Miért mond le valaki a gyerekéről? Az örökbeadó anyákról keveset tudni, ritkán állnak a nyilvánosság elé. Ma három olyan terhes nővel beszélgetek, akik erre készülnek. Niki, Melani és Rita a terhesség 7.-8. hónapjában vannak, állapotukat titkolják, csak a legszűkebb családjuk tud róla (nevüket megváltoztattam). A gyerek sorsáról mindhárman nyílt örökbeadással terveznek gondoskodni (ilyenkor örökbeadó és örökbefogadó ismerik egymást). A Gólyahír Egyesület százhalombattai krízislakásában vészelik át az utolsó hónapokat. A lányok 14, 18 és 24 évesek, csinosak, ápoltak, intelligensek. Mindháromnak labda alakú kis hasa van. Azért vállalták el a beszélgetést, hogy javítsanak az örökbeadók társadalmi megítélésén. (Az interjú a Divány/Poronty online oldalon már megjelent, több napig Index-címlapon szerepelt, 55 ezren olvasták, a Képmás Magazin pedig a Családbarát médiáért-díjra jelölte.
– Mit csináltok egyébként?
Melani: Az iskolát félbehagytam a szüleim válása és egy költözés miatt, most érettségiztem volna.
Niki: Most kezdtem a gimnáziumot.
Rita: Dolgozom, mellette főiskolára járok, most mindkettőt ott kellett hagynom.
– Mit hisz a környezetetek, hol vagytok most?
Niki: A gimiben úgy tudják, egy biciklibalesetből lábadozom.
Rita: A tágabb család azt hiszi, Pesten dolgozom és nincs szabadságom.
– Mióta vagytok itt a lakásban?
Rita: Két hónapja. Apa új felesége nézte meg a Gólyahír Egyesületet a neten, és Anya mondta augusztusban, hogy ide fogok költözni Százhalombattára, hogy a szomszédok ne vegyék észre a terhességet.
Niki: Szeptember eleje óta. A szüleim hoztak ide.
– Ki tud a terhességetekről?
Melani: Az apukám tudja. Az anyukámmal nem jó a kapcsolatom, tőlük eljöttem. Az apukámnak elmondtam, ő mondta, hogy próbál segíteni, de van három féltesóm, nem várhatom, hogy felnevelje az én gyerekemet. Más nem tudja, pont abbahagytam az iskolát.
Niki: Apa meg anya.
Rita: A szüleim, és mindkettőnek az új párja. Anya és apa új felesége nagyon jóban vannak újabban, én kötöm össze őket.
– A gyerek apja tud a terhességről?
Rita: Igen, de ő is egyetért, hogy most nem tudnánk felnevelni, előbb össze kéne magunkat szedni anyagilag, hogy majd később lehessen közös gyerekünk. Ő 19 éves, még tanul, anyukájánál lakik.
Melani: Igen, de köszöni szépen, nem kéri. Emiatt hagyott el. Visszament az előző barátnőjéhez és éli a boldog életét.
Niki: Azt mondtuk neki, hogy el lett vetetve. Először elmondtam neki, hogy terhes vagyok, de anyáék kérték, hogy találjak ki valamit, ezért hazudtam, hogy már nincsen. Egy faluban lakunk, és nem akarjuk, hogy elmesélje bárkinek.
– És ha ő vállalná a gyereket?
Niki: Nem akarjuk, mert akkor mindenki tudná a faluban, hogy tőlem van a kisbaba.
– Védekeztetek?
Melani: Akkor, egyszer, pont nem. Úgy voltunk vele, másoknak nem sikerül, miért épp velem történne meg.
Niki: Csak egyszer történt meg, és akkor pont nem.
Rita: Fogamzásgátlót szedtem, úgy volt felírva, hogy a menstruáció alatt nem kell szedni, pont akkor lettem terhes.
– Milyen volt, mikor észrevettétek a terhességet?
Rita: Az elején nem akartam elmondani senkinek, úgy fogtam fel, hogy majd elmúlik, mint a nátha, ez velem nem történhet meg. Vettem terhességi tesztet, kétszer is negatív lett, de nem akart megjönni. Elment nőgyógyászhoz, az boldogan mondta: terhes! Én meg bőgtem.
Niki: Tudtam, hogy terhes vagyok, de próbáltam nem foglalkozni vele. Anya vette észre rajtam, mert elkezdtem nagyon sokat enni, vett egy terhességi tesztet, akkor már félidős voltam.
– Az abortusz nem merült fel?
Niki: Én nem szóltam a szüleimnek, kifutottunk az időből. Anyáék felvetették, de akkor már késő volt.
Melani: Nem. Bennem nem. Nehéz, mert már érzem, ahogy mozog, látom, de tudom, hogy jó családba kerül. Átértékelődött bennem az egész, azelőtt elítéltem az örökbeadást, de ma azt gondolom, jobb, mint elvenni egy életet.
Rita: Nekem volt időpontom abortuszra, de nem mentem el. Féltem. Meg az orvos azt mondta, ott lesz a családsegítői hölgy, fizetni is kellett volna érte. Paráztam, kinek mondjam el, és nem mondtam el senkinek. Pedig elmondhattam volna nevelőapukám testvérének, aki beadagolja anyának. Vagy apukám felesége lányának. De senkinek nem szóltam, mert konok vagyok. Utána meg el is feledkeztem róla. De aztán nőtt a hasam, nem voltak jók rám a ruháim, és kiderült júliusban. Anyuval akkoriban pár hétig nem találkoztunk, aztán mikor újra látott, rám nézett és mondta, hogy te terhes vagy.
– Az felmerült, hogy ti nevelitek fel a babát?
Rita: Egy röpke időben, júniusban. Először meg akartam tartani a gyereket a vőlegényemmel, nevet is találtam neki. Én szerettem volna, de életkörülményeket nem tudok most biztosítani, ezért majd később. De elmondtam a babának, és megértett! Most már le tudok róla mondani. Írok naplót a terhességemről (mutatja), és abban benne lesznek az érzéseim.
Melani: Először beleéltem magam, hogy felnevelem, mert anya vagyok, ez a kutyakötelességem, de ahogy múlt az idő, rájöttem, hogy nem fog menni, úgy a hatodik hónap táján. Ha nagyon akarnám, meg tudnám tartani, úgy, hogy anyuéktól hallgatom a gyerek húszéves koráig, hogy ők nevelték fel, és nem tudom megadni neki, amit akarok. Akkor már olyan családhoz kerüljön, akik vágynak rá és fel tudják nevelni.
Niki: Jó lett volna, akármilyen fiatal is vagyok…
– Volt balhé a szüleitekkel?
Niki: Rosszabbra számítottam. Az első hét nagyon nehéz volt, de utána úgy álltak hozzá, hogy már csak segítenek, már nem toltak le mindenért. Nagyon csalódottak voltak, szomorúak, én meg szomorú, hogy ők szomorúak. Jó tanuló voltam, és mindent elrontottam, csalódást okoztam a szüleimnek.
– Mennyire biztos, hogy örökbe adjátok a gyereket?
Niki: Száz százalék. Anyáék nem akarják, hogy kiderüljön, még a testvérem sem tud róla.
Melani: Száz százalék. Ragaszkodom hozzá, meg vannak érzéseim, de nem tudom felnevelni. Még ha apukámék segítenének, akkor sem szeretném, hogy azt halljam vissza, ők nevelték fel.
Rita: Ezer százalék. Majd lesz másik, és elmondom neki, hogy ez volt, vagy megmutatom a naplót (felemeli), hogy anyád ezt írta, olvasd el! Leírom benne a terhességem mozzanatait, hogy ha később terhes leszek, tudjam. Mert én ezt el szeretném felejteni. Ha lesz gyerekem, szeretném tudatosan várni, akkor el fogok menni minden vizsgálatra, és nem fogok dühöngeni a reklámok láttán, hogy mindenhol babákat mutatnak.
– Felmerült, hogy állami gondozásba adjátok a gyereket, és később, ha megjavulnak a körülmények, magatokhoz veszitek?
Mindhárman: Nem.
– És titkosan örökbe adni, úgy hogy nem ismeritek a szülőket?
Rita: Így jobb, látjuk a szülőket, hogy milyen körülmények között fog felnőni, válaszolunk a kérdéseikre… Így sokkal korrektebb. Ha nem tudnám, hova kerül, izgulnék érte.
– Ismeritek már az örökbefogadókat?
Mindhárman: Még nem.
– Milyen családot szeretnétek?
Melani: Normálisak legyenek, családi körülmények közé érkezzen, szeretetben nőjön fel, más elvárásom nincs.
Niki: Szeressék, jó helyen legyen. De ez biztos meglesz, mert akik rég várnak a gyerekre, azok szeretni fogják.
Rita: Legyen testvére, hogy felnézzen valakire, hogy az idősebben verjék le a kisebbnek a balhéját. Normális családban nőjön fel, normális szocioökonómiai státuszban, szeressék. Ne legyen nagyvárosi csemete, kertvárosban vagy vidéken éljen, és muzikális családban. Én néptáncoltam, és ő szereti a zenét, szokott partizni a hasamban. Ja, és legyenek értelmiségiek a szülők.
– Ha ennyi mindent kontrollálni akarsz, nem neveled fel inkább te?
Rita: Nem. Nincs pénz, és én nem tudnék megadni neki ennyi mindent, amit én szerettem volna. Anyáék mondták, hogy ha megszakítom a vőlegényemmel a kapcsolatot, akkor segítenek felnevelni a picit, de ingázna anyuék és apuék között, személyiségzavarral nőne fel.
– Te is így nőttél fel?
Rita: Nem, nyolcévesen váltak el a szüleim, anyával nőttem fel, apám ritkán látogatott, a szeretetet nagyobb volumenű ajándékokkal váltotta meg.
– És az unokát most vállalná félidőben?
Rita: Eleinte azt ígérte, de most már nem… Anya eleinte attól félt, hogy megtartom a picit, most meg a család szégyenének tart engem. Úgy érzi magát, mint egy mesebeli nagymama, mintha volna is unokája meg nem is. Mintha anya nem dolgozta volna fel, ami velem történik. Fél, hogy mit szólnak a szomszédok, apáékhoz sem mehetek, inkább úgy döntöttek, jöjjek ide a Gólyahír lakásába.
– Niki, milyen érzés, hogy aki örökbe fogadja a gyereket, az jó eséllyel a szüleiddel egykorú lesz?
Niki: Rossz. De tudom, aki annyira fiatal, az még nem tervez gyereket. De végülis nem zavar.
– Szeretnétek úgy szülni, hogy ott vannak az örökbefogadók?
Melani: Eddig úgy voltam, hogy semmit nem akarok róluk tudni. De most szeretném, hogy valami kis kapcsolat lenne köztünk, hogy jó szívvel adjam oda nekik. Még nem tudom. Minden nap alakul valami bennem, minden nap mást gondolok.
Niki: Nem. Egyedül akarok lenni. Először felmerült, hogy anya ott legyen, de nem szeretném.
Rita: Szeretném, ha bent lennének a szülőszobán. Eddig úgy volt, hogy császár lesz, mert szemüveges vagyok, de most mondta a doki, hogy szülhetek spontán, mert így legalább a leendő anyuka jobban átérzi a fájdalmat.
– Mármint te, vagy az örökbefogadó?
Rita: Én mindenképp érezni fogom. Aki megkapja a picit, foghatja a kezemet szülés közben. Én nem akarom megfogni a picit. És a hangját sem szeretném hallani, de sajnos mindenképpen hallani fogom. Ez elkerülhetetlen.
– Esetleg altatásos császárban…
Melani: Ez annyiban jobb megoldás lenne, hogy nem érezzük át annyira a szülést, hogy még nehezebb legyen az elválás. Talán úgy kevésbé érzi át az anya, hogy életet ad egy babának.
– Féltek a szüléstől?
Melani: Nagyon.
Niki: Én is nagyon.
– Az orvosok hogy bánnak veletek?
Melani: Ahova a Gólyahír visz, azok nagyon kedvesek.
Rita: Anyám vitt el először orvoshoz, ott a nőgyógyász elmondott engem mindennek. Hogy kellett volna védekezni, hogy lehetek ilyen, hogy nem mondtam el a szüleimnek. De már huszonnégy vagyok! Itt viszont korrektek. Én nem is tudtam azelőtt, hogy hol van Százhalombatta, de ez mintha másik földrész lenne, mintha egy búra alatt élnénk, itt segítőkészek, kedvesek az emberek, a rossz dolgok kint maradnak.
Melani: Ültünk kinn a padon, és a szomszéd néni megkínált szőlővel. Tele vannak jóindulattal.
Niki: Én az orvosoktól nagyon féltem. Ahol először voltam, a környékünkön, ott nagyon bunkók. Először anya oda vitt, aztán később, hogy ne derüljön ki, kerestünk egy másik várost. De itt nagyon rendesek, mindenki próbál segíteni, nem úgy néznek rám, mint egy leprásra.
– A gyerek apja is le fog mondani?
Melani: Már rég nem tud semmit, a terhességet mondtam neki, azt hittem, nagy örömmel fogadja, de nem. Emiatt mentünk szét, el is költözött.
Niki: Én úgy gondoltam, mivel ő a gyerek apja, tudnia kéne róla, de anyáék lebeszéltek.
Rita: Igen.
– A szülés után hat hétig az örökbeadónak joga van meggondolni magát. Mit gondoltok erről?
Melani: Én úgy vagyok vele, mintha nem is lenne ez a hat hét.
Rita: Én nem fogok visszatáncolni. Legszívesebben előre írnék egy papírt, hogy nem fogom meggondolni magam!
Szeretnétek majd fényképet kapni a gyerekről?
Melani: Nem.
Niki: Nem.
– Mit csináltok itt egész nap?
Melani: Bevásárlunk, főzünk, tévézünk, internetezünk, kirakózunk.
Niki: Tanulok…
– Jóban vagytok egymással?
Melani: Igen. Jó, mert azt hittem, hogy csak velem történt ilyen, és itt látom, hogy vannak sorstársak, más is van ilyen helyzetben. Bárki kerülhet ilyen helyzetbe.
– Kapcsolatban maradtok később?
Melani: Az ember el szeretné felejteni, ami itt vele történt, de azért az életünk része marad, legfeljebb nem gondolunk rá minden nap…
Rita: Írjatok ki ti is naplót!
– Niki, te most komolyabb lettél, mint a többi tizennégy éves lány?
Niki: Nem hiszem. Én mindig más voltam, a suliban is vezéregyéniség voltam, óriási a szám. Otthon is úgy neveltek, hogy mindent komolyan kellett venni, a tanulást is, és nagyon odafigyeltek, hogy viselkedek. Most sokkal jobban értékelek mindent: anyáékat, a barátokat, az iskolát… Minden nap megköszönöm, hogy anyáék vannak.
– Érett vagy az anyaságra?
Niki: A korom miatt azt hiszik, hogy bennem fel se merülhet, hogy szeretem a kisbabámat. Én felfogom, hogy nem jó, hogy most jön, de szeretem, kicsit az enyém a baba. Eleinte nehéz volt, de így, a végéhez a közeledve, már tudatosodik bennem, hogy nem marad velem.
– Később úgy fogtok rá gondolni, hogy nektek van egy gyereketek?
Niki: Igyekszem majd nem így gondolni rá, mert akkor sosem tudok ezen túllépni.
Melani: Nem szeretnék. Inkább csak úgy, hogy nem öltem meg egy kisbabát, hanem jobb élete van.
Rita: Azon gondolkozom, hogy kiadatom a naplóm.
– Mielőtt az egész felmerült, mennyit tudtatok az örökbeadásról?
Melani: Én tudtam róla, de teljesen elítéltem az örökbeadókat. Az örökbefogadókról tudtam, hogy szeretnének gyereket, de az örökbeadókat nem értettem, hogy lehet lemondani a gyerekedről, harcolj érte. Mióta belecsöppentem, átérzem, hogy nem azért mond le az ember, mert neki nem kell, hanem nincsenek meg a körülmények. Ma már más szemmel látom.
Rita: A sztárok örökbe fogadtak gyerekeket, ezt tudtam, de az ismerőseim nem voltak ilyen helyzetben.
Niki: Én nem sokat tudtam róla.
– Éppen túl voltál a szexuális felvilágosításon…
Niki: Anya mindig akart velem erről beszélni, de mondtam, hogy én tudom…
– Szeretnétek, hogy majd a gyerek tudja, hogy ő örökbefogadott?
Melani: Ez a szülők döntése lesz. De nem szeretném, hogy 18 évesen, mire nekem lesz egy saját életem, bekopogtasson, hogy szia anya, én meg adjak magyarázatot…Nehéz lesz elfelejteni, hogy örökbe adtam, ezzel meg kell barátkozni.
Niki: Ahogy az örökbefogadó szülők jónak látják. Bár szerintem jobb, ha tudja, mint ha mástól hallja meg. Én sem szeretném, hogy megkeressen.
Rita: Ha híres befutott író leszek, adok neki egy dedikált példányt, itt van, olvasd el. Ha nem, akkor odaadom neki a naplót, hogy ezt éreztem, ez volt. És a szülők döntsék el, elmondják-e. Én nem szeretném megnézni a szülés után, nem kérek képeket, és nem szeretném, hogy megkeressen. De ha kiadják a könyvemet, megtalálhatja a könyvesboltok polcain.
– Szerintetek kik az igazi szülei a gyereknek?
Mindhárman: Az örökbefogadók.
– Ti mijei vagytok a gyereknek?
Melani: Én úgy mondom, anyja, de tisztában vagyok vele, hogy nem…
– Vér szerinti anyja?
Melani: Igen.
– Mihez kezdtek, ha túllesztek az egészen?
Niki: Folytatom a gimnáziumot. A faluba visszamenni biztosan trauma lesz, rosszindulatú emberek közé, de próbálom túltenni magam rajta.
Rita: Még nem tudom. Szeretnék két új szakmát szerezni, elhelyezkedni, megteremteni az anyagi biztonságot. Elképzelhető, hogy a vőlegényemmel szeretnék maradni. Ami biztos, hogy megtanulok két nyelvet.
Melani: Keresek munkát, és jövőre szeretnék visszamenni estin érettségizni. A szüleim nem támogatnak, egyedül kell eltartanom magam.
– Ti most több hónapra feladtátok a megszokott életeteket, hogy megszüljetek egy gyereket, akit nem akartok felnevelni. Hogy gondolkodtok az életeteknek erről a szakaszáról?
Melani: Most ez sajnos így történt, de igazából nem bánom, mert tudom, hogy a következő gyerekemnél sokkal jobb anya válik belőlem ezáltal, ez majd megerősít.
Niki: Nem hiszem el az egészet, mintha egy filmben lennék. Nagyon rossz. Anyáék miatt a legrosszabb. Nagy lelkifurdalásom van feléjük.
Rita: Mintha a 2014-es év meg se történt volna. A memóriámból szeretném kiradírozni. Múlt héten merült fel bennem, hogy ha kiírom magamból, akkor az a kis pici hely bennem üresen marad és a többi kellemes élményemet oda beteszem. Minden embernek vannak olyan események az életében, amelyekre nem szeretne emlékezni. Velem elég durva dolgok történtek, és ezeket az agyam legalsó részében, elrejtve őrzöm, mint egy várbörtönben. És sikerül! Nem emlékszem rá, hogy mi történt annó. Bebeszélem magamnak, és működik.
– Számíthattok a szüleitekre?
Melani: Igazából nem. Apukám alkoholista, neki megnyugtató volt elmesélni, de igazából rá sem számíthatok.
Niki: Csak rájuk számíthatok. Még a testvérem sem tudja.
Rita: Anya nem tud megbocsátani, számára szégyen, hogy huszonnégy évesen teherbe estem…
– Mit tanultatok ebből a történetből?
Niki: Sok mindent átértékeltem, komolyabban fogom venni a családomat, a testvéremet, a tanáraimat. Még akit ki nem állhatok, az is nagyon hiányzik. Én legalább már tudom, milyen az, mikor csak a családodra számíthatsz. A kortársaim csak most fognak elmenni rossz irányba, én már vissza is jöttem. Én tanultam ebből, és mindent át fogok gondolni, nem szeretnék soha többet ekkora hibát elkövetni.
Rita: Én úgy döntöttem, hogy kiállok az örökbe – kik is vagyunk mi? – az örökbeadók jogaiért. Lehet, hogy később felvállalom nyíltan az örökbeadást, hogy ne úgy kezeljenek minket, mintha leprások lennénk.
Melani: Semmi rosszat nem teszünk. Nem véget vetettünk az életének egy abortusszal, hanem új életet adtunk.
A beszélgetés létrejöttéért köszönet Mórucz Lajosnénak, a Gólyahír Egyesület elnökének.
Továbbra is várom örökbeadók jelentkezését, szívesen bemutatom a történetüket.
Update (2015. január): azóta mindhárom lány megszülte és örökbe adta a gyermekét, a hathetes meggondolási idő alatt sem léptek vissza.
Örökbe.hu 
A díványon már olvastam a cikket meg a kommenteket is. Az biztos, h felkavarta az állóvizet, de az is tutti, h túl sok a troll. Sok megértő sort olvastam, de olyan ítélkező embert is odasodort a net, amilyen én is voltam, amíg a fájdalmam dolgozott bennem, és voltak a fejemben sztereotípiák. Dolgoztam azért, h alakuljak. De míg más nagyhangú rácsapja a laptop fedelét a szövegre, majd megölelgeti/megeteti/ netán megveri vagy lepasszolja stb. méhe magzatját, nekem azt kell észben tartanom, hogy az én babám szülőanyja ugyanebben a cipőben jár (mindez jövő időben), és a gyerekemnek ártok vele ha a vakságom meg az előítéletem diktál.
A három lány nehéz, ám felelősségteljes döntést hozott. Lehetne itt keseregni, h milyen család meg háttér meg nagyszülő az olyan, de minek, amikor csak abból lehet gazdálkodni, ami van, és azt kell kihozni a helyzetből, ami minden érintettnek a legkisebb kárt okozza.
Sok erőt kívánok!
KedvelésKedvelés
En is erre gondoltam az olvasas közben, hogy a jövöbeli gyermekeim anyukaik ezek a lanyok/nök.
Masreszröl szamtalan fajdalmas kerdes felmerült bennem, mint mindig, amikor abortuszrol vagy örökbeadasrol olvasok/hallok.
Engem nagyon felkavar a varandos lanyok csaladi körenek hozzaallasa a temahoz. Anyakent es nökent elkepzelhetetlennek tartom, hogy szegyenemnek tekintsem a lanyom besikerült babajat, rejtegessem, titkoljam a szomszed es egyebek elött. Az pedig milyen sulyos teher lehet egy fiatal szemelyisegnek, hogy elköltözteti a sajat csaladja es meg a testvere elött is hazudnia kell. Mintha bün lenne az elet. Bün lenne az anyasag, a terhesseg.
Mindharom lany megtartana, ha nagyobb tamogatast kapna a csaladja reszeröl. Szomoru sorsok ezek…
Ezt mondom ugy, hogy közben vagyok az örökbefogadasra, hiszem, hogy millioszor jobb megoldas, mint az abortusz es minden tiszteletem az anyaotthonok es segitöik irant! (Csak hogy ne ertsetek felre.)
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
üdv 🙂
KedvelésKedvelés
Olvastam már a díványon is, meg a kommenteket is. Ellenben az ottani véleményekkel, én simán megvenném Rita naplóját, ha kiadnák. Sőt, előolvasva akár a gyerekemnek is odaadnám majd, a megfelelő életkorban. Akkor is, ha örökbeadja a gyereket, meg akkor is, ha végül mégis megtartja (a másik két lányban valahogy nem érzem ezt a lebegő lehetőséget, Ritában inkább, nagyon kíváncsi lennék, mi lett a története vége, már ha lehet ilyet majd tudni esetleg).
KedvelésKedvelés
Engem is érdekelne. Az örökbefogadók személyes tapasztalatairól is alig van pár könyv, az örökbeadó szemszögét személyes vallomásban feldolgozó írásról én nem is tudok.
Majd igyekszem bemutatni, mi történt a lányokkal később.
KedvelésKedvelés
Mi lett a korábban itt bemutatott nyílt örökbefogadással?
KedvelésKedvelés
A Három anya a 39. héten szereplőire gondolsz?
KedvelésKedvelés
Igen
KedvelésKedvelés
Én is olvastam már korábban az interjút. Fájdalmasan nehéz helyzetek ezek, sok erőt kívánok a lányoknak. Még annyit szeretnék üzenni nekik, ha olvassák, hogy ne úgy gondoljanak magukra mint vér szerinti anyák, hanem mint szülőanyák, akiktől a gyerekek az életüket kapják.
Én is szívesen olvasnám Rita naplóját, ha kiadják.
KedvelésKedvelés
Nagyon sajnalom oket, foleg Ritat, felnott no, raadasul a volegenyevel, megsem eleg erett ahhoz, hogy megtartsa 😞
Kicsit remenykedek, hogy o meggondolja magat.
Van itt valaki aki a Golyahirtol var gyereket, es elegge elol van?
KedvelésKedvelés
Zsuzsi nagyon jó ez a cikked, nagyon megható. Nagyon szeretem olvasni az irásaidat.
KedvelésKedvelés
Szia Ági, üdv a blogon! Nagyon köszönöm.
KedvelésKedvelés
Nem kommentelitek szét? Itt a helye az igényes vitának!
KedvelésKedvelés
Bennem végig motoszkált egy kérdés, csak nagyon nem szeretném vele megbántani az örökbeadókat, akiknek amúgy is nagyon nehéz.
Vajon az miért van, hogy nem szeretnék látni, megfogni a szülés után a gyermeküket, sőt még képet sem akarnak róla? Valahogy így próbál a tudatuk hárítani, mintha meg sem történt volna a szülés vagy attól félnek, hogy akkor nem tudnak lemondani a gyerekről? Iszonyú érzelmi vihar lehet ez, én valahogy úgy érezném hosszú távon talán jobbnak, ha mégis csak megölelnék és elbúcsúznának a gyermeküktől, hiszen bármennyire is nehéz ez az adott pillanatban, erre később nem lesz módjuk.
Nálunk a kisfiam legfőbb kérdése a szülőanyukájával kapcsolatban, hogy de ugye szeretett. Azt el tudja fogadni, hogy az adott élethelyzetben csak így tudott róla gondoskodni, de az mindig előjön, hogy közben azért ugye szerette. Nem tudom másképp nézni a dolgot csak a gyermekem oldaláról, neki biztos, hogy nagyon fájna, ha meg sem akarták volna nézni.
KedvelésKedvelés
Szerintem tudják, hogy akkor még jobban fájna nekik a lemondás, ami amúgy sem könnyű. Ha nem szeretné, nem lenne gond megölelni.
KedvelésKedvelés
Igen, ez valószínűleg így van, de szerintem az fontos mindkét fél számára, hogy személyként gondoljanak a gyermekre. Ehhez kapcsolódóan még az lenne a kérdésem, hogy az örökbeadók szeretnének-e nevet adni a gyermekeknek. Az interjú alapján én úgy érzem igen, de nincs így kimondva.
KedvelésKedvelés
Kérdésedre válaszolva azért nem szeretnénk megnézni,megölelni,megfogni mert így is nagyon nehéz az a tudat, hogy miután megszültük nem vihetjük magunkal,Így is kialakult már egy kötödés, szeretet a kisbaba iránt amit nagyon nehéz lesz férre tenni majd amikor a szülés után odaadjuk a leendő szüleinek.Sokszor gondolkozunk azon, hogy vajon milyen lenne megérinteni, vagy csak ránézni de nagyon félünk az érzésektől! Mert ugyebár nem azért mondunk le róluk mert nem szeretnénk őket, hanem mert egyszerűen nincs lehetőség rá, hogy megtartsuk.
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon! Örülök, hogy kommentelsz.
KedvelésKedvelés
Angela kerdezte, es engem is erdekel, adtok nevet a kicsiknek?
En pl orulok, hogy megtarthattam a nevet, amit az eletadotol kaptam, jo erzes.
KedvelésKedvelés
Ez az örökbefogadó szülőkön is múlik,hogy ők engedik -e a név választást.
KedvelésKedvelés
Kedves Melani, köszönöm, hogy ezt elmondtad, ha mégoly fájdalmas is az érzéseiddel szembe nézni.
KedvelésKedvelés
Elnézést. Melani az előző kommentemmel arra a válaszodra reagáltam, amiben arról írsz, hogy miért olyan nehéz a születendő gyermek megnézése, csak máshova helyeződött.
Amit viszont a névadásról írsz Melani nagyon szíven ütött. Annyi mindent vesztettél már el, anyukádnak még elmondani sem tudtad, hogy gyermeket vársz, a gyermek apja ahogy megtudta a terhességet, elhagyott, és most a gyermekedről is kénytelen vagy lemondani, mert egyszál magad nem tudod felnevelni, hiszen még az érettségit is csak munka mellett tudod megszerezni. Azért azt szeretném, ha tudnád, hogy a névadás jogát senki sem veheti el tőled, ehhez nem kell senkitől engedélyt kérned. Kihordtad, megszülted a gyermekedet, jogod van neki nevet adni. Lehet, hogy az örökbefogadók is adnak neki nevet, és ez megmarad második névnek, de akkor is az övé lesz, és tudni fogja, hogy tőled kapta útravalóul.
KedvelésKedvelés
Kedves Angéla! Megismertem az örökbefogadó szülőket és nagyon nagyon örülök, hogy ők lesznek majd a szülei a kicsinek. Megkérdeztem a név választásukat is és megvoltam vele elégedve de felajánlották, hogy a második nevet kiválaszthatom.Szóval lehetséges, hogy adok neki egy második nevet :))
KedvelésKedvelés
Kedves Melani! Örülök, hogy ilyen jól sikerült a megismerkedésed a leendő örökbefogadókkal:) Még egyszer sok-sok erőt és minden jót kívánok az életedben!
KedvelésKedvelés
A mi babánk életadója szeretett volna adni nevet, így a második keresztneve az, amit ő kért. Általában második keresztnévként szokták megkapni a gyerekek azt a nevet, amit az életadó szeretett volna. Ez így mindkét félnek elfogadható.
KedvelésKedvelés
Fontos, igen, meg könnyebb hosszútávon, ha elköszönnek, igen, és ez nem látszik akkor és ott – viszont szerintem ezt senkinek nincs joga eldönteni helyettük, és utána számonkérni sem, még az érintett gyereknek sem igazán, hiszen nem neki kellett éreznie a döntés súlyát akkor és ott. (És az érintett gyereknek ott vagyunk mi támaszul, az érintett szülőanyáknak pedig általában nincs ilyen közeli támasza).
Amúgy nem gondolom, hogy ez feltétlenül arról szól, hogy így nem tekintenek rájuk személyként, hanem arról, hogy azt gondolják, majd a távolságtartás segít.
Én nem is azon háborgok, hogy a szülőanyák hogy döntenek és hogy sem, hanem hogy az egészségügyi személyzettől általában nem a tájékozott döntéshez kapnak támogatást, hanem inkább afelé nyomják őket, hogy ne nézzék meg, ne öleljék meg, mert az hátha rossz lesz nekik.
KedvelésKedvelés
Ezzel azért néhány ponton vitatkoznék.
A gyereknek nincs joga “számonkérni”. OK, felelősségre vonni nincsen, bár azt gondolom itt senki nem is erről beszél vagy ilyesmire gondol (hogy a gyerek felnőve majd elmegy és fejére olvassa a szülőanyának amiért lemondott róla). De választ kapni a kérdéseire szerintem igenis van joga.
Persze, együtt lehet érezni mindenkivel aki egy ilyen döntéssel támasz nélkül marad, de azért azt lássuk be, hogy ők felnőtt emberek akik döntenek a saját és a gyermekük sorsáról. A gyerek meg gyerek aki elszenvedi ezt a döntést minden következményével. Azzal is vitatkoznék, hogy a gyerek nem érzi a döntés súlyát ott és akkor… ahogy múlik az idő és látom a lányomat felnőni, egyre biztosabb vagyok abban hogy a szülőanyától való elszakadás nagyon mély nyomot hagy a gyerekekben. És végülis elég röpke 18-20 év (talán) ahhoz hogy minden a helyére kerüljön ezzel kapcsolatban bennük, tehát nem goondolnám hogy ez annyira könnyű gyerekként.
Én nagyon nagyon remélem hogy a felelősségvállás ezekben az anyákban nem áll meg ott hogy lemondanak és ránk bízzák a gyerekeiket. El kell jönnie annak a pillanatnak amikor képesek lesznek a felnőtt gyerekük szemébe nézni, meggyőződésem hogy az örökbefogadás mindhárom szereplőjének (vér szerinti szülő, gyerek, öf szülő) ez az az utolsó mozzanat ami megnyugvást hoz. Nem kell ezt most a lemondás előtt-körül így gondolnia mindenkinek, de remélem hogy 18-20 év múlva megérik ez a gondolat is a gyerekek mellett a vér szerinti és az örökbefogadó szülőkben is.
KedvelésKedvelés
Azt gondolom, kérdezni joga van a gyereknek, feltenni a miérteket és a hogyanokat az ő elhagyásával kapcsolatban, amik addig kattogtak a fejében. De megkérdőjelezni azt, hogy a szülőanya mi módon tudott/akart/volt képes elköszönni, szerintem azt nem. Más dolog kérdezni az akkori gondolatokról, érzésekről, meg más dolog azzal menni, hogy milyen alapon úgy köszöntél el, ahogy te akkor jónak érezted? De valamiért úgy érzem, nem is az elköszönés módja lesz akkor az elsődleges kérdés. Hanem azok, amik a lemondásról magáról szólnak. Azt én nagyon más dolognak érzem, ha arról kérdez valaki (az érintett gyerek, vagy bárki más), mint ha azt kérdőjelezi meg, hogy miért (nem) ölelete meg, miért (nem) sírt, miért (nem) annyit.
Én azt remélem amúgy, hogy azok a szülők, akik első körön azt mondják, hogy nem akarják majd viszontlátni, meggondolják magukat addigra, mire ez időszerű lesz, pont a fontos kérdések és a még fontosabb találkozások miatt (úgy, ahogy ezek a lányok sem zárkóznak már el annyira a kommentek szerint). És legalább annyira remélem, hogy a mi gyerekeink sem azzal lépnek be majd az ajtón, hogy “Ha szerettél volna, megölelsz”.
KedvelésKedvelés
vicq, lehet, hogy félreértettél? Én baromira nem avatkoznék bele (ahogy nem is avatkoztam bele annak idején), abba a döntésbe (sem), hogy hogyan és mi módon búcsúzzon el a szülőanya a gyermekétől. Én csak egyszerűen leírtam a véleményemet mindenféle presszionálási szándék nélkül, hogy miért tartom fontosnak a búcsút. Ennyi.
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy az egészségügyi személyzetet senki nem készíti fel az ilyen helyzetekre? Nemcsak az örökbeadók esetleges “búcsúzási” igényére gondolok. Nekem anno, 12 éve, amikor a vsz. lányom született, szülés után nem adták a karomba a gyereket, még csak meg sem mutatták, mert azt feltételezték, hogy nem marad életben. (4 napig nem is láttam, csak akkor engedtek el “láthatásra” a kórházból a gyereksebészetre.) Máig fájdalmas az az űr.
KedvelésKedvelés
Igen, én ezt látom nagyobb gondnak, hogy az egészségügyi személyzet ennyire nem képzett gyász-témában, hogy ilyenkor a nemmegnézést javasolják, örökbeadóknak is és halvaszülőknek is, ami szerintem sem jó ötlet, jobb elköszönni, és jobb lenne, ha erről tájékoztatást kapnának, anélkül, hogy bármelyik irányba nyomnák őket, de sajna sok helyen nem így megy; viszont azért talán lassan-lassan szivárog ám be valami.
Nekem amúgy nem is az a bajom, hogy javasoljuk itt az elköszönést, hanem hogy a kommentek tömegéből már kicsit olyan, mintha elvárnánk. Azért kezdtem kardoskodni, nem azért mert nem tartom jónak, hanem mert nem akarom, hogy azok a szülőanyák, akiknek amúgy is nehéz az adott helyzet, még azért is hibáztassák magukat, mert ezt nem úgy csinálták.
KedvelésKedvelés
Ne nézd meg, ne öleld meg… Nagyon hasonlít ahhoz a közkeletű hozzáálláshoz, hogy ha az anya kimegy a lakásból, ne búcsúzzon el a gyerektől, csak osonjon ki. Amíg ez az általános vélekedés egy egyszerű ügyben, mi más lehetne egy rendkívül komplikált, terhelt esetben, mint a kórházban való lemondás.
KedvelésKedvelés
Jajj, ez ellen ezerrel küzdök, amennyire tudok, hogy kiosonva becsapjuk a gyereket, meg úgy vigyük el orvoshoz, hogy nem lesz szuri, meg nem fog fájni…
KedvelésKedvelés
Nálunk a nővérke mondta az anyának, hogy nézze meg a babát, felajánlotta, hogy ha akarja beviszi hozzá, ha esetleg mégis meg akarja nézni. Szóval nem mindenhol egyforma az egészségügyi személyzet hozzáállása sem. Ők is általában nők, anyák. Mi is mondtuk, ha most nem is akarta, ha később mégis kérne fényképet, akkor szívesen küldünk.
KedvelésKedvelés
Szerintem kommentek tömegéről azért nem volt szó a “megnézni” témában, és pláne nem úgy, mintha ez bárkitől is elvárás lenne bárki felé. Ugyanakkor úgy érzem elég gyakran ezen az oldalon is, ahogy más olyan oldalakon is, ahol örökbefogadók beszélgetnek, hogy időről időre átbillen a mérleg talán az örökbe adók még mindig félelemetesen rossz társadalmi megítélésének túlkompenzálásaként, és kialakul egy olyan hangulat, hogy elkezdjük őket kvázi szentté avatni vagy szinte fontosabb szempontnak tűnik az ő lelki jólétük, mint a gyerek lelki jóléte. És az a jófej és toleráns és polkorrekt, aki lényegében felmenti minden felelősség alól az örökbe adókat. Az, hogy nem ítélek el valakit, az még nem jelenti azt, hogy nem látom az ő felelősségét a gyerekem életének alakulásában, aki mégiscsak elszenvedője a következményeknek, legyen az nyílt vagy titkos örökbe adás, szülés utáni elbúcsúzás vagy nem elbúcsúzás, idejében lemondás vagy ennek a húzása, halasztása. Igen nagyon sokszor a tájékozatlanság, információhiány és a szűkebb (család, szomszédok) vagy tágabb (hivatalnokok, eü személyzet) környezet hatása vezet a nem éppen optimális döntés meghozatalához, de bármilyen jóindulattal viseltetünk is az örökbe adók felé, a jó és a rossz döntéseik következményét a gyerekeinknek kell viselni. És én nem tudom más szemüvegen csak ezen keresztül nézni az egyes történeteket vagy úgy általában az örökbefogadást. És ha egy gyereknek az a jó, hogy a szülő anyja idejében mondjon le róla, és igyekezzen minél előbb családba juttatni, és a szülés után búcsúzzon el tőle, akkor nem fogom ezt a véleményemet nem leírni azért, mert esetleg egy leendő örökbe adónak ez rosszul esik.
KedvelésKedvelés
Na, ez az, amiben nem látjuk egyformán. A szentté avatástól én is rosszul vagyok. Nem Az Életadó, mint ahogy én sem vagyok és nem is akarok Az Örökbefogadó lenni, és a gyerekem sem Az Örökbeadott. De nem is az a nő, egyszerűen a szülőanya. Sem szentté avatni, sem démonizálni nem akarom, egyszerűen úgy akarom nézni (és mutatni a gyerekemnek), hogy ember, mint én, vagy ő maga. Érzésekkel, fájdalmakkal, okokkal, tudatlanságokkal, félelmekkel, hibákkal. Nem feloldozás a felelősség alól, ha feltételezem, hogy okok álltak a háttérben, érzések voltak benne az eseményekkel kapcsolatban, és még csak nem is rossz szándék vezette abban sem, amit nem csinált jól. Igen, felelős a tetteiért, igen, biztosan volt, amit nem csinált jól, meg biztosan volt, ami csak nem sikerült jól, de ettől ugyanolyan ember, mint én.
A gyereknek egyébként az a jobb, ha a vér szerinti családjában nő fel, miért nem ezen vitázunk, miért azon, hogy jobb-e, ha megöleli, vagy elfogadható-e, ha nem? Ha el tudom fogadni (márpedig el tudom), hogy léteznek olyan körülmények, események, élethelyzetek, amiért valaki lemond a gyerekéről, akkor miért ne tudnám elfogadni, hogy létezhetnek olyan körülmények, események, élethelyzetek, ami miatt úgy látta jónak, hogy nem öleli meg búcsúzóul? Nem azt mondom, hogy lássuk helyesnek a szülőanyák minden cselekedetét. Azt mondom, hogy próbáljuk meg elfogadni, hogy adott helyzetben ez volt a legjobb, ami tőle telt, mert épp nem volt a helyzet magaslatán. Én abban sem vagyok biztos, hogy az ő helyzetében én azon lennék. Egyébként lett volna matematikai esélyem nekem is, hogy az ő helyzetükbe kerüljek, elvégre egyik védekezési módszer sem 100%, benne lett volna a pakliban, hogy 17 évesen nem úgy sikerülnek a dolgok (védekezés mellett sem), talán csak az volt pont a mázlim, hogy fogamzás terén kihívásokkal küzdök (azért a többhónapos késések mellett egypár terhességi tesztet megcsináltam körömrágva, és nem tudtam eléggé örülni annak, hogy VAN félretett nyári pénzem, mert nem szívesen avattam volna bele minden elméleti gyanúba a szüleimet). Ami jelentős különbség lett volna, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy egy alapos fejmosás után a szüleim másképp álltak volna az egészhez, mint az itt megszólaló lányoké. Önmagában ettől a ténytől én jobb ember vagyok, mint ők? Vagy egyáltalán, bármitől?
Én nem a polkorrekt jegyében írom, amit írok, én komolyan gondolom, hogy mindenkinek joga van tökéletlennek lenni, akkor is, ha ez nekem (és a gyerekemnek) nehéz. És az, hogy a gyerekemnek is elfogadható legyen ez, az valamennyire az én kezemben van. Ha emberi tulajdonságokkal és emberi tökéletlenségekkel és emberi érzésekkel ruházom fel az ő fejében a szülőanya képét, akkor egyrész úgy gondolom, hogy ez biztosan nem áll távol a valóságtól, mert ember ő is; másrészt meg komolyan gondolom, hogy ezzel segítem a gyerekemet abban, hogy elfogadja az örökségét, hiszen a szülőanyja sem felelőtlenebb, mint általában az emberek, csak mást csinált rosszul, mint te vagy én.
Amúgy igen, biztosan sokat segítene, ha találkoztunk volna egymással, de nem hiszem, hogy abban a lehet, hogy csak egy órában minden dologgal kapcsolatban meg tudtam volna kérdezni, hogy hogy érzi, hogy gondolja, és akkor is egy csomó kérdésre majd azt kellene válaszolnom, hogy nem tudom, kicsim, szerintem lehet, hogy így, vagy úgy, vagy amúgy, mert az emberek általában ilyenek. Így egy kicsit több az a kérdés, amire nem tudom a választ, de akkor is lenne, jópár.
És tényleg nagyon sajnálom, ha az, hogy embernek próbálom beállítani, emberi érzésekkel és motivációkkal, az cukrtozott rózsaszín takonynak tűnik. Még inkább sajnálom, ha úgy tűnik, hogy ez a rossz érzéseim átfordítása, mert nem.
KedvelésKedvelés
Azt hiszem itt adom fel. 🙂 Vicq, Te minden áron egy ítélkező, rigorózus emberként akarsz engem látni és láttatni, nem tudom miért, de ha ettől jobban érzed magad, tedd. 🙂 Engem baromira nem kell meggyőzni arról, hogy az embert lássam az örökbe adó anyákban, a maguk gyarlóságaival, szerethetőségeivel együtt, és ezt közvetítsem a gyerekem felé, de mentegetni nem fogom. Márpedig ha olyan kérdésre is próbálok valami pozitívat mondani, amire magam sem tudom a választ, az az én olvasatomban nem az emberi oldal megmutatása, hanem mentegetés. Ha nem tudok valamit, akkor megmondom, hogy sajnos nem tudom. Amúgy peace&love
KedvelésKedvelés
Málnaflip: Nem, nem csak neked szóltak a válaszok, és talán azokat a részeket is magadra vetted, ami pont nem neked szólt.
Viszont ha neked jogod van kétségbe vonni az én őszinteségemet, és polkorrektnek, felelősség alóli felmentésnek és mentegetésnek címkézni az én, motivációkat és érzéseket kereső működési módomat, akkor ennyi erővel pont ennyi jogom van azt mondani, hogy szerintem te meg nem akarsz mögénézni az emberi oldalnak (mindemellett nem gondolom így, épp ezért nem is mondtam így, de kb. ugyanaz a szint lenne részemről).
KedvelésKedvelés
Az én fiam szülőanyja meg akarta nézni, meg akarta fogni, el akart tőle búcsúzni. Ezt előre meg is beszéltük, hogy szeretné először ő megkapni a babát. Megölelni és úgy átadni nekem. Nem volt bennem félelem, hogy meggondolja magát ettől. Szerintem ennek hosszú távon mindenki számára inkább előnye van, mint hátránya, még ha akkor ott fájdalmasabb is így végigcsinálni. Aztán amikor a kórházban jelezte, hogy a szülés után először neki adják oda a gyereket, a szülésznő totál kiakadt rajta, hogy ezt nem szokták, meg minek, nálam is bepróbálkozott nagy bizalmaskodva, sugdosva, hogy micsoda eretnek kérése van a kismamának. Abba végképp belesápadt, amikor mondtam, hogy közös döntésünk volt. 😀
KedvelésKedvelés
Nemtudom, én nem hiszem, hogy ez nekem segítene.
KedvelésKedvelés
A mi kisfiunkat nem nézte meg a szülőanyja. Az ő döntése volt, már előre így tervezte el, bár mi mondtuk, majd a szüléskor is eldöntheti még, úgy legyen ahogy neki könnyebb. Nem féltünk attól, hogy megnézi és emiatt gondolja meg magát, mert ha így kell lennie, hogy mégis meg tudja tartani, ő szülte, ő szenvedett meg érte, persze hogy hazaviheti. (Persze mi is sokmindenen túl voltunk már, hogy gyerekünk lehessen mi is mindent megtettünk, de mi kaphatunk egy másik lehetőséget.) Ez nagyon egyéni, kinek mi a kevésbé nehéz – mert nehéz mindenképpen ha el kell válni a babától, még ha tudta is, hogy jó helyre kerül. Mondjuk, amikor megláttuk milyen gyönyörű, volt bennünk félsz hogy mégis meggondolhatja magát az anya… (Így utólag visszanézve a képeket egy gyűrött arcocska volt csak, ahhoz képest most még sokkal szebb, de akkor mi gyönyörűnek láttuk.)
KedvelésKedvelés
Az én kisfiam szülőanyja is megnézte őt. Azt mondta nekünk: látták már? Ugye gyönyörű?! -Tényleg az volt. És miközben mi gyönyörködtünk benne, ő összepakolt és hazament. Ránk bízta a kicsit és megnyugodott. (Aztán 2 napra rá a gyámhivatalban újra találkoztunk persze.)
A nevét ránk bízta, hogy megváltoztatjuk-e.
KedvelésKedvelés
Nálunk hosszabb idő, 5 hét telt el addig amíg mi először láttuk a lányomat. A vér szerinti anya amíg a kórházban volt rendszeresen bement hozzá, felvette. Később amikor úgy tűnt hogy sérült marad a baba, akkor haza akarta vinni, végül aztán mégis az örökbeadás mellett döntött (gondolom amiatt is, hogy ha egy egészséges gyereket nem tudott volna vállalni akkor egy sérültet hogyan?). Lemondani a gyámhivatalba már otthonról jött, akkor kért fényképet róla.
Én nagyon örülök neki, hogy volt köztük kapcsolat, a lányomnak ez nagyon-nagyon fontos.
A 7. születésnapja előtti napon pl. ez a beszélgetés zajlott le köztünk:
“Ma a buszon hazafelé (szerencsére a buszozás elég hosszú, nyugodt út és nem kell attól tartani hogy mások is értik amit beszélünk… gondolom emiatt it épp a buszon hangzanak el a nagy kérdések…):
“Anya, mond el milyen a születés!”
Elmondom, egészen odáig nem szól semmit (ráadásul tud is nagyjából mindent) hogy a babának fel kell sírnia, hogy megteljen a tüdeje levegővel. A köldökzsinór kérdésnél elidőzik, miért kell elvágni, de látszólag ez itt még biológia…
Aztán vált… a babát nem szabad sírni hagyni ha már kap levegőt, meg kell nyugtatni, oda kell adni az anyukájának. Őt odaadták az anyukájának? Mondom, hogy azt hiszem nem, mert elég rosszul volt, a doktornéni harcolt az életéért, nem lehetett ölelgetni. Mert mi történt? Elmondom… bólogat mint aki tudja, érti, emlékei vannak, csak mégis hallani akarta. De utána odaadták az anyukájának (következetesen így, én következetesen értem és jóváhagyom, nem mondom hogy nem az anyukája és magam számára is meglepő, de nem esik rosszul, nem zaklat fel, akkor, abban a helyzetben E. volt az anyukája…) Mesélem tovább, hogy amennyire én tudom odaadták, és még később is meglátogatta, felvette. Kérdés: “odabújtam hozzá amikor felvett? és megölelt?” Igen, azt hiszem megölelt és hozzá bújtál. Egy pillanat múlva már harag van a hangjában: “persze hogy odabújtam, az ő gyereke voltam…!” Igen, akkor még igen. “A gyereket ölelni kell, nem örökbeadni!” még mindig mérges… Igen, szerintem is… de mégis megtörténik néha hogy valaki így dönt, és talán jobb így ha nem tudja felnevelni a gyerekét. Lassan megnyugszik… “Nagyon korán jöttem… a 17 éves az még gyerek, ugye?” Igen… még nem felnőtt, nem tudott volna felnevelni. “De nekem E. a szülőanyukám, ugye?” Igen, persze. “De te vagy az anyukám!” Igen. “Szerinted gondol rám?” Biztosan. “Ha még él egyáltalán…” Hogyne élne, még mindig nagyon fiatal. “Hány éves most?” 24. “Az fiatal?” Nagyon… sokan még 24 évesen sem szülnek gyereket. “Jó ez így… remélem azért E. szül még… és remélem hogy nem adja örökbe…” Csend… kis idő múlva odabújik: “Szeretlek…” Én is 🙂 ”
Én azt gondolom, a gyerekek készülnek arra, hogy majd egyszer találkozzanak a szülőanyjukkal. Nem azért hogy számonkérjék őket, hanem hogy ők is a helyére tudják tenni magukban ennek a kirakósnak minden elemét. Azt hiszem, akkor lesz a történet kerek egész számukra ha ez megtörténik. Én nagyon remélem hogy a lányom szülőanyja nem fog elzárkózni ez elől. Örökbefogadóként azt hiszem meg tudunk próbálni mindent pótolni amit a gyerekeink elveszítettek, de ezt a megnyugvást csak az adhatja meg nekik aki a világra hozta őket.
KedvelésKedvelés
Talán a szülőanyának is jó érzés látni, hogy ember lett a gyerekből, ép, jól van, felnőtt…
KedvelésKedvelés
Édes nagylány! ❤ És igen, még ezt is akartam írni, hogy a gyereknek nem mindegy, hogy mit mondhatok neki később. Mert hiába érti meg esetleg felnőttként, hogy a szülőanyja nem azért nem nézte meg, nem azért nem búcsúzott el tőle, mert nem szerette, hanem pont azért maradt ez el, mert annyira fájt neki elválnia tőle. De egy gyerek szerintem sokáig ezt úgy éli meg, hogy még egy ölelést sem kapott a szülőanyjától, még csak rá sem pillantott. Annak ellenére, hogy minden együttérzésem az örökbeadóké, mert nagyon jól tudom, hogy ez mennyi fájdalommal jár, de nekem akkor is a gyerek érdeke, a gyerek érzései előrébb valóak, és a gyerek érdeke azt kívánja, hogy a szülőanya effektive kimutassa az iránta való szeretetét, ami az ő történetének a része lesz.
KedvelésKedvelés
Szerintem kicsiként is függ ez attól, hogyan közvetítjük ezt felé. Az ő történetét mi meséljük.
KedvelésKedvelés
vicq bejegyzésére akartam válaszolni, de valamiért oda nem enged…
Persze függ attól, hogy én mit mesélek neki, de az azért nem árt, ha a “mesének” van némi köze a valósághoz is… pl. semmiképpen nem tudtam volna a kérdésére azt mondani, hogy igen megnézett, felvett, magához ölelt ha nem úgy lenne. Ilyen drasztikusan nem lehet megváltoztatni a valós eseményeket.
KedvelésKedvelés
A történet az övé, a narráció a mienk. Sosem hazudnék neki. A történet annyi, hogy a szülőanyja nem ölelte meg. Hogy a narráció az lesz-e, hogy valószínűleg azért nem ölelt meg, mert annyira szomorú volt miattad, hogy nem volt erő a karjaiban, hogy felemeljen, vagy a narráció az lesz-e, hogy nem voltál neki olyan fontos, hogy megöleljen, az meg már az én döntésem. Nyilván az elsőt választom. Mert az ő történetét én mesélem, most még. Nagyon nem mindegy, hogy ugyanazt a történetet azokkal a szavakkal adom tovább, hogy képtelen volt arra, hogy megöleljen, vagy úgy, hogy még arra sem volt képes, hogy megöleljen. Apróság, de meg mégsem az.
Amiről nem tudok, arról úgyis csak lehetőségeket tudok felvetni, és akkor miért vessek fel fájdalmasabbakat, mint muszáj? Épp eléggé fájdalmas az alaptörténet is. Egyébként nem is tudom biztosra, hogy megnézte-e és megölelte-e. Valószínűbbnek tartom, hogy nem, de nem tudhatom. Épp ezért nem is ezt fogom hangsúlyozni, hanem azt, hogy mindent megtett azért, hogy a gyerekem mielőbb családba kerülhessen, és azt, hogy szép nevet választott neki búcsúzóul. Ez is mind a kettő igaz, és az ő meséjében alapvetően én teszem ki a hangsúlyokat, akkor is, ha a történetet az élet írta.
Ugyanígy, mondhatnám a gyerekemnek, hogy nem voltál neki annyira fontos, hogy nyílt örökbeadással válasszon neked családot, de azt fogom mondani (amit amúgy magam is őszintén hiszek), hogy jobban bízott az általa már korábban ismert ügyintézőben, mint egy ismeretlen alapítványvezetőben, hogy jó családot talál a gyereknek. Mert a történet igazából csak annyi, hogy titkos örökbefogadással került hozzánk. A többi a narráció. Amiben szintén nem hazudok, csak nem állítok be egyetlen lehetséges igaznak olyat, ami amúgy bántó a gyerekemnek (pláne, ha nem is az a legvalószínűbb lehetőség).
KedvelésKedvelés
Vicq, egyetértek! Az egyik legfontosabb dolog a pozitív narráció, a megfelelő hangsúlyok alkalmazása, ami rengeteget tud segíteni gyermekeink kis lelkének kiegyensúlyozásában. Ezt nem lehet eleget hangsúlyozni, tanítani és gyakoroltatni, a jó felkészítő tanfolyamok – gondolom – erre is építenek. Nagyon jó, amiket írsz, tanulok belőle, kösz!
KedvelésKedvelés
Kezdem látni, hogy nagyon másképpen gondolkozunk dolgokról…
A történetét mi meséljük, ez így igaz. Próbáljuk (én leglábbis) megtalálni azt a középutat amikor a vér szerinti anya képe nem nagyon negatív, de szem előtt tartva azt, hogy azért neki nagyon nagy a felelőssége abban hogy a gyerek élete így alakult. (A gyerkek értelmesek, pontosan tudják hogy egy adott helyzetben különböző emberek különböző döntéseket hoznak… ki jobbat ki rosszabbat. Az én lányom pl. 6 évesen azt kérdezte, hogy a vszi anyja megtehette-e volna hogy eldobja az út szélén és hagyja meghali? Van aki így dönt, van aki örökbe ad és van aki minden körülmények között az utolsó lehelletéig ragaszkodik a gyerekéhez. Nem lehet a történetben minden felelősség alól felmenteni azt aki örökbead és nem lehet a gyerek felé azt közvetíteni hogy ez annyira jó döntés hogy akár követendő példa is lehet. Tudnia kell, hogy ez sorozatos rossz döntések következtében kialakuló helyzet amiből már utólag nagyon nehéz valami elfogadhatót kihozni. Mondjuk hogy nem is lehet anélkül hogy valaki(k) ne sérüljenek. Nem sugallhatok most 7 éves korában ilyesmit ha azt szeretném hogy 17 éves korában ne hozza meg ugyanazokat a rossz döntéseket mint aki a világra hozta.)
Mindeközben viszont el kell fogadnunk, hogy a gyerek mást is érezhet (és érez is) mint amit mi sugallunk. Neki joga van haragudni arra aki lemondott róla, jogos igény a részéről hogy aki megszüli az szeresse. Persze mondhatom én a felnőtt, hogy annyira szeretett hogy nem volt ereje megölelni, vagy hogy a szeretete vezértelte abban a döntésben hogy lemondott rólad, de a 7 éves ettől még érezheti (és érzi is) hogy egy kisbabát ölelni és védeni kell, nem odaadni idegeneknek (egyébként azt gondolom hogy nagyonis normális ha így érzi, és jó is, hiszen ez az érzés fogja őt a saját életében odáig elvinni, hogy megélje a saját anyaságát). Nyilván 27 évesen már nem itt fog tartani a történet feldolgozásában, és másképp fogja kifejezni a kérdéseit, de a lényeg ugyanaz: elfogadható, emészthető magyarázatot akar arra, hogy miért történt vele olyasmi aminek egyébként soha egyetlen gyerekkel sem kellene.
KedvelésKedvelés
Trapiti, persze, valahol neked is igazad van. (Ismerek egy történetet (és magát a szereplőjét is), ahol a szülőanya megpróbálta megölni a megszületett gyermekét, de nem sikerült, életben maradt, állami gondozásba került.) De talán különbséget lehet tenni a között, hogy egy cselekedetet, egy “bűnt” elítélek, viszont magát az “elkövetőt” felmentem és megpróbálom megérteni. Biztos, hogy jobb a gyereknek.
Igaz, hogy “nem lehet a történetben minden felelősség alól felmenteni azt aki örökbead és nem lehet a gyerek felé azt közvetíteni hogy ez annyira jó döntés hogy akár követendő példa is lehet” és talán mindannyian félünk attól, hogy meghozza “ugyanazokat a rossz döntéseket mint aki a világra hozta”, de lehet azt hangsúlyozni, hogy vsz. anya más társadalmi helyzetben nőtt fel, más szituációban volt, nem volt, aki segítette volna, tanácsot adott volna neki, nem voltak eszközei, lehetőségei – mint ahogy ez az esetek nagy többségében így is van -, viszont mi itt vagyunk neki, ránk támaszkodhat, mi segítünk neki, hogy meghozza a jó döntéseket. Az én kislányom (10 éves) egy időben állandóan azt mondta, hogy ő nem fog férjhez menni, ő nem akar gyereket. Tudat alatt nyilván fél a “mintától”. Mindemellett viszont, ha egy 1-2-3 éves gyereket meglát, pillanatok alatt kis-anyukává vedlik át, ölébe veszi, cipeli, gyömöszöli, és ragadnak is rá a kicsik. Igyekszem soha nem elmulasztani, hogy megdicsérjem, milyen jól bánik a kicsikkel, milyen jó anyuka lesz belőle. S ha ilyesmiről beszélgetünk (szokott kérdezgetni a “gyermeknevelésről”: ezt hogy kell, azt hogy kell…), mindig megerősítem abban, hogy mellette fogunk állni, segíteni fogunk neki. Fontos, hogy érezze a szilárd háttere, a támogatást.
KedvelésKedvelés
Igen, körülbelül ez az a küzépút amiről én is beszélek.
KedvelésKedvelés
Igen, nagyon másképp gondolkodunk, mert én továbbra sem hiszem, hogy az fogja őt megóvni ugyanazon hibák elkövetésétől, hogy az egyensúly jegyében abban erősítem meg, hogy a szülőanya hibát hibára halmozott. Szerintem többet véd az, hogy bárki járhat így, mert hibázni emberi dolog, és ugyan nézzük már meg, hogy ha bárki járhat így, miért nem járt így mindenki, mi csökkenti (de nem védi ki minden esetben, sajnos) a nem kívánt következményeket. Ha azt az irány erősítjük, hogy ez nem általános emberi lehetőség, hanem csak az ő szülőanyjának a hülyesége, akkor tulajdonképpen fel is mentjük már előre, hiszen erre predesztinálja az öröksége. Ezt nem szeretném. Meg azt sem, hogy hülyébbnek állítsam be a szülőanyát, mint az általános emberi. Hiszen tényleg bárki hibázhat.
A gyerek saját dühét, haragját, fájdalmát eszmben sincs megkérdőjelezni, sőt, a megélésében simán támogatom is. Csak nem szeretném azt, hogy ő tőlem vegyen át ehhez még plusz dühöt és fájdalmat. Ezért nem mindegy a narráció, mert a történetből adódóan is lesz dühe és fájdalma, épp elég, nem kell, hogy még az én narrációm is erre erősítsen rá. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy egy kisgyerek nem érti meg azt, hogy azért nem ölelte meg, mert nehéz volt elhagyni, még ha ez nem is volt feltétlenül jó döntés.
Nem azt gondolom, hogy a szülőanyát nekünk a gyerek szemében fel kell menteni és szentté avatni, de elfogadni és megérteni szabad. Attól még (szerintem) nem borul fel a gyerekben a helyes és helytelen, talán csak a fejébe kerül az, hogy a hibáival együtt is elfogadható egy személy (akár még ő maga is). Nem hiszem, hogy attól fog 13 évesen szülni, hogy én azt mondom neki, hogy valószínűleg a szülőanyjának is fájt, ő is szomorú volt, és nem jókedvében/bántási szándékkal hagyta ott (akár elköszönés nélkül).
Ha azt el tudom érni, hogy nem vádaskodva, hanem érdeklődve lép majd be a szülőanyjához, amikor megkeresi, akkor tényleg boldog leszek. Ha kérdez, és nem szemrehány.
KedvelésKedvelés
Vicq, nem tudom hogyan sikerült ezeket kilvasnod az írásomból… Szó sem volt arról, hogy abban kellene erősítenia gyereket hogy a szülőanya egy “hülye” volt aki hobát hibára halmozott. Arról van szó, hogy nem lehet idealizálni, nem lehet kizárólag áldozatként beállítani. Az egyensúly igenis fontos.
Azt hiszem van egy nagyon nagy különbség köztünk: titkos örökbefogadásnál az örökbefogadónak is csak fantáziái vannak a szülőanyáról, amiket részben azért mert ez a gyerek könnyebb elfogadásának az útja, részben mert azt gondolja hogy a gyereknek is a rózsaszínebb kép könnyebben emészthető lesz, részben pedig mert egy csomóan mondják-írják a témában hogy így lesz a legjobb a valósnál sokkal pozitívabbra szineznek. Aki nyíltan fogadott örökbe, annak a valósághoz sokkal közelebb álló képe van a vér szerinti anyáról, találkozott vele, beszélt vele, látta-érezte a erejét, gyengesésgét, kínlódását. Azt gondolom egyébként hogy ez az egyik legnagyobb segítség az örökbefogadó számára mint a vér szerinti szülő mind a gyerek elfogadásában. Sokkal kevésbé valószínű hogy dühöt vagy haragot fog érezni, mint ahogyan te mondod. Nekem sosem jutott eszembe pl. ennyire tudatosan a pozitív narrációra koncentrálni, valószínűleg azért mert sosem éreztem dühöt, haragot vagy megvetést a vszi anya irányában. Nagyonis megértem és elfogadom, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe, hibázhat, hozhat rossz döntést. De emellett tudom azt is, hogy mindenki maga dönt helyzetekben és nem kizárólagosan a körülmények ill. más emberek áldozata aki semmiről nem tehet.
Utolsó bekezdéshez: szerinted létezik olyan örökbefogadó, aki ilyen mondatokkal forgatja a kést a saját gyereke lelkében mint pl. “azért hagytak ott, hogy bántsanak és fájdalmat okozzanak” miközben lubickol a boldogságban hogy ezt megtehette????
Azt hogy a gyerek ne vádaskodjon vagy szemrehányjon éppen nem egy a valósnál rózsaszínebb kép festésével lehet elérni, hanem olyan hozzáállással amikor mindkét fél érzéseit (vszi anya és gyerek) megértjük és a helyén kezeljük. Nem kell ehhez görcsösen pozitívan narrálni, elég csak úgy ahogyan érzünk 🙂 előbb a szülőnek magának kell helyére tenni az érzéseit pl. a vszi anyával kapcsolatban és akkor nem lesz gond a narráció 🙂
KedvelésKedvelés
Nem, nem azért mesélem pozitív szemlélettel, mert én nem tudom elfogadni, Azért, mert azt gondolom, ő is emberből van, érez, kínlódik, sír, nevet, szeret; és én ezt a képet szereném inkább erősíteni, akkor is, ha nem ismerem személyesen, nem azt, hogy ő bezzeg hibázott. Sokszor én is, egyéni szerencsém, hogy sosem lettek ilyen súlyos következményei.
KedvelésKedvelés
Nagyon megható a történet 🙂 Érdekes egy gyerkőc szemszögéből nézni..
KedvelésKedvelés
Azért is írtam le ezt, mert az én kislányom vér szerinti anyukája hozzátok hasonló korú volt amikor örökbe adta őt és nagyon hasonló helyzetben is volt. Én nagyon hálás vagyok neki (sokminden más mellett) hogy nemcsak belül szerette őt, hanem ezt amennyire lehetett ki is tudta mutatni. Talán így könnyebb lesz megértenie hogy milyen vívódások, érzések, belső harc vezet odáig ha valaki végül örökbe adja a gyermekét.
KedvelésKedvelés
Igazából én nem tudok mivel vitatkozni. Ezek tényleg olyan döntések, amiket ők, akik a saját életükben vannak, nehezen hoznak meg, szerintem mi innen kívülről nem tudjuk érdemben vitatni. Tudom, a díványon ezt másképp gondolták az emberek, de azért ide szerintem jó csapat jár ilyen szempontból (is).
KedvelésKedvelés
Olvastam én is korábban, bár a kommenteket kihagytam. Amióta világ a világ, nők kerülnek ilyen helyzetbe, mint a három lány. Láthatjuk, hogy a család és a jelen környezet, szinte lehetetlenné teszi, hogy bármi mást tegyenek, mint eltitkolják a helyzetüket és “túllegyenek az egészen”. Arra mindannyian emlékszünk szerintem, hogy attól, hogy még valaki “kész” a nemi életre, az egyáltalán nem jár együtt azzal, hogy kész lenne családalapításra is. Tizenévesen szülni 2014-ben a világnak ezen a részén egyértelmű megbélyegzést jelent és a család maximális anyagi és erkölcsi segítsége nélkül lehetetlen.
KedvelésKedvelés
Amikor olvastam a Díványon, nagyon lehangoltak a kommentek. Amikor beszéltem erről a párommal, azt kérdezte: ha mi nem fogadtunk volna örökbe, akkor is ezt éreznéd? Amikor orvosokhoz jártunk, amikor minden kolleganőd szült sorban, olyanok is, akik nem is akartak?
Igaza volt. Az örökbefogadással, illetve már amikor megfogant a gondolat, hogy én is igen, örökbe szeretnék fogadni (a férjem, apukám már rég ezt szerette volna) kerültem be a bűvös körbe és kezdtem a másik oldalt látni, másképp nézni azokra, akik örökbe adják, akiknek akkor tényleg nem olyan az élethelyzetük, hogy felneveljék a gyermeket- ha nem fogadtunk volna örökbe, talán én is a negatív kommentelők között lennék (nem mintha kommentelgetnék máshol :-))
Ez jutott most eszembe, hogy újra találkoztam az interjúval.
Az örökbefogadás sok téren megváltoztatta az életemet.
KedvelésKedvelés
Nekem ezzel akkor sem volt bajom, nem az zavart, ha valaki örökbe adta. Én azt viseltem nehezen, ha azt láttam, hogy vannak gyerekek, akik máshol szeretetlenségben nőnek, nálunk meg nem születik. Az volt nehéz.
KedvelésKedvelés
Érdekes amit írtál! Én az eddigi életemben elítéltem az életetadókat, hogy hogy képesek a saját gyerekükről lemondani aztán amikor terhes lettem még úgy volt, hogy megtartom a babát mindenáron hisz az enyém, az én hasamban növekszik az én szívem alatt.Aztán az 5.hónap körül rá kellett jönnöm, hogy ezt sehogysem fogom tudni megvalósítani, hogy megtartsam és akkor jött az a gondolat, hogy örökbeadjam. Haragudtam magamra, hogy hogy tehetek ilyet, hogy ez megfordult a fejemben aztán eltelt újjab 1 hónap és rá kelett jönnöm, hogy semmilyen más lehetőségem nincs rá, hogy megtartsam a babát.Aztán felvettem a kapcsolatot a gólyahírrel és teljesen megváltozott a véleményem, hisz találkoztam 2 lánnyal akik ugyanebbe a cipőben járnak és Gabi néni mesélt még sok más lányról akik sajnos nem tudták megtartani a babát. Szóval én is egy ítélkező ember voltam és lásd mit hozott az élet én is belepottyantam ebbe a helyzetben és tudom, hogy milyen nehéz lemondani a babánkról és azt is tudom, hogy nem azért tesszük mert nem szeretjük hanem mert jót akarunk nekik és szeretjük őket! 🙂
KedvelésKedvelés
Igen, értelek és szimpatikusak voltatok az interjúban is. Nagyon sok szépet kívánok nektek az életben! Én boldog vagyok a kisfiammal, akit szintén a Gólyahír által kaptunk. A szülőanya a kórházban azt mondta, hogy vigyázzunk rá és szeressük őt. Nekem jó volt, hogy vele is találkozhattunk, beszélgethettünk.
KedvelésKedvelés
Köszönjük szépen!:) Sok boldogságot nektek 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem ebben az a szomorú, hogy nem mindenhol elég támogatók a szülők. Tényleg abba tudnak kapaszkodni, hogy életet adnak az abortusz helyett, és egy gyermekre vágyó párt boldoggá tesznek. És még így is törés ez nekik is, és a gyermeknek is.
KedvelésKedvelés
Köszönjük a cikket!
A 2 fiatalabb lány szerintem NAGYON érett gondolkodású. Ritában azt érzem, hogy leginkább nem a családi háttér/ anyagi megfontolások miatt mond le, hanem inkább nem érett még a babára.
(Egyébként a tablettát tényleg nem kell menstruáció alatt szedni, ha helyesen szedi az ember 3 hétig, akkor a negyedik héten, a megvonásos vérzés alatt is védettséget biztosít.)
Mindenesetre NAGYON felnézek rájuk, hogy nem ölték meg a babákat, hanem boldog életet biztosítanak nekik és örökbefogadó családjaiknak!!!! 🙂
KedvelésKedvelés
Én vitatkoznék a cikk címével. Nem kerülhet bárki ilyen helyzetbe. Aki ilyen helyzetbe kerül az felelőtlen, csak él bele a világba. Nem szokás erről beszélni:nem életet élni nem muszáj! Kiválóan lehet élni önmegtartóztatásban is. Vagy felelősen védekezni.Ezek a lányok meggondolatlanok voltak életük egy szakaszában, ezt most egy felelősségteljes döntéssel teszik jóvá, vállalva tettük következményét, kihordják és megszülik a gyermeküket, rászánják erre életüknek egy szakaszát. Nem követik a könnyebb utat, az abortuszt. (Már ha az könnyebb… sokan úgy gondolják.)
Szerintem ezekkel a kisbabákkal a lehető legjobb történik az örökbe adással. Szerető, őket váró családba kerülnek.
KedvelésKedvelés
Pont azért kerülhet bárki ilyen helyzetbe, mert bárki, ismétlem b-á-r-k-i hibázhat. Még a “felelős” embernek tartott személyek is néha bizony cselekedhetnek felelőtlenül. Olyan, hogy vegytiszta felelőtlen ember nincs. Ahogy vegytiszta felelős ember sincs. 🙂 Ez a cikk is (és még a hozzászólásod második fele is) pontosan ezt mutatja. Lehet, hogy felelőtlenségből estek teherbe, de ahogy ennek a következményeit megoldják, az már minden, csak nem felelőtlen. Sőt!
KedvelésKedvelés
Barki kerulhet ilyen helyzetbe, foleg, ha nincs mogotte segitseg.
El sem tudom kepzelni, h mit tettem volna, ha nagyon fiatalkent teherbe esek, az apa nem akar hallani sem rola, es a szuleim nem segitenek.
Lakas, munka nelkul, gyesbol, teljesen egyedul mihez lehet kezdeni? Tegyuk a szivunkre a kezunket, hanyszor fordult elo, hogy pont nem vedekeztunk? Rita esete pedig, hogy gyogyszer mellett maradt meg a baba? Nem is szamithatott teherbeesesre. Szoval ne itelkezzunk, tenyleg barkivel elofordulhat, hogy nem kivant terhesseg jon letre, de mi vagyunk annyira szerencsesek, hogy ezt megusztuk, vagy volt segitsegunk.
KedvelésKedvelés
Hát, igen, elkezdhetném osztani az észt, hogy lám, én sosem csináltam védekezés nélkül (na, jó, egyszer, de akkor abban maradtunk az akkor még bimbózó kapcsolatban az akkor még nem férjemmel, ha ebből gyerek lesz, akkor is felneveljük valahogy), és 12 év védekezés mellett egyszer sem “maradtam úgy”, de ha hozzáveszem azt is, hogy több mint 5 éve védekezés nélkül sem, akkor asszem be kell látnom, hogy nem én vagyok a releváns minta ;), és innentől kár lenne osztanom az észt a bárkiről, meg a felelőtlenségről.
Szóval, viccen kívül, egy módszer sem 100%-os, valóban előfordulhat bárkivel, aki nem meddő (sőt, tudok olyanról, hogy néha még azzal is), hogy nem úgy jönnek össze a dolgok, sőt, minél biztosabb benne valaki, hogy ő megtette, amit szerinte kellett, annál később fogja észrevenni a terhességét. A védekezés nélkül nemi életet élő kamaszok meg nem biztos, hogy annyira felelőtlenek, mint amennyire nincs meg a kellő tájékozottságuk a témában; szóval a bárkivel megtörténhetből ne azt a következtetést vonjuk le, hogy mivel én jókislány vagyok, velem ez nem lesz így, hanem inkább azt gondoljuk végig, tehetünk-e többet azért, hogy a kamasz lányunk vagy esetleg a kamasz fiunk barátnője majd ne járjon így? (azon kívül, hogy az önmegtartóztatásról beszélek vele, mert azzal tulajdonképpen egyetlen dolgot üzenek: erről velem nem lehet érdemben beszélni).
Amúgy, igen, azt gondolom én is, hogy kihozzák a lányok ebből a sz@r helyzetből a legjobb kihozhatót, és nagyon drukkolok, hogy minél inkább visszailleszkedjenek a saját életükbe.
(ja, eleven, nem feltétlen neked szólt, hiszen veled jórészt egyetértek, csak itt jutott eszembe, a te hozzászólásodról).
KedvelésKedvelés
Felelős védekezés mellett is teherbe lehet esni. De ráadásul az emberek jó része nem mindig, minden egyes alkalommal védekezett. Akkor mindenki “csak él bele a világba és felelőtlen???” Bocs, de ki vagyok akadva a megfogalmazásodon. Ezeknek a lányoknak nem volt szerencséje, és nagyon rossz helyzetbe kerültek. Hibáztak? Lehet. (Az egyikük egyébként védekezett, ha olvastad.) De hogy csak él bele a világba? Pontosan abból, amit most csinálnak végig, nyilvánvaló, hogy _nem_ felelőtlenek. Azt, hogy valaki nem hibátlan és tévedhetetlen, ne keverjük a felelőtlen világbaéléssel. Irgumburgumnapraforgó.
KedvelésKedvelés
És a partnerük nem volt meggondolatlan? Csak a nőké a felelősség? A férfi mit vállal a tette következményéből?
Tegye fel a kezét itt, akivel soha nem fordult elő, hogy védekezés nélkül szexelt, hogy gyorsan hajtott, hogy bekulcsolás nélkül hagyta a lakását…
Egyébként minden fogamzásgátló eszköznek van hibaszázaléka.
Egyébként üdv a blogon.
KedvelésKedvelés
Hehe a kulcs 🙂
KedvelésKedvelés
Előző év tavaszán volt egy kis nőgyógyászati műtétem. Olyan szobába kerültem, ahol rajtam kívül abortuszra várakozók is feküdtek. Egy közös volt mindegyikükben, az hogy védekezés mellett estek teherbe. 16 évestől a 42 évesig szóródott a korosztály; és mindegyikük értelmes tanult nő, lány volt (egyikük egészségügyi végzettséggel).
Én alapvetően abortusz ellenes vagyok, mégis azt mondom, hogy könnyű hangzatos jelszavakat zengedezni hatalmas erkölcsi magaslatokból. Soha nem tudhatja az ember, mikor kerül ő maga olyan helyzetbe, ahol nehéz döntést kell hoznia. Ami hiányzik a mai társadalomból az a megértés, elfogadás, és a másik helyzetébe való beleélés képessége. (Tisztelet a kivételnek) Hogy a 16 évessel hogyan beszélt a személyzet, azt inkább nem is részletezem…Hogy én mit gondoltam magamban? Hibázott-e? Szerintem igen. Mégis, én kerülhettem volna hasonló helyzetbe? Sajnos igen. Szerencsém volt azt hiszem, hogy megúsztam. Ami pedig a szemem előtt lebeg: a legjobb nevelés, felvilágosítás fejtágítás ellenére, mi történik, ha az én két lányom közül jön haza valamelyik hasonló hírrel? Mit fogok akkor tenni? Tökéletesnek gondoljuk magunkat, de nem vagyunk azok…
KedvelésKedvelés
like
KedvelésKedvelés
Nyílván itt nekünk a teherbeesés a problémánk, azért vagyunk itt. De azért, ahogy a többiek is írták, ne legyünk álszentek és tegye a szívére a kezét mindenki és gondolja át, hogy – főleg a tinédzserkori hormonrobbanás után – volt-e olyan eset, amikor a védekezési módszer, amit választott, nem volt 100%-os. Csak ugye valaki megússza, valaki nem. Valakinek elég lecke egyszer idegbetegen kivárni, amíg megjön a havi vérzése, valakinek meg nem jön meg. A közreműködő férfiakról meg nem is akarok szólni, a döntés következményeit minden esetben a nő viseli fizikailag és lelkileg, bármi legyen is az.
KedvelésKedvelés
Kiválóan lehet élni önmegtartóztatásban is, csak nem érdemes 😉
Persze, a mikor érdemes kezdeni és a hogyan érdemes védekezni témákban lehet vitatkozni, de ezeken a lányokon ez nem segít. Pláne aki védekezés mellett maradt terhes. Mert ilyen is van.
A gyerekeinkkel sem akkor teszünk jót, ha arra tanítjuk őket, mekkora boldogságban lehet élni önmegtartóztatásban (mert aztán jön a rendelésre a kamaszgyerek, aki ártatlan boci szemmel megkérdezi, hogy az komoly, hogy akkor is teherbe lehet esni, ha egyik fél sem akar gyereket, csak szex van?), hanem ha megtanítjuk őket felelősen védekezni, és esetleg erre biztosítjuk a keretet is. Meg ha biztosítjuk őket arról, hogy akkorát nem tudnak hibázni az életben, hogy mi ne szeressük őket tovább.
KedvelésKedvelés
Köszönjük, hogy ide is felkerült a cikk! Nyugodtan lehet kérdezni, szívesen válaszolunk!
KedvelésKedvelés
Én ha örökbefogadott lennék nagyon örülnék, ha később találkozhatnék szülőanyukámmal. Láthatnám hasonlít-e rám, jól van-e, megkérdezném vannak-e testvéreim.
KedvelésKedvelés
A lányom életadójának szülés után megmutatták a babát. Szülés előtt az anyaotthonban talàlkoztunk, majd szülés után minden nap beszéltünk a kórházban. Mindig érdeklődött a babáról, etettük-e már, pelenkás túl-e már, stb. Egy teljesen normális, kedves nő, aki felesősségteljes döntést hozott, amikor eldöntötte, hogy örökbe adja a babáját. És azért választotta a nyílt örökbeadást, mert tudni/látni akarta, hogy a babája jó szülőkhöz kerül. Tőlünk fényképet is kért és mi küldtünk neki, a családsegîtőn keresztül, amikor a lányunk 6 hetes volt, sőt, még egy rövidke levelet is írtunk. Én mindig szeretettel gondolok rá és a lányomnak is szeretettel fogok mesélni róla. Mi a szülés előtt megbeszéltük, hogy mi legyen a neve a lányunknak, így az örökbefogadás után csak a vezetékneve vàltozott.
KedvelésKedvelés
Még azelőtt szólok hozzá, mielőtt alszom rá egyet, és meggondolom magam.
Mint örökbeadó érdekesnek tartom, hogy a többség mennyire megvetette azokat a nőket, akik örökbe adták a gyermeket, egészen addig, amíg nekik szükségük lett rájuk….
Bár több (vajon sok?) év eltelt már a szülés, és az örökbeadás óta, de ezeket a cikkeket gyomorgörcsösen olvasom, és kissé kritikusan.
sajnos olyan nincs (szerintem), hogy ezt törölni lehet, elfelejteni. Meg lehet tanulni ezzel együtt élni.Meg is kell.
Ha én az együtt szülésre gondolok, kapásból érzem Édesanya kezét a tenyeremben. Ha a babára gondolok, akkor a legjobb döntés volt, hogy megnéztem. Nem ábrándozom azon, hogy vajon hogy néz/nézhetett ki. Még ma is látom a jobb szeme sarkában megbújó magzatmázat. Ezért örülök a kapott képeknek.
Ma már tudom, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe. De felelősen dönteni, úgy, hogy a gyermek érdekeit teszem mindenek előtt, nehéz.
Kívánom a 3 lánynak, hogy sikerüljön új életet kezdeniük.
Zsuzsa, a kérdésed az apák felelősségéről jogos. De szerintem mindig a nő dönt. Ez a férfiaknak is könnyebb.
KedvelésKedvelés
Én másképp fogalmaznék – amíg örökbe nem fogadtam, nem értettem a másik oldalt. De őszintén szólva nem is nagyon foglalkoztam vele. Gondolom, te sem, amíg nem kerültél ebbe a helyzetbe.
És igen, szükségem volt egy örökbeadó anyára- de neki is rám. És a babának is arra aki megszüli és aki felneveli.
Sok dolog van, amit nem értünk, míg meg nem tapasztalunk, ki nem próbáljuk, át nem éljük, nem találkozunk vele…ilyen az örökbefogadás is mindkét oldalról.
Nagyon sok szépet kívánok még neked az életben!
KedvelésKedvelés
Én azért tartom fontosnak ezt a megnézni, megfogni és elbúcsúzni aktust, mert ez szerintem a későbbi gyógyulás kezdő állomása. Ezzel fizikailag lezárul egy korszak. Volt egy élet a testemben, aki bennem nőtt, belőlem táplálkozott, akihez kötődtem. És ha fizikailag elengedem a szó szoros értelmében, akkor lehet, hogy először nehezebb, mert mindenhol a baba arcát látom, az ő sírását hallom, de később mégsem marad (akkora) hiányérzet. Én nem adtam örökbe gyereket, csak örökbe fogadtam. Csak arról van tapasztalatom, hogy milyen az, amikor egy szerettemet elveszítettem. És könnyebben ment a gyászfeldolgozás akkor, amikor volt lehetőségem elbúcsúzni, mint akkor, amikor nem. Nem maradt bennem az az ordító hiányérzet, hogy nem tettem meg valamit, nem mondtam el valamit, amit pedig megtehettem volna, elmondhattam volna. És ezért örültem, amikor ÉA-nak ez volt a kívánsága, és maximálisan egyet értettem vele. Nem mondom, hogy nem volt nehéz azt az iszonyatos fájdalmat látni a szemében. Az a tekintet életem végéig elkísér. És még ennyi év után is könnybe lábad a szemem, amikor felelevenítem ezt az emléket. De újra így csinálnám és nem másképp. 🙂
KedvelésKedvelés
Jaj, de jó, hogy ezt leírtad, köszi!
A három lánynak, és minden életadónak köszönöm, hogy életet adnak és gondoskodnak gyermekükről! A legjobbakat kívánom nekik!
KedvelésKedvelés
Átérzem a sorsukat. Túl fiatalon szültem én is. A gyerekem apja házas volt, eszébe sem jutott válni. Fogalmam nem volt mivel jár egy terhesség, egy gyerek felnevelése. Az abortuszt nem akartam, de örökbeadni sem tudtam volna. Akárhányszor erre gondoltam megszakadt a szívem hogy nem látom többé. Öngyilkos akartam lenni. Idegileg összeroppantam. A férfiak jöttek mentek az életemben. Nagyon sok. Kapcsolatot senki nem akart velem, egy gyerekes anyával? Senki. Szeretet hiány üldözött egyik férfi ágyából a másikéba. Egy viszonylag kis városban, ahol mindenki ismer mindenkit. Meg is volt a hírem. A szüleim azt mondták hogy segítenek a gyerek körül, abban teljesedett ki, hogy velük lakhattunk. Egyikük sem volt jó szülő, nagyszülőnek meg pláne nem. Apám világ életemben vert, anyám meg pl.még annyit sem csinált soha, hogy puszit adjon nekem. A fiam kb.egy éves volt, amikor fürdetés közben ahogy néztem, egyszer csak leesett a tantusz, hogy Jézusom! Nekem van egy gyerekem. Zombiként éltem. Nem tudom megmondani mikor kezdett el mászni, ülni, járni, beszélni. Egyszerűen fogalmam sincs. Rettenetes anya voltam, vagyok. Pedig nagyon okos fiam van, aki istenként tekint rám. Én vagyok a mindene. Nekem is ő lett a mindenem. Rengeteget tanultam tőle, általa. Az én nagy fiam már lassan 7 éves, én meg már 27. Mostanra értem meg anyának lenni. Rengeteg mindenen vagyunk túl. A fiamnál időközben diagnosztizálták, hogy ADHD-s, vagyis figyelemhiányos hiperaktivitás-zavaros. Másfél éve megismertem egy német férfit, azóta itt élünk Németországban. De valahogy csak nem akar minden jó lenni. Valami mindig történik ami miatt aggódhatok. A fiamban hatalmas törés volt ide költözni, és hát hiába tanulta meg már a nyelvet, mi itt csak külföldiek vagyunk és azok is maradunk. Így is bánnak velünk. A párommal sem találta meg a közös hangot. Nem tudom hogy maradjunk-e vagy menjünk haza. A szüleimhez biztos nem költözünk vissza. Ezúttal sem könnyíti meg az életem a sors. De abban biztos vagyok, hogy lesz ez még így se. =)
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon. Kösz, hogy leírtad.
KedvelésKedvelés
Sok sikert a továbbiakban!
KedvelésKedvelés
Melani, orulok, hogy itt vagy, de a tobbi ket lany nem fog irni? Foleg Rita, o szegeny rengeteg bantast kapott, ezert nem jon?
Ok olvassak veled ezt a forumot?
KedvelésKedvelés
Szia eleven. Rita nem olvassa mert a Díványon elég bántó kommenteket kapott és azóta nem szeretné olvasgatni őket.Persze ha olyat írnak ami pozitív,segítőkész komment azokat felszoktam olvasni. Niki pedig olvassa, csak én vagyok a közvetítő 🙂
KedvelésKedvelés
Mondd meg legyszi Ritanak, hogy sajnalom ami a Divanyon tortent 😞
KedvelésKedvelés
Azt üzeni,hogy : Köszönöm szépen, sajnos mivel nem ismernek,nem ismerik az egyéniségemet ezáltal bélyegztek meg különböző jelzőkkel, meg persze nem is ismernek és így könnyű ítélkezni.
KedvelésKedvelés
Nekem a találkozáskor nagyon tetszett Rita sajátos világlátása, humora, öniróniája, ezek miatt szívesen elolvasnám a könyvét is.
KedvelésKedvelés
Melani, kérlek, ezt is olvasd fel Ritának.
Rita, én is sajnálom a kemény kritikákat, ilyen esetben az embernek nem a kioktatás a legjobb gyógyszer. Valóban nem ismerünk, nem tudjuk, milyen érzések kavarognak Benned, és úgy az ember könnyebben gondolkodik sztereotípiákban (ezzel nem védeni akartam a bunkókat, egyszerű tényközlés). Viszont ez is, mint minden élethelyzet tanít valamire. Kívánom, hogy megtaláld azt az utat, ami neked/nektek a legjobb. Pont a te korodban váltam le én is a szüleimről, nem volt egyszerű menet, én azt javaslom, nyiss nagy szemeket a világra, és próbáld megismerni és megérteni a működését, hogy felvértezhesd magad. Sajnos az a helyzet, hogy a világ nem lép feléd. Ha te nem lépsz, ők nem fognak. Egy nagy harc előtt állsz a mostani helyzetedtől függetlenül is. Sok erőt hozzá!
KedvelésKedvelés
Átadtam az üzenetet! Köszönöm szépen ! Igen most egy nagy változás előtt állok, de szerencsére javult a helyzet a szüleimmel .
KedvelésKedvelés
Ezt te mondod, vagy Rita üzeni?
KedvelésKedvelés
Igen, azok bántóak voltak. De itt szerintem normális a hangnem, itt jobban értik az olvasók a helyzeteteket.
KedvelésKedvelés
Nem akarok szivozni, de sokszor eszembe jut ez a topic, es nyilvan nem tudok segiteni, pedig szeretnek.
KedvelésKedvelés
Ő diktálja, hogy mit írjak 🙂
KedvelésKedvelés
Ritának egy ölelés azért, amit ott kapott. Várjuk a könyvét, komolyan, hiánypótló lenne.
KedvelésKedvelés
Ritanak javult a kapcsolata a szulokkel? Ez jelenthet valoban nagy valtozast, olyat, amit sejtek?
KedvelésKedvelés
Sajnálom hogy bántó kommenteket kapott Rita (is). Ne szívja mellre, ezeket frusztrált emberek írják, akiknek beszóltak otthon vagy a munkahelyén, és másokon vezetik le a feszültséget, direkt provokálnak titeket is. Nézzetek meg bármi más index cikket vagy akár sztárhíreket, ott is ez megy, színvonaltalan és direkt bántó a legtöbb hozzászólás ott.
KedvelésKedvelés
Szia! Jelenleg én is külföldön élek, bár nekem a párom is magyar. Sokszor hiányzik Magyarország, pedig nagyon szeretem ezt az országot is. Nagyon aranyos emberekkel ismerkedtem, ismerkedtünk meg, akik befogadtak. Ha visszaköltözünk M.o-ra, akkor ők fognak nagyon hiányozni. Mégis állandóan gyötrődöm, jó döntést hoztunk-e, jó-e a gyerekeknek stb.
A párod szívesen költözne Magyarországra?
Bocsi, nem akarom elterelni a szót erről a nagyon fontos témáról, ha van kedved beszélgetni az e-mailem dunavirag13@gmail.com
üdv: Dunavirag
KedvelésKedvelés
Valamit elrontottam, ezt “ismeretlen”-nek szántam válaszul.
KedvelésKedvelés
Még pár gondolat tőlem, főleg a lányoknak ahoz a véleményéhez, hogy nem szeretnék, ha a későbbiekben megkeresnék őket az örökbe adottak.
Én úgy gondolom, ha ez az élethelyzet áll elő, hogy egyszer csak ilyen megkeresés érkezik, mindegy, hogy milyen szándék vezérli: számonkérés, egészséges kíváncsiság, gyökérkeresés, válaszok megismerése…..nem tehetem meg, hogy másodszorra is megtagadjam. Van már egy alap
veszteség-élménye, hogy Ő már egyszer “nem kellett”, (ne feledjük, hogy ezt a traumát mi okoztuk), majd amikor az saját útját, múltját keresi mondjam azt, hogy bocs, de nem érdekel, nem szeretném felbolygatni a saját mostani életemet, nincs mit mondanom, és nincs bátorságom szembe nézni Veled?!
A mai virtuális világban ráakadhat az esetleges testvérekre, vér szerinti családjára, akkor milyen bomba robban? Van jó pár évünk felkészülni. Igen, fájni fog, de mint ahogy ZSuzsa is írta, talán az a találkozás hozza el számunkra is a végső megbékélést a megismerkedés végkimenetelétől függetlenül.
Én a legnagyobb hiányosságot még mindig az életetadók felé történő utógondozás nemlétében látom. Ez nagyon nagy hiba.
MErt ezeket a gondolatokat egy szakember is elmondaná szerintem.
KedvelésKedvelés
Kedves Bakancslista!
Az életetadók amíg szükségét érzik, (akár évekig is) továbbra is fordulhatnak hozzánk. Foglalkozunk velük, van utógondozás. Szakemberek vagyunk, ezen a területen, és tapasztaltak.
Az igaz, hogy a lehetőség mindenkinek megvan, de nem mindenki él vele, van aki sehova se menne.
KedvelésKedvelés
Gondolom, bakancslista nem gólyahíres életadó, így valószínűleg joggal hiányol egy olyan utógondozást, ami a többieket is érinti. Vagy a Gólyahírhez mehet olyan is, aki nem rajtuk keresztül mondott le a babáról? Nem cikizésből kérdezem, ez szerintem tényleg fontos infó lehet, ha igen.
KedvelésKedvelés
A Gólyahír Egyesület csak a “gólyahíresekkel” foglalkozik. 😦
KedvelésKedvelés
Amerikában vannak önsegítő csoportjai az örökbeadóknak, ahol összejárnak, megosztják az érzéseiket, kevésbé vannak egyedül.
https://orokbe.hu/2014/05/04/csak-egy-kep/
KedvelésKedvelés
Próbálok összehozni ilyen csoportot 35 tagja van jelenleg, de még nem nagyon működik. Akik viszont személyesen ismerik egymást tartják a kapcsolatot később is (szülés után)
Az ország minden részéről vannak életetadók, nehéz lenne a személyes találkozás, mert nagyok a távolságok.
KedvelésKedvelés
Azon gondolkodtam, hogy esetleg azzal lehetne segíteni, hogy a sorstársak tudják egymással tartani a kapcsolatot, ha létrejönne egy olyan fórum – a felnőtt örökbefogadottakhoz hasonlóan -, hogy szülők, akik örökbe adták gyermeküket. Ehhez nem kell utazni, meg személyesen találkozni, de talán így legalább virtuálisan tudnák egymást támogatni a feldolgozásban. Az interjúban azt mondták a lányok, hogy a puszta tény, hogy látták más is van ilyen helyzetben, kicsit segített.
Ezen a blogon szerintem bántástól, nem odaillő kommentektől nem kell tartaniuk.
KedvelésKedvelés
Sőt, megoldható az is, hogy csak a tagok lássák…
KedvelésKedvelés
De jó, ezek szerint Te is gondolkoztál már ezen:)
KedvelésKedvelés
Aki örökbeadó szeretne ilyet, írjon nekem mailt.
KedvelésKedvelés
Kedves bakancslista! Mi nem azt mondtuk, hogy megtagadnánk tőlük azt a lehetőséget, hogy találkozzanak velünk! egyébként amikor a cikk íródott akkor mind a hárman úgy gondoltuk, hogy nem szeretnénk ha megkeresne, mert félnénk, a találkozástól…Ma már ott tartunk, hogy mind a hárman képeket is szeretnénk kapni róluk, lehet, hogy a szülés után megnézzük, megöleljük, elbúcsúzunk tőle, levelet is írunk nekik, és nem zárkózunk el attól sem ha majd megakar minket ismerni! Mivel ez egy nagyon nehéz időszak és lelkileg megviseli az embert de ezt szerintem te is tudod, a véleményünk, a meglátásunk nap mint nap változik. lehet, hogy akkor azt gondoltuk, de ahogy haladunk a “vége” felé mindenkinek más lesz a szemszöge.
KedvelésKedvelés
Igen, tudom….és ehez nagyon sok erőt kívánok mindhármatoknak.
KedvelésKedvelés
Nincsenek egyedül, segítjük Őket.
KedvelésKedvelés
Pontosan 🙂 Köszönjük Gólyahír ❤
KedvelésKedvelés
Tudom, hogy nem Te vagy a gyerekem “másik anyája”, de remélem, hasonlít Rád. Szeretem a hozzászólásaidat. Keveset szólsz, de valahogy mindig “betalálsz” vele.
KedvelésKedvelés
Szia Meláni!
Ez tényleg nagyon fontos, hogy az embernek meg szabad változtatni a véleményét, meggondolni magát ezekben a fontos dolgokban. Gondolom a Gólyahír részéről segítségetek is lesz a szülőszobán, aki képviseli az érdekeiteket egy olyan helyzetben, ahol azért egy átlagos szülő nő sincs nagyon magánál a szülés utáni időszakban.
Talán még papírra is érdemes vetni a vége felé, amikor úgy érzitek, hogy ez már szinte biztos döntés, hogy pontosan hogyan képzelitek: kinek adják a babát, megmutassák-e stb.
Majd utólag megírjátok, végül mi volt?
szeretettel: Dunavirág
KedvelésKedvelés
Szia Dunavirág! Az biztos, hogy segítségünkre lesz a Gólyahír (most is és a későbbiekben is). Sajnos ez már biztos döntés mind a hármunk részéről, de tudjuk, hogy jobb életük lesz a kis piciknek és szeretetben fognak felnőni. Persze, hogyha érdekel szívesen megírom !:)
KedvelésKedvelés
Ja bocs, a részletekre értettem, de persze az örökbeadásban is van lehetőségetek és jogotok meggondolni magatokat.
Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogják a piciket, és az örökbefogadó családok, meg ennek a blognak az olvasói nagy-nagy szeretettel gondolnak rátok. Én biztosan.
KedvelésKedvelés
És igen, érdekel, ha úgy érzed szívesen megírod, nagyon örülök.
KedvelésKedvelés
Azon gondolkoztam, mennyivel más, mennyivel tisztább ez így, mint ahogy a mi gyerekeinket világra hozó nő csinálta. (Direkt írtam ilyen furán, mert az anya szó nem illik rá, de az életadó sem. Életadó az, aki örökbeadással gondoskodik a gyerekéről, nálunk meg erről szó sem volt.)
Igen bárki kerülhet ilyen helyzetbe. Na de már kilencedjére? Igen, van olyan, hogy nem tud valaki gondoskodni a gyerekéről. De az én gyerekeimet úgy hagyta ott a kórházban, hogy nem hagyott időt arra, hogy tőle vért vegyenek, nincs-e szifilisze, hepatitise, előtte terhesgondozásra természetesen nem járt. Aztán látogatni sem látogatta, de a kisfiúról lemondani sem mondott le. (A kisebbikről, a kislányról igen, és akkor végül a fiúról is) És hogy mondjam el a gyerekemnek majd, hogy aki megszült, le se szart, egy szalmaszálat nem tett keresztbe az életedért?
Szóval minden tiszteletem azoké, akik felvállalják, hogy most nem képesek egy kisbabáról gondoskodni, de megadják neki a legtöbbet, amit tudnak, az életet. Felvállalják a fizikai és lelki fájdalmat, hogy családba és szerető környezetbe kerüljenek a babáik. És egyszer majd az örökbefogadó elmondhatja azt, hogy az életadód szeretett. Szeretett annyira, hogy ránk bízott, hogy gondoskodott arról, hogy jó helyen legyél.
KedvelésKedvelés
Nem védeni akarom az ismeretlen szituációt vagy vsz anyát, de időnként elgondolkozom a mi vsz anyánkon is és sokminden eszembe jut. Gondolom, nem mind a kilencet adta örökbe, csak az utolsó pár gyereket, valszeg azért, mert olyan körülmények között él, hogy a meglévők megtartását veszélyeztette volna, ha újabbakat fölvállal. Vannak nagyon termékeny párok és ugyanakkor nincs pénzük a napi védekezés elterjedtebb formáira. Számunkra elképzelhetetlen, de ezeknek az asszonyoknak nincs pénzük elmenni egy nőgógyászhoz, pláne nem rendszeresen kiváltani tablettákat (ha a vallásuk engedi egyáltalán) vagy egyéb módszereket használni. A kórházból meg szerintem a megaláztatás elől menekülnek el amilyen hamar csak tudnak, pedig egy szülés után nem lehet sétagalopp hazarohanni.
Szóval valószínűleg mindenkinek jobb lett volna, ha ti találkozni tudtok, ha legalább egyszer látjátok egymást és szót válthattok. Akkor mindenki nyugodtabb lenne, nemcsak ti a vsz anyát tekintve, hanem ő is. Kívánom, hogy valahogy meg tudjatok békélni az ismeretlen vsz anyával, a gyerekeknek is ez a hosszú távú érdeke.
KedvelésKedvelés
Aktucs,
megértem, hogy sajnálod a gyerekeid életéből az elvesztegetett időt, jogosan. Másfelől te fogod feléjük közvetíteni a vér szerinti szülő képét is, nem szerencsés, ha ennyire dühös vagy. Valami jót kéne találni a történetben, mert a gyerek a vér szerinti szülővel is azonosítja magát.
https://orokbe.hu/2014/09/25/a-ver-szerinti-gyokerek/
Ez a három lány a hazai örökbeadók krémje. Minden értelemben. Nyilván minden történet nehéz, de ők mégis azok, akiknek a gyerekét mindenki boldogan örökbe fogadná. Azért is, mert helyes fiatal lányok, akiknek remélhetően rendbe jön majd az életük, elvégzik a sulit, lesz még családjuk. Azért is, mert a terhesség alatt vigyáznak magukra. És azért is, mert a legjobb megoldást választják, rögtön szülés után örökbefogadókhoz kerül a baba. Tisztában vannak a lehetőségeikkel, jogaikkal.
És ott vannak azok az örökbeadók, akik börtönben szülnek, akik terhesen is prostituáltként dolgoznak, akik egy földbe vájt kunyhóba szülik a 17. gyereket… Emlékeztek a mentális beteg Julikára, aki negyvenkevés évesen idősek otthonában él, minden kilátás nélkül? https://orokbe.hu/2014/04/03/sosem-tudtam-harcolni-magamert/
És ott vannak azok a gyerekek, akiket 4-5-6 éves korig látogat a szülő, aztán nem, és akkor kerülnek örökbefogadókhoz. És ott vannak azok a gyerekek, akik sose kerülnek örökbefogadókhoz (a magyar állami gondozottak többsége), de a vér szerinti családba se fognak visszakerülni.
Él 20 ezer állami gondozott Magyarországon, ebből 2000 örökbeadható, akiknek nagy részük tíz éven felüli. Már nem fognak családba kerülni.
A magyar rendszerben nagy szerencse, ha egy gyerek még ovis kora előtt örökbe adható lesz.
Ez nyilván neked nem vigasz, de csak jó lenne, ha el tudnád fogadni a történetüket.
KedvelésKedvelés
A kilencből nyolcat nem ő nevel. Bár amennyit tudok, az alapján jobb lenne, ha azt az egyet sem ő nevelné.
De nem haragszom rá. Illetve egy kicsit a szülés utáni szűrővizsgálatok hiánya miatt. Az neki nem került volna pénzbe. A többit nem tudom megítélni, mert nem voltam az ő cipőjében. Meg aztán ha ez a két gyerek nem lenne, ki kéne őket találni, szóval irtó szerencsém van velük, és biztos, hogy lett volna több rosszabb megoldás is.
Csak sokkal könnyebb annak a gyereknek feldolgozni az örökbefogadottságát, akinek olyan életadója van, mint ez a három lány. A gyerekeimet féltem. Félek, hogy fájni fog nekik. Nem tudom – még – hogy hogyan tudom majd úgy elmondani nekik a történetüket, hogy ne érezzék magukat nagyon rosszul tőle. Engem bántana a helyükben. Szóval az anyatigrist hallottátok 🙂 Visszaolvasva tényleg kicsit dühösre sikerült a hsz-em, bár inkább az dühített fel, hogy elolvastam a kommenteket a másik helyen a cikk mellett és összehasonlítottam ezt a három lányt az én gyerekeimet világra hozó asszonnyal.
KedvelésKedvelés
Jó, hát ők itt hárman minden örökbefogadó álma 😉 De attól még a kevésbé tökéletes vsz anyákat is elfogadhatjuk, csak azért, mert itt vannak nekünk a TÖKÉLETES gyerekek 🙂
KedvelésKedvelés
Szerintem ez sokkal inkább attól függ, te hogy kezeled a témát, hogy veled tud-e erről beszélgetni. A te kezedben van a kulcs. Mire ezek a részletek szóba kerülnek, lesz 8-10 éves a gyerek, és addigra kialakul, hogy neki az örökbefogadás egy vállalható téma, amiről tud veled beszélni.
KedvelésKedvelés
Aktucs, Te nehéz feladatot kaptál, de biztosan meg tudod majd magyarázni a gyerekeknek, egyszerűen és diplomatikusan, csak kicsit agyalnod kell rajta. Jobb szerintem először kevésbé részletesen, de soha ne legyen benne semmi elítélő. Az amit itt Zsuzsa is írt már valahol, hogy az életadó megpróbált az anyjuk lenni de nem sikerült, nem volt képes rá, bármennyire szerette volna, ilyesmi.
KedvelésKedvelés
Nem akarok patetikus lenni, de szerintem az segíthet, ha arra gondoltok, hogy minden nap öröm, mert a gyerekek már jó helyen, veletek vannak. Mostantól csak jó dolgok történnek velük, biztonságban vannak, feltétel nélkül szeretik őket. Ti pedig úgy válhattatok nagy családdá, hogy a vsz anya megszülte ezt a két kisrigót és hozzátok kerültek. A létük puszta tényéért megilleti a hála a vsz anyát. A gyerekekről való gondoskodás pedig a ti feladatotok mostantól és örökre.
KedvelésKedvelés
Egyel feljebb azt hiszem erre is válaszoltam 🙂
Boldog vagyok, hogy itt vannak velünk. Ha találkoznánk a vsz anyával, nem esnék neki, még szóval sem.
KedvelésKedvelés
Mondhatod azt a gyerekeidnek, hogy amikor a fiad született, még nem volt benne biztos, hogy nem viszi valaha haza, és mire a lányod született, arra meg már látta, hogy nem történt csoda előzőleg sem, és együtt mondott le róluk, hogy ne kelljen elválniuk egymástól. Lehet, hogy a te variációd áll közelebb az igazsághoz, lehet, hogy az enyém (pláne mert azt látom, hogy akinek sok gyereke van, az valahogy jobban bízik abban, hogy “majd egyszer” rendezi úgy az életét, hogy haza tudja vinni őket, és akkor már a családi pótlékból “majdmeglesznekvalahogy”…) Kicsit kidomboríthatod azt, hogy a lánynál már annyival érettebben látta a helyzetet, hogy nem várta a valószínűleg soha meg nem történő csodát még tovább.
Tudom, nekem is fontos könnyebbség volt a szülőanya elfogadásában az, hogy mindent megtett azért, hogy mielőbb családba kerülhessen a gyerek (viszont cserében semmit nem tett azért, hogy egészségesen fejlődjön, tiszta mázli volt, hogy mégis így lett); de sokat gondolkodtam (páciens kapcsán), hogy mit lehet mondani annak a gyereknek, akiről nem mondott le a vsz anya; tényleg csak ezt tudom mondani, hogy talán nem volt biztos benne, hogy nem akarja ezt a gyereket. (meg szerintem néha a kellő információja sincs meg minden szülőanyának… hidd el, van, aki tényleg nem tudja, hogy másképp mennek a dolgok, ha nyilatkozik a lemondásról, vagy ha nem). Az is egy lehetőség, amit szintén felvázolhatsz a gyerekeidnek majd, hogy azért a lánnyal együtt mondott le a fiúról is, mert akkor lett meg a kellő ismerete arról, hogy nem mindegy.
Amúgy a szülőanya/életadő titulust szerintem ne vedd el tőle, hisz’ megszülte őket, életet adott, és nem tette ki a kukába nejlonzsákba, nem fojtotta a pottyantós wc-be, nem rakta ki megfagyni az utcára… félév nem telik el ilyen sztorik nélkül a híradóban. Szóval, igenis, adott életet.
KedvelésKedvelés
Nagyon tiszteljük az itt szereplő lányokat és a minden nyíltan vagy titkosan örökbeadó nőt, mert ők képesek maguk dönteni, és így a lehető legjobbat adni a babájuknak. De sokan akik hasonló helyzetbe kerülnek, nem is rendelkeznek információval erről a lehetőségről, egy részük pedig döntésképtelen, csak sodródik. Esetleg férje van, aki nem tud a babáról, és úgy érzi, az életét kockáztatná, ha elmondaná neki, így viszont nem mondhat le róla. Esetleg azt gondolja, ha otthagyja a babát, a kórházban, ott biztonságban lesz, és majd mások elrendezik a sorsát… Szerencsés esetben el is rendezik, úgy 1-1,5-2 év múlva.
Mi próbáljuk mindenhol -pl. amikor eü. intézménybe megyünk, és kiderül, hogy örökbe fogadtunk, szóba kerül a téma- eloszlatni az a tévhitet, hogy ha otthagyják a kórházban a babát attól még nem lesz örökbe adható, csak ha lemondanak róla, és hogy titkosan is le lehet mondani, vagy akár nyíltan is, és hogy kit-kiket lehet/kell hívni. Meglepő hogy milyen sokan nem tudták ott is.
KedvelésKedvelés
Aranykulcs, tök jó, amit csináltok.
Ha ezt még egy orvos, szülész se tudja, akkor honnan tudná egy kiszolgáltatott/kétségbeesett/mélyszegénységben élő stb. asszony, aki pont hogy nem tudta senkivel megosztani a problémáját?
KedvelésKedvelés
Hát igen, ők valószínűleg az interneten nem tudnak utánanézni 😦
Az orvosok pedig nem elég tájékozottak, nekik nem ez a szakterületük. Csak esetleg akik érintettek, vagy érdeklődők, azok tudják, hogy működik az örökbefogadás-örökbe adás.)
KedvelésKedvelés
És még azt is el szoktuk mondani, mennyire nagyszerű volt a vérszerinti anya, hogy így utánajárt a lehetőségeknek, mert segítséget kérni, és a kisfiunk megszülethetett. Mivel csudaszép gyerek, mindenki egyetért, milyen nagy szerencse hogy ő van és ez az anyának köszönhető meg persze akik segítettek neki.
Még a védőnőkre számíthatnak az anyák, akik mernek segítségért fordulni, ők azért el tudják mondani a lehetőségeket.
KedvelésKedvelés
Aktucs, azért ez sem ilyen fekete-fehér. És aki inkubátorba rakja a megszült gyermekét, ő sem gondoskodott róla? Szerintem az sok szempontból aggályosabb, hiszen ilyenkor még azt sem biztos, hogy maga az anya tette vagy ha ő volt, akkor tudott-e róla az apa vagy valamelyik családtagja és a gyerek lehet, hogy soha sem fogja megtudni kik voltak a vér szerinti szülei.
Nem tudhatjuk milyen kétségbeesett helyzetben volt a szülőanya, miért nem látott más kiutat, miért nem kapott segítséget, hogy ne kelljen kilencszer is erre kényszerülnie. Ők szerintem olyan mértékű érdekérvényesítési képesség hiánnyal és kilátástalansággal küzdenek, amit a mi oldalunkról nagyon nehéz felfogni, belátni.
A nyílt örökbeadók esetében annyiban jobb a helyzet, hogy ők képesek arra, hogy felmérjék a helyzetüket, képesek egyesülettől segítséget kérni és szerencsére kapnak is.
Azért bennem az is felmerült a ti történetek kapcsán, hogy vajon az alatt a hosszú idő alatt, amíg a gyerekek anyja egyszer sem látogatta meg őket, a szakszolgálat biztos, hogy minden lehetséges támogató eszközt megragadott a helyzet mielőbbi rendezése érdekében.
KedvelésKedvelés
Sziasztok! Köszönjük, szépen mindenkinek a hozzászólásokat, nagyon aranyosak vagytok, és jó érzés ahogy beszéltek rólunk. Nagyon sok erőt adtok azzal, hogy támogatjátok a döntésünket, a Gólyahírnek meg ÖRÖK hála amiért ilyen odaadással törődnek velünk ❤ 🙂 Persze mi csináltuk magunknak ezt a helyzetet, de próbálunk azért tenni, hogy gondoskodó családba kerüljenek és egészségesek legyenek 🙂
KedvelésKedvelés
Nálunk hasonló a helyzet, mint Aktucséknál. Zsuzsa, Vicq, Angéla, Cosima, köszi a hozzászólásaitokat, megerősít annak gyakorlásában és a felkészülésben, hogy mit és hogyan mondjunk (majd) a gyerekeknek. Értelek, Aktucs, nem könnyű. Nálam cél a viqc-i “pozitív narráció”…
Eszembe jutott, hogy a nagyobb vsz. lányom születésénél (szinte napra pontosan 12 éve!) együtt feküdtem a szülészeten egy hajléktalan fiatal nővel, aki – ha jól emlékszem – már a harmadik gyermekét szülte. A nagyobbakat “természetesen” már eleve nem is adták oda neki, hiszen nem tudta volna hova vinni őket, és ezt a kisgyermeket (lehet, hogy az előzőeket is) mindenképpen szerette volna magával vinni. Átjárt hozzám nassolni (neki soha senki nem hozott be semmit, örökké éhes volt), elkezdtünk beszélgetni, áradozott a kisfiáról, hogy milyen finom selymes a “hátickója”, milyen finom a bőre, amikor tisztába teszi, szoptatja, és milyen jó lenne, ha volna hová hazavinnie. Megpróbáltam segíteni neki, akkor hirdették egy faluban, hogy fiatal családokat fogadnak – mindenféle származási kikötés nélkül. Belelkesedett. Találtam valakit, aki segített volna közvetíteni. A nőnek “csak” a papírokat kellett volna intéznie, “csak” telefonálgatni kellett volna. Nem tudta elintézni. Nem tudott a megadott időpontokban rendelkezésre állni és ügyeket intézni. Ha éppen nem a kórházban fekszik, frissen szülés után, talán sikerült volna, ügyes, agilis nőnek tűnt. Minden nap hívta a párját a hajléktalanszállón. Próbáltam rávenni, hogy vele intéztesse el a szükséges adminisztrációt és telefonokat. Nem értettem: hogyhogy ő nem alkalmas rá??? Nem volt az. Nem tudott telefonálni, talán analfabéta is volt. Egyszer bejött hozzá látogatóba a szociális munkás a hajléktalan szállóról. Vele is beszéltem, hátha… Nem lelkesedett. Máig is bánt, hogy nem tudtam többet segíteni, nyilván azt a babát is elvették tőle, és azóta ki tudja, hányat szült még. Ki tudja, hol és hogyan él most, mennyire fásult és érzéketlenedett el. Akár ő is lehetne az Aktucsék gyermekeinek vsz. anyja. Szimpatikus, jóra való, jobb sorsra érdemes nő volt.
KedvelésKedvelés
Dutka fenti hozzászólására meg a “megnézni-e” vitára. Durva hasonlat lesz.
Ha egy baba halva születik, például mert nagyon koraszülött, akkor is nagy kérdés, hogy megnézze-e az anya. Hogy legyen-e temetése. Hogy a gyerekszobát diszkréten lebontsa-e a rokonság, hogy a nőnek ne kelljen vele szembesülnie. És rövid távon talán könnyebb hárítani, de hosszabb távon jobban fel tudja dolgozni az a nő, aki eltemette a gyereket, aki megnézte a halott babát, és nem nyomok nélkül tűnt el, úgy, hogy nem is tudja, mit gyászol. Lehet mihez kötni a veszteséget, van emlék róla.
KedvelésKedvelés
Nem durva. Abszolút jogos, jó hasonlat és big like!
KedvelésKedvelés
Szerencse, hogy ez csak hasonlat, és nem ilyen tragikus a történet (bár így is egyik oldalról nagyon fájdalmas, a másikról pedig elmondhatatlan öröm.) Másik hasonlat lehetne amikor “visszakérik” a babát, és szét kell bontani a gyerekszobát, persze az sem tragikus, mert a baba remélhetőleg vígan és szeretetben él tovább úgy is.
Szerintem nem dönthet más az anya helyett, hogyan búcsúzik el tőle, de rábeszélni szabad, ha hagyja magát. Pl. úgy hallottam, vannak, akik szoktak írni búcsúlevelet a gyereknek, amiben leírják röviden, hogy szerették őt, de nem tudták hazavinni, felnevelni stb., vagy egy apró kis emléket (kis csörgő, maci, játék pl., vagy egy fotó az anyáról) adnak neki, amit majd nagy becsben fognak tartani a leendő szülők és később a gyerek.
KedvelésKedvelés
Igen, ez a jobb út, sőt, pszichoizé szakembert minden szülészetekre! Látom fentebb, hogy nem csak az én optimizmusom, hogy talán “beér” ezekből az infókból valami az eü. személyzetnek, hanem tényleg van már ilyen (reményeim szerint egyre több), de azért sajnos többségében még mindig nem ezt az irányt erősítik az ott dolgozók 😦 Pedig akkor, ott, helyben lenne a legjobb ezeket a dolgokat kommunikálni. Vigyázva, hogy ne kényszerként, hanem lehetőségként, nem eltitkolva, miért hasznos ez később, ha nehezebb is most, de nem ítélkezve, bárhogy dönt is.
De persze mit vár az ember, mikor azt is alig lehet betenni a nem pszichiáter orvoskollégák fejébe, hogy a gyászfolyamatot lassítja, nehezíti és gátolja, ha a gyászolót lenyugtatózzák?
KedvelésKedvelés
Zsuzsa, hol a like gomb? 🙂
KedvelésKedvelés
itt:-)
KedvelésKedvelés
Gratulálok az interjúhoz. Sajnos a Díványon nem tudtam a hozzászólásokat végigolvasni (a 2. oldal már nem jön be, más böngészővel sem), (próbáltam hozzászólni is, de azt se tudom sikerült-e.)
Kitartást a lányoknak, és könnyű szülést!
KedvelésKedvelés
Málnaflip, Trapiti: írjátok, hogy az örökbeadók sorozatos rossz döntései miatt kerül sor az örökbeadásra.
Ilyen esetben, mint ezek a nagyon fiatal lányok, mire gondoltok?
Nem védekezett egyszer, ez egy.
Mi a második rossz döntés? Hogy nem ment el abortuszra?
De mi ezért lettünk szülők, nem?
A cikknek nem az volt az állítása, hogy minden örökbeadó ártatlan, csak annyi, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe.
Mi kell ahhoz, hogy valakiből örökbeadó legyen?
VAGY a védekezésbe hiba csúszik (utóbbiról nem ő tehet)
VAGY későn észleli a terhességet (pl. mert vérezget alatta – ez megint nem saját döntés)
Körülményei, élethelyzete nem alkalmasak a gyerekvállalásra.
Én a címadás ellenőrzéseként lefuttattam a fejemben, hogy az én életemben lett-e volna olyan helyzet, pillanat, amikor így is alakulhattak volna a dolgok, és volt. Ha Nikihez és Melánihoz hasonló helyzetben történetesen terhes leszek, és a szüleim nem hajlandóak asszisztálni a gyerekvállaláshoz, mit tehettem volna mondjuk középiskolásként?
KedvelésKedvelés
A magam részéről a kettő között próbálom megtalálni azt az ösvényt, ami mindkettőnk illetve mindhármónk (gyerek, vsz anya, én) járható a gyerekem megbékélését hozó cél felé.
KedvelésKedvelés
Csak 2 megjegyzés.
1. Szerintem mi is kerültünk ilyen helyzetbe már, hogy akár össze is jöhetett volna véletlenül a gyerek (ha annyira termékenyek lettünk volna). Más kérdés, hogy olyan háttérrel, ami nekünk van, valószínűleg vállaltuk volna, de pl. a párom nem igazán örült volna neki (nem tőlem, nagyon régen, régebbi bnőjétől). De nem mindenki mögött van ilyen háttér, nem csak az állami gondozottak mögött nincs, de a nagy átlag Mo.-on napról napra él, nem rendelkezik anyagi tartalékokkal. Ilyen helyzetbe bevállalni egy babát, akit egyébként nem vártak, esetleg van már nekik több gyerekük is, vagy nem az ideális apától van, elég nagy kihívás. Pláne, ha esetleg a babának valami speciális fejlesztés kell, hogy egészséges gyerek/felnőtt válhasson belőle, amit esetleg nem nyújt ingyen az egészségügy, vagy egy kis faluban, több gyerek mellett nincs is elérhető távolságban.
2. Sajnos, nem mindenkinek a saját döntése az hogy szexel-e és védekezik-e. Ezek a partneren is múlnak.
KedvelésKedvelés
Zsuzsa, aki örökbeadóvá válik élete minden percében dönt mint ahogyan más is. Pl. kialakít (ő is, nemcsak a szülők és a környezet) egy kapcsolatrendszert ami aztán nem válik támogató közeggé. Párt választ akivel szexuális kapcsolatot létesít, aki aztán nem válik támogató társsá és apává (legalábbis eléggé ahhoz hogy vállalja és felnevelje a gyereket), amikor ott a terhesség újra dönt – rendben, sok esetben a teljes létbizonytalanságot hozná a gyerek felvállalása az anya számára, de sokaknál nem (pl. folytassam az iskoláimat, szerezzek jobb megélhetést vs. vállaljam fel a gyerekemet egyedül, adott esetben a környezetem ellenében) stb stb stb
Ezek döntések, ami mindenkinek a maga felelőssége. Az egy más kérdés, hogy sokszor nem tudja az ember hogy mi lesz a döntése következménye. Mégis nagyon sokan vannak akik nem várt terhességből megszülik és felnevelik a gyerekeiket minden körülmény ellenére. Ez is egy döntés, választási lehetőség bárkinek. Mitől válik valaki örökbeadóvá? Nagyon sokszor benne van ebben a szégyentől, a titok feltárásától való félelem, a környezetnek való megfelelni vágyás stb. A fenti cikkben is előjön: inkább mond le a gyerekéről minthogy a faluban megtudják hogy terhes, vagy minthogy a szüleivel megromoljon a kapcsolata, vagy minthogy ne tudjon továbbtanulni a gyerek miatt. Döntések…
OK én is így lettem anya, hogy valakinek fontosabb volt iskolába járni meg később gyerek nélkül nekiindulni egy talán normálisabb párkapcsolat építésének, meg nem feláldozni a saját életét egy potenciálisan sérül gyerek nevelésének, meg nem odaállni a környezet és a tágabb család elé egy terhességgel stb. Tévedés ne essék, nem ítélem el, megértem, sőt el tudom képzelni hogy akár az én életem is vehetett volna olyan irányt hogy hasonló döntést hozok, de ettől még nem gondolom hogy aki örökbead az kizárólagosan áldozat.
Kérdés: ha az örökbefogadót áldozatként állítjátok be a gyerek előtt (pl. nagyon szeretett volna felnevelni de szegény volt) akkor mit válaszoltok a gyerek törvényszerűen feltett kérdésére: miért nem segítettétek hozzá pl. anyagi támogatással hogy hazavihessen és felnevelhessen? És tudod miért nem? Mert ez nemcsak pénz és körülmények kérdése, hanem egy döntés amikor jobbnak tűnik lemondani róla mint felvállalni.
KedvelésKedvelés
Erre a mi alapítványunk vezetője azt válaszolta, hogy “nem tudta és nem is akarta felnevelni a gyereket”. Kegyetlenül hangzik, kérdés, hogy ezt el akarja-e az ember ebben a formában ismételni a gyerekének. Vagy inkább úgy, hogy abban a helyzetben úgy látta, hogy ez a legjobb megoldás.
Azzal nagyon vitatkoznék, hogy mindenki individuálisan felelős a sorsáért. Ezen az alapon a rabszolga rabszolga maradt volna és a cseléd cseléd. Messze vezetne ez az okfejtés, de a sorsok sokszor pályára vannak állítva. Középosztálybeli gyerekének hasonló élete lesz, mélyszegénységben vagy rendezetlen családban élő gyereke hasonló sorsot fog leismételni, mert döntéshelyzetekre rossz válaszokat lát, kiutat ritkán. Akik a családi háttér és a környezet ellenére kiemelkednek a rossz sorsból, mind kivételes emberek. És kivételek, nem a többség.
Az, hogy itt nem kövezzük meg az öa anyákat abból következik, hogy valahol kell lennie valamiféle egyensúlynak. Ha minden fórumon és utcai beszélgetésben semmibe veszik őket, legalább egy hely legyen, ahol azok, akik nekik köszönhetik a családdá válásukat, némi empátiával viseltetnek irántuk a saját és a gyerek érdekében.
Lesütött szemmel nem beszélünk az abortuszról (kérdezzük csak meg anyánkat, nagyanyánkat, hány volt nekik, ha magunktól nem jöttünk rá), hallgatólagosan elfogadjuk a családtervezés egy módjának. Ugyanazzal a lendülettel meg elítéljük azt, aki szintén nem vállalja az utódját, csak éppen kényszerből vagy választás alapján megszüli és örökbeadja.
KedvelésKedvelés
Az hogy minden egyes ember felelős a sját sorsáért és a döntéseiért nem egyenlő azzal hogy bárki más felelősségre is vonhatja vagy elítélheti ezért. Az abortusz is egy döntés amiért felelős aki meghozta és aminek a következményei is megvannak.
Az alapítvány vezetőjével maximálisan egyetértek, ez a két dolog kell legtöbbször ahhoz hogy valaki lemondjon: nem képes vállalni és nem is akarja vállalni. Hogy kegyetlenül hangzik ezt a gyereknek is elmondani? Persze hallgassuk el, narráljuk pozitívan, csak aztán ne csodálkozzunk ha nem úgy sülnek el a dolgok ahogy terveztük… A gyerekek pontosan érzik, hogy az hogy lemondtak róluk, odaadták őket másnak, az nem egészen helyénvaló, ennek nem így kellene lenni. A gyerek tudja hogy egy anyának a gyereke mindennél fontosabb kellene hogy legyen. Nem lehet bennük azt az illúziót kelteni, hogy ez megvolt, csak a gonosz világ elszakította őket egymástól. Nyilván megvan annak a módja hogy ezt hogyan tálalja az ember érthető és feldolgozható formában, de szerintem az semmiképpen nem az hogy minden felelősség alól felmentve áldozatként állítjuk be a vszi anyát. El lehet mondani hogy nehéz helyzetben volt, hogy sokat gondolkodott és hogy akkor ott ez tűnt a legjobb döntésnek a számára, de nem lehet azt mondani hogy ő nem volt benne a döntésben.
KedvelésKedvelés
Nyílván a gyereknek egyértelmű és világos üzeneteket kell közvetíteni. Őt az ő egyéni sorsa érdekli, őt miért adta örökbe a vsz anyja.
Teljesen más dolog, amikor mi itt egymással elméleti síkon beszélgetünk és felismerjük, hogy életek kényszerpályára vannak állítva. Azt azért ne gondoljuk, hogy pl. a holland vagy a dán gyereklányok felelősebben gondolkoznának vagy viselkednének, mint a magyarok. Náluk egyszerűbben más dilemmák lépnek fel. Van egy olyan szocháló, ami lehetővé teszi, hogy felnevelje a gyereket akkor is, ha iskolás, akkor is ha a saját szülei nem támogatják. Ezért nincs ott örökbefogadható gyerek.
KedvelésKedvelés
Azért azt nem lehet mondani, hogy Mo-on nincs egyáltalán szociális háló. És akik akarják azért sokan megtalálják a segítséget. De ha csak ezen múlna, akkor nem adnák örökbe a gyereküket normális anyagi körülmények között élő, esetleg több gyereket nevelő, munkahellyel rendelkező nők stb. A szocháló gyengesége egy tényező a sok közül… Ráadásul épp a mélyszegénységben élők nem szoktak önként lemondani a gyerekeikről.
KedvelésKedvelés
Az eddigi infókból én azt szűrtem le, hogy az örökbeadás motivációja legnagyobb százalékban vagy a már meglévő anyagi kilátástalanság vagy az újabb gyermekkel bekövetkező létbiztonságot fenyegtő elszegényedés. Nyílván vannak egyéb motivációk is, mint a szégyen elkerülése kamaszkorban, az adott élethelyzet elkerülése vagy más nem anyagi jellegű motiváció. De a legszignifikánsabb szerintem anyagi vagy arra vezethető vissza. Statisztikát nem találtam rá, de jó lenne megnézni. Európában nyugatról keletre haladva nő az örökbefogadható gyerekek száma, ami egybeesik a nyugat és kelet közti gazdasági különbséggel.
Abban egyetértünk, hogy aki mindenáron meg akarja tartani a gyerekét, az meg is fogja. Aki meg nem minden áron akarja, nem tervezte, nem akart (újabb) gyereket, annak az örökbeadás egy nehéz, de civilizált alternatíva. Abban valószínűleg egyetértünk, hogy egy nyugat-európai bajba került nőnek jobbak az esélyei, hogy rendes körülmények között felnevelje a nem tervezett gyerekét, mint egy ukrajnainak vagy fehérorosznak, netán a magyarnak (ha még sosem dolgozott vagy nem legálisan, kaphat 20e forint segélyt meg a családi pótlékot, aztán írhat az RTL Klubnak, hogy gyűjtsenek neki tűzifára meg ennivalóra).
KedvelésKedvelés
Itt egy idei cikk, ami ugyan amerikai, de elsőként ez is az anyagi bizonytalanságot említi motivációnak az örökbeadásnál. Utána jön minden más.
http://www.livestrong.com/article/82384-reasons-parents-give-babies-up/
KedvelésKedvelés
Minél kevesebbet tudok a konkrét egyéni történetről, annál többet vagyok kénytelen beszélni majd vele is az általánosról. A pozitív narratíva pont nem elhallgatás, inkább feldolgozhatóvá tétel. Az, hogy az ő helyzetében jobbnak látta, hogy nem ő neveli fel, az nem kevesebb információ, mint a nem tudta/nem akarta, csak más megközelítés. Honnan tudod, miért nem akarta/miért nem tudta? Mi volt emögött? Ha láttad volna, mi van a fejében a nem tudás/nem akarás mögött, honnan tudod, hogy nem azt mondanád magad is, hogy így látta a legjobbnak? Miért feltételezzük, hogy ő, aki 9 hónapig a testében hordta, nem azt tette, ami az ő nézőpontjából a legjobbnak látszott? Nem kell azt mondani, hogy jó döntés volt, pláne nem kell azt mondani, hogy helyes döntés volt, mert egyik sem igaz. De lehet azt mondani, hogy ő az ő helyzetében ezt érezte a legjobbnak az általa látható lehetőségek közül, és majdnem biztos vagyok benne, hogy ezzel nem hazudunk. És aztán mindjárt mondhatom a gyereknek azt is, hogy lám-lám, ha tájékozódsz a világ dolgairól, tanulsz, akkor több út közül válszthatsz, és hátha találsz olyat, amelyik helyesebbnek tűnik, mint amíg kevesebbet láttál; bármely döntéshozásnál. Kisebb súlyúnál is.
KedvelésKedvelés
Már bocs, de miért felételezed, hogy én azt mondom a gyereknek, hogy a vsz anyukája nem akarta felnevelni és nem azt mondom, hogy akkor, abban a helyzetben az tűnt a legjobb megoldásnak, ha örökbe adja? Tényleg nem tudom, hogy miből olvastad azt ki, hogy én majd áztatni fogom a vsz anyát a gyerek előtt, és teszem majd ezzel tönkre a saját gyerekemet. Ennyire gyökérnek tűnök a hsz-eim alapján???
Én csak arról beszéltem, hogy nem szeretem, amikor olyan irányt vesz az örökbefogadók beszélgetése, amikor kényszeresen keressük a felmentést az örökbe adók számára az egyéni felelősség alól. És ebből most kb az kerekedett ki, hogy trapiti és én ítélkezünk az örökbe adók felett. Pedig nem. Valamint mindenféle negatív förtelmeket közvetítünk a gyerek felé az örökbe adásról. Pedig ezt sem.
KedvelésKedvelés
Tényleg ennyire nem lehet érteni amit írtam???
KedvelésKedvelés
Azért általában nem ilyen fekete-fehér a helyzet hogy nem akarja vállalni. Inkább arról van szó, hogy ABBAN a helyzetben, akkor és ott, nem akarja vállalni, mert nem tartja megfelelőnek azt a helyzetet és körülményeket egy kisbabának, és nem lát lehetőséget arra sem, hogy ez rövidebb távon megváltozzon.
KedvelésKedvelés
Sok mindenben egyetértek Trapiti, de azért egy fontos dolgot szeretnék megjegyezni a kiinduló helyzetek tekintetében. Az örökbeadók körében azért szép számmal vannak állami gondozásban felnőtt lányok is, akiknek életük legfőbb vágya, hogy családjuk legyen és legnagyobb tragédiájuk, hogyha a megszült gyermeküket utóbb mégsem tudják felnevelni. (Erről a helyzetről szokták sommásan írni, hogy a rendszer újratermeli magát.) Milyen kapcsolatrendszert képes kialakítani egy intézetben egy családi nélkül felnőtt fiatal kislány, akik támogatni fogják őt a gyermek felnevelésében? A legnagyobb problémák abból erednek, ha magában a kiinduló helyzetben nincs döntési pont.
KedvelésKedvelés
Épp most írt egy ismerős a blog kapcsán ellenpéldát erre… állami gondozott, szegénységben élő nő, aki semmilyen körülmény ellenére nem adta oda a gyerekét. Harcolt, talált segítséget, és neveli. Ez is egy döntés. Ráadásul az örökbeadók nagy része azért nem állami gondozott volt ám… És azt is látni kell, hogy hány százezer gyerek él Mo-on rossz körülmények között, mégsem mondanak le róluk… hány ember szül és szült háborúk közepette és ragaszkodott ténylegesen az életénél is jobban a gyerekéhez…
Sokszor hallani örökbeadóktól: jobb körülményeket akart a gyerekének mint amit ő biztosítani tudott. Ez teljesen érthető, mindenki a lehető legjobbat akarja a gyerekének, de lássuk be, sok esetben azért billen az örökbeadás felé a mérleg nyelve, mert ez a könnyebb(nek tűnő) út. Mert nehéz elengedni azt a jövőképet amibe a nem várt gyerek “belerondít”.
KedvelésKedvelés
Hát igen, de ennél sokkal “enyhébb” okok miatt is simán abortuszra mennek (pl. épp nem ‘jókor’ jött, nem ekkorra tervezték, pedig minden feltétel adott), mégis ez a társadalomban sokkal elfogadottabb, mint az örökbeadás.
Pl. ha Rita abortuszra ment volna, mert most suliba jár és nem állnak úgy anyagilag, tuti kevésbé ítélnék el, mint így.
Szerintem ez szomorú, mert az első esetben a nő nem adja meg a lehetőséget az életre, a másodikban pedig életet ad, gondoskodik a gyermekről és még egy házaspárt/családot is boldoggá tesz.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, vannak nagyon erős megküzdési képességgel rendelkező volt állami gondozottak is, én is olvastam a blogon a háromgyerekes anyuka kommentjeit, és tényleg minden tiszteletet megérdemel. De sajnos nem mindenki ilyen erős, és amúgy egy 16 éves, intézetben élő kislány hova vigye haza a kórházból a megszült gyerekét? Én csak amiatt írtam, hogy az élet nagyon igazságtalan és fájdalmasan nehéz kiinduló helyzeteket tud teremteni, ami aztán könnyen maga után vonja a rossz döntéseket.
KedvelésKedvelés
Szerintem nem mondtam, hogy ezek könnyű helyzetek, egyetértek hogy rettenetes körülményeket produkál az élet. De azt azért be kell látni, hogy a gyerekkor után egyszercsak eljön az a határ amikor az ember felelőssé válik magáért és a döntéseiért, függetlenül attól hogy milyen csomagot gyűjtöt addig. Durva példa, de ugyanabból a kiindulási helyzetből egyesek bűnözővé válnak, mások nem. Mi a különbég? A döntéseik…
KedvelésKedvelés
Megmondom az őszintét, hogy nem nagyon értek egyet azzal amit írsz!
Sokszor hangoztatod, hogy így döntés úgy döntés.Döntést hoztunk azzal, hogy nem védekeztünk, döntést hoztunk azzal, hogy nem mentünk abortuszra és most döntést hozunk, hogy örökbe adjuk a babákat. Ezekkel a döntésekkel a hátralévő életünkben szembe kell néznünk! Senki sem mondja, hogy mi áldozatok vagyunk, mert nem. Mi hoztunk akkor egy felelőtlen döntést amikor a baba megfogant. De mint itt is írják, mindenki hoz felelőtlen döntéseket csak nem minden esetben lesz ez a következménye.
” Sokszor hallani örökbeadóktól: jobb körülményeket akart a gyerekének mint amit ő biztosítani tudott. Ez teljesen érthető, mindenki a lehető legjobbat akarja a gyerekének, de lássuk be, sok esetben azért billen az örökbeadás felé a mérleg nyelve, mert ez a könnyebb(nek tűnő) út. Mert nehéz elengedni azt a jövőképet amibe a nem várt gyerek “belerondít”.
Na ez az ami kicsit fáj! Mindig is imádtam a gyerekeket, mindig is tudtam, hogy fiatalon fogok szülni (jó nem ennyire). Persze, hogy jobb körülményeket akar mindenki a gyerekének ! De az, hogy ez lenne a könnyebb út ezt erőteljesen megcáfolom!! Igen sok nehéz helyzetben lévő anya megtartja a gyerekét mert ragaszkodik hozzá és harcol érte, de vajon az a gyereknek jó ha nincs egy biztos pont az életében, ha napról napra kell élniük..és itt sorolhatnám a szükségleteket( így nőttem fel én is ). Mert szerintem annak sincs értelme,hogy megtartsuk és mondjuk később a gyámügy veszi el vagy ha esetleg nem veszi el akkor úgy nőljön fel, hogy egész életében nélkülöznie kellett…
De például itt van az én esetem: Volt egy “párom” és egy normálisnak tűnő párkapcsolatom, megtörtént, teherbe estem. Én nagyon örültem neki, és elmondtam a páromnak. reakciója : köszöni szépen de nem kér belőle. Ennek az lett a vége, hogy elhagyott és visszament a volt barátnőjéhez. Ezek után, úgy voltam vele, hogy nem baj más is nevelt már fel úgy gyereket, hogy nincs apukája.. Erre én elkezdtem gondolkozni, hogy akkor, hogy is lesz milyen lehetőségeim vannak, mennyi pénzből kell gazdálkodnom. Családi pótlék, és gyes mert anyagi támogatásra az alkoholista apukámtól nem számíthattam, anyukámról meg inkább ne is beszéljünk ! (Nem tudom pontosan az összeget de kb 40ezer Ft környékén lehet.) Ebből a mai világban, hogy tartok fent egy albérletet, hogy veszek ruhákat a gyerekemnek, miből eszünk ?? Menjek anya otthonba ? Azzal nem leszek előrébb, hisz dolgozni nem tudok elmenni min 2 éves koráig a kicsinek amíg bölcsibe nem mehet. És sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem tudom felnevelni, pedig nagyon szerettem volna, és nem a jövőképem miatt mert félten, hogy belerondít vagy akármi hanem mert nincs lehetőségem! Csak az örökbeadás lehetősége maradt. És örülök neki, hogy egy olyan családba kerül ahol meglesz neki minden ami kell, és szerető családja lesz !! Én így tudok gondoskodni róla ! De szerintem még mindig jobb megoldás, minthogy nevelőintézetbe kerüljön vagy éhezzen! Szóval itt nagyon sokféle történet van! Én nagyon remélem, hogy az én babámnak a szülei majd úgy mesélik el neki a történetemet, hogy ne azt érezze, hogy azért mondtam le róla mert nem akartam őt hanem azért mert nem tudtam megtartani őt és így gondoskodtam arról, hogy neki jobb élete legyen! Egyébként levelet is fogok írni amiben hosszan kifejtem neki ezeket a dolgokat, hogy amik megfordulnak majd a fejében kérdések azokra választ kapjon, mert biztos vagyok benne, hogy a öf szülők segítségére lesznek és a kérdéseire választ adnak de mégis jobb ha én is elmondom neki.
KedvelésKedvelés
Az interjúban te magad mondtad, hogy ha nagyon akarnád megtarthatnád, csak nem akarod hogy anyukádék segítsenek felnevelni. Az sem igaz, hogy bölcsibe 2 évesen mehetnek a gyerekek, 6 hetes kortól lehet bölcsődébe adni. Összességében az interjúból nekem az jön le, különösen a te és Rita esetében hogy a kisebb ellenállás felé mentek, és azért olyan nagyon, mindenáron nem akarjátok ezt a babát. Niki esete más, ő még gyakorlatilag gyerek, de ti felnőtt, munkaképes nők vagytok.
KedvelésKedvelés
természetesen nem 6 hetet hanem 6 hónapot akartam írni, elnézést az elírásért. De akkor sem 2 év.
KedvelésKedvelés
Nem fogok leállni ezen vitatkozni, nem ismersz, nem tudod az érzéseimet, nem tudod a körülményeket. Ez a riport nem mostani azóta változtak a dolgok a szüleimmel kapcsolatban is és pl az az állításom, hogy nem szeretném, hogy megkeressen ma már nem így gondolom azt sem egyébként. Tudod változnak a dolgok, lehet akkor úgy volt de az nem azt jelenti, hogy most is úgy van.
Nem értelek, hisz te is örökbefogadó vagy és mégis úgy érzem, hogy “megvetéssel” vagy felénk pedig a te gyereked is egy életetadótól van .
KedvelésKedvelés
Szerintem itt most két olyan világ vitatkozik, ami nem fogja megérteni egymást. A “holnap nincs kenyér, mert 40ezerből élünk” (tanulatlan vagy tájékozatlan emberek, kilátástalan körülmények, szegénységcsapda) és a “szorgalommal, kitartással mindent el lehet érni” (persze, mert van egy stabil családi háttér és értékrend) nem értheti meg egymás helyzetét és döntési lehetőségeit.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igazad van Cosima
KedvelésKedvelés
Bocsánat Melani, telefonról olvastam és véletlenül nyomtam mellé, természetesen a tetszik gombot akartam nyomni:) (nagyon kell vigyázni ezekkel az okos telefonokkal)
Szerintem nagyon jó ötlet, hogy írsz levelet a gyermekednek!!!
KedvelésKedvelés
Nagyon jó, hogy levelet írsz neki! Ez sokat segít majd, hogy választ kapjon a kérdéseire, és akár a szülőknek is, hogy tudják neki a te szavaiddal elmondani vagy felolvasni a történetét. Szerintem nincs szégyellnivalótok lányok, ha így döntöttetek, mert mindent végiggondolva hozzátok meg a döntést, és nektek most ez a nehezebb, de nem elveszitek az életét hanem adtok neki, a baba szempontjából ő ebből a lehető legkevesebbet fog sérülni, főleg, hogy Gólyás lesz és rendszeresen fognak tudni találkozni más gólyás gyerekekkel és szülőkkel, természetes lesz neki hogy van ilyen is, hogy másik néni/lány pocakjából született.
Nem dönthetik el helyettetek a hozzászólók, hogy megtartsátok, mert nem nekik kellene felnevelni. Remélem hogy rendeződnek a dolgaitok, és sikeres új életet kezdtek mindannyian! Tényleg nincs miért szégyenkeznetek, ilyen mással is előfordulhat, babák születnek, természetes dolog, de ti a legjobbat próbáljátok kihozni a helyzetből, persze a társadalom egy hangosabb részéről kaphattok ezért bántást, úgyhogy nyilván nem fogjátok majd hirdetni magatokról, de legbelül azért békéljetek meg magatokkal!
KedvelésKedvelés
Hát ez kicsit úgy hangzik, mintha úri passzió lenne az örökbeadás.
KedvelésKedvelés
Szerintem minden eset más, minden helyzet is más. Egy “Juno” típusú vsz anyukát nem lehet egy lapon említeni egy volt állami gondozott múlttal rendelkező vsz anyukával, és pláne nem egy bántalmazó, elhanyagoló vsz szülővel (nekem az már csak szülő…) Az adott helyzet is sokat fordít a megítélésen. Egy biztos: a gyerek érdekeit kell néznünk. Azt meg úgy lehet, ha magunkba tisztázzuk, hogy az adott élethelyzetünkből fakadó esetben mit is gondoljunk, érezzünk.
Én, személy szerint örülnék, ha Juno/Melany/Niki/Rita típus lenne a gyerekem vsz anyukája, de sajnos nem csak ilyen van, és ebből van a kevesebb.
Aktucs és Dutka, a Kisrigók szülei keserű szájízzel gondol vissza a vsz szülőre (nekem is viszketne a tenyerem), Vicq az emberi oldalát látja a vsz anyukában.
Egy dolog közös mindenkiben: a gyereket akarja védeni, és szerintem ez a legfontosabb. Aztán úgyis csak évek múlva derül ki, hogy a taktika hatékony volt-e. A cél ugyanaz, elérési út számtalan van, mert több-ismeretlenes az egyenlet.
KedvelésKedvelés
Az én fiam vsz anyukája egy diplomás, több gyermekes, házasságban élő nő. Jó fej, Tényleg az. Szerintem minden örökbefogadó álma. 🙂 De most már tudom, hogy elmagyarázni egy gyereknek, ha ilyen jó fej a vsz anya, akkor mégis miért nem tartott meg, sokkal nagyobb kihívás, mint egy hajléktalan/tini/ex állami gondozott vsz anya döntését megértetni. Szóval ahány öf annyi történet. Lehet a pozitív narrációval jönni, de egész más a helyzet titkos öf-nál egy nem ismert vagy csak rész információkból összerakott anya valamilyen képét közvetíteni, mint amikor igazából minden szép, minden jó, de pont emiatt nehezen érthető a döntés. Pláne úgy, hogy utána is született tesó. Én ettől függetlenül örülök, hogy pont ő a gyerekem szülő anyja, mert tudom, hogy vigyázott rá, hogy szerette, óvta. Ez meg is látszik a gyereken. 🙂 De azért nem mentem fel minden felelősség alól, és főként nem tekintem a körülmények áldozatának. És azt hiszem ezzel több tiszteletet adok neki, mert egyenrangú félként tekintek rá, és nem egy sajnálni, szánni való szerencsétlen megesett nőnek. Hibázott? Igen. Elítélem? Nem. És ez igaz nemcsak rá, hanem minden örökbe adóra.
KedvelésKedvelés
En is igy erzek mar. Orultem, hogy a vsz-i anyak nem voltak drogosok, hajlektalanok stb. Gyonyoru, dolgozo, jo korulmenyek kozt elo, huszoneves nok voltak, a masodik gyerekem vsz-i anyja mar uj kapcsolatban is volt a szuleskor, sot az anyukaja tamogatta volna a baba megtartasat. Megis orokbeadtak…Igazabol nem mondhatom, hogy nem voltak olyanok a korulmenyek, hogy megtartsak oket. Egyszeruen nem akartak. Ranschburg Jeno irta egyszer, hogy ha egy no teherbe esik es a terhesseg alatt a ferfi elhagyja, akkor ha fiu szuletik, azt nagyobb valoszinuseggel adja orokbe, mivel a ferfira emlekezteti. Ez lehetett az ok.
En mindig arra gondolok, hogy nem a gyereket nem akartak, hanem a helyzetet. Talan az fog segiteni a fiaimnak, ha ezt megertik.
KedvelésKedvelés
Sok ilyen eset van, ők is sok dolgot mérlegelnek, pl. jó lenne-e a gyereknek, ha csak azért véletlenül rákiabálnak, mert a már megszakadt kapcsolatra, apára emlékezteti őket, vagy éppen arra, hogy miatta nem jut annyi a többieknek, ráadásul miatta kellett lemondani valamiről… Nem a gyereket nem akarják, hanem ezt, hogy akaratlanul is ne kapjon elég szeretetet. Ebben nincs semmi elítélendő, inkább becsülendő, abban a tudatban adják örökbe, hogy várják őt valahol a leendő szülei. Azért ez a ritkább, örökbe adás lehet kb. 100- max.150 újszülött évente, míg abortusz 40.000.
Nem mindenki azért adja örökbe a babáját, mert lecsúszott az abortuszról, hanem mert annyira azért akarta sőt szerette őt, hogy megszülethessen, élhessen, ezért hozza világra! Közben is, kialakul valami kapocs, amíg a pocakban van a baba, kavarognak az érzések, de sokszor mégis az örökbe adás lesz a döntés, leginkább a baba érdekében döntenek így.
KedvelésKedvelés
Tavaly volt 35 ezer abortusz Magyarországon, és 250 örökbeadott újszülött (nyíltan és titkosan).
De a 250 nagy része vélhetően későn vette észre a terhességet. Nagyon kevés az, aki tudatosan vállalja az örökbeadást az abortusz helyett.
KedvelésKedvelés
Akkor ez jó, eszerint csökkent az abortuszok száma, jobb a védekezés. Szerintem is kevesebben döntenek tudatosan az örökbe adás mellett, de azt gondolom, akik bizonytalanok voltak benne vagy lecsúsztak az abortuszról, ők is éreznek valamit a baba iránt, ők is sokat gondolkoznak közben a sorsáról, ez vezeti őket az örökbe adáshoz.
KedvelésKedvelés
Nekem ez az interjú megmutatta, hogy itt nem egy nagyon határozott, vagy-vagy döntés született mondjuk a 10. héten, hanem halogattak, tagadták a helyzetet, csodát vártak stb., de mégiscsak megtartották a gyereket.
KedvelésKedvelés
Látod, a titkosnak is van előnye, nyugodtan mondhatom a gyerekemnek, hogy fogalmam nincs, pontosan milyen körülmények vezettek ahhoz, hogy a szülőanyukája jobbnak látta, ha lemond róla (mert tényleg nem tudom, biztosan benne voltak az anyagiak is, meg biztosan nem csak azok – van is elképzelésem egy részükről, de ha leírnám, akkor már lassan felismerhető lenne a történet, de a gyereknek majd persze beszélek ezekről is), de az ő helyzetében, tudásával, nézőpontjából valószínűleg ez tűnt a legjobbnak a gyerek számára; biztos vagyok benne, hogy a legjobbat akarta neki, mert különben nem tette volna meg ezt-és-ezt-és-ezt, ami egyértelműen arra szolgált, hogy ő mielőbb találkozhasson velünk, mielőbb hazavihessük és mielőbb legyen, aki megöleli és szereti. A pontos részleteket meg majd meg tudja kérdezni tőle, amikor találkoznak.
Nem áldozatnak gondolom én sem (az én gyerekem szülőanyját pláne, ő mondjuk nem a terhes kamasz kategória volt), de megelőlegezem neki, hogy valamiért akkor és ott ez volt a tőle telhető legjobb. Hogy miért, abba nem látok bele, de megelőlegezem neki, hogy megérthető lenne, ha belelátnék. Nem lesz valami attól helyes és követendő, hogy megértem és elfogadom.
Traumatúlélőként én azt szeretném átadni a gyerekemnek, hogy képes legyen szeretni magát annyira, hogy elfogadhassa az odavezető utat, mások oda vezető rossz döntéseivel és emberi gyarlóságával együtt. Ugyancsak traumatúlélőként azzal is tisztában vagyok, hogy nem tudom ezeket a harcokat megharcolni helyette, nem is akarom, de szeretnék olyan fegyvertárat a kezébe adni, amivel majd le tudja győzni a saját démonait. Viszont a démon az otthagyottság, nem a szülőanya/vsz apa, akiktől a genetikája felét-felét hozta – hisz’ akkor démonfióka lenne ő maga is. Az erlfogadó narratívát és a megbocsátást hasznos fegyvernek tartom, de nyilván nem fogom tőle kikényszeríteni, csak segíteni, hogy könnyebben eljusson oda. De a saját útján, mert különben nem fog működni. Csak nyilván azokat az eszközöket fogja tudni használni, amiket megtanul, és egyelőre én tanítom.
KedvelésKedvelés
Bár az én hozzászólásaimat is azzal a szemüveggel olvasnád, amivel az örökbe adó anyákra tekintesz. Akkor talán kevésbé a különbségeket és sokkal inkább az azonosságokat vennéd észre a világlátásunkban. 🙂
KedvelésKedvelés
Látom az azonosságokat, legfőképp azt, hogy jót akarunk a gyerekeinknek. Ettől még nem fogom hagyni, hogy rózsaszín viráglelkű hazudozónak legyek beállítva (nem csak a te kommentjeidből zanzásítva a lényeg), csak azért, mert másképp látom a szülőanyák döntéseit, mint itt néhányan. Talán csak túl sok történetet ismerek, ahol nem a vsz anya neveli a gyereke(i)t (zömmel nem öf történetek, de van köztük az is), és két esettől eltekintve igenis szomorúság, fájdalom és kínlódás van az anya részéről – miért lenne túlzott rózsaszínség ugyanezt feltételezni az én gyerekem szülőanyjáról is? (Amúgy a két esetben meg igen jó volt, hogy a két gyerekről lemondott az anyja, mindkettő “elkelt” családon belül, és egészen kisimultak). Szóval, eddigi tapasztalataim alapján mondhatom, hogy vagy tényleg nehéz döntés, kinlódás, fájdalom és szomorúság volt a gyerekem szülőanyjában lemondáskor; vagy ha nem, akkor a létező legjobb dolog, ami történhetett a gyerekemmel, az a lemondás volt. Bár az utóbbi esetben nem szórakozott volna a papírmunkával, szvsz.
Viszont időközben rájöttem, miért vetted magadra azokat a kommentjeimet is, amik nem neked szóltak (köztük olyat is, ami a legkisebb mértékben sem), ugyanis a sok lépcsőzetesség miatt már nem egymás kommentjeire tudtunk válaszolgatni, hanem mindenki a tiedre, és olyan dolgok is a tied alá sorolódtak be, amik nem neked mentek, csak technikailag így működött. Utána meg már olyan nem ellened szólót is magadra vettél, ami nem is ilyen folyamban volt. Ezekért tényleg bocsi.
KedvelésKedvelés
Annyit tennek hozza, (mert itt picit elszabadultak az indulatok), h a gyerek vesztesegelmenye nem az of szulo vesztesegelmenye.
Ha mar ti indulatmentesen tudtok gondolni a eletado szulokre, az mar a gyereknek hatalmas segitseg.
Ertem, h ez nektek is nagy lelki vivodas, de akkor gondoljatok bele, hogy a gyereknek mekkora.
Pont, mint a halal elfogadasanak a lepcsoi, haritas, duh, alkudozas, belenyugvas, es amint a gyerek megerzi, mert megerzi, h nektek ez problemat okoz, duhvel reagaltok, ez lehet melyben is gyokerezo is, akkor a gyerek is haragudni fog. Amugy is fog haragudni, de ha latja rajtatok, akkor meg is akar felelni nektek, es nehezen maszik ki belole.
Ertheto, amit irtam? Nem Vicq mellett kardoskodom, csak jarhatobb utnak latom az o nezeteit.
Nalunk is az volt, h a vsz-i felelotlen kurv@, akinek nem kellettem, aztan meg jobb napokon az a nezet volt, h anyu mennyire halas neki, h en vagyok…Gyerekkent meg valogasd ki, donts egy egy ilyen kerdesben.
Nem kell rozsaszin cukormaz, majd a gyerek ugyis probal ebbe kapaszkodni, es akkor jon az erzes, h a gyerek tehet mindenrol, sajat magat hibaztatja, ebbol jott aztan nekem az onpusztitas, halalvagy, pengevel a kez vagdosasa, majd par sikertelen ongyilkossagi kiserlet. Ez van, ha megint billen a merleg,es aldozatnak van beallitva a vsz-i.
Ebbol a hintabol nehez kiszallni, de nektek, orokbefogadoknak kell eloszor, es aztan tudjatok a gyereket is kiszedni.
Nektek meg mind pici, kamaszkor elotti gyereketek van, addig kell helyre tennetek magatokban a vsz-i szulovel kapcsolatos erzeseket.
KedvelésKedvelés
Ha jól értem, egy reális, indulatoktól mentes, de nem elfogult kép közvetítését javaslod?
KedvelésKedvelés
Indulatmentesen csak akkor lehet errol beszelni, ha valoban nem erzunk indulatot. A realitas kicsit mast jelent nekem, az szemelytelenseget sugaroz.
Talan egyszeruen annyirol van szo, hogy ha elfogadtam a helyzetet, eszben tartva, hogy a gyerek nem ott tart a feldolgozasban, ahol en, pusztan abbol kifolyolag, hogy fiatalabb, es nem o dontott, nem o keszult fel evekig, akkor okosabban tudok segiteni. Ha engem elvakit a sajnalat, vagy a duh, akkor ezt kozvetitem. Sajnalom, az elet nem igazsagos, de attol senkinek sem konnyebb, ha a vsz-it eliteljuk, a gyereket pedig sajnaljuk.
A gyerekek erzik a csusztatast, es roppantmod tapintatosak tudnak lenni. Nem csak ebben a temaban. Amikor anyukam meghalt, a fiam nem gyaszolt, szoba sem hozta tobbet, nem kereste. Mikor ezen en elgondolkoztam, levelben megkerestem Ranschburg Tanar Urat, kotodesi problemak cimke alatt, a valasza pedig megdobbento volt, a gyerek azert nem kerdez, mert latja, hogy mennyire kivagyok, es tapintatos. Ossze kellett szednem magam, es a gyerek melle allni, szepen ovatosan feldolgoztatni vele a gyaszt, nem hagyhattam, hogy ezzel egyedul kinlodjon.
Fent is irtam, az orokbefogadas hasonlit a gyaszhoz.
Mar nem is tudom, hogy mit is akartam ebbol kihozni 😃
Azt hiszem, hogy csupan annyit, hogy ha elfogadjuk eloszor mi a helyzetet, a gyereknek is hitelesebben tudjuk atadni a nezetunket, velemenyunket.
A vsz-i is ember, meg az is lehet, hogy rossz, felelotlen, gyenge, es fontos a kommunikacioban, hogy ne ringassuk a gyereket alomvilagban, ha nem igaz. De nagyon raer a mocskos reszletekre, ha voltak, ebben az esetben nem hazudnek, de nem is fenyeznem.
A gyerekeknek tudni kell, hogy vannak rossz emberek, ezt is folyamatosan adagoljuk, ne allj szoba idegenekkel, ne fogadj el semmit toluk! Ugyanez a folyamatossag jol johet, hisz en is sajnalom a fiam, hogy ra kell jonnie lassan
De ami meg fontosabb, a gyerek nem olyan, mint a vsz-i szulok, ezt sokszor kell tudatosan kommunikalni fele.
KedvelésKedvelés
Soha de soha nem mondtam és nem is fogok mondani, sőt érezni sem éreztem, hogy bármelyik anya aki örökbeadná a gyerekét, köztük az én lányom vszi anyja is felelőtlen kurva lenne. Egyszerűen annyit gondolok, minden indulattól mentesen, hogy nem lehet eltekinteni attól az apróságtól, hogy a gyerekről ők mondanak le végeredményben a saját döntésük eredményeképpen (nyilván ebben a döntésben rengeteg mérlegelés és kínlódás van benne). Nagyon ambivalens képet lehet közvetíteni a gyerek felé azzal, ha mindig mindent pozitívként akarunk beállítani, azt is ami nem az. Reális képet kell közvetíteni és segíteni őt abban hogy megértse hogy a dolgok nem mindig pozitívak. Nagyon egyetértek azzal hogy éppen azzal adjuk meg a másik felnőtt embernek a tiszteletet, ha reálisan látjuk, nemcsak a körülmények áldozatának hanem felelős felnőtt embernek. Különbséget kellene tenni a megértés és aközött hogy minden felelősség alól felmentünk valakit.
KedvelésKedvelés
Eleven, szerintem nagyon jól megfogalmaztad. Én is ezt gondolom, nem állíthatom be a vszi anyát áldozatnak, nem mondhatom a gyereknek hogy ő annyira akart, annyira szeretett, de a körülmények, meg a környezet nem segítése elszakítottak tőle, mert a gyerek keresi az okokat. Ha a vszi anya döntése nem ok, akkor marad ő mint ok. Nálunk is volt ilyen gondolat korábban, pl. túl sokat és túl hangosan sírt, amiatt hagyta ott a kórházban. Még úgy is megjeleni az ilyen, hogy sosem erősítettük a vszi anya áldozat mivoltát. Az ezen való túllépépsben nagyon sokat segített, hogy megértette hogy ez a szülőanyja döntése volt, ő volt az aki jobbnak látta ha ránk bízza mint ha hazaviszi, mert képtelen volt felnevelni.
A másik véglet, a vszi anya mély elítélése azt gondolom egy nyílt örökbefogadást már az elején meghiúsítana. Titkosan sokkal inkább kerülhetnek felszínre olyan körülmények amikor az örökbefogadó nehezen emészti meg a vszi anya tetteit vagy mulasztásait, mint pl Aktucsék esetében.
KedvelésKedvelés
Amit itt leírtál, abban egyetértés van köztünk.
Azzal vitatkoztam feljebb, hogy az örökbeadó anya egyedül és kizárólag maga felelős azért, h ilyen helyzetbe jutott, a körülményeinek ehhez semmi közük, csak akarni kell és fel lehet nevelni barhol egy gyereket. Nekem ez jött át, de lehet, h rosszul értettem.
KedvelésKedvelés
Sajnálom ha ez ment át, nem így gondoltam. Amit az alapítvány vezetője is mondott, a “nem akarta és nem tudta” általában együtt van jelen. Lehet hogy azért volt az írásaimban hangsúlyosabb a felelősség kérdése, mert másoknál annyira hangsúlyos volt a körülmények áldozata vonal.
KedvelésKedvelés
Megint megkérdezném, hol a vér szerinti apa szerepe ebben a történetben. Neki is van döntése, felelőssége? Egyáltalán: ő is örökbeadó? Miért csak az anyánál merül fel, hogy ha igazán akarná, megtartaná és felnevelné egyedül? Ha az apa kisétált a történetből, akkor kisétált, tőle több nem kérhető számon?
Örökbefogadók: mit mondtok a gyereknek a vér szerinti apáról, ha például csak annyi tudható róla, hogy a terhesség miatt hagyta ott az anyát? (gyakori eset)
KedvelésKedvelés
Hát nálunk mind a ketten lemondtak, mivel házasságban éltek. Szóval mi azt hiszem nem átlagos eset vagyunk ilyen szempontból. De inkább nem írok már semmit. Egyrészt, ha leírnám akkor lényegében mindkét család beazonosítható lenne lassan, másrészt megint csak támadási felületet biztosítanék a markáns véleményemmel. És arra pont nincs szükségem.
KedvelésKedvelés
Egyértelmű, hogy a felelősség 2 emberé. De én úgy látom, hogy aki ilyen helyzetbe kerül annak hátterében sokszor áll, hogy magára hagyták a döntéssel. Én nem tudok örökbeadónak nevezni olyan embert aki magára hagy egy nőt ekkora lelki és fizikai teherrel. Ha vele együtt végigcsinálja akkor más a helyzet. Az egyedüli eset talán ha nem tud a terhességről, hisz akkor nem az ő döntése. De nem hiszem, hogy az ilyen esetek állnak többségben. És sajnos ez nem csak az örökbefogadásnál van így, hány elvált anya neveli egyedül a gyermekeit, a férfi pedig új életet kezd.
Az én esetemben is csak az ,,anyai örökbeadóról” tudnak bármit is mondani a szüleim, mert vele találkoztak is. Az apai oldalról nem akart beszélni a lány, csak, hogy elment az országból mikor megtudta a hírt (hogy ez szülői döntés volt e vagy az ővé nem tudni). Valószínűleg ezért gondolok, csak és kizárólag 1 örökbeadómra és csak néha jut nekem is eszembe, hogy hoppá, hát ott van egy másik fél is a történetben.
KedvelésKedvelés
A vsz apa sem egyszerű kérdés, széles a spektrum onnantól, hogy nem tud róla, azon át, hogy gyereket csinált, nem hiszi el, hogy ő csinálta (esetleg mert könnyebb azt hazudni magának is, biztosan nem ő volt, mint felvállalni a helyzetet), vagy hogy nem érdekli, vagy hogy nem az ő ügye, vagy hogy a szülőanya miért nem veteti/vetette el, innetől csak az ő ügye, odáig, hogy ő is szeretné megtartani, de nem lát rá lehetőséget ő sem.
Asszem, mi a mi gyerekünkéről első körön csak annyit mondunk, hogy a másik családját választotta.
KedvelésKedvelés
Na ez az a tema, amivel en sem tudok mit kezdeni.
Irtam mar, hogy apu volt a minden szamomra, ismeretlenul is, mivel anyukam volt, csak az apa hianyzott.
Ez a masik csaladjat valasztotta, szamomra a vilag egyik legfajdalmasabb mondata.
Sosem fert a fejembe, tkp most sem dolgoztam fel ezt a hianyat, nem tudok a temahoz erdemben hozzaszolni, gyanitom, hogy ez az egyedulallo orokbefogado szulok egyik nagy problemaja, megoldasra varo feladata. Ahol van of apa, ott nem ennyire sarkos a problema, talan nem faj annyira.
KedvelésKedvelés
A legfiatalabb kismama megszült, 3350gr.-os kisfiút (együtt szültek az örökbefogadó anyukával).
KedvelésKedvelés
Gratulalunk, es gyors felepulest kivanunk! Lelkileg is. Vagy foleg lelkileg. Masik ket lany mit erez vajon most?
KedvelésKedvelés
Gratulálok, nagyon szép egészséges súly! Ügyes lány! Mielőbbi gyors felépülést! Szerintem a többi lány együtt izgul egymásért, hogy jól sikerüljön a szülés.
KedvelésKedvelés
200 komment gyűlt össze, sok irányból körüljártuk a témát.
Amiért szomorú vagyok: még az itt író, örökbefogadási témában jártas közönség is elég könnyen átsiklott az apák szerepén. A lányok döntését, felelősségét, lehetőségeit sok szempontból körbejártuk, de az apákét??? A magyar társadalom még mindig zömmel a nőn kéri számon, vállal-e gyereket, elveteti-e, örökbe adja-e, felneveli-e, milyen körülmények közt neveli.
Kétszáz kommentelőből senki sem írta le, hogy egy 14 év alatti lánnyal lefeküdni BŰNCSELEKMÉNY, ha az apa elmúlt 18 éves?! Akkor is, ha beleegyezett!
KedvelésKedvelés
Zsuzsa, teljesen igazad van! De én például abban a hiszemben voltam, hogy az apa maga is 14 év körüli lehet (pl. osztálytárs) mint Niki.
Nálunk, amennyit tudunk, a vér szerinti apa is nagyon fiatal volt és még csak azt sem mondhatom, hogy nem érdekelte volna a gyereke, mert utóbb megtudtam, hogy többször is meglátogatta a gyermekotthonban. Ezért is nem értem, hogy miért van képzelt apa nálunk, bízom benne, hogy azért vele is tud majd találkozni a kisfiam, ha felnő.
KedvelésKedvelés
Mondjuk én nem véletlenül nem, nekem most épp vannak olyan indulataim és gondolataim ebben a témában, amit (még) nem akarok kirakni a nyilvánosság elé. De nagyon igazad van.
KedvelésKedvelés
Szerintem nem átsiklásról van szó. De velük még nyílt örökbefogadás esetén is kb 100-ból egy esetben találkoznak az örökbefogadó szülők. Nemcsak kapcsolat és benyomás nincs, infó sincs és tapasztalat sincs. Ők fantomok. És szó nem volt arról az interjúban, hogy pl Niki esetében a vsz apa nagykorú, szóval nem igazán volt oka, hogy bárkiben is felmerüljön a bűncselekmény gondolata. Ráadásul a blogon eddig minden írás, amiben örökbeadó nők szerepeltek mindig arra volt kihegyezve, hogy legyen már az örökbeadó anyáknak arca, hogy lássuk, hogy “Bárki kerülhet ilyen helyzetbe…”. Mindazonáltal biztosan érdekfeszítő lenne olvasni egy interjút itt egy örökbeadó apával. Arról nem is beszélve, hogy hazai sajtótörténelmet írnál. 🙂
KedvelésKedvelés
Abszolut igaz, en akartam irni amugy, csak az iras heveben elfelejtettem… Sajnos ma meg mindig az anya a “hibas”. Gyakran azert is, ha nem a kivant nemü gyerek születik vagy egyaltalan teherbe esik a nö. fogamzasgatlas is a nök dolga sokak szerint. Tragikus a helyzet a fejekben.
KedvelésKedvelés
Teljesen igaz, hogy az apák relatív simán kisétálhatnak a történetből, amennyiben abortuszról vagy örökbeadásról van szó. Némi lelkiismeretfurdalással meg lehet úszni, ami a nő által vállalt fizikai és lelki megterheléssel nem összehasonlítható. Ugyanakkor a férfiakkal fordulhat csak elő, hogy nem is tudnak a terhességről (a nő úgymond helyettük dönt vagy a bevonásuk nélkül).
Mi a vsz apától tudunk minden infót, ami a tudomásunkra jutott a vsz családról. Ugyanis úgy alakult, hogy vele beszélgettünk, amíg a vsz anya elment az anyakönyvet kivenni. Náluk az örökbeadás egy nem egyszerű, nem konfliktusmentes döntés volt, amiben a közös nevező az volt, hogy nem tudnak felvállalni mégegy gyereket a többi mellé. Így került hozzánk a mi csodás kisfiunk. A vsz apa tevőlegesen részt vett a gyerek sorsának elrendezésében.
KedvelésKedvelés
A cikkben ha jól emlékszem nem szerepelt, hogy Niki esetében az apa nyagykorú. Én éppen abból gondoltam, hogy egykorúak, hogy nem említetted sem Te kérdésben, sem a riportalany, hogy bűncselekmény történt.
Az apák felelősségéről szerintem nem azért nem esik több szó, mert nem gondolnánk ugyanolyan súlyúnak. Inkább amiatt, hogy az apák – nyilvánvalóan a helyzetükből adódóan – sokkal könnyebben kiléphetnek a helyzetből, és ezt meg is teszik a legtöbb esetben. Nemcsak örökbeadáskor, de abortusz vagy akár egy válás esetén is ezrével sétálnak ki a nő és akár a saját gyereükük életéből is. De még a gyermeküket együtt nevelő párok esetében sem általános az apák egyenlő részvétele a gyerekek életében. Akárhogyan is, lehet beszélni az apák felelősségéről, de a “balhét” a nő viszi el és ennek évezredes hagyománya van.
KedvelésKedvelés
Ma reggel Rita életet adott egy 3000gr.-os kislánynak. Gyorsan megszült (3 óra vajúdás). Ő is, és a baba is jól vannak.
KedvelésKedvelés
Gratulalok neki is! Gyors felepulest 😊
KedvelésKedvelés
Meláni is megszült 3200gr. kisfiúnak adott életet. Mindketten jól vannak
KedvelésKedvelés
Gratula neki is. Remelem mindharom lanynak rendbe jon az elete.
KedvelésKedvelés