Ma egy örökbeadó mesél, aki két évtizede mondott le egy kislányról. Terhesség egy abortusz dacára, ügyintézés az alapítványok kora előtt, és keserű viszontlátás a gyermekkel, akinek a sorsa nem jól alakult. Most az örökbeadó anya próbál segíteni. Emma (a blogon Mélyrepülés néven kommentel) története rendhagyó, a legtöbb örökbefogadás remélhetően ennél sikeresebb, de talán lehet belőle tanulni. Keserű, szókimondó interjú következik! (A szereplők nevét megváltoztattam.)
– Mutatkozz be pár mondatban!
– 43 éves vagyok, külföldön élek, van egy 18 éves fiam, akit egyedül neveltem fel. Az egész életem harc volt, nem volt egyetlen év, amikor ne kellett volna valami tragédiát feldolgoznom. Sikeres, tanult nőnek tartom magam, de nem érdekel a karrier és a pénz, ezért nem vagyok gazdag. És azért vagyok itt, mert 22 évvel ezelőtt örökbe adtam egy gyereket.
– Hogy kerültél ilyen helyzetbe?
– Az apa még azelőtt elhagyott, hogy észrevettem a terhességet. Rosszkor jött, a családomban és a baráti körömben az abortusz olyan elfogadott dolog volt, mint a foghúzás. Nem gondolkoztam rajta. Korábban sosem voltam terhes, ám az abortusz előtti vizsgálaton az orvos behívta fél tucat kollégáját, hogy nézzék meg, olyan állapotban van a méhszájam, mintha már legalább hat gyereket megszültem és elástam volna a sufni alatt. Ordítottak velem, hogy mondjam meg, hova tettem őket. Fogalmam sem volt, miről beszélnek, jártam rendesen nőgyógyászhoz, semmilyen elváltozásról nem értesített. Rettenetesen megalázottnak éreztem magam.
– De azért végrehajtották az abortuszt?
– Igen. Altatásban történt, véreztem is utána. Utána minden betartottam, amit az orvosok mondtak, fogamzásgátlót szedtem, és pár hónap múlva észrevettem, hogy „megint” terhes vagyok. Az ultrahangon, és később a szülés időpontjából világossá vált, hogy ez még az előző terhesség, az abortusz dacára állapotos maradtam. Utánaolvastam, és kiderült, előfordulhat ilyen műhiba. Az orvosok viselkedéséből azonban inkább azt gondolom, hogy valami perverz példát akartak velem statuálni.
– Mit léptél, mikor észrevetted, hogy még mindig terhes vagy?
– Én úgy nőttem fel, hogy ha felszóltam magamért, akkor a földbe döngöltek, megaláztak, megbüntettek. Úgyhogy nem szóltam senkinek. Amikor észrevettem, hogy megint terhes vagyok, az előző trauma után nem voltam hajlandó orvoshoz menni. Egyszerűen bezártam az egész történetet valahova, ahol legkevésbé fájt. Gyűlöltem a gyereket, aki bennem fejlődött. Meg voltam győződve, hogy az orvosok direkt nem végezték el a műtétet, hogy majd időben figyeljék, megtörtént-e a szülés. Szürreális volt az egész. Nem vettem róla tudomást, hogy megtörténik velem és kész. Közben találtam egy isteni munkát. Mivel akkor már gömbölyded voltam, azt hitték, ilyen az alkatom, senki nem tudta, hogy terhes vagyok. Nem volt kötődésem a magzathoz, parazitának tartottam.
– Akkor még nem volt se internet, sem civil szervezetek. Hogy találtad meg a leendő örökbefogadókat?
– Néhány közeli barátom volt csak beavatva, egyikük ápolónőként dolgozott. Egy rokonának voltak ismerősei, egy meddő házaspár. Azt mondták, szívesen örökbe fogadnák. Homályosan emlékszem. Egyszer találkoztunk, a lakásukon. Külön szoba volt a gyereknek, saját ingatlan, nem bérelt. Vallásosak voltak, de nem bigott katolikusok. Ez tetszett. Ők tudják, mit jelent jónak lenni. Velem nem sokat foglalkoztak, csak a gyerek érdekelte őket. Nem bántam. Ők intéztek mindent, a barátnőm volt a közvetítő. Én csak kaptam az utasításokat. Mit kell majd tennem, ha kórházba kerülök, mit mondhatok, mit nem. Úgy intéztük, hogy majd abba a kórházba vitetem magam, ahol a barátnőm dolgozott, ő volt a hátvéd. Megkönnyebbültem. Megoldottam a gyerek boldogulását is, nem kellett intézetbe kerülnie, mint ha otthagynám a kórházban, és az én életem is visszatér a régi kerékvágásba.
– Nem inogtál meg a szülés után?
– Az elutasítás annyira erős volt bennem, hogy a tudatalattim majdnem felborította az összes előkészületet. Fel voltam készítve, hogy a kórházban senki sem tudhatja, hogy örökbe akarom adni a gyereket, mert azonnal elveszik. Császárral szültem, altatásban. Amikor magamhoz tértem, behívattak egy irodába, és faggattak, mik a terveim a gyerekkel, hova viszem. Mert – valószínűleg még félkómában – ellöktem magamtól a babát, azt mondtam, látni sem akarom, és nem akarom megtartani. Az irodában tagadtam, azt mondtam, viszem haza a szüleimhez, ők majd segítenek. A nővér barátnőm igazolt. Végül elhitték. A baba koraszülött volt, vagy inkább csak fejletlen a körülmények miatt, ezért hosszabb időt kellett a kórházban tölteni, mint egy normál szülésnél. Tíz napot kellett bent lennem. A babát megfigyelés alatt tartották, ezért napközben nem volt mellettem. Pár nap után viszont mennem kellett szoptatni. Szörnyű volt, de nem ébreszthettem újra gyanút az ápolókban. Egyszer a szemébe néztem szoptatás közben. Fájdalmasan zokogtam. Féltem, hogy lebukom, úgyhogy soha többé nem néztem rá, pedig tudtam, ez mennyire fontos a babának.
– A gyerek apja tudott a terhességről, örökbeadásról?
– Valószínűleg tudott róla az ismerősökön keresztül, de nem vett róla tudomást. Érdekes módon a férfi ismerősök fordítottak hátat elsősorban, ők ítéltek el, hogy ilyet teszek a saját véremmel. Az apát nem hibáztatták. Pont elég volt feldolgozni a terhesség fizikai valóságát, nem volt erőm morális vitákra. De akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ha az abortuszok számát valóban csökkenteni szeretnék, akkor az apának ugyanolyan tortúrán kellene végigmenni, mint az anyának. Tudod, akkor még volt az a bizottság, amelyik mindenféle megalázó kérdéseket tett fel.
– A családod tud az örökbeadásról?
– A családom semmit nem tudott. Nem voltam jóban a szüleimmel. Anyám gyermekotthonban nőtt fel, nem tudta, hogyan kell szeretni. Apám pedig agresszív volt. Fizikailag kevésbé, de olyan becsmérlően és megalázóan beszélt minden tettemről, sikeremről, az önállóságomról, hogy 18 évesen döntés előtt álltam. Vagy leugrom a tizedik emeletről, vagy összecsomagolok, otthagyom a gimnáziumot, és lelépek. A másodikat választottam. Ha ők nem így nevelnek, ha ők bátorítják bennem az önbecsülést, akkor minden másképp alakul. Pedig nem volt okuk szégyenkezni miattam, már kilencévesen egyedül vezettem a háztartást, mostam, takarítottam, megjavítottam a mosógépet, ha kellett, nagyon jó tanuló voltam, a gimiben speciális tagozatra vettek fel, ahol kiemelten tanultuk az angolt, a matekot és az oroszt, verseket írtam, a könyvemhez gyűjtöttem az anyagot már 16 évesen, egyedül megtanultam varrni, és saját tervezésű ruhákban jártam. Ha egy kicsit is büszkék lettek volna rám az állandó kritika helyett, akkor valószínűleg ott az abortuszasztalon dőlt volna el minden másképp. Akkor nem hagytam volna, hogy megalázzanak. Akkor ott lett volna anyám a várószobában, és mi üvöltjük le az orvosok haját, hogy hogy mernek így beszélni velem, és bepereljük a vádaskodásért őket. De nem ilyenek voltak. Hogy mondhattam volna el nekik? Ha felidézem, hogyan reagáltak, amikor a fiam megszületett, akkor nem is bánom, hogy nem tudtak az előtte történt örökbeadásról. Máig nem mondtam el nekik, öregek, fáradtak, átértékelődtek a dolgok a szemükben. Ma már fájdalmat és lelkiismeret-furdalást okozna nekik.
– Egyszerű volt az ügyintézés?
– Kijöttem a kórházból a babával, az örökbefogadókkal elmentünk egy hivatalba. Aláírtam egy papírt, amit el sem olvastam. Mondták, hogy három év múlva újra alá kell majd írnom, addig mindkét fél meggondolhatja magát. Kijöttünk az irodából, átadtam a gyereket, és másnap mentem dolgozni. Ennyi. Abban az időben épp óriási felfordulás volt az örökbeadás körül, hogy milyen nehézkes, hogy nem lehet kikerülni, hogy a gyerek állami gondozásba kerüljön először. Czeizel doktort is az idő tájt hurcolták meg. Nem értettem, ez hogy lehet. Fél óra ügyintézésbe telt, hogy az újszülött a kezemből az örökbefogadók kezébe kerüljön. Persze, a kórház nem tudhatott semmit. De nem szólhattam fel, nem tárhattam fel a titkom. És akkor még nem volt internet, hogy írjak egy anonim blogot…
– Hogy alakult ezután az életed?
– Jól. Így visszanézve, sokkal felelősségteljesebbé váltam. Tudatosabban éltem. Egyre jobb munkáim voltak, sokat tanultam, a főnökeim imádták a kreativitásomat és a munkaszeretetemet.
– Kinek, mikor szoktad elmondani, hogy van egy örökbeadott gyermeked?
– Barátságban akkor, ha tudom, hogy a barátság komoly, hosszú távú lesz, és a bizalomra bizonyíték van. Ez akár évekbe is telhet. Nem sok barátom van, és akit annak tartok, az olyan típus, aki megérti. Párkapcsolatban elég hamar elmondom, mert látszik a császármetszés hege a hasamon, ne az első intimitás alkalmával derüljön ki. A párkapcsolataimban a férfiak meghallgattak, bólogattak, de nem vettek róla tudomást. Különben nem fordult volna elő még kétszer is az életemben, hogy amikor terhes leszek, a férfi azonnali abortuszt követel, vagy elhagyással fenyeget. A múltamra való tekintettel kicsit több érzékenységet vártam el a témával kapcsolatban.
– Milyen volt, mikor ismét gyereket vártál?
– Először mindketten örültünk a párommal. Aztán egyik este úgy jött haza, hogy döntés elé állított, ő vagy a gyerek. Négyhónapos terhes voltam. Nem hittem a fülemnek. Először átfutott rajtam, hogy talán újra végig kell csinálnom, amit az első gyerekkel. De akkor azért már volt némi kilátásom, hogy egyedül fel tudom nevelni. Amiben egyébként nem hiszek, mert a gyereknek két szülő kell. Imádott nagymamám előtte halt meg, üres volt a ház, amiben lakott, ahol én is felnőttem. Csupa jó emlék köt oda. Elköltöztem a gyerek apjától egy héten belül a nagymamám házába. Feküdtem a földön, és gondolkodtam. Végig tudom csinálni egyedül? Behunytam a szemem, és láttam a fiam arcát. Gyönyörű mosolya volt, éreztem a szeretetét. Azonnal szerelmes lettem én is. A mai napig ugyanazt érzem. Két hónappal később derült ki, hogy fiút varok, nem lepett meg. És van fotóm ugyanazzal az arccal es mosollyal, amit még a születése előtt láttam. Ő akart engem. És ezért én is akartam őt. Egész életében próbáltam pótolni a hiányt, hogy az apja elutasította. Két szülő életét éltem le tizennyolc év alatt, ezért most pontosan 61 évesnek érzem magam. Lelkileg és testileg. Fáradt vagyok.
– A másik esetben mi történt, mikor az apa azonnal abortuszt követelt?
– Egy későbbi kapcsolatomban történt, már külföldön. Naptármódszerrel védekeztünk, egyszer lett egy pozitív tesztem. A párom azt mondta, mindenben támogat, rám bízza a döntést. Én azt mondtam, szeretem őt, nem hiszek az abortuszban, megtartom. Őrjöngött. Beleegyeztem az abortuszba, amit ő szervezett meg. Előtte a tanácsadáson nagy lelki nyomást gyakoroltak rám, hogy tartsam meg. Akkor már felszólaltam magamért. Közöltem, hogy nem azért vagyok itt, mert én nem akarom megtartani. Kinn a váróban ül a barátom, akit kiküldtek, hogy velem négyszemközt beszéljenek. Őt hívják be, őt győzzék meg, ő ragaszkodik, hogy elvetessem. Ez nem történt meg, nem hívták be. Egyébként a műtétre nem került sor, nem sokkal rá megjött a menstruációm. A kapcsolat tönkrement, a párom nem beszélt velem többet, anyagilag is nagyon rosszul jártam, mert egy rokonától béreltem házat, aminek dühében felemelte a lakbérét 50 százalékkal.
– Az örökbeadást fel tudtad dolgozni?
– Simán feldolgoztam. Áldozat voltam a történetben, és nem érdekel senki más véleménye, nem én csináltam magamból áldozatot. Egyre kevesebbet gondoltam rá. Semmit nem jelentett számomra érzelmileg. Egy heg volt a hasamon, amiről időnként számot kellett adnom. A bizalomtól függött, hogyan tettem azt meg.
– Az örökbefogadókkal tartottad a kapcsolatot?
– Nem engedték. A közvetítő barátnőmnek egyszer mondtam, hogy szóljon az örökbefogadóknak, szívesen segítek, ha bármiben szükségük van rám. Nem akarok a gyerek életébe belefolyni, de talán vannak kérdéseik. Azt üzenték vissza, hogy semmi közöm az életükhöz, és ne próbáljam meg a kapcsolatot felvenni velük. Visszagondolva, sokkal békésebb volt az életem, amíg nem volt kapcsolatom Szilvivel.
– Hogy került elő Szilvi?
– Amikor a gyerek 16 éves volt, a szülei megkerestek ismerősökön keresztül. Sunyin csak annyit állítottak, hogy a lány szeretné megismerni a vér szerinti anyját. Én akkor már évek óta külföldön éltem. Eljöttek látogatóba az örökbefogadó apjával. Nyilvánvalóvá vált, hogy elegük van a gyerekből. Problémás tinédzser, nem tudnak vele mit kezdeni, a házasságuk is csődöt mondott. Itt van, vegyem vissza, nekik már nem kell. Persze egy 16 évesnek nem lehet azt mondani, hogy holnaptól új országban, új családban fogsz élni. De bíztak benne, hogy majd en visszacsábítom magamhoz.
– Mi történt ezután?
– Tartottuk a kapcsolatot online. Egyre több részletet tudtam meg a gyerekkoráról. Szörnyű volt. Ütötték, verték, utálták. Nem törődtek vele sem és a később született testvérével sem, hülyének tartották, és mindig azt mondták neki, azért, mert nem az ő génjeiket örökölte. Én ebben sosem hittem. Az, hogy milyen lesz a gyereked, az két DNS több millió információjának random kombinációja. A problémás gyerekkel foglalkozni kell, nem azt várni, hogy ugyanolyan lesz, mint te, és akkor ugyanúgy kell nevelni, mintha magadat nevelnéd. Az én fiam sem olyan, mint én. És sokszor óriási erőfeszítés volt megfejteni, hogyan lehet hatni rá, mi motiválja bizonyos helyzetekben. Szilvi mélyszegénységben élte meg a tinédzserkorát, gyakori vendég a pszichiátrián, többször öngyilkosságot kísérelt meg. Mindig úgy beszél magáról, hogy egy nagy szar, hiszen senkinek sem kell, mindenki eldobja magától. Sokat beszélgettem vele, próbáltam nevelni kicsit, törődni vele.
– Hol tartotok most?
– Szilvi két évvel ezelőtt szült egy gyereket. A semmire. Se szakmája, se állása, se normális lakása, se jövőképe. Nyolc általánosa van. A párjának, Attilának sincs rendes állása. Én azonnal tudtam, hogy ez egy fricska az orrom alá, ezzel mutatja, hogy egy gyereket bármilyen körülmények között meg lehet tartani. Semmi segítséget nem kaptak, sem az örökbefogadó szülőktől, sem a párja szüleitől. Sokszor éheztek. Úgy tűnt, hogy folyton próbálkoznak munkát találni és megtartani, de ahogy másoktól is, tőlük is azt hallom, hogy nagyon nehéz. Felajánlottam, hogy jöjjenek ki hozzám külföldre. Itt a mosogatásból és takarításból is meg lehet élni. És mivel nekem épp nem volt munkám, gondoltam, majd én addig vigyázok a gyerekre, amíg dolgoznak, és talpra állnak. Egy hónapon belül Szilvi közölte, hogy megint terhes. És megkérdezte, hogy akkor is jöhetnek-e, ha megtartja, különben elveteti. Pedig nem szeretné elvetetni, mert nagyon örül neki. És különben is egy gyereket elég szeretni, hogy felneveljük. De Magyarországot már nem bírja elviselni, és én vagyok az egyetlen menedék. Érzelmi zsarolás volt vastagon.
Nem vállaltam fel a döntés felelősségét. Azt mondtam, az ő gyereke, neki kell eldönteni, meg akarja-e tartani. Én négy embert nem tudok eltartani, ő itt nem fog tudni ingyen orvosi ellátást kapni, tehát új tervet kell készítenünk. Ezzel időt nyertem, és kibújtam annak a felelőssége alól, hogy én legyek egy esetleges abortusz oka. Az új terv az lett, hogy befogadtam a párját tavaly szeptemberben, hogy találjon munkát, gyűjtsön össze annyi pénzt, hogy lakást tudjon bérelni, és kihozhassa a családját. Ez az együttélés Attilával megmutatta nekem a kegyetlen igazságot. Szilvinek és a párjának semmi készségük az élethez. Nem ismerik a pénz fogalmát, nem tudnak tervezni egy hétre. Ez a szüleik hibája, akik nevelték őket. Nem tudom, mi lesz velük. Szilvinek nemrég született meg a második gyermeke, most anyaotthonban van Magyarországon, ezt is nehéz volt szerezni neki. Attila talált munkát itt, de meg időbe telik, amíg bíznak benne annyira, hogy teljes munkaidőben dolgozhasson.
– Szilvit a lányodnak tartod? Miben más az érzésed felé és a fiad felé?
– Nem tartom a lányomnak. Már említettem, random génkombináció. Sem a terhesség alatt, sem utána nem volt lehetőség bárminemű kötődés kialakulására. Amikor újra láttam, már egy felnőtt nő volt, idegen. A fiamat ismerem. Szerettem, mielőtt megszületett. Együtt lélegeztünk, együtt keltünk, együtt feküdtünk, ismerem az összes porcikáját, az illatát három hónaposan, három évesen és tizenhárom évesen. A gondolatait, azt, mitől lesz szomorú, azt, hogyan nevettethetem meg, és ez egy végtelen lista. Ő én is vagyok. De nem a gének miatt. Hanem mert ott voltam első perctől kezdve. Mert úgy döntöttem, hogy ott leszek. A lányommal két hetet töltöttünk eddig együtt. Azonkívül eddig csak csalódást okozott. Nem mint a gyerekem, mint ember.
– Tudtátok valamennyire tisztázni a helyzetet Szilvivel? És az örökbefogadókkal?
– Amikor nagyon összecsaptak a hullámok, a fiúnak még mindig nem volt munkája, a szülés egyre közeledett, de a lakásban, amiben laktak, már kikötötték a gázt és hamarosan a villany került sorra, én szerettem volna valami megoldást találni. Senki nem segített. Úgy éreztem, egy szakadék szélén állok, és négy embert kell felhúznom a mélyből. Erre én egyedül képtelen vagyok. Nem akartam tovább felelősséget vállalni. Megírtam az örökbefogadó szülőknek a véleményem, és hogy az ő felelősségük, ha elveszik Szilviéktől a gyerekeiket, merthogy ezzel fenyegeti őket a családgondozó. Megírtam, hogy az ő nevelésüknek köszönhető, hogy a gyerek életképtelen, hogy nincs realitásérzéke, számfogalma, hogy nem tud hivatalos ügyeket intézni, hogy nem önálló. Én 22 évvel ezelőtt lemondtam a jogaimról, és a felelősségről is. Amit ők vállaltak fel, és ehhez tartsák magukat. Szülőnek lenni egy életre szóló felelősség. Nem is válaszoltak. Azóta Szilvivel is alig beszélek. Majd, ha kiköltözik, akkor személyesen.
– Miért fogadtad be Attilát?
– Mert egy jószívű ember vagyok, segíteni akartam két szerencsétlenen. Ahogy segítettem volna egy idegenen is. Már megbántam, mert ők úgy érzik, ez valami szülői kötelesség, természetesnek veszik. Pedig nem az. Nekem olyan, mintha a szomszédnak segítenék, tehát ha visszaélnek vele, akkor fújok és karmolok. Attila hét hónapja nálam lakik, ez a csíráját is kiölte annak, hogy nyitott legyek a kapcsolatra velük. Ha visszapörgethetném az időt, akkor nem járulnék hozzá, hogy Szilvi megismerjen. Ahogy az örökbefogadó szülők tették 22 éve.
– A fiad mit szólt Szilvi előkerüléséhez?
– Semmit. Leültünk, elmeséltem, megértette, ennyi. Mi nagyon sok kegyetlenségen mentünk át együtt a gyerekkel (hazug apa, keresztbetevő nagyszülők, felelőtlen pótapukák, gyilkossággal fenyegető apám), ez nem volt egy kirívó trauma.
– Tudsz valakivel beszélni erről? Fordultál szakemberhez?
– Nehéz volt feldolgozni, hogyan érzek. Hogy helyesen gondolom-e, meddig vagyok felelős segíteni. Találtam itt egy állami szervezetet, akik örökbefogadással foglalkoznak. Bementem érdeklődni, és öt percen belül kettesben voltam egy szociális munkással, meg egy nagy doboz papírzsebkendővel egy külön szobában. Ne íróasztalos hivatali helyiségre gondolj. A sarokban növény, két fotel és egy dohányzóasztal. Beszélgettünk két órát. Nagyon jólesett. Végre egyszer rólam szólt. Nem az örökbeadott szerencsétlen gyerekről. Nem a szent örökbefogadókról. Rólam. Az én fájdalmaimról, kétségeimről, kérdéseimről, vívódásaimról. Mondtam, hogy nagyon szeretnék egy csoportban más örökbeadó szülőkkel is találkozni. Nyáron indítják a csoportot, alig várom. A hölgy minden elérhetőségét megadta. Azt mondta, bármikor szeretnék beszélgetni, csak menjek be, vagy hívjam. És időnként ő is megkeres majd. Elintézte, hogy egy pszichológus is lásson, hogy szakember segítsen feldolgozni a történteket. Várom az időpontot.
– Mit gondolsz, egy abortuszt vagy egy örökbeadást nehezebb feldolgozni?
– Egy abortuszt sokkal könnyebb. De leginkább az egész kérdés túlmisztifikálását kellene beszüntetni. Ha szavaznom kellene, az abortusz ellen szavaznék. Hiszem, hogy az abortuszok nagy többségének a férfiak az okai. Ha a férfi is meg lenne hurcolva egy abortusz alatt, kevesebb ilyen beavatkozás történne. Az pedig természetes kellene, hogy legyen, hogy ha mégsem képes megtartani valaki egy gyereket, akkor az örökbeadás az alternatíva. Az, hogy valaki örökbe adja a gyereket, ugyanolyan természetes kéne, hogy legyen, mint hogy valaki örökbe fogadja. Azt kellene elérni, hogy ne kelljen titkolni. Az élet egy csoda. Minden magzatnak joga van hozzá. Az, hogy ki neveli fel, az valaki döntése. Le kellene vetkőzni ezt a vér szerinti dolgot, a szülő-gyerek kapcsolatnak semmi köze a genetikához. Az együtt töltött idő minőségéhez van köze.
Szeretnék egy olyan világot megélni, ahol a terhes nő büszkén megy munkába a pocakjával, ahol minden kollégája tudja, hogy a gyermeket nem magának hordja ki, és ezért csak tisztelet jár. Hiszen a titkolózás az, ami aztán a tragédiához vezet. Hallottunk már olyat, hogy olyan nő dobta kukába a csecsemőt, akiről mindenki tudta, hogy terhes?
– Mit tanácsolsz azoknak a nőknek, akik fontolgatják, hogy örökbe adják a gyereküket? Mire figyeljenek?
– Bár az én esetemben rettentő kényelmes és vonzó megoldás volt, hogy a gyerek a kórházból egyből az örökbefogadókhoz került, anélkül, hogy bármilyen hivatal beleszólt volna, azt gondolom, hogy az örökbefogadó szülőknek igenis át kell esniük egy rostán. Hagyjátok, hogy szakember válassza ki, ki alkalmas szülőnek. Akkor talán kisebb az esélye, hogy azzal kell leélned majd a hátralevő életed, hogy amilyen körülmények között felnőtt, annál még te is jobbat tudtál volna biztosítani. És ne szégyelld. Szégyelljék magukat azok, akik ítélkeznek feletted. Nem az ő dolguk. Legyél rá büszke, és lépj tovább.
Várom örökbeadók jelentkezését, akik a történetüket szintén megosztanák.
Örökbe.hu 
Köszönjük ezt a felkavaró interview-t!!!
“Az, hogy valaki örökbe adja a gyereket, ugyanolyan természetes kéne, hogy legyen, mint hogy valaki örökbe fogadja. Azt kellene elérni, hogy ne kelljen titkolni. Az élet egy csoda. Minden magzatnak joga van hozzá. Az, hogy ki neveli fel, az valaki döntése. Le kellene vetkőzni ezt a vér szerinti dolgot, a szülő-gyerek kapcsolatnak semmi köze a genetikához. Az együtt töltött idő minőségéhez van köze.”
KedvelésKedvelés
Nehéz megszólalni. Ahogy Zsuzsa írta a bevezetőben, “keserű és szókimondó” az interjú. Köszönöm “Emma” a nyers őszinteségedet. Ez számomra egy több szempontból emészteni való bejegyzés, még sokszor el fogom olvasni.
KedvelésKedvelés
Elso benyomas alapjan felkavaro, de nagyon megertheto, vilagos, es koszonom melyrepulesnek, h vallalta az interjut.
Megvan benne az ero, minden rossz ellenere nekem nagyon talpraesett nonek tunik.
Azon gondolkoztam, h milyen furcsa az elet, mi orokbefogadottak azzal szembesultunk itt, h a verszerintink szorul segitsegre, nala padig pont forditva.
Hogy a lanya megtartotta a gyereket, mintegy bemutatva, h barmilyen korulmenyek kozott fel lehet nevelni gyereket, arra hasonlit, mikor nagyon nehez anyagi helyzetben terhes maradtam a fiam testverevel, felmerult az abortusz, az en vsz anyam total kiborult, h o legalabb sosem olt megy egy gyereket sem.
Erezni lehetett, h mit gondol rolam, ismet csalodast okoztam. Nala pedig ugy johetett le, h majd en megmutatom, h nem szulok sorra a semmire egy csomo gyereket, ezzel ugymond biraltam az o donteseit. A baba vegul magatol elment, nem kellett dontest hozni, de maga az eset sok tanulsaggal szolgalt.
Melyrepulesnek uzenem, h orokbefogadottkent sosem vartam/varnam el a verszerintitol, h megoldja az eletem helyettem, ahogy az orokbefogado szulotol sem. Felnott ember, sosem keso kiszallni az onsajnalatbol, nem vezet sehova, eleg reg a sajat rossz v rossznak tuno hibai nehezitik az eletet, nem a szulok hibai.
Akik itt orokbefogadottak a blogon, mind megjartak a poklot, mind serultek vagyunk, de igyekszunk. Szilvinek is ezt kellene tennie. Szilvirol nem tudunk tul sokat, es lehet, h nagyon erzeketlennek tunok, lehet az is vagyok, de en azt a ket pici gyereket sajnalom nagyon, akiket nevel. 😦
KedvelésKedvelés
Zömmel egyetértek veled, két dolog, ami kikívánkozik belőlem, az egyik, hogy én, mint a gyerekem anyja iszonyatosan kiborulnék, ha majd valaha a vsz anya próbálna bármilyen módon beleszólni olyan kaliberű döntéseibe, mint pl. abortusz vagy nem abortusz (beleszólni én sem szeretnék majd, inkább csak támogatni, bármit is dönt; ő meg pláne ne szóljon bele a gyerek saját döntéseibe majd, és ne ítélkezzen felette). Ez nem is nemegyetértés veled, csak úgy fennakadtam a mondatokon.
Az egyetlen, amiben tényleg nem értek egyet veled, hogy bár én is azt gondolom, nem lehet mindent a gyerekkorba törölgetni, és az embernek legyen önálló útja, amiért már ő felelős, ezt az utat pszichiátriai betegként sokkal nehezebb megtalálni, általában sokkal beszűkültebb eszközkészletből gazdálkodik az ember és többnyire sokkal nagyobb ellenszélben, úgyhogy én Szilvit kevésbé látom felelősnek a dolgokért, és sokkal inkább áldozatnak, mint ahogy te látod. A két picurt viszont én is végképp sajnálom, igen. Meg Emmát is – az akkori helyzetben ez tűnt gondos eljárásnak, és mégsem úgy sikerült, ahogy szerette volna.
Katának egy korábbi beszélgetésünk margójára: Látod már, miért nem túlszabályozottnak, hanem csak szabályozottnak érzem a jelenlegi helyzetet, és milyen nagy buktatókat látok abban, hogy ha egy gyerek sorsa jogilag a “szürke zóna” mentén mozog, és a zavarosban lehet halászni? A háromszög minden szereplőjének védelem a jelenlegi szabályozás, szerintem. Mint ahogy ebben a történetben mindenki sérült – ki jobban, ki kevésbé -, senki nem azt kapta, amit várt; talán mégis jobb, ha van szűrés, hivatalos ellenőrzés, és tájékoztatás, mielőtt az ember belevág egy ilyen helyzetbe. Az öf szülőknek is könnyebb lett volna valószínűleg, ha kapnak előre segítséget, és utána is tudják, mire számíthatnak, ennek megfelelően Szilvinek is jobb lett volna; Emmának meg főleg könnyebb lenne, ha nem neki kellene cipelni annak a súlyát, hogy miért pont ezeket az öf szülőket választotta… igen, akkor ez tűnt a legjobbnak, abban a helyzetben – de azért talán valamivel könnyebb lenne, ha lett volna erre az egész helyzetre már akkor normális protokoll és a Tegyesz vagy az alapítvány válogatta volna őket össze. Nem a helyzet lenne jobb, hanem talán az érzés lenne kevésbé rossz, vagy nem is tudom.
KedvelésKedvelés
Vicq, nem is igazan azt erzem, h Szilvi hibas, inkabb az eletkeptelensege, a vilaghoz valo viszonya zavar, ( marmint abbol, amit megtudtunk rola).
Nyilvan nem tudja megrazni magat, es mindent maskepp csinalni, mint eddig, de torekednie kellene ra. Ongyilkossaggal, meg abortusszal zsarolni valakit nem epp azt mutatja, h egeszseges szemelyiseg, de akkor segitseget kell kerni, pszichiatertol, pszichologustol.
A masik temahoz azt tennem hozza, h nem csak a verszerinti gyakorolt nyomast a ketteske miatt, anyos, szomszed, mindenki azt erezte, h majd megmondja a tutit, mindenki ugy erezte, h az o dolga beleszolni, kozben semmi masra nem vagytunk, mint atgondolni, h mi is legyen. Anyos kerek perec kijelentette, h rajuk aztan nehogy szamitsunk, hozzateszem, a fiamnak sem vett soha egy csomag pelust sem. Pontosan kepben voltunk, h kb mit varnak el tolunk. Muvi befejezes kellett, annyit reagalt telefonban, h ugyanmar, ez csak egy kis mutet, es minden bizonnyal igy a legjobb.
Erdekes jatszmak ezek.
KedvelésKedvelés
Juj, még mindig borsózik a hátam! Tényleg nagyon felkavaró.
És épp a fenti idézetet akartam én is idemásolni ❤
KedvelésKedvelés
mármint, amit Klompljes is bemásolt…
KedvelésKedvelés
Szívfájdító 😦
De nekem a legfelkavaróbb az, amit a lány és párja teljes életképtelenségéről ír. Vajon hányan lehetnek még ilyenek? Akár sokkal jobb családból is?? 😦 hova fog ez vezetni? Van ereje az emberiségnek, a társadalomnak arra, hogy ennyi embert kihúzzon a mélyből?
KedvelésKedvelés
Koszonom Zsuzsa az interjut, koszonom, hogy elolvastatok. Arra meg nem keszultem fel, hogy a nevem es arcom is feltarjam, de itt vagyok.
KedvelésKedvelés
Nem is kell, ha nem akarod.
Ezt is koszonjuk. 🙂
KedvelésKedvelés
Köszönjük. Nagyon megérintett a történeted is, és az őszinteséged is. Felkavaró történet, viszont a legtöbb mondatoddal azonosulni tudok. Az erőd előtt pedig főhajtás. Főleg, hogy látszik, nem volt ez mindig így. Minden tiszteletem neked, hogy honnan indulva meddig jutottál.
KedvelésKedvelés
Annyit tennék hozzá – bár nem volt nagy vita eddig – a szülés körüli machinációkhoz, hogy ebben az időben tudomásom szerint még azok a gyerekek is egy évre állami gondozásba kerültek, akikről szülés után rögtön lemondott az anya.
KedvelésKedvelés
Akkor örülhetünk tulajdonképpen, hogy egyrészt már vannak alapítványok, másrészt nem kell egy évig állami gondozásba kerülniük az újszülötteknek és a jogalkotás a különutas öf-t is szabályozza valamennyire. Ez a történet szomorú példája annak, amikor egy különutas öf során egyik fél sincs tisztában a jogaival és a kötelezettségeivel, nincs kihez fordulniuk, nincs mögöttük sem egy alapítvány, sem a Tegyesz, sem Ágacska vagy Mózeskosár. A dolgok jó felé mennek és bízzunk benne, hogy egyre kevesebb lesz az Emma-Szilvi féle öf.
KedvelésKedvelés
Amúgy lehet tudni, hogy Szilvi hogyan látja a történetét? Ahogy Eleven írta, feltételezzük, hogy nem tudott még kilépni az áldozat szerepből és most úgy érzi, hogy a vsz anyja “tartozik neki” azzal, hogy erőn felül segítse őket.
KedvelésKedvelés
Nyilván egy teljesen más nézőpontból. Egy ilyen gubancos történetben ki-ki csak a saját értelmezését tudja elmesélni…
KedvelésKedvelés
Engem is nagyon megrázott. Jó, hogy Emma fel tudott állni a padlóról. Nagy lelki erő, kitartás kellett hozzá. Maximálisan egyetértek vele, hogy Szilvivel szembeni felelősségéről az örökbeadáskor lemondott. Mégis sajnos hagyta, hogy belehajszolják ebbe az eleve vesztes kűzdelembe. Nem akarom megbántani Emmát, és ítélkezni, de az elmondottak alapján az áldozati szerepfelfogás mintha benne is kicsit megjelenne. Nem egyszer csúszott be a gyerek akaratlanul, és másodszor is hagyta, hogy mások olyan helyzetbe kényszerítsék, ami számára nem jó.
Én alapvetően hiszek abban, hogy az ember a saját sorsa kovácsa; akaratlanul azonban hozhatunk rossz döntéseket. Ilyenkor szerintem előre kell nézni, nem a múlton rágódni. Jó, hogy ebben Emma kap majd segítséget másoktól, és remélhetőleg a későbbiekben a döntéseinek ura tud lenni. Sok erőt kívánok ehhez!
KedvelésKedvelés
egyet ertek veled, rengeteg rossz dontest hoztam, es ha visszfordithatnam az idot, akkor elsosorban hallgatnek a szuleimre. Bar erzelmi teruleten nagyon rossz volt a viszonyunk, rengeteget tanultam toluk, tapasztalt, ertelmes felnottek voltak, akik jo elore lattak mi fog kusulni pl egy parkapcsolatombol. Sajnos a bensoseges viszony hianya miatt nem biztam a tanacsaikban. Azt meg nem tudom pontosan, miert hagytam magam aldozatta valni oly sok kapcsolatban (nem mindegyikben volt gyerek). A pszichiaterem szerint gyerekkoromra vezetheto vissza, de nem tartuk fel. Nem volt ra penzem. Ma meg mar nem is fontos, mert mar nem hagyom magam. Ha nem kellek ugy, ahogy vagyok, fel is ut, le is ut. Sajnos 37 ev es 5 keserves kapcsolat kellett hozza. Szilvivel kapcsolatban nem erzem magam aldozatnak, hanem tehetetlennek. Ket eve konyorgok neki, hogy hagyja maga kozott ezt a martirszerepet, es a gyereke(i) jovojevel torodjon. De! Hibaztatni sem tudom. Azt a foku elhanyagolast, amit a szulei produltak, aminek az eredmenye ez az allapot – azt buntetni kene. Nem csupan a gyerek csaladbol valo kiemelesevel, bortonnel. Szilvi of anyja vedono volt. Szilvi mar az altalanosban probalta felhivni a figyelmet az otthoni bantalmazasokra, de a kapcsolataival az anyja eltusolta….
Igaz, volt egy ketsegbeesos rovid idoszakom, de ahogyan irtam is, nem azert segitettem, mert felelosseget ereztem. Hanem embersegbol. Azonban egyertelmu, hogy a felelossegvallalast tobben is elvartak tolem.
KedvelésKedvelés
Erről beszéltem fentebb, igen, hogy míg kezdetben hagytad magad belehajszolni áldozatszerepekbe, és rossznál rosszabb kapcsolatokba mentél bele, mindig felálltál, és eljutottál a mostani szintre, és ezért nagy kalapemelés neked.
Egyébként én azt is megértem, hogy nem kívántál felelősséget vállalni egy gyerekért, aki igazán sosem volt a tied, meg azt is nagyon megértem, hogy nem bírtál szó nélkül elmenni egy szerencsétlen ember mellett, aki tőled kért segítséget.
KedvelésKedvelés
Én még mindig azon az állásponton vagyok, hogy az örökbefogadókat még jobban meg kell szűrni! Amikor mi voltunk tanfolyamon, a társaság fele olyannyira lelki sérült volt, hogy teljesen alkalmatlan a gyerek nevelésre! Volt, aki nyíltan megmondta, az örökbefogadás nekik csak pótlék a saját gyerekre. A tegyesz mindenkinek megadja a zöld utat… Itt az örökbefogadók a legjobban hibásak.
KedvelésKedvelés
Tegyük hozzá, hogy húsz éve még tanfolyam sem volt…
KedvelésKedvelés
semmi nem volt. Azert valsztottam ezt a nem regulalt utat, hogy a gyerek ne keruljon allami gondozasba. Es hiszem, hogy az of szulok is azert valasztottak ezt az utat, hogy minel szorosabb kotelek alakulhasson ki az ujszulottel. Csak nem voltak kitartoak. Az elso problemenal feladtak…
KedvelésKedvelés
Azt lehet tudni, hogy ők korábban is akartak örökbe fogadni, esetleg már várakoztak (valami alkalmassági akkor is volt), vagy csak szembejött nekik a lehetőség, és akkor döntöttek így?
KedvelésKedvelés
Nem tudom ponotsan. Egyreszt, nagyon homalyosan emlekszem, masreszt en abban az idoben olyan zarkozott voltam, hogy sosem mertem masokat kikerdezni vagy kerdore vonni. Es mindig, mindenki azt erztette velem, hogy mivel en nem akarom megtartani a gyereket, nekem semmi jogom sincs. Arra emlekszem, hogy probalkoztak mar mesterseges megtermekenyitessel. Azt hiszem igy derult ki, hoy a ferj is nemzokeptelen volt es a feleseg sem tudott termeszetes uton teherbe esni. Az orokbefogadast mar fontolora vettek, de nagyon hosszadalmas procedura volt ez akkor, es en nem feszegthettem ezt a kerdest.
Egy az elozo kerdesre valaszolva, Szilvi feltestvere mesterseges megtermekenyites utjan szuletett, donor spermaval.
Aztan tobb mint egy evtizeddel kesobb, amikor a hazassaguk mar a csod szelen allt, az anyanak volt egy szeretoje, es csodaval hataros modon, termeszetes uton teherbe esett. Szilvi elmondasa szeint onnantol kezdve nem foglalkozott tobbet meg az elozo gyerekkel sem. Csak harmadik, a “sajat” gyerek erdekelte. Ez Zsuzsa irasaibol, meg tobb hozzaszolasbol is egy visszatero semanak tunik, hogy a nem termeszetes uton (hisz a masodik gyerek mar az o vere volt) vagy nem sajat gyerek csak egyfajta potlek, amig meg nem szuletik a “sajat” gyerek. Szilvi anyja ezutan az elso adando alkalommal lelepett, elhagyta az orszagot, es csak a harmadik gyereket vitte magaval.
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy én vagyok szkeptikus, de el tudom képzelni, hogy a harmadik gyereket is simán otthagyja, pl. egy új szerelemért. Nagyon remélem nem lesz több gyereke! Szilvinek a tesójával van kapcsolata? Milyen?
KedvelésKedvelés
Dunavirag kerdesere: csak annyit tudok, hogy nem jo a kapcsolat koztuk. De ez ertheto, amilyen hanyattatott sorsuk volt.
KedvelésKedvelés
Hát,nehéz szöveg, nehéz történet. Mindezek mellett Nekem Az anya eléggé lekezelőnek,másra terelő embernek jön le. és nem,nem gonoszkodásból írom. Utólag mindenki mindenben bölcs. Megértem,hogy nem tekinti lányának,mert nem vele élt és még sorolhatnám. De kissé erősen fejezte ki magát,szépen szólva..
KedvelésKedvelés
Minden velemeny epito jellegu, koszonom. Ettol meg nem fog megvaltozni, ahogyan erzek, es hiszem, hogy a sok alszenteskedes, elhallgatas vezetett a fenti eredmenyhez. Hogy anyam ugy csinalt, mintha nem venne eszre a terhesseg jeleit, hogy az orvos nem vallalja fel, hogy veled akar peldat statualni, hogy az of szulo nem vallalta fel, hogy nem megy neki, hogy amikor megkerestek, nem vilagositottak fel mi a szandekuk, hogy Szilvi ongyilkossaggal fenyegetozik rendszeresen, ahelyett, hogy kerne, hogy elfogadja a tanacsomat, de az ellenkezojet csinalja – a lista vegtelen. Hogy segiteni tudjak, rengeteg blogon es forumon probaltam informaciot gyujteni, segitseget kerni. Folyton azt ereztem, hogy, kulonosen az orokbeadok, nem oszintek. Helyettuk is oszinte voltam.
KedvelésKedvelés
Csupán meghúzza a határait.
KedvelésKedvelés
Szerintem Stuffy nem fejezte ki magat erosen.
Az erzeseit irta le, kendozetlenul, es oszinten. Szilvia nem a lanya, csak megszulte, es nem olte meg, nem dobta kukaba, szuloket szerzett neki, van olyan, aki ezt sem teszi meg.
A gyereket ujra rakenyszeritettek, masodszor is, persze, h nem hagyta cserben, probalt ujra segiteni rajta.
Az apat miert nem iteled el?
O mit tett? Lelepett.
KedvelésKedvelés
A hozzaszolasok rengeteg olyan temat hoznak fel, amit szerettem volna tisztazni, de mar nem fert bele az interjuba.
Most gyorsan a “nem olte meg” nem dobta kukaba” temare szeretnek ravilagitani. Gondolom, a legsokkolobb szavakat a terhesseg leirasaban hasznaltam. Nem veletlenul. Abban az idoben, amikor en adtam orokbe rengeteg kukaba dobott csecsemo esete kerult napvilagra (nem hiszem, hogy tobb volt mint elotte, a media foglalkozott vele tobbet). Nehany ev mulva jelentek meg az elso babamento inkubatorok (ha jol emlekszem).
Az ujszulottet kukaba dobo noket mindig elitelte a tobbseg. En vegig csinaltam. Egy nem kivant, titkolt terhesseg teljes megvaltoztat. En sajat magam ereztem, hogy kepes lennek megtenni… ok, leirom ezt is, gyilkolni. Azok a nok olyan sokkon mennek keresztul, amit el sem tud kepzelni az, aki nem elte at. En mindig megertettem oket. Marmint azt, hogy valoban nem voltak tudataban azzal, mit is tesznek. Nem tudom leirni azt a mentalis allapotot, nincs mihez hasonlitani. Nem tudom, mi tortent volna, ha nem talalok mar a terhesseg alatt orokbefogado szuloket. Olyan jol hangzik leirni, persze, hogy megoldottam, nem dobtam kukaba, eros voltam a korulmenyekhez kepest, vagy aldozat.
De oszinten, fajdalmasan oszinten? Nem tudom nem tettem-e volna meg… Nem tudom.. Ezert tratom nagyon fontosnak HANGSULYOZNI, hogy (ne haragudjatok az osszehasonlitasert) nem csak a meleg egyenjogusagat kene propagalni ekkora odaadassal. Azt, hogy soha egyetlen nonek ne kelljen titkolnia a terhesseget. Hogy elitelni azt a not legyen szegyen es bun. Megelozni kell azt a borzalmas mentalis allapotot, nem a titkolt terhes, zavart elmeju notol elvarni, hogy ne kovessen el bunt.
KedvelésKedvelés
ebbol a kommentbol kihagytam, hogy mar az alapjan meg tudtam erteni a fent emlitett noket (mar megegyszer nem birom leirni), amin vegigmentem terhesseg alatt. De en korhazban szultem, biztonsagban. Az, hogy mi zajlik le egy noben 9 honap titkolt agyrem utan, amikor egyedul egy wc-ben vagy istalloban kellett szulnie, rengeteg ver, valoszinuleg szetrepedve, a mehlepenyt kinyomni vagy kihuzni… mindezt ugy, hogy senki nem veheti eszre, hat el sem tudom kepzelni.
KedvelésKedvelés
Nem véletlen, hogy a törvény is külön kezeli a frissen szült anyák csecsemőgyilkosságát minden más gyilkosságtól, mert az egy nagyon más tudati állapot, szerintem az ellen az inkubátor sem megoldás, mert az egy rövidzárlati cselekmény. Az utcára tevéshez képest alternatíva az inkubátor, nem a megöléshez. Én is azt gondolom, hogy ezen leginkább a társadalmi elfogadás segítene, hogy ne jusson egy krízisterhes a kétségbeesésnek erre a fokára.
KedvelésKedvelés
Sziasztok, keresem a szavakat felnőtt örökbefogadottként, de nem találom. :(( Sok a szomorú aspektus a történetben, mégis én valahol az édesanya felelősségét nem látom. Nehéz- nagyon nehéz elhinnem, hogy valaki megszül egy gyereket, a méhében hordja és nem érzi, hogy ő édesanya lenne. Az örökbefogadók pedig “klasszikusan” hozzák a sémákat: ” a gyerek tabula rasa, ki tudja mit hozott a vérével, legyen hálás a kis szerencsétlen”. Itt sokan Szilvi életképtelenségén vannak kiakadva, de honnan tanulhatta volna meg a kislány hogy kell felelősen élni? Végső konklúzió Szilvia is bántalmazott volt, ahogy a vér szerinti édesanyja…. Elnézést kérek mindenkitől az erős szavakért, de engem nagyon felzaklatott ez az interjú. Az a szomorú, hogy bármely örökbeadót kérdeznénk meg, ők is bántalmazó kapcsolatokról mesélnének szerintem….
KedvelésKedvelés
Számomra az a leginkább felkavaró, hogy Szilviáról a vér szerinti édesanyja is és az örökbefogadó szülei is úgy beszélnek, mint egy postai csomagról! Egy hús-vér emberről van szó, aki először a vér szerinti édesanyját veszítette el, aztán pedig az esélyét egy boldog életre, aztán elvesztette az örökbefogadó szüleit is! Én azt csodálom, hogy Szilvia még él és valószínűleg egyetlen okból, mert a gyermekei tartják benne a lelket!
KedvelésKedvelés
En nem erzem, h mint postai csomagrol beszelne melyrepules. Inkabb a ketsegbeesest erzem, hogy mit tegyen.
Es nem attol anya valaki, mert a meheben kihordja.Foleg ugy nem, h megalaztak,ott hagytak, megkinoztak egy felresikerult abortusszal. Ahogy irta, mindenki suket es vak volt korulotte, majd megszuletett a nemvart gyerek, akirol gondoskodott, altala jonak hitt helyre adta.
Ezek utan egyaltalan nem varhato el tole, h mikor felnottkent kvazi visszaadjak, anyai erzeseket taplaljon. Kenyszerhelyzetbe kerult ismet.
Ugyanaz a helyzet, mint mikor tolunk elvarjak, h segitsuk a testvereket, verszerinti szulot.
Kicsit maskepp latjuk Manu, mar az interjumban is leirtam, h van az eletkor, amikor mar nem lehet a szuloket hibaztatni, hanem a kezunkbe kell venni a sajat eletunket. Nem azert, mert elvarjak, azert, mert mert nekunk kell akarni a boldogsagot, nem mastol varni.
Es ez tanulhato. Nem konnyu, de tanulhato. En valamilyen szinten konnyen beszelek, ha akarnek sem tudnek masra tamaszkodni, nekem mar nincs biztonsagi halom. De van gyerekem, aki nem szenvedhet attol, mert eletkeptelen az anyja. Szornyu anyanak ereznem magam, ha az eletunk attol fuggne, h a verszerinti v az orokbefogado anyam kihuzna a bajbol. Ezert irtam, h a ket kisgyereket sajnalom a tortenetben.
KedvelésKedvelés
Én sem érzem úgy, hogy “postai csomagként” gondolna a lányra, de gondoljatok bele, ő megtette érte amit akkor tudott, szülőket adott neki, az akkori lehetőségek szerint ez volt a legjobb választás (kukába dobás, vagy intézet helyett), azt hitte, ezzel el lett rendezve a sorsa, nem tudhatta, hogy mivé lettek ezek a szülők, és egyszer csak megjelentek. Ahogy pofátlanul megpróbálták a nyakába varrni a gyereket 16 év után, inkább ők kezelték úgy, mint egy csomagot. Ilyet nem tesz normális ember a gyerekével. Most mégis megpróbál segíteni neki (nem is csak próbál, tényleg segít is), amit nem mindenki tenne meg. Sajnálom a lányt, tényleg áldozat, de ezen a szerepen túl kellene lépnie, különben nem tud normális útra térni. Mostantól már felnőtt, 2 gyerekes anya, felelős saját magáért, további sorsáért és a gyerekeiért is. Remélem sikerül ezt megértetnie vele a szülőanyának, ha már az örökbefogadó szülei elhagyták szegényt.
KedvelésKedvelés
Bárhogy is beszél a lányról, ha a tetteket nézzük: évek óta próbál nekik segíteni, és hét hónapja a lakását osztja meg a “vővel”. Mindenki gondolja végig, kiket lenne hajlandó hét hónapon át eltartani a saját lakásában, szerintem nem egy hosszú lista. És mennyire lenne ideges a hetedik hónap végén, ha a (más értékrendű, korú, világlátású) személy még mindig ott van, még mindig nem sikerült javítania az életén a tetemes segítség, áldozat ellenére is.
Messze többet tett Emma, mint ami elvárható ebben a helyzetben.
KedvelésKedvelés
ma aprilis 26-a van. Meg mindig itt van.
KedvelésKedvelés
Szabsz határidőt?
KedvelésKedvelés
Igen, 2 honap. En ugy szamoltam ki, hogy annyi ido alatt ossze tudja gyujteni a lakasra valo kauciot es elso havi rentet. Most mar nagyon nehezen viseljuk a jelenletet. Eg es fold vagyunk, es szerintem annak illik alkalmazkodnia, aki “betolakodott” egy zart kozossegbe, es nem forditva. De az nem megy neki.
KedvelésKedvelés
Szilvivel kapcsolatban zömmel egyetértünk, Emmával kapcsolatban nem. Megszülte azt a gyereket, akit sosem érzett a sajátjának, és a legjobb tudása szerint gondoskodott róla, és teszi ezt manapság is, de tényleg, miért is kéne, hogy övének érezze?
Nem ő ült az ágya szélén, mikor lázas volt, nem az ő vállán sírta ki az első szerelmi bánatát, nem a saját szavaival hallja megfogalmazódni a gyerek gondolatait, nem a saját világlátását látja visszacsengni ezekből a gondolatokból, nem ő emlékszik rá, milyen volt a földön hasalva együtt legózni, nem ő tudja, melyik a kedvenc étele, vagy mi a kedvenc színe, nincsenek közös élményeik. Szerintem ez inkább tesz szülővé, mint az, hogy a gyerek kinek a hasában töltött el 9 hónapot. Nem az övé, csak ő szülte.
KedvelésKedvelés
Az is nagyon durva, hogy az örökbefogadó anya védőnő volt, pont az, akinek többek közt dolga lenne észrevenni a családoknál a bántalmazást, és akkor pont ő bántja a saját gyerekét (ja, nem tekintette annak? és akkor másét lehet bántania egy védőnőnek? vele is elbeszélgetnék -csak egy kis ideig-, asszem.)
KedvelésKedvelés
Manuela – és mindenki más! Pontosan ezt gondolom én magam is. Értem az anyát, borzalmas dolgokon ment keresztül, mákszemnyi szemrehányást sem lehet felróni Neki az akkori döntéséért. De ezek a szavak, ezek a jelzők amikkel -jó vegyük úgy, hogy nem a saját gyermekét(???)- illeti…”Nem tartom a lányomnak. Már említettem, random génkombináció” “…két szerencsétlennek”……nos ez számomra kiborító. Mi miatt beszélhet így Szilviáról? Mit tett az a gyerek ellene…? Kérte Ő az életet? Tehet-e Ő arról, hogy anno műhiba miatt mégis meg kellett születnie..? Jó…..demagóg leszek…..Ő kérte anno azt a szerelmi kapcsolatot amiben fogant? Engem az zavar rettenetesen, hogy végig csak az anya szemszögéből ítéljük meg a dolgot, Ő áldozat. Ok. DE akkor Szilvi mi? Könyörgöm…ki tudhatja azt, milyen úgy fejlődni az anyaméhben, hogy közben érzelmi szinten tudja az a bébi, hogy “parazita”? Milyen úgy koraszülötten világra jönni, hogy az anyja tudatosan kerüli a szemkontaktust, hogy akitől a legjobban vágyna a szeretetre, törődésre, gondoskodásra – szinte gyűlöli. Egy csecsemőbe vetíti a saját életének a nyomorúságát, megalázottságát, csalódásait? Milyen lehet többször megjárni a pszhiátriát, öngyilkossági kísérletekben látni az egyetlen kiutat?
Nagyon szeretném leszögezni, nem ítélem el mindezért az anyát, hisz egyrészt nem tudhatom min ment akkor keresztül, és nem ismerhetem azt a lelki állapotot amin ilyenkor keresztül megy egy nő. De, azt gondolom, nem fair így nyilatkozni arról az árváról, aki semmiről nem tehet…..nem fair vele szemben hangzatosan leírni Ő mitől nem a gyereke, a másik mitől igen. Lehet, hogy Ő ezt nem olvassa soha, nem fog ezzel ebben a formában is szembesülni…de könyörgöm….hogy a fenébe ne érezné, hogy a szülő anyja így gondolkodik felőle? Persze, gyönyörűen a “miért baj, ha végre valaki őszinte” kérdéssel legitimáljuk a tényt – az anyja így érez és kész…..csak halkan kérdem…..az érdekel valakit, hogy Ő hogy érez? Tehet-e arról hogy “életképtelenné” lett nevelve…hogy bántalmazó családban kellett felnőnie?
Ha ekkora az ellenállás az anyukában, és a nem elfogadás vele szemben…..miért vette fel vele a kapcsolatot? Ott már megváltozott belátási képesség nem zavarhatta meg. Ha Szilvia egy jó családban, jó neveltetéssel, kellő iskoláztatással megáldott gyermek lett volna az örökbefogadó szülei révén – akkor is ilyen cikk íródna…….?
Egy szó mint száz, egy nagyon felkavaró családi tragédia tovább gyűrűzése és mélyülése számomra a történet. Szilvia legalább olyan áldozat ebben a történetben, mint az interjút adó hölgy. Csak remélni lehet, hogy valami csoda folytán Ő ne azt adja majd tovább amit kapott……..
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
Sziasztok! Ez a történet valóban, rendkívül felkavaró! Valamennyi “szereplője”, óriási veszteségeket tudhat maga mögött. Kívülállóként, viszonylag könnyen véleményez, ítélkezik az ember, még akkor is, ha részben érintett. ( örökbe adóként, -fogadóként, vagy -fogadottként) Mindenki más-más élettörténetben él, amit javarészt “maga ír”, de lássuk be, gyakran módosíthatják ezt, rajtunk kívülálló okok. Ennek a történetnek, (az Én olvasatomban) a legnagyobb vesztese a gyermek (Szilvi), aki esélyt sem kapott egy saját családra. Bár, eszemben sincs rangsort felállítani, mégis azt gondolom, az szülőanya sem sokkal marad el mögötte…A körülményei, a neveltetése, a megfelelő minta és a stabil háttér, stb hiánya miatt, úgy gondolom, nem hozhatott más döntést. A lehetőségekhez mérten, ez a döntés, akár jó is lehetett volna, ha az örökbefogadók fel tudtak volna nőni az általuk vállalt feladathoz. A történet meglepetése mégis az, hogy az örökbe adott gyermek, újra része lett (ilyen, vagy olyan mértékben) a szülőanya életének. Azt, hogy örömkönnyekkel a szemükben, mindent feledve, egymás nyakába borulva, minden ott folytatódik, ahol annak idején abba maradt, senki sem gondolhatta komolyan! Kétségekkel teli, viszontagságos, terhelt kapcsolat lett az övék, amiben nem biztos, hogy bárki hathatós segítséget tud nyújtani. 😦
KedvelésKedvelés
Szia Tünde, üdv a blogon.
KedvelésKedvelés
Hűha! Ez tényleg a való élet. Ami persze nem fekete-fehér, de rosszul vagyok a szülők viselkedésétől, hogy bántalmazták a lányukat. A másik gyerekük vérszerinti volt? Az interjú szerint vele sem foglalkoztak, vajon őt is bántalmazták?
Azt olvastam, abortusztúlélők sokszor próbálkoznak öngyilkossággal az abortusz évfordulóin.
Egyébként Emma úgy érzem (és remélem) a te életed jól alakul, okos vagy, talpraesett és kreatív. Nagyon remélem Szilviéké is megoldódik, de sajnos tényleg nem lehet másokat megmenteni, ha nem akarják ők is. Bárcsak sikerülne nekik is. Nem érezted, hogy a szülővé válástól felelőségteljesebbek lettek? Ha csak egy icipicit is, akkor van remény. Én reménykedek. Valami kis talpraesettséget azért csak örökölt. Hiszen írtad, az iskolában próbált segítséget kérni, ez nagy bátroságra vall. Veled sem törődtek a szüleid (sőt Manuélával egyetértek, szerintem is bántalmaztak), és mégis sikeres lettél.
KedvelésKedvelés
Szerintem az, hogy Szilvi felvállalta a gyereket a nehéz anyagi és szociális körülmények ellenére nem fricska Emma felé, vagy nem elsősorban az. Sokkal inkább onnan ered, hogy szegény lány kötödni szeretne, szeretetre és szeretni vágyik. Ezt eddig senkitől sem kapta meg, hiszen bár Emma igyekezett a sorsáról gondoskodni, nem szerette, és sajnos az örökbefogadók sem. Hihetetlen fájdalmas lehet így élni. A gyerektől legalább van esélye szeretetet kapni. Más kérdés, hogy szellemileg nem érett rá.
KedvelésKedvelés
Igy van, nem elsosorban fricska volt. Szeretethiany. A fricska resze a rendszeres orrom ala dorgolgetes. A masodik gyerekre viszont nem talalok mas magyarazatot. A “veletlen becsusszant, es a multamra valo tekintettel nem vallalom az abortuszt” meg talan elfogadhato. De Szilvi mar az elso utan folyton a testverrol beszelt, es a fricskak akkor is jottek, ha megkerdeztem van-e lakasuk, jovedelmuk, stb., hogy a “gyerek felnevelesehez eleg a szeretet”. De hiszen az elsohoz sem volt eleg. Kellett masok segitsege, hogy ne haljanak ehen…
Es persze, erdekes modon, epp akkor csusszant be a masodik, amikor mar megigertem, hogy segitek, es megkezdtuk az elokeszuleteket. Azert nem ma jottem a falvedorol. Olyan, mintha nekem szulne a gyerekeket. “Nem vallaltal? hatat forditottal? Itt van, akkor tedd meg ujra, ha mered.”
Es amikor kiderul, hogy nem lehet zsarolni erzelmileg, foleg nem abnormalis vegtelensegekig, akkor mar nem is beszel velem tobbet. Mar nem vagyok fontos.
Nehez ezt elmagyarazni, de mindannyian tudjuk, amikor “atlatunk a szitan”.
KedvelésKedvelés
Én azt hangosítanám ki, hogy hét hónapja Emmánál lakik a “veje”. Én, ilyen korú családos nőként frászt kapnék, hogy hónapokig az otthonomban élne egy feleannyi idős, más értékrendű, végzettségű, világlátású valaki. Akinek ráadásul ez az utolsó esélye.
KedvelésKedvelés
Koszonom Zsuzsa. Bar a problemank nem azzal van, hogy egy idegennel kell megosztanunk az otthonunk. Eloszor is, mi kulfoldon elok megtanuljuk megosztani idegenekkel a hazat, lakast. Nehez ugy ujra felepiteni az egszinteciadat anelkul, hogy ne lennenek lakotarsaid az elejen. Idegen emberek, sokszor idegen kulturabol. A korkulonbseg sem oriasi problema, a “vejem” a fiam korosztalya, ismerem az erdeklodesi koruket, a “lingo”-t.
A problemat a felismeres okozta, hogy ez a par nem fogja tudni megoldani az eletet. Hiaba segitek. A vejem szeptember vege ota itt van, de februarban dolgozott eloszor. Ez meg mindig nem volna baj, sehol sem konnyu munkat talalni mostansag. De a lelkesedese kb 2 hetig tartott. Utana teljesen elhagyta magat, delutan 1 elott fel sem kelt, nem segitett a haz korul, a konyhaban. Rettenetesen trehany es igenytelen. Nem bantom, a fiam sem sokkal kulonb, ez a korral jar.
Na de neki van 2 gyereke!!! Nem fult hozza a fogam, de mas valasztasom nem volt, nevelnem kellett, amennyire ez ilyenkor lehetseges. Sokat beszelgettem vele, hogy megertsem a motivacioit, es megertessem vele a felelosseget. Kozben olyan sztorik derultek ki a gyerekkorarol, amikrol azt hettem csak amerikai getto filmekben leteznek. Tudom, hogy nem az o hibaja, hogy pl nem tud egyedul tervezni. Vagy az idejet beosztani. Vagy hogy miert fontos reggel felkelni, amikor munkat keresel… Hogy nem tudja megkulonboztetni a mososzer tablettat a vizlagyitotol. De ott vagyok, es mondom, es mondom, amig megtanulja. A torekvest nem tudom neki megtanitani. Az belulrol kell, hogy jojjon.
Aztan kozben a szuleshez nagyon kozel, amikor Szilvi raeszmelt, hogy o mar nem fog tudni ide kijonni idoben, meg kellett oldani, hol fog szulni, mert a lakasban, ahol laktak mar aktualis volt, hogy a villanyt is kikossek a gaz utan. Probaltam segiteni, es mindenhonnan azt az informaciot kaptam, hogy mivel az apa nincs is jelen, es meg apasagi nyilatkozatot sem tett, mielott ide kijott, nagyon valoszinu, hogy a gyamugy el fogja venni toluk mindket gyereket.
Es nem torodtek vele. Annyit reagaltak ra, hogy nem fogjak, ne aggodjak. Szilvit nagyon kemenyen ki kellett osztanom, hogy legalabb a terheskonyve legyen rendben, a kotelezo szuresekre sem ment el. Kozben mindig azt is el kellett neki magyaraznom, hogy a fiammal pont ugyanigy beszelek, ha nem ert a szep szobol. Az o erdekukben. Azt is elmagyaraztam neki, hogy nem segithetek neki tobbet mint a fiamnak. Marpedig ot ugy neveltem, hogy tudja, hol a hatar, hogy elvarom, hogy onallo legyen, es ne arra szamitson, hogy majd ha “gaz van, anya megoldja”. Felreertes ne essek, nem anyaszerepben nevelek. Segitek egy idegennek, egy palyakezdo felnottnek, aki nem kaphat tobb tamogatast mint a fiam. Szilvinek azert magyarazom mindig a fiammal valo osszehasonlitas kontextusban, hogy ne kirekesztettnek erezze magat. Mindig oszinte voltam hozza, de az erzeseit is mindig tiszteletben tartottam.
Szoval nehez idoszak volt. Muszaj voltam a sarkamra allni, mert ez mar az idegeimet orolte, es semmi ertelmet nem lattam a felajanlott segitsegnek. A vejemmel leultem egy utolsot beszelni januarban. Mondtam neki, hogy igazabol nincs semmi motivacioja, hogy munkat talaljon (mert ugye 2 gyerek nem volt eleg eros motivacio), es az o erdekeben az a legjobb, ha kituzunk egy idopontot. Ha addig nem talal munkat haza kell mennie. Azt is mondtam neki, rabizom, mennyi idot ad maganak, mert nem miattam fontos, hogy elmenjen. Egy honapot adott maganak. Es 2 het mulva volt munkaja.
A szigoru nevelesi modszerem meghozta a gyumolcset. Nyomas alatt tudott teljesiteni. Most aaz elso lakberre es kauciora valo felrerakas az uj problema…..
A szomoru az, hogy ha ez a fiammal tortent volna meg (hatarido, szankciok) vagy akar egyikevel a sok magyarnak, akinek itt mar segitettem, o utana megkoszonte volta. “Anya, igazad volt”
A vejem azota keves dolgot oszt meg velem, Szilvi pedig ugy referal a tortentekre, hogy “kiraktam oket”. Kihangsulyozom, nem az o hibajuk. Nem volt reszuk nevelesben. Nem hogy szuloi nevelesben nem, de sajnos mindkettonek ugy hozta az elete, hogy nem volt egy tanar, egy idosebb kollega, egy szomszed, akitol megtapasztalhattak volna azt.
(azt mondjuk nem ertem, hogy ha valakitol segitseget varok, akkor miert nem fogadom el a tanacsokat, es a jatekszabalyokat)
KedvelésKedvelés
Szia Zsuzsi! Köszönöm az üdvözlést! 🙂
KedvelésKedvelés
Felkavaro es elgondolkodtato. Nagyon szeretem ezt a blogot, pedig harom vsz gyerek anyjakent semmilyen formaban nem vagyok erintett.
Emmanak: le a kalappal a lelkierod es az emberseged elott! A legjobbakat kivanom!
KedvelésKedvelés
Szia!
Üdv a blogon, és örülök, hogy olvasol.
KedvelésKedvelés
Feldmár Andrásnál olvastam, hogy a szeretet (remélem jól idézem) egy magas szintje “az a megvalósított fogadalom, hogy tudnálak bántani, de nem foglak”. Ez Emma részéről megvan, mivel szüleit nem akarja megbántani az örökbeadás történetével, holott elég nehéz csomagot kapott tőlük, a “vejét” befogadja és a vsz lányán segíteni próbál. A vsz lánya úgy érzem még nem “érett meg” erre, ráadásul biztos nagyon nehéz neki úgy segíteni, hogy közben ő mindig az elutasítottság szemüvegén keresztül lát mindent. De a játszmázással, zsarolással, fenyegetőzéssel szemben az egyetlen működőképes módszer tényleg a felelősségnek és a határoknak a pontos kijelölése, ebben óriási tisztelet Emmának.
Durvák a gerenációkon átívelő párhuzamok.
Emma és Szilvi esetében is szüleik által hangoztatott “csalódást okozott” érzés.
Nem tervezett terhességek, fizikai / lelki bánatalmazás.
Emma az elmondottak alapján bizonyára szembesítette a vsz szüleit illetve a vsz lánya is az Öf szüleit azok sikertelenségével és/vagy boldogtalanságával, amit azok mindkét esetben elutasítással tudtak csak kezelni.
Nagy különbség viszont a talpra állás képessége, amit szerintem nagyon érdekes lenne kibogozni, hogy kiben miért van meg és kiben miért nincs illetve hogyan fejleszhető? Ez hány évesen és mennyi mindennek a hatására változott meg Emmában, az áldozat szerepéből való kilépés motivációjára?
Nagyon sok erőt, vidámabb történeteket, feltöltődést és feloldást (megbocsátás, elfogadás, elengedés, magunk és mások felé) kívánok Emmának a hamarosan keződő beszélgetések nyomán!
KedvelésKedvelés
Ez talán a legmegrázóbb történet, amit olvastam itt, a blogon. 😦 Nem is tudom, hol kezdjem. Épp ma olvastam valahol, hogy az erős emberekre többet mér a Sors, de úgy érzem, ezúttal túlzásba esett. Én szakemberként és leendő örökbefogadóként is mindig úgy gondoltam, hogy a lehető legnagyszerűbb dolog, amit egy olyan vér szerinti anya tehet a gyermekéért, aki egészen biztosan nem tudná felnevelni őt, az az, ha örökbe adja, és ennek a nagyon kemény, nagyon nehéz döntésnek a meghozataláért ismeretlenül is tisztelet illeti. Sokkal könnyebb lenne a munkám és örökbefogadóként nekem és a sorstársaimnak is a helyzetünk, ha erre több életadó anya lenne képes lelkileg és szellemileg. Ehhez nem nőtt még fel a társadalom, amennyire látom, az örökbe adó anyák nagy része nem lemond, hanem önhibájából megszűnnek szülői jogai, és a gyermek így válik örökbe adhatóvá (sokszor sok év után, amikor már szinte nullára csökkentek az esélyei egy boldog, családi életre). A történet arra is felhívja a figyelmet, amivel szintén a munkámban szembesülök sokszor, hogy a családi tragédiák megismétlik önmagukat: szeretetlen, akár “csak” érzelmileg is elhanyagoló, bántalmazó családban felnőve, ilyen mintát látva csak ugyanezt lehet továbbadni is, úgy tűnik, még akkor is, ha mindez “csak” tudat alatt dolgozik (hiszen nem a vér szerinti anya nevelte fel a gyermeket, így direktben nem adhatta át neki a saját gyermekkora keserű tapasztalatait). Sőt, még egy generációval fentebb is léphetünk a boldogtalan, szeretetlen gyerekkor átadásában, hiszen ahogy olvasom, Emma édesanyja maga is állami gondozásban nőtt fel…
Nagyon jó kezdeményezés örökbe adó anyák történeteit olvasni, tanulságos, de (talán pont ezért) fájdalmas is. Ez az anya kvázi idegenként segít a lányának, és szerintem csak felerősíti benne a talán soha fel nem dolgozott bűntudatot a keserű csalódás, amikor szembesült azzal, hogy az örökbefogadók (akikben megbízott, akikre ő maga mondott annak idején igent, és rájuk bízta a gyermekét) hogyan bántak a lányával. Egy ilyen találkozás gyermek és életadó anyja közt mindig felkavaró lehet, de ha a gyerek ráadásul ilyen örökbefogadó családban nőtt fel (amiből, bízom benne, azért nem túl sok van), akkor ez a találkozás, ez a kapcsolat szerintem kibírhatatlanul fájdalmassá válhat, pont a felerősödött, újra megpiszkált, és elemi erővel feltörő bűntudat miatt. Valahol határt kell szabni ennek a segítségnyújtásnak, bárki is az alanya. Egyrészt az nem segít a bajba jutott félen, ha mindig mindent alá tolnak, akkor Szilvi sem tanul meg (ahogyan eddig sem tudott) a maga lábára állni, maga találni megoldásokat a saját és a családja problémáira, ha mindig rátestálhatja valakire (bárkire!) ezt a kötelezettséget. Másrészt Emma azzal sem húzza ki őt a bajból, ha kockára teszi érte a maga és a családja életét. Azzal nem lesz könnyebb senkinek, csak még többen tönkre mennek.
KedvelésKedvelés
Nagyon megrázó a történeted, és kívánok sok erőt neked. Ha a szüleid helyébe képzeled magad, te nem szeretnél tudni róla, ha volna egy eltitkolt unokád? Nem tudnák Szilvit ők segíteni, hiszen ők Magyarországon élnek? És rájuk nem haragudhat, mert hiszen nem is tudtak róla. Persze te tudod mindezt megítélni, nem én.
KedvelésKedvelés
Szia!
Üdv az olvasók között!
KedvelésKedvelés
Szia Nina. Az elmult 2 evben elveszitettem mindent amiert eletemben dolgoztam, hogy a szuleim ne keruljenek utcara, apam nehany rossz anyagi dontese miatt. En pont azert nem szeretnem, ha belefolynanak, mert ismerem oket, es segiteni probalnanak. Ismerve Szilvit, ez elobb-utobb szamlak kifizeteset, nagybevasarlast es egyeb anyagi termeszetu dolgokat von maga utan. Aztan majd kapom a telefont, apam sirva konyorog, hogy kuldjek neki penzt, mert nem tudja fizetni a reszleteket. Koszonom, ebbol nem kerek. Ha lenne mibol adnom, lehet megfontolnam (irtam mar elotte, nem hiszek a “kifizetem helyetted” nevelesi erejeben). De jelenleg mar az is megterhelo, hogy 7 honapja tomok egy extra ehes szajat…
KedvelésKedvelés
A nevelés erejében elég bizarr megfogalmazás annak tükrében, hogy ezt a kislányt nem nevelte senki, nem kapott szeretet egész életében, nem tanították meg semmi olyasmire, amitől boldogulni tudna az életben. És egy biztos, erről ő nem tehet egyedül. Remélem talál majd valakit aki támasza lesz és szeretni fogja, hogy boldogulni tudjon az életében. Megérdemelné. Mindenki megérdemli!
KedvelésKedvelés
es szamomra nagyon nehez a szuleim helyebe kepzelni magam. A fiam sosem titkolna el, hogy van egy gyereke. De meg a lehetoseget sem. Masreszt pedig, bennem sem mozgat meg semmit, hogy van 2 unokam. Nem tartom oket unokaimnak. Az interjuban is es a kommentekben is kifejetettem, hogy nem a genetika tesz valakit csaladtagodda.
KedvelésKedvelés
Kedves melyrepülés!
Várakozó örökbefogadóként anno április elején nagyon felkavart engem is a cikk…
Most újraolvastam a kommentekkel együtt, és érdekelne, hogy azóta mennyire sikerült egyenesbe hozni a dolgokat…
Hiszek abban, hogy ha irányítottan foglalkozunk dolgokkal (és itt többünket érzelmileg erőteljesen megmozgatott a történeted, és sokan gondolatban, szóban kívántuk, hogy bárcsak mindannyiotok számára a lehető legjobban alakuljon a folytatás…), akkor energetikailag megváltozik az adott szituáció, így az azt követő történések dinamikája is.
Előre is köszönöm, ha hajlandó vagy megosztani velünk az azóta történteket, és szívből remélem, hogy az elmúlt hónapok alatt sokat javult a helyzet….
KedvelésKedvelés
Ez a nő nagyon kemény és kegyetlen. Ugyanolyanná vált mint a szülei. Ilyen jelzőkkel illenti az elsőszülöttjét…. épp olyan szomorú mint az élete.
Az pedig amikor egy gyerek megfogan mindig két ember felelőssége, mint ahogy az is, ha már nem ő neveli(egyedül a társadalmunkban az apák felelősség alóli állandó felmentésekkel értek vele egyet- hogy ez mekkora abszurdum) gondoskodjon megfelelő nevelőszülőkről. 😦 Szilviát igazán sajnálom, hogy ez jutott neki.
Fú az ilyen embernő azzal nincs tisztában, hogy a magzat fogantatása pillanatától mindent ért és az ahogy érzett iránta az kivetült. Bizonyított, hogy azok az emberek akik öngyilkosságot követnek el vagy hajlamuk van rá, azokat abortálni alarták anno a szülei. Feldmárnak is van erről egy érdekes előadása.
Az életadó oly vastagon benne van a gyerek viselkedési és életvezetési problémáiban, hogy sírok. A hárítással lehet erőlködni, de jobb lenne csak magába nézni. Egy ártatlan életet menthetett volna meg tisztán ha megpróbál felülemelkedni az őt ért sérelmeken, sokaknak sikerült már. Ennyire sterilnek lenni az egyikkel és imádni a másikat… olvasni is fáj.
KedvelésKedvelés
Szerintem pedig nagyon is intelligensen kezeli a helyzetet, persze nem könnyű egy olyan országban, ahol egy nő attól egyből “kemény” és “erőszakos” lesz, hogy önmagára is gondolni mer.
KedvelésKedvelés
Én továbbra is azt hiszem, hogy a jogokkal együtt a kötelezettségekről is lemond az életadó. Hogy ha azon nem háborodunk fel, hogy a gyerek este miért nem az ő fülébe súgja, hogy “Szeretlek, Anyukám”, meg saját gyereknek tartjuk őket és igazi szülőnek magunkat, akkor milyen alapon háborodhatnánk fel azon, hogy nem húzza ki a vsz. anya a MI gyerekünket a szarból?
Szóval én még mindig mélyrepüléssel értek egyet ebben.
Katával van épp folyamatban egy vitánk arról, hogy hány anyja van a gyerekeinknek, és hogyha én azt állítom, hogy az enyémnek egy, az tiszteletlenség-e a vérszerintivel szemben.
De én tényleg azt gondolom, hogy az én gyerekemnek egy anyja van, akkor is, ha élvezni kell az anyaságot, meg akkor is, amikor épp majd az esetleges terhesebb oldala kerül előtérbe. Mert én vagyok érte felelős, én ismerem, én szeretem nap mint nap, nekem kell anyjaként funkcionálni, és normális esetben ez nem működhet úgy, hogy nem baj, ha én csődöt mondok, mert úgyis van másik anyja. Nincs. Az én gyerekem az én felelősségem, megkaptam a csomagban a jogok mellé a kötelezettségeket is, nem megosztva, hanem mindenestül. Ez szerintem egyáltalán nem zárja ki, hogy emberként tiszteljem a szülőanyát, vagy hálás legyek neki, nem implikálja a lenézést vagy a megvetést.
Szóval én Alma hozzászólásában az alapvetést találom hibásnak. Mindjárt könnyebb lenne megérteni mélyrepülést, ha elfogadnánk, hogy nem ő az anyja Szilvinek. Máris nem furcsa, hogy nem imádja, hogy nem akar érte felülemelkedni önmagán, és nem akarja bármi áron megmenteni. Így is rengeteget tesz érte. Miközben az anyja (aki ezt a pozíciót elvileg felelősen vállalta) bántalmazta és otthagyta. EZ a tragédia.
Btw: Zsuzsa, nem tudni, mi van velük azóta?
KedvelésKedvelés
Én úgy tudom, a “vő” végre elköltözött, és megszakadt a fiatalokkal a kapcsolata.
KedvelésKedvelés
Először is: örülök, hogy rátaláltam a blogra!
Másodszor: én nem ítélkeznék ilyen könnyen, mint Alma. Nekem az jött le a történetből, hogy “mélyrepülés” megpróbált normális nevelőszülőket találni: ők akkor teljesen normálisnak tűntek. Nem az ő dolga ellenőrizni azt, hogy azok is maradtak-e. És azt is kétlem, hogy annyi évvel ezelőtt bárki tisztában lett volna azzal, hogy a magzat terhesség alatti “élményei” mennyiben befolyásolják majd a fejlődését. (Mellesleg én csak arról tudok, hogy a nem kívánt gyerekek általában kisebb súllyal születnek, de a “nemkívánatosság” későbbi hatásairól semmit.) Feldmárnak elég sok “érdekes” véleménye van, ez az öngyilkosság-abortusz dolog szerintem nettó baromság, max. korreláció van a kettő között, de még az se magyaráz semmit, és nem is lehet minden esetre ráhúzni. A tudományos bizonyítékokat is szívesen olvasnám a kettő közötti kapcsolatról, mert anélkül ez csak egy vélemény.
Egyébként engem is megérintett a történet és nagyon érdekelne, hogy mik a fejlemények, már ha publikus a dolog.
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
Ezzel az a bajom, hogy ha nem örül az anya a magzatnak, akkor mit csináljon? Erőszakolja meg magát?
Ahhoz képest, hogy ő abortuszra ment, elég jó döntést hozott a mégis megmaradt gyerek sorsáról.
Valóban volt egy ilyen vizsgálatsorozat, ha jól emlékszem, Csehszlovákiában, azokról a gyerekekről, akiknek az anyja
kétszer is megpróbált jelentkezni az akkori abortuszbizottságnál, de elutasították a kérelmüket. És persze az jött ki, hogy ezek a gyerekek mindenben rosszabbul teljesítettek, mint a várt társaik, többen kerültek börtönbe, rosszabb végzettséget szereztek stb.
Csakhogy, szerintem nem evidens, hogy ez csak a magzati elutasítás következménye. Nyilván volt oka, hogy a nők abortuszt akartak, rossz szociális körülmény, családi helyzet, ilyesmik, amik nyilván a gyerek felnevelése során is hatottak.
http://www.huffingtonpost.com/david-a-grimes/abortion-denied-consequences-for-mother-and-child_b_6926988.html
A környezetemben is van olyan felnőtt, akit annó el akartak vetetni, a bizottság elutasította, aztán felnevelték és imádták, sikeres ember lett belőle.
KedvelésKedvelés
Szia, köszönöm az üdvözlést! 🙂
Azt hiszem, félreértettél – én abszolút “mélyrepülés” mellett vagyok, szerintem abban a helyzetben, amiben ő volt, a lehető legjobb döntést hozta azzal, hogy örökbeadta a babát. Hihetetlen bátorság és önzetlenség kellhet ahhoz, hogy valaki ezt végigcsinálja. Én becsülöm érte.
A nem kívánt terhességekkel kapcsolatos kutatást is csak azért hoztam fel, mert Alma konkrétan azt írta, hogy ha valaki öngyilkos akar lenni (=lelkileg sérült, vagy mentális beteg), az azért van, mert nem akarták őt. Holott a kutatásokból csak annyi derül ki, hogy a kevésbé akart gyerekek nagyobb eséllyel születnek az átlagnál kisebb súllyal. Ez így önmagában semmi, elég sok gyerek születik kicsi súllyal amúgy is, ráadásul ez csak egy korreláció, még az okokról sem mond semmit. (Ha jól látom, te is ezt írtad most, és ebben egyetértünk.) Ennek fényében Alma állítása erős csúsztatás. Persze, hogy lehet a nem kívánt babákból is egészséges, boldog felnőtt! A sorsunk nem az anyaméhben dől el 🙂
KedvelésKedvelés
Almának is írtam, csak itt jött ki belőlem.
KedvelésKedvelés
Sziasztok 🙂
Azóta kicsit csillapodtam, nagyon felzaklatott ahogy olvastam ezt a cikket. Elismerem, nem tudok objektív lenni ebben a helyzetben. Sajnos szívből gondolom, hogy minden gyerek ajándék, mégha a körülmények nyomorultak is. Egyszerűen nem tudok együttérezni ezzel a nővel, megértem talán, inkább elfogadom, hogy ilyen is van, de akkor is rossz olvasni ezt most is mikor újra átfutottam rajta hátha pozitívabban tudok nyilatkozni. Több történettel találkoztam itt, ők valahogy szerethetőek lettek, megértettem őket.
A fenti vizsgálatokról, amiket szóbahoztam csak ennyit tudok, meg hogy Feldmár saját pácienseit vizsgálta az ügyben. Az abortuszos videót viszont láttam, ahogy az apró magzat menekülni próbál az őt gyilkoló tű elől. Biztosvavyok benne, hogy mjndennek van lelki lenyomata, és az élet rajtjánál igenis számít.
Persze sok szeretettel minden sebet be lehet gyógyítani, de tényként kezelem, hogy ennek is köze van egy gyerkőc sorsának alakulásában, illetve ha nem figyelnek oda erre azok akik nevelik a kicsit.
KedvelésKedvelés
Elnézést a számos elgépelésért..sajnos még nem jöttem rá hogyan tudom javítani a kommentjeimet.
KedvelésKedvelés
Be lehet tiltani az abortuszt, de nem lehet törvényileg előírni, hogy egy anya szeresse a gyerekét.
KedvelésKedvelés
Ezektől az alábbi szerzőktől egyszer hallottam egy előadást, és ők hivatkoztak arra is, hogy volt egy olyan kutatás is, hogy öngyilkosságnál-öngyilkossági kísérletnél korrelál az öngyilkosság elkövetésének-próbájának a napja azzal a nappal, amikor az anya beadta az abortuszkérvényt (Hidas György – Raffai Jenő – Vollner Judit: Lelki köldökzsinór – Beszélgetek a kisbabámmal ).
Ugyanakkor viszont nincs olyan, hogy egy életben csupa jó dolgok lennének, egyszerűen mindenki kap valahol-valamiben nehézségeket, próbatételeket, mindenki életében van-lesz igazán nagy fájdalom, tragédia is, és mindez ugyanúgy része az életnek, és ezzel együtt kell megpróbálni boldogulnunk. És közben az is igaz, hogy senki nem bír el végtelen mennyiségű terhelést, mindenkinek megvan a maga mindenféle határa, tűrőképessége. És más dolog általános szinteken elvekről beszélgetni, és más egy konkrét ember életéről. Szerintem egy határon túl egyszerűen nem lehet véleményt mondani egy másik ember konkrét életéről, mert még nem jártunk az ő cipőjében, és nem is fogunk.
KedvelésKedvelés
(ui., én teljesen képtelen lennék állást foglalni abortusz ügyben, — de mivel pl népszavazás sincs a kérdésben most, tehát rákényszerítve sem vagyok…, csak leírtam ezt a kutatási eredményt, és sem ellenérvnek, sem pro érvnek nem szántam.)
KedvelésKedvelés
Ó félreértettetek, bár lehet hogy nem, mert valóban abortuszellenes vagyok. Ugyanakkor a cikkben az abortusz tényét valószínűsíthető visszavezető okként jelöltem meg Szilvia félresiklott életútjáért. Nyilván a szeretethiány ami végigkísérte az eddigi életét nagyban közrejátszik ebben, hiszen nincs életvezetés, támogatás.
A szülőanyát nem az abortusz miatt nehéz elfogadnom, hanem a gyűlölet amit a magzat felé érzett azt nem értem meg és nem érzem át. Hiszen a férfi aki az apa bolt talán jobban megérdemelte a haragját mint egy ártatlan gyerek aki aztán megfogant és ő parazitaként érzékelte.
A kemény megfogalmazás az és a kontraszt ahogy a másik gyerekéről vall, az számomra nagyon mély.
Ugyanakkor próbált a már felnőtt gyereken segíteni ez plusz pont.
Abban egyet kell hogy értsek, hogy nincs jó állásfoglalás abortuszkérdésben mert mindkét oldalon van kivétel, pro és kontra.
És abban is egyetértek többetekkel hogy minden élet más elítélni senkit nem lehet.
De hidegen se hagy.
KedvelésKedvelés
Én mégis Szilvit sajnálom, mert ő nem tehet semmiről. Nagyon kevés ember tud ilyen nehéz életúttal jó döntéseket hozni. És nem tudom az anyát felmenteni minden alól, az örökbefogadást így intézni nagy felelőtlenség volt. Nem kisebb, mint most Szilvi döntése!
KedvelésKedvelés