Az örökbefogadást gyakran ábrázolják háromszögként, a tanfolyamon is felrajzoltak egy ilyet. A csúcson ott a gyerek. A hozzá vezető két szár végén pedig a vér szerinti szülők és az örökbefogadó szülők. Az egyik könyvnek is ez a címe a témában: Az örökbefogadás háromszöge. Ezzel magyarázzák, hogy a gyermek tulajdonságaiban mindkét család öröksége keveredik, az örökbefogadó szülő, bármennyire is szeretné, nem iktathatja ki a képből a vér szerinti családot, akiktől hoz magával géneket, tulajdonságokat, történetet. Az örökbefogadott gyermeknek két anyja van.
Némelyiknek három. Aki nem újszülött gyereket fogad örökbe, ott a gyerek többnyire valamennyi időt nevelőszülőnél is élt. (12 év alatti gyereket már tilos intézetben elhelyezni, így a jövőben ennél kisebb gyereket csak nevelőszülőtől fognak örökbe fogadni a várakozók.) A nevelőszülő is része a történetének, 1-3-5 évet nála töltött. Ő látta az első mosolyt, az első felállást, az első szót, ő tanította meg kanállal enni vagy köszönni. Az ottani környezet, a nevelés, a szokások alakították a gyermek kis énjét. A csúcsból egy harmadik szár nyúlik ki a nevelőszülők felé, a háromszög tetraéderré változik. A gyermek életében három anya, apa, otthon van, háromféle jelentéssel bír a testvér szó.
Ahogy a vér szerinti szülő képét is az örökbefogadó közvetíti a gyermeknek, úgy a nevelőszülő emlékének az ébren tartásáért is ő felelős. S míg a vér szerinti szülő egy titkos örökbefogadásnál gyakran távoli lény, akiről nincs emléke a gyereknek, a nevelőszülőre egy nagyobb gyerek pontosan emlékszik, tudja a nevét, ragaszkodik hozzá. (Ha a szülő nem ápolja ezeket az emlékeket, ha erről nem lehet beszélni, akkor akár 5-6 éves korban örökbefogadott gyermekek korábbi emlékei is nyom nélkül törlődhetnek). Az örökbefogadó szülőnek nemcsak azt kell elmagyarázni, ki a vér szerinti szülő, de azt is, ki volt és milyen szerepet töltött be a nevelőszülő a gyerek életében. És míg titkos örökbefogadásnál a vér szerinti szülővel nincs kapcsolat, a nevelőszülőnél azt is át kell gondolni, milyen formában és gyakorisággal tartson vele kapcsolatot az örökbefogadó család, egyáltalán: tartson-e.
Nagyon kevés irodalmat találni magyarul, hogy kezelje az örökbefogadó szülő ezt a helyzetet. A magyarul elérhető idevágó mesék is mind újszülöttről szólnak, nem zenésítik meg azt a helyzetet, mikor 1-2-3 évig egy nevelőszülő vigyáz a gyerekre, és a “miért nem te szültél?” kérdés mellett még azt is meg kell válaszolnia a szülőnek: “hol voltál az első években?”
A szakirodalomban két rövid idézetet találtam a későbbi kapcsolattartásról:
“A nevelőszülői családok számára fontos a visszajelzés arra vonatkozóan, hogy a tőlük elkerült gyermek hogyan illeszkedett be, hogyan találta meg helyét új családjában. Tudjuk, hogy e tekintetben a döntés az örökbefogadó szülők kezében van, de a gyerekek fejlődéséről később kapott hírek, fényképek erőt adnak a nevelőszülőknek munkájuk további színvonalas végzéséhez.” (Vida Zsuzsanna: Kikerülés a nevelőszülői családból – átgondozás örökbefogadó családba)
“Erősítsük az örökbefogadókat és a nevelőszülőket is abban, hogy a gyerekeknek fontos, hogy ne szakadjanak el a múltjuktól. A pszichológus javaslata szerint tegyék lehetővé, hogy a gyermek az örökbefogadás után – mielőtt elfelejtené teljesen – visszalátogathasson múltja színtereire és az őt szerető, korábban őt gondozó felnőttekhez is. ” (Székely Zsuzsanna: Barátkozás, kapcsolatépítés)
Mindkét cikk a Tegyesz módszertani cikkválogatásában olvasható.
Akár jónak tartja az örökbefogadó szülő a nevelőszülőt, akár nem, egyetért-e a nevelési stílusával vagy sem: a gyerek számára fontos időszak a nevelőszülőnél töltött akárhány év. Jó, ha – az örökbefogadáshoz hasonlóan – ez sem tabu otthon, tud róla beszélgetni a szülőkkel, ha vannak fényképek az egykori otthonról, a nevelőszülőkről, vele együtt nevelkedett gyerekekről. A kapcsolat azért is hasznos, mert felmerülhet olyan kérdés az örökbefogadóban a gyerekről, amire a nevelőszülő tudja a választ. A nevelőszülő szemszögéből pedig az elválás – akármilyen profin segítette – fájdalmas, jó érzés számára, ha tud a gyerek későbbi sorsáról.
Fontos tudnivaló, hogy a nevelőszülő maga nem kezdeményezheti a kapcsolattartást, nem zaklathatja a családot, az örökbefogadónak kell jelentkeznie, ha informálni akarja a gyerek fejlődéséről. És természetesen a nevelőszülő nem adhatja ki az örökbefogadók adatait a vér szerinti családnak.
Ti tartjátok a kapcsolatot a nevelőszülővel? Küldtök neki fotókat a gyerekről? Felköszöntitek anyák napján? Visszalátogattok? Benne van a képe a gyerek albumában, vagy kinn a falon? Milyen néven emlegetitek?
Idevágó cikkek:
Örökbe.hu 
Még nincs hozzászólás? Sajnálom, mert vevő vagyok a témával kapcsolatban mindenre. A kisfiamnak hiába említem a nevelőszülőt, vagy az ottani “testvéreit” nem reagál. Forszírozzam tovább, vagy hagyjam? A nevelőanyuval tartom a kapcsolatot bár egyre ritkulnak a beszélgetések. Látogatásra az örökbefogadás után mennyi idővel kerüljön skerülhet sor egy 3 és fél éves gyermeknél. Nem zavarja össze?
KedvelésKedvelés
igen!!! a nevelőszülő is ember. és neki is nagyon fáj a z elválás. még évek után is. örökre heg marad az életén az a bizonyos szeretett lény hiánya. de ha az örökbefogadó szülő ezt érzékeli, akkor nagyszerűen tud segíteni ennek elviselésében, anélkül, hogy a gyermek sérülne. Nem feltétlenül találkozással, de információkkal, és fotókkal. ami pedig a kicsi lelkét illeti : szerintem nem kell erőltetni. az lenne a legjobb , ha addig nem találkoznának amíg a gyermek nem igényli. Ha már elég értelmes ahhoz, hogy nyilatkozzon, akkor semmiképpen sem szabad erőltetni. Ha ő nem reagál sehogyan sem, akkor én még várnék, és addig tartanám a kapcsolatot a nev.szülővel. lehet, hogy ő haragszik a felnőttre. úgy érzi hogy becsapta őt, mert lemondott róla, miután elhitette vele, hogy szereti. Ebben az esetben, akkor fog majd újból érdeklődni a nev. szülő iránt, amikor már teljesen biztonságban érzi magát az új családjában. Addig nem mer visszanézni, vagy nem akar a harag miatt. Mindenképpen jó hatással van, egy értelmes, magát kifejezni tudó gyermek esetében, ha ő eldöntheti, hogy mikor legyen a találkozó. 🙂
Egy nevelőszülő.
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
Hány gyereket adtál már örökbe?
KedvelésKedvelés
A fiaim csak 1,5 illetve 2,5 hónapot töltöttek nevelőszülőknél a kórházból kikerülés és az örökbefogadás között. Kapcsolattartás nincs és fényképünk sincs róla (ezt sajnálom, jó lenne, ha lenne). Amikor azonban a saját történetükről beszélgetünk, benne vannak a nevelőanyukák, mint “Julcsi néni, akinek az a feladata, hogy azokra a kisbabákra vigyázzon, és gondoskodjon róluk, akiknek épp anyukát és apukát keresnek”. (Hmm…, így visszaolvasva kicsit ridegen hangzik… )
KedvelésKedvelés
Én mint kívülálló , azt mondom neked, nem hangzik ridegnek amit írtál. Szerintem jól mondtad neki. Mégiscsak az a fontos hogy tökéletes biztonságot találjon nálad a gyerek.
KedvelésKedvelés
De nagy a csend… Többiek?
KedvelésKedvelés
Köszi a cikket.
Igyekszem lenni, de jelentem, második hete dögrováson vagyok…
Nekünk már vszleg nevelőszülőtől érkezik a baba – ha bele fog tartozni a sztoriba, mindenképp beszélgetünk erről is – legalábbis ez a terv.
KedvelésKedvelés
Én mint kívülálló , azt mondom neked, nem hangzik ridegnek amit írtál. Szerintem jól mondtad neki. Mégiscsak az a fontos hogy tökéletes biztonságot találjon nálad a gyerek.
KedvelésKedvelés
Így elolvasva az írásodat, egészen romantikus gondolataim támadnának a nevelőszülőkről, tényleg, őket se felejtsük el. De mivel ismerek egy nevelőszülőt itt a közvetlen környezetemben, azt látom, nem anyja a nevelt gyermekeinek. Szépen gondoskodik róluk, csendes szóval neveli őket, finomakat főz, sőt, fejlesztésre is hordják őket! Minden elismerésem az övéké. De mégsem érzem úgy, hogy a gyermekek őt anyjuknak tekintenék. Ő egy néni, akinél jó soruk van, aki tartja a kapcsolatot a gyámhivatallal, ügyeket intéz, oviba visz. De nincs meg köztük az az érzelmi többlet, ami egy szoros kapcsolat faltétele lenne. Mondjuk én ki vagyok hegyezve a szülő-gyerek közti érintésekre, összebújásokra, cirógatásra: furcsállom, ha ezt nem látom, amikor mondjuk szülőtársam az oviba megy utódáért, és még meg sem érinti találkozáskor, 7-8 óra távollét után. A nevelőszülőt gyakorlatban inkább hasonlítanám egy kórházi ápolóhoz, aki ellátta a fiamat addig, míg haza nem kerülhetett – az anyjához, apjához. Egyébként gondoltam már rá, hogy megköszönöm nekik a két fiamról való gondoskodást egyszer, kis levél és fénykép kíséretében. Pont azért, hogy kapjanak visszajelzést, miből lesz a cserebogár, és milyen fontos a munkájuk.
KedvelésKedvelés
Nem azt állítottam, hogy minden nevelőszülő tökéletes (ahogy általában a vér szerinti szülő sem az), csak, hogy része a gyerek történetének (a vér szerinti szülőhöz hasonlóan).
KedvelésKedvelés
Szerintem, ha nagyon szoros kapcsolatot apol a neveloszulo, amig nala van a gyermek, foleg nagyobb gyermek eseten, ha hosszabb idot el vele, az a csaladba gondozas a baratkozas folyamatat nagyon megneheziti a kesobbiekben, es a gyermekben is az elvesztes nagyon eros lesz.
Mi tarjuk a kapcsolatot (nalunk anya szerepbe volt, ezert tudom, hogy nagyon nehez volt a baratkozas, es talan csak mostanra alakult ki a teljes biztonsagerzet.) mi XY mamanak szoktuk hivni, ezzel nem is anya, de tobb, mint egy neni, akinel csak volt, addig, amig kerestek anyat es apat, sugalva ezzel, hogy akkor is teljes biztonsagban volt.
Szeretnek talalkozni olyan korhazi apolokkal, akik csak legalabb a tizedet figyelnek a gyermekre, mint egy, a munkajat becsulettel ellato neveloszulo.
Az jutott meg eszembe, hogy a dedimamakat is felkoszontjuk anyaknapjan, pedig valojaban ok mar egyaltalan nem vesznek resz a gyermek eleteben onalloan 94 evesen.
KedvelésKedvelés
Mi eddig tudtuk tartani az évi két visszalátogatást, kellemes élmény szokott lenni mindenkinek. A gyerek megismeri őket, de nem abból az időszakból, mikor ott lakott, hanem mert már többször is visszamentünk hozzájuk. A bárányhimlőt is a nevelt tesójától kapta el az egyik vizit alkalmával. :)Ahhoz képest, hogy a ‘nem az én pocakomból születtél’ kijelentés értelmét gyakorlatilag azonnal felfogta, eltarott egy darabig, míg megértette a nevelőmama szerepét. Ma már mondogatja néha, hogy mikor kisbaba volt, náluk lakott. És kombinál is! Legutóbb valami olyasmit mondott, hogy ‘a kisbabák K. néninél szoktak lakni’, úgyhogy azt hiszem, a következő dolog, amit helyre kell tenni a fejében, hogy nem minden csecsemő kezdi az életét nevelőszülőknél, a legtöbbjük annál lakik, aki a világra hozta. Egy vicces szituáció volt, mikor régi családi fotókat nézegetett, talált rólam egy gyerekkori képet. Ránézett, és megkérdezte: ‘Mikor te gyerek voltál, én hol voltam? K. néninél?’ Tisztázni kellett vele, hogy akkor ő még a ‘mély kútban’ volt, ahogy mifelénk mondani szokták. 🙂 Egyébként döbbenetes, hogy a kívülről erősnek, belevalónak tűnő gyerek a valóságban mennyire ijesztően érzékeny. Ugyanezeket a fotókat nézegetve ismét talált egyet rólam kamaszkoromból, és azt mondta: ‘Amikor te ott voltál, én féltem, mert nem volt anyukám.’ Itt ismét le kellett állni magyarázni neki, hogy akkor ő még sehol sem volt, és hogy neki soha nem kellett aggódnia, mert amióta megszületett, mindig volt, aki gondoskodott róla.
Az, hogy most már 12 éven aluli gyermek nem lehet intézetben, olyannyira igaz, hogy a mi nevelőmamánknál jelenleg két csecsemő is van, mert valakinek egyszerűen be kellett vállalnia a környékükön mindkettőt, hogy az életadó közelében maradhassanak, ahogy az a törvényben meg van határozva. És mindenki fullon van, egyik ismerősénél öt gyerek van! Szerencsétlennek milyen nyugodt éjszakái lehetnek…
KedvelésKedvelés
Mi tartjuk a kapcsolatot a nevelőszülőkkel emailen. A telefonozást és az sms-ezést soknak éreztük, így kétheti/havi emailekre szorítottuk le a dolgot. A gyereknek még nem meséltünk róluk, egyelőre a saját kapcsolatunk erősítésére koncentráltunk, de hamarosan ezt is elkezdjük, hiszen nagyon nagy szeretetben nevelték, az elválás hihetetlenül nehezükre esett.
KedvelésKedvelés
Egy másik téma alatt írtad, hogy nálatok sem volt szép emlék a barátkozás a nevelőszülők akciója miatt.
Én most annyit agyalok, mi legyen majd.
Pár dolog: mikor kezdett átkötődni hozzánk a kislányunk, nevelőanya pánikba esett és küzdött ez ellen a végletekig. Reggel 9-kor már úgy tettük be a kocsiba, hogy rázuhant az autósülés pajzsára és elaludt (gondolom későn altatták, korán keltették, hogy sok időt töltsön velük – 17 hónaposról van szó). Minden áldott nap azt hallgattuk, hogy ez neki mennyire szörnyű és a gyerekeinek mekkora törés és a gyerekei unokatestvéreinek ez mekkora törés (ezek az unokatestvérek véletlenül fel is bukkantak ottlétünkkor: “Na látod? Ő az, aki nagyon fog szenvedni!” – mutatott nevelőanyu az egyik kislányra és nézett rám utána). Be sem mentünk hozzájuk, szó szerint menekültünk nap, mint nap. Mikor közeledett a kihelyezés, olyan ötletek röpködtek, hogy ők majd eljönnek időnként és hoznak ajándékot. Meg, hogy őt később is szólítsa anyának a gyerekünk. A kihelyezés után pedig a telefonhívások..(és sok más, de nem megyek bele, mert csak felidegesítem magam)
Tekintettel arra, hogy nekik rengeteg idejük volt átbeszélni, átgondolni és mérlegelni az esetleges örökbefogadást és nem éltek a lehetőséggel, úgy gondolom nagyon nem fair az új családot terhelni a hisztériával. Első körben én is úgy éreztem, hogy valahol egy családot szakítok szét, de a barátkozás végére 180 fokban fordultam (nevelőanya hozzáállása miatt) és ahogy csak tudom, védem a családom, amit szét akar(t) szakítani.
Azért nem lehetek elég hálás, hogy ekkora szeretetben nevelték és ilyen érzelmi alapokat adtak az életéhez.
De azt nem merem megkockáztatni, hogy egy esetleges találkozás alkalmával kiboruljon és megint anyának hívja magát.
Egyszerűen nem bízom benne.
A kislányunk egyébként rettentően jól kezelte a helyzetet, nem volt sírás, szomorkodás. A barátkozás alatt nagyon összenőttünk és szinte természetes volt neki, hogy velünk van és egy idő után nem is megy sehova.
Nyilván az élete (általunk ismert része) nyitott könyv lesz. Gondolom idővel találkozni is akarhat velük. Bár mondjuk 4-5 évesen talán már nem rizikós.
Ami viszont a későbbiekkel kapcsolatban aggaszt: nevelőanyu ismeri vsz.anyut és kb mindent tud róla. Nekünk is akart mesélni, de nem éltünk a lehetőséggel (ellőtt egy-két olyan sztorit, amiből nyilvánvaló volt a legendagyártás). Mi lesz ha pont egy érzékeny korban akar ezzel közel kerülni a kislányunkhoz? Hogy kiad olyan infókat, amik részben nem is megalapozottak, részben meg nem biztos, hogy egy 10-14 éves gyereknek ezt hallania kellene?
Persze ezzel most messzire mentem :-), de a lényeg: tanácstalan vagyok. Bizalom a részemről nulla, de a kislányommal meg egyértelműen nem tehetem meg, hogy ezt a részét az élettörténetének elsumákolom.
KedvelésKedvelés
Az idő múlásával a nevelőszülős időszak csak egy epizód lesz az életében. Nekünk azt javasolták, hogy csak akkor menjünk vissza, ha a gyerek már kéri, és emlékezni is fog rá. 4-5 éves kor. Addig meg mi meséljünk annyit, és úgy ahogy gondoljuk. Ezt meg is tesszük, mutogatúnk képeket, és csak szépet és jót mondunk neki a nevelőszülőkről. Pár év múlva már ők is feldolgozták a gyászt, biztos nem fognak ugyanolyan intenzitással rácsimpaszkodni, és a gyerek is tudni fogja hova tartozik. Amúgy a mieink is küldtek karácsonyi ajándékot, amit nem vettünk át, így visszament. Mi igyekezni fogunk a kapcsolattartást felügyelni, amíg lehet. Bízom benne, hogy lesz olyan bizalom köztünk, hogy a gyerek nem fog mást keresni, akihez kötődhet.
KedvelésKedvelés
Mi facebookon tartunk kapcsolatot, amit kiteszek a gyerekekről, arra rendszeresen jön a like, illetve az általánosan közzétett 1-2 dolgon kívül ő kapott extra fotókat is. (Nagyon kevés képet osztok meg a gyerekeimről. Van egy külön családi csoport, abban ő nyilván nem tag, nekik többet, de egyébként nem én vagyok a gyerekes posztok királynője)
Az örökbefogadásról való beszélgetés valahogy beépült az esti szertartásba. Apával is, anyával is külön meg kell beszélni. Elbújtunkbeszéljünk, jön a fiam. (Merthogy abból, hogy nem velünk volt, és kerestük, azt a következtetést vonta le, hogy azért, mert elbújtak) És ennek a történetnek része a nevelőszülő. A történet mindig ugyanúgy hangzik. Különben kijavít. Ő mindig ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, így az “amikor kicsik voltatok, még nem velünk voltatok” után részéről minden alkalommal az következik, hogy szomorúak voltunk. Apa is, anya is, ő is, lányom is. És én minden alkalommal elmondom, hogy nem, te nem voltál szomorú, mert egy nagyon aranyos néni vigyázott rátok, I néninek hívják. Bácsi is? jön a kérdés, és akkor a nevelőapa nevét is mondjuk.
Akarunk majd visszamenni látogatóba, de még csak nem is idén nyáron, talán a következőn. Most nagyon fájna, ha valamelyikük mondjuk, felcsillanó szemekkel anyának szólítaná.
KedvelésKedvelés
Nálunk kint van a falon a nevelőszülők fotója, név szerint emlegetjük őket időnként, fontos szerepük volt. Sokkal megfoghatóbbak, mint a szülőanya, kisfiam is őket említi inkább, ha szóba kerül az előtörténete (ők vitték haza a kórházból és másfél évig, az örökbefogadásáig náluk élt). Időnként felhívjuk őket, nagyon kedves a nevelőmama (imádni való a hangja és a tájszólása, gyönyörű dallamosan beszél), és, noha ritkán beszélünk, a bemutatkozásnál a nevemről rögtön tudja, ki vagyok, nem kell hozzáfűznöm, melyik kisfiút hoztuk el tőlük, pedig rengeteg gyerek megfordul a keze alatt, és mi több mit négy éve jártunk nála. Legutóbb hosszan beszélgetett telefonon a kisfiammal, nagyon szerették, biztos vagyok benne, hogy jólesik nekik, hogy nem hagyjuk feledésbe merülni őket. Minden nyáron tervezzük, hogy ellátogatunk hozzájuk, eddig még egyszer sem jött össze technikai és anyagi okokból, iszonyatosan messze élnek tőlünk ugyanis. De nem adjuk fel, előbb-utóbb eljutunk oda.
KedvelésKedvelés
Nem leszek népszerű, de szerintem a nevelőszülőtől nem lehet hirtelen elszakítani a gyereket. Az a gyerek már elvesztett egy anyát, még egy elsődleges gondozótól hosszabb átmenet nélkül elszakítani (ugye a barátkozás ideje ilyen szempontból lófül) az olyan trauma, amit aztán gyógyíthatunk újabb tíz évig. Soha nem értettem, miért javasolják, hogy ne vigyük vissza. Persze, jó szar, nehéz, és lassabban érti meg, hogy most már én vagyok az igazi, viszont cserébe nem hiszi hogy a Mari mama nem kíváncsi rá és nem éri még egy olyan élmény hogy valaki akinek mellette lenne a helye hirtelen eltűnik. Engem a hideg ráz ettől a majd egy-két év múlva menjen csak vissza az ember elmélettől. Miért akarjuk még pluszban traumatizálni az amúgy is agyontraumatizált gyerekeket? Féltékenységből? A saját anyaságunkba vetett hit hiányától? Igen, még x ideig inkább a Mari mama az anyja, mint én, és nekem lehet hogy az az érdekem, hogy ez ne így legyen. De a gyereknek nem.
KedvelésKedvelés
Rave, nagyon egyetértek veled!
KedvelésKedvelés
Szerintem ez korfüggő. Az ismerőseink egy kétéves kislányt fogadta örökbe. 1 hónap múlva visszalátogattak a nevelőszülőkhöz, akiket amúgy a gyerek apának és anyának szólított korábban, és ahol 2 hónapos kora óta élt, és a gyerek állítólag nem emlékezett rájuk. Pedig szerették. Az ilyen pici gyerekek nagyon gyorsan felejtenek. Az ismerkedés lényege, hogy az elválás ne legyen egy trauma a gyereknek, mert akkor könnyen elfelejti/feldolgozza/elfogadja az elválást.
KedvelésKedvelés
Jézusom, dehogy felejtenek gyorsan! A nagyszülőkre pl simán és boldogan emlékszik egy hónap után egy ekkora gyerek. Valaki valakit itt nagyon félreinformált ebben a történetben. 😦
KedvelésKedvelés
Köszi, de nem hiszem, hogy bárki is félreinformált. 🙂 Én a gyerek örökbefogadó szüleinek hiszek, akik visszalátogattak a nevelőszülőhöz, és állítják, hogy a gyerek nem ismerte fel a nevelőszülőket.
Én is Zsuzsával és Aktuccsal értek egyet: igen a múltja része, tudnia kell róla, vissza lehet hozzájuk látogatni, de a gyereknek a sok herce-hurca után végre stabilitásra van szüksége, arra, hogy tudja, hova tartozik, kik állnak mögötte innentől kezdve az élete végéig, és ez véleményem szerint csak úgy érhető el, ha – az elején főleg – az örökbefogadók veszik körül. Egy 2-3 éves nem érti, hogy mi az “nevelőszülő”, miért kellett onnan eljönnie, hiszen ott jó volt neki. Ha ezt a lelki limbót fenntartjuk, szerintem soha nem fogja magát biztonságban érezni.
KedvelésKedvelés
Sajnos azt hiszem, a gyerek max nem merte felismerni őket. EGy két éves még a bölcsis gondozónőt is megismeri a nyári szünet után.
KedvelésKedvelés
Mièrt ne merte volna, azóta is jó a kapcsolatunk? A szülők soha semmi rosszat nem mondtak a nevelőszülőkről. Mindegy, Te így gondolod, mi meg màshogy.
KedvelésKedvelés
Szerintem egy keteves nem gondolkodik, hogy mer vagy nem, ha igen, akkor ott mar komoly gond van.
Ez fugg, attol is, hogy milyen szoros volt a kapcsolat. Nalunk nagyon szoros volt, ezert csak csak 1 ev utan mertunk visszamenni, addig telefonon tartottuk a kapcsolatot. Mindig, amikor beszeltunk, a Baba tombolni kezdett, igy nagyon feltem, hogy mi lesz.
Mi azt lattuk, hogy nem emlekszik, de kisimult, megnyugodott, a tudatalattiban tarolt emlekek meglettek, nem vesztek el, amikre nem emlekezett, de belul igen. Neki nagyon jot tett, es a kapcsolatunknak is.
KedvelésKedvelés
Egy részről igazad van, más részről nem. Lehet, hogy ez most egy kicsit hosszú lesz, de remélem nem baj.
Szóval igen, van az emberben féltékenység. Igen, rosszul esne, ha a kislányom mást szólítana teljes lelkesedéssel anyának. És igen, lehet, hogy vannak az embernek kétségei afelől, hogy elég jó anya-e (egyébként vsz-i gyereknél is vannak). És azt hiszem, eddig tart, amiben egyetértünk.
Viszont nem hiszem, hogy ha figyelmen kívül hagyom ezeket a rossz érzéseimet és kényszerítem magamat hogy mondjuk elmenjek a nevelőszülőhöz most – akit tisztelek, becsülök, sőt majd szeretnék is visszalátogatni hozzá, később – azzal hosszabb távon jót tennék a gyerekemnek, akár ha minden más emellett szólna is. Ha valami az én lelkivilágomat felborítja, az az övét is fel fogja borítani, akármennyire igyekszem nem kimutatni. Minél kisebb a gyerek, ez annál igazabb.
A másik fele pedig, hogy egy gyereket milyen gyorsan kell és szabad elszakítani a nevelőszülőtől, azt gondolom, hogy helyzet és gyerekfüggő. A kislányommal simán megoldható lett volna a lassú leválás, de jól vette a gyorsat is. A kisfiamnak már ez is túl lassú volt. A múltkor olvastuk, hogy a szülőanyától való elválás egy fájdalomcsillapítás nélküli amputációhoz hasonlít. Hát ez is. Csak az a baj, hogy ha szépen lassan, óvatosan vagdosgatom, akkor is ugyanannyira fáj minden pici vágás, csak tovább tart az egész.
A barátkozás elején úgy mutattak be nekik minket, hogy keresztnév anya és keresztnév apa. Na, ők csak és kizárólag néninek és bácsinak hívtak minket. A harmadik nap délutánján meg hirtelen kisfiú apának szólította a férjemet. Amikor visszavittük őket, megint bácsi és néni lettünk. Délutánra ismét apa és anya. Mikor megérkeztünk a nevelőszülőkhöz, a gyerek teljesen összezavarodott, azt sem tudta mi van. Mi a gyerek érdekében kerültük azokat a helyzeteket, amikor egy légtérben volt a két apa és a két anya, mert szenvedett tőle. Napról napra lett egyre agresszívebb a feszültségtől. Az 5. nap után mindenki, mi is, nevelőszülő is, gyámi tanácsadó is, mindenki azt mondta, hogy vinni kéne őket, mert már ront a barátkozás a helyzeten. (Csakhogy a gyámhivatalban időpont volt, azt előre hozni már nem lehetett. De ez mondjuk más kérdés)
Azt gondolom, hogy túl minden szülői érzésemen, vagy bizonytalanságomon, ez a része zavar jobban, hogy a gyerekem megint összezavarodhat. Ha nem hozom el “rendesen”, akkor hogy higgye el, hogy ez örökre szól, hogy nem adom vissza? Hogy nyugodjon meg? Minden találkozás újabb bizonytalansági tényező (És még mindig az első időszakról beszélek, nem az 1-2 év utáni látogatásról, és kicsi gyerekekről, akik a szavak szintjét még kevéssé értik) Igen, ez az elválás a gyereknek fájni fog. De ez a fájdalom nem elkerülhető, már ha örökbe szeretnénk őt fogadni.
A kicsi gyerek minden találkozás után két órával azt fogja megélni, hogy a Mari néni elhagyott, majd egy-két hét múlva megnyugszik aztán megint meglátogatják Mari nénit, és ő megint nem fog tudni mit kezdeni vele. Ha egy darabig nem megyünk, akkor megszokottá válik, hogy Mari néni nincsen, a gyerek elgyászolja, aztán túllép rajta. Valóban olyan ez, mint a gyász. Egy kedves halottat sem felejtünk el évek után sem, csak épp egyre kevésbé fáj. De képzeld el, milyen érzés lett volna néhány hónap után ismét találkozni vele, majd ismét elveszíteni.
KedvelésKedvelés
Régen az volt az elmélet, hogy egy kórházba került kisgyereket ne látogassanak a szülei, mert az csak felzaklatja. Attól tartok, hogy amit te írsz, az pontosan ugyanez a logika. 😦
KedvelésKedvelés
Messze nem. A kórházból a gyerek haza fog menni a szüleihez, ezért az a jó, ha megmarad velük a bizalmi kapcsolat. A nevelőszülőhöz viszont nem megy többet haza a gyerekem, mert nálam van itthon.
KedvelésKedvelés
Persze, ez különbség, de te arra hivatkozol, hogy felzaklatja. És szerintem az az egészséges, ha Mari nénivel is marad egész életében valamiféle (nem kell szoros) kapcsolata. Nyilván nem anya-gyerek, de kapcsolat. Attól tartok, amit írsz, hogy” Ha egy darabig nem megyünk, akkor megszokottá válik, hogy Mari néni nincsen, a gyerek elgyászolja, aztán túllép rajta” az egészen konkrétan az a jelenség, mint hogy jobb a kórházi gyereknek, ha beletörődik- de ugye a hospitalizáció, amikor a gyerek lemond bármi reményről az nem egészséges vagy kívánatos folyamat. Az elején a gyerek azt, hogy esetleg visszaviszem Mari nénihez, nem tragédiaként éli meg, hanem bármilyen fájdalmas is öf anyai szemmel, az az amire vágyik. Lehet, hogy jobb, ha Mari néni jön, ezt értem. De ha nem is jön, az iszonyatos lehet a gyereknek.
Játsszunk el a gondolattal. Ha valahogy kiderülne (ilyen ugye jogilag nálunk nincs, nem akarok ijesztgetni, csak elméletileg mondom, de van ország ahol ez elképzelhető, szóval azért nem is annyira elrugaszkodott), hogy pont a mi gyerekünket mégiscsak annyira jogszerűtlenül lopták el az anyjától, hogy vissza kell adnunk, akkor is azt gondoljuk, hogy az a legjobb, ha elviszik és évekig nem hozzák vissza? Hogy lássa, mi az új/igazi helye? Mi már úgysem leszünk az anyja, jobb ha nincs bizonytalanság a fejében?
KedvelésKedvelés
A hospitalizáció az egy teljesen más történet. Ott nincs SENKI, aki a gyerek érzelmi szükségleteit betölti, itt van. Teljesen más a szituáció. Ezt ne keverd ide, mert nagyon más.
A gyerek nem azt éli meg tragédiaként eleinte, hogy esetleg visszaviszem Mari nénihez, hanem azt, hogy újra elhozom. Megismételtetem vele az elszakadást, és csak feltépem a sebeit. Főleg akkor, ha nincs mód arra, hogy ez egy egész gyerekkoron át kitartó rendszeres (és a rendszeresen nagy hangsúly van) láthatás szerű találkozó legyen, ami szintén lehet egy kialakult és megszokott rendszerré. Azért az ország másik végéből erre vajmi kevés esélyt látok.
És ha az általad felvetett szituációnál járunk, ott is vagy a rendszeres láthatást viselheti jól a gyerek, vagy a teljes elszakadást. Nem állítom, hogy nem szakadna meg a szívem – egyébként bármelyik verzió esetén. Az újszülötteknél a hathetes meggondolási idő ilyen. Ha a hatodik hét utolsó napján beállít a szülőanya, akkor a csecsemőt akit másfél hónapig sajátodként szerettél nem láthatod többet.
A másik fele, hogy ha a Mari nénihez való kötődést fenntartom, akkor a gyereknek nem kell hozzám kötődnie, és az előbb kialakult kötődés mindig erősebb lesz, én meg maradok amolyan óvó néni szerepkörben. Hát köszönöm. Az oké, hogy nem tudtam szülni. Az oké, hogy mindenki (nem csak a gyerek) érzéseit meg kell értenem, mindenkire tekintettel kell lennem, mert ez egy különleges helyzet. De nem kell örökké bocsánatkérően a sarokban kuksolnom, én ezt a gyereket nem elvettem a nevelőszülőktől, ők mondtak le róla. Nekik ajánlják fel elsősorban örökbefogadásra, Alá kell írniuk, hogy lemondanak a gyerekről, ne kelljen már azt éreznem, hogy gonosz vagyok, elvettem a őt a szegény nevelőszülőtől, ezzel életen át tartó érzelmi traumát okozva a gyereknek, aztán mintegy bocsánatot kérve összes bűnömért minden érzésemet háttérbe szorítva láthatásra hordani kéthetente, különben hospitalizált lesz.
És ne érts félre, nem akarom letagadni a nevelőszülőt, része az életüknek, a múltjuknak, beszélünk is róla, hálás vagyok neki, de nem szeretném, ha – képletesen szólva – velünk lakna.
KedvelésKedvelés
Ez egy érdekes vita volt.
Két nevelőanyás barátkozás után annyit tennék hozzá: van a régi gyermekvédelmi mondás, miszerint sok bába közt elvész a gyerek. Nehéz úgy átvenni a szülői szerepet, hogy közben ott van egy másik, gyakorlottabb szülő, akinek jó eséllyel egész más nevelési, életvezetési elképzelései vannak. Egy pinduri példa: a barátkozáson kivittük sétálni a gyereket a lakásból. Én simán ráadtam az overallt, hogy akkor induljunk, mire a nevelőanya kétségbe esett, hogy a gyerek egy csúnya otthoni ruhában van az overall alatt, levetkőztette, átöltöztette szebb ruhába és visszaadta rá az overallt. Ő így gondolta, én úgy gondoltam. Semmiség, mégis, ha folyamatosan ilyen helyzetek vannak, akkor a gyerek egy folyamatos lojalitási konfliktust él át.
Most arról nem beszélek, mennyire nehéz hetekre az ország másik végébe költözni, naponta beleélni egy idegen család életébe, gyerekprogramokat improvizálni egy kis faluban télvíz idején, mindezt a nagyobb gyerekekkel. Egy-két hetet is borzalmasan nehéz megoldani.
És igen, törés a gyereknek. Minden kicserélődik körülötte.
Amúgy ez az országos lista hátránya is, 300 km-re azért kevésbé ugrál az ember. Megyén belül egyszerűbb. Főleg a régi intézeti módinál akár hónapokra is elnyúlhatott a barátkozás.
KedvelésKedvelés
Nem ide tartozik, de az anyák napja kérdés kapcsán mégis: érdekelne, hogy a vér szerinti anyáról megemlékeztek-e ilyenkor? Ha igen, hogyan?
KedvelésKedvelés
Ez jó kérdés. És a nevelőanyáról?
KedvelésKedvelés
Nem.
KedvelésKedvelés
Mi nem fogunk. A nevelőanyának én fogok írni, és megköszönni neki a gyerekeimet, azt hogy vigyázott rájuk és szerette őket. A vsz-i nagyon távol van (érzelmileg is), nem is tudják még, hogy mi az. (2 és 3 évesek) Mondjuk még az anyák napja önmagában is újdonság lesz.
KedvelésKedvelés
Nekünk tanítottak a tanfolyamon valami ilyen történetet, hogy egy kislány tök idegbajos volt anyák napján, és az öf anya lassan jött rá, de szerencsére rájött, hogy az a megoldás, hogy emlékezzenek meg a szülőanyáról is.
KedvelésKedvelés
Mi megemlékezünk, ami tavaly úgy nézett ki, hogy mondtam egy mondatot, hogy ezen a napon Zsolti vér szerinti anyukájára is gondolunk. (Ezek szerintem jó alkalmak, hogy jelezzem, lehet erről beszélni, kérdezhet a gyerek, nem tekintem riválisnak.) A nevelőszülőről is megemlékeztünk, őt fel is hívtuk telefonon.
KedvelésKedvelés
En minden evben veszek egy anyaknapi kepeslapot, amit telerajzounk, inkabb csak firkalunk 🙂 es a kez lenyomatat es egy fenykepet beleteszunk. Ez igy jo alkalom, arra, hogy kozben beszelgetunk a verszerinti anyukarol (maskor is szoktunk). En is irok egy kis levelet, hogy mi van a Gyerkoccel. Majd beletesszuk a babanaplo tartojaba, meglatjuk mi lesz veluk.
(ezt egyebkent megteszem a szuletesnapokon is, baba ill. verszerinti szulinapjan)
A nevelomamat felhivjuk illetve fenykepet kuldunk, igaz nem csak ezeken az alkalmakon.
KedvelésKedvelés
Bobo, úgy örülök, hogy ebben is egy hullámhosszon vagyunk! Igaz, nálunk a kezdeményezés a kisfiamtól indult el, tavaly anyák napján egyszer csak magától elkezdte rajzolni a szülőanyukáját. „Lerajzolom anya, mert félek, hogy elfelejtem.” Kérte, hogy üljek közben mellette, megnyugtattam, hogy sosem fogja elfelejteni, és beraktuk a naplójába, amit rajzolt L. fényképe mellé. Aztán kérte, hogy meséljek neki, odalapozott Lázár Ervin Vacskamati virágjához, sokszor elcsuklott a hangom, ahogy meséltem. Ahogy a végére értem eszembe jutott, hogy akkor ültessünk neki virágot és ahogy együtt ültettük, meglocsoltuk már jó kedvünk lett, ez lett a mi Vacskamati virágunk. Nem vagyok sajnos túl jó kertészkedésben, de erre a virágra különös gonddal figyeltem/figyeltünk, hogy sokáig szép maradjon. Nekem ezen a napon múlt el a féltékenységem a szülőanyával szemben, ahogy egymás mellé raktam a róla és a rólam készített rajzát, valahogy pontosan megértettem, hogy melyikünk, mit jelent neki és hogy miért olyan fontos, hogy lerajzolja és hogy sose felejtse el.
Az idei anyák napja még el sem jött, de én már hatalmas ajándékot kaptam, éjszakánként titokban a kisfiam anyák napi verset tanul, amit az iskolai ünnepségen ő fog elmondani, azért tanulja titokban, hogy nekem teljes meglepetés legyen:) (Egyébként gyönyörűen tud szavalni, minden iskolai ünnepségen felléptetik, szavalóversenyekre jár, nekem nehéz szavakba foglalni milyen csodás érzés mindig, amikor verset mond az egész lelkét beleadva.) És persze titokban már én is megtanultam egy kis verset, amit elmondok majd neki és megvettem a virágot, amit majd anyák napján együtt elültetünk L-nek.
KedvelésKedvelés
Nem szorosan kapcsolódik a témához de nagyon furcsa.Fiatal éveim elején, mikor végeztem a eü.-i iskolámmal, újszülött osztályra kerültem dolgozni.3 hónapot töltöttemott, ami a “munkás” éveimből a legeslegszebb időszak volt.
Az idő alatt két kislány volt akiknek nem voltak szülei.Az egyiket én vittem el intézetbe….mert letelt a nálunk eltölthető maximális ideje.
Kis motyó, okmányai és hívtak egy taxit.Az egész osztály érzékeny búcsút vett tőle, mert a gondozási idő alatt mindenki kötődött hozzá.
Én voltam a pályakezdő a fiatal, gondolom azért kaptam én ezt a feladatot.Akkor még nem tudtam, hogy egész életemre elkísér az emlék.
Beültem a babával és kivittük intézetbe.
Óriási járóka középen, körbe pedig makulátlan tisztaságban kiságyak.Átadtam az okmányokat és a babát akit, agyonpuszilgattam.
Aztán szó szerint kizavartak, hogy mehetek vissza dolgozni…Mintha ólom lábakon közlekedtem volna úgy mentem.
Napokra belebetegedtem az emlékbe, a kislányba.Van vele egy közös fotóm valaho,l amit egy bácsi készített, aki annak idején járt fotózni az újszülött osztályra.Őrzöm.
Pár hetet töltöttem vele és örökre velem maradt az emléke.
És tök jó volna, ha tudnám mi lett vele.Csak egy- két sorban.Egy kis szösszenet voltam az ő életében és nem emlékszik rám, azt sem tudja, hogy én a világon vagyok.
De én tudom, hogy ő van.
Nem is tudom miért írtam, le, igazából még sosem írtam ezt sehol.Csak az emlékeim.
Utána rá nem sokkal behoztak egy babát.
Egy erdőben találták futók…….Neki a nevét megjegyeztem.További sorsáról nem tudok, de ő is az emlékeimben van.Furcsa.Fürdettem, szeretgettem sajnáltam egy kis embert….Én tudom, hogy ők vannak.Megnyugtató lenne tudni, hogy mi lett az életükkel a továbiakban.
KedvelésKedvelés
Kedves Zsuzsa!!
Tudnám valahol javítani a szövegemet?Rettenetesen zavar a sok “én” használatom…..
KedvelésKedvelés
Nem tudod már javítani utólag.
KedvelésKedvelés
oké.Köszi.Akkor viszont elnézést:-((((.
KedvelésKedvelés
AKtucs, fent már nem hagy válaszolni: lehet hogy félreérthető voltam, én konkrétan személyesen abba hogy te mit csinálsz, nem akarok beleszólni. Általánosságban van (nagyon határozott) véleményem arról, hogy mit jelent a nevelőszülőtől elszakadni, de nem gondolom, hogy meg kéne mondanom bárkinek mit csinál. Lassan tűnt csak fel nekem, hogy én veled vitatkozom, de nem rólad, neked mégis úgy tűnik (nyilván nem voltam egyértelmű).
KedvelésKedvelés
Egyébként szerintem kell hogy legyen egy olyan ritmus amiben a gyerek nem sérül annyira az elszakadástól mégis egyértelműen átköt az öf anyára. Nyilván ez nem négy hét, de szerintem megoldható. És biztos kurva nehéz is.
KedvelésKedvelés
Én akiket Magyarországon ismerek, mind 1-2-3 hetet barátkoztak, és utána nem mennek vissza hetente meg havonta a nevelőszülőhöz. A szülők egy része soha, a nagyon szorgalmasak mondjuk félévente.
Tegyük hozzá, van olyan megye, ahol megtiltják, hogy a nevelőszülővel utána kapcsolatot tartson a szülő, a nevelőszülő nem adhat fotót, telefonszámot…
KedvelésKedvelés
Dafuq!
KedvelésKedvelés
Nem vettem magamra, és nem éreztem személyeskedésnek. Szerintem ritka kulturált vitát folytattunk, annak ellenére, hogy az álláspontjaink nem közeledtek. 🙂
KedvelésKedvelés
Queen Missy, egy egészséges nem értelmi fogyatékos gyereknél teljesen kizárt hogy az elsődleges gondozóját ne ismerje meg egy hónap után. Ne haragudj, de ilyen egyszerűen nincsen. Lehet, hogy meg van sértve rá, mert úgy érzi, hogy cserbenhagyta, és ezért nem reagál rá, de egészséges esetben a nem felismerés esete teljesen kizárt.
KedvelésKedvelés
Nem kizárt. Nem létezhet ugyanis egyszerre kettő anya. Mivel “Anya” az új anya, a nevelőanyát nem tudja hova tenni. Ő X nénit sose ismert, úgy nem emlékezhet rá, anya meg itt áll mellette és fogja a kezét, az nem lehet más.
Kb két hónap után a két fél évesem fényképről nem ismerte fel a nevelőszülőt. Még úgy sem, hogy mondtuk kicsoda. Pedig értelmileg ép, a családtagokat számon tartja, még a távolabbiakat is. A mamára, aki a nevelőanya anyukája, pl simán emlékszik még fél év után is. (Nincs olyan családtag, akit így szólítana, így itt nincs keveredés)
Ettől függetlenül félnék, hogy mi lenne ha mégis, ha ott és akkor hirtelen ismét ő lenne anya. Illetve pont ezért – nem lehet két anya, ha megint ő az anya, akkor én megint nem.
KedvelésKedvelés
Igen, ez jogosan hangzik, ez a nem lehet két anya. De biztosan vagyunk benne, hogy a gyerekben alapból nem lehet? Nem lehet, hogy ez belőlünk jön valahogy?
KedvelésKedvelés
És mit gondolsz arról, hogy egy nem fogyatékos, sőt doktorátust szerzett nőnek nincsenek emlékei az első öt évéről?
https://orokbe.hu/2014/07/21/almomban-valaki-felem-nyujtott-egy-kisfiut/
KedvelésKedvelés
Oké, helyesbítek. Úgy értettem, hogy VAGY pszichésen baromi nagy baj van vagy értelmileg, csak nem jól fogalmaztam. Ezek a pszichésen nagy baj esetek.
KedvelésKedvelés
Rave, innentől kezdve a vitának/diskurzusnak nincs értelme, mert Te a tapasztalást sem vagy hajlandó elfogadni, én meg nem tudok mást mondani, mint amit a barátaink tapasztaltak.
Amúgy a mi gyerekünk 3 hónapja van velünk, az első másfél hét volt olyan, hogy azt mondtuk, ez a gyerek nem teljesen olyan, mint amilyenek megismertük. De ez alatt az idő alatt sem emlegette a nevelőszülőket, vagy mondta, hogy vissza akarna menni. Persze minden új volt neki, és ez megrémítette néha, de nem beszélt a nevelőszülőkről. Amikor kérdezgetem, hogy erre vagy arra emlékszik-e onnan, akkor csak néz, és semmi jelét nem mutatja annak, hogy emlékezne. Éjjel álmában minket hív. ( A nevelőszülőket mamának és papának szólitotta, a nagyik meg nagyi és farmor nálunk- szóval nincs kavarodás). Mi fogunk róluk neki mesélni, és majd találkozunk is velük, és a mi elbeszéléseink, illetve a visszalátogatások alapján megtapasztalt dolgok lesznek majd a hosszútávú emlékei.
KedvelésKedvelés
Missy azt hiszem félreértjük egymást. NEM álltottam, hogy ők nem ezt tapasztalták, csak hogy szerintem más az értelmezése a jelenségnek.
KedvelésKedvelés
Nem értelek félre. Az ismerőseim azt állítják a gyerek nem emlékezett, Te meg azt, hogy dehogynem, csak ezért vagy azèrt nem mutatta. Nyilván megbizonyosodtak róla, hogy emlékezik-e a gyerek.
KedvelésKedvelés
Igen, én azt állítom, hogy ők tévednek, amikor azt mondják, hogy simán nem emlékszik. Mert egészséges esetekben a gyerekek ennyi idő után még simán emlékeznek, tehát ott valami extra eset (baj) van, ahol nem. (Te azt állítottad hogy korfüggő, az ekkora gyerekek egyszerűen nem emlékeznek még- ez meg egyszerűen nem így van…)
KedvelésKedvelés
Nem azt állítottam, amit Te írsz, hanem, hogy ebben a korban gyorsan felejtenek, és ha nem traumás az elválás, könnyen feldolgozzák. Ezt a célt szolgálja az ismerkedés. Az ismerősök tapasztalatát pedig, mint példát hoztam fel. Véleményem kialakításában saját tapasztalataim és más ismerősök tapasztalatai is megerősítettek.
Úgy látom, álláspontjaink nem fognak közeledni, ezért meddőnek érzem a további vitát.
KedvelésKedvelés
Nálunk nagyon aktuális a téma, a mi kisfiunk nagyon kötődött a nevelőszülőhoz, két hét nagyon intenzív barátkozás után hoztuk el, nálunk is az volt a helyzet, hogy nem volt értelme tovább maradni, mert már kötődött hozzánk, és persze a nevelőszülőhöz még jobban kötődött, mi is ilyen csiki-csuki helyzetnek éltük már meg a végét, ami a gyereknek sem volt már jó. Az első két hétben napi szinten sírt a nevelőszülő után, utána megnyugodott, megértette, elfogadta a helyzetet, és nem volt több sírás.
Érdekes, az elmúlt fél évben többet emlegette a nevelőszülőt, mint korábban, ezért is beszéltük meg, hogy visszalátogatunk majd nyáron. Nyáron lesz 2,5 éve, hogy elhoztuk, és mi most érezzük úgy, hogy ideje meglátogatni a nevelőszülőt (ő is nagyon messze lakik). Most már el tudnánk magyarázni, meg tudná érteni a helyzetet, úgy érezzük. Ráadásul van most nála egy kisbaba, így kvázi meg tudnánk mutatni, hogy látod, a mami olyan kisfiúkra vigyáz, akiknek nincs anyukája. Rád is vigyázott, míg nem volt anyukád. Nehéz kérdés, mire emlékezhet pontosan, azt szokta emlegetni, hogy ettem kindercsokit és gumimacit 🙂 (tényleg napi szinten kapott ott ilyesmit, nálunk ritkábban). Úgyhogy neki ez a terve, hogy megyünk Mamihoz és kajálunk :))
Egyébként hogyan érdemes készülni ezekre a találkozókra, és mi szopkott lenni a “program”, milyen hosszú egy ilyen látogatás? Nagyon érdekelnének a tapasztalataitok.
KedvelésKedvelés
Mi hét hónap után találkoztunk velük először, olyan izgatott voltam, hogyan fog reagálni, hogy alig tudtam elaludni előző este. 🙂 Mivel lövésem sem volt, a szituáció felzaklatja-e majd a gyereket, első alkalommal a biztonság kedvéért nem a nevelőszülőknél találkoztunk, hanem egy semleges helyen. Játszótereztünk egy nagyot. Ezt mindenkinek tudom ajánlani. Senkit nem ismert fel a famíliából, de tök jól elvoltak. Mikor már búcsúzkodtunk, anyám, aki jött értünk kocsival, megjelent az utca végén, a gyerek pedig akkora Mami!!! felkiáltással vágtatott oda hozzá, hogy szólni kellett neki, jöjjön vissza elköszönni. 🙂 Mivel, mikor hazahoztam, egy darabig felriadt éjszakánként, egyértelműen a nevelőcsaládról álmodott, számítottam rá, hogy a találkozás után esetleg ismét előjön ez a dolog, de semmi ilyesmi nem volt. Később, mikor a lakásukba mentünk, sem tűnt úgy, hogy derengene neki bármi is. Természetesen ha nem másfél évesen, hanem mondjuk két és fél, vagy három évesen hozom el, biztosan ennyi idő után is emlékezett volna rájuk valamilyen szinten. A kor ugye perdöntő. Ebben a témában egyébként érdekes kérdés az is, ki mikor és hogyan vezette be az anya/apa megszólítást. Nálunk egyszer az ismerkedés alatt megjelent egy beszoktatós guru a gyámügytől, hogy segítsen, aki ilyeneket mondott a kicsinek, aki kétségbeesetten csimpaszkodott a nevelőmamába, hogy ‘Menj szépen oda Fatima Anyuhoz’. Hát, az valami borzalmasan hangzott! Két hétig a hazaérkezés után nem mertem magam anyának szólíttatni, féltem, hogy ha meghallja ezt a szót, eszébe jut a nevelőszülő, és kiborul. Aztán ha jól emlékszem, olyan bő két hét után egyik este, mikor a szokásosnál is nyugibb hangulatban üldögéltünk az ágyon, és új szavakra tanítgattam, mint például a saját neve, közöltem vele, hogy ő Emili, én pedig anyu. (A nevelőt anyának hívta.) Erre szélesen elvigyorodott, és közölte velem, hogy anya. 🙂 Egyértelműen éreztem rajta, hiányzott neki, hogy használhassa ezt a szót. Érdekes, hogy hónapokig nem volt hajlandó anyunak szólítani, csak anyának, vagy mamának. Gondolom ez abból fakadt, hogy a régi helyen így hívta azt a két személyt, aki a legtöbbet foglalkozott vele.
KedvelésKedvelés
Rave, kicsit későn csatlakozom, de tökéletesen egyetértek. Mi hét évesen hoztuk el a kislányomat a nev. szülőktől, ahol 2 hónapos korától nevelték, s ő nagyon kötődött hozzájuk. Az 1 hónap ismerkedés múltán “átkötődött”, boldogan jött velünk, de egy idő után nagyon szenvedett. Nagyon hiányzott az előző “családja”, s mi a hivatal tanácsára 2 évig nem vittük vissza!:(
Az első néhány hónapban nem is telefonálhatott, s hónapokig tartottuk bizonytalanságban azzal kapcsolatban, hogy mikor is láthatja őket újból – majd állandóan halasztgatni kellett az időpontot. A végén, miután kiújult egy pszichoszomatikus eredetű, szorongásos betegsége, tanácsot kértünk egy “külső” pszichológustól, aki megerősített bennünket abban, hogy igen: menjünk vissza látogatóba. Azóta fél évente találkozunk, s nagyon rendben vannak ezek a találkozások. A kislányom sokat töltődik, mindig örül, számon tartja, teljesen helyrebillent érzelmileg, s sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb is, de kevésbé is foglalkoztatja már a dolog azóta, hogy “szabaddá vált”. Bár részben egyetértek az akkori tanáccsal, de ha most kezdeném, mégiscsak egy kevésbé drasztikus leválás útját egyengetném: a kezdeti időben pl. mindenképpen előre megbeszélt időpontokban telefonálnánk és rendszeresen leveleznénk. (Az első telefonbeszélgetést persze alaposan meg kell tervezni és szervezni, segíteni a gyereknek, mit mondjon, “súgni” neki, hogy ne sírásba torkolljon az egész – ezt pszichológusi segítséggel anno sikerült szerencsésen abszolválnunk).
Egyébként részemről azt gondolom, egy ilyen gyermeknek kicsit igenis több anyja van, legalább kettő, de lehet, hogy három. Persze boldog vagyok, hogy én vagyok az “igazi”, az örök, s örülök neki, hogy a nev. szülőket automatikusan elkezdte bácsinak-néninek nevezni, de részemről hibának tartanám azt sugallni, hogy a vsz. nem az anyja, hogy a nev. anyuka nem volt az anyja! Többször is eszembe jutott már a blog olvasásakor egy vallásos könyvecske, amit nem olvastam ugyan, de a címe megragadt bennem: “A kölcsönkapott gyermek”, amelyben a szülők a beteg gyermekük életéért folyó küzdelem során megértik és megtanulják, hogy ő csak egy időre adatott. Akárhogy is, én úgy vélem, a feladatunk nem az, hogy “kisajátítsuk”, hanem hogy segítsük, kísérjük, szeressük, támogassuk őket azon az úton, amelyen mellettük lehetünk.
KedvelésKedvelés
Ti hét évesen hoztátok el – azt gondolom az megint más helyzet. Ő már több minden ért, Nála már feldolgozható, ami a kétévesnek még nem, hogy anya több is lehet.
Meg gyerekfüggő is. És szülőfüggő, meg nevelőszülő-függő (Azt hiszem a legjobb talán az, ha megpróbálunk figyelni rájuk. Arra is, amit nem mondanak ki. Meg a saját érzéseinkre is, mert azok is fontosak)
KedvelésKedvelés
Sziasztok, a mi esetünkben kisfiam 7,5 hónapos koráig nevelőszülőknél volt. Rendkívül erősen kötődött a nevelőanyához, aki példaértékűen gondozta/nevelte.
Egy hét barátkozás után érkezett haza, gond nélkül, a déli alvást a kocsiban töltötte, majd már otthon ébredt…. apró változtatásokra volt csak szükség a napirendben, szépen átruházódott rám a kötődés.
3 hónap után látogattunk vissza, a gyerkőc semmi jelét nem mutatta, hogy bármire emlékezne, ugyanúgy viselkedett a nevelőanyával szemben, mint bárki mással.
Kapcsolatot rendszeresen tartjuk, telefonon és személyesen is.
A saját kis meséjében úgy szerepel, hogy ő vigyázott rá, amíg anyát és apát keresték.
Számomra fontos, hogy helye legyen az életében, eggyel több ember akiről tudja, hogy szereti őt.
KedvelésKedvelés
Sziasztok
Nevelőszüő, és örökbefogadó szülő is vagyok, több nevelt gyermekemet adtam örökbe.
Sok fajta örökbefogadó család létezik, van olyan, aki rögtön letagadná a gyermek múltját, de sokan vannak olyanok,akiknek fontos a gyermek előző élete.
Van olyan kislány, akit “csak” 4 hónapig neveltem, majd jöttek a szívszerinti szülők, és 6 hónaposan vitték el, a mai napig vissza járnak, de a kislánynak nagy szüksége van rá.
Tudja , hogy nálam volt pici korában, mindig megnézi a kiságyat, amiben ő feküdt, és kéri, hogy mutassuk meg neki a béby hordozót amiben hordtuk. Otthon is sokat emleget, és vissza kivánkozik, egy évben 2 x jönnek el, napokig erről beszél, hogy itt jártak nálunk,azt mondja anyuka, hogy várja a kislány az ide látogatásokat,akist ősszel megy iskolába.
Van olyan is, amikor a szívszerintiek nem szeretnének többet találkozni velünk, apuka azt mondta nekünk, hogy túlságosan szerettük a kislányt…no komment
Ebben a családban nem akarják elmondani, hogy örökbefogadták a gyermeket, azóta nem tudom változott-e valamit a véleményük, mert ez a történet, már 13 éve volt.
Sok gyeremeket vissza hoznak évekkel késöbb, persze vannak olyanok is,akik nem hozzák őket, nem haragszom, és soha nem keresném fel őket, pedig fáj néha, de ezt elkell fogadni.
Kettő külföldi örökbeadásom volt, ahol 2 gyermeket vittek el, onnan semmilyen tájékoztatást sem kaptam ,ami azért fájó számomra,mert 2 fogyatékosnak mondott gyermekből rengeteget sikerült fejlesztésekkel kihoznom pár év alatt.Tudom jó helyre kerültek, mert láttam a szülőkön , hogy nagyon szeretik őket, a rengeteg kérdést, amit feltettek, abból minden látszott.
KedvelésKedvelés
Sziasztok! Igyekeztem végig olvasni a sok hozzászólást, tanulságosak… Annyit tennék hozzá, hogy mikor a nevelőszülőtől örökbe megy a gyerek a tegyesz szakértői bizottsága ír róla egy jellemzést, amit kb 20 perces “vizsgálat” előz meg. Ezt a jellemzést mutatják meg ismerkedés előtt a fogadó szülőknek. Az én neveltemről (vagy rólam?) negatívumként beleírták, hogy túlságosan kötődik a nevelőanyához. Másfél évig volt nálam, újszülött korától. Mégis mit kellett volna csinálnunk, hogy ne így legyen? És ha szabad megkérdezném: mit jelent az, hogy TÚLSÁGOSAN kötődik? Szerencsémre a fogadó szülők ezt pozitív dolognak tartották, és a gyerkőc simán minden gond nélkül átkötődött hozzájuk 🙂
KedvelésKedvelés
Nem könnyű az már biztos… A mi kisfiúnk 3 éves és most zajlik a barátkozás 🙂 Nem tudom mit gondoljak.. kicsit zavarodott vagyok.
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
Akkor te nevelőanya vagy? Mióta él veletek a kicsi?
KedvelésKedvelés
Sziasztok!
Kicsit későn, de nem tudom megállni, hogy hozzá ne szóljak. Mivel a TEGYESZ munkatársa és örökbefogadásra várakozó vagyok egyszerre, igyekszem több szempontból is megvilágítani nemcsak ezt a kérdést, hanem az egész folyamatot (nem mindig könnyű, mert a saját életemmel, érzéseimmel kapcsolatban nyilván elfogult vagyok ahhoz, hogy tárgyilagosan tudjak nyilatkozni).
A kollégáimtól hallottam, hogy a gyerekek (az egészen kicsik is) döbbenetesen jól ráéreznek arra, hogy mit is jelent az örökbefogadó szülő az ő életükben. Amit még nem érthetnek, azt az érzelmeik útján “fejtik meg”. Az örökbefogadás véglegességét nagyon nehéz lehet szavakban átadni, ők valahogy mégis megérzik, miről van szó. Hallottam már olyan két-három éves kislányról, akit pici baba kora óta példásan nevelt a nevelőszülő, és amikor az örökbefogadó eljött érte, hogy hazavigye, a nyakába repült, és a nevelőanyától nem is köszönt el. Nem azt mondom, hogy minden esetben így van (a gyerekek is külön egyéniségek, nem egyformák, és tényleg, mint itt már többen elmondtátok, sokat számít az életkor is).
Mivel én még csak várakozom, nem igazán bocsátkoznék elképzelésekbe a nevelőszülővel való kapcsolattartás kérdésébe, mert hogy őszinte legyek, fogalmam sincs róla, hogyan kezelem majd a szituációt. Én úgy képzelem, hogy valami kapcsolat biztosan lesz, de hogy a gyermeket mennyire vonom be személyesen, és mennyire “csak” az esti mese szintjén, azt nem tudnám megmondani. Majd ha már a gyermekemmel ismerkedem, és ismerem a konkrét helyzetet, körülményeket, azt remélem, ráérzek én is a helyes útra. 🙂
KedvelésKedvelés
Sziasztok! Ma visszalátogattunk a nevelőszülőkhöz (fél év után) és nagyon-nagyon jó tapasztalatokkal tértünk haza. A kisfiúnk 1 hetes korától 21 hónapos koráig élt náluk 3 fiú (2 saját és 1 nevelt fiú) társaságában (a nevelőszülők fiatalok, ő volt az első neveltgyerekük). Mikor megérkeztünk, beszaladt a kapun, adott a nevelőanyukának egy puszit és ment tovább. Olyan volt, mint egy rokonlátogatás, otthonosan mozgott, de már tudta, hogy hozzánk tartozik. Játszott a fiúkkal, megmutogatta nekünk az “új” játékokat. Amikor indultunk haza szó nélkül vette a cipőjét, kabátját, elköszönt és ennyi. 🙂
KedvelésKedvelés
Sziasztok! Én nagyon jóba lettem a kisfiam nevelőanyjával (0-6 hónapos koráig nevelte őt szeretetben, családtagként a két saját gyermeke mellett) ill. a családdal. Tartjuk a kapcsolatot, mint egy kicsit távolabbi rokonnal. A távolság miatt ez főleg FB-on, évi 1-2-szer személyes találkozás. Nagyon szerencsések vagyunk velük 🙂
KedvelésKedvelés
Ma voltunk náluk. évente 1-2 alkalommal megyünk, de az első találkozás több mint fél év után volt. Azóta rendszeres. Örülnek nekik a gyerekek, de a kisfiam nem emlékszik annyira, ő 20 hónapos volt amikor hazahoztuk. Ettől függetlenül fontos neki, szerintem, hogy tudja, nem elragadtuk, hanem szerető családnál nevelkedett, aki vigyázott rájuk, amíg végleges családba szülőkhöz kerültek.
KedvelésKedvelés
Nevelőszülő vagyok, aki sok babát, és kis gyermeket örökbe adott, és szintén örökbefogadó vagyok..
Nálam úgy zajlik az örökbefogadókkal az ismerkedés, hogy az első napon amit lehet mesélek, sokszor túl sokat jár a szám,és persze válaszolok a kérdésekre.
Majd minden nap hátrálok ki a gyermek és az ő ismerkedésükből, ha hívnak ott vagyok, de nem zavarok, nekem fáj az elválás, de ők ezt nem vehetik észre rajtam, én boldogan adom át gyermekeimet örökbe, mert kell nekik a saját család.
Nagyon sokan vissza járnak, most szeptember 29.-én is volt itt egy család aki 1 éve vitte el a kislányukat tőlem, ami érdekes, hogy a kisfiúkat is én neveltem pár hónapig.
Az örökbefogadók mindig meséltek rólam, ő pedig 1 éve ,kérdezte hol feküdt, melyik kiságyban stb, és szépen helyére kerültek az elfolytott kérdések, esetleg szorongások, azóta sokkal nyugodtabb az örökbefogadással kapcsolatban ez a kisfiú, ezt a szülei mondták el nekem.
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
Klassz, hogy ilyen tudatosan és jól csinálod.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó ez a cikk, utána a hozzászólások pedig különösen. A lezajlott “vita” (miért van ennek a szónak negatív csengése- pedig itt is csak nézetek kulturált megosztása zajlott) pedig különösen építő volt számomra, egyrészt a hangvétel miatt, másrészt mert mindkettőben nagy igazságokat olvastam, köszönöm ezúton is.
( a téma engem különösen foglalkoztat, mivel első nevelt gyermekre várakozó szülőpár vagyunk, igyekszünk minél jobban csinálni 🙂 )
KedvelésKedvelés