Örökbe.hu

Ma egy nevelőszülő szemszögéből olvashatunk az örökbefogadásról. Varga Károlyné Marika nyolc éve nevelőszülő. Két éve a kecskeméti SOS-Gyermekfaluban dolgozik, jelenleg hat nevelt gyerek él nála (öt kamasz és egy kisbaba), két saját fia mellett. Korábban Borsodban volt nevelőszülő egy másik hálózatnál. Összesen 23 gyerek fordult meg a keze alatt, és hét gyereket adott örökbe (a gyerekek nevét megváltoztattam). A cikk részletekben már megjelent az SOS Gyermekfalvak Gyereksorsok blogján, amit szintén én írok. 

– Miért lettél nevelőszülő?

– Az volt az álmom, hogy nagyon sok gyereket szeretnék nevelni. Otthon 150 négyzetméteres házunk van, a felső szintet már úgy építettük meg, hogy nekünk sok gyerekünk lesz. Három fiam született, mind császármetszéssel, utána engem sterilizáltak, a szüléssel leálltam, akkor jelentkeztem nevelőszülőnek. Még 2-3 gyereket neveltünk volna, de mikor a csecsemőotthonban láttuk a nyolc kicsit a csoportszobában, mindet hazavittük volna. Azért is váltottam később az SOS-hoz, mert itt több gyereket nevelhetek.

– Hogy került hozzád az első gyerek?

– Egy testvérpárt kaptam rögtön, Hanna másfél, Virág két és fél éves volt. Tíz hónappal korábban kerültek be a csecsemőotthonba. A két kislányt három nap után találták meg egy kis lyukban, ahol éltek, három napig bőgtek és éheztek. Mindkettőnek súlyos nemi fertőzése volt.

– Milyen volt, mikor hazavitted őket?

– Az első hónapban még nem láttam egy szakembert sem. Mindent megengedtem nekik, nem mertem rájuk szólni, szegények már úgyis sokat szenvedtek. Fogytam öt kilót. Mikor kijött a nevelőszülői tanácsadó, megkérdezte, hogy nagy bajt csinált-e, hogy rögtön kettőt helyezett ki hozzám. A gyerekek épp az asztal tetején ugráltak. Akkor sok segítséget kaptam abban, hogy legyek következetes, szóljak rájuk. Szépen kialakult, kitombolták magukat, felfedezték az egész házat, aztán beállt a napirendjük. Ezt igyekeztem betartani, ez volt a legnagyobb segítség.

– Tudatosabbnak kellett lenni, mint a saját gyerekeiddel?

– Így van. Mióta nevelőszülő vagyok, azóta vagyok tudatos szülő. Én addig nem is tudtam, mi az, hogy gyereknevelés. Addig csak éltünk. Nem hittem, hogy három fiú után tudnak nekünk újat mondani. Tudtak.

– A vér szerinti család érdeklődött a gyerekek után?

– A csecsemőotthonban a tíz hónap alatt egyszer-kétszer meglátogatták őket, utána nem. Nálam fél évig semmilyen kapcsolattartás nem volt. Kéthetente jártunk Miskolcra, a kijelölt kapcsolattartási rend szerint, de sose jött el a vér szerinti szülő. A gyerekek nem is értették, azt hitték, hogy mindig odaautózunk, kiszállunk a kocsiból ennél az épületnél, ott szaladgálunk kicsit és hazamegyünk. Minden félévben javasoltam a gyerekek örökbe adhatóvá nyilvánítását, a gyámhivatal három évig hezitált. Végül közel öt és hat éves korukban örökbe adhatóvá nyilvánította a két lányt, akiket utoljára talán egyéves korukban látogatott meg a vér szerinti anya. Három hónap múlva jöttek a spanyol örökbefogadók, könnyek között, hogy két ilyen gyönyörű, makkegészséges gyereket kapnak, hat napig barátkoztak, aztán hazavitték őket.

– Miért nem találtak itthon nekik családot?

– Félromák a lányok. Nálam ez azért nem téma, mert a férjem is roma, én két szép gyereket látok. A spanyol párra úgy hasonlítottak, mint ha ők szülték volna. A nagyobb lány, Virág olyan volt, mint egy lakmuszpapír. Ha valaki nem őszintén mosolygott rá, bokán rúgta. Az örökbeadás előtt átestek egy pszichológiai vizsgálaton, én áradoztam a két lányomról, mennyit fejlődtek a három év alatt. Ugyanúgy viselkedtek, úgy szocializálódtak, mint a sajátjaim. A pszichológus nem volt neki szimpatikus, nem volt kedve válaszolni. Ez a jellemzés meghatározta, hogy senki sem fogadta őket örökbe. Volt olyan házaspár, aki elolvasta a jellemzést és meghátrált.

– Ők tudták, hogy nem a vér szerinti gyerekeid?

– Persze. Egyszer felcsúszott a póló a hasamon, kilátszott a császármetszés hege. A legkisebb fiam mondta, hogy ők ott születtek, Virág meg, hogy ők nem az én hasamban voltak, ők a csecsemőotthonból jöttek. Virág már tudott beszélni, mikor hozzám került. Nem elnyomtuk az emlékeit, hanem tápláltuk. Emlékezett a csecsemőotthonra, három év múlva is tudta, hogy Erzsike néni egyszer megcibálta a fülét. Tudta, hogy azért került hozzánk, mert mi nagyon szeretjük a gyerekeket, és addig lesz itt, amíg anyuékhoz vissza nem kerülhet, vagy nem jön egy házaspár, aki szeretne gyereket, és nagyon fogja szeretni.

– Mit szóltak az örökbefogadáshoz a kislányok?

– Mondtam, hogy jön majd egy néni és bácsi, akiknek nem lehet gyerekük. És az ötéves megkérdezte: te már nem szeretsz? Én azt feleltem: túlságosan szeretlek, ezért adlak oda, ott jobban ki tudsz teljesedni. Virág már akkor mondta, hogy ő anyákat akar gyógyítani, ha nagy lesz. Mondtam, én nem engedhetem meg magamnak, hogy orvosi egyetemre küldjelek, de ők majd biztos taníttatnak, és egyszer hazajössz és meggyógyítasz.

– Előtte kaptunk egy bemutatkozó albumot, le volt fényképezve a házaspár, a ház, a kert, leírták, hogy nem lehet gyerekük. Mikor a házaspár csak bemutatkozni jött, mi már láttuk a két vadonatúj babaülést az autóban. Ők már úgy jöttek, hogy nekik ez a két gyerek kell! Én látni akartam annak az arcát, aki elviszi az általam nevelt gyerekeket, és mikor rájuk néztem, láttam az őszinte, tiszta sugárzást rajtuk. Akkor nyugalom töltött el, és szívvel-lélekkel segítettem az örökbeadást. Míg a látogatások tartottak, nagyon nehéz volt, igyekeztem minden információt átadni a házaspárnak. Hannát könnyebb volt elbolondítani, de Virágot nem. A házaspár hatalmas dobozokkal érkezett, Barbie babákkal, ajándékokkal. Virág félrelökte, és a tőlem kapott rongybabát vette fel. Először eltaszította a bemutatkozó albumot, mert ő nem megy sehova. Ezen kellett átlendíteni odáig, hogy beültek velük az autóba, és nem sírtak. De ha a gyerek rajtam azt látta volna, hogy ez nem tetszik nekem, akkor nem lehetett volna átszoktatni. Én azt sugároztam, hogy minden rendben lesz, imádni fogják őket.

– Mennyi ideig barátkoztak?

– Hat napig. A legnehezebb az utolsó nap volt, mikor összepakoltam az albumjukat, ruháikat, és folyton forogtam, hogy ne lássák a könnyeimet. Az utolsó előtti nap elvitték őket strandra a tolmáccsal, és mikor visszajöttek, láttam, hogy Virág duzzog. Utána mondtam az apukának, hogy holnap ebéd után vihetik őket. Egymásra néztünk, mindkettőnk szeme könnyes volt, és összeölelkeztünk, hogy ne lássák a gyerekek. Mikor bementünk, Virág azt mondta: azt ígérted, hogy fognak ránk vigyázni, és nem kell többet Hannára vigyáznom. Mert az otthonban is ő anyáskodott fölötte meg itt is. Képzeld el, mondta, a medencében elengedték a kezemet és víz alá merültem, és senki nem vette észre. Lent voltam a víz alatt és nem kaptam levegőt, alig tudtam felbukni. Nem hittem el, rögtön hívtam a tolmácsot. Az nevetett, hogy el se engedték a kezüket. Ő is gyermekvédelmi szakember volt, és mondta, hogy Marika, ez csak zsarolás. Akkor valahogy megnyugtattam Virágot, de mikor elmentek, az első hónapban többször álmodtam azt, hogy lebukik a víz alá és sír, és én nem vagyok vele. Mikor egy hónap után mentek aláírni a végleges örökbefogadást, az én nevelőszülői tanácsadóm épp ott volt, Virág meglátta, kitépte a kezét és ordított: Farkasné, vigyél vissza Varga anyához! Az elmesélte nekem, hogy gyönyörű ruhákban voltak. És alig lehetett a gyereket megnyugtatni.

– Mikor elvitték őket, mit csináltál?

– Bőgtem egész nap. Azért közben ott volt a három saját gyerekem és ők is sírtak. Számomra a legnehezebb és a legcsodálatosabb egyben, ha egy sikeres örökbefogadás történik.  Nekem ők voltak az elsők, meghatározó volt ez a két lány az életemben. Az ő sikeres örökbeadásuk segített a későbbiekben, mert egy hatéves már nem kisgyerek, ebben nagy munkánk volt nekünk.

– Mit tudsz azóta a lányokról?

– Kétely sem merült fel, hogy jó helyre kerültek. Két évig kaptam az utánkövetéseket a minisztériumon keresztül. Nagyon hamar akklimatizálódtak. Az első évben már értették a spanyol nyelvet, a következő évben olyan szinten elkezdték beszélni, mint a kortársaik, akik ott születtek. És aminek tiszta szívből örültem: a társadalom befogadta őket. Virág, akinek itthon 72-es IQ-t állapítottak meg, színjeles lett az iskolában. Azt írták, hogy mindkét gyerek szorul pszichológusi segítségre, de jól érzik magukat. Óriási villában élnek, együtt a nagyszülőkkel. Hiányoznak, de mi lett volna velük, ha azóta is itt nevelkednek? Ha már abban az oviban nem tudták őket elfogadni, ahova a sajátom is járt?!

– Mi történt, miután a két kislányt örökbe adtad?

– Mikor elmentek, közöltem a gyámhivatallal, hogy utállak titeket, ne keressetek, ki kell hisztiznem magam a családomnak. Egy hónap múlva mégis hívtak. Aznap, mikor a két kislány elutazott végleg Spanyolországba, született egy gyönyörű kislány, Szilvike, és rám gondoltak. Mikor mehetek érte, kérdeztem azonnal. Rögtön megváltoztattam a véleményemet. Szívvel-lélekkel tudom csak csinálni, olyan vagyok, mint egy anyatigris. Fiatal anyuka makkegészséges kislánya volt, roma származású, de ez engem nem érdekelt. Sőt, én a roma gyerekeket imádom, mert pontosan tudom, hogy nekik sokkal több segítség kell, sokkal több szeretet.

Öt nap után hozhattam haza. Bevásároltam neki gyönyörű holmikat, sose volt ilyen pici lányom. Virágék holmijához amúgy sem nyúltam, azt még hónapokig ereklyeként őriztem, az utolsó nap eldobott ceruzát is. A babának nagy barna haja volt, csodálatos kreol bőre. Úgy bőgtem, mintha helyben megszültem volna. Évekig álmodtam egy kislányról. A szülészeten nem örültek nekem, mert sajnálták az anyukáját.

– Ő miért nem vihette haza a babát?

– Egy 21 éves magyar nő szülte, már volt egy négyéves fia nevelőszülőknél, akit az apa erőszakos viselkedése miatt vettek el. Szilvike apja egy brutális állat volt, úgy megverte a nőt, mert gyerek nélkül ment haza  ̶  ami az ő viselkedésének volt köszönhető  ̶ , hogy a szülés utáni felülvizsgálaton püffedt arccal, monoklival jelent meg. Azóta is vele él. Szerencsétlen nő, aki nem tud kilépni a bántalmazó kapcsolatból, mert kötődik a férfihoz, a férfi meg az ő segélyéhez kötődik, meg hogy van kivel lefeküdni.

– Neked milyen volt a kisbabával?

– Kihoztam a kicsit a kórházból, Karcsi rögtön kikapta a kezemből. A kocsiban az egy óra út alatt már eldöntöttük, hogy örökbe fogadjuk. Végig imádkoztam, hogy ne jelentkezzen az anyuka, legyen ő az, aki lemond a gyerekről. Mikor az anyuka először telefonált, megdöbbentem, de örültem is. Az első elhelyezési tárgyaláson együtt bőgtem vele. Nem merte kivenni a hordozóból a habos-babos ruhás csecsemőt. Mondtam, vedd ki, Erika, a tied. Marhára sajnáltam a kisbabát, hogy az anyja cicije helyett az én tápszeres üvegemet kapja.

– Az anya látogatta a babát?

– Volt, amikor tudott kapcsolattartásra jönni, máskor nem. Én olyan voltam Erikának, mint egy anyuka. Én fizettem ki sokáig az útiköltségét, hogy tudjon látogatni. Mikor a kicsi három hónapos volt, összejött egy normális, de idős magyar férfivel, akinek háza volt, állatai. De az meg nem fogadta el az előző gyerekeit. Akkor visszament a bántalmazó pasihoz. Én mindig felhívtam, ha a gyereknek kijött a foga, ha mosolygott. A férfi mindig megverte, kikapta a kezéből a telefont.

Mikor Szilvi egyéves lett, Erikának született még egy gyereke, de nem a párjától. Az két napig mentőt sem hívott hozzá, pedig elfolyt a magzatvize, hogy haljon meg benne a gyerek, mert tudta, hogy nem az övé. Erikát végül cipő nélkül, egy ruhában vitte be a mentő. A szülinapomra szülte, engem hívott először. Semmije sem volt, vittem be élelmiszert, betétet, cigarettát. Felhívtam a nevelőszülői tanácsadót. Három férőhelyem volt törvényesen, de mivel testvér született, kaptam engedélyt. Erika azt mondta, senki másnak nem adja oda a gyerekét, csak nekem, kiugrik az ablakon, ha nem én viszem haza. Mikor bementem a kórházba, nekem odaadták a gyereket, az anyjának meg nem, pedig folyt a teje, hogy ne szokjon rá a cicire. Három nap múlva már vihettem is haza Robikát. Az egyéves Szilvi első perctől tudta, hogy az a testvére, puszilta az arcát, ha kiesett a cumija, bedugta az ujját a kiságyba, hogy azt cumizza.

Mondtam Erikának: ha én most hazaviszem Robikát, te elveszed tőlem az esélyt, hogy Szilvikét örökbe fogadjam. A gyámhivatalnak is elmondtam, hogy Szilvikét szeretném örökbe fogadni, de nem akarom, hogy a két testvért elválasszák, kettőt meg nem tudok örökbe fogadni. Sokszor az orrom alá dörgölték a hivatalban, hogy én nevelőszülő vagyok, és ne vegyem el az esélyt azoktól a házaspároktól, akiknek más nincs.

– Így vágtatok a nevelőszülőségnek, hogy örökbe is fogadtok?

– Egy kislányt mindenképp örökbe akartam fogadni.

– De ez nem történt meg.

– Nem. Beláttam, nem vagyok az Isten. Rengeteget latolgattunk. Életem legnehezebb döntése volt. Szilvit azért akartam magamnál tartani, mert a mi családunkba beleillik, az én gyerekeim is romák. Féltem, hogy valaki csak a fehér bőrű Robika miatt vállalja a nővérét. Szilvi jólnevelt, gyönyörű, okos kislány volt, de sötét bőrű. Az örökbefogadók kértek is egy nap haladékot, mikor megismerték, de nem azért, mert Szilvi roma, hanem mert a kislány nem volt barátságos velük. De ha örökbe fogadom Szilvit, most ő lenne itt a kilencedik gyerek a két fiam meg a hat nevelt gyerek mellett. Az örökbefogadóknál csak ők vannak ketten, csak az övék az anyu, az apu, biztos nagyon jó nekik.

– Az nem merült fel, hogy az anyát segítsék?

– Hetente beszéltünk a családgondozóval, próbáltunk anyaszállást szerezni, de mindig visszament a férfihoz. Azóta született még egy gyereke, de előtte úgy megverte a férfi, hogy koponyaalapi töréssel ment a szülőszobára. Én próbáltam mindent megtenni, hogy ne az én lelkiismeretemen száradjon, hogy a gyerek nem tud visszakerülni a vér szerinti családjához.

– Azzal, hogy kifizetted az útiköltséget, elodáztad a gyerek sorsának megoldását.

– Én is éltem 22 ezer forint segélyből, emlékszem, milyen beosztani. Én is kapartam sokat, hogy itt tartsak ma. A férjem kérdezte, miért kell Erikát sajnálni? Kapart volna ő is tíz körömmel, mert a segítséget megkapta, hogy vele maradjon a gyerek.

– Mit tudsz a testvérekről azóta, hogy alakult az életük az örökbefogadás után?

– Ez a bajom, hogy semmit. Pedig a barátkozás alatt címet is cseréltünk, mint minden örökbefogadóval. Akkor költöztünk épp Kecskemétre, ezt is tudták. Mi elmondtuk, hogy örökbe fogadtuk volna Szilvikét, de a két gyereket nem engedtük elválasztani. Teljesen őszinték voltunk. Itt is azon dolgoztam, hogy sikeres legyen ez az örökbeadás is. Minden információt átadtam, hogy segítsem a későbbi életüket.

Mikor idekerültünk Kecskemétre, egyszer felhívtam, hogy jól sikerült a költözés, bármikor szeretettel várjuk őket látogatóba. Akkor minden örökbeadott gyerekemnek küldtem egy képeslapot az új címemmel. Ők már arra sem reagáltak. Eltelt több hónap, semmit sem tudtam, azt sem, hogy sikeres lett-e az örökbeadás, hisz eljöttem a megyéből. Vártam, hogy legalább emiatt felhívnak, hogy legyek nyugodt. Két hónap múlva felhívtam őket, nem vették fel a telefont. Rossz érzésem volt. Még egyszer hívtam, hátha kirándulnak, de megint semmi. Másnap jött egy e-mail, hogy nagyon megbánták, amit ígértek, hogy kapcsolatban maradunk. Amíg élnek, hálásak, hogy két ilyen csodálatos gyereket neveltünk, de időt kérnek, hogy ők mint egy család tudjanak működni, és nem véletlen, hogy nem válaszoltak. Visszaírtam, hogy megértem, és nagyon hálás lennék, ha évente egy képet kaphatnék a gyerekekről. Nem küldtek, a fiamat letiltották a Facebookról. Félek, el akarják titkolni a gyerekek elől, hogy örökbe fogadták őket. Vajon elmondják az első két és fél évüket? Mi élettörténeti naplót vezettünk a gyerekekről.

– Talán az ijesztette meg őket, hogy te jóban voltál a vér szerinti szülővel.

– Vele megszakítottam a kapcsolatot, meg is kellett, mikor örökbe adhatók lettek.

– Felfogta ezt Erika?

– Mikor a határozatot elküldték Erikának, nem értette, mi az, hogy örökbe adható a gyerek. Engem hívott. Én mondtam neki: tudod, mit jelent ez, Erika? Hogy most beszéltünk utoljára. Ő fel se fogta, azt hitte, másik nevelőszülőhöz kerül tőlem a gyerek. Elmondtam neki, hogy soha többet nem látja a gyerekeket, és én sem. És ezt nem ő fogja legjobban megszenvedni, hanem én meg a családom. Én innentől többet vele nem állhatok szóba, mondtam, többet ne keressen. Akkor már nem őt sajnáltam, hanem a gyerek érdekét néztem. Ez megkeményített, nagy lecke volt, már nem folyok bele ennyire. Ez nekem nagy dilemma, mert segíteni kell a vér szerinti szülőhöz való visszakerülést, de közben látom, hogy nem mindig van értelme.

– Ha elmegy egy gyerek, hogy magyarázod el a többieknek?

– Az nehéz. Mikor korábban Csabikát adtuk örökbe, aki Szilvikével egyidős volt, testvérként nevelkedtek, Szilvike mindig az ablakhoz húzott egy széket, és nézte, hogy mikor jön vissza az autó, ami elvitte. Csabika egyébként magzati alkoholszindrómával született, egy évig nem aludtunk vele. Nemrég elhozták ide két és fél év után az örökbefogadók, és egy zseni lett belőle!

– A te gyerekeidet is meg kell nyugtatni, hogy ők nem mennek el?

– Nem, ők ezt értették, tudták, hogy ez a mi életünk. Ahhoz is hozzá kellett szokniuk, hogy jönnek ide kisbabák. De például a 21 éves nagyfiamat úgy megviselte Csabika örökbeadása, hogy ezen mentek szét a menyasszonyával. De ők is belejönnek. Az utolsó örökbeadást már minden gyerek örömmel segítette. Zsombi egy szifiliszes kisfiú volt, akiről az anyja lemondott, de nem kellett senkinek. Csak amíg nálam volt, öten utasították el az akta alapján.

– A betegsége miatt?

– Igen. Pedig kapott antibiotikumos kezelést, nem fertőzött, de nem lehetett tudni, mi mindenre hat ki ez a baj, ez majd csak hatéves korára lesz biztos. Rengeteget vizsgálták, hordtam fejlesztésre, tornára. Én az örökbefogadó csoportot nem hagytam békén, hogy ne hatévesen adják örökbe, mert akkor már nem lesz olyan sikeres, mint most. A hatodik házaspár mikor meglátta a fényképet, a feleség könyörgött a férjének, hogy legalább nézzék meg. Félévesen hazavitték! Azóta visszahozták látogatóba, egyévesen elindult, már beszél. Mindig imádkozom, ha mennek vizsgálatra. Ez volt utolsó örökbeadásom, és ez már olyan könnyen ment. Nekem egy örökbeadás olyan, mint egy vérfrissítés.

– Ki lesz a következő?

– Most szeretném elérni, hogy a 14 hónapos kisbabát örökbe adhatónak nyilvánítsák. Az anyuka nem látogatja. Ő féltestvére az öt kamasznak, akik nálam élnek. A nagy testvéreivel megbeszéltem, ők is egyetértenek. A kamaszok mondták, hogy ők bejönnek a gyámhivatalba és megtámogatják a döntést, hogy legyen örökbe adható a kislány. Miért várjunk éveket, semmi esély nincs, hogy hazakerüljön. A nagyoktól már elvették az esélyt, hogy családba kerüljenek, ők csak magukra számíthatnak. Ha kikerülnek, csak erkölcsi támaszt, tanácsot tudok adni neki, anyagilag nem tudok segíteni. Nagyon remélem, hogy a kicsit sikerül örökbe adni.

– Te magad az örökbefogadásról már letettél?

– Igen.

– Említetted, hogy a férjed roma, ezt a témát beviszitek a gyereknevelésbe?

– A nagy gyerekeknek ő a példaképe. Látják, hogy lehet felemelkedni, tanulni. A vér szerinti családdal is könnyebb szót értenünk, tőlünk elfogadják, amit egy magyar házaspártól nem fogadnának el. Megismertetjük a gyerekekkel a cigány kultúrát, zenét.  A férjemék is nyolcan vannak testvérek, de mind a nyolcat példamutatóan nevelték, mind dolgozik, a gyerekek tanulnak. A gyerekek látják, hogy a sok gyerek mellett is lehet boldogulni.

Marika az SOS kampányfilmjében is mesél a munkájáról:

Örömmel veszem más nevelőszülők jelentkezését is, akik beszámolnának a saját szemszögükből az örökbeadásról.