45

              Ennyi erővel a magyarok, mármint a magyar embertípus, az eredeti (amiből alig van már), amely átmenetet képez a mongoloid rassz felé, ahogy az embertanászok kimutatták (erre írtam a szittya örökséget viccesen) sokkal inkább esélyesek a mongolfoltra.

              Kedvelés

            • vicq 2014. szeptember 6. / 23:11

              Mégis gyakoribb a mongolfolt náluk, ne kérdezd miért, de ez van.

              Kedvelés

          • pitypang 2014. szeptember 7. / 09:16

            A mongolfolt szép megfogalmazásban: “A keresztcsont fölött elheyezkedő, röviddel a születés után jelentkező, elmosódott hatású kék folt. A kék elszíneződést a dermális melanociták okozzák, amelyek a migrációs fázisukban vannak a neurális rétegből. A foltok a korral elmúlnak.”
            Vagyis a bőr festéktermelő sejtjei még nem jutottak el midenfelé a testen, hanem a keresztcsonti tájékon vannak felhalmozódva, és innen vándorolnak szét (ezért halványul majd többnyire el is múlik idővel). Nem igazán a mongol származással van összefüggésben, inkább a későbbi bőrszínnel.
            A statisztikához: két cigány származású fiam van, mindkettőnek volt picikorában.

            Kedvelés

            • Balu 2014. szeptember 9. / 16:37

              Jé, de érdekes! Most hallok róla először. Nekünk volt a (félig cigány) kislányunkon.

              Kedvelés

      • Örökbe 2014. szeptember 5. / 09:15

        Azt már nem is mondom, hogy vér szerinti gyereket is verhetnek a szülei…

        Kedvelés

        • vicq 2014. szeptember 6. / 23:13

          Ja, igen, leragadtam a nekem érthetetlen résznél, hogy hogy a tökbe nem tudta a kolléga, hogy mongolfolt??? De egyébként tök igazad van, vsz gyerekek körében sem kisebb a bántalmazás.

          Kedvelés

  5. háztartásbeli andrea 2014. szeptember 4. / 09:04

    Én ugye még nagyon az elején tartok, de őszintén szólva már most elég nehéz olykor magamban tartanom 😀 Még csak a szűk család és a barátok tudnak róla. A határozat kézhezvétele utánra tervezem a csap kinyitását.

    Kedvelés

    • háztartásbeli andrea 2014. szeptember 4. / 09:06

      Kivéve munkahely, mert ott szerintem akkor fogok szólni, ha van már valami konkrétum. Egy kolleganőm tud róla, de vele barátok is vagyunk, szóval sok mindent megbeszélünk 🙂

      Kedvelés

    • gingallo 2014. szeptember 4. / 10:39

      Szerintem az elején nehezebb magunkban tartani :). aztán több hétköznapi dolog történik, és egyre kevesebbet jut bárkinek az eszébe.

      Kedvelés

  6. Cosima 2014. szeptember 4. / 10:58

    Nálunk más volt a helyzet, ugyanis első gyerekként érkezett a kisfiunk és újszülöttként. Előtte nem sok kapcsolatom volt a kisgyerekes körökkel és témákkal. Miután megvolt a jelentkezésünk a Tegyesznél, elkezdtük elmondani a családnak és a barátoknak, hogy mire készülünk. A barátok szinte mind nagyon örültek, mert tisztában voltak vele, hogy mióta várjuk a babát hiába. Anyám egy éjszakát nem aludt, miután elmondtuk. Apám azon aggódott, hogy mit hoz magával majd ez a gyerek. Komoly kísérletet tettek rá, hogy rábeszéljenek az angliai lombikra, mert ott jobbak a sikermutatók 😀 Aztán karácsony előtt pár nappal kaptuk meg a határozatot, amit piros szalaggal átkötve tettünk a fa alá, mint a legszebb ajándékot. Távolabbi rokonoknak is megmutattuk, akikkel csak ünnepekkor találkozunk. Persze a legeslegszebb ajándék 3,5 fél hónap múlva érkezett egy újszülött (fél)roma kisfiú személyében 🙂 Felkészülve nem voltunk, de borzasztüóan örültünk és a szüleim is azonnal elfogadták, amint meglátták és szeretik a kisunokájukat. Velük együtt a többi rokon és barát is. A munkatársaimmal is megosztottam a jó hírt, ők ugye nem tudták hova tenni, hogy hirtelen eltűntem és pár nap múlva az automata emailem azt mondta, hogy szülési szabadságon vagyok 😀 A közvetlen kolléganőmet már korábban beavattam.

    Tájékozatlanságból adódó fura kérdések voltak útközben: Választhatsz-e gyereket? Ugye kékszeműt választasz (minden újszülött kékszemű :S)? Mikor kaptok babát? Mennyibe került a gyerek (arrgh!)?

    Mivel az egész gyerekezés új volt nekem, több hónapba telt, amíg kialakult a stratégiám, hogy kinek beszéljek róla és hogyan mondjak igazat anélkül, hogy egy ismeretlen játszótéri nagymamát lerohannék a történetünkkel. A legnagyobb tanulság az, hogy az ismeretlen járókelők, játszótéri nagymamák igazából magukról akarnak beszélni. Tehát egy rövid válasz után ha visszakérdezek az unokájáról, akkor arról órákat tud mesélni. Főleg a legelején volt sok kérdés, de a mai napig vannak: Szoptatok-e? (kinek mi köze hozzá??) és a nemleges válasz után jöttek a jótanácsok. Milyen volt a szülés? (az gyors és komplikációmentes, igaz nem én szültem :D) Kire hasonlít a gyerek? (inkább az apjára) Magyar-e az apja? (Nem. Ja, akkor értem) Kinek van ilyen szép göndör haja a családban? (a nagyszülőknek véletlenül göndör hajuk van).

    Még előttünk áll a közösségbe való bevezetés, ahol majd a józan ész szerint járok el. Az orvosai és a védőnő természetesen az elejétől tudják és diszkréten kezelik az információt. Idegen orvossal én is akkor osztom meg, ha ennek relevanciája van (előfordult-e a családban tompalátás? hát ezt ugye nem tudom).

    Mára kialakult egy olyan pozitív kör családtagokból és barátokból a fiam körül, akik tudják és elfogadják az öf-t. Természetesen igyekszünk kezelni ezt a tényt, nem akarjuk sem túlhangsúlyozni sem eltitkolni.

    Az nem teljesen tiszta még számomra, hogy a családban és baráti körben lévő kisebb-nagyobb gyerekeknek mit és hogyan érdemes mondani. Ha kérdeznek, válaszolok, de kíváncsi lennék a ti tapasztalataitokra.

    Kedvelés

    • Dobos Orsolya 2014. szeptember 4. / 11:21

      Spoiler következik ;): Ungvári Bélyácz Betti legújabb könyvének lesz a könyvbemutatója szeptember 27-én, és ott fogunk ilyesmiről is beszélgetni.

      Kedvelés

      • Cosima 2014. szeptember 4. / 11:23

        Hű, és hol lesz, ha nem zárt körű az esemény?

        Kedvelés

        • Dobos Orsolya 2014. szeptember 4. / 20:53

          Nem zárt körű, sőt! Itt is hírt adunk róla, ha jól tudom, holnapra lesz készen a meghívó.

          Kedvelés

          • Cosima 2014. szeptember 5. / 16:23

            Örülök és igyekszem elmenni!

            Kedvelés

    • Örökbe 2014. szeptember 5. / 09:13

      Ez tök jó meglátás, Cosima. Már hogy magáról akar beszélni a másik.
      Nem akarnak ám vájkálni amúgy sem, csak valahogy elindítják a beszélgetést. És igen, csecsemőnél meg a Hol szülted? Milyen volt a terhesség? Szoptatsz? stb. kérdések jönnek maguktól.

      Nekem eleinte az olyan típusú kérdésekre volt nehéz reagálni, mint Mindig ilyen jó evő volt? Mióta nem használtok babakocsit?

      Kedvelés

  7. Raize 2014. szeptember 4. / 19:21

    Mi is nagyon az elején vagyunk még, de már mondjuk 😀 Először arra gondoltunk a határozatig nem beszélünk a dologról csak a legszűkebb családnak, hátha nem tartanak alkalmasnak bennünket. Aztán rájöttünk, hogy előbb utóbb csak lesz nekünk is határozatunk, úgyhogy jött a szélesebb család meg a barátok. Mondjuk nekünk a környezetünk elég jól ismeri a helyzetünket, no meg az egészségügyi problémáimat, szóval nem nagyon lepődtek meg… A nálunk leggyakrabban felmerülő kérdés az a és mikor lesz ebből gyerek kérdés.

    Kedvelés

    • Kata 2014. szeptember 4. / 19:39

      Miért gondoltad, hogy nem lennétek alkalmasak?

      Kedvelés

      • Raize 2014. szeptember 5. / 14:05

        😀 hááát ez egy jó kérdés, nem tudom, igaziból nem tudtuk, hogy mégis hogy megy le az eljárás, valószínűleg csak biztonsági félés volt leginkább…
        Nálatok nem volt ilyen?

        Kedvelés

        • Kata 2014. szeptember 5. / 16:29

          Még az elején felmerült a kérdés, hogy albérletbe kaphatunk-e babát. Ezért a jelentkezés előtt írtam egy e-mailt az ügyintézőnek, aki megnyugtatott. Úgy voltunk vele, jobb az elején tisztázni ezt, ha kizáró ok, akkor ez nem a mi utunk, mert csak azért nem fogunk összeköltözni egyik szülőnkkel sem, mert gyereket akarunk.
          Onnantól fogva nem volt több kétség. Két diplomás, fiatal, normális családból származó, házasságot kötött ember, leinformálható munkahellyel fix jövedelemmel és háttérrel, a környezetünkben senki nem büntetett előéletű, vagy pszichiátriai eset. Aki ennél többet akar egy örökbe fogadni készülő pártól, az menjen a sunyiba.
          Ráadásul mire odakerültünk, elolvastunk a témáról vagy egy rakás könyvet, tudtuk, hol mire számíthatunk, és az első találkozó után már azt is tudtuk, mire számíthatunk személyi alapon és hozzáállásban, aztán meg már csak objektív és intelligens megközelítésre volt szükség.

          Kedvelés

          • Raize 2014. szeptember 5. / 17:26

            Az első TEGYESZ megbeszélés után már mi is így voltunk! Nem tudom mi is tudtuk, hogy két diplomás fiatal viszonylag jó egzisztenciával, szuper családdal, jó eséllyel indul, de valahogy mégis aggódtunk. Aztán amikor láttuk, a tanfolyamon, hogy hányan jelentkeznek, alap információk nélkül, valahogy a helyére került minden…

            Kedvelés

  8. ginaszelena 2014. szeptember 4. / 21:49

    Ok, akkor most S.O.S. válaszoljon akinek iskolás gyereke van, mert itt őrlődök. Kislányom elsős lett. Férjemmel tanakodunk, hogy a lányunkat is megkérdezzük, elmondatjuk-e a tanítónéniknek. Ő koraérett, nagyon adekváltan kezeli és nem is beszél róla másokkal, mások előtt sem. Én azért tartok tőle, hogy egy-egy vers, mondat az iskolában bármikor előfordulhat. Én beszélnek róla a tanároknak. Hogyan kérdezem meg a lányomtól szerintetek? (6 éves)

    Kedvelés

    • Dobos Orsolya 2014. szeptember 4. / 21:56

      Ginaszelena, így direktben nem próbálod meg? Elmondhatnád a kislányodnak, hogy miért tartod fontosnak ezt, hogy szerinted milyen helyzetekben segítene, ha a tanító ezt tudná. És ennek fényében megkérdezhetnéd tőle, hogy mit szól a dologhoz.

      Kedvelés

      • Dobos Orsolya 2014. szeptember 4. / 22:43

        Még az jutott eszembe, hogy ha a megmondás mellett döntötök, lehetne úgy megmondani, hogy a kislányod is jelen van, és együtt mondjátok meg. Akár együtt fogalmazzátok meg, hogy mit kértek ez ügyben a tanártól, kinek mondhatja meg, kinek nem, szóba hozhatja-e, vagy kifejezetten kéritek, hogy ne stb. Így egyértelmű lesz a dolog minden félnek. A kislányod is pontosan tudni fogja, mit mondtatok, és ő is elmondhatná, milyen hozzáállást kér a témához a tanártól.

        Kedvelés

        • ginaszelena 2014. szeptember 5. / 11:02

          Az előszó hosszaszólásodhoz, csak annyit, hogy nem az a kérdés, hogy a kislányommal megbeszélem, hanem, hogy magam sem vagyok benne biztos, hogy a szavaiddal éljek ” milyen helyzetekben segítene, ha a tanító ezt tudná” és, hogy ezt milyen szavakkal említsem meg a lányomnak, úgy, hogy esetleg ne én legyek azt aki szálkát ültet belé.
          Az jó ötlet, hogy a tanárnőkhöz együtt menjünk be, bár őszintén szólva kevés szó esik az öf.-ről itthon mostanában, beszélnem kell a gyerekkel, az biztos, de mindig tartok attól, hogy én kezdeményezzem a beszélgetést és forszírozzak olyat amire ő még nincs felkészülve.

          Kedvelés

          • angéla 2014. szeptember 5. / 13:04

            Kedves Ginaszelena, kicsit olyan mintha magamat hallanám egy évvel ezelőtt, amikor a kisfiam iskolába ment. Hogy milyen helyzetben hasznos, ha az első osztályos tanító néni tud róla? Szinte minden helyzetben, hiszen az első tanító néni meghatározó szerepet tölt be a gyerekek életében. Nem tudom milyen tankönyvekből tanultok, de nálunk például már az első héten erkölcstan órán szó volt a kisgyermekkorról, amikor a tanító néni ott az osztályban a gyerektől értesült róla, hogy először gyermekotthonban volt, majd nevelőszülőnél, amíg mi nem fogadtuk örökbe. „Mert mi mást mondhattam volna anya a kisgyerekkoromról?”-mondta erről utóbb. Nekem csak két napra rá volt fogadóóra időpontom, de ha visszamehetnék az időben mindenképp kikényszerítettem volna, hogy már az első hét előtt legyen. Nem azért, mert a tanító néninek rossz volt a hozzáállása, nagyon is jól kezelte a helyzetet, de akkor is úgy érzem, hogy akkor magára hagytam a gyereket. Ez számomra meghatározó volt, a többi pedagógus tekintetében már sokkal inkább hallgattam a megérzéseimre, hogyha jó volna elmondani, mert úgy éreztem az adott pedagógus fontos szerepet tölt be az életünkben, akkor – igaz sosem a gyerek háta mögött, mindig megbeszélve vele, de úgy, hogy érezze a döntés felelőssége az enyém – elmondtam. Nem bántam meg egyszer sem. A legmeghatóbb dolog nekem amúgy az egyik férfi edzője volt, akiről a zord külső jegyek alapján nem is gondoltam mennyi szív van benne. Nagyon megköszönte, hogy elmondtam és rendkívül ambíciózusan foglalkozott ezt követően a kisfiammal (még szakirodalmat is olvasott!), valahogy onnantól kezdve a magatartási problémákat is sokkal jobban tudta kezelni, a gyereknek pedig rengeteg örömet okoztak az edzések, a mérkőzések. Az edző azt mesélte, hogy korábban, amíg nem beszélgettünk, ő úgy érezte, hogy valószínűleg nagyon elkényeztetett gyerek a kisfiunk és ezért lép ki folyton a szabályokból.

            Kedvelés

          • Örökbe 2014. szeptember 5. / 13:06

            Hogy te sem vagy biztos benne, hogy ezt jó ötlet elmondani?

            Kedvelés

            • angéla 2014. szeptember 5. / 13:49

              De, akkor félreérthető voltam. Azt hiszem te írtad valahol, hogy arra a pedagógusra nem bíznád rá a gyereket, akinek ezt nem lehet elmondani és én ezzel abszolút egyetértek. A pedagógussal egy csapatban játszunk, bízni kell egymásban. De az iskolában rengeteg tanár van, nem egy és pl. vannak helyettesítők is,akiknek még a nevét sem tudom, mindegyikkel nem beszélek külön, csak aki fontos nekünk. Az igazgató bácsival például már a tanév elején kellett a kötelező 4 óráig való benn tartózkodás alóli felmentés miatt:)

              Kedvelés

            • ginaszelena 2014. szeptember 5. / 14:41

              Én elmondanám, hogy túl legyek rajta, mert az Óvodában is végül kiderült. + a lányomat és a fiamat is járatom névtanba, onnan szökött ki az info az Óvodába és valószínűleg az iskolába is (?), (gyakorlatilag egy épület a két Intézmény), az a gond, hogy én úgy érzem, hogy a lányomat zavarja, nem hiába nem beszélt erről senkinek az elmúlt 3 évben, kivéve a kedvenc barátja anyukájával.

              Kedvelés

      • Örökbe 2014. szeptember 5. / 09:15

        Egyetértek, egy ekkora gyerekkel ezt meg lehet beszélni.

        Kedvelés

        • ginaszelena 2014. szeptember 6. / 08:52

          Megbeszéltem, határozott NEM!!! lett a válasz. Többet nem akart foglalkozni a témával. Azt mondja sok idegen gyerek van, és nem ismeri a tanítókat sem.

          Kedvelés

    • pitypang 2014. szeptember 5. / 11:09

      Az én fiam is most lett elsős, és őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy tudja-e a tanár az óvónéniktől vagy mivel kicsi a falu de nagy a szája; esetleg a látványos színbéli eltérésből. Az óvónőknek annak idején elmondtuk, sose volt belőle gond. Viszont érdekes, hogy annak ellenére, hogy egy közvetlen és nagyon cserfes gyerekről van szó, az ovi majd’ négy éve alatt egyszer sem hozta szóba az örökbefogadást az óvónőknek.
      Én a helyedben egyszerűen megkérdezném a lányodtól, hogy ő mit szeretne. És jó, hogy szóba került, hétvégén én is megbeszélem a fiammal. (Szerintem akkor lehet előnyös, hogy tudja a tanító, ha a gyerek a társaival beszél az örökbefogadásról, és esetleg csúfolni kezdik. Ha a tanító nem is érti miről van szó, nemigen várhatjuk el, hogy segítsen a bajon.)

      Kedvelés

      • Aranykulcs 2014. szeptember 5. / 13:09

        Azért az, ha megértek rá valakit, hogy kezelje diszkréten, az nem jelenti azt, hogy úgy is fogja, sokan nem képesek megállni, hogy el ne pletykálják. Szóval csak akkor mondjátok el az iskolában, ha ismeritek a tanárt és megbíztok benne, vagy nem probléma, ha véletlenül kikotyogja a kollégáinak, akik akár szóba is hozhatják az osztályban is. Én akkor mondanám el, ha mindenkinek el lehet mondani, esetleg nem rögtön, hanem a gyerek a bemutatkozása során, vagy később az osztályban beszélne erről és esetleg az örökbefogadásról a társainak, hogy meg lehessen beszélni előre a félreértéseket, mert jöhetnek elő olyan bántó dolgok is, hogy “akkor ők nem is az igazi szüleid”, “mennyi pénzt kapnak azért hogy téged neveljenek” és egyéb a többi szülőtől származó “okosság”. Egy iskolásnál, ha nincsenek ebből a gyereknek lelki problémái, ez már nem annyira lényeges információ a tanárnak, legfeljebb az anyák napi verskiosztáskor jöhet elő.

        Kedvelés

        • angéla 2014. szeptember 5. / 15:33

          Ami szerintem még fontos az elmondás nem elmondás kapcsán, hogy ezzel milyen hatást gyakorolunk a gyerekre. Arra gondolok, hogy ok., hogy otthon őszintén, nyíltan beszél mindenki a gyerekkel az örökbefogadásról, ebben szerintem nincs közöttünk különbség.
          De ha azt észleli a gyerek, hogy kifelé ez egy titok, nem beszélünk róla még az élete aktív szereplőinek (mint például a tanító néni) se, akkor milyen következtetést von le ebből? Adódhat egy olyan is, hogy lehet, mégsem annyira rendben lévő dolog ez az öf, ha el kell titkolni mások előtt. Én nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy amikor a határokat meghúzom milyen mintát mutatok a gyereknek és mindez hogyan hat rá.
          A másik dolog, ami egy nagy nehezítés, hogy pont a kisiskolás kor, az iskolakezdés az egyik legérzékenyebb időszak minden gyereknek, az úgymond lelki problémák leginkább ilyenkor jönnek elő, nem ovis korban. Én legalábbis úgy éltem meg, hogy az ovis időszakban az öf.-nek csak a pozitív oldalára koncentrált a gyerek, hogy milyen jó, hogy anyáék vártak, hogy lettek igazi szüleim. Nálunk az örökbefogadás kapcsán az első kérdések, amelyek azt firtatták, hogy mi volt az előzmény, miért mondtak le rólam, miért nem látogattak meg oly hosszú ideig, biztos, hogy nem én voltam a hibás, az én sorsom miért nem úgy alakult, ahogy a többi gyereknek, egybeesett az első osztállyal. Erről például érdemes volt beszélni a tanító nénivel, mert magától nem tudhatta, hogy egy-egy osztályzat vagy bármilyen minősítés kapcsán – ha ennek nincs tudatában – a gyereknél ráerősíthet az öf.-ből fakadó „már megint én vagyok a rossz, hibás, hiszen emiatt is mondtak le rólam” érzésre.
          Ez persze nem azt jelenti, hogy eltérő bánásmódot kell alkalmaznia, de arra fokozottan tud figyelni, hogy ne a gyerek személyiségét, hanem valamilyen teljesítményét minősítse és sokat számítanak a szavak, a hangsúlyok is.

          Kedvelés

          • Aranykulcs 2014. szeptember 5. / 19:00

            Én is inkább az elmondás mellett vagyok, nem szeretnék titkot csinálni belőle, de fűnek-fának hirdetni sem kell. Úgy gondoltam, hogy a kisiskolás már érzékeny erre, esetleg ő akarja elmondani, és megválasztani, hogy kinek. És az sem mindegy, hogy milyen körülmények között, szerintem kell lehetőséget adni a megbeszélésre, a kérdések megválaszolására. Valószínűleg az iskolában vele egyeztetnék, de szívem szerint akkor mondanám el, ha már kicsit megismerték a gyereket, ez lehet 3 hét vagy 3 hónap is.
            Mi még nem tartunk ott, de én is sokat gondolkoztam ezen, meg érnek is folyamatosan a tapasztalatok. Pl. az elején néhány orvosi leletünkre ráírták, hogy “adoptált gyermek”, ezt vinni kellett tovább, és azóta folyton csak másolják át a későbbiekbe, pedig nincs jelentősége. Nem szeretem a lesajnáló és a rémtörténet-mesélő “kedves” beszólásokat sem, és igyekszem kioktatás nélkül ismeretet terjeszteni, a tévhiteket eloszlatni. Néhány embernek talán megváltozott már ettől a hozzáállása, hogy beszélgettünk róla, és tisztáztuk a benne felmerülő kérdéseket. (Pl. tőlünk is többen kérdezték, hogy “mennyiért vettük”, a szülőanyával kapcsolatos negatív véleményeket -természetesen anélkül mondják, hogy ők találkoztak volna vele- is mindig meg kell cáfolnunk, vannak emberek akik ráadásul ezt a gyerek előtt mondják.) De nem mindenkin lehet segíteni, pl. rasszista kollégával szemben nincs mit tenni, mindig vitatkoztam vele, ami miatt egyszerűen túl jóindulatúnak és naivnak tart (nem zavar, meghagytam ebben a hitben).

            Kedvelés

  9. mandó72 2014. szeptember 4. / 23:04

    Egy kis történetecskét mondanék el:
    Egy hónapja voltunk egy szülinapi zsúron, a házigazdán kívül nem ismertünk senkit. Mivel a kislányom minden élőlénnyel, legyen az állat vagy ember pillanatok alatt kapcsolatot tud teremteni, és mindenki a tenyeréből eszik, ez nem volt másképp itt sem. Nem zavartatta magát a sok idegen ember miatt. A szülinapos kislány keresztapukája úgy megszerette, hogy csak úgy viccből azt kezdte el mondani, hogy úgy megjött a kedve egy saját gyerekhez, mondjam már meg, hol kell egy ilyen bájos kislányért sorba állni.
    A házigazdának nem volt ideje köhögni, hogy keresztapa ne feszegesse ezt a kérdést, mert én azonnal jöttem a válasszal: elkezdtem neki mesélni arról, hogy hogyan – be kell jelentkezni a TEGYESZ-nél, több száz pszichológiai tesztet kell megoldani, tanfolyamon részt venni… szóval a röviden a szokásos. Egy darabig még mosolygott, szerintem nem jutott el az agyáig az infó, aztán kezdett valami derengeni, én meg csak mondtam tovább, öröm volt nézni az arcjátékát.
    Szerencsére jól sült el a dolog, bár ami általában ilyenkor lenni szokott, ott szabadkozott, miután felvette az állát a földről, hogy ne haragudjak, ő nem tudta, nem akarta…

    Nekünk még nem volt igazán rossz tapasztalatunk, bár én azt is “rosszként” élem meg, ha elkezdik szegényezni, vagy érezhetően megváltozik a hangszín, gesztus, pont úgy zavarban lesznek, és esetlenné válnak az emberek az örökbefogadás tényétől, mint amikor szembe találkoznak egy vak emberrel, és azonnal át akarják segíteni a zebrán, holott épp onnan jött, és ellenkező irányba menne… Csak itt ilyen kérdések szokták elhagyni a szájukat, hogy tudja, nem te vagy az igazi anyukája? Nem félsz, hogy kamaszkorában megszökik? stb.

    Kedvelés

    • Kata 2014. szeptember 5. / 05:52

      Ez a példa nagyon találó! Köszi, így könnyebb megfogalmazni azt a szitut, amibe az ember ilyenkor kerül. Valahogy zavarodottak lesznek az emberek ettől a hírtől, és ha már ilyen csávába rángattuk őket, a megváltó szavak kimondása is ránk hárul.

      Kedvelés

  10. Katalin 2014. szeptember 5. / 07:35

    Nálunk is volt egy sztori. Kicsi falu lévén itt mindenki tudja, hogy örökbe fogadtunk. Na nagyon örült mindenki. Tudni kell, hogy a mi kisfiúnk örökmozgó, mindenben benne van, mint általában a gyerekek. 🙂 Vásárolni voltunk az üzletben, ott is mindenhol van belőle. Volt ott egy férfi,aki a közelmúltban költöztek ide, dicsérte és kérdezte viccelve, semmit sem tudva – Hol lehet ilyen gyereket vásárolni? 🙂 Akik ott voltak egy pillanatra lefagytak. Válaszom az volt, hogy fizetni nem fizettünk érte, de ajándékba kaptuk, örökbe fogadtuk. Szabadkozott és elnézést kért, és kérdezte, hogy titkos vagy nyílt örökbe fogadás volt-e. Tehát valamennyire tisztában volt a dolgokkal.

    Kedvelés

  11. Amica 2014. szeptember 5. / 10:48

    A mi sztorink: kislányunk 4 éves, 2,5 éves kora óta van velünk…bölcsödében elmondtuk-nem is volt gond, kedvesek, aranyosak voltak.
    Óviban is az óvónőknek elmondtam tavaly, de ami utána jött nem gondoltam volna, szintén kedvesek, aranyosak voltak (a gyerekkel), DE akármilyen baj volt vele eleinte, jöttek h biztos le van maradva, milyen volt a szülőanya, a terhesség,az örökbefogadás miatt stb…..vigyük fejlesztő tornára, neurológiára-nehogy vmi baja legyen-mindezeket azért mert nem egy sarokban megülő gyerek……majd besokalltam, h biztos nem mondanák ezeket ha nem tudnák h örökbefogadott, ugye???? Tisztán érezhető volt h az mi miatt van az egész.
    Év végén visszakoztak h nem is gondolták volna mennyire szépen fejlődik.
    Ezek után eldöntöttük, hogy az iskolakezdéskor (2-3 év múlva) NEM mondjuk el, más se beszél arról h pl. császár v. sima szülés, szoptatott v. tápszer…..eleinte nekem is közléskényszerem volt de mára annyira háttérbe szorult a származás/családbakerülés formája….2 szülőtárs tudja csak, de voltak “érdekes kérdések” azoktól akik nem tudják, h kire hasonlít rám??? szopott? hol született mert ő is ott szült aznap és nem emlékszik rám……

    Kedvelés

  12. vicq 2014. szeptember 6. / 23:24

    Kicsit későn értem ide úgy igazán, nem csak futólag; de nagyon egyet értek a cikk java részével.
    Mi is folyamatosan tájékoztattuk a nagyszülőket, baráti kört, a közvetlen kollégákat; ezen felül aki kérdezett, kapott választ. Aztán meglett a gyerek, és persze nem azzal kezdem mindig, mindenhol, hogy örökbefogadott, de ha úgy hozza a helyzet, akkor mondom. Kis falu vagyunk, szóval majdnem biztos vagyok benne, hogy az is tudja, aki nem tőlem – akkor inkább egyértelművé teszem, hogy lehet velem beszélni erről (inkább, mint a hátam mögött). Szóval igyekszem én lenni a legmegbízhatóbb információforrás a minket érintő pletykákban, úgy itthon, mint a munkahelyen.
    Innentől az sem nagyon kérdés, elmondjuk-e az oviban majd, hiszen már tudják. Persze azért elmondom, hogy egyértelművé tegyem ott is, hogy beszélgetni is lehet erről, nem csak sutyorogni.
    Azt mondjuk még nem tudom, hogy az iskolában mi lesz, de mivel ott is olyanok vannak, akik már javarészt tudják, innentől azt hiszem, az lesz a cél, hogy addigra a gyerekem számára is olyan legyen erről beszélni, mint mondjuk arról, hogy mit dolgozik az anyukája. De persze erről érdemben majd akkor mesélek.

    Kedvelés

  13. Kata 2014. szeptember 7. / 15:03

    A témához tartozik, ez a kis sztori tegnap esett meg velem:

    A helyszín egy leánybúcsú, ahol kis létszámú, ám egymás számára jórészt ismeretlen (a menyasszony életéhez külön szálakon kapcsolódó, és így számára nyilvánvalóan ismert élettörténetekkel bíró), egykorú csajok jöttek össze. Mindenki kedves, szimpatikus, nyitott, és akik egymás mellé lehuppannak, rögtön találnak egy rakás közös témát/ismerőst.

    Beszédbe elegyedtem egy csajszival, az alapkörök után kb ismeretségünk 10. percében, amikor a munkahely volt terítéken, elmesélte, hogyan szült, milyen nehezen épült fel, hogy épp azon dolgoznak rohamtempóban, hogy a kislánya szobatiszta legyen, mert különben nem veszik fel az óvodába. Mindezt azért, mert egyébként gáz van, a munkahelyén ki akarják túrni a régi pozíciójából, mert nagyon jól bevált az utódja, kevesebb fizetést fog kapni, és gondban van, mert nincs kire hagynia a kislányát. Mindennapos probléma, sokan küzdenek vele.

    Én mégis miről beszéljek? Tanár vagyok (ezt igyekeztem rövidre fogni, mert tapasztalatom szerint tanítani mindenki marhajól tud, már igyekszem elkerülni az ilyetén csapdákat), a férjem keményen küzd az új helyén, elköltöztünk. Lerágott csontok, de nem egy új embernek.
    Majd megkérdezte, hogy van-e gyerekünk, úgy gondoltam, ha ő lazán elmeséli, milyen gondjai vannak úgy, hogy nem igazán ismer, annyit én is közölhetek magunkról, hogy örökbe fogadunk. Hiszen sokan küzdenek gyerekfronton, és ez is egy opció, semmivel sem intimebb dolog, minthogy kinek hogyan forrt össze a gátsebe.
    Mondtam, hogy lesz, sorban állunk. Meglepődött, felderült, és azonnal kérdések hadát zúdította rám (mennyit kell várni, milyen az alkalmassági, kiválaszthatjuk-e a gyereket, milyen babát akarunk), aminek nagyon örültem. Igyekeztem is válaszolni, időközben mellénk penderült a menyasszony, aki részben fültanúja volt az előző percek témájának is, de csak az én válaszomnál érezte feljogosítva magát arra, hogy véget vessen ennek a szerinte szomorú témámnak (épp vigyorogva meséltem, hogy milyen babára várakozunk izgatottan), mert most örülni kell meg bulizni kell, és igyak már még egy koktélt, hátha attól felvidulok.

    Csak lestünk a lánnyal, mint hal a szatyorban, ő még tök szívesen kérdezett volna, én tök szívesen válaszoltam volna, mégis megakadt a dolog.

    Nem értem: az tök oké, ha valaki arról beszél, milyen kínkeservesen szült, az nem oké, ha valaki arról beszél, hogy boldogan várakozik egy gyerekre, műtőasztali kínzások helyett.
    Ugyanígy tök oké, ha valaki elmondja, hogy utálja a munkáját, de az nem oké, hogy én a hivatásomnak élek, szeretem, amit csinálok, és a szerény fizetésem ellenére is elégedett vagyok a helyemmel.
    Ez olyan, mintha azért, mert az ember vak, mindenki azt várná tőle, hogy kísértesse át magát az úton, vagy mert levágták a lábát, szomorúan gubbasszon egy sarokban, ahelyett, hogy boldogan táncolna a friss protézisével.

    Szerintetek?

    Kedvelés

    • Ildi 2014. szeptember 7. / 22:51

      A menyasszony jól beledurrantott egy jó kis beszélgetésbe…
      “semmivel sem intimebb dolog, minthogy kinek hogyan forrt össze a gátsebe” – így van :DDDD

      Kedvelés

      • Ildi 2014. szeptember 7. / 22:56

        Egyébként szerintem ez a menyasszonynak lehet csak szomorú téma, mert lévén nem érintett, úgy képzeli, hogy az örökbefogadás a “legvégső út”, mikor “minden kötél szakad”, és “ő nem lenne képes rá” (jó, lehet, hogy ő pont nem, de nagyon sokan így gondolkodnak), és lehet, hogy izgul is egy kicsit, hogy menni fog-e a “gyerekgyártás”, ha mostanában kezdenek el próbálkozni, szóval fokozottabban jelen van a téma az életében.
        Az is lehet, hogy babonás. Neki ne beszéljenek ilyeneket a leánybúcsúján, mert ő is úgy jár. Bár gátsebről is szó volt, az lehet, hogy helyrebillenti az egyensúlyt 🙂

        Kedvelés

        • Kata 2014. szeptember 8. / 08:21

          Hát igen, pedig az a vicc, hogy nem ő volt ugye a címzett (a dolgainkról meg tud másfél éve). Igen, a buli róla szól, ő a központ, de akkor onnantól minden tabu a másokkal való dumálgatásokban is, ami őt kicsit is irritálja/bosszantja/nem érti/érzékenyen érinti, és maradjunk meg a felületességnél (ami ugye lehetetlen, mert egy hol dolgozol kérdés még felületes, de ha ez nem is olyan egyszerű, akkor már a sűrűjében vagyunk)?
          Csak ez kicsit olyan, mintha én innentől fogva mindenkit leállítanék, ha arról kezd el beszélni, milyen volt a terhessége. “Há,bunkó,háénnemszülhetektakaroggyá!”
          Ez kinek lenne jó?

          Kedvelik 1 személy

          • Ildi 2014. szeptember 8. / 12:48

            Majd biztos lesz olyan, amikor már mind a ketten gyakorló anyukák lesztek, ami a közös témák (és vitaforrások) végeláthatatlan tárházát nyitja meg előttetek :)))
            Egyébként tényleg nem értem, minek állított le benneteket, de már mindegy is! Remélem, azért jó volt a buli!

            Kedvelés

            • Kata 2014. szeptember 8. / 12:53

              Na igen, azt kéne már csak megérni hajasan – egyelőre elsősorban miattam, mert nekem még másfél évet tuttira kell várni… nekik meg jöjjön csak simán össze!
              A buli amúgy nagyon jó volt, nemsokára jön a lagzi!

              Kedvelés

            • Ildi 2014. szeptember 8. / 12:55

              Tuti lesz még jó sok hajad másfél év múlva is 🙂

              Kedvelés

  14. Rodínia 2015. január 11. / 08:57

    Kis településen élünk, feltűnik az embereknek, hogy ez a pár eddig mindig kettesben járt, most meg van velük egy három éves kisfiú. Aki rákérdez, annak elmondjuk, de nem kérkedünk vele. A munkahelyem szintén olyan, mint egy nagy család, amikor a kollégáknak elmondtam, hogy megérkezett a fiunk, összedobtak egy nagyobb összeget, hogy ezzel is segítsenek, és több zsák játékot és ruhát. Ovodától félek egy kicsit, főleg a csúfolódó gyerekektől. Mondtam a kisfiamnak, aki csúfolja, azzal ne foglalkozzon. Pedig erre fel kell készülni. A gyerekek gonoszak tudnak lenni.

    Kedvelés

  15. eleven 2015. január 11. / 13:56

    Az nem eleg, hogy annyit mondasz neki, h ne foglalkozzon vele.
    Fel kell vertezni, az o kis fejeben rendet kell tenni, de meg igy is lesznek nehezsegek, amikben csak ti tudtok segiteni neki.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .