Részlet Radnóti Miklós elbeszéléséből.
Két hónapja halt meg apa.
A néni ágyában fekszem, magas sötétbarna öregasszony-ágyban, a húsos és puha ágynemű körülvesz, fogva tart melegével. Olyan ez az ágy, mint egy régi, nagy hajó, mély és recsegő, fehér felhők úsznak körötte, s néha ring. Sárgaságom van, három napja hoztak ide bérkocsin, mikor elhoztak, Ági sírt és anya veszekedett Lajos bácsival. Hogy ő is tud ápolni engem, nem kell ahhoz a néni, meggyógyít ő engem, csak adjanak pénzt kölcsön, még orvost is ismer, olcsót. S mikor én fölültem a díványon és harsányan tiltakoztam, hogy nem akarok elmenni, én sem akarok, akkor anya is sírt. S elvittek mégis, mert Mihály bácsi, a gyám akarta. Távoli és titokzatos bácsi volt, gyám volt, nem is értettem, mi az a gyám. Nem lehet valami rossz, mert Áginak anya a gyámja. De miért nem az enyém is? Miért kell két testvérnek két gyám?
Három napja vagyok itt a néninél, sárgaságom van, szép és titokzatos betegség, ez még senkinek sem volt az osztályban s nem is fáj. A néninek megvannak Jókai összes művei, olyan tortát ígért, amiben csak töltelék van, nekem adta a Költők Albumát és azt mondta, hogyha nagy leszek, nekem adja a Jókaikat is. Három ceruzát kaptam, és az iskolakönyveim otthon maradtak.
Jó így betegnek lenni. Jól érzem magam az ágyban, hentergőzöm, és tudom, hogy valami történik körülöttem. A család kitágult, sok új rokon járkál ki-be, olyanok, akiknek a nevét se hallottam eddig, apró ajándékokat hoznak és mind rejteget valamit. Engedékenységet és meglepetéseket szimatolok. Valahogy fontos lettem, csábítanak és egyre titokzatosabb minden. Újabb és újabb próbákat teszek, s a próbák sikerülnek. Csak a Frommer-pisztolyt nem kaptam meg, pedig már régen kérem, még itt se laktam, mikor felfedeztem az egyik fiókban. A néni a kályha mellett varr, felé fordulok fektemben és szigorú hangon jelentkezem:
— Adja nekem a Frommert a néni!
Sokáig csöndben voltam, azt hitte, alszom. Összerezzen és nemet int.
— Akkor hazamegyek! — Eszem ágában sincs hazamenni, jól érzem magam, sehová sem kívánkozom, de zsarolni akarok. A gyönge tiltakozás megvadít, folyton hangosabban szótagolom, majd üvöltöm a két mondatot, a felszólításra a néni következetesen megrázza a fejét, s erre én újra és újra elharsogom a fenyegetést. Már nem is kell a néni tiltakozása, a két mondat összefolyik, az értelmet adó szünet eltűnik, már értelme sincs, egyes részek letöredeznek a folytonos ismétlésben, már csak a hangzás a fontos, a zaj, amit csinálok, üvöltésem betölti a szobát, melegem lesz, az erőlködés izzaszt, a hatalom tudata fűt. Ordítozás közben kinyílik a szomszédos szoba ajtaja, Lajos bácsi jön be, megáll, és tűnődve néz. Hirtelen elfáradok, abbahagyom.
Lajos bácsi egy széket emel az ágy mellé, leül. A néni kimegy. Nem szólnak egymáshoz, látom, hogy összebeszéltek, ünnepélyességet érzek a mozdulataikban, az ordítozás után valósággal suhogni érzem a csöndet, hűvöset legyint fülemre, zuhanni kezdek lefelé az ággyal együtt. Hirtelen homály és nyirkos hideg vesz körül, s mint egy mély kútból fülelek. S a bácsi megszólal fönn a magasban:
— Szóval haza akarsz menni?
— Haza! — válaszolok gyönge daccal, minden meggyőződés nélkül. Hirtelen értelmetlen ijedtség támad bennem. Hangomra az ágy emelkedni kezd, visszatér régi helyére, a bácsi mellé.
— Te most már itt vagy itthon — válaszol, és a mennyezetre pillant. — Hová is mennél?
— Haza. Anyához és az Ágihoz.
— Anyához, anyához… — Csönd, a bácsi nem néz rám, mellém néz valahová. — A nevelőanyádhoz! — mondja hosszú szünet után, kilöki magából a szót, örül, hogy túljutott rajta, feláll, és járni kezd a szobában. Ülök az ágyban, a torkom hirtelen bedagad, sírás fojtogat és düh. — Nem igaz! — lobban fel bennem, és kiáltani akarok.
— De, de… a nevelőanyád — jön a válasz, megelőzve a tiltakozást, most már a rémület kap el, érzem a nyugodt hang mögött az izgalmat, a járkálás gyorsabb lesz, követem a tekintetemmel.
— …Elég nagy fiú vagy már, megtudhatod. Jó asszony, szeresd is, tíz évig nevelt, az anyád is volt az anyád helyett, de…
— Nem igaz!
— De igaz, fiam. Az anyád, az édesanyád meghalt, amikor te születtél. Egyéves voltál már te, szegény apád akkor vette feleségül az anyádat.
— Hazudik!
Leül újra a székre, az ágyam mellé, és rám néz. A hangja fáradt és meleg.
— Miért hazudnék, kisfiam? Ez így van! És az anyád nagyon szegény, nem tud két gyereket nevelni. Ő nem akarja, azt mondja, hogy ő dolgozik és eltart téged is, de az nagyon nehéz. Mondd meg neki, hogy itt maradsz.
— Nem maradok!
— Édes, édes fiam, miért nehezítenéd az anyád dolgát!
— De nem igaz, hogy anya nem a mamám!
— Anna! — kiált a bácsi a szomszéd szoba felé, és feláll. Ijedten jön be a néni, sápadt. — Felszökik a láza — mondja, és elkapja rólam a tekintetét. — Hol a kép? — kérdi a bácsi, félszeg mozdulatot tesz, és topog a lábával.
Ülök az ágyban, szúrást érzek a szememben, didergek, és tudom, hogy igaz. Egyszer régen egy boltban voltunk anyával vásárolni, a kereskedő ismerősként üdvözölte, rokonokról érdeklődött. Ági is, én is megmondtuk a nevünket, s énrám azt kérdezte a kereskedő, hogy: „A fiút kapta, ugye?”
— Kaptam? Szültem, uram! — És magához ölelt. Felnéztem anyára, láttam, hogy ujját a szája elé teszi és haragosan ingatja a fejét. Sokat beszéltek még, s mikor eljöttünk, nekiestem:
— Miért mondta az az ember, hogy anya kapott engem?
— A bácsi összetévesztett téged valakivel.
— Kivel? Kit kaptak?
— Engem is kaptál? — érdeklődött Ági vékonyka hangon, ijedten. Anya méregbe jött.
— Senkit sem kaptam! Ne butáskodjatok. A bácsi összetévesztett a Fazekasakkal, azok kaptak egyszer egy gyereket.
— Kik a Fazekasak? — hallom a hangom és összezavarodik bennem a kapott gyerek és a szült gyerek, mert a szült gyerek is kapott gyerek, s minden gyerek előbb nagy tengerben úszkál, de a kapott gyerek Ági, mert őt kapta anya Istentől egyszer, még emlékszem is rá. A Bakács téren kapta, a klinikán. Apa virágot vett nekem, és oda kellett adnom anyának, mikor meglátogattuk.
— Fazekasak nincsenek is — didergek —, a Fazekasék mi vagyunk… én vagyok a kapott gyerek!
A néni jön be, kis mélyedést paskol a paplanon s egy képet tesz elém. — Itt az anyád, látod, nem hazudtam! — morog csöndesen a bácsi.
Nézem a képet. Egy szép, komoly, idegen asszony áll a képen, fehér rózsák vannak a kalapján, fodros fehér ruhája van, és oldalt néz, elgondolkozva. Nem nyúlok hozzá, csak nézem.
A néni az ágyhoz lép, és a kép mellé fekteti a Frommert. Lassan kihúzom a kezem a takaró alól. Fölemelem a pisztolyt, az arcomhoz szorítom, behunyom a félszememet, és célba veszem az ablak kilincsét.
A néni felsír. Leteszem a pisztolyt, hanyatt fekszem.
Nem gondolok semmire, magányt érzek és didergek. Aztán egy szó kezd motozni bennem, amit néhány napja hallottam egy hivatalban, ahol anyával jártunk, egy szakállas ember mondta rám, mert meghalt az apám. De nem azért mondta!
— Teljesárva vagyok! — ordítok, feldobom magam az ágyban, a falnak fordulok, és nyitott szájjal zokogni kezdek. Összekuporodom, a térdem fáj, és a fülem hasogat. A párna nedves lesz, lejjebb csúszom, a takaró alá. A párna csücske kerül a szám elé, összeharapom és elszakítom. Szédülök.
Mikor felébredek, üres a szoba. A félhomályban fénylenek az ablakok. Fáradt vagyok és valahogy idegen magamnak. — Úgyis meghalok — gondolom, lesz majd itt ijedtség… Bosszú fészkelődik bennem, meg szeretnék büntetni mindenkit, mindenért. Összefonom a karomat a hátamon, mint az iskolában szoktam. Várom a halált.
Az ablakok előtt, a folyosón anya siet el, a gyászfátyol úszik utána. Csönget. A néni benyit a szobába, villanyt gyújt, felkapja az ágy szélére csúszott képet és a Frommert, egy fiókba dobja és szalad ajtót nyitni.
— Hogy van a gyerek? — hallom anya hangját, beront, homlokon csókol, és megtapogatja a kezem. Hideget hoz be s jószágot.
— Kezicsókolom! — köszönök. A hangomra megrezzen, lehajol, a szemembe néz. — Csókolj meg — mondja, és arcát az arcomhoz dörzsöli. Megcsókolom.
Hirtelen felegyenesedik, a szeme villan, s a nénire szól:
— Ki mondta meg? Ki merészelte megmondani? Maga?
— A Lajos — leheli ijedten a néni, és hátrál az ajtó felé.
— Az átkozott! — sziszeg anya. Leengedi a karját, fáradtan és tanácstalanul maga elé mered. Aztán az ágy szélére ül, és szeméből lassan peregni kezd a könny. Megsimogatom a karját, mellemre bújik, rázza a zokogás. Sírni akarok én is, de nem tudok, fejére teszem a kezem, vigasztalni szeretném. — Valahogy segíteni kellene — gondolom, öregnek érzem magam és bölcsnek.
Úgyis meghalok — szeretném mondani, de nem merem. Egyedül vagyunk a szobában, akkor még idegen bútorok és idegen holmik között.
Anya feltápászkodik, a székre ül, megtörli a szemeit, elsimítja a homlokába hulló hajakat.
— De Ági azért a testvérem? — kérdezem.
Bólint, szája elé kapja a zsebkendőjét, és újra belezokog.
S az akkor még idegen bútorok, idegen holmik közt éltem sokáig, az otthoni bútorok anyával és Ágival N.-re vándoroltak. S ha két-három évenként ott töltöttem egy-egy szünidőt, már barátkoznom kellett a régi bútorokkal.
— Hogy halt meg anya? — kérdeztem három év múlva egy alkonyatkor a nénit.
— Tanulj, és ne kérdezz butaságokat! Meghalt!
— Hogy halt meg? miért halt meg? — A hangom megijeszthette, mert felém fordult, és összekulcsolta a kezét.
— A szíve nem bírta, ikerszülés volt.
— Ikerszülés volt? — mondtam ámulva utána. — Mi mindent rejtegetnek ezek még! — csikordítottam össze a fogam, s a kezem ökölbe szaladt… Micsoda család!
Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél!
— Hol az ikertestvérem? — támadtam a nénire gyanakodva.
— Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt.
— És?
— Mit és?
— És… és anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek?
— Azért — törölt ki gyorsan egy könnyet a szeméből a néni —, de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess, és különben sem való ilyesmiről beszélgetni. Szégyelld magad!
— Dehogyis nem való! — dühöngtem — és apa!
— Hát nem hagysz békén? Apád nem volt Pesten, egy órával később érkezett meg. Tanulj, és hagyj békén!
Egy nagy lélegzettel visszanyeltem torkomból a szívemet.
— Huszonnyolc éves volt akkor szegény Ilona — sírta hirtelen a néni, és kiment a konyhába. Rányitottam, de visszanyomta az ajtót, és megfordította a kulcsot a zárban a konyha felől. — Tanulj, és hagyj békén — kiabálta nedves hangon.
— Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja? — ordítottam az ajtón át.
— Bolond vagy? Milyen kölyköt? — nyílt ki hirtelen az ajtó.
— Engem — sziszegtem összeszorított szájjal —, mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt sem lehet tudni, hogy én haltam-é meg vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni?!
— Megbolondultál? — akadtak el a néni könnyei — gyere, elmegyünk a moziba!
— Nem megyek a moziba! — tomboltam — nem kellett volna engedni, hogy gyerekei legyenek anyának, ki volt az a hülye orvos, aki hagyta? Majd megölöm! — rúgtam bele a dívány sarkába, és az utcára rohantam.
S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni…
1940.
Örökbe.hu 
Amikor megláttam a címet, a reakcióm annyi volt, h téényleg!!! Csak ezt még így sosem raktam össze.
Köszönöm, h felhívtad rá a figyelmemet.
KedvelésKedvelés
Kedvenc.
KedvelésKedvelés
Gyönyörű!! A legkedvesebb kedvenc íróm Ő! Ez az írása is a szívszorító helyzete egyik ábrázolása hihetetlen mélyen, nagy kifejező erővel, őszintén és bölcsen.
(Zsepiriadó)
KedvelésKedvelés
Zsuzsa, miért teszed ezt? Nincs elég zsebkendő és könny hozzá! (Egyébként nekem is 1. sz. kedvenc RM).
KedvelésKedvelés
A Képmás díjkiosztón legnagyobb megdöbbenésemre ezt szavalta Halász Judit a múlt héten. (Azt mondta, készült egy hanglemezfelvétel is belőle sok évtizede.) Engem úgy kellett felmosni. Ismertem az Ikrek havát, de most raktam össze, hogy ennyire idevág. Aztán a héten még a Felnőtt örökbefogadottak fórumában is volt egy hasonló sztori. Gondoltam, sírjatok ti is.
Nekem az tetszik benne, hogy megvilágítja a titok kettős természetét. Egyfelől nem szabad beszélni róla, ne tudj róla, másfelől ha valami történik, akkor azonnal elvárják, hogy a szellemében cselekedj, mintha mindig is tudtad volna.
KedvelésKedvelés
Telitalálat minden szempontból. Elismerésem.
KedvelésKedvelés
Sírtunk is 😉
KedvelésKedvelés
Sok évvel ezelőtt olvastam utoljára. Akkor is megrázó volt, de most nagyon-nagyon mélyen érintett. Hm…az örökbefogadással tényleg belekerülünk egy bűvös körbe, másként nézünk ugyanarra a dologra mint előtte, meglátunk más problémákat, szépségeket, bú- és örömforrásokat.
Én is köszönöm, hogy ez ma felkerült ide!
KedvelésKedvelés
Peregnek a könnyeim.
Teljesen megfeledkeztem erről.
Köszönöm, köszönöm…
KedvelésKedvelés
Én is megkönnyeztem. Eddig nem ismertem ezt az írását, KÖSZÖNÖM!
KedvelésKedvelés
Angéla, hol vagy? Hiányzol!
KedvelésKedvelés
Kata, köszi az érdeklődést, itt vagyok, nálam meg az influenzából sajnos tüdőgyulladás lett. (ez csak egy leírva hangzik rosszul, a valóság azért sokkal vidámabb)Viszont ehhez meg külön hatalmas köszönet Radnótiért, épp a legjobbkor jött:) Régóta nagy kedvencem, de most újabb zseniális vonásait fedeztem fel. Ahogy versbe szedte az apja-anyja-ikertestvére elvesztésének fájdalmát, a saját tragikus születését, ahogy a Meredek út kötet nyitóversébe a Huszonnyolc évet rakja:
„Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, – gyilkosod!
öcsémet halva szülte-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.
Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.
Milyen mély volt gyerekkorom
s milyen hűvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én
a gyermeket elrémítő,
nagy, hófehér pehely helyett.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é?
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Hoszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifjú nő,
komolykodó, tünődő.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska, véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.”
Annyira szép és kifejező, s egy kicsit úgy megnyugtató is, hogy voltaképpen minden rettenetes trauma feldolgozható, csak hát rögtön ott a verses kötet következő verse: Ez volna hát… Mikor már feldolgozta a gyerekkori traumát, máris szembejött a rettenetes valóság:
„E ritkán szálló szó, e rémület,
ez volna hát a termő férfikor?
E korban élek, árny az árnyban;
kiáltottam? már nem tudom mikor.”
Radnóti élete olyan nagyon tragikus, ugyanakkor meg annyira gyönyörűek a versei, a halállal, fájdalommal, szenvedéssel való szembenézése meg valami egészen hihetetlen magasságokban van.
Nekem van egy olyan érzésem, hogy mind az Ikrek havához, mind a Huszonnyolc évhez meg kell érni, hogy érteni tudjuk, tanultam, olvastam középiskolás koromban is, de csak most kezdtem érten és átérezni.
Kata, te ugye tanítod Radnóti költészetét is? Mennyire szoktál kitérni a gyerekkorára és annak szerepére a költészetében?
KedvelésKedvelés
Fantasztikus ez a vers, mindig magával ragad, ha olvasom.
Még sosem jutottam hozzá, hogy Radnótit tanítsam, sőt, legnagyobb bánatomra se a középiskolás éveim alatt (nem jutottunk odáig, mert J. A. fontosabb volt, alig pár verset futottunk át, meg tudjátok, Abda, aztán le volt rendezve, mert még ott volt a kortárs tétel, ugyanígy járt szegény Szabó Lőrinc meg Nemes Nagy is), se az egyetemen (prózában erősebb volt a képzés, mint versben) nem volt tananyag.
Viszont amit 8.-ban Radnótiból az akkori tanáromtól kaptam, attól máig meghatódom. Az összes ekloga a szívszerelmem volt, de nekem valahogy őtőle inkább a hazaszeretet a háborúellenesség és a tragikus halála (Erőltetett menet, Razglednyicák) maradt meg erősen, erre helyezték a hangsúlyt.
Minden írónál és költőnél (akiket eddig taníthattam, mert én inkább németes vagyok a suliban, mint magyaros – általában hosszú helyettes vagyok, ha egy kolléga valamiért kiesik pár hónapra, akkor megkapom a teljes óraszámát, felveszem a fonalat, és viszem, míg vissza nem jön, így volt enyém Madách, Jókai, Arany, Petőfi, a balladák, a nagy oroszok) úgy szoktam csinálni, hogy az egyes témához tartozó verseknél beszélek az életrajzi vonatkozásokról, és ebben nagy segítségemre van Nyáry Krisztián Így szerettek ők c. kötetei. Amellett mindig felhívom a figyelmet arra, hogyha valaki egyszer valamit leír, az nem valami statikus, hanem vízbe dobott kőként hullámokat ver.
Amúgy a kollégáknál azt látom, hogy J. A. annyira mindent visz, mint a piros ász, minden témát ki lehet vele kapcsán tárgyalni, és aki utána jön, az már csak ilyen árnyként funkcionál, valamint vészesen közeledik az év vége. Méltatlan sorsa ez az elmúlt 60 év minden alkotójának…
KedvelésKedvelés
Ezt a verset mondtam nyolcadikos koromban szavaloversenyen, hatalmas sikerem volt, egyreszt mert tudtak az eloeletem, masreszt pedig annyira atelheto ez a vers, h semmi patoszt nem birt belemnyomni a felkeszito tanarom.
A csengohangom is Radnoti egy verse, a Bajolo, a Suhancos egyuttes eloadasaban, egyszeruen elvarazsol, nem tudok betelni vele.
Aki nem ismerne:
Radnoti Miklos:Bajolo
Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.
Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.
Itt meghallgathato:
Jozsef Attila masik kedvenc, nekunk pont nem nyomtak altalanosban, kozepsuliban bevallom nem figyeltem irodalom orakon, de fosulin is epp csak erintettuk, de pl. Ady szeminariumot fel lehetett venni. Azt sem bantam mondjuk. 😊
Ha mar itt tartunk, ami Radnotinal a Bajolo, az Jozsef Attilanal a Dunanal.
Nekem ennel szebben senki nem tudja leirni az eletet:
“2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!…”
Szenvedelyesen szeretem ezt a ket koltot.Ha lehetne harom kivansagom, az egyiket biztos ellonem arra, h lassam oket alkotni, ne csak a verseiken keresztul lathassam oket.
Pont tegnap ejjel irtam errol az erzesrol, amit ok sugaroznak egy verset, persze a nyomukba sem erek 😃
KedvelésKedvelés
Az első egyetemi előadások egyikén elemezte a prof a Ringatót. Na az volt a nem semmi! Alig pár sor, és olyan mély tartalma van, hogy beleborzongok, ugyanígy érzek, ha a Medáliákat olvasom.
Radnóti és Fanni szerelme is megér jópár misét.
KedvelésKedvelés
A Ringato is gyonyoru, en is borzongok olvasaskor 😊 A zeneisege varazslatos, olyan oserot erzek belole aramolni, amire csak nagyon kevesek kepesek 😊
KedvelésKedvelik 1 személy
Mi azon döbbentünk meg, amikor kiderült, hogy emögött a zeneiség és játékosság mögött megbújik a bosszúvágy, az összeomlás, a hideg, a derű szó etimológiailag szoros kapcsolatban áll a dér szóval, a ring-reng szópárból pedig egy elementáris földrengésre is lehet asszociálni, ha már az őserő szóba került. Minél szűkszavúbb egy vers, annál szélesebb az értelmezés spektruma, és mindenki mást hall ki belőle. Nekem ez a gondolat akkor egy zárt kapukat szétfeszítő robbanás volt. Olvasni jó, boncolni még jobb!
KedvelésKedvelés
Hat en is bogtem egy sort…nem hinnem,hogy Radnoti feldolgozta a szuleteset..baratnom nagyszulei jo baratai voltak Radnotieknak,Parizsban egyutt eltek egy ideig..Radnotinak sok boldog eve volt azt hiszem,de szerintem sosem erezte magat kelloen szeretve,kulonben nem hozta volna az erte rajongo Fannit olyan helyzetbe,hogy egyutt kelljen elnie egy szerelmi harmassal..Radnotit mint alkotot nem lehet nem szeretni amugy. 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem (is) nagy kedvencem Radnóti, több okból, illetve ez nem igaz, hogy nagy kedvenc, mert inkább így mondhatnám: “A Kedvenc”. A magyartanárom általánosban megríkatott, amikor az életútját (bár annak is a jellemzően mindent elsöprőnek tartott utolsó szakaszát) ecsetelte. Az Ikrek havát hallomásból ismertem, de sosem olvastam még (persze, a vonatkozó életrajzi történéseket ismertem). Számomra ez a felfokozott szeretetvágy (ami a túlhajtott szexualitásban is megmutatkozik), az ősbizalom hiánya, a szomorúság és fájdalom, mint alapvető életérzés azért is annyira furcsa, mert az alapvető emberi kapcsolataiban (a nevelőanyukája, a húga, a szereleme részéről) szerintem megkapta a figyelmet, az odaadást, a szerető törődést, de valahogy mintha mindez mégis kevés lett volna neki… Nem tudtam erről a szerelmi háromszögről, amibe Fannit kényszerítette. Mit lehet tudni róla?
KedvelésKedvelés
Nyáry Krisztián azt írja az Így szerettek ők első részében, hogy Radnóti hat év házasság után Fanni barátnőjével, a festőnő Judittal esett szerelembe, de semmit sem titkolt el, sőt, Judit képet festett Fanniról. A harmadik ecloga is kötődik ehhez a szituációhoz. 1941-42-ben volt viszonyuk, de aztán már csak Fanni volt a szívében. Az Október hexameterek c. vers és az utána írottak már mind erről tanúskodnak. Később Fanni erről a viszonyról úgy nyilatkozott, hogy nem félt, hogy elveszíti a férjét, mert őket összetartotta az a sok vers.
KedvelésKedvelés