Vendégposzt. Oláh-Paulon Viktória és férje nemrég egy idősebb testvérpárt fogadott örökbe. A hatéves kislány és az ötéves kisfiú csecsemőotthonban élt. A barátkozás és az összeszokás naplójából válogattam.
Az akta
Ha valaki elmúlt ötéves, és a gyerekvédelem szakellátásában él, akkor van legalább fél méter magas aktatornya, annyira sok minden történt vele, mint amennyire nem történik semmi egy keddi napon egy gyerekotthonban, legfeljebb megérkeznek a szülei, de ezt még percekkel előtte se lehet tudni.
Ekkor indultunk el otthonról iratmegismerésre, és fantáziáltunk, mire mondhatnánk nemet, de nem tudtuk kitalálni.
Hat és fél éves, mondják az adatok, meg hogy akkora csak, mint egy négyéves. Mi meg arra gondolunk, hogy az egyötvenes ágy milyen sokáig jó lesz, és milyen jól elfér ölben is egy ilyen nagylány. Verekedős, durva, csúnyán beszél, de szépen is beszél, gazdag a szókincse, szereti az állatokat és nagyon okos. Túl okos, olvassák fel a szakvéleményt, öntörvényű, irányító, dacos. a jellemzést nem a marketingese írta. A fiam öt éves elmúlt, kedves, értelmes, vidám, kicsit kisebb a kortársainál, szépen beszél, önállóan eszik, öltözik, mosakszik, nem rajzol, de énekel, a szakvélemény szerint várja, hogy családja legyen, néha verekszik, sokat rohangál. A fotókon mosolyognak, göndör a hajuk, ócska a ruhájuk, és gyönyörűek.
Budapesti cigánycsaládból származnak, fiatal szüleiknek nem kellettek, hol itt, hol ott voltak rokonoknál. Volt ahol csak nem törődtek velük, volt ahol bántották őket. A fiam hamar csecsemőotthonba került, a lányom elveszett a gyerekvédelem bonyolult rendszerében, nem részletezett rendőrségi ügy kapcsán került a szakellátásba, és onnan nevelőcsaládhoz. a testvérek csecsemőként találkozhattak, de valamilyen gyámhatósági hiba folytán elszakadtak egymástól, múlt év novemberében ismertették össze őket, amikor örökbefogadó szülőket is találtak nekik. Megismerkedtek egymással és a szülőjelöltekkel, átlagosan nehezen ment, nem volt előjele a kudarcnak, de mégis megtörtént, ami nagyon ritkán szokott, hazamentek új otthonukba, de egy hétvége után visszahozták őket. A gyerekvédelem úgy döntött, megpróbálja újra az örökbeadást, de nem mondja el, miért nem sikerült az első. A gyerekek csalódottak voltak és dühösek, a fiam bizalommal és örömmel indult el a gyerekotthonból, csalódása mérhetetlen volt, a lányom számára kérdéses volt, hogy a három éve családként megélt nevelőcsaládot megéri-e otthagyni, de az igazi tragédia az lett, hogy a sikertelen örökbefogadás után nem a nevelőcsaládba, hanem a gyerekotthonba került vissza. Hetekig ült a bontatlan bőröndje mellett, és csak azt mondogatta, jön majd érte az apukája, az új szülők meghátrálása nem volt annyira fájdalmas, mint az a felfoghatatlan helyzet, hogy a nevelőapa nem jön érte, nem viszi haza az otthonába, a szobájába, a “testvéreihez”, az óvodájába, a kertjébe, a jószágokhoz, a falujába. A lányom hatévesen mindent elvesztett, a fiam ötévesen a reményt, arra, hogy szülei lesznek. Két kirabolt kisgyerek.
Két törékeny kismadár.
Kisrigók.
A barátkozás 3. napja
Csak apaként és anyaként emlegetnek és szólítanak minket, hiába forszírozzuk, hogy Laci és Viki, az nem megy, és azt kérdezik, mikor visszük őket haza.
Úgy képzeltem, majd hónapok múlva, együtt élve, váratlanul kibuggyan gyerekeimből a szó, hogy anya, és akkor én olyan boldog leszek, mint még soha. De én az anyaságról már olyan sokat és olyan sokféleképpen képzeltem, hogy lassan el is fogadhatom, hogy semmi sem egészen úgy történik.
Felmásznak egy ablakpárkányra, ledőlnek, és mi elkapjuk őket. Ők találták ki, több mint százszor ismételjük, csak akkor fejezzük be, amikor úgy akarják. Bizalomjáték. Más se tudna hasznosabbat kitalálni a harmadik napunkra.
Lányom rágja az ujjait, gyulladt és sebes. Szorongó és önvádló. Úgy mesélik, szokta mondani, hogy nem volt elég jó, azért kellett a gyerekotthonba költöznie.
5. nap
Engedélyt kapunk kimenni az intézet kertjéből, de csak a környékre és csak három órára. Mindig Budapestre akarnak menni, mondjuk nekik, hogy ott vagyunk, de felháborodnak, hogy egy másik Budapestre gondolnak. Lányom a városban élt három éves koráig, utána város közeli faluban, fiam sosem hagyta el a várost, de a gyerekotthoni élet egy remeteség, néhány ösvényen járják a tavaszi, a nyári, az őszi és a téli erdőt, neki a kirándulás hétköznapi, a metró és a villamos ünnep, de nem ismeri, csak elképzeli. Még pár napig nehezen betartjuk, hogy csak a környéken járunk.
Elvisszük hozzájuk Ribizlit, örülnek neki, lányom mesél a régi kutyájáról, az első találkozásban gyakran azon a néven is szólítja. Étteremben eszünk ebédet, bizalmatlanok, és értetlenek, hogy az ismerős néven felszolgált étel miért néz ki egészen másként. De csodálatos a wc, gyönyörű a mosdó, és meseszép a wc-papír, lányom sóhajtva mondja, hogy “bárcsak mindig fehér wc-papírunk lenne…”
Mindig időre kell visszaérnünk, és ha késünk, nagyon rondán néznek a gondozónők, kapkodás a hazaút, sürgetjük a gyerekeket, aki napról-napra inkább húzzák az időt, ha a búcsúzás közeleg.
A 3. hét
A fiam nem ismeri a sorban állást, ahogy nagyon sok más társadalmi elvárást sem,
Próbálom nyugodtan és kedvesen elmondani neki újra meg újra, hogy mi is ez, és mi az értelme, de más felnőttek üvöltenek, megjegyzéseket tesznek rám is, fiamra is. Talán, mondani kéne, ez a kisfiú 5 évet élt a hegy tetején egy erdőben, ő egy kis Maugli. Elgondolkodtam azon is a sorban állást tanítva, hogy éppen kiölök a gyerekemből valami igazán hasznos önérvényesítő stratégiát, azért, hogy legyen egy ilyen társadalmilag elfogadható beállokasorba stratégiája. És ő maga is megállapította, hogy ötször többet tudott csúszni az óriáscsúszdán, míg nem állt sorba.
A lányom szótárában nem csak az óvodás szleng van meg aktívan, nem csak a kaki-pisi, hanem a kurva, a pina, a kapdbe, és hogy igazán pikáns legyen, a cigány is egy szitokszó. Mondják egymásra, mondom nekik, hogy tényleg cigányok vagytok, és ez nem csúnyabeszéd, de ez ellen tiltakoznak.
A gyerekotthonban este fél 7-kor besötétítenek, és éjszaka van, a kicsik alszanak, lányom és fiam tévét néz. Abnormális dolog, a nap ebben az évszakban ilyenkor úgy süt, mintha délután három lenne. Lányom kérdezte, lehet majd olyan, hogy egyszer este kimegyünk rollerezni? Hogy az ördögbe ne lehetne, csavargunk majd egész este, mint a többi gyerek és kutya.
Rettenetes ruhákba vannak öltöztetve, minden nagy rajtuk, ízléstelen és ócska, igazi kis lelencek. A gondozónő mondta: “anyuka, nekünk elfogynak a tiszta kimenős ruhák, ha minden nap elmennek, tessék most már hozni nekik!” Arra egy hét anyaságban is rájöttem, ha “anyuka” megszólítással kezdődik egy mondat, abból már jó nem fog kisülni.
Fiam mondott valami csúnyát nekünk, ültek hátul az autóban, lányom halkan mondta neki: “figyelj, ha ilyen kedves anyukát es apukát küldtek nekünk, nem kéne velük így beszélni!”
Egyik nap esett az eső, és köd volt a hegyen, mint novemberben. Bent kellett maradnunk a házban, mesélhettem, beszélgethettünk, de ők most tombolni akarnak, ugrálni, futni, valahogy levezetni a feszültségüket. Felültek az ablakba, nem magas, jó kis kakasülő, ült fent a két kisrigó, éppen nyugalom volt, míg be nem rontott a pszichológus és rájuk nem üvöltött, hogy azonnal jöjjenek le, mit képzelnek magukról, aztán én is megkaptam a magamét. Anyukával kezdődött a mondat, ami után sosem jön semmi jó, ahogy ezt már tudjuk. Aztán zörögtek, kiabáltak, őrjöngtek, mondtam nekik, hogy megértem, hogy erre most nekik szükségük van, de én kimegyek, mert nem bírom a zajt, így aztán kint is megkaptam, hogy nem vagyok elég határozott, még ebből baj lesz, az kevés, hogy megszerettek, tekintélyt is ki kell vívni.
Két napunk ilyen nehéz, és a következő reggel rengeteg kérdéssel várnak, mintha összeírták volna együtt. Egy szobában fognak-e aludni, de külön ágyban-e, hány műanyag dinoszauruszunk van, üvegpohárból ihatnak-e, van e Thomas, a gőzmozdony, és még sok más praktikus kérdés. Mindet megválaszoltam és akkor megkérdezték, mikor jön haza apa, és mikor visszük haza őket. Kettőt kell aludni, és apa hazaér, és azonnal jövünk értük, azt felelték, jó, akkor addig már ne jöjjek a gyerekotthonba, csak akkor, amikor visszük őket, és akkor autóval jöjjünk, mert fiam hozza a párnáját, lányom meg a pónikat, mind a hármat. Azt hiszem, nem akartak már többet elköszönni, újra meg újra visszamenni az intézetbe, elfáradtak. Én is rettenetesen fáradt voltam.
Elmentem Thomast venni, meséltem örömmel, hogy van már, és zöld, és majdnem elájultak, hogy az nem Thomas, hanem a haverja, Percy, és igazán nem értették, hogy miért gondoltam, hogy az Thomas. Nem könnyű dolgok ezek.
Hazamegyünk
Ezt nem lehetett se kitalálni, se megtervezni, de még elképzelni se.
Pénteken reggel felmentem hozzájuk, mászkáltunk egy kicsit az erdőben, mondtam, hogy holnap, mondtam, hogy reggel, igen, apa is, igen, autóval, nem, Ribizli majd otthon vár, nem, ebédre se jövünk vissza, de azért aludni majd kell, nem, sajnos nincs kert, de a parkok, tudjátok, nem, macska sincs, igen, reggel, igen, holnap, igen, apa is.
Gyalog mentem le a városba, megvettem a fogkeféket, a nemcsípős sampont, egy üveg lázcsillapító szirupot, és így is teljesen készületlen voltam. Nem ismerem őket itthon, csak az erdőben, a parkban, a fogaskerekűn, a palacsintás büfében, és ők se minket. Féltem. Jobban emlékszem a félelemre, mint az örömre. A hazaérkezést megelőző napon nem annak tudtam örülni, hogy hazajönnek, hanem annak, hogy nem lesz több gyerekotthon, úgy képzeltem, öt évig nem szállok fel a fogaskerekűre.
Olyan nagy dolgokat kellett volna mondogatnunk egymásnak este, hogy ez az utolsó nélkülük, hogy ezentúl már semmi se lesz úgy, mint régen, de akkor már három hete semmi se volt úgy, csak valahogy még essünk túl ezen a pár órán.
És ők hogyan feküdtek le? Hogyan aludtak el? Hogyan ébredtek szombaton hatkor? Nem fogjuk megtudni. Ezt sem.
Úgy fogadtak, ahogy szoktak, amióta már a nyakbaugrás van, megkérdezték, haza megyünk-e, mondtuk igen, próbált tőlük búcsúzni a szombati fél személyzet, de csak úgy intettek, mintha a Svábhegyre mennénk csak le fagyizni.
Megérkezéskor örültek, izgatottak és kíváncsiak voltak.
A fiam csacsogott, mindent megfogott, mindenről kérdezett, de néhány óra után visítani és rohangálni kezdett, nem szomorúnak tűnt, de nagyon zaklatottnak. A lányom valameddig örült a vágyott babának, amit az ágyán megtalált, játszik velünk is, fiammal is, aztán elkomorodik. Kérdezgetem, mi baj, javaslom, mit csináljunk, de rövid idő alatt teljesen bezárkózik, nem tudunk kapcsolódni hozzá sehogy.
Megpróbáltam egy pár nappal ezelőtti gyerekotthonos ebédet rekonstruálni, sikerült, pont olyan vacak lett, de talán mégsem pont úgy, nem ették meg. Erőltettem a délutáni alvást, azt hittem úgy kell csinálni, hogy kevéssé térjünk el az eddigi napirendjüktől, tiltakoztak ellene, keserves sírás lett belőle. De akkor már legalább sírták, fiam sírva mondta, hogy nem itt akar aludni, hanem a régi ágyában, lányom pedig szárnyakat akart, amivel elrepülhetne innen a nevelőszüleihez, vagy ha oda nem, akkor szárny se kell, csak az kéne, hogy ne is létezzen. Sírtunk velük. És becsuktunk minden ablakot, a hatodikon lakunk.
Elmentünk csúszdázni, házon kívül jobban vagyunk, fiam játszik, lányom kedvesen cseveg és mesél, mintha sosem akart volna elrepülni tőlünk. Húztuk az időt, talán kint is kéne aludni a parkban.
Többször fektetjük le őket, felkelnek, akkor valami új módon próbáljuk, de olyan sok variáció nincsen, és mindig az ágyba kerülés a vége, nekik meg pont ez a bajuk, kiabálás, nyafogás, sírás, kiabálás, nevetés, sírás, futkározás, kiabálás, nevetés, sírás, zokogás.
Lányom sírva mondja, hogy nagyon hiányzik a családja, a falu nevét mondogatja, ekkor már éjfél van, fiam kérdezgeti tőle, hogy jól érti-e, a sírva mondott szavakat, lányom válaszol, hogy, igen, ott szeretne lenni, fiam sírva fakad, hogy ő is ott. Lányom dühös lesz rá: te azt nem is tudod, hogy hol van! Fiam ekkor már zokog, és bizonygatja, hogy tudja, és neki is nagyon hiányzik.
Mi ülünk és hallgatjuk őket, szorongatjuk egymás kezét, én már úgy érzem, hogy nekem is hiányzik az a falu, de nem merném a lányomnak mondani. Állnak az ágyban, olyanok, mint az egyévesek egy rácsosban, maszatosak a sírástól.
Még van egy ötletem, hajnalodik a rövid nyári éjszaka, és elkezdjük egy kis dallamra sorolni lányom nevelőcsaládját, az állatokat, sorba mindenkinek jóéjszakát kívánva, utánuk a gyerekotthon gyerekeit és felnőttjeit, a portás bácsikat is, azokat a gyerekeket is, akik már hónapokkal ezelőtt hazataláltak, elősorolunk mindenkit, teli lesz a gyerekszobánk, baromfiudvarral, galambdúccal, árván maradt árvákkal, és ebben a tömegben valahogy elalszanak a gyerekeink.
Óránként kelünk hozzájuk, ők a mi újszülöttjeink, de alszanak kimerülten, mozdulatlan reggelig.
Az első hetek
Ami a legelején a legtöbbet segített: Ribizli, a galambpár az ablakpárkányon és az, hogy nyár van.
Ribizli történetét az első hetekben naponta többször is el kellett mesélni. ilyen nagy volt, amikor hazajött? Először szomorú volt, de most már nagyon örül? Rögtön nagyon szerettétek? Itt a legjobb neki, ugye? Ribizli az örökbefogadottságon túl kutyalényével is segít, lányom sokat fekszik mellé, olyankor is, amikor tőlünk elhúzódik, fiam pedig bármikor röhög azon, hogy ráterít egy takarót az alvó kutyára, szól neki, az elindul, és a hátán marad a takaró, ha alig látszik ki belőle, akkor egy szellem, sikítva kell menekülni előle, ha lecsúszik kicsit róla, akkor egy cirkuszi lovacska.
Lányom nevelőcsaládja galambokat is tartott. Valamikor a múltévben elveszett néhány. hazaérkezésük másnapján lányom felkiáltott, hogy megvan, megtalálta őt a galambja! A két balkáni gerle felnézett a kiabálásra, és evett tovább a párkányon. Évek óta a konyhaablakban etetem őket. Olyan, mint egy népmese, “adj nekünk magot, a szolgálatodat majd megháláljuk!”. Fiam őszinte csodálattal kérdezte: tudták, hová költöztél? Lányom felelte: úgy látszik, megtudták, és utánam jöttek. Megingathatatlanul hisznek benne mindketten, mi meg hálásak vagyunk. A galambok érvényesítették az ideköltözést, azt üzenik a gyerekeimnek, hogy a világ és benne az igazán fontosak már tudnak róla, és elfogadták, hogy ők hol élnek ezentúl.
Nyár van. Akkor is, amikor esik. Ki lehet menni, kint lehet maradni. este is, éjszaka is. A városban is van bogár, béka, giliszta, csiga és kacsa. Minden utcában vízcsap, szökőkút. És fagyi. Kaptunk rollert és biciklit, messzire mennek és visszajönnek. Kérik azt a játékot, hogy mi leülünk, és ők elmennek nagyonnagyonnagyon messzire, mi pedig kiabáljunk nagyonnagyonnagyon hangosan, és akkor ők visszajönnek. Az első hónapban kezelhetetlen torokgyulladásom volt, annyit kellett kiabálni. Visszajöttek és századszorra is megkérdezték, hogy: “ugye, milyen hamar visszajöttünk? Csak elmentünk és visszajöttünk, itt vagyunk!” A megfázást és a kínosságot elvállaltuk a bárhollehetvizezniért cserébe. Az első hetekben igazán mosolyogni csak akkor láttam lányomat, ha pancsolt, aztán vacogott és ölelgettük. Most még nem tudom, hogyan leszünk a télben, a sötétedés már most is elbizonytalanít, négy utcagyerek (Ribizlivel öt) kiabálunk az üresedő tereken.
Viki azóta is folytatja a naplóírást, blogját a gyerekekről a http://kisrigok.blog.hu/ címen találjátok.
Örökbe.hu 
Koszonom, megkonnyeztem 😊
Csodas, ahogy irsz roluk, gyonyoruek a rigocskaid, klassz csalad vagytok 😊
KedvelésKedvelés
Kedves Viki!
Nagyon köszönöm ezt blogot, most olvastam és nagyon ismerős volt a helyzet. 4 éves kislányt fogadtunk örökbe, azt hiszem ugyanabból a gyerekotthonbol. Másfél hónapig jártunk fel a hegyre a fogással, még márciusban is térdig erő hó volt. Most már 2 éve nálunk van a lányunk, 6 éves, tündéri, kedves, nagyon kötődő kislány, a kötődése soha semmi gond nem volt. Cserés, bujos, ragaszkodó, bujos kislány. A gyerekotthonbol azért ő is sokat emlegette, s a busz, villamos volt a legnagyobb élmény sokáig. Örülök, hogy leírta, nekem az írás kimaradt, de jó olvasni a hasonló élményeket.
Edit
KedvelésKedvelés
Szia!
Üdv a blogon 🙂
KedvelésKedvelés
Én ezt most végigsírtam. Jól megnéztek érte a vonaton, de nem érdekelt.
Hogy lehet ezt ilyen jól és objektíven megírni, hihetetlen nagy erő kell(ett) hozzá! Köszi Zsuzsa, hogy ráirányítottad a figyelmünket.
Angéla, Dutka, Aktucs, és most már Viki is! Már sokszor mondtam, most újra: nagyon vagytok! Ezt kibírni csak pepitában számomra szinte elképzelhetetlen, köszönöm, hogy tanulhatok tőletek (meg persze mindenki mástól…:)
KedvelésKedvelés
Annyira szeretem a kisrigok blogot 🙂
KedvelésKedvelés
Én is! Olvasom, amióta van, és csodálatos úgy, ahogy van!!
KedvelésKedvelés
En is!!!
KedvelésKedvelés
Ezt nem hiszem el, telepatia…:-) Pont tegnap gondoltam ra, hogy felhivom a figyelmeteket erre a blogra, mar olvasom egy ideje. Nagyon tetszik a stilusa, es gyonyoruek a gyerekek. 🙂
KedvelésKedvelés
Nem találok szavakat… Gyönyörű szöveg, gyönyörű tartalommal, gyönyörű gyerekekkel, Viki, köszönöm!
KedvelésKedvelés
Nagyon-nagyon-nagyon szeretem, régen olvasom, de soha nem megy könnyek nélkül! Olyan szép, olyan tiszta! Nagy köszönet érte, hogy betekintést nyerhetünk! Szeretném még sokáig olvasni! Sok-sok boldogságot az egész családnak!
KedvelésKedvelés
Köszönöm a történetet, sokszor nagyon fájdalmas és mégis olyan nagyon szép.
„Lányom rágja az ujjait, gyulladt és sebes. Szorongó és önvádló. Úgy mesélik, szokta mondani, hogy nem volt elég jó, azért kellett a gyerekotthonba költöznie.”
Nekem innentől kezdtek potyogni a könnyeim…
Mi tegnap voltunk fogszabályzó orvosnál, nagyon megrovóan rám nézett az orvos, hogy mennyi ideig szopta az ujját a kisfiú. Láttam a kisfiam szemén, ahogy rám nézett és azonnal rávágta, hogy három éves koráig, hogy nagyon nem szeretné, ha ezt a nénit beavatnám az ő életének részleteibe és amikor az orvos azt mondta, hogy nem téged kérdeztelek, hanem az anyukádat, akkor én is ugyanezt válaszoltam, majd hozzátettem, hogy néha az esti meseolvasásnál, most is előfordul. És itt következtek Viki által nagyon jól megjelenített anyuka kioktató mondatok. Szerencsére az ember három év alatt már elég jól megtanulja kezelni az ilyen lesújtó nézéseket és kioktatásokat, hogy milyen a jó szülő, már tudok úgy nézni szavak nélkül is, hogy viszonylag gyorsan abbahagyják.
Nagyon szép lehetett ez az esti altató ének és a galambok meg Ribizli segítsége egészen varázslatos, és gyönyörűek a gyerekek is.
Amúgy Kata szerintem te ugyanígy „bírnád”, hiszen hihetetlen sok szeretetet tudnak adni ezek a gyerekek. Számomra az is nagyon beszédes, hogy milyen nagyon várhatták anyát és apát a Kisrigók, ha egyből így szólították Vikit és a férjét, az ő bizalmuk első pillanattól fennállt.
KedvelésKedvelés
örülök és köszönöm, bíztatás minden szavatok!
KedvelésKedvelés
Én is végigbőgöm a blogot, csodálatos! ❤
KedvelésKedvelés
kedves, hogy megosztja a blogot. köszönjük a szép szavakat és úgy van az, hogy akkor amikor történik velünk az ÉLET akkor nem, de amikor visszaolvasom Viki sorait én is könnyezem.
KedvelésKedvelés
Szuperek vagytok!
KedvelésKedvelés
a férj is milyen szépen ír, nagyon jó család vagytok! 🙂
KedvelésKedvelés
Pár hete találtam rá erre a blogra, nagyon tetszik! Sok erőt merítettem belőle eddig is, mint most “Kisrigók”-ból is! (És persze jól megkönnyeztem, nem nagyon lehet ezt másképp olvasni :-))
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon! Te is örökbefogadó vagy?
KedvelésKedvelés
Szia! Igen, örökbefogadó vagyok- másfél éves a kisfiunk, újszülöttként fogadtuk örökbe. Nagyon tetszik az oldalad, tele van szeretettel és megértéssel!!!
KedvelésKedvelés
ez nagyon felemelő volt, köszönöm. Nem csak a történet, de maga az írás is egészen csodálatos, alig várom, hogy a blogotokat olvasva tovább folytassam!
KedvelésKedvelés
Sziasztok!
Nagyon köszönöm ezt a megható történetet (is)! Megkönnyeztem én is….
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a kommentelők között!
KedvelésKedvelés
Köszönöm!
Kezdettől olvasom a blogot. Hatalmas gratula hozzá!!!
(bocsi, nem akarom szétoffolni a témát… :-P)
KedvelésKedvelés
Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Amikor az ember ilyen történeteket olvas, legszívesebben az összes “kisirigót” hazavinné!
KedvelésKedvelés
Ezt nagyon jól megfogalmaztad! Pontosan így van!
KedvelésKedvelés
Gyönyörű történet. köszönöm, hogy olvashatom. Nagyon sok örömet, boldogságot kívánok a két picivel. Nekem is van egy. Neki is megvolt a maga kálváriája, már nem emlékszik rá, az én lányom. Lassan öt éve, hogy velem van. Most nyolc éves. Életem legjobb döntése volt örökbefogadni őt.
KedvelésKedvelés
Számomra a kisrigók irodalmi szépségű, mélységes, felemelő, aztaq érzés. Férfiként is jót lehet bőgni rajta, meg haragudni reggel, mikor nincs új poszt. A fotók meg elképesztőek.
Szuper az egész, aki így tud írni, látni, láttatni, érezni annak a gyerekei irigylésre méltóak, jó nekik, nektek. A legjobbakat Nektek!!
KedvelésKedvelés
Szia Viki!
Én is sírtam, de jókat nevettem is.
A kedvenceim: “és majdnem elájultak, hogy az nem Thomas, hanem a haverja, Percy, és igazán nem értették, hogy miért gondoltam, hogy az Thomas”
és
“sikerült, pont olyan vacak lett, de talán mégsem pont úgy,”
Jó a humorod, biztos sokat segít a mindennapokban. Nagyon szép, és nagyon szépen megírt történet. A legjobbakat kívánom. Megyek a blogra.
KedvelésKedvelés
ne sírjatok, jó ez, kerekélet nagyon!
köszönöm a bíztatást, folytatom az érettségiig, vagy amíg “szakmátadokakezedbefiam”, gyertek, olvassátok!
KedvelésKedvelés
Kedves Viki, nagyon-nagyon tetszik a blogod és a célod is, amit számomra az alábbi sorokban jelenítettél meg:
„ha egy nő gyereket szeretne, akkor összefont karjai közé képzeli, amikor már elengedi azt a vágyát, hogy várandós legyen, hogy szüljön, hogy hasonlítson, de tökéletesebb legyen, akkor is sokáig megmarad az, hogy velem nőjön fel, én ringassam, én legyek az első és utolsó, akit anyának szólít. de hiszem, hogy ezek csak a kellékei annak a nagyobb vágynak, hogy szülővé (nehéz dolog, mert a szülni igéből képződik a szó) akarunk válni, hogy gyerekeket akarunk felnevelni, hogy családdá akarunk lenni. de azt is tudom, hogy példa nélkül elképzelni is nehéz, hogy egy ötévessel is anyává és apává alakulunk nagyon rövid idő alatt, hogy megkezdődhet egy családi élet in medias res.
ki meséli el, hogy a hatéves is ringatható este, és míg én némán arra gondolok, hogy bárcsak már hat éve is, ő ki is mondja: “kár, hogy kisbaba koromban nem itt voltam”, és ki meséli el, hogy “apa, téged már sosem foglak elfelejteni”, hogy egy vagyunk a sokközül, ma még nem az egyetlenek, és azt, hogy véglegesek vagyunk még csak mi hisszük el, ők majd meglátják, vakhitnél már óvatosabbak?
én elmesélem!”
Nagyon örülök, hogy itt a blogon, meg most már a kisrigókon is hozzám hasonlóan gondolkodókkal találkozhattam. Mesélj minél többet, nagy örömmel olvasunk!
KedvelésKedvelés
Én is megkönnyeztem, még most is itt ülök és miközben ezeket írom, néha törölni kell a szememet, hogy lássam, mit írok. Pedig ez egy boldog történet. És ezek egyszerre boldog és szomorú könnyek.
KedvelésKedvelés
Szia!
Üdv a blogon!
Érintett vagy?
KedvelésKedvelés
Idáig csak olvasgattam az oldalt és nagyon hasznos és pozitív hangvételű és még sokáig sorolhatnám a pozitívumokat. De a Kisrigók története annyira mélyen érintett, felzaklatott,megmosolyogtatott és megrígatott, hogy már nem tudtam “csak” olvasni. Viki tegnap éjjel a blogodat végigolvastam és nagyon sokat adott. nemcsak azért mert megható, elgondokodtató és remekül írsz, közvetítesz, hanem egy nem szokványos örökbefogadási történetet osztasz meg velünk. természetesen nincs szokványos történet, talán rosszul fogalmaztam, arra gondolok, hogy idősebb gyermekek örökbefogadására nagyon kevesen vállalkoznak, így a megosztható tapasztalat is korlátozott. Azzal, hogy beengedtek az életetekbe mindennapokba megmutatod idősebb gyerekek is képesek a családba beleolvadni, kötődni, szeretni és szeretni hagyni. Ha hamarabb olvasom a blogodat biztos vagyok benne hogy nem 3,5 éves korhatárt húzunk meg. Természetesen idősebb gyerekek nagyobb “csomagot “cipelnek magukkal sokkal több a megoldásra és feloldásra váró probléma, mint egy gyecsemőnél, de képet kaphatunk róla hogy ez nem lehetetlen. Mi idén voltunk felkészítő tanfolyamon, ami egyébként szenzációs volt, itt szó esett a kötődés kialakulásának problémájáról. Azt mondták hogy főként az intézetben hosszú ideig nevelkedett gyermekeknél fordulhat elő, hogy 4-5 éves kor után nem vagy csak nehezen alakul ki kötödésük a családdal és erre az ismerkedésnél fokozottan figyeljünk. Persze tudjuk, hogy nem minden 4 év fölötti gyereknél van így és az is korrekt, hogy erre felhívják a figyelmet, de ezen agyalva húztuk le az 5 éves korhatárt. Egyszóval nemcsak csodálatos, de nagyon hasznos is a blogod. fantasztikus , ahogyan kezelitek az egyes élethelyzeteket, egyszerűen “irígylésre méltó”. Azon tűnődtem, hogy vagy egy gyakorlott pszihológus vagy, vagy egy őstehetséggel és sugalatokkal megáldott anya
:-). Minden tiszteletem!!!! sok sok erőt, kitartást és meghitt boldog pillanatot kívánok Nektek!
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon! Örülök, hogy előbújtál.
KedvelésKedvelés
a kötődés fogalma az egyik misztikum az örökbefogadásban, és mivel még mindig a legegyszerűbb életkorhoz kötni, különben olyan megragadhatatlan, hát, minden szakember választ egy életkort, főleg azért meg igen nagy a nyomás az örökbefogadni szándékozók részéről is, hogy megtudják meddig köthető egy gyerek, és hánytól már nem.
lesem én is, fiam hogyan kötődik, és gyüjtögetem a jeleket, hol a “kötődik-kosárban” van több, hol a “nemkötődikben”: elhagy egy nagyon becses játékot (mondjuk naponta egyet átlagosan), közli, hogy “anya, ennek nem fogsz örülni”, de ő maga egyáltalán nem szomorkodik, köszönés nélkül hagy ott az ovóda öltözőjében, de bújik, ölelést kér, igéreteket, hogy vele maradunk, kifejezi, hogy hiányzik valaki, hogy kit szeret.
most azt gondolom, hogy a kötődése, vagy annak zavara nem nehezíti az életünket, ez inkább a felnőtt életén fog látszani, azon, hogy akkor hogyan tud párkapcsolatban, életben, munkában, elhatározásban megmaradni, kitartani. azon túl, hogy bárki szülő boldog felnőttéletet kíván és remél gyerekeinek, biztos senki sem lehet benne, hogy valóban így is lesz, akár szül, akár örökbefogad akármekkora gyereket.
Ari, ha egyszer már elfogadhatónak éreztetek egy 5 éves korhatárt, gondoljátok át újra, és ha ismét nyitottak vagytok rá, változtassatok rajta bátran!
egy hallatlan előnye van a nagyovódás örökbefogadásának: elmondják, ezerféle módon, nagyon konkrétan is, és szép szimbólumokkal, hogy mi fáj, hogy hogyan vannak éppen, hogy mit akarnak, mitől félnek, nem olyan rémisztő talány, mint a két-háromévesek titokzatossága.
KedvelésKedvelés
Tényleg csodálatosan írsz!
KedvelésKedvelés
DE lehetek egy kicsit “negatív” is? Nekem túl szép ez a kép. A vér szerinti gyerekeimen azt látom, hogy egy gyerek 6 éves korára alapvetően “készen” van. Vajon mennyire lehet ezeket a gyerekeket integrálni egy családba? Mennyire lehet még őket formálni? Lehet valamit is enyhíteni a sok traumán, amit átéltek? Be lehet hozni ezt az óriási hátrányt, amit megéltek?
KedvelésKedvelés
Volt több interjú olyan szülőkkel, akik nagyobb gyereket fogadtak örökbe (Angéla, Dutka), ott beszélünk erről a kérdésről.
KedvelésKedvelés
Segítenél megtalálni?
KedvelésKedvelés
Az idősebb gyerek örökbefogadása címkére kattintva az összeset megtalálod.
https://orokbe.hu/tag/idosebb-gyerek-orokbefogadasa/
KedvelésKedvelés
én is azt gondolom, hogy alapvetően “készen” van egy hatéves gyerek, de asszem’, már egy négyéves is. és ezzel nincs is semmi baj. náluk készebben már csak mi vagyunk 36 és 44 évesen, mégis változunk és integrálódunk egymáshoz, valahogy úgy, ahogy egy párkapcsolatban is családbaintegrálódik bárki (ha minden jól megy).
formálódnak akkor is, ha nem formáljuk szándékosan, ahogy ők formálnak minket, pedig biztosan nem is akarnak formálni. mi sem akarjuk. persze, azt nem tekintem formálásnak, hogy a nekem élhető életritmust “rájukeröltetem”, az összes szokásunkkal együtt.
abban kénytelen vagyok hinni, hogy a fájdalmak enyhíthetők, ha nem hinnék benne, nagyon sötét világot kéne elképzelnem, és lemondani arról a reményről, hogy az elfogadás gyógyít.
behozni pedig nem kell semmit, tényleg nem is lehet, nem tudom kielégíteni az egyéves-, a kétéves-, a hároméves-, a négyéveskori igényeiket (nem tagadom, tudok ezen sírdogálni rosszabb óráimon), de most ittvagyunk, amire most van igényük, arra már kéznélvagyunk.
KedvelésKedvelés
Persze, értem. Remélem nem haragszol meg, távol áll tőlem, hogy bárkit is megbántsak. Elolvastam Zsuzsa által belinkelt oldalakat is, számomra egyértelmű, hogy én nem tudnék ennyi idős gyereket örökbe fogadni, mert nekem hiányozna az a “hatás” amit én adhattam volna nekik a legérzékenyebb időszakban. Én a saját családunkból indulok ki, biztos azért nehezen érthető én mire gondolok, nekem vannak vér szerinti gyerekeim is, és a saját magunk dolgát nehezíteném meg a családdá válásban, ha ilyen “nagy” (minden relatív persze) gyerek érkezne hozzánk.
Abban én is hiszek, hogy a fájdalom enyhíthető, de abban nem hiszek, hogy minden eltörölhető. Vannak dolgok, amik örökre nyomot hagynak (még az én felnőtt lelkemben is).
KedvelésKedvelés
Kicsinap, ez a fontos, hogy tudod magadról, hogy nem tudnál vállani “ilyen nagy” gyereket, és miért is kéne? persze, hoyg nem kell. aki vállal az sem nem nemesebb, sem nem bolondabb annál, mint aki nem, egyszerűen csak mást tud elfogadni, talán éppen ezt, amit te is írsz, hogy van, ami eltörölhetetlen.
azt hiszem, jól értjük egymást és meg is értjük.
KedvelésKedvelés
Bepótolni mindent biztosan nem lehet, de az első naptól lépésenként gyógyulás van és rengeteg szeretet Vikiéknél, és ez biztosan a legfontosabb a kisrigóknak.
KedvelésKedvelés
Ez gyönyörű poszt és nagyon tanulságos, köszönöm az élményt!!!!
KedvelésKedvelés
Ezt igy ahogy van, szorol szora meg lehetne jelentetni – irodalmi erteku iras, kozkinccse kellene tenni! 🙂
KedvelésKedvelés
http://ligetmuhely.com/szitakoto/csabo-menedeke/
KedvelésKedvelés