Visszaadott gyerekek

Olvasói kérés volt, hogy írjak a sikertelen örökbefogadásokról. Ma a szakirodalmat, Andrási Júlia két idevágó cikkét ismertetem.

Az egyik cikk a Család, Gyermek, Ifjúság 2009/2. számában jelent meg, online szabadon elérhető. A másik a Credo evangélikus folyóirat 2011/1. számában, ezt a Digitalstand szolgáltatással meg lehet vásárolni és online elolvasni. Mindkét írás azokkal a gyerekekkel foglalkozik, akiket az örökbefogadó szülők “visszaadtak”, azaz visszakerültek a gyermekvédelembe (nevelőszülőkhöz vagy intézetbe). Ez mindenképpen kudarc és trauma a gyermeknek is, a szülőnek is, még ha jogilag nem is minden esetben bontották fel az örökbefogadást.

Finta-Ferenc

Háttér: Magyarországon évi 10-20 esetben bontják fel az örökbefogadást, ezek nagyjából fele családon belüli, házastársi örökbefogadás volt. Évi 20-50 gyerek kerül vissza állami gondozásba örökbefogadóktól. A visszakerült gyerekeknek nem feltétlenül bontják is fel az örökbefogadását, a felbontott örökbefogadások egy része pedig már felnőttkorban történik, azaz nem kerül be a gyermekvédelmi rendszerbe a fiatal.

A cikkek alapja egy országos felmérés, mely azt vizsgálta, hány 18 év alatti gyermek él a gyermekvédelem rendszerében, akiket korábban örökbe fogadtak. Az adatfelvétel időpontja 2007 vége volt. 81 ilyen gyermeket találtak, bár nem minden megye válaszolt teljes körűen, illetve, pár esetben előfordulhatott, hogy az örökbefogadás tényét még a szakemberek elől is eltitkolták. A 81 gyerekből 17-nek már felbontották az örökbefogadását, 9 esetben pedig ez folyamatban volt.

Fontos hangsúlyozni, hogy az örökbefogadók felkészítő tanfolyama csak 2003 óta kötelező, tehát a mintában szinte mind olyan családok szerepelnek, akik ez előtt fogadtak örökbe és nem vettek részt felkészítésben.

A cikkek elemzik az okokat, amelyek a “visszaadás” mögött állnak. Az alábbi kockázati tényezők derülnek ki: (természetesen ezen tényezők önmagukban nem feltétlenül vezetnek sikertelen örökbefogadáshoz, de a kudarcsztorikban ezekből mindig szerepelt egy vagy több mozzanat).

A szülő:

  • Felkészületlen, esetleg alkalmatlan az örökbefogadásra, vagy a kiválasztás volt rossz.
  • Csak a szülők egyike tudja elfogadni a gyermeket.
  • Túl idős, rugalmatlan személyiségű szülő.
  • Túl későn kér szaksegítséget, vagy nem fogadja meg a tanácsokat.

Családi helyzet:

  • Az (egyik) örökbefogadó szülő halála (és a másik szülő kevésbé fogadja el a gyermeket).
  • Válás (és a gyerek annál a szülőnél marad, aki kevésbé fogadja el a gyermeket).
  • Az örökbefogadás után vér szerinti gyerek(ek) születése.
  • Túl gyors egymásutánban érkező gyerekek a családban, a kisebb gyereket elkényeztetik, az idősebb a perifériára szorul.
  • A közeli családtagok, nagyszülők nem fogadják el a gyermeket.

A gyerek

  • Idősebb korban kerül örökbefogadásra (bár a mintában szereplő gyerekek felét kis korban fogadták örökbe).
  • Korai kötődési problémákkal küzd.
  • Magatartási, tanulási, mentális vagy egészségi gondjai vannak.
  • Főleg, ha ezek nem voltak ismertek a örökbefogadáskor, vagy a család nem annyira elfogadó az örökbefogadott gyerekkel szemben, és ilyen extra nehézségekkel már nem tudja vállalni.
  • Néha nagyon súlyos mentális vagy pszichés sérülése van a gyereknek, a szülők sok mindent megtesznek, de otthonukban végül nem tudják ellátni, ezek a szülők azonban később is kapcsolatot tartanak a visszakerült gyermekkel.
  • Testvérével, testvéreivel együtt fogadják örökbe, de őt kevésbé tudják elfogadni.

Nyíltan örökbefogadott gyerek mindössze három volt a 81 fő között, és közülük is kettő nem újszülöttként, hanem 2 és 3 éves korban került új családba.

Rostás-Tamás

Néhány történet címszavakban.

Egy hároméves kislányt a szülei anyagi gondjaik miatt nyílt örökbefogadással adtak örökbe egy ismerős családnak. A család három hónap múlva egy csecsemőkorú kisfiút is örökbe fogadott. A kislány viselkedése megromlott, a szülők szétmentek, a gyereket egyre jobban elutasították, végül két év múlva nevelőszülőhöz került. A nevelőszülő később örökbe fogadta, ő az egyetlen a mintából, akit másodszor is örökbe fogadtak.

Értelmiségi házaspár másfél éves ikerpárt fogadott örökbe, akik később tanulási és pszichés gondokkal küzdöttek, ezt a szülők nem tudták elfogadni, nem tudták kezelni a gyerekek problémáit, a kapcsolatuk is válságba került. 13 éves korukban a gyerekek visszakerültek a rendszerbe. (A cikkben idézett nemzetközi kutatások szerint a sikertelen örökbefogadásoknál gyakran magas a szülők iskolai végzettsége. Ezzel szemben a hazai vizsgálatnál a “visszaadott” gyerekek szülei átlagos vagy átlag alatti végzettséggel rendelkeztek.)

Egy család harmadik örökbefogadott gyerekként vállalt egy másfél éves kisfiút. Testvérei korábban csecsemőként érkeztek, és gyorsan beilleszkedtek. A harmadik gyerek beilleszkedése lassabb volt, a szülők szaksegítséget kértek, de a tanácsokat nem fogadták meg. A kisfiú keresztnevét megváltoztatták, a nevelőszülőnél kialakult szokásokat azonnal lecserélték és a család életéhez idomították, a gyereket bölcsődébe íratták. Nem tudták igazán megszeretni, végül 11 hónap után kérték az örökbefogadás felbontását, így a kisfiú még három éves kora előtt visszakerült a szakellátásba.

Egy család három vér szerinti gyermek után fogadott örökbe egy nyolc hónapos kisfiút. Az anya korábban egy balesetben elveszítette az egyik lábát. Ahogy a gyerek elkezdett járni, egyre kevésbé bírt az eleven, mozgékony kisfiúval. A szülők kezelhetetlennek tartották az egyébként jól fejlődő gyermeket, és hároméves korára visszakerült korábbi nevelőszüleihez.

Egy kilenc hónapos roma kislány “vegyes” házaspárhoz került, az apa roma volt, az anya nem. A gyermek hatéves korára a szülők elváltak, az apa teljesen eltűnt az életükből. Az anyának nem volt állandó állása, és nem tudta szeretni a kislányt, azzal fenyegette, hogy intézetbe adja. Ez a lány 12 éves korára meg is történt. A gyereknek meg se mondták, hogy örökbefogadott. Az anya utólag arra hivatkozott, hogy ő nem akart roma származású gyereket örökbe fogadni, erre a volt férje vette rá.

58 éves apa és 64 éves anya egy 13 éves kamaszlányt fogadtak örökbe, ám a lány életkori sajátosságait, tanulási lemaradásait nem vették figyelembe. A lázadó tinédzsert azonnal és erőszakosan a saját képükre akarták formálni, türelmetlenek voltak vele, eltiltották a barátaitól. A ő igényeivel nem foglalkoztak. A lány egyre jobban lázadt, a konfliktusokat a rugalmatlan személyiségű idős szülők nem tudták kezelni, végül egy év után visszaadták a gyermekotthonba.

A történetek egy részében olyan elemek szerepelnek, amelyeket ma már nem engedélyeznének a szakemberek (például az örökbefogadás után három hónappal egy újabb gyermek vállalását). Andrási Júlia az esetekből következtetéseket is levon a gyermekvédelmi szakma számára. Az egyik javaslata az alkalmasság, a motiváció alapos vizsgálata, házaspár esetén mindkét félnél, hisz ha az egyik féllel történik valami (válás, haláleset), akkor a másiknak is kell annyira szeretnie a gyermeket, hogy tűzön-vízen át felnevelje. Javasolja az azóta bevezetett utánkövetést, mert a vizsgálat szerint a problémát észlelő szülők gyakran túl későn fordulnak szakemberhez, egy korábbi fázisban még kezelhetők lettek volna a gondok.

Végül egy személyes vallomás egy sikertelen örökbefogadásról.

Andrási Júlia: Az örökbefogadás, amikor nem végleges sorsrendezés. Credo, 2011/1.

Andrási Júlia: Örökbe-fogadás? Országos felmérés az örökbefogadásból gyermekvédelmi gondoskodásba visszakerült gyermekek helyzetéről. Család, Gyermek, Ifjúság 2009/2.

107 gondolat “Visszaadott gyerekek” bejegyzéshez

  1. eleven 2015. március 2. / 07:11

    Szeretem a hetfot, mindig uj bejegyzes. 😊
    A linkelt vallomashoz szolok hozza, nem irtak, h Rekanak barmi baja lenne, hiperaktivitas v barmi. Nem tudom megerteni az anyuka szempontjait, egy kisbaba hogy lehet szamara idegen? A “sajatjat” hova adja majd, ha az is kezelhetetlen lesz???
    A szakertok megmondtak nekik, h ok jo szulok, csak Reka kezdeti, nehezen indulo kis elete a problema???
    Szegeny kislany, tudni, h mi tortent vele a kesobbiekben?
    A szulok vagy nem gondoltak at az orokbefogadast, vagy nem kaptak megfelelo segitseget, vagy meg sem hallottak, h h tudnanak segiteni.
    Ahogy irok, ugy huzom fel magam ezen a torteneten, undorit a megfogalmazasa, ahogy leirja, h nem szereti Rekat, hirtelen kakukkfioka lett, csak mert nehezebb vele, egy amugy is nehez idoszakban, mikor testvere szuletik. Erosen megvizsgaltatnam a szuloket, h kepesek-e “sajat” gyereket is nevelni, erre persze nincs lehetoseg, verszerintit barki szulhet, nem szurik ugy oket, ahogy az orokbefogadokat.
    Remelem ez csak vagy kamu, vagy az anyuka hirtelen felindulasabol irta ezeket, es vegul lenyugodott, es megkereste a lehetosegeket.

    Kedvelés

    • Kris 2015. március 2. / 15:50

      jesszusom, csóró kicsi lány! nem értem, ez a szülőknél nem derül ki? hogy totál alkalmatlanok??? pedig hallottam, hogy még a bugyijuk színét is megnézik…oké, sarkítok. nagyon kikadtam 😦

      Kedvelés

    • Aranykulcs 2015. április 1. / 14:31

      Ez szörnyű! A kis Rékának nyilván az a baja, hogy nem tekintik és nem érzik őt saját gyereknek!

      Kedvelés

  2. Dutka 2015. március 2. / 08:15

    Zsuzsa, nagyon köszönöm, ismételten egy nagyon jó és hasznos írás! Egyébként csatlakozom Manuélához, engem is Réka sorsa aggaszt. Az írásból süt, hogy az anyuka magának akart jót, nem a kislánynak, és most sem a gyermek számára keresi a megoldást, hanem magának. Az, ha valaki csak “akaratos és túlságosan öntörvényű”, kezelhető. Valószínűleg nem jó óvónőkhöz került a kislány, és láthatólag a szülők sem tudtak megküzdeni a feladattal. Ami persze nem is könnyű, de az egyáltalán nem megoldás az óvodában, hogy “elnézőbbek vele”. Lehet tudni a történet folytatását?

    Kedvelés

      • Dutka 2015. március 2. / 09:09

        Ó, szegény kislány!

        Kedvelés

      • Dutka 2015. március 2. / 09:07

        Bocs, Eleven, természetesen rád gondoltam, csak összekevertem a neveteket! Bocs-bocs-bocs!!!

        Kedvelés

  3. vajdakatalin 2015. március 2. / 08:50

    El sem hiszem amit olvasok. Az vicc hogy egy 8 hónaposan örökbefogadott gyerekre minden hibát rázúdítani, s el sem gondolkodni azon hogy ennyi év eltelte után én mit rontottam el??
    Elbújni egy ,,mindenben támogató férj,,mögé , akinek nem hallottuk a véleményét, ha van neki egyálralán ?
    Neki is! kellett volna pszihológushoz járni, önmagát megismerni…
    Mit kivánhatnék a kis Rékának? Szerető és türelmes nevelőszülőket

    Kedvelés

    • buzsa 2015. március 2. / 10:05

      Azért talán nem ennyire fekete-fehér a történet, a szülők felkerestek szakembereket is, “Rengeteget gondolkodom, gondolkodunk, hogy mit ronthattunk el. A környezetünk és a szakemberek szerint is mi jó szülők vagyunk, nem mi hibáztunk.”

      Ettől függetlenül persze borzasztó szomorú az egész, nyilvánvaló, hogy a kislánynak rettenetes, de a szülőknek is óriási teher lesz ez egy egész életen át.

      Kedvelés

  4. Klompjes 2015. március 2. / 09:16

    Eddig csak a kis Réka történetét olvastam, nagyon ismerös a helyzet, a picur jellemzése alapján nagyon hasonlít a mi kislányunkhoz.
    DE: nanemááá!!
    Nálam most akkor dölt ki a liszt, amikor azt írja a nö, hogy ‘végre kezemben tartottam a SAJÁT kisbabámat’. Akkor Réka mi volt, a szomszéd gyereke?!
    Ott volt egy ‘szeretö, támogató, elfogadó’ férj végig és így sem sikerült megoldani? Biztos van ilyen, de én nem tudom elképzelni.
    Öszintén mondom, hogy miután a kislányunk végighisztizte eddigi közös életünket ( lassan 4 év) és ellehetetlenítette a békés családi életet – nekem is többször átfutott a fejemen, hogy mi lenne, ha nem lenne?! De sem a férjemet, sem a barátaimat, sem a családomat nem cserélem le, csak mert nehéz. Kértünk segítséget, megragadunk minden lehetöséget, változtatunk ott, ahol kell, de nem törünk meg még egyszer egy megtört életet. Ö a miénk. így szeretjük. Ide született, akkor is, ha a szívünkböl született. A dacos, mérges, hisztis gyermek lelke is egy kincsesláda, csak a kulcsot kell megtalálni hozzá.
    Bármelyik ‘szép, mosolygós, gömbölyü csecsemö’ átmehet ilyen móduszba kisgyerekként, akár évekre is. Nem vagyok szakértö, csak egy sokat megélt anyuka, s elfogadom, mert muszáj, ha valaki azt mondja, hogy nem bírja tovább. Én ezt a magunk részéröl önzésnek tartanám.

    Kedvelés

    • Kris 2015. március 2. / 15:52

      az én vérszerinti gyerekem SNI-s, iszonyat nehéz vele néha, autisztikus. mégis imádom 🙂 pedig tuti problémásabb, mint Réka. anyuka a könnyebb utat választotta, kár, hogy eleve alkalmasnak találta valaki az örökbefogadásra 😦

      Kedvelés

      • ginaszelena 2015. március 4. / 17:38

        Szerintem is nagy gond, hogy MO-on szinte mindenki “alkalmas”

        Kedvelés

    • melyrepules 2015. március 4. / 12:14

      En azt nem ertem, ilyenkor hol vannak azok a szulok, akiknek a sajat gyerekuk volt hihetetlenul problemas. Hisztis, ontorvenyu, makacs, aki tobb ovodavaltas utan a megfelelo ovonok kezeben csitult csak le. Akivel minden aldott nap 2 orat kellett vivni, hogy megcsinalja a lecket… 12 even at…. Mert en vegig csinaltam. Olyan genekkel, hogy imadtam tanulni es inkabb szot fogadtam, csak hogy beke legyen. Es akkor megszuletik a sajat gyereked (akinek a genkombinacioja mellesleg pont olyan idegen, mint sok mas ezer hozza hasonlo genkombinacioval rendelkezo gyereke) egy csomo olyan tulajdonsaggal, amivel nem tudsz mit kezdeni, nem tudod atelni… Ilyenkor a verszerinti problemas gyereket nevelo szulok mert nem szolnak fel, hogy ez egy eleg mindennapos eset, nem kell rajta fennakadni. Hogy csak egyetlen dolgot tehetsz: TISZTELETBEN TARTANI A GYEREK SZEMELYISEGET!!! Ennyi. Sajat vagy nem sajat, az hogy milyen lesz a gyerek, az lutri. Persze a gyerekrol le lehet mondani kulonbozo okokra hivatkozva. Akar orokbefogadokent, akar verszerinti szulokent. Vagyis nem igazan kulonboztethetjuk meg a kettot. Nem torhet palcat az egyik felett, es a masik felett nem. En csak az indoklassal nem tudok egyeterteni. Ezt valahogy rendbe kene tenni a nok fejeben. Ezt a sajat verem, sajat genjeim dolgot… A verszerinti gyerek is egy rakas gent hordoz olyan emberektol (tars szulei, nagyszulei), akirol semmit nem tudunk, es valoszinuleg nem is tudnank egyutt elni veluk… megis bevallaljuk…

      Kedvelés

      • Kris 2015. március 4. / 15:43

        pont itt vagyok 🙂

        Kedvelés

  5. ede 2015. március 2. / 09:32

    Kövezzen meg mindenki,én nem ítélem el a családot a döntésért. Tudom min mentek keresztül lelkileg… Nevelőszülőként kellett meghoznom egy hasonló döntést. A kislány teljesen olyan volt,mint a cikkben szereplő Réka. 2 év nálunk tartózkodás alatt rámentem idegileg, kezdett széthullani a család és miután rájöttem,hogy egyedül képtelen vagyok megbirkózni a helyzettel (munkahely+ saját kiskamasz válási utáni gondokkal+a hiperaktiv 3 éves) a családunk és a saját gyerekem érdekéban meg kellett hozzam a döntést. Nem volt jó érzés, mindig is magammal fogom cipelni… Ennek ellenére tudom, hogy ez volt a helyes! A kislány másik nevelőszülőhöz került, ahol sajnos folytatódtak a gondok… Bízom benne,hogy rátalál az a gyermektelen pár, akik hatalmas figyelemmel, türelemmel és szeretettel fel fogják majd őt nevelni.

    Kedvelés

    • Örökbe 2015. március 2. / 10:08

      Szia Ede! Üdv a blogon!
      A hálózattól kaptál segítséget? Mikor megkaptad, már látszott, hogy nehéz lesz vele?

      Kedvelés

    • ... 2015. március 2. / 11:14

      Én sem ítélem el, nem a mi tisztünk. De azt gondolom, éppen ez az a helyzet, amikor a nevelt gyerek és az örökbefogadott gyerek helyzete nagyon különböző (kellene legyen) egy családban. Amíg egy nevelőszülő részéről, aki a munkáját végzi, elfogadható egy olyan döntés, hogy a saját gyerekét, saját családját nem áldozza fel a munkájáért, a nevelt gyerekért, addig egy örökbefogadó esetén a SAJÁT gyerekéről van szó – vagy legalábbis így kellene lennie. Valószínűnek tartom, hogy ez a kislányt az anya sosem tekintette sajátjának, csak egy pótlék volt 😦

      Kedvelés

    • Kris 2015. március 2. / 15:53

      szerintem a nevelőszülőség az tök más, mint az örökbefogadás…nem ítél el senki de te nem si örökbe fogadtad és úgy adtad vissza.

      Kedvelés

  6. Kata 2015. március 2. / 09:35

    Bennem a mai poszt félelmet generált. Az eszemmel tudom, hogy nem lesz egyszerű. Mantrázom, hogy reméljük a legjobbakat de készüljünk a legrosszabbra (is), közben meg azért vágynék arra, hogy lehetőleg valamennyire, nem nagyon, de menjen simán a beilleszkedés, a nevelés, a közös élet, a dackorszak, a kamaszkor, a pályaválasztás, a házasodása, az ő gyereke stb áááá…
    De ezt az ijedelmet érezném terhesen is (arra vágyva, hogy végre letehessem a lantot a melóban 3 évre, és végre végre nyugi legyen, és azzal tudjak foglalkozni, aki megérdemli: a családommal), ha arról mesélne a tapasztaltabb anyatárs, hogy a gyerektől majd hónapokig nem fogunk tudni aludni, és a szülés utáni felépülés is milyen fájdalmas félhülyén-kialvatlanul egy sírós gyerekkel…
    Szóval ez nálam amolyan szülés előtti sokk-féle most.

    Kedvelés

    • Klompjes 2015. március 2. / 09:47

      Szia Kata!

      Ez várandósság! A szívböl született gyerekekre is várunk, csak nem mindig éppen 9 hónapot: ) A lelkünkben szinte ugyanaz játszódik le, mint a fizikailag várandós kismamáéban. Kétségek, várakozás, álmodozás, félelmek és a készülödés…. Ez mind-mind hozzátartozik a családdá váláshoz.
      Én rengeteget olvastam, készültem, jól tettem, még akkor is, ha mindenre nem lehet felkészülni.
      A tanfolyamon elmondják egyértelmüen, hogy ‘minden gyerek sérült, akit örökbefogadnak’. Ezt már tudjuk. Ki így, ki úgy, lesz min dolgozni, de az nem ok arra, hogy egy döcögös kezdet után ne lehessen szép életet élni!

      Kedvelés

    • timi 2015. március 2. / 13:40

      Szia Kata! Két vér szerinti lányaimat nevelem hét éve egyedül (verekedős voltférj). Kétségbeestem mikor válnom kellett 1,5 és 3 éves gyerekekkel: Hogyan fogom egyedül felnevelni, megkeresni a rávalót, iskoláztatni, türelmesen kérdéseikre válaszolni, nadrág térdét megfoltozni, iskolát választani stb. egyedül. A nagyobbik lányom komoly egészségügyi problémával, a kicsi csak “élénk természettel” küzd, van diszlexia, diszgráfia, allergia és minden ami csak kicsit is színesíti a helyzetet. Aztán pillanatok alatt megerősödik az ember(lánya) a feladathoz. És minden este örülök: félhülyén-kialvatlanul, csórón, nem mindig türelmesen, de élünk – remélem – szeretetben, szépen. Persze majd 20 év múlva derül ki,hogy mit csináltam. És “rinyálhatsz” van miért, de MEGÉRI.

      Kedvelés

    • Ernus 2015. március 2. / 14:24

      Amikor a kórházban megláttuk a 2 napos kisfiút, megsajnáltuk. (Senkinek nem kell a származása miatt, a szülőanya szenvedett, hogy nem tudja havinni, a kórházi személyzet a csecsemőről is negatívan beszélt “Biztos, hogyhaza akarják vinni? Látták már az anyát? És így is?!” “Maguk tudják!”
      Igent mondtunk rá. És én piszkosul féltem, hogy hazaviszünk egy cigány kisfiút, a szülőanyja is furcsán viselkedett és nem tudtuk, nincs-e valami baja…és még féltem pár napig, míg egy hetesen haza nem hoztuk. Másnapra már a kisfiam lett, láttam, hogy édes, nincs semmi baj. Azóta sincs, 2 éve. Pont olyan hisztis, mint én,pont olyan kényelmes mint az apja…és a nehéz napjainkban is megnevettett minket. Oda nem adnánk senkinek!
      Ez tényleg csak sokk most neked, nem kell félned, jó lesz!

      Kedvelés

      • Kris 2015. március 2. / 15:54

        ezt nagyon jó volt olvasni 🙂

        Kedvelés

    • Anonym 2017. május 22. / 22:55

      Az unokatestvére még 1es fel évesen fogadták örökbe saját gyerekek mellé. Sok probléma volt vele ( verekedős fiús kislány aztán lázadás) de ő mindigis teljesen a család része volt. Most kiegyensúlyozott anyuka aki nagyon hálás a sok turelemert és szeretetert amit kapott. De ki tudja mi lett volna belőle ha a szülők feladják

      Kedvelés

  7. fici 2015. március 2. / 10:07

    érdekes lenne elolvasni, hogy mindez a vérszerinti gyereket nevelőknél hogy alakul, van-e arra statisztika, hogy nevelési okokból hányan “tagadják ki”, adják be intézetbe a vérszerinti gyereküket? mert ott is előfordul ez

    Kedvelés

    • Örökbe 2015. március 2. / 10:13

      “2011-ben az átmeneti nevelésbe vett 3223 gyermek közül 162 esetben maga a kiskorú kérte a gondozásba vételét, 384 esetben pedig a szülő. … Az átmeneti nevelésbe vettek
      közül minden ötödiket magatartási vagy beilleszkedési problémák miatt választják el szüleitől, még ha ideiglenesen is.”
      Forrás: http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/allamigondoskodas.pdf

      Kedvelés

      • fici 2015. március 2. / 10:19

        tehát 3223/5=644 gyerek került magatartásproblémák miatt intézetbe 2011-ben, ebből örökbefogadott 20-50 gyerek, mondjuk az 5%-a (bár ugye itt nem tudjuk, hogy ez a 20-50 ez mind magatartásproblémák miatt történt-e). a magyarországi gyerekek hány 5%-a örökbefogadott?

        Kedvelés

        • fici 2015. március 2. / 10:20

          vagyis a magyar gyerekek hány %-a örökbefogadott? bocs, odakerült egy 5-ös szám is 🙂

          Kedvelés

          • Örökbe 2015. március 2. / 11:28

            Kb. fél százaléka, de ezt így nem lehet összehasonlítani. A visszaadott gyerekek se mind magatartási problémák miatt kerültek be, illetve ez nagyon tág kategória… Lehet, hogy egy vér szerinti családjában élő, mindenféle okból traumatizált kamasznál is magatartási problémákat állapítanak meg, de ez lehet csak tünet a körülményekre, bánásmódra…

            Kedvelés

      • vicq 2015. március 2. / 22:01

        Igen, de a minden ötödikről nem feltétlenül lemondott a szülő, lehet, hogy viselkedési problémái miatt védelembe vették (zömmel az oktatási intézmények sorozatos jelzései alapján), majd a problémák nem szűntek meg, és kiemelték a családból. Szerintem vsz családban ez tipikusabb történet viselkedésproblémás gyerekeknél, mint hogy a szülő “feladja”. Van ilyen is, de ez nem az ötöd, az tuti.

        Kedvelés

    • vicq 2015. március 2. / 21:58

      Mondjuk olyan családokról, ahol viselkedészavar miatt a szülők indítványozására került ki a vsz gyerek a családból, ahányról tudok, ott gyakorlatilag mind úgy zárult a történet, hogy az elvált másik szülő magához vette, a nagyszülő örökbe fogadta, a nagyszülő gyámként neveli, stb. SZóval én a legjelentősebb különbséget abban látom, hogy a vsz gyerekeknek nagyobb a támogató közege a nagycsaládban.
      Mondjuk én azt gondolom, hogy az én szüleim szükség esetén ellenemben is megvédenék az öf unokájukat, de ez nem feltétlenül általános. A vsz unokákkal kapcsolatban szerintem több családban van védőháló.

      Kedvelés

      • melyrepules 2015. március 8. / 16:18

        Jaj, veled szivesen beszelgetnek privatban….

        Kedvelés

    • Dutka 2015. március 4. / 15:27

      Vsz. szülőknél is előfordul hasonló helyzet, tehát öf. babára várók, nem kell jobban félni! Az ismeretségi körömben a vsz. anyuka lépett le SNI-s, autista kislánya mellől a másik két egészséges gyerekével, lementek a térképről. Az apuka és a nagymama küszködik az azóta már egyetemista, de igen saját nevelési igényű gyerekkel, aki talán pokollá teszi az életüket, de erejükön túl is kitartanak mellette, s aki a mai napig nem tudta megemészteni, hogy hagyhatta ott az anyukája 10 éves korában…

      Kedvelés

    • Joe 2016. október 23. / 17:57

      Sok… szerintem minimum az örökbefogadható gyermekek 40%-a

      Kedvelés

  8. Örökbe 2015. március 2. / 10:10

    Mit szóltok a cikk megállapításaihoz?

    Nekem a lista láttán az az érzésem, hogy majdnem minden örökbefogadó családban van 1-2 “kockázati tényező”, a mienkben is. Talán segíthet, hogy mikor azok a pontok, ahol megcsúszhat a dolog, amire oda kell figyelni.

    Én a cikk olvastán megértettem, miért ragaszkodik a Tegyesz ahhoz, hogy két évnél sűrűbben ne érkezzenek egy családba gyerekek.

    Kedvelés

  9. fici 2015. március 2. / 10:13

    vagy hogy nagyobb-e a valószínűsége, hogy igazán problémás kamasz lesz az örökbefogadott, mint egy vérszerinti? ezt mondja a statisztika? mert az igaz, hogy az örökbefogadott nagy hátránnyal indul, hoz magával egy plusz sérülést a vérszerintihez képest, viszont az is igaz, hogy manapság – hála a tanfolyamoknak – az örökbefogadó családok jó eséllyel sokkal alaposabban készülnek a szülő szerepre, mint a vérszerinti szülők, talán jobban tájékozottak, hogy probléma esetén hova fordulhatnak, és talán inkább keresnek is segítséget, ha kell. rosszul gondolom?

    Kedvelés

    • Örökbe 2015. március 2. / 10:18

      Ez nehéz kérdés… Az örökbefogadott gyerek mindig visz magával egy plusz sérülést, veszteséget. Másfelől, az örökbefogadó szülőket szűrik, a legveszélyeztetettebb rétegeket nem engedik az örökbefogadásba.
      Viszont még egy generációval ezelőtt is nagyon kevés család csinálta jól, a felnőtt örökbefogadottak történeteiben gyakran előkerül az a momentum, hogy az örökbefogadást nem kezelte jól a család, nem mondták meg, későn mondták meg stb.

      Kedvelés

    • eleven 2015. március 2. / 16:59

      Az osszes kamasz tele van vilagfajdalommal. 😊
      Ha nem orokbefogadott, akkor mas miatt utalja a vilagot, en is aggodok ettol az idoszaktol, foleg, h egyre korabban jon el, nekem van olyan 12 eves tanitvanyom, h egyertelmuen kamasz, nem kiskamasz, h micsoda hisztit birnak levagni😃.
      Persze az en “gyerekeim” mind lelkileg serult gyerekek, de ettol nem konnyebb elviselni az oruletuket.

      Kedvelés

  10. Örökbe 2015. március 2. / 10:15

    A cikk egyébként említi, hogy a gyerek viselkedési problémái sokszor a szülői nem-elfogadásra érkező reakciók. Aztán már nehéz megmondani, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás..

    Kedvelés

    • vicq 2015. március 2. / 22:12

      Igen, én amúgy nagyon ezt gondolom, és én általában a szülői hozzáállást gondolom elsődlegesnek. Pl. itt, Réka történetében sem tudom elhinni, hogy valaki, aki le tudja írni, hogy végre kézben tarthattam a SAJÁT gyerekemet, addig úgy fogadta el az öf gyerekét, ahogy annak igazán szüksége lett volna rá. Nem hiszem, hogy ezt retrospektíve ennyire át lehet írni az ember fejében.
      Amúgy attól függetlenül azt gondolom, Réka tényleg hiperaktív gyerek, és nagyon dühös tudok lenni azokra a kollégákra, akik az öf elhangzásakor mindjárt CSAK az érzelmi zavarra fűzik fel a történetet, mondjuk nem számolva azzal, hogy a gondozatlan, nem kívánt terhességek között igenis több olyan lesz, ahol érinett a figyelmi működés a megszületett gyereknél – viszont másrészről meg, ha az én gyerekem lesz ADHD-s (egyelőre nem tartom kizártnak, de a kora miatt még tutinak sem), nem hiszem, hogy valaha is azt tudjam rá mondani, hogy elviselhetetlen és nem kell, ahelyett, hogy addig menjek, míg tényleg érdemi segítséget kapok a problémánkra. Mert ő az enyém, akármilyen is. (Amúgy meg cukiság, csak iszonyat temperamentumos – pont, mint én voltam, amúgy ADHD-s gyerekként, és minden esélyem megvan rá, hogy a vsz pont ilyen lesz.)

      Kedvelés

      • Koré 2015. március 3. / 16:18

        Amikor tegnap elolvastam a történetet, nekem is végig olyan érzésem volt, hogy az anyuka nem fogadta volna el teljesen a gyereket az elején sem, amikor még nem volt semmi probléma. Mintha tényleg csak egy pótlék lenne, aki a meg nem születettet helyettesíti. Aki ennyi kezelést végigcsinál, abban iszonyatosan erős a vágy a vérszerinti gyerek iránt. De ez csak az én megérzésem.
        Ettől függetlenül pont ez az én egyik félelmem az örökbefogadással kapcsolatban, hogy mi van akkor, ha egy olyan hiperaktív, nehezen kezelhető gyerek kerül hozzám, mint Réka. Képes lennék megoldani, kezelni a helyzetet? Nem tudom erre a választ, ezért nem tudom 100 %-ban elítélni az öf. anyukát, de azt érzem, hogy ezt a kislányt nem tudta elfogadni. Azt leírja, hogy milyen boldog volt, mikor a vérszerinti babáját először fogta meg, de azt nem, hogy mit érzett, mikor Rékával, a tündéri, mosolygós babával találkozott. Nekem ezért nem kerek a történet.

        Kedvelés

        • melyrepules 2015. március 8. / 16:47

          Csupan azert reagalok, hogy a ketelyeidet kisse elosszam. Volt itt fentebb egy hozzaszolo orokbefogado szulo. Aki ugy jellemezte gyermeket (OROKBEFOGADOTTAT), hogy pont olyan hisztis, mint en es pont oyan kenyelmes, mint az apja… Ott a pont. Nem akarok ujra belemenni genetikaba, hogy mekkora lutri egy masik emberel osszekapcsolni a DNS-edet, es varni, mi lesz a vegen a rengeteg informaciot hordozo genallomany masik rengeteg informaciot hordozo genallomannyal valo kombinalodasakor. Felesleges is agyalni rajta. Lutri. Vagy meg inkabb isteni kozjatek. A pont ott van, mire fokuszalsz majd. Vajon azt keresed-e majd az ujszulottben, hogy mi az amiben hasonlit hozzad, vagy a parodhoz, vagy anyukadhoz, nagynenedhez, unokaocsedhez – vagy az elso pillanattol minden uj/idegen tulajdonsagra (amire ugyanakkora eselyed van verszerinti gyereknel is: 50-50%) ugy tekintesz, hogy semmi kozod hozza (lehetne, nem tudhatod milyen geneket hoztal a felmenoidtol vagy a parod felmenoitol). Es ez a te fejedben dol el. Nem a gyerekeben. Abban biztos lehetsz, hogy azt a Reka nevu 8 honapos csecsmot jobban megviselte, ha anyuka mindennap az idegent latta benne 6 evig, mint amit verszerinti szulo 8 honap alatt tett vele….

          Kedvelés

  11. Ani 2015. március 2. / 10:18

    Nem szeretek ítélkezni,de ilyen esetben nem könnyű.Elolvastam ezt a cikket is,és Rékáét is.Úgy gondoltam a pszichológiai vizsgálat örökbefogadás előtt pont jó arra is,hogy az ilyeneket is kiszűrjék… Vajon ezek a “szülők” a vér szerinti gyermekeiket is eldobnák,ha sérülten születne? Mindannyian egészséges gyermeke várunk,de az élet néha kiszámíthatatlan.Eldobni,és tönkre tenni egy gyermeki életet csak azért mert jött egy új,vér szerinti,szerintem megbocsáthatatlan.

    Kedvelés

  12. Emma 2015. március 2. / 10:19

    Engem is megrendített Réka története. A kislányom egy tündér, pedig neki sem volt eddig könnyű. Nem tudom, min múlik. És nagyon remélem, hogy ha valaha keményebb lesz a helyzet, meg fogok tudni birkózni vele. Próbálom nem homokba dugni a fejem, és folyton reflektálni, meg amennyire lehet felvértezni magam tudással, erővel – nem tudom, lehet-e, elég-e ez. Elköteleztem magam mellette, ez biztos. Nem ő az enyém, hanem én vagyok az övé. Sokat segít az, hogy tudom, nem vagyunk egyedül. Jó, hogy vagytok ti is, hogy írtok, hogy megosztjátok, ami bennetek van. Köszönöm.

    Kedvelés

      • Emma 2015. március 2. / 22:01

        Köszönöm! A kisasszony 3 éves.

        Kedvelés

    • babirussza 2015. március 2. / 16:25

      Köszönöm ezt a mondatot: ” Nem ő az enyém, én vagyok az övé.”
      Megérintett, elteszem magamnak.

      Kedvelés

  13. Andi 2015. március 2. / 11:00

    Döbbenet!!! Persze az eszemmel tudom, hogy van ilyen eset, de akkor is… az a vallomás nagyon mellbe vágott!
    Kíváncsi lennék, mi lett volna, ha nem születik vsz. gyerek a családba. Vagy ő is csak addig lesz “tökéletes”, amíg kicsi, tündi-bündi, nincs gond vele?
    Tényleg alkalmas volt ez a pár az örökbefogadásra, egyáltalán szülőnek?
    Szegény kislány tipikus példája a “pótlék-gyerek”-nek, aki csak addig szavatos, amíg nem jön az IGAZI, a SAJÁT. Borzasztó és dühítő egyben, mert ezek szerint esélye sem volt, hogy olyannak szeressék és fogadják el, amilyen… a kisördög bennem azt súgja, hogy jó nagy pofon lenne, ha a vsz. baba növekedésével extrémebb problémákat generálna…
    Komolyan azt gondolják, hogy a vsz. gyerek nevelése fáklyás menet lesz, csak mert nincs magával hozott “múltja”?

    De tényleg… nagyon hiszek abban, hogy öf. gyerekeimet semmivel sem szeretem kevésbé, mintha én szülöm őket!!! Ők tökéletesek, minden szempontból az ENYÉMEK és a legfőbb feladatom az életben, hogy boldog, vidám, érzelmileg biztonságos gyerekkoruk legyen. És ebbe beletartozik, hogy amennyiben bármilyen probléma felmerül, azt együtt, családilag, nagy adag szeretettel és elfogadással megpróbáljuk orvosolni.

    Basszus!!!

    Kedvelés

  14. Izabella 2015. március 2. / 11:09

    Nagyon rossz volt ezt olvasni. Igaz, nekem könnyebb dolgom van, a gyerekeim tökéletesek 🙂 , de akkor is.

    Kedvelés

    • Rave 2015. március 2. / 16:37

      Igen, az enyémek is! Az igaz, hogy a nagy szociálisan egy egészen hangyányit értetlen és értetlen, a kicsi meg egy fejlődési rendellenességgel született, de nem arra tartom őket, hogy tünet- és leletmentesek legyenek, tehát így is tökéletesek. 🙂

      Kedvelés

  15. ... 2015. március 2. / 11:35

    A röviden vázolt történetek egy részében már akár az örökbefogadás előtt vagy nagyon korai szakaszában szinte előre látható lehetett volna a későbbi sikertelenség. (Nagyon idős házaspár, nagy gyerek, két jól sikerült örökbefogadás után egy közel sem annyira “ideális” indulás, a felek nem értenek egyet elfogadás tekintetében stb.) Talán ezek azok az esetek amiknek a száma csökkenthető a minél alaposabb alkalmassági vizsgálattal, illetve a cikkek születése óta már életbe lépett szigorításokkal.
    Réka története azért megrendítő, mert talán az örökbefogadáskor vagy az első években nem volt olyan könnyen feltárható jel, ami előre jelezte volna az eseményeket. Még ha az anyai érzések lassan is támadnak fel az örökbefogadóban az sem rendkívüli, sokszor a vér szerinti anyákkal is így van. A kislány szempontjából tragikus a történet, egy 6-7 éves gyerek életében ez akkora törés amit nem lehet mély nyomok nélkül túlélni. A család szempontjából szintén, sőt még a vér szerinti gyerek szempontjából is, hiszen ő is olyan plusz terhet kapott ezzel amit nehéz lesz cipelni. Én azt hiszem, bármennyire is fájó sokkal-sokkal komolyabb, és szükség esetén hosszadalmasabb alkalmassági vizsgálatra lenne szükség, amibe akár az is belefér hogy egy ennyire kétségbeesetten a vér szerinti gyerekhez a végletekig ragaszkodó házaspárnál komoly pszicológiai támogatás mellett halasszák a döntést vagy megtagadják az alkalmassági határozatot. Sajnos ma Magyarországon csak nagyon extrém esetekben tagadják meg az alkalmassági határozatot, és aki egy kicsit is rámenős az eléri amit akar.
    A történetben nekem az apa is furcsa, még ha az anyában nem is alakultak ki az anyai érzések, illetve a vér szerinti gyerek érkezése ennyire átrendezte a viszonyokat, akkor is gyanús hogy ez az apa sosem akarta igazán a kislányt. Az én férjem szerintem hamarabb válna el tőlem minthogy a lányát visszaadja, pedig ő sem egyszerű eset… furcsa nekem egy olyan férj, aki ilyen komoly helyzetekben nem áll a sarkára, csak bólogat a felesége döntéseire…

    Kedvelés

    • háztartásbeli andrea 2015. március 2. / 12:13

      Vajon miért említette meg egyáltalán az apát, mert neki azon kívül semmilyen szerep nem jutott, mint hogy “támogassa őt”. Talán ezzel akarta alátámasztani a saját döntései helyességét? Nekem még az is furcsa volt, hogy egy 43 éves nő nem veszi észre, hogy terhes (az émelygésen kívül ennek azért szoktak lenni más jelei is).

      Kedvelés

      • vicq 2015. március 2. / 22:16

        Azért ez nekem annyira nem hihetetlen 😉 Nekem is a 8. héten sikerült rájönnöm, hogy nem “agybajom” van, hanem terhes vagyok. Mert ha az ember nem nagyon számít rá, annyira nem egyértelmű, hogy ne lehessen másal magyarázni. 🙂

        Kedvelés

    • vicq 2015. március 2. / 22:19

      Na, igen, nekem is nagyon támogató férjem van alapvetően, de hogy nem engem, a felnőttet védene a kiskorú gyerekünkkel szemben, az tuti. Azt hiszem, nálunk is nekem kéne előbb menni a háztól, mint a gyereknek (és ugyanez fordítva, ha nekem kéne választanom, biztosan a férjemet küldeném el inkább, mint a gyereket. Szerencsére szerintem sosem kéne kettejük közül választanom.)

      Kedvelés

  16. háztartásbeli andrea 2015. március 2. / 11:48

    Réka (volt) mamája éretlen személyiség, valószínűleg több ponton is csúsztat a történetben, szóval szerintem nem kell készpénznek venni azt sem, hogy ők aztán mindent megtettek.

    Kedvelés

    • jeetelotottero 2015. március 2. / 12:25

      Az biztos. Azzal hogy fontosnak tartja megerősíteni, hogy őket szakemberek is jó szülőknek tartják, önigazolást keres, hiszen valahogyan el kell viselnie a helyzetet amibe került / hozta magát. A jó szülő nem ilyen… a jó szülő elköteleződik a gyereke mellett, akár vér szerinti, akár örökbefogadott, akár egészséges, akár beteg. De ahogyan egyre kevesebben vannak azok akik bármi mellett elkötelezik magukat – legyen az hit, házasság, eszme, bármi – úgy a szülők között is egyre kevesebb a feltétel nélküli elkötelezettség és elfogadás a gyerekeik felé. A vér szerinti szülők között is. Ráadásul az örökbefogadók ha úgy van, egy csomó indokot, mentséget találhatnak. Pl. az örökbefogadás elején mindenkitől azt hallják, nem elítélendő az a vér szerinti anya aki lemond a gyerekéről – még ha bennük egyébként indulatok vannak, azt is ajánlatos átfordítani megértéssé. Benne élnek egy olyan világban ahol nem divat mindenáron elköteleződni, ahol a kapcsolatok addig tartanak amíg kellemesek. Ez a nő elhitte hogy akkor tesz jót a vér szerinti gyerekével és a családjával ha a problémás gyereket visszaadja és ebben a férj aki szintén nem köteleződött el igazán se a gyerek se a felesége mellett még meg is támogatja, így már együtt keresik a mentségeket… Én azt gondolom, bármilyen gyerek, bármilyen problémás viselkedés, bármilyen nehéz helyzet jobb annál a bizonytalan, feltételekhez kötött “szeretetnél” ami ebben a családban volt. És ez nem lesz másképpen a vér szerinti gyerekkel szemben sem, a vér szava nem elég erős ehhez… A tragédia az, hogy evették egy gyerektől a normális életre való esélyt.

      Kedvelés

  17. Rave 2015. március 2. / 12:25

    Ettől a Rékás történettől a hideg ráz, mi az hogy mindent megtettek? Csak úgy nem szerették ahogy kéne, ez végül is csak az egyetlen igazán fontos dolog lenne basszus. Végig voltaképpen egy vér szerintit helyettesített, majd amikor az megérkezett, felmondtak neki.

    Kedvelés

    • eleven 2015. március 2. / 13:22

      Igen, es Reka vajon erezte ezt? Biztos vagyok benne, hogy igen. Vajon azert volt vegig problemas, mert ugy erezte, h o csak potlek? Hogy igazabol nem szeretik, csak kellett egy gyerek? Nem o kellett, ahogy van, hanem valaki, akivel teljesult/teljesulni latszott egy alom.
      Nem talalok az “anyuka” mellett szolo erveket, nem tudom felmenteni.

      A verszerinti pont ugyanez 😊
      Varsz vkit, es mikor testet olt, kezded megismerni, formalni, es nem adod vissza, ha nem tetszik. Egyszeruen el sem tudom kepzelni, h vki nevelget egy babat nyolc honapos kora ota, ott volt szinte az elejetol, fogta a kezet, mikor tanulni jart, puszilgatta a bibiket, aztan mivel “sajat” gyereket szul, ezt mind eldobja. Lelketlenseg, sztem a kislany ezt sosem dolgozza fel. Keptelenseg. Ketszer tortent meg vele, ami velunk egyszer, mi kinlodunk, sebeket hurcolunk, duhosek es szomoruak vagyunk, szegeny Reka ezt nem is duplazva, hanem minimum negyszer olyan rosszul kapja.

      Kedvelés

      • Rave 2015. március 2. / 16:16

        Igen, én is pont azt gondolom, hogy nem (csak) a kiskori trauma, hanem inkább ez a nem valódi elfogadás okozta a tüneteit. Amikért aztán elküldjük. Ügyes.

        Kedvelés

  18. szisz77 2015. március 2. / 13:21

    Nem tudom, miért gondolják azt sokan, hogy a vér szerinti gyermekük teljesen tökéletes, minden álmot beteljesítő, és minden probléma mentes lesz. Igen, az ember álmodozik 9 hónapon keresztül, és elképzel, idealizál magának egy GYERMEKET. Szőke, göndör hajú kislányt, aki csacsog és babázik, barna, huncut képű kisfiút, aki eleven, és egy cseppet talán rakoncátlan, mert hát ilyenek a kisfiúk. Aztán kap valami egészen mást, amin néha nagy mérgében hiába keresi a “vissza a feladónak gombot”, ugyanis nincs rajtuk ilyen.
    Nekem három vér szerinti gyerkőcöm van. A “nagylányom” most harmadikos, kitűnő tanuló, zenei tehetség, a tipikus szép, okos, “mutogatni való kirakatgyerek”. Aki ismeri, elalél tőle és dicshimnuszokat zengedez. Emlékszem, amikor megszületett ránéztem, és azt gondoltam, hogy ő a világ legszebb babája.
    A fiam két évvel később született oxigénhiánnyal, ödémásan, kék-lila színekben játszva. Mikor nagysokára kikerült a neonatológus kezei közül, és megkaptam, az első kérdésem az volt, amit a férjemhez intéztem: “szerinted ez a gyerek így marad?” (Nem volt szép látvány, na.) Van némi tapasztalatom, így már akkor azon gondolkoztam, mi marad vissza az oxigénhiányból?
    Örülök, mert a fiam kifejezetten szép kisfiú, okos, értelmes, kedves gyerek. A nagymozgása, és a beszéde látta kárát a születéskori traumának. Ezek szorulnak még mindig fejlesztésre. A mozgása szépen alakul, már csak egy kicsit darabos. A beszéde már érthető, a légzéstechnikájával vannak néha gondok. Tördeli a szavakat, képes a szó közepén kapkodni levegőért – bár már ez is javuló tendenciát mutat. Utóbbi egyértelműen pszichés probléma.
    Szerencsések vagyunk, hogy csak ennyi a gondunk, és nekem mégis sokszor nehézséget okoz ezek elfogadása. Szeretem a fiam, el nem cserélném senki másra, mégis néha úgy érzem, mintha egy kis UFO lenne. Ő ugyanis szorongó, kudarckerülő, ebből kifolyólag lusta kisgyerek (inkább csinálja más, abból nekem nem lehet bajom), vagyis nem az általam vizionált rosszcsont elevenség. Igen, én is voltam pszichológusnál, ő is jár, és tanuljuk egymást, leginkább én őt. Van “anyanap”, amikor is igyekszem felfedezni csak őt, és meglátni azt, amitől különleges: a szeretetéhségét, (“anya csikizz meg”, bár a “puszi tilos”, max. a fejére) a gyönyörű rajzait, a jó fantáziáját, kommunikációs készségét. Törekszem nem összehasonlítani a naggyal, vagy a kicsivel, aki kislány, és egy atomvillanás. Nem könnyű, mert persze tökéletesen látom a szülő felelősségét. Azt szoktam mondani, hogy az ember felnőttkora arról szól, hogy kiheverje a gyerekkorát. Reménykedem, hogy az enyémeknek mindezek mellett nem lesz túl sok kiheverni valója, még ha dolgoznom kell is ezen!
    Azért írtam le mindezt, hogy lássátok, a vér szerinti gyerek elfogadása sem feltétlenül problémamentes. Az anyai ösztönök nem feltétlenül zúdulnak az emberre a szülőszobában, miközben könnyek között teszi mellre a babáját. Ez egy folyamat, ami hosszú időt vesz igénybe, egy életen át tart.

    Kedvelés

    • Rave 2015. március 2. / 16:29

      Bizonybizony, a vér szerinti se csak hegedűszó, Nutella és kacagás, én messze földön híresen elsősorban mami vagyok, de nekem is néha az agyamra mennek, és azt érzem, ugyan tudom, hogy imádom, de ki nem állhatom. 🙂

      Csak a vér szerintinél valahogy nem kell megijedni, hogy akkor biztos nem szeretem eléggé, vagy hogy ő hibás példány, valahogy azt hiszem, könnyebb magabiztosabbnak lenni, a világ is magától értetődőbbnek veszi, hogy mi jó anyák vagyunk, minket nem vizslat mindenki, hogy jól szeretjük-e.

      Nekem ennél a szerencsétlen Réka-örökbefogadó nőnél is van egy olyan rémes érzésem, hogy még az is lehet, hogy nem az a lelketlen barom akinek kinéz (bocs), hanem pont hogy túl sokat várt magától, azt hitte, egy anyának csak pozitív érzései lehetnek, és ha valaki abban erősítette volna meg, hogy normális, ha az agyára meg egy gyerek, akkor nem kellett volna a kislányt hibás példánynak és összeférhetetlennek bélyegeznie, csak hogy nehogy saját magát kelljen.

      Kedvelés

  19. Kata78 2015. március 2. / 13:35

    A “Rékás” történet borzasztó. Az örökbefogadó szülők nyilvánvalóan csak pótlékként tekintettek rá, különösen a vér szerinti gyermek érkezése után. Én azt látom, hogy könnyű rámondani a gyerekre, hogy azért rossz a magaviselete, azért rossz tanuló, azért dacos, hisztis stb. mert nem a mi vérünk, más. Pedig nem tudhatjuk azt se előre, hogy a vérszerintivel mit hoz az élet. A fiam (7,5 éves) az élő példa rá. Annyira más a habitusa, a viselkedése, az iskolai teljesítménye, de még a mozgása is, mint az apjáé, vagy az enyém, hogy azon szoktuk viccelődni, hogy tuti elcserélték a Kaáliban a lombikokat, mert kizárt, hogy a miénk lenne. Nem erre számítottunk, de ez van. Ő más mint mi, pedig vérszerinti. Ezek után mi már bátran várjuk az örökbefogadást, mert nincsenek “elvárásaink”. Amilyen lesz a kicsi olyannak fogjuk elfogadni és szeretni.

    Kedvelés

  20. háztartásbeli andrea 2015. március 2. / 14:43

    Nekem az is szöget ütött a fejembe, bár ez nyilván más jellegű ügy, hogy a volt házastárs miért bontja fel az öf-et? Ezt is biztos megsínyli a gyerek. Még olyan is eszembe jutott, hogy talán lehet olyan is, amikor a pénz motivál (az öf gyerek inkább mégse örököljön… bevallom ez a Rékás történetben is eszembe jutott, hisz ott is született később vsz gyerek), szerintem ne legyünk álszentek, némelyeknek ez is lehet szempont.

    Kedvelés

  21. Mészáros Edit 2015. március 2. / 14:53

    Ez borzasztó. És ha a saját gyerek lesz hipeaktív, dacos, neadj Isten beteg, állandó ápolásra szoruló. Visszaadni??? Egy gyereket??? Még egy nyűves kutyakölyköt sem! El tudom hinni, hogy elképesztően nehéz. Az anyaság az. És lutri is. Nagyon probálok nem ítélkezni,de ez egy nagyon nehezen megérthető sztori.

    Kedvelés

  22. Koré 2015. március 2. / 19:28

    Zsuzsa! Nagyon szépen köszönöm az összeállítást! A Rékás történet volt az egyetlen, amit már ismertem. Az első témába vágó cikkek között volt amit elolvastam, amikor kezdett világosodni, hogy bizony nem leszek én terhes egy-két hónap után. Akkor valóságos horrornak éltem meg, és nagyon sajnáltam az anyukát. Azóta annyi minden történt, annyira más volt most olvasni ezt a történetet a blogod követése után. Most már Réka szemszögéből élem meg a “mesét”.
    Nem vidított fel a mai poszt, hiába kértem én is tőled. Nekem nagyon fontos, hogy mindent körüljárjak, megismerjek, ne dugjam soha homokba a fejem, tudjam mire lehet számítani, mire mi a megoldás. Én a magánéletemben és a munkámban is ilyen vagyok. Ez az összeállítás sokat segített a tisztánlátásban, köszönet érte még egyszer! Most értem haza munkából, a főzés még sehol sem tart, de ezt most muszáj volt leírni. 🙂

    Kedvelés

  23. Tücsök 2015. március 2. / 21:09

    Te jó ég! Én voltam (az egyik?), aki sikertelen történetet kért, de erre álmomban nem gondoltam volna. Olyasmire voltam kíváncsi, ahol nem olyan rózsaszín a történet, mint sok blogos riportban, kommentben, hogy “megláttuk, megszerettük, imádjuk egymást”, hanem hogy van-e, amikor egyszerűen nem hoz gyógyulást a gyerek traumáira a család szeretete, nem alakul ki az egymáshoz kötődés, nem lesznek a kamaszkoron kölcsönösen még elviselhető fájdalommal túl, ilyesmik. Az meg sem fordult a fejemben, hogy valaki visszaadjon évek múltán egy gyermeket.

    Kedvelés

  24. angéla 2015. március 3. / 12:36

    Olvasgattam a cikket, a hozzászólásokat, a következtetéseket, amiből nekem az alábbi mondat volt a legmeggyőzőbb:
    „A kutatók összefüggést kerestek a gyerekek, a szülők tulajdonságai és az örökbefogadás kimenetele között a fontos tényezők azonosítása érdekében. Az esetek többségében nem tudtak összefüggést kimutatni a gyerek kora, korábbi elhelyezéseinek száma és az örökbefogadás kimenetele között.”
    Már amikor a Kakas évét olvastam nekem akkor is Beszélnünk kell Kevinről című könyvben (szerzője: Lionel Shriver, film is készült belőle) kibontott téma jutott eszembe. Igaz, ez vér szerinti anya-gyerek kapcsolatot mutat be, egy olyan anyát, aki képtelen szeretni a gyerekét. A téma iszonyú tabu döngető, hiszen az egy evidencia, hogy az anyai szeretet mindig létrejön, pedig ha vér szerinti a gyerek, ha örökbefogadott, szerintem ez a kulcsa az egésznek. Persze nyilván vannak rizikó faktorok, amik nehezítik ezt egy örökbefogadásnál, de nekem a visszaadott gyerek vallomásból is ez tűnt ki, amikor kimondja az anya: „Ítéljen el, nem bánom, de ki kell mondanom, hogy Rékát én már nem szeretem, és nem akarom tovább, hogy pokollá tegye az életünket. Úgy érzem, mi mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges.”
    Ahogy tücsök írja, hogy a blogos történetek sokszor nagyon rózsaszínűek, mert arról szólnak, hogy megláttuk, megismertük és megszerettük egymást, pedig szerintem ez a kulcsa az egésznek. Persze gondok, problémák vagy akár krízisek is mindig lesznek, mint minden gyereknevelésnél vagy egy családban, de az viszont egy nagyon-nagy kérdés és racionálisan számomra megmagyarázhatatlan, hogy voltaképpen mitől is jön létre a feltétlen anyai szeretet? És ha nem, akkor lehet-e bármit is tenni ezért, „ami emberileg lehetséges”?
    Lehet, hogy naiv vagyok, meg nem értek hozzá, de voltaképpen nekem emiatt volt megnyugtató, mind a vallomás, mind a Kakas éve, mert mindkettőből ez derült ki számomra, hogy azért nem sikerült az örökbefogadás, mert egyszerűen nem tudták az anyák igazán, szívből szeretni a gyerekeket, nálunk viszont egészen biztosan érzem, tudom, hogy a kölcsönös szeretetünk sziklaszilárd.

    Kedvelés

  25. eleven 2015. március 3. / 13:43

    Olyan jo, h hozzaszoltal Angela. 😊 Mar vartam, h mikor bukkansz fel.
    Csak annyit fuznek hozza, hogy a gyerek szempontjabol idealis, ha megeli a feltetlen szeretetet, de lassuk be, ez keves embernek adatik meg, de ha mar felelosseget vallaltam valakiert, legalabb ne en tegyem tonkre az eletet. Sokszor verszerintinel sincs passzolas, de ott sem az a megoldas, h kilepek a helyzetbol.

    Kedvelés

    • Emma 2015. március 3. / 19:54

      Biztos, hogy a szeretet érzés? Bennem ez nem ilyen egyértelmű, én kettéválasztanám. Egyrészt érzem olykor, és az nagyon jó, de a döntés, az elköteleződés mindig megvan: az ő javát nézem, úgy élek, úgy viselkedem, hogy épüljön, épüljünk belőle.
      Nekem az elején nagyon kemény volt, teljes és fájdalmas átváltozásként éltem meg – nagyon sokat fogytam (egyébként is vékony vagyok), és volt pár szinte totális kontrollvesztésem, ami azelőtt soha. Darabokra hullott az önmagamról alkotott képem. Még az a kérdés is megfordult a fejemben, hogy miért nem halt ki az emberiség. De tudtam, hogy én vállaltam, nekem kell megküzdenem ezzel. Kértem segítséget, és bíztam abban, hogy újra egyenesbe jövök. Nem a régi módon, de újra stabilan fogok állni a lábamon. Így is lett. Volt a folyamatnak néhány pontja, amikor ez nem látszott, de akartam, hogy így legyen. Közben persze voltak jó napok is, a rossz napokban is jó időszakok, de életem legkomolyabb krízise volt. Nagyjából sikerült úgy végigcsinálnom, hogy a gyerkőc a lehető legkevesebbet érzékelje belőle, másrészt meg tanultuk egymást közben. Én először szültem meg őt magamban, kettőnknek, ő viszont már a második születését élte meg. Remélem, sikerült neki annyit segítenem ebben, hogy a lehető legkisebb trauma érje…
      (Mikor először mondta, hogy szeret, azért elfutotta a könny a szememet…:))

      Kedvelés

  26. eleven 2015. március 4. / 07:44

    Orokbefogadottkent verszerinti gyerekkel is nagyon hasonlo erzesek keringtek bennem.
    Rosszabb napokon a felelosseg sulya osszeroppantott, jobb napokon az egig emelt.
    Akkoriban tobbszor feltettem a kerdest, hogy a buntudat sosem mulik el? Olyan ez a gyerekneveles, mint egy sosem mulo hullamvasut, a feltes, aggodas, buszkeseg, es a vegtelen szeretet.
    Azert az nagyon megmaradt a fejemben, mikor a vedono, aki egy hihetetlenul kedves, es aranyos ember, a nyafogasomra, azt mondta, h nem is szulo az, aki soha nem kepzelte meg el, h a falhoz vagja a gyereket. 😊 Nyilvan nagyon sarkos ez a kifejezesmod, de ha oszinten magunkba nezunk, egy-egy alaposabb hiszti kozben, egy olyan nap, mikor egesz nap a gyerek direkt idegesit, mikor angyali tekintettel, vagy epp ordogi mosollyal azert is csak a hulyeseget csinalja, hat bizony nagy levego kell, es nemi segitseg, h tuleljuk. Volt h hazarantottam a ferjem a munkabol, h nem birom, jojjon haza, es csinaljon vmit, mert bizonyisten megorulok, ha meg ket percet a gyerekkel kell lennem. Hozzateszem semmi segitsegunk nem volt, nem tudtam lepasszolni a gyereket fel orara egy nagymamahoz.
    Nem konnyu dolgok ezek, csak errol kevesen beszelnek, mert akkor nem tunnenek tokeletes anyanak. Pedig nem vattacukor es cukorszirup mindig az elet.

    Kedvelés

  27. Kriszta 2015. március 4. / 09:37

    Sziasztok, mindenki csak Az anyarol beszel. A szulok ketten fogadtak orokbe, volt ott egy apa is. Erdekes, hogy mennyire tamogatja a feleseget, de onallo probalkozas nem erkezik tole. Mifele hazastarsi kapcsolat van ott. Ketten neveltek egy kislanyt, de mindenrol az anya dont????? Biztos, hogy Reka ennyire kezelhetetlen? De meg Az is lehet, hogy tenyleg eljutottak a szulok a hatarukig. Egy gyerek nem ordog!!!! Harom gyerekem van es tudom, hogy mindharomnak megvan a maga raplija, es kezelhetetlen dolga, ami ujra es ujra konfliktusokhoz vezet.
    6 ev utan visszaadni egy gyereket, ezzel minden nap szembe kell majd nezniuk Az orokbefogadast felbonto szuloknek!!!!!. Hogy fogjak elviselni ezt a szulok? A gyerek sorsa megpecsetelodott….megszakad a szivem Rekaert.

    Kedvelés

  28. angéla 2015. március 4. / 10:09

    Emma, Eleven, szerintem ugyanarra gondolunk, csak másképp fogalmazunk:)
    Persze, hogy a gyereknevelés nem sétagalopp és mint minden kapcsolatban itt is vannak krízisek, és hogy abból hogyan jövünk ki, nagyon sokat tudnak segíteni a szakemberek. De ebben is a kiinduló alap, hogy maga a szeretet zsigerileg ott legyen, anélkül nem megy, és ez szerintem nem tud értelem vezérelt, akarom alapon létrejönni, mint ahogy mondjuk a felelősségtudat.
    Mivel a kisfiam nyolc évesen erre már nálam jobb szimbólumot talált, próbálom egy példán át az ő szavaival megvilágítani.
    Ő nagyon érzékeny lélek, erőteljesen kifejezi mind a pozitív, mind a negatív érzéseit. Természetesen a szépeknek nagyon örülünk és lejegyzeteljük, mint kis kincseket gyűjtjük őket a férjemmel időrendbe rendezve. De vannak nagyon nehéz órák is, amiről Eleven nagyon jól megfogalmaztad, hogy mit érez közben az ember, ilyenkor én bevallom sokszor ahhoz a megküzdési módhoz folyamodom, hogy lopva elolvasgatom közben az „aranyköpéseit” és ettől valahogy megjön a türelmem. Persze a gyerek nyilván észrevette, de nem szólt, hanem elgondolkozott rajta, aztán estére ezzel állt elő:
    „Anya te olyan vagy, mint egy kaktusz. A kaktusz magába zárja a nedvességet, hogy ne száradjon ki. Anya te a szeretetem a szívedbe zárod, hogy ne tudják elrabolni és abból táplálkozol.”

    Kedvelés

  29. regina 2015. március 4. / 13:24

    A Rékás sztorihoz: nem is maga a félremagyarázott történettől (egy gyerekkel ezt tenni, erre nincs bocsánat), hanem a jövőjüktől ráz ki a hideg… a “saját” kislány is ér majd dackorszakba, meg hisztizik… akkor mi fog átfutni rajtuk? Hová lehet őt “visszaadni”, hiszen ott nincs vissza… Jut-e majd eszébe az “anyának”, hogy ez a gyermek is úgy működik, mint a levetett szerencsétlen? Elevenhez hasonlóan én is úgy gondolom, hogy a megtapasztalt mélységek és magasságok, a belőlünk előbújó, addig ismeretlen szörny az anyaság része, és ahogy egyre több közösen megvívott csatán vagyunk túl, úgy leszünk szövetségesek saját gyerekünkkel, és csinálunk egyre jobban mindent. A szomszédunk egy kutyát nevelt, majd dobott el, mert rájött, hogy ez inkább teher, azt sem tudtam máig megérteni, elfogadni. Ez pedig egy embergyerek! És ehhez a gyerekre vetítéshez az egész társadalom és gyerekellátó rendszer asszisztál. Sosem értettem, mi az, hogy “vissza”adni. Hová van a vissza? Végérvényesen a miénk lett…

    Kedvelés

  30. Elza 2015. március 4. / 13:58

    Nekem az IS szörnyű a Rékás történetben, hogy elolvassa egy laikus, és LÁM beigazolódik számára, hogy mekkora nagy lutri az öf, és az öf gyerekek egy része az anya “MINDEN” erőfeszítése ellenére is kezelhetetlen.
    Volt korábban egy hasonló történet a neten valahol, ahol egy nagyobbacska ikerpárt fogadtak örökbe, ahol a szülők “MINDENT” megtettek, de ők is gonoszak és kezelhetetlenek voltak. Én mikor azt anno elolvastam, nagyon visszavetett az öf szándékomban. Rombolnak az ilyen cikkek, nem csak a gyermekek életében, hanem nagyobb negatív hullámokt is vetnek sajnos 😦
    De milyen jó, hogy ott van pozitív példaként mondjuk a kisrigók blog 😀

    Kedvelés

  31. Ernus 2015. március 4. / 14:12

    Sokat gondolkodok én is a Rékás történeten…Réka gyakorlatilag 8 hónapos kora óta egyedül volt. Ha jól emlékszem, akkor fogadták örökbe. Addig talán volt mellette mindig 1-1 ember, aki szerette, de onnantól kezdve senki. És naná, hogy agresszív lett az oviban, amikor azt látta, hogy a társait szeretik vagy csak érezte, hogy velük nem úgy viselkednek a szüleik, mint vele. És honnan tudta volna, milyen a szerető viselkedés, ha ő ezt nem tapasztalta meg?!
    Pedagógus vagyok, tudom, hogy vannak nehéz gyerekek, küldtem el már komplett családot is pszichológushoz, de ez a történet nagyon gáz nekem. Az anya miatt, az apa miatt és nem a kislány miatt. Ő egy áldozat.
    Nem tudom, milyen szakember mondhatta neki azt, hogy ő megtett mindent, jó anya. Egy szakember biztos nem.
    Nem török pálcát senki felett, de ők tönkretették minimum egy ember életét. Rékáét biztos, a saját gyerekük nem tudni, hogy fog reagálni, ha ezt egyszer megtudja és hát a titok, hogy ezt tették, mérgezi az ő életüket is.

    Kedvelés

    • Koré 2015. március 4. / 18:02

      Szerintem itt az volt a nehézség, hogy a kislány azt hitte szinte végig, hogy eljön érte a vérszerinti anyukája. Így nehéz lehet megszeretni az öf. anyukát. Amin viszont csodálkozom, hogy az öf. anyukának akkor fogyott el az ereje, amikor már a kislány kezdett megnyugodni.

      Kedvelés

    • Dutka 2015. március 4. / 23:01

      Mindkét kislányért megszakad a szívem, s ha lehetne, mindkettőt örökbe fogadnám.
      Berkin Teodóra ezt írja kommentjében (megszívlelendő): az örökbefogadó anyának “nem az a feladata, hogy elfelejtesse a kislánnyal az édesanyját, hanem hogy – életkorának megfelelően – megértesse, beláttassa vele, hogy jobb neki az új otthonában. Ehhez nagy segítség, ha a két anya tartja a kapcsolatot egymással, és a gyerek folyamatosan megbizonyosodhat róla, hogy ők hárman egy csapatot alkotnak, s közös céljuk nem más, mint az ő jóléte és boldogsága.”

      Kedvelés

  32. Bea 2015. március 4. / 19:59

    Sziasztok:) Két kiskamasz saját fiam van 13 és 15 évesek 🙂 velük sincs és nem is volt kevesebb baj mint egy örök babával szerintem 🙂 fel a fejjel lányok:)

    Kedvelés

  33. Csillagszem 2015. március 9. / 12:37

    Szeretettel köszöntök mindenkit! Mint örökbefogadó apuka nagyon át tudom érezni Rékának a helyzetét. Az örökbefogadó szülőkről inkább nem írnék semmit. Részint már leírták előttem, részint a “szív szerinti szülő” az nem ilyen, mint ez a két “ember” :(.

    Jobban izgat inkább Rékának a sorsa. Pl az, hogy ilyenkor mi lesz az anyakönyvi adataival? Az örökbefogadók lemondtak róla, az örökbeadóktól megvonták a szülői jogokat. Hogy fogják mos hívni a kislányt? Visszakapja az eredeti nevét, vagy valaki ad neki egy “átmenetit”?

    Kedvelés

    • Örökbe 2015. március 9. / 12:45

      Tök jó kérdés!
      Szerintem visszakapja a régi nevét, amit az örökbefogadás előtt viselt.

      “Ha felbontják az örökbefogadást, azzal analóg, mintha a vér szerinti szülő lemondana a gyerekről?

      – Igen. Sokszor a gyerek nevét is elveszik.”
      https://orokbe.hu/2014/05/27/ahol-titok-van-ott-minden-oleles-hamis/

      És: 4:142. § [Névviselés az örökbefogadás felbontása esetén]
      Az örökbefogadás felbontása után az örökbefogadott és leszármazói az örökbefogadással felvett családi nevet nem viselhetik. A gyámhatóság vagy a bíróság indokolt esetben kérelemre feljogosíthatja az érintetteket az örökbefogadással felvett családi név további viselésére. (Ptk.)

      És
      “Ha az örökbefogadó szülőket vér szerinti szülőként anyakönyvezték, és az örökbefogadás megszűnt, az anyakönyvvezető a bejegyzést törli, és a gyermek születését az örökbefogadást megelőző állapot adataival újból anyakönyvezi.”
      http://www.drgaaledina.hu/szakteruletek/orokbefogadas

      Kedvelés

      • Csillagszem 2015. március 9. / 13:29

        Köszönöm a választ. És mi a helyzet akkor, ha csak az egyik fél mond le a gyerekről. Akkor akinél marad a gyerek köteles elviselni, hogy az életadó szülővel egy lapon említsék. Jóllehet – titkos örökbefogadás esetén – nem is találkoztak addig?

        Kedvelés

        • Örökbe 2015. március 9. / 13:41

          Jókat kérdezel:-)
          Szerintem ilyen esetben nem kerül vissza a vér szerinti szülő az anyakönyvbe, hisz a másik szülője megvan a gyereknek.
          De majd rákérdezek, ha találkozom valami okos emberrel!
          (hé, nincs itt egy jogász…?)

          Kedvelés

  34. Csillagszem 2015. március 10. / 15:26

    Ellie lehet, hogy spam-robot. Reply-t ne küldjetek neki, mert idehozhat más ilyen robotokat is. Egy fórumban láttam már hasonlót.

    Kedvelés

    • buzsa 2015. március 10. / 15:39

      Még akkor is, ha adekvát volt a hozzászólása? Vagy nem ezen múlik az ilyesmi?

      Kedvelés

      • Ellie 2015. március 10. / 19:53

        koszi Zsuzsa, nem spam csak siettem.
        egy mai cikk egy visszaadott gyerekrol, a Daily Mail-oldalarol ennyi 🙂

        Kedvelés

  35. Melangi 2015. március 21. / 18:40

    Csak a hasonló történetek számát gyarapítom, de azért leírom, mit gondolok. 🙂
    Anyukám vér szerinti, egyedüli gyereke vagyok, a szüleim hétéves koromban elváltak. Mivel kívül-belül szinte teljes mértékben az apukám tulajdonságait hordozom (meg még valamennyire az apai nagyszüleimét) igazán az anyukám családjában mindig egy kicsit kívülálló voltam annak ellenére, hogy mindvégig éreztem, tudtam, hogy nagyon-nagyon szeretnének, és bármit megtennének értem. Sok, számukra nehezen elviselhető helyzetet eredményezett az apai családhoz való hasonlóságom (pl. hiszti, speciális világlátás, “nem nyerő” döntések), amiket nem volt könnyű megemészteniük, és ilyenkor, indulatilag telített szituációkban bizony elhangzott olykor az “olyan vagy, mint apád” ingerült, kétségbeesett, tehetetlen mantrája. Ez az én helyzetemet sem könnyítette meg, aki egy kicsit emiatt így is mindig “másnak”, kicsit mindig fekete báránynak éreztem magam, ráadásul apámmal (akinél viszont ugyanezen hasonlóság miatt pont ennek ellenkezőjét élhettem át, vagyis hogy ő önmagát szereti bennem, és így pozitív visszajelzést nyújtott) viszonylag kevés kapcsolatom volt. Az említett, nehéz helyzetekben, gyerekként sokszor fantáziáltam arról, hogy az anyám nem is az igazi anyám, a családom nem a családom, engem elcseréltek, de egyszer az “igazi” szüleim értem jönnek majd (ez egyébként állítólag teljesen természetes, és előfordul más vér szerinti gyerekeknél is konfliktus esetén, csak nálam talán ráerősített erre a másság tudata, illetve a környezet ezzel kapcsolatos visszajelzései). Amiben mégis anyukámra és az ő családjára hasonlítottam, azok legnagyobb részben nem temperamentumbeli vagy jellembeli sajátosságok voltak, hanem elsősorban az élethez való hozzáállás, az értékrend kérdései… Vagyis csupa olyan dolgok, amiket neveléssel ki lehet alakítani (sőt, éppen hogy a neveléssel lehet a leginkább kialakítani) egy gyermekben. Pedig én a szüleimnek vér szerinti gyereke voltam! 😛 És bizony, éppen emiatt sokszor eszembe jutott már nekem is, hogy lehet, hogy azért lettem olyan toleráns, olyan elfogadó az örökbefogadás (ráadásul más származású gyermek örökbefogadása) iránt, mert vér szerinti gyermekként mégis megtapasztaltam én is, hogy milyen kakukktojásnak lenni, kilógni a sorból.

    Kedvelés

  36. emama 2015. március 23. / 07:02

    Melangi, a történeted a szülőkkel/nagyszülőkkel nagymértékben egyezik az enyémmel.

    Kedvelés

    • Melangi 2015. március 23. / 19:01

      Remélem, nem félreérthető, amit írok, de ezt jó olvasni, köszönöm, hogy leírtad. 🙂

      Kedvelés

    • Melangi 2015. március 23. / 19:03

      Remélem, nem félreérthető, de jó ezt olvasni, köszönöm, hogy leírtad. 🙂

      Kedvelés

  37. Örökbe 2016. december 2. / 13:22

    Megtaláltam a link szövegét a cikk végéről.
    “Ágnest 43 évesen lepte meg egy pocaklakó. Akkor, amikor már végképp lemondott arról, hogy valaha saját gyermeke lehessen…

    Nehéz döntés előtt állunk, ezért kerestem fel önt. Hosszú évekig keményen küzdöttünk azért, hogy gyermekünk szülessen. Végigjártunk számtalan orvost és kórházat, kivizsgálások, beavatkozások, napokig mesélhetném, mi mindenen mentünk keresztül… Azt egyértelműen megállapították, hogy a bal oldali petefészkem nem működik és azon nem is tudtak segíteni. A jobb oldali „részlegesen üzemel”, ami azt jelenti, hogy rendszertelenül érlelődik benne tüsző, de elvileg semmi akadálya nem volt a teherbeesésnek. Ennek ellenére és dacára tizenkét inszeminációnak és nyolc lombiknak, soha nem sikerült teherbe esnem. Tíz teljes évünk ment rá és el nem tudom mondani, mennyi pénzünk. Több autó ára…

    Hat évvel ezelőtt, miután az orvosok széttárt kézzel és tehetetlenül álltak az esetem előtt, teljes reménytelenségben feladtam a hiábavaló próbálkozásokat. Laci mindvégig megértő és hűséges társam volt, hihetetlen türelemmel állt mellettem, támogatott és segített átlendülni a mélypontokon. Megbeszéltük, hogy ennyi és nincs tovább, nem küzdünk többé a lehetetlenért. Megindítottuk az örökbefogadást, így került hozzánk egy évvel később Réka. Születésekor a mamája a kórházban hagyta, később pár hétig magához vette, majd egy féléves procedúra után végleg lemondott róla. Réka nyolc hónaposan, egy csecsemőotthonból került hozzánk. Tündéri kisbaba volt, gömbölyű, mosolygós, egyáltalán nem látszott rajta, hogy mi mindenen ment addig keresztül. Otthon maradtam vele hároméves koráig, éltem a gyes-es kismamák örömteli életét, és igazi kerek családnak éreztük magunkat. Az, hogy Réka akaratos és túlságosan öntörvényű kislány, már másfél éves korától kezdett megmutatkozni. A gyerekorvos azonban azt mondta, hogy ez csak a szokásos dackorszak, legyünk vele türelemmel és majd kinövi. A helyzet sokkal súlyosabb lett akkor, amikor háromévesen megkezdte az óvodát. Nem tudott és nem is akart beilleszkedni a társai közé, rúgott, csípett és karmolt, az óvónőknek egyáltalán nem fogadott szót. Pszichológushoz kellett vinnünk, aki megállapította, hogy a csecsemőkorban átélt trauma így jön ki Rékánál. Rendszeresen jártunk vele terápiára, de a beilleszkedési problémák nem igazán enyhültek. Májusban lesz hat éves, egy félnapos magánóvodába járatjuk, ahol valamelyest elnézőbbek vele. Az iskolát ősszel még nem kezdheti meg, hiszen tíz percig sem képes nyugodtan ülni vagy a figyelmét lekötni. Nagyon nehéz vele, gyakorlatilag teljes odafordulást kíván, ha egy percre nem rá figyelünk, tör, zúz. Nem gondoltam, hogy ilyesmi létezhet. Rengeteget gondolkodom, gondolkodunk, hogy mit ronthattunk el. A környezetünk és a szakemberek szerint is mi jó szülők vagyunk, nem mi hibáztunk.

    2005 szeptemberében súlyos rosszulléteket kezdtem érezni. Állandóan szédültem, hányingerem volt és minden délutánra ólmos fáradtság, álmosság lett úrrá rajtam. Eleinte arra gondoltam, hogy mindez a helyzetből adódik, az állandó idegeskedés és készenlét Réka miatt, a napi nyolcórás munka mellett, ez vezethetett teljes kimerültséghez. Úgy éreztem, vissza kell vennem a tempóból, pár hétig betegállományban pihentem, de a rosszullétek nem igazán múltak el. Nagyon megijedtem, hogy komoly a baj, ezért novemberben elindítottam egy általános kivizsgálást. Kiderült, hogy a rosszulléteimnek nagyon is egyszerű és kézzelfogható oka van: immár négy hónapja babát hordok a szívem alatt. Mondanom sem kell, hogy a meglepődésünk és az örömünk határtalan volt. Megtörtént végre velünk is az a csoda, amit oly régen vártunk, és amiről már szinte végleg lemondtunk! Aggodalommal vegyes várakozásban teltek a következő hónapok. 43 éves voltam, és az első gyermekünket vártam. Vajon egészséges gyermekem születik-e ebben az életkorban?

    És végre, 2006. április 15-én eljött a nap, amikor ölbe vehettem saját kisbabámat. Szonja 3450 grammal, 52 cm-rel született, teljesen egészségesen. Elmondani nem tudom azt a boldogságot, amit a születése óta érzek.

    És nehéz elmondanom azokat a gondolatokat is, amelyek Rékához fűződnek. Két éve kezdem egyre erősebben érezni, hogy rossz döntés volt egy idegen gyereket magunkhoz venni. Ahogy erősödtek a problémák Rékánál, úgy erősödtek a félelmeim azzal kapcsolatban, hogy általunk ismeretlen géneket örökölt, és hogy ezzel a helyzettel, a kezelhetetlen személyiségével nem tudunk megbirkózni. Szonja születése óta Réka viselkedése egyre elviselhetetlenebb. És sajnos, egyre kevesebb a türelmem hozzá. Ítéljen el, nem bánom, de ki kell mondanom, hogy Rékát én már nem szeretem, és nem akarom tovább, hogy pokollá tegye az életünket. Úgy érzem, mi mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges. És nem csak Szonja, a saját kisgyermekünk születése érlelte az elhatározásomat. Elismerem, talán egy kicsit az is…
    Laci, mint mindenben, ebben is támogat.

    A magunk nyugodt családi életét szeretnénk élni. És Rékát vissza akarjuk adni…”

    Kedvelés

    • Vicq 2016. december 2. / 21:04

      Én ettől a történettől még mindig masszívan rosszul vagyok. Remélem azért nem vagyok megint terhes, korai lenne ☺ de viccen kívül, mindig megráz, újra. Vajon mi lehet most Rékával?

      Kedvelés

    • Tessa 2017. október 19. / 18:18

      Tudom régi poszt már, de próbáltam rákeresni neten. Számomra nem világos, hogy hol jelent meg a cikk? Elérhető-e még? Érdekelt volna, hogy reagált-e a történet fogadtatására. (Tudom már nem aktuális.) Azon gondolkodom, hogy lehet valami fura szülés utáni depresszió jelei és hátha meggondolta magát.

      Kedvelés

      • Örökbe 2017. október 20. / 04:47

        Egy pszichológus oldalán, aki az eseteit írta meg, azóta megszűnt az oldal. Én megkérdeztem őt, mi történt a családdal, a kislányt visszaadták és külföldre költöztek, lezárták ezt a fejezetet.

        Kedvelés

        • Tessa 2017. október 20. / 08:06

          Köszönöm a válaszod! 😦

          Kedvelés

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .