Örökbe.hu

Vendégposzt. Gál Magdolna örökbefogadó szülő gondolatait adom közre. Magdi egyedülállóként négy, egészségi problémával küzdő kisgyermeket fogadott örökbe, akik ma 20 és 30 év közöttiek. Látásmódját áthatja keresztény hite. Az örökbefogadott gyermek eredendő traumájáról szóló előadása az Együtt az Életért Egyesület várakozói találkozóján hangzott el április 11-én, ennek kéziratából közlök egy részletet.

Sok és szerteágazó a problémakör, ha az örökbefogadásról beszélünk. De az egyik központi kérdés, amiből a többi is sokszor magyarázható, az az „eredet sebé”-nek nevezett létállapot.

A természetes módon családba születő gyerek számára mi sem magától értetődőbb, mint hogy ő a szüleié, akik legjobb tudásuk szerint gondoskodnak testi-lelki szükségleteiről. Élete a szüleiéből nő ki mind biológiailag, mind szellemi síkon, „a szerelem gyümölcse” ő, identitása megkérdőjelezhetetlen. Persze tudjuk, hogy a vér szerinti családjában élő gyermekek közül is sok sérül, mert mindez nem mindig ilyen optimálisan történik. Mégis, a pszichológusok szerint olyannyira fontos ősbizalom, amely az élethez való kapcsolatát megjellegzi a gyermeknek, itt, a magzatkortól kezdődően az önállósodás első korszakáig, tehát egy-két éves korig alakul ki – vagy nem alakul ki tán soha…

Az ősbizalom fogalmát régóta használja a lélektan, de néhány gondolat álljon itt is erről. Fontos tudni, hogy a szülői gondoskodás folyamatában ez afféle „alapkőletétel”, valamiképpen a gyerek életkedvét, örömre való hajlandóságát, a világ jóságába vetett hitét, s ezeknek következményeként a teherbíró képességét, a benne rejlő adottságok kibontakozásának legalapvetőbb feltételét teremti meg az anya és az apa.

Mivel ez a tapasztalat nagyon korai, a személyiség legmélyén rejlik a továbbiakban, léte vagy hiánya csak hatásaiban mutatkozik. Az alkat, a karakter jegyei elleplezhetik, mindenképp árnyalják, – de tulajdonképpen az ősbizalom minősége erősen befolyásolja, hogy a gyerek adott személyiségjegyeiből melyik változat fog megvalósulni: a gyönge, a középszerű vagy a kiváló… Ez a minősítés itt nem a teljesítményére vonatkozik, hanem a személyiségére. Az átlagos vagy épp átlag alatti képességű gyerek is remekül megállhatja a helyét és boldoggá lehet, ha kihozza magából mindazt, ami lehetőségként benne szunnyad. És mindez fordítva is áll: a zseniális adottságok sem boldogítanak, nem tesznek automatikusan sikeressé, ha rosszul használják őket, vagy épp bennrekednek hordozójuk énjének ingoványos alapjaiban.

Szerencsére mindez talán nem ilyen végzetesen determinisztikus, és semmiképp sem jóvátehetetlen, ha ez a korai élmény sérül vagy nem teljes. De az tény, hogy kialakulásának imprinting (korai, időhöz kötött bevésődés) jellege van, vagyis a személyiség ekkor teljes „plaszticitásával” várja és befogadja ezt a tapasztalatot, és ha ebben a korai életszakaszban nem nyomódik bele a személyiségbe, hogy a világ egy jó hely, és én is jó vagyok, később sokkal nehezebben pótolható és sokkal több időt kell rászánni.

Ezért tudni kell, hogy ez az a terület, ahol az örökbefogadó szülőknek egy mély sebet kell gyógyítaniuk. Illetve közreműködniük a felgyógyulásban, mert a gyereknek magának kell megbirkóznia a feladattal ahhoz, hogy valóban övé legyen a megoldás. Jobban vagy kevésbé, sorstól és alkattól függően, de ebben az eredendő bizalomélményben minden anyjától elszakadt gyermek hiányt szenved. Könnyen elfedheti a sebet egy optimista alkat, a humorérzék, vagy akár egy kolerikus, önérvényesítésre erősen „programozott” gyerek természete. De mindez ne tévesszen meg minket.

Mivel az ősbizalom lényegéhez tartozik, hogy egy világra jött emberke azt az első tapasztalatot szerzi, hogy itt engem vártak, kívántak és most nagyon szeretnek, hogy értem van a világ, és a puszta létem a legnagyobb öröme szüleimnek, – ezért sajnos, minden örökbe adott gyerek megélt valamiféle, ezzel erőteljesen ellentétes élményt. Ahogy a szülőanya érzelmileg és aztán fizikálisan is lemond, elszakad gyermekétől, a szakítás nyoma valamiképp bevésődik, nyomot hagy a kicsi érzelmi világában. A csecsemő pszichésen is ugyanúgy sérülékeny, mint testi mivoltában, ugyanúgy gyöngébb és sebezhetőbb, mint a már érettebb gyermek. De mivel ez a tapasztalat feldolgozhatatlan és öntudatlan, elmerül a mélyben.

A gyermeki identitás eredője a szülő. Azt szoktuk hangsúlyozni, hogy milyen lényeges, hogy tiszta és figyelmes szeretetet kapjon, hogy fontossága teljes tudatában cseperedjen a gyerek, és ez igaz is, fontos is. De nem emlegetjük, tán azért, mert természetesnek tartjuk a testi származás tudatának fontosságát: azt, hogy én azért vagyok az, aki vagyok, mert más nem is lehetnék. Mert én születtem, és nem más. Mert „belőlük nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága”(Radnóti).

Ez az élmény teljességgel hiányzik az örökbefogadott gyermek belső világából. „Milyen jó, hogy engem fogadtál örökbe! De miért engem választottál, miért nem mást?” – kérdezte egyszer az egyik lányom. Ez a vallomás a dolgot pozitív oldaláról közelíti meg, de még ebben is benne rejlik a véletlenszerűség, az esetlegesség tudatának fájó tapasztalata. Ez olyan kérdés, amire tulajdonképpen nincs válasz. Illetve az egyetlen hiteles választ csak az életünk adhatja meg: mert Te vagy te, mert Te kellesz, és senki más. De ez nem jön olyan azonnal és magától értetődően, mint a testi származás esetében. Ráadásul a szeretet természetéhez tartozik, hogy nem tesz jót neki, ha bizonygatásra, igazolásra szorul.

A kisgyerek fejlődésének természetes útja az azonosulás a szülővel. Éntudata, önmagáról alkotott képe a Nagy Te-vel, a szülővel való kontaktusból sarjad. Az elfogadottság élménye és az utánzásra való erőteljes hajlam neveli – növeli a kisgyermeket. De létezik egy harmadik összetevő is, amelyet ritkán veszünk figyelembe, újra tán épp azért, mert magától értetődőnek tartjuk. Ez megint a biológiai kapocs szülő és gyermek között, egymáshoz tartozásuk megkérdőjelezhetetlensége. Gondoljunk csak arra, mennyit hallja egy kisgyerek, hogy apjára vagy anyjára hasonlít, hogy „egészen az apja” vagy „tiszta anyja!”, vagy éppen valamelyik másik felmenőjéhez hasonlítgatják. Igaz, ez megesik olykor az örökbefogadott gyerekkel is, ha valaki nem tudja a hátteret, de az erre adott reakció már igencsak különböző! Amíg a vér szerinti szülő vagy kihúzza magát, vagy épp házastársa jegyeit mutogatja buzgón a gyermeken a hasonlítgatónak, addig az örökbefogadó először zavarba jön, és nem igazán tudja, hogy reagáljon. Még jó, ha másodiknak eszébe jut rámosolyogni a gyermekére. Ezek apró, metakommunikatív jelek, de a gyerekek roppant fogékonyak ezekre, és ilyenkor az rögzül, hogy valami nincs rendben az ő származásával.

Mindezek ellenére a titkolózás, az örökbefogadás tényének eltagadása a gyermek előtt rettenetes tragédiák forrása lehet. Azt lehetetlen garantálni, hogy a gyerek soha senkitől nem tudhatja meg majd a valóságot. Ezért aztán ha hosszú évek éntudata kérdőjeleződik meg, minden összeroppanhat, és a bizalom megrendülése kétségbeesett tettekbe hajszolhatja a gyereket, különösen a serdülőt. Hogy ez az éntudat-probléma mennyire mély és fontos, mutatja az, hogy harmonikus családban, szerető szülők közt növekvő gyerekek is képesek hetek, hónapok alatt lezülleni, mindennel szembefordulni, ha rádöbbennek, hogy becsapták őket, és mindaz, amit eddig önmagukról hittek, tévedésnek bizonyult.

Ám a fentiekből következik, hogy a származásának titkával tisztában levő örökbefogadott gyermek, aki kicsi korától kezdve ebben a tudatban nő fel, sem kerülheti meg a problémát, sőt a fájdalmat sem. Amit az eltagadásban nevelt gyerek egyszerre és katasztrófaként él meg, azt az igazságban fölnövő kis adagokban él-ért meg, de a kiskanállal adagolt szenvedés is szenvedés! Fontos ezt tudni, és segíteni a gyermeknek a feldolgozásban.

Amikor az ember kezdő szülő és szíve egész szeretetével fordul egy kisgyermek felé, úgy érzi, szeretete hegyeket mozgat meg, és bagatellnek érzi az akadályokat és a problémákat. Aztán mikor a „szerelem” első hulláma lecsillapul, szeretetünk mélyülni kezd és árnyaltabbá válik, leköti figyelmünket a mindennapi feladat és a gyerek bontakozó egyénisége. Ezek a kényes kérdések sokszor hárítódnak, maga a gyerek is – alkatától függően – sokszor szívesen veti a háta mögé a múltat, és még csak nem is kérdez. „Mákom volt és kész!” – zárta le a témát egyik barátnőm tizenéves lánya, amikor a pszichológus javaslatára anyja beszélgetést kezdeményezett. (A diáknyelvben járatlanok számára lefordítom: „szerencsém volt” – ti. hogy tihozzátok kerültem!)

Erőnek erejével természetesen nem lehet erről beszélgetni. És nem is csupán a tudat szintjén kell szembesülni ezzel a ténnyel. De lesöpörni az asztalról nem tanácsos. Ha az éntudatban ez a felismerés akkora roncsolódást okozhat, hogy a fiatal gyerek belemenekül mindenféle önkábításba a fájdalom elől, ha egyszerre szakad rá, számolnunk kell a sebesülés és elbizonytalanodás újra meg újra előbukkanó jeleivel minden életszakaszban. Akárhogy is nézzük, a puszta tény, hogy egy kisgyerek – bármi okból – elszakadt szülőanyjától, olyasvalami, mint egy fájdalomcsillapítás nélküli amputálás. Ne hitegessük magunkat azzal, hogy kicsi volt még és nem értette. Persze hogy nem értette! De attól az még ugyanolyan – vagy még rettenetesebb.

A bizalom-, biztonságélmény labilitása, az ősbizalom veszélyeztetettsége az örökbefogadott gyermekeknél közismertebb, mint az önazonosságuk kifejlődését gátló eredeti seb. Mivel az éntudat a személyiség fundamentuma, nagyon mélyen rejtőzik. Előfordulhat, hogy nyilvánvaló megjelenési formában nem is jut kifejeződésre a gyermekkor folyamán, sőt a kamaszkor sem hozza elő. Előrángatni a mélyből ostobaság lenne. De ugyanúgy baj, ha nem számolunk vele, ha nem „dolgozunk rá”, hogy gyermekünk elfogadottság élménye, egyetlenségének és megismételhetetlenségének tudata megszilárduljon, és az eredeti talajából felszaggatott gyökerei a mi életünkben megeredjenek és termőre fordítsák a sorsát.

Érzékeny, gondolkodó gyerek esetében, még az egészen kicsi, óvodás korúéban is előfordulhat a nyílt kérdés: Miért engem választottál? Ki volt a „másik” anyukám? Miért hagyott el? Vannak-e testvéreim? Feltétlenül válaszoljunk ezekre a kérdésekre, és a lehetőségeinkhez képest igyekezzünk nagy biztonsággal megfelelni rájuk, és bíztassuk a kérdezőt: szabad ilyeneket kérdezni, és van rájuk válasz, nem sérül tőle a kapcsolatunk. Ne érezze úgy a gyerek, hogy kellemetlenkedik ezekkel a kérdésekkel nekünk! Lehetőleg vegyük ölbe (ha olyan korú), és meséljünk neki arról, amit tudunk. Természetesen a drámai részleteket ne fedjük fel előtte, ha esetleg ilyeneket is ismerünk az előéletéből. Inkább igyekezzünk megerősíteni abbéli tudatában, hogy mielőtt hozzánk került, addig is szeretve volt. Igyekezzünk enyhíteni a létező haragot a szívében a vér szerinti anyja, apja ellen, ne fejlődjék gyűlöletté az évek folyamán. A harag, a gyűlölet mérgezi, fékezi a belső gazdagság kibomlását, sőt torzít, megbilincsel. És számoljunk azzal, hogy eszmélődve bizonyos fokig ránk is haragszik, mert amióta csak „eszét tudja”, mi vagyunk a szülei, – és egyszer már elszenvedte azt a traumát, hogy a szülei elhagyták! Azt tudja ugyan, hogy ezek a szülők nem azok a szülők. De a gyerek tudatos énje még csak vékony hártya az érzelmek, indulatok, élmények és tapasztalatok ösztönösen gomolygó, fortyogó tengerének felületén. És az eredeti seb mély és fájdalmas lehet, túl erős ahhoz, hogy egykönnyen megbirkózhasson vele.

Tehát egyrészt az örökbefogadás ténye gátolja a gyermeket bizonyos fokig az örökbefogadó szüleivel való identifikáció útján, másrészt az elszakadás traumája a maga feldolgozhatatlanságában rávetül az örökbefogadó szülőkre. Ez a kettős teher nem hordozhatatlan és sebe nem gyógyíthatatlan. Általában az örökbefogadók jó ösztönnel szembefordulnak vele, és szeretetük tágasságába újra meg újra visszaölelik el-elbizonytalanodó, szorongó vagy agresszív csemetéjüket. Mégis jó ezt tudni és számolni vele, mert sokszor rettenetes kudarcként éljük meg, hogy egész életünket megosztjuk egy (két, három…) kisgyerekkel, sőt erőinket nem kímélve mindent beleadunk, és a várt eredmény mégis elmarad, a gyerek kétségbeejtően viselkedik, és mi tehetetlenül állunk a romok felett.

Aztán minden szülő-gyerek kapcsolatban jönnek konfliktusos idők: dackorszakok, kamaszkor. Ilyenkor még jobban kiéleződik ez a probléma, és mivel a konkrét tisztázás se könnyen megoldható, főleg, ha már kiskamaszról vagy nagy tinédzserről van szó, a felszíni történések gondja könnyen megakadályozhatja a szülőket abban, hogy ezt a mélyebb szintet, ezt az alapoknál rejlő, kínzó szomjúságot észrevegyék. A gyerek se igen tudja, mi van vele, csak vaktában csapkod, mert szenved. Homályosan érzi benne valami, hogy utolsó esélye van arra, hogy megszerezze azt a dolgot, ami az életéhez roppant fontos lenne, és azt már nem látja, hogy erőszakosságában csak egyre messzebb kerül tőle.

Ilyenkor nagy türelemre, bölcsességre és valami ősi, anyai szívjóságra van – lenne – szükség. Azt hiszem, mindig újra kell kezdeni, és mindig ugyanazt kell csinálni: megerősíteni a gyereket abban, hogy nincs az a hatalom és nincs az a rosszaság, ami őt elszakíthatná tőlünk. Természetesen a rosszra ki kell mondani, hogy rossz. De mindig csak a tett, az esemény elítélendő. Az ember, a gyerek nem: benne nem rendül meg a bizalom, neki mindig van új esélye. Igen, érzékeltethetjük, hogy fájdalmas a számunkra, amit tett, és meg is kell büntetnünk, mert ezzel enyhítjük a bizonytalanság érzését, meg a gyötrő lelkiismeret-furdalását. De mindig éreznie kell, hogy ő örökre hozzánk tartozik, és az az első igen nem vonódik sose vissza.

Nagyon fontos, hogy valamiképpen megpróbáljuk megszakítani az ördögi kört, az önpusztító folyamatokat, amikor már mindenki olyan fokban sebzetté válik, hogy önvédelmi játszmák alakulnak ki. De az igazán jó az, ha megelőzzük mindezeket. Ha a legelső időktől kezdve igyekszünk mindent megtenni azért, hogy a gyerek önértékelése kialakuljon, pozitív legyen és életkorához mérten minél önállóbb legyen. Fontos, hogy a kisgyerek – és a nagyobbacska is! – meleg, tartós és megbízható érzelmi közegben lubickolhasson. A sérülés az érzelmi világán söpört végig annakidején, ezért most gyógyító, ha a mérleg másik serpenyőjébe sok-sok meghitt, erősen pozitív érzelem kerül. Ne takarékoskodjunk a szeretetet kifejező szóval és gesztusokkal! Több örökbefogadó szülő is tapasztalta, hogy gyermekének „csontropogtató” ölelés kell ahhoz, hogy azt érezze, szeretik. Fontos, hogy az anya otthon legyen a gyermekével, minél tovább, amíg csak lehet. Akire sokat áldozok az időmből, az megerősödik önnön fontosságának tudatában, és lassan kioltódik az elhagyottság kínzó emléke, új énkép alakul ki. De mindez nem hetek, hónapok munkája; – ez évek alatt formálódik csak ki.

Nagyon lényeges a testi kontaktus mennyisége és minősége is. Annakidején szinte az anyja melléről tépte le őt a sorsa, legtöbb állami gondoskodásban növő gyermeket senki sem szoptatott, és sokuk anyatejet sem kaphatott. Régóta tudjuk, hogy a szoptatás milyen fontos a csecsemőnek. Ha azt akarjuk, hogy gyermekünk a későbbiekben ne hanyagolja el testét, vagy épp ne váljék narcisztikusan a testiesnél megragadó emberré, akkor a gondozáson túl is adjuk meg a testének is az elfogadás, a befogadás, a testünkkel való közösség élményét.

A pozitív énkép kialakításához a gyereket nap, mint nap, mindig újra meg újra meg kell erősíteni jó tulajdonságaiban. Ezeket kell előhozni, felkutatni, megmutatni, gyakoroltatni és dicsérni, dicsérni, dicsérni… Leleményességet és tiszta figyelmet igényel, különösen akkor, amikor a gyerek olyan korszakban van, hogy csak a tüskéit mutogatja. De tudni kell, hogy a normál dackorszakra és serdülőkorra jellemző lázadásokon túl itt egy sokkal intenzívebb és egzisztenciálisan mélyebben érintő bizonytalanságról van szó, egy nevenincs kétségbeesésről, amelyik az eltaszítottság megismétlődésétől retteg. Az észérvek itt mit sem érnek, akit az hagyott el, akinek az életét köszönheti, az folytonosan fél attól, hogy ő értéktelen, „semmi ember”. De persze ez nem derül ki, nem fogalmazódik meg, sőt nem is szabad erőltetni a kimondását, amíg nem érett meg rá a lélek, hogy elviselje. Hatásaiban azonban annál inkább tapasztalható a pusztítása.

Egy nap, mint nap tomboló vagy hisztiző, vagy épp hazudozó és lopkodó gyereket bizony igencsak nehéz dicsérni. De nem is ezekért, hanem a végletes viselkedés röpke szüneteiben, „amikor jó”, akkor kell ebben megerősíteni, és újra meg újra kifejezésre juttatni, hogy ő ezekkel a tetteivel azonos, és nem a negatívakkal. Ez a konok lelemény és kitartó bizalom életkérdés a gyereknek, de a kapcsolatunknak is. Ugyanis ha a pozitív énkép nem alakul ki, ha a gyereknek nincs jó véleménye magáról, akkor nem akar bizonyítani, nincs presztízsveszteség, akkor a „nekem úgyis mindegy” elv alapján működnek a dolgok, és az előbb-utóbb bizony katasztrófához vezethet.

Az a gyerek, aki értékesnek tartja magát, az erkölcsi rendjét sértő tette után nagy presztízsveszteséget él meg, és rájön, hogy „nem éri meg” a törvényszegés. A gyerek belső rendje ugyanis a külvilág értékelésének függvénye, nem csak az örökbefogadottaké, hanem mindegyiké. Nem morális megfontolásból teszi a jót, hanem a tekintélyszemélyek elismeréséért. Ha túl sokszor kell szembesülnie azzal, hogy nem felel meg az elvárásoknak, akkor azt erősítjük meg benne, hogy ő képtelen a szabálykövető életre, bár „belátja” a jót, de teljesen közömbössé válhat a tetteiben, ötletszerűen, a pillanatnyi befolyásoltság szerint cselekszik, mert úgy tudja, rá mindez nem vonatkozik. „Törvényen kívüliségétől” szenved ugyan, de tehetetlennek érzi magát.

Ha az ember élete folyamán nem tudja meghódítani azokat, akiket szeret, akiknek a természet törvénye szerint is szeretniük kellene őt, akkor ez valami mély szégyenérzéshez, valami elviselhetetlen, neurotikus bűntudathoz vezet.

Az a különös helyzet áll elő ebben az esetben, hogy a szülőnek nem magával ragadni, előrefele tuszkolni kell elsősorban ilyenkor a gyereket, hanem valamiképpen hátrálni. Addig hátrálni, ahol ő tart. Természetesen nem azt jelenti, hogy együtt kell a deviáns tetteket elkövetni, és még csak mentegetni sem kell a rosszat. De mindenképp meg kell találni egy bizonyos pontot, ahonnan újrarendeződnek a dolgok. Nem tudom megmondani, mi ez a pont. Sejtem, hogy kinél-kinél más és más. Valószínűleg nem is könnyű rálelni, és nem is néhány heti-havi munka. A szeretet újrateremtő aktusa ez, kegyelmi állapot. De kérni és keresni nem csak lehet, de kell is. Néha azt hiszem, rátaláltam, és kisüt a nap. Egy darabig minden jól megy. Aztán újra összedőlni látszik magos Déva vára, de ahogy életünk cseppjei naponta belekeverednek a mészbe és habarcsba, talán a végére mégis-mégis fölépül. Fölépülünk.

Az én számomra mindezeken túl az volt a legnehezebb, hogy sokszor olyan szituációkba, nevelési feladatokba kerültem, amelyekről semmi személyes élményem, tapasztalatom nem volt, és adott alkalommal halvány fogalmam sem volt, mit is kéne tenni. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy azonnal és határozottan kellene döntenem. Visszatekintve nagyon sokszor döntöttem rosszul, noha mindig legjobb tudásom és szeretetem szerint próbáltam cselekedni. És ezzel aztán eszkalálódott a probléma is, persze… De végső eredményében mégis hadd mondjam bíztatásul, hogy a gyerekre fordított, idő, a belévetett bizalom és a rá árasztott szeretet sok hibás lépésnek kihúzza a méregfogát, jóváteszi a pancser lépéseket, vagyis a gyerek megbocsát. Igen, „a szeretet sok bűnt betakar”. Ha a gyerekeim csak feleannyit nevelődtek tőlem, mint amennyit én tőlük, akkor már nem éltem és nem éltek hiába!

Én egyszer a Csipkerózsika című meséből értettem meg az öröklés problémakörét. Világra jön a királykisasszony és jönnek a javasasszonyok, mind hoz valami áldást magával. Ámde jön átok is, ami egymagában képes megsemmisíteni minden jóakaratot! Vagyis minden élet hordoz „áldott” géneket, és „átkozottakat” is, az előtte járt nemzedékek testi és lelki nyomokat hagynak bennünk. Ha egy férfi és egy nő összeházasodik, óhatatlanul egymásba olvad és egymásnak ütközik két, végülis teljesen idegen család egész genetikai nagyzenekara, és bizony, minden adottságunk húzni akarja a maga nótáját. Persze az, hogy harmónia lesz belőle, vagy kakofónia, az nagyban múlik a saját elszántságunkon is, de bizony néha olyan fura „szereplők” és „hangszerek” bukkannak elő a süllyesztőből és a kulisszák mögül, hogy magunk is csak ámulunk-rémülünk rajta. Nos, ez így van az örökbefogadással is: a gyerekünk bizony hozza a saját famíliája egész genetikai készletét, és ez szinte azt jelenti, hogy a férfi és a nő két családja mellé be kell fogadni egy harmadikat is (meg aztán a negyediket, ötödiket…stb). És ez egyszerre hatalmas kihívás – és gyönyörű feladat! Végülis épp a genetika tudománya bizonyította be nekünk, hogy mindannyian egyetlen családot alkotunk, az egész emberiség egy jókora sógorság-komaság! Istenigazából a saját háztájiból születő gyerek esetében sem lehet tudni, hogy a családi készletből miket örököl. Így a szülő feladata a tizenkettedik javasasszonyé, aki a maga tehetségével, ha nem is tudja megszüntetni egészen a váratlan vendég átkait, de jóra tudja fordítani, és magasabb szinten tudja beteljesíteni a sorsot, mert Csipkerózsikának is tanulságul szolgált a száz esztendős álom, – a királyfiról nem is beszélve!

Befejezésül hadd álljon itt egy vers. A tizenéves lányom írta nekem anyák napjára.

Ez te vagy és én

Könnycsepp lennék, amikor sírsz,
végigfolynék arcodon.
Napfény lennék, hogyha fázol,
megcsillannék hajadon.
Szellő lennék, ha forróság van,
enyhíteném meleged.
Madár lennék, ha magadban vagy,
csiripelnék teneked.
Bohóc lennék, ha szomorú vagy,
barát, ha magányos.
Álom, hogyha alszol,
szép, nyugodt, vagy talányos.
Víz lennék, ha inni vágynál,
enyhíteném szomjadat.
Templom lennék, ha imádkoznál,
kitárnám a kapumat.
Tücsök lennék, ha zenét kívánsz,
ki kertedben hegedül.
Társad lennék, ha nincsen senkid,
sosem lennél egyedül.