A blogon szeretném ismert emberek örökbefogadással kapcsolatos történetét is bemutatni. Ma Tompa Andrea író, színikritikus mesél, akinek neve a közelmúltban a Márai-díj átvétele kapcsán szerepelt a sajtóban. Andrea a férjével közösen fogadta örökbe másfél éve Elemért, aki ma ötéves. Az interjút azért is vállalta el, hogy oszlassa az örökbefogadás tabujellegét, és más közszereplőket is „coming out”-ra ösztökéljen. Az örökbefogadást feldolgozó játékokról, az identitásról, a témát övező társadalmi közbeszédről beszélgetünk.
– Ma Magyarországon a házaspárok többsége meddőségi problémák miatt vállalkozik az örökbefogadásra. Nálatok is ez volt a kiindulás?
– A meddőség szót elutasítom, mert megbélyegzőnek tartom. Sosem gondoltam magunkra – mármint a férjemmel együtt – mint meddő párra. Hibásnak tartok minden beszédmódot az örökbefogadásról, amelynek a veszteség a kiindulópontja, még ha a hátterében az is áll, hogy egy párnak nem született vér szerinti gyereke. Nem szeretném Elemér történetét, a mi közös történetünket valami kudarcból vagy veszteségből indítani, ahogy az örökbefogadós mesekönyvek kezdődnek, hogy „sajnos anyának és apának nem született gyereke”. Valamikor régen egy pszichológus mondta, hogy a 19. században a családok felében nem született gyermek, a másik felében meg nagyon sok. Ez a gondolat, bármilyen furcsa, felvillanyozott, mert azt üzente, hogy ami velünk és sok más párral történik, teljesen természetes. Még ha tudom is, hogy a 21. században rengeteg módszer áll rendelkezésre beavatkozni és segíteni ott, ahol nem megy spontánul. Erre az útra mi nem léptünk. Szóval én nem a pohár üres felét nézem, hanem a telit. Ez persze alkat kérdése. A gyerekünkkel sem beszélgetünk úgy, hogy ő azért lett, mert nekünk nem született vér szerinti gyerekünk, azért sem, mert ez a kérdés ma már nem érdekes számomra. Ugyanakkor le sem tagadjuk, de nem innen indul a beszélgetés.
Furcsa, de én sose voltam úgy oda a vér szerinti dolgokért. A vér, a vér, ezt sok ideológia fetisizálja. Miközben irtó fontos a családom, igyekeztem könyveimben is mindent megtudni, feltárni, megőrizni róluk, mégis rá kellett jönnöm, hogy a legfontosabb ember, aki most a világon van számomra – mondjuk így, a gyermek előtt –, ő sem a vérrokonom.
– Honnan érkezett Elemér? Miért ilyen idős gyereket vállaltatok?
– Három és fél évesen fogadtuk örökbe, országos listáról, nevelőszülőktől. Nem ragaszkodtunk csecsemőhöz, mert „csak” gyereket akartunk, és úgy éreztük, egy ekkora gyerekkel jól fogunk tudni együtt lenni. Származási kikötést sem tettünk. Fiunknak remek nevelőszülei voltak, akikkel tartjuk a kapcsolatot és sokat segítettek az egész folyamatban. Sosem ismertem korábban nevelőszülőt, rá kellett jönnöm, hogy ők igazán nagy, áldozatos munkát végeznek, a társadalom számára teljesen láthatatlan munkát.
– Egy ennyi idősen érkező gyereknek feltehetően megvan az előélete, nem könnyű története. Ez nem aggasztott?
– Az örökbefogadással kapcsolatos előítéleteknek az is része, hogy az emberek irtózatos teherként képzelik el. Egy orvos is, aki egyébként ismer és kedvel bennünket, azt kérdezte: „Maga író, miért vesz ekkora terhet a nyakába?” Azt válaszoltam, hogy minden gyerek teher, ha tetszik. Aki ilyen előítéleteket hordoz, nem hiszem, hogy tisztában van a saját sorsával, történetével. Hiszen az úgynevezett legjobb családokban is annyi hiba van, nehézség, baj, figyelem- és szeretethiány, nem várt gyermek, elhagyott gyermek. És vajon a mi életünk, az enyém, a tied, a mi gyermek- vagy kamaszkorunk olyan akadálymentes volt? Én különösen nehéz sorsot kaptam, elvált szülők gyermekeként, szeretett apámat kamaszkorban veszítve el, mindehhez bonyolult identitást is. Ezzel nem azt mondom, hogy nem kunszt nekem egy másik nehéz sorssal találkozni – minden örökbefogadott gyermek nehéz sorsot visz –, de tisztában vagyok a feladattal, mert tudom, milyen a veszteség. Ma már, hogy negyven elmúltam, tisztában vagyok azzal is, hogy a saját sorsunk megértése, folyamatos átbeszélése végtelen, lezárhatatlan folyamat. A történetünk mindig ott lesz számunkra, és mindig vissza fogunk rá térni, és új fénytörésben látjuk. Amit írok, az is ehhez kapcsolódik. A fiam története, előtörténete is mindig jelen lesz.
– Beszélgettek Elemérrel az örökbefogadásról, az előző életéről? Hogy segíthet a szülő feldolgozni a gyermek múltját?
– Nálunk a mese a legjobb feldolgozás. Nem mesekönyvek, mert szerintem nincs jó örökbefogadós mesekönyv, épp a fenti bajok miatt, hogy ez a „szegény anyuka, aki nem tudott szülni” kép hagyományozódik bennük, hanem az együtt kitalált játék-mesék, amiket sokszor eljátszunk, néha egyfolytában játszani kell őket. Nem sokat olvasunk, hanem inkább mesélünk és meséket játszunk. Ez lehet a fészekből kihullott kismadár, akit meg kell keresni, mert csiripel, egyfajta bújócska, aztán nagyon örülünk a kismadárnak és elhívjuk magunkhoz, mondjuk az utcánk nevét, a magunkét. Vagy csiribu-csiribával átváltoztatjuk egymást állatokká, néha veszélyes állatokká, aztán mint állatok összebarátkozunk, az erősebb megvédi a gyengébbet. A sokat játszott mesék nem csak újramondják az ő történetét, de megerősítik, hogy mennyire örülünk neki.
Az elején írtunk egy dalt, azaz együtt énekeltük, „Nem alszok itt, itt alszok” kezdettel, amikor az első hónapban este mindig mondta, hogy nem akar itt aludni, mert elvágyódott. Ez a dal aztán azzal végződik, hogy mégis itt alszik, mert itt mindenki, anya, apa, a kutyák, cicák nagyon örülnek neki. És játszottunk szülős játékot is, megszüljük egymást, előbb mi a felnőttek őt, aztán ő is akar szülni, és megszültük egymást, mint apa, anya, gyermek. Próbáltunk semmiben nem hazudni: például nem azért nem megyünk vissza oda, ahonnan jött, mert „messze van”, vagy a nevelőszüleihez, akikhez kötődött, hanem valahogy így fogalmaztuk meg neki: amikor már a szíveddel is tudod, hogy mi vagyunk az anyukád és az apukád, akkor megyünk vissza. De ez az elvágyódás sokáig jelen lesz, talán mindig, azért is, hogy minket „próbálgasson”, azért is, mert talán tényleg örök. Ez szomorúsággal tölt el engem, fájdalommal őt. Ám egy ilyen nehéz helyzetből aztán mindig valahogy jobb, könnyebb lesz.
Biztos sokat hibázunk, de a hazugságba nem sétáltunk bele. Még ha a gyerek hív is hazugságra, mert – korábban volt ilyen – arra csábít, hogy én legyek a „szülőanyja”, azaz az én hasamból szülessen. Játékból mindig belemegyek, de tudatosan hozzáteszem, anélkül, hogy a játékot elrontanám, hogy ez nem így van. Ebbe úgy próbálunk belemenni, kényes, tojáson való járás ez, hogy egyszerre erősítsük meg abban, hogy a szülei vagyunk, de ne vezessük félre. Nemrég arról is sikerült beszélni vele, hogy bár rajtunk – főleg az anyán – veri le a sérelmeit, nem mi voltunk azok, akik becsapták. Mi sosem hagytuk el őt, és nem is fogjuk. Azt is megbeszéltük, hogy tudjuk, hogy mi fáj neki. Furcsa módon e beszélgetés másnapján nagyon felszabadult és figyelmes volt. Mintha mindig egy kicsit kivennénk abból a hátizsákból, amit ő cipel. A történetét a saját narratívája szerint építgetjük, és persze ekkora korban még nem tud egy folyamatos történetet befogadni, de már tudja az elejétől, hogy mi történt vele.
– Az örökbefogadók néha nem értik, miért kell egy 1-2-3 évesen érkező gyerekkel beszélgetni a múltjáról, a nevelőszülőkről, esetleg visszalátogatni, hisz a gyerek még kicsi, úgyis elfelejti. Szerinted miért fontos az emlékek ébren tartása?
– Nem olyan régen történt, hogy egy idős, beteg édesanya megvallotta a lányának a halálos ágyán, hogy zsidó származású. Egy ötvenéves emberről beszélünk, aki hirtelen megtudja, hogy nem az, aminek hitte magát. Furcsa, de valahogy nem látszott olyan megrendültnek. A kamasz gyermeke viszont, az unoka teljesen összezavarodott. Valahogy azon gondolkodtam a történetük után, ismerve, hogy mennyi elhallgatás van minden családban és különösen a zsidósággal kapcsolatban, hogyhogy ez a felnőtt nem érdeklődött soha, nem derítette ki, hogy ki ő, honnan jön, hogy nem volt furcsa neki, mi történt az ő szüleivel. Talán annyira el volt nyomva, annyira elzárták előle a forrásokat, hogy ahhoz sem volt ereje, hogy kíváncsi legyen. A kamasz összetörése is természetes.
Ami az örökbefogadást illeti, nehéz elképzelni, hogy egyszer fogja magát egy örökbefogadó szülő, amikor már „értelmesnek” hiszi a gyerekét, mondjuk nyolc évesen, és „elmondja”. Mi lehet ebből a helyzetből? A gyermek nem ért semmit, hirtelen valamit ráöntenek, megdöbben. Vajon ez a szülő utána hajlandó lesz folyamatosan kommunikálni vele erről? Nem hiszem. Hiszen ő „elmondta”. Képes lesz megérezni, mikor akar a gyerek mélyebbre menni? Tud neki segíteni?
Az identitás számomra valami olyan, mint egy értékes tárgy, amit vitrinben tartok. Mindig ott van. És akkor veszem elő, amikor akarom. Amikor szükségem van rá. De ott van, minden nap látom, velem van. „Jelen van”, mint az, hogy a gyereknek mi a származása, honnan jön, mi a története. Ki van téve a nevelőszülő fotója a gyerek szemmagasságában. Sokszor nem érdekli a gyereket, aztán hirtelen megáll és nézi. Vagy azt mondja: szép ez a zokni, honnan van? Ezt hoztad magaddal, onnan, és megnevezzük a helyet, ahonnan érkezett. Vagy: „ez a kedvenc állatom” (alvóállat). Persze, ez mindig veled volt. Akkor is régen, ott? Nem mindennapos beszélgetések ezek. Résen kell lenni, valahogy így szeretek fogalmazni: nem én húzom elő, hanem azt figyelem, ő mikor akarja, hogy elővegyük, mikor kész rá.
Ugyanakkor minden családban van titok, és rengeteg feldolgozatlanság. Minél több, minél lezártabb, annál jobban megnyom egy családot. Én eléggé megszállottja vagyok a múltfeldolgozásnak, az irodalomban is, tudományos munkákban, de a személyes életemben is. Ami tudható, azt szeretném megtudni. Talán messzire vezet, de az örökbefogadás „titka” összekapcsolódik bennem azzal, amikor tisztában vagyunk azzal, hogy mit csináltak a szüleink. Amikor valaki, például egy író szembesült azzal, hogy az apja besúgó volt, hallgathatott volna róla, mint szégyenről. Ehelyett megírta, kitárta a közösségnek és ez őt megerősítette. Bár sajnos kevesen követték felemelő példáját.
– Neked van tapasztalatod arról, milyen kisebbségben élni. Erdélyi magyarként éltél életed első felében, azóta pedig az áttelepülőknek kijáró előítéleteket kaptad meg. Ezzel a tapasztalattal tudsz majd segíteni a fiadnak az ő mássága megélésében?
– A mi esetünkben ez lesz a kulcs. Az identitásomhoz megérkezni, azzal békében lenni, némiképp akár büszkének is lenni rá, hosszú, gyakran fájdalmas folyamaton keresztül vezetett. Titkokkal, szégyenekkel, kirekesztéssel és önkirekesztéssel, sok kisebbségi érzéssel kellett megküzdeni, itt is, ott is. Ma már erősnek, felkészültnek érzem magam, hogy mindent elviseljek. Nemrégiben lerománoztak a sajtóban. Teljesen jól vettem, mert már rég nem más mondja meg, hogy én ki vagyok, hanem én magam. Egyébként, ahogy mondani szoktam, az embert nem lerománozzák, lecigányozzák, lezsidózzák, hanem FEL. Fel akkor, ha számára van pozitív tartalma ezeknek a szavaknak. És amit át szeretnék adni, az nem a különösség, a kiválasztottság érzése vagy tudata, hanem az, hogy van egy saját történeted, édes fiam, abból a történetből ismerjünk meg minél többet, sirassuk meg, amit meg kell, örüljünk annak, aminek lehet örülni, és vegyük észre azt, hogy most ki-mi vagyunk. Hová érkeztünk meg, milyen életbe, és abból hogy lehetne a legtöbb jót kihozni. És vannak hozzád hasonlók, és vannak nagyon különbözők is. Furcsa, bár ezt lehet, hogy mitizáljuk, a mi fiunk nagyon gyorsan összebarátkozott más örökbefogadottakkal, vele egy korú, hasonló fiúkkal. Remélem, kamasz korában is lesznek olyan hozzá hasonló fiatalok, akikkel megoszthatja a kétségeit.
– Íróként foglalkoztál-e az örökbefogadás motívumával, szerepelt-e valamelyik művedben, vagy készülsz erre?
– Úgy tűnik, igen. Bár nem túl tudatosan, és még hosszú időnek kell eltelnie, hogy tényleg legyen egy nagy történetem az örökbefogadásról. De az vicces, hogy éppen egy örökbefogadó apuka, irodalomkritikus írta le, hogy milyen szépen írok az örökbefogadásról a második könyvemben. Mire azt kérdeztem: tényleg? Hol? Aztán rájöttem. Valaki hazavisz egy kóbor kutyát. De lehet, hogy egy másik helyzetre gondolt, mert van a könyvben egy másik történet is, amiben egy öreg férfi bevállal egy terhes asszonyt, aki ikreket szül.
– Nemrég nyilvánosan is felvállaltad az örökbefogadást a NolTV-ben. Miért tartottad fontosnak, hogy beszélj erről? Milyen reakciók érkeztek?
– Már jónéhány hónapja feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon mikor jön el a pillanat, hogy beszéljek nyilvánosan erről. Nem kerestem a helyzetet, és jobbára olyan nyilvános megszólalásaim voltak, amelyekbe az erről való közlés nem fért volna bele. Az újságíró, aki a NolTV-től érkezett, engem is ismer, a gyerekemet és kissé a történetünket. Mivel ez nem pusztán egy szakmai interjú, hanem „az embert” mutatja meg, megkérdezte pár nappal előtte, hogy beszélhetünk-e róla. A kérdés a megfelelő pillanatban érkezett, mert egy közéleti ügyben olyan helyzetbe kerültem, amiben ki kellett állnom a véleményem mellett, össze kellett gyűjtenem az erőmet, hogy következetes maradjak. Az egyik „nehéz” helyzet erősítette a másikat, és így megerősödtem abban, hogy azt mondtam: rendben. Sokan örültek ennek a nyíltságnak, ennek a coming out-nak, ahogy magamban mondtam. Azok is, akik nem tudták, hogy örökbefogadott gyerekünk van. Persze az emberek hajlamosak ezt valami nagy vagy áldozatos dolognak látni, ezt a „hősi” vonalat mindig próbálom elhárítani. Minden szülő hős, úgy gondolom. Amikor az ember képes megmutatni magát és már nem fél, hanem önazonos, és azt mondja, ami ő és ami neki fontos, az tényleg felemelő. Most, ha valaki beszól – és mert némiképp közszereplő is vagyok, ez gyakran megesik –, nyugodtan veszem. A kirekesztő, lesajnáló, rasszista mondatok arról szólnak, akinek ajkát elhagyják. Jött néhány levél olyan embertől, aki az örökbefogadás gondolatával foglalkozik – hisz ez a legnehezebb korszak: döntést hozni. Ha már megvan a döntés, csak menni kell vele. Velük azóta is levelezek.
Egyébként a legényem az ölemben ült, amikor néztem a videót, és amikor elhangzott a neve, felderült és nagyon vigyorgott. Tudta, hogy róla beszélek, és valahogy ő is megérezte, hogy ez történelmi pillanat kettőnk számára. Integetett is a beszélő anyjának és csalódott volt, hogy én nem integetek neki vissza.
– Sok ismert emberről pletykálják, hogy örökbe fogadtak gyereket, ám nyilvánosan ők nem vállalják fel, interjúkban kikerülik a témát. Szerinted miért tabu az örökbefogadás ma Magyarországon? Miért lenne jó, ha többen „coming outolnának”?
– Szerintem ez hatalmas és bonyolult kérdés. Az örökbefogadást sokan talán szégyennek élik meg, mert gyakran valami veszteség áll az örökbefogadás mögött. A meddőség különösen nagy szégyen, és éppen ezért teljesen rossz diskurzus is veszi körül. A nőket negyven felett is biztatják mindennel, és az emberek hajlamosabbak hinni, mintsem megnézi a statisztikákat, hogy 5 százalékos a megtermékenyülési esély 40 fölött a lombikprogramoknál, tudtommal. Az embereket az ésszerűségen túli küzdelmekre bíztatják, aminek rengeteg gyász és szomorúság a vége; és ebben a rendszerben sajnos a pénz is nagy szerepet játszik.
Másrészt az örökbefogadás mindig a nehéz sorsokkal, krízishelyzetekkel kapcsolódik össze, szegénységgel, gyakran a roma származással. „Mi ezt a gyereket már kifehérítettük” – mondta nemrég egy örökbefogadó szülő, nyilván viccből, de valahogy annak is rossz volt.
Egy társadalom minél jobban nyomja a heteronormatív, házasságban élő, (több) gyermeket szülő anya, család modelljét, annál nehezebb abban a társadalomban a nem sztenderd életekkel előállni, bármilyen legyen az. Mert az nem felel meg az elvártnak. Csak figyeljük meg, hogyan vannak jelen a társadalomban a beteg, sérült emberek, akár gyermekek is. Sokszor őket is szégyellik. Ha valaki kicsit sántít, vagy alacsony növésű, bizonyos dolgokban nem elég ügyes, netán kövér. Vagy a gyermektelenek, akiket szintén durván kirekesztenek.
Nyilván minél több olyan ember mer megmutatkozni a nyilvánosság előtt, akiket valamiért mintának gondolnak, a maga életének egyediségével, más, a normától eltérő útjával, identitásának egyszeriségével, annál felszabadítóbb a társadalomra, hogy többféle választással élhet. Hogy egy nőnek, egy párnak nem biztos, hogy végig kell csinálni tíz lombikot, hogy gyereke legyen, hiszen örökbe is fogadhat, ahogy mások is megtették, akik gyerekre vágytak. Vagy például felülvizsgálhatja valaki a vágyát: tényleg gyereket akar, vagy csak attól a bizonyos férfitól, egyfajta kötésként kell a gyerek. Az egyedülálló örökbefogadók coming out-ja talán még fontosabb, hiszen a társadalom meglehetősen kirekesztő az egyedülállókkal, őket valami csökevényes, párkapcsolatra képtelen, önző embernek gondolja.
– Mit gondolsz női-férfi szerepek szempontjából a hazai örökbefogadási helyzetről? Ezt még mindig tipikusan „női” témaként tartják számon (a gyereknevelés, család témaköreivel együtt). A szakemberek és civil vezetők nagy része nő, a blogomon is többnyire az anyák nyilatkoznak a családból. Az örökbeadást is szinte kizárólag a szülőanya ügyének tekinti a társadalom, az apák felelőssége ritkán kerül szóba. A meddőséget is sokszor „női ügynek” tartják, még mindig hallok olyan esetekről, mikor egy pár gyereket akar, de a férfi még orvosi vizsgálatra sem hajlandó elmenni. Mi lehet ezek hátterében, és mitől változhat meg ez a helyzet?
– Inkább az volna meglepő, hogyha ez nem egy női terület volna. Azt látom, hogy minden, hatalomhoz nem kötött, perifériális helyzetben a nők jobban jelen vannak. A „rendszerben” – az állami örökbeadási szervezetben, alapítványoknál – én is szinte csak nőkkel találkoztam. Persze azokat a minisztériumokat, amelyek az örökbefogadást, családügyet, szociális ügyeket szabályozzák, mind férfiak vezetik. Miért vannak a sebészek, nőgyógyászok közt olyan magas számban férfiak? Mert hatalmi terület. A fül-orr-gégészek vagy patológusok meg nők, mert ott nincs nagy paraszolvencia és nem számít tekintélyes területnek. Az egész örökbeadási rendszer eléggé lúzer terület, gyenge állami fizetésekkel és kis dicsőségekkel, rengeteg önkéntes munkával és önfeláldozással. Egyébként én ebben az állami rendszerben nagyon sok elkötelezett, empatikus és igazi segítő szándékkal megáldott emberrel – csupa nővel! – találkoztam, őszintén szólva meglepett, sokkal rosszabbnak gondoltam a rendszer emberi oldalát. Miközben a rendszer ezer sebből vérzik. De ez a rendszer gender szempontból akkor fog változni, ha a férfiak gyakrabban tolnak babakocsit, ha a nők parlamenti kvóta vagy valami más alapján jobban jelen lesznek a politikai életben, és ha egy politikus szexista retorikát használ, kap egy kemény figyelmeztetést, és a társadalom nem fog megtűrni ilyen elnyomó, kirekesztő beszédmódot. Ha a társadalomban a nők helyzete változni fog, elkezdődik az esélyegyenlőség komolyan vétele. Majd az unokám megírja. Fényévekre vagyunk jelenleg ettől.
– Nemrég megkaptad a Márai-díjat, aminek az összegét az Igazgyöngy Alapítványnak ajánlottad fel. Ők hátrányos helyzetű gyerekek művészeti nevelésével foglalkoznak Kelet-Magyarországon, az Örökbe.hu blogot illusztráló gyerekrajzok is tőlük származnak. Mióta örökbe fogadtál, érzékenyebb vagy-e a hátrányos helyzetre, mások szegénységére?
– Egy felnőtt örökbefogadott roma származású fiú úgy fogalmazott nemrég, hogy az örökbefogadó szülő nem csak azt a gyermeket, de a gyermek múltját és egész vér szerinti családját is örökbe fogadja. Szimbolikusan értette ezt. Talán csak annyit jelent, hogy elfogadja. Én hosszú utat tettem meg ebben is. Sose voltam érzéketlen szociálisan, állatmentéssel is foglalkozunk családilag, a férjem igazi segítő, aki mindenféle hátrányos helyzetű emberrel dolgozott szociológusként. De amióta örökbefogadó szülőként megismertem sorsokat, élethelyzeteket, sokkal árnyaltabban látok mindent, az állam szerepétől kezdve az én személyes felelősségemig és cselekvési lehetőségemig. Rá kellett jönnöm, hogy sokat tehetek, miközben nem lettem gazdagabb, csak tehetősebb a szónak abban az értelmében, hogy tudok tenni. Ez a gyerek, ez az élethelyzet sokat gyúrt rajtam, kimozdított a passzivitásomból. És hát végső soron ez egy adok-kapok: én kaptam egy gyereket, akiért hálás vagyok, és hálát érzek aziránt, aki világra hozta. Valamit én is tegyek már cserébe, ha nem is közvetlenül oda, abba a családba.
Örökbe.hu 
Na ettől a kifehérítés “vicctől” majdnem visszaküldtem a reggelim… bár inkább a szülőt küldeném vissza a pszichológushoz…
A hölgy szimpatikus, a díjjal kapcsolatos cikket is átfutottam, tetszett.
KedvelésKedvelés
Nagyon szimpatikus! Világos, tiszta, követni való. Gratulálok a Márai-díjhoz, az átvétellel kapcsolatos dilemma megoldásához és coming out-olásához nemkülönben! (Na meg persze Elemérhez!)
KedvelésKedvelés
Nagyon jó! Szeretem minden mondatát! 🙂
KedvelésKedvelés
Eddig csak olvasója voltam a blognak, de most gondoltam leírom, hogy ez az interjú különösen tetszett. köszönöm
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
Tetszik a cikk és a hozzáállás, de itt is látszik, hogy más-más ember, más-más történet. Nekem például fontos, hogy tudja a gyerekem, hogy nélküle szomorúbbak voltunk, hogy sokáig nagyon vágytunk arra, hogy ő legyen nekünk, és hosszú utat jártunk be, mire rátaláltunk, és ennek megfelelően hihetetlen nagy öröm volt, mikor megérkezett hozzánk. Persze, más korosztállyal más szinten lehet ezt megbeszélni, az is igaz. Imádom, mikor meséli a történetét, hogy “Anya szomorú volt, mert nem született neki L, de aztán szület L, és anya most nagyon örül, mert van neki L. L is örül, mert van neki anyája”. (Főleg azért megható, mert bár az elejét csak átfogalmazta magának, de a végét már magától költötte hozzá. 🙂 Meg mert tök egyértelműre veszi a saját kis megfogalmazásában, hogy nem gyerek nélkül voltunk szomorúak, hanem nélküle. Nem bánom, hogy ezt így “átköltötte”, sőt, azóta én is úgy mesélem. Mert igaz. 🙂 )
Lehet, hogy így a sztori veszteségből indul, de valahogy nekem meg fontos, hogy tudja, hogy ő az, akivel “minden jóra fordult”. Nem tudom, hogy majd később, mikor tudatosul benne a veszteség, az, hogy ő egyszer valakinek nem kellett, az tompítható lesz-e valamennyire azzal, hogy érezheti, hogy mi mennyire vártuk, hogy fontosabb volt az ő érkezése minden másnál, hogy onnantól még talán a nap is másképp sütött – de remélem, hogy ez a várva vártság, a tudat, hogy ő mennyire fontos nekünk, hogy ő értékes, addigra beivódik a bőre alá, mire jönnek a kételyek; mire teljes súlyával utoléri az, hogy a néni, aki őt megszülte, az anyja lehetett volna, ha vállalja, de nem akarta. Persze, más sztori, más életkor, ő csecsemőként került hozzánk, és nem megélés szintjén, hanem majd tudati síkon szembesül ezzel, akkor, ha nagyobb lesz már. Talán ezért kezdődik a legtöbb öf mese így, mert a mesék többsége eredetileg csecsemőkről szól, és mást gondolnak a szülők arról, mi és hogyan közvetíthető egy gyereknek abban a helyzetben, és mi és hogyan később. Valószínűleg többen is úgy gondolják, mint én, hogy a várva vártságra erősítünk rá addig, amíg lehet. Biztos vagyok benne, ha nagyobb korban fogadnék örökbe gyereket, én is más meséket mesélnék neki, mint a “picúromnak” meséltem. Sőt, nyilván más meséink lesznek akkor, mikor már elkezdi foglalkoztatni a veszteség. Mert akkor annak kell belekerülni valahogy, nem csak azon a szinten, hogy megszülte egy néni a kórházban, aki nem én voltam, aztán egymásra találtunk és happiness.
Talán ezekből a mesékből már azért kevésbé születnek mesekönyvek, mert már túl személyes kitenni a köznek?
KedvelésKedvelés
Ez igy szép és nekem is elfogadható – hogy a veszteséget boldogsággal és megtalálással zárni, ahogy irod. Nekünk valahogy nem volt annyi dolgunk a veszteség-részével, bár volt szomorúság, de nem volt sok küzdés.
Azt gondolom, hogy ahogy puhul az örökbefogadás körül a beszédmód, oszlik a tudatlanság és az előitélet, úgy lesz egyre több jó örökbefogadós mesekönyv. Ezzel keresett már engem is kiadó, és persze olyan mesekönyvet szeretnének, ami nem csak örökbefogadósok olvassák. Nem áll tőlem távol, hogy mesét irjak, de nincs egy olyan tuti mesém, amit megirjak, inkább mindig valahogy más a mese, és ezt élvezem benne, ezt az örök újdonságot.
(bocsánat, itt nincs hosszú i)
KedvelésKedvelés
Nálunk sem feltétlen nekem kell a nagy állandóság, hanem a gyerekemnek, de ez megint korosztályos dolog is, szerintem. Leírtam a neki szánt mesékből kettőt (az egyik általánosabb, azt megmutattam már itt is, a másik személyesebb, az csak az övé); és most épp ott tartunk a 3 éves gyerekemmel, ha “lusta vagyok” olvasni, és fejből mondom, akkor javítja a szavakat, amik nem úgy szoktak lenni, és felháborodik rajta, hogy elrontottam. Más meséknél ez nincs feltétlenül így (inkább csak mondókáknál), szóval érzem, hogy ez így fontos neki. Amíg neki ez kell, így kell, változatlanul, addig ezt kapja. 🙂 Aztán majd biztosan másképp lesz. A variáció annyi benne, hogy a meséhez köthetően már bele lehet vonni, hogy igen, nálunk is így volt, nem csak a virágoknál, és a “valós részét” viszont mondhatom más és más szavakkal – viszont ő is visszamondja (lásd fent) és ő kb. mindig ugyanazokat a szavakat használja hozzá. Tulajdonképpen megkonstruálja az egészből a saját kis “igaz meséjét”, és én örülök neki, hogy abban benne van a mi szomorúságunk is, mert annál élesebben átélhető belőle aztán a közös öröm, aminek ő részese is, de főleg forrása.
KedvelésKedvelés
“Hibásnak tartok minden beszédmódot az örökbefogadásról, amelynek a veszteség a kiindulópontja, még ha a hátterében az is áll, hogy egy párnak nem született vér szerinti gyereke. Nem szeretném Elemér történetét, a mi közös történetünket valami kudarcból vagy veszteségből indítani, ahogy az örökbefogadós mesekönyvek kezdődnek, hogy „sajnos anyának és apának nem született gyereke”. – Orulok, hogy ezt most mas is leirta. Kedves “orokbe.hu”, pontosan errol beszeltem nehany emailemben en is.
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a kommentelők között is!
KedvelésKedvelés
Andrea, köszönöm, sokat tanultam tőled! Ezt a mondatodat pedig, hogy “az embert nem lerománozzák, lecigányozzák, lezsidózzák, hanem FEL. Fel akkor, ha számára van pozitív tartalma ezeknek a szavaknak.”, egy életre leteszem magamnak és a kisfiamnak!
KedvelésKedvelés
Andrea , gratulálok! nagyon tetszenek a gondolataid!
KedvelésKedvelés
Nagyon tetszett a cikk, nagyon sok érzésemet, gondolatomat fogalmazta meg Andrea, minden szava kincs. Gratulálok Elemérhez!
KedvelésKedvelés
Andreával egy kis ideig együtt dolgoztam még az egyetemi éveim alatt réges-rég. Innen is szeretettel üdvözlöm. Nem tudtam, hogy ő is örökbefogadó és nagyon örülök, hogy coming-outolt. Talán elindít egy sort!
KedvelésKedvelés
Ismét remek beszélgetés, hálás köszönöet érte a résztvevőknek Zsuzsának és Andreának! Igazi misszió, bár sokan olvasnák
KedvelésKedvelés
Szia Mária, üdv a kommentelők között is!
KedvelésKedvelés
ez a bejegyzés megoldott bennem egy régi dilemmát. nemcsak az örökbefogadással kapcsolatban hanem az identitásommal kapcsolatban is. köszönöm.
KedvelésKedvelés
Szia, ennek örülök, és annak is, hogy olvasol.
KedvelésKedvelés
Szívemből szólt a cikk, gratulálok hozzá. Már a pszichológiai vizsgálatnál sem értettem, miért próbálják belém beszélni, hogy mekkora veszteség ért, hogy nincs saját gyermekem. Holott azt mondtuk a férjemmel egyetértésben, amit lombikra pazarolnánk – pénzben, időben és főleg érzelemben -, azt inkább egy kisgyermekre szánjuk. Szóval én is pont e szerint nevelem két öf. gyermekemet. Mottóm: “csak természetesen”. Ez annyira működik, hogy időnként édesapám is elfelejti, hogy nem vér szerintiek 🙂 Minap beszéltem vele telefonon, meséltem, hogy mindenféle járványok dúlnak az óvodában, iskolában, de az enyémek sosem betegek. Mire ő: “-Te sem voltál soha beteg, biztosan tőled örökölték.” 🙂
KedvelésKedvelés
Az én nagyfiamat 7 éves kora óta neveli a férjem, és 12 éves volt, amikor jogilag is örökbe fogadta. És a fiam, aki ugye pontosan tisztában van a helyzettel, közölte egyszer, hogy “Apa, a rendszeretetemet tőled örököltem” Ez azóta is szállóige minálunk. (különösen, hogy mióta kamasz, iszonyú rendetlen lett) 😀
KedvelésKedvelés
Nagyon szép kisfiú!
KedvelésKedvelés
Ez nagyon jó interjú volt. Az én legkedvesem részem ez volt, de igazából nagyon nehéz választani, bármelyik gondolat nagyon megindító, megnyugvást ad, megerősít és további gondolatokat ébreszt:
“És amit át szeretnék adni, az nem a különösség, a kiválasztottság érzése vagy tudata, hanem az, hogy van egy saját történeted, édes fiam, abból a történetből ismerjünk meg minél többet, sirassuk meg, amit meg kell, örüljünk annak, aminek lehet örülni, és vegyük észre azt, hogy most ki-mi vagyunk. Hová érkeztünk meg, milyen életbe, és abból hogy lehetne a legtöbb jót kihozni. És vannak hozzád hasonlók, és vannak nagyon különbözők is.”
KedvelésKedvelés
Nekem nagyon emlékezetes az, hogy a nevelőszülő fotója a gyerek szemmagasságában van kirakva. Minden deklarációnál ékesebben mutatja, hogy ebben a családban szabad erről beszélni, és a gyerek bármikor kérdezhet.
KedvelésKedvelés
Egyébként a szemmagaságban (mágnessel) kitett fotók egész pszichodrámajátékot inditanak el, erre kellett rájönnöm – a gyerek lefed egy arcot egy mágnessel, hol az anyáét, hol a nevelőszülőjét, valamit megfordit, összekever, átrak. Egyszerűen jó lehetőség, hogy ezzel is elmondja az érzéseit. Van, hogy rákérdezek, de sokszor nem.
KedvelésKedvelés
A cikk egyébként látogatottsági rekordot döntött, minden idők legtöbb egyedi látogatója érkezett ide ma, pedig még nincs este:-) Köszi mindenkinek, aki megosztja!
KedvelésKedvelés
Szerintem ez rendkívül jó cikk volt, nekem nagyon tetszett, nagyrészt én is így látom ezeket a kérdéseket.
KedvelésKedvelés
Köszönöm az interjút, nagyon jó volt olvasni egy hosszú nap után. Gratulálok a gyönyörű kisfiatokhoz! Mennyire igazak a kirekesztésről szóló gondolataid… Már lassan ott tartunk, hogy valamiért ki lehet rekeszteni mindenkit. Ha egy kicsit is eltérsz az elfogadottól, átlagostól, már nehezen fogadja el a társadalom. Nem csak egy fajta boldogság létezik ám, és milyen kár, hogy ezt nem tudja mindenki! Sokkal kevesebb keserű ember járkálna az utcán.
KedvelésKedvelés
Köszönöm az interjút, ez is beletalált, mint eddig sok. Szeretek ilyen pontosan megfogalmazott gondolatokat olvasni, olyan jó betenni őket a puttonyba!
KedvelésKedvelés
Mária arca mosolya ellenére is komoly, megtört és szomorú.
KedvelésKedvelés
Mármint Andreáé?
KedvelésKedvelés
Ja nem Mária?
KedvelésKedvelés
Bár nekem 3 vér szerinti lányom van, mindig is érdekelt az örökbefogadás. Szakmailag is, hisz gyógypedagógusként családsegítő szolgálatnál, újabban gyermekjóléti szolgálatnál dolgozom.
Új élethelyzet, hogy pár éve nem gyermekeim apjával, hanem a (még) gyermektelen D.-al élük, nagy szeretetben, összefogásban, elfogadásban és sok-sok humorral, amit nagyon fontosnak tartunk.
Egy mozaikcsaládban a helyzet tulajdonképpen nyílt örökbefogadás, hisz D. ismeri a vér szerinti apjukat is, az anyjukkal meg együtt is él :), mégsem kezdettől, a fogantatástól kezdve része az életünknek, nem volt “beleszólása” sem a genetikába, sem a korai nevelésükbe, a kapcsolatuk sem bevésődés által alakult.
A közös gyerek gonodolata újra és újra visszatérő kérdés, majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
Az oldal kedves, szép, tanulságos. És amiért mindneképp írni akartam lehet, hogy naiv, de ezekben a sorszerű dolgokban sok igazság rejtőzik: szerettem volna megtudni, én vajon milyen “mandalát” kapok.
Most még csak piciben látom, de kék – sokan azt mndják, hogy illik hozzám.
Forog: én is folyton mozgásban vagyok, ha nem fizikailag, hát szellemileg.
És ami még különleges: sok apróbb motívumot látok a központi “szélforgó” körül, hozzá kapcsolódva.
Ezeken mind érdemes elgondolkozni!
Köszönöm a “jelemet” és a lehetőséget!
Eszter
KedvelésKedvelés
Érdekes… írás közben más jel volt: az a kék, amit leírtam. Most meg egy zöldes van… így az előző hozzászólásom fele tulajdonképp felesleges. Bocs
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a hozzászólók között! Gratulálok a mozaikcsaládodhoz.
Te vagy az első a blogon, akit érdekel, milyen ikonocskát kap. Nincs beleszólásunk,
jön fentről, akárcsak a gyerek… 🙂
(Meglepően sok ember elcsodálkozik az örökbefogadás kapcsán, hogy hogy lehet egy idegen gyereket szeretni,
néha olyanok is, akik a partner előző kapcsolatából való gyerekkel élnek együtt… Egyre több ilyen család van.)
KedvelésKedvelés
Szerintem, ha a mozaikcsaládban van kapcsolattartása minden gyereknek a vérszerinti szüleivel, rugalmasan, igény szerint, akkor az anya, apa új párja nem igazán vesz át szülői szerepet, mert nincs rá szükség. Attól még lehetnek jó viszonyban, szerethetik egymást.
Olyan mozaikcsaládban ahol az egyik szülő teljesen kilép a gyerekek életéből, vagy ne adja az ég, de meghal, nyilván más a felállás, de szerencsére talán ez a ritkább eset.
Azzal kapcsolatban, hogy a többség nem érti, hogyan lehet egy “idegen” gyereket szeretni sajátként, talán ti tudjátok a legjobban a választ, akik szerettek vérszerintit és örökbefogadottat is.
Én úgy gondolom, hogy ezt elhinni csak az tudja, aki vagy maga is örökbefogadó, vagy úgy érzi teljesnek az életét, hogy vérszerinti gyereke mellé örökbefogad, vagy bármilyen okból ez az egyetlen útja, hogy gyereke legyen. A többiek ezt nem fogják szerintem 100%-ban elhinni. Remélem tévedek, és egyszer eljutunk oda, hogy a többség, akinek összejött az “érettségi-jogsi-egyetem-párkapcsolat-állás-ház-gyerekek” együttes (amit ugye meg is kellene tartani) képes lesz nem kétségbe vonni a más helyzetben lévő ember érzéseit, boldogságát.
KedvelésKedvelés
Koré, szívemből szóltál. Nekem nagy nehézség, hogy ezek a “tökéletes” emberek folyamatosan bekérdeznek, vagy kétségbe vonják a döntéseink helyességét, pontosan azért, mert soha nem élték át azt, amit mi – aztán szépen fenn is akadnak olyan apróságokon, amivel mi már játszi könnyedséggel átlépünk, mert volt már nehezebb is…
KedvelésKedvelés
Ha jól emlékszem, akkor mi nagyjából egyidősek vagyunk. Talán a fiatalságunkból is adódik, hogy a kérdések betalálnak, mert még nagyon érzékenyek vagyunk rá. Ha visszanézek az elmúlt négy évemre, akkor azt gondolom, hogy nem is haladok rosszul a “pajzsom építésével”. Az ember nem is gondolja, hogy miket képes feldolgozni ép ésszel. Ha valamit nyerünk ezzel az egésszel, akkor többek között az biztosan az, hogy mi aztán nem fogunk többé jelentéktelen dolgokon fennakadni… 🙂
KedvelésKedvelés
Nem fogalmaztam pontosan.
Körülöttem meglepően sok ember meglepően jól érti, lehet, nyitottabb környezetben élek az átlagnál, meg azért már beszélgettem is velük sokat.
Akad pár ember, aki nagyon furcsállotta. Általában a nők jobban értik, mint a férfiak, és a fiatalok jobban, mint az idősebbek. Volt néhány középkorú férfi, aki nagyon megdöbbent. No, és pont ők azok, akik túlvannak 1-2 váláson, és megtapasztalták, milyen a más gyerekével együtt élni.
(Nem próbáltam, de nekem nehéz elképzelni, hogy egy napi 24 órában együttélő gyereknél a partner semmilyen szülői funkciót nem vesz át. Nyilván hoz ő is döntéseket, vigyáz ő is a gyerekre, az beszél neki is a gondjairól stb. Gondolom.)
KedvelésKedvelés
Én ismerek ilyen családot közelről. Náluk ez így működik. Szeretik egymás gyerekeit, vigyáznak is rájuk, de tényleges szülői funkciót egyikük sem tölt be a másik gyerekeinél. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a barátaidra is rábízhatod a gyerekeid, talán rájuk is szólnak, hogy mossák meg a kezüket, beszélgetnek velük az első szerelmeikről, de attól még nem látnak el szülői funkciót. Az is igaz, hogy annál a családnál az elvált felekkel is rendezett viszonylag a kapcsolat,így nincs szükség a szülői funkció helyettesítésére.
Gyerekkori barátnőm 3 éves volt, mikor elváltak a szülei. A vér szerinti apja nem látogatta őt, anyukája új férjét tekinti az igazi apjának, pedig már ők is elváltak. Mindig is apának szólította, ahogy ma is.
Akivel eddig én beszéltem az öf.-ról, mindenkinek az volt az első reakciója, hogy ráérsz még azon gondolkodni, fiatal vagy összejön a “saját” is… Pedig csak közelállóval beszéltem erről. Kivétel az örökbefogadó barátnőm, aki azt mondta, csak azt kell tennünk, amit mi ketten a férjemmel helyesnek érzünk, legyen az az örökbefogadás, kísérletezés lombikkal, vagy a gyerektelenség elfogadása. Illetve anyósom is ezen a véleményen van, de ő ezt magától mondta, nem beszéltem még vele az örökbefogadásról, csak a problémáinkról tud.
Nem hiszem, hogy Te élsz kivételesen elfogadó környezetben, talán jobban kommunikálod a dolgokat mint én. Én azt tapasztalom, hogy nagy különbség ilyen téren nincs Magyarországon, pedig vannak barátaim a Budapesten, és gyakorlatilag az életem egyik része nyugaton, a másik keleten van. Az elfogadásra való képesség talán nem környezet, hanem egyén kérdése.
KedvelésKedvelés
Köszi Andi!
Nagyon sokat tanultam / újratanultam ebből a beszélgetésből, megerősített a pragmatikus, bölcs, szeretetteli, önazonos gondolkodásmód. Bekeretezve kéne ezt is az Öf tanfolyamokon kitenni a falra, mint egy kiállítás képeit, szünetekben olvasnivalónak. Remélem a szakma nyitott ilyen ötletekre 😉
Süt rólatok csajokról a hitelesség és tenni akarás ami igazán jó “robbanó elegy”!
Gratula a díjhoz is.
KedvelésKedvelés
Köszönöm a sok szép szavakat, amiket ide (és máshova) irtatok. Sokat tanultam könyvekből, de egyet ajánlok: Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felfedezése. Ez egy önismereti könyv elsősorban, nincs köze az örökbefogadáshoz. És egy másikat azoknak, akik komoly irodalmat olvasnak: W. G. Sebald: Austerlitz. Ez sem örökbefogadós, hanem egy elveszett gyermek történetét, anyja visszakeresését irja meg gyönyörűen.
KedvelésKedvelés
“Hibásnak tartok minden beszédmódot az örökbefogadásról, amelynek a veszteség a kiindulópontja, még ha a hátterében az is áll, hogy egy párnak nem született vér szerinti gyereke. Nem szeretném Elemér történetét, a mi közös történetünket valami kudarcból vagy veszteségből indítani, ahogy az örökbefogadós mesekönyvek kezdődnek, hogy „sajnos anyának és apának nem született gyereke”. ”
Az, hogy a párok nagy része mindent megtesz az örökbefogadás előtt azért hogy vér szerinti gyereke szülessen, és a legtöbbjük csak ezek után jut el az örökbefogadás gondolatáig, nem nézőpont kérdése, hanem tény. Ennek értelmében nagyon sokan valódi veszteségélményekkel indulnak el az örökbefogadás útján és közülük nagyon sokaknak nem is sikerül ezt a veszteségélményt, sikertelenséget feldolgozni még akár az örökbefogadás után sem.
Azt gondolom, nem elsősorban szándék kérdése az, hogy az örökbefogadó honnét indítja a gyerek történetét, hanem egyértelműen attól függ, hogy ő maga holt tart a történtek feldolgozásában és hogyan viszonyul a saját történetéhez. Ilyen szempontból azt hiszem a cikkíró is – hozzánk hasonlóan – könnyebb helyzetben van, hiszen nem ment el a végletekig a vér szerinti gyerekért, azzal a döntésével hogy nem lombikozott már elengedte valamennyire a vér szerinti gyerek utáni vágyat, sőt talán már hamarabb is. Nekem a saját történetem alapján az a tapasztalatom, hogy akik valamilyen oknál fogva már fiatalabb koruktól számontartják az örökbefogadást mint a családalapítás egy lehetséges formáját, sokkal kevésbé indítják a gyerek történetét a saját veszteségből. Viszont akik éppencsak túlestek a 8. sikertelen lombikon amikor örökbefogadnak, óhatatlanul jobban fogják hangsúlyozni a történetben a saját veszteségélményüket.
KedvelésKedvelés
Ebben van valami. Nyilván, aki sokat megtesz, sok beavatkozást vállal, annak fontosabb a vér szerinti gyerek, mint aki az első sikertelenségnél rögtön örökbe fogad.
A tipikus mesékkel nekem is gondom van, mégpedig az, hogy a mi családunkra nem illenek. Nem fogok én se olyanokat mondani, hogy hű de szomorúak voltunk, míg nem volt gyerekünk, hiszen már volt gyerekünk, és utána fogadtunk örökbe. Így mindenképpen egy olyan interpretáció jön csak szóba, ami nem sértő a vér szerinti gyerekre sem.
Én annyit szoktam mondani, hogy akartunk még egy gyereket. A lányom már elég sokat kérdez, az 50. kérdése az volt, hogy miért nem én szültem, akkor elmondtam, hogy nem sikerült, de valóban nálunk sem ez a központi motívum a történetben. Ezzel együtt használjuk az elérhető örökbefogadós meséket, de olyan könyveket is olvasunk, ahol hasból születik a kistesó (A tesó-ügy, Peti, Ida, Picuri), így sokszínű a világ. És mindkét gyereknek van saját albuma az első három évéről, az érkezés körülményeiről is.
KedvelésKedvelés
Igen egyébként a legtöbb mesével nekem is gondom van, illetve nálunk valahogyan nem került egyik mese sem a nagy kedvencek közé annak ellenére hogy egyébként az örökbefogadásról és a saját történetéről nagyon sokat és mélyen beszélünk, ő egy kifejezetten nyíltan és sokat kérdező gyerek. Nálunk is felmerült a kérdés, hogy miért nem én szültem őt, illetve az is, hogy ha szültem volna akkor ő nem hozzánk kerül? Az első kérdésre az igazságot tudom mondani, hogy tulajdonképpen nem tudjuk hogy miért nem szültem, így alakult, de én hiszek benne hogy véleltenek nincsenek, és azért alakult ez így hogy ő hozzánk kerüljön. Volt időszak amikor azt mondta, jobb lett volna ha én szülöm, akkoriban erről sokat beszéltünk, mára már helyére került az a gondolat is, hogy ha én szülöm akkor ő nem ugyanaz a gyerek lenne, az ő identitásához az is hozzátartozik amit a szülőanyukájától kapott, és amit a vér szerinti családjából hozott. Nekem fontos hogy tudja, amit magával hozott az ugyanolyan fontos, értékes és érdekes része mint ami a mi családunkban a sajátjává válik. Ezzel aztán úgy látom nagyon sok kérdés-kétség a helyére került nála. Igaz ő már nagyobb, másképpen beszélgetünk már mint 3-4 évesen.
KedvelésKedvelés
Ezt vitatnám. Nem kell a végsőkig elmenni, hogy a hiány gyötrő legyen. Nem kell lombikozni ahhoz, hogy az embernek munkája legyen azzal, hogy örökbe fogad-e. Mi 3 inszem után döntöttünk végül az öf. mellett (vagyis, már az inszemek előtt, de azért azt még megcsináltuk közben, fél szívvel). Mindig is tisztában voltunk azzal, hogy lenne még lehetőségünk a bármiáronvérszerinti úton, és nem is lenne esélytelen (és lám, jól gondoltuk, tényleg nem lett volna ez akkor sem esélytelen… 🙂 ). Szabadon döntöttünk úgy, hogy nem a vérszerintiség a fontos, mégis munka volt eljutni az örökbefogadásig. Nem feltétlenül ezen múlik, hogy az ember él-e át veszteségélményt. Mi nem mentünk el a végsőkig, szabadon döntöttünk, mégis voltak veszteségek, könnyek, fájdalmak, leginkább meg munka az egésszel. Viszont ennek eredményeképpen tényleg úgy gondolom, hogy akkor fogadtunk örökbe, mikor már “átértünk”. Nem is azért fontos nekem, hogy a gyerek tudjon arról, hogy szomorúak voltunk nélküle, és vele minden jobb lett, mert nekem feltétlenül újra és újra fel kellene emlegetnem, ami akkor fájt. Nem a felnőttkori történetem miatt érzem fontosnak, hogy tudjon róla a gyerekem. Sokkal inkább azért, mert nekem anno gyerekként (vsz gyerekként amúgy) nagyon sokat adott a saját személyes történetemnek az a része, hogy a szüleim 5 évig vártak rám, akartak, és sóvárogtak utánam, mire megszülettem. Hogy bánkódtak és küzdöttek, amíg meg nem ismerhettek engem, majd utána boldogabbak és teljesebbek lettek. A tudat, hogy ennyire akartak, és ennyire örültek nekem, rengeteg erőt adott nehéz helyzetekben. És még csak az sem feltétlenül igaz, hogy a második gyerek hiánya nem tehet szomorúvá, és az ő érkezése nem töltheti be ugyanúgy az ő hiányát, hasonló boldogsággal, mint az elsőé, hiszen a tesómmal kb. megismétlődött a történet (épp ezért elég nagy is voltam már, hogy lássam ezt a saját szememmel is, mert vele sem volt rövidebb a küzdelem). És a saját történetemben is ugyanúgy azt látom, hogy a második gyerek is baromira tudhat hiányozni, és a “gyerek alakú lyuk” az ember életében ugyanúgy tudhat fájni akkor is, ha kevesebb, vagy épp más jellegű a küzdelem, és több az öröm meg a vigasztalás a másodikra várva, mint az elsőre volt.
Egyszerűen csak úgy érzem, ha nekem ennyire sokat adott az a tudat, hogy olyan fontos voltam, hogy szenvedtek és küzdöttek azért, mert vágytak rám, akkor ezt nem fogom “elvenni” a gyerekemtől sem, csak azért, hogy ne induljon szomorúsággal és veszteségekkel az ő története – miközben meg előbb-utóbb rájön, hogy az ő története igenis azzal indul, és nem miattunk, hanem az alaphelyzetből adódóan. Szóval ezért is érzem fontosnak, hogy tudjon arról, hogy fájt nekünk a hiánya, és veszteség volt minden perc, amit nélküle töltöttünk – mert bízom benne, hogy ez feltölt valamit abból a raktárból, amit meg fog csapolni a felismerés, hogy valakinek ő valamiért nem volt vállalható. Szeretném, ha ő addigra megkapná ennek a kezeléséhez azt az erőt, amit én kaptam anno az én várva-vártságom történetéből. Nekem ehhez, az ő történetéhez hozzá tartozik, hogy mi szomorúak voltunk, hogy ő nem született meg, segítséget kértünk több helyen, mire végre valaki megtalálta őt nekünk, és kiteljesedhetett a boldogságunk. Nem azért szeretem elmesélni neki, hogy ez hosszú út volt és küzdelmes, hogy sajnáljon, vagy mert még mindig gyászolok egy meg nem született vsz gyereket, hanem azért, hogy érezze, hogy őérte megérte. Mert ő ér ennyit, sőt, többet. Nem azt akarom, hogy tudja, pontosan hány könnycseppet sírtam el nélküle, hanem azt, hogy minden csepp megérte.
KedvelésKedvelés
Én nem mondtam hogy aki nem megy el a végsőkig, annak nincs vesztesége, vagy hogy ne lenne munkája annak a feldolgozásával. Csak annyit, hogy mondjuk én aki 16 éves koromtól tudtam hogy gond lesz a gyerekvállalás, talán előrébb tartottam a veszteségélményem feldolgozásában mire örökbefogadtunk, mint az aki 42 évesen a 7. sikertelen lombik után egyszerre vág bele a nyolcadikba és az örökbefogadásba egyszerre. A gyerek hiánya, a “gyerek alakú lyuk” valóban gyötrő tud lenni – nyilván különben az ember jól ellenne gyerek nélkül és nem harcolna semmilyen úton érte – de ez nem ugyanaz mint a gyerekSZÜLÉS hiánya. Ez utóbbi veszteségnek szerintem már nem szabad gyötrőnek lennie mire az örökbefogadás megtörténik.
KedvelésKedvelés
Akkor azt hiszem, ezért nem ugyanarról beszélünk, mert nekem a mesebeli “nem született gyerekük, ezért szomorúak voltak” nem a nem-szülésről, hanem a nem-születésről szól. Nekem itt már nem feltétlenül azt tartalmazza, hogy kinek a hasából nem született, hanem hogy szomorúság volt, amíg nem. Persze, nekem az tényleg biztosan azért más, mert a gyerekem születéséhez köthető az öröm,függetlenül attól, hogy nem az én hasamból… akiknél meg 1,5-2-3-5 évvel később jött el a találkozás, ott meg más a helyzet, mások a szavak. Pont ezért mondom, hogy szerintem a legtöbb öf mese ezért a nem születés-születés körül forog, mert a többséget újszülöttet örökbefogadók írják.
KedvelésKedvelés
Szerintem a gyerek utáni vágy nem veszteség, és ez minden tervezett gyerekvállalásnál jelen van, csak egyeseknek hosszabb ideig kell vágyódni, mint másoknak. A vágy meg várakozás eredendően némi szomorúsággal társul.
KedvelésKedvelés
A mi történetünk sem a veszteségből indul, mert nekünk volt választásunk, mi a terhesség alatt ismertük meg az Életadót, épp egy lombik közepén. Akkor, ott, lemondtuk a beavatkozást, és a Kincsünk mellett döntöttünk, mert mi Őt akartuk és Ő pedig minket választott szüleinek 🙂 kísérteties egybeesések vannak az anyja és köztem (igen, neki anyja és édesanyja van), pl ugyanolyan suliban tanultunk. Úgy gondolom, nincsenek véletlenek, a Kincsünknek hozzánk kellett születnie. 🙂
KedvelésKedvelés
Nálunk most úgy szól a történet, hogy tudtuk, hogy vannak valahol gyerekeink, és kerestük őket. Amíg meg nem találtuk őket, addig egy nagyon kedves néni, X néni vigyázott rájuk. Amikor megtaláltuk őket, nagyon örültünk, és ahogy csak tudtunk rohantunk értük, és azóta is nagyon örülünk, hogy ők a gyerekeink.
A kisfiam (3 éves) naponta akár többször is kéri, hogy mondjam el neki: “Anya, beszéljünk! Elbújtunk, kerestél” És bújócskát játszunk, megtalálom és megpuszilgatom. Ő így fordította le magának. A kislányomnál (2 éves) a történetben máshova került a hangsúly – mert természetesen ő is hallja a beszélgetést. Ő azt szokta hozzáfűzni, hogy autóval, Taslihoz (a kutyánk), apához, anyához, bátyushoz (a 17 éves nagyfiam).
Az az érdekes, hogy a pici lányon tényleg azt érzem, hogy megérkezett, a szívével-lelkével, mindenével együtt, itthon van, boldog, kiegyensúlyozott – ő a megérkezést is emeli ki. Addig a kisfiam még mindig kicsit zavarodott, hol rajtam lóg, hol ellök, hol kisbaba, hol nagyfiú, hol nagyon közel van, hol érezhetően messze jár lélekben, mintha kicsit még mindig bújócskázna érzelmileg is, még nem biztos bennünk sem, meg az itthonlétben sem. Pedig a történet ugyanaz. Csak mégis mindkettejüknek mást jelent.
KedvelésKedvelés
Csak gratulálni tudok, fantasztikus interjú! Köszönjük, sokat tanulhatunk belőle!
KedvelésKedvelés
Nekem is az a rész tetszett a legjobban, amit soluppgång írt, hogy ne indítsuk eleve mínuszból a kapcsolatot a gyerekkel… megnyugtató, hogy más is így látja, és, hogy van opció, ahogy elmondhatjuk a gyereknek a történetét.
KedvelésKedvelés
Televíziós beszélgetés Tompa Andreával az örökbefogadásról.
KedvelésKedvelés
http://www.origo.hu/kultura/kotve-fuzve/20160304-kultura-tompa-andrea-irodalom-orokbefogadas.html
KedvelésKedvelés
Nagyon tetszett, sok gondolatát tovább lehet vinni, az látszik, hogy nagy erő, elszántság van benne.
Azért furcsa módon egy dologban más a véleményünk, márpedig az ügyintézőben. Nekünk férfi volt, és most, hogy másodszor is szeretnénk örökbefogadást indítani, őt hívtam fel. A négy év várakozási időnk alatt a legempatikusabb, leglelkiismeretesebb, szakmájához legjobban értő ember volt.
De szerintem Tompa Andrea csak örül.
KedvelésKedvelés