Mivel szembesülhet egy felnőtt örökbefogadott, ha felkutatja a vér szerinti családját? Fischer Eszter Berlinben és Budapesten kétlaki életet élő pszichológus, aki Németországban tanácsadással segíti a szüleiket, testvéreiket kutató örökbefogadottakat illetve a vér szerinti szülőket. Egy ilyen szolgáltatás itthon is nagyon elkellene. Arról beszélgettünk, milyen illúziókkal vágnak bele az örökbefogadottak a keresésbe, és hogy szokott sikerülni a találkozás.
– Mit kell tudni rólad?
– Pszichológus vagyok, írtam két könyvet, az egyik, a Modern mostohák a mozaikcsaládokról szól, mikor egy házasságban az egyik vagy mindkét félnek van a korábbi kapcsolatból való gyereke. A másik, a Meleg a gyerekem?! tanácsadó könyv érintett szülőknek. Mindkét témában sokan keresnek meg. Korábban nevelési tanácsadóban dolgoztam, 1986 óta Berlinben és Budapesten élek felváltva, és Skype-on is tartok tanácsadást a világ minden táján élőknek. Németországban a Wiedersehen macht Freude nevű picike cégnél is dolgozom, akik elveszett embereket keresnek. Nem igazán eltűnteket, hanem csak akit szem elől vesztett a megrendelő. A szolgáltatást nem kifejezetten az örökbefogadásra találták ki, de valahogy a klientúra nagy része vagy örökbefogadott gyerek, vagy a sose látott apját keresi. Aztán kiderült, hogy ez a találkozás sok lelki problémával jár, és ilyenkor segítek én.
– Hogy dolgozik a cég?
– A meglevő adatokból indulnak ki, csak legális módszereket használnak. A vezetője egy nagyon ügyes nő, semmi olyat nem csinál, amire a megbízó ne lenne képes, de nagy gyakorlata van, ismeri a jogszabályokat, a nyilvántartásokat, remekül kommunikál. Például, ha tud valaki egy harminc évvel ezelőtti lakcímet, akkor a házban valamilyen ürüggyel felhívja az összes öreg nénit, hogy ismeri-e az illetőt, de persze nem mondja meg, miért kell. Az ár függ attól, mennyi adat van, milyen régre megy vissza a keresés, de minden ár tartalmazza, hogy a folyamat során bármikor konzultálhat velem telefonon egy előre egyeztetett időpontban.
– A te ügyeidnek mekkora része kapcsolatos az örökbefogadással?
– Ha ezt kitágítjuk eltűnt családtag keresésére is, akkor praktikusan az összes. Az örökbefogadás mellett ugyanilyen gyakori, ha valaki az apját nem ismeri. De a keresőcég a régi szerelmedet vagy az óvónődet is megkeresi. Sok tapasztalatom gyűlt össze a témában, mert sok ilyen emberrel beszélek.
– Nemzetközi ügyeket is vállal az iroda?
– Igen, egyrészt a nemzetközi örökbefogadások miatt, másrészt az eltűnt apák sokszor külföldiek, például olasz vendégmunkások, vagy az amerikai hadsereg tagjai voltak. Ha reménytelenül kevés az adat, akkor nem vállalja el a megbízást. (A cég honlapja szerint Magyarország nem szerepel a keresési területek között.)
– Beszéljünk kifejezetten az örökbefogadottakról. Hogy zajlik a megkeresés?
– Ha megvannak az adatok, akkor először a közvetítő ír a vér szerinti anyának egy úgy fogalmazott levelet, hogy csak ő jöjjön rá, miről van szó, de ha bárki más olvassa a környezetében, ne fogjon gyanút. Ha a másik fél beleegyezik, akkor a közvetítő felveszi vele a kapcsolatot, ha mindkét fél akarja, akkor találkoznak. A német törvények értelmében a származás megismeréséhez mindenkinek joga van, tehát ha a szülő nem akar találkozni, a gyerek akkor is meg fogja kapni az adatokat, de ilyenkor is egy udvarias levélben értesítik a szülőt, hogy ez fog történni. Az egész szokatlanul tapintatosra van hangszerelve. Én ott jövök a képbe, hogy ha bármelyik fél úgy érzi a folyamat során, hogy szeretne egy szakemberrel beszélni, akkor engem felhívhat. Az is, aki keresi az apját, anyját, az is, akit megtaláltak. Segítek végiggondolni a helyzetet. Ha például látszik, hogy akit megtaláltak, az nem igazán akar találkozni, akkor következő lépésben a megbízó írhat egy személyes hangú levelet, és ezt segítek megfogalmazni. Ez egy gyakori kérés.
– Máris le vagyok nyűgözve. Magyarországon is joga van az örökbefogadottnak a származása felkutatására, de ilyenkor a gyámhivatal kiküld egy hivatalos idézést a vér szerinti szülőnek, az örökbefogadottak sokszor tartanak ettől.
– Azt hiszem, ez a hivatalos úton Németországban is hasonlóan történhet, de ez egy kis magáncég, ami egyéni módon, de persze a jogszabályokat betartva működik.
– Mi szerepel a közvetítő levelében, amitől a családtagok nem fognak gyanút?
– Hogy mondjuk valaki találkozót szervez egy társaságnak, keresik a tagokat, és ő talán tud felvilágosítást adni egy bizonyos személyről, aki ekkor és ekkor született, és ez a keresztneve. Ebből az örökbeadó rájön, hogy a gyerek miatt keresik, mert ő tudja a születési dátumot és a nevet, de mondjuk a férje nem.
– Mik a tipikus problémák, amivel téged megkeresnek?
– Egyrészt, mikor elindítja valaki a keresést és nagyon izgul, akkor megbeszéljük, miért kezdte, mit vár el, ha meglesz.
– És mit várnak el?
– Sokszor van egy nyugtalanság az örökbefogadottakban, amit én magamban genetikaisziget-élménynek neveztem el. Ez nem igazán függ össze azzal, hogy jól érezték-e magukat az örökbefogadó családjukban. Nagyon nyugtalanító, rossz érzés tud lenni, hogy nem hasonlít senkire. Hiányzik az a beszövöttség-érzés, hogy a kezem olyan, mint a nagymamáé, az orrom, mint apámé. A fordítottja nyugtalanító, hogy ott vagyok egy családban, ahol mindenki kicsi, én meg két méter vagyok, és megnézném, ki az, aki olyan, mint én. Mert így olyan, mintha egyedül volnék „másmilyen” az egész világon.
A másik motiváció, hogy megtudják, miért történt az örökbeadás. Itt sokszor létezik egy mesefantázia a háttérben, általában egy nagyon romantikus történetre vágynak, hogy derüljön ki, valami külső kényszer hatására történt az örökbeadás, és az anya nem hibás, nem akart tőle megszabadulni, és a gyerek sem hibás.
– De a gyerek sosem hibás…
– Nyilvánvalóan. De nyomasztóan sok örökbefogadott gyerekben él legbelül az a szörnyű érzés, hogy én egy nagyon értéktelen ember lehetek, ha a saját anyámnak sem kellettem. Ennek persze semmi logikája sincsen, mindenki tudja a józan eszével, hogy ez nem igaz, de mégis ott van. És ezt az érzést is csökkentené, ha kiderülne, hogy valami különleges kényszer okozta az „eldobást”: elvesztette, rákényszerítették…
– Ilyesmi. Nagyon erős tud lenni a nyomás, a kínzó töprengés, hogy mégis miért történt.
– Azt nem várják el, hogy igazi szülő-gyerek kapcsolat alakul ki, és majd egymás keblére forrnak?
– Így nem mondanám, de sokan remélik, hogy majd egy igazi kapcsolat kialakul. Érdekes módon sokakban az a tudattalan, nem végiggondolt fantázia él, hogy él együtt valahogy egy család, amiből őt kilökték, egy házban együtt él az ő anyja, apja, esetleg testvérei, csak ő nincs ott. Valamiféle idillt képzelnek. Az egyik ügyfelem, egy fiatal lány tehetségesen balettozott, és arról fantáziált, hogy kap egy díjat, akkor azzal felkeresi a vér szerinti szüleit, megmutatja a díjat, aztán rájuk vágja az ajtót. Ebben az a gyönyörű, hogy ő mintha úgy képzelte volna, hogy valahol van egy nappali, ott ülnek a kanapén az ő szülei, mozdulatlanul, megmerevedett szoborként. Az apja egyébként nős ember volt, az anyja egy nagyon fiatal lány, aki belekeveredett vele egy futó kalandba, és lemondott a gyerekről. Érdekes, hogy a kislánynak meg se fordult az agyában, hogy ez a két ember már nincs együtt.
– Tudta a történetet?
– Nem! Éppen ez a baj, hogy az örökbefogadottak nagyon keveset tudnak a háttértörténetükről, ezért van tág tere a képzelődésnek.
– Számít, hogy mikor tudja meg valaki, hogy örökbefogadott?
– Egyértelműen kiderül a történetekből, hogy minden megtudás traumatikus élmény, az az egyetlen, amivel lehet élni, ha mindig is tudja, ha ebbe nőtt bele. Azaz kétéves kor körül, a szaporodás alapjainak ismereténél elmondják, hogy az ő történetében ez hogy van. Hogy ne épüljön ki egy illúzió. De ha mindig tudta a gyerek, akkor is jöhet ez a kíváncsiság.
– Milyen életkorúak a keresők?
– A tipikus időszakok a megkeresésre: a kamaszkor, a fiatal felnőttkor, a saját gyerek születése, mert akkor nagyon jelenvalóvá válhat, hogy mit jelent az anyaság-apaság, a szülés, a lemondás a saját gyerekről, és felelevenedik a kérdés, hogy a saját szüleik miért küldték el maguktól. Meg amikor a saját élet „készen van”, a pályaválasztás, családalapítás megoldódott, akkor is felerősödhet a múlt keresése. És még idősödő korban is felmerül, ötven körül, mikor ketyegni kezd az óra, hogy meghalhat és örökre ismeretlen maradhat a vér szerinti szülő.
– Mik a kérdések, ha már megvannak a vér szerinti szülő adatai?
– Ilyenkor azt javasoljuk, ne jelenjenek meg rögtön a szülő ajtajában, hanem írjanak egy személyes hangú levelet. Szokták kérdezni, hogy mit írjanak a levélbe.
– És mit írjanak?
– Ne legyen benne szemrehányás, követelőzés.
– Se túlfolyó érzelmek, gondolom…
– Igen. Adjon magáról adatokat, írja le, mi van vele, azért is, hogy lássák, stabil helyzetben van, nem vár semmit, tegyen be fényképet magáról. És persze írja meg, mit szeretne, találkozót, vagy fényképeket, adatokat. A tanácsom függ a történettől, az örökbefogadott állapotától, élményeitől. Felkészülünk a találkozóra, hogy ne induljon túlzott elvárásokkal, kikérdezem, mit vár, mit szeretne, felkészítem, hogy a megismerkedés esetleg csalódással jár, hogy ne adja ki rögtön teljesen magát.
– Általában csalódással jár a viszontlátás?
– Elég gyakran igen. Arra jó, hogy helyre zökkenjenek a dolgok, és el tudja engedni azt a fantáziát, ami fogva tartja, hogy ha megtalálja az igazi szülőt, akkor például rendbe jön az élete. Amíg ez a fantázia fogva tart, addig sokkal nehezebb a jelenre és a jövőre koncentrálni, addig ez leköti a pszichés energiákat. Az eltűnt apák keresése mintha gyakrabban sikerülne jól. Németországban a világháború után még létezett olyan fogalom, hogy törvénytelen gyerek, a leányanyák, ha tehették, még terhesen vagy a gyerek pici korában igyekeztek szinte bárkihez gyorsan férjhez menni, esetleg el is hallgatták, hogy nem onnan van a gyerek, és nagyon sok negatív érzelem, szégyen vette körül ezeket az elutasított gyerekeket. Ha ők megkeresik az igazi apjukat, az néha jól sül el.
– Ismerek olyan esetet, mikor örökbefogadásnál is jól sikerült a találkozás.
– Persze, előfordul az is. De a következő lépés is kérdéses, hogy ilyenkor felépíthető-e egy valódi kapcsolat, ha hiányoznak a közös élmények.
– Mikor sikerülhet?
– Ez nagyon sok mindentől függhet. Általában könnyebb, ha a kapcsolatot nem az anya-gyerek kapcsolat mintájára próbálják építeni, mert ez könnyen csalódáshoz vezet. Nehezítő tényező, hogy az örökbeadók sokszor szégyent és bűntudatot éreznek, ezért mentegetőznek, magyarázkodnak, ami viszont az örökbefogadott gyerekeket zavarja, mert úgy érzik: megint nem ők a fontosak. A bűntudat megnehezíti, hogy elfogulatlan kapcsolat alakuljon ki. A féltestvérek, testvérek között inkább létre tud jönni, mert ott nincs bűntudat, és egy generációhoz tartozva könnyebb barátkozni is.
– Akkor is, ha nagyon különböző társadalmi helyzetben vannak?
– A nagyon eltérő társadalmi helyzet mindenképpen megnehezíti az élő baráti-rokoni kapcsolat kialakítását. Inkább az a tipikus, hogy a felbukkanáskor örülnek egymásnak, nagy a lelkesedés, de a kapcsolat aztán elhal, például valaki megsértődik, a mindennapokban már nem nagyon tudnak mit nyújtani egymásnak.
Nagyon sok illúzió él az örökbefogadottakban. A gyerekben esetleg az él, hogy neki valahol vannak igazi szülei, akiknek több joga van őhozzá, mint az örökbefogadóknak, találkoztam például olyan szorongásos fantáziával, hogy egyszer csak megjelenik az ismeretlen, vér szerinti szülő és őt elviszi magával. Ezt fontos tisztázni a gyerekekkel, hogy ehhez senkinek sincs joga, a vér szerinti szülőnek sem. Hogy az örökbefogadás visszafordíthatatlan, ő ebből a családból kirobbanthatatlan, a vér szerinti szülő adott esetben barátkozhat vele, de soha többé nem rendelkezhet róla.
Ha nagyon konfliktusos a viszony az örökbefogadó családdal, akkor ki tud alakulni egy fantázia, hogy van valahol egy igazi családja. Az én dolgom ilyenkor abban segíteni, hogy visszataláljon a realitásba, hogy sem ő maga, sem az élete nem fog attól megváltozni, ha az „igazi családját” megtalálja. Azaz pszichésen valóban meg fog változni, attól, hogy megnyugszik, hogy körvonalat kap a történet, és így sikerülhet elfogadni, tudomásul venni a saját életét.
– Nem tudom, milyenek a német örökbeadók, de Magyarországon jó eséllyel nehéz sorsokkal fog találkozni a gyerek.
– Azt hiszem, van egy alapvető különbség. Németország jómódú ország, biztonságos szociális hálóval, nem jellemző, hogy valaki pusztán anyagi okokból ne tudná vállalni a gyereke felnevelését. Örökbeadáshoz inkább pszichés, családi problémák vezetnek, a gyerekek kaotikus, nehéz életű családokból kerülnek ki. Most volt egy megrázó történetem egy nővel, akit egy falusi család fogadott örökbe nyolc vér szerinti gyerek után, akik mind elkerültek már a háztól. A szülők ki is mondták, hogy azért fogadják örökbe, hogy legyen valaki, aki törődik velük öregkorukban. Rendesen nevelték, törődtek vele, de mindig hangoztatták, hogy azért ők nevelik, mert ő nem kellett az anyjának. Annál is inkább, mert a nő egy vese-rendellenességgel született és sok műtétje volt, a fejében ez is összekapcsolódott azzal, hogy biztos ezért nem kellett az anyjának. Nem volt túl jó a viszonya a szüleivel, aztán lett családja, gyerekei, és az egyik ugyanilyen vesefejlődési rendellenességgel született. Így derült ki, hogy ez örökletes. Épp egy operációsorozat zajlott a fiával, amikor megtalálta a vér szerinti anyját, Akkor pillanatok alatt kiderült, hogy az anya nem a veseprobléma miatt mondott le róla, mert fel se fogta, hogy ez nehézségeket okozhat. Egész másról volt szó. Az anya egy éretlen személyiségű, kaotikus életű nő volt, akinek az első gyerekét a nagymama nevelte, és minthogy a nagymama több gyereket már nem vállalt, a két következő gyerekét örökbe adta. Aztán egy következő házasságában született még két gyereke, akiket egy bántalmazó apa mellett, igen rossz körülmények között, maga nevelt fel. A nő megismerkedett az anya által felnevelt féltestvéreivel is, és nem érezte úgy, hogy neki is jó lett volna ott nevelkedni… Az anya nagyon megörült a lányának, de öt perc múlva ugyanúgy nem tudott rá figyelni, mint pici korában, az sem érdekelte, hogy az unokáját mostanában operálják, azaz megismétlődött az egykori helyzet: az anya érzései pozitívak, de nem tud nyújtani semmit. Az ügyfelem nagyon szomorú lett, gyászba esett, de vissza is érkezett a földre, egyszerre csak sokkal reálisabban látta a helyzetét és az életét. Rájött, hogy nem őt lökték ki a mennyországból, hanem a mennyország nem létezett soha. Kicsit megriadt, hogy neki távolságot kell tartani az anyjával, nem is adta meg a címét, csak a telefonszámát, hogy ne jöjjön őt szívni. Őt ez a veseprobléma is nagyon nyomasztotta, mindig selejtesnek érezte magát emiatt, és azt képzelte, hogy a génhiba nála kezdődött. Ennek nyilván semmi jelentősége nincs, de ő úgy élte meg, hogy akkor ő az első selejt a sorban. Amikor kiderült, hogy ez nem így van, valahogy megnyugtató érzés volt a számára, hogy ezek szerint ő nem egy ufó, hanem egy olyan család tagja, amiben öröklődik egy itt-ott felbukkanó genetikai rendellenesség. Úgy éreztem, összességében is megnyugodott. Kicsit kellemetlen, őt kihasználó örökbefogadó szülei vannak, de tisztességesen felnevelték, ha az anyjával marad, még rosszabb élete lett volna, mostanra lett egy jó házassága, szerető családja, van ez a betegsége, most operálják a fiát, igen, ez az ő élete, ez van, nincs mennyország, de ezzel lehet élni. Ehhez a reális elfogadáshoz nagyon fontos volt, hogy megtalálja az anyját.
Azt gondolom, hogy az ilyen illúziókat érdemes megelőzni. Én a teljesen nyílt örökbefogadás pártján vagyok. Nem szabad hagyni, hogy mítosz legyen belőle, a legjobb, ha egy örökbefogadott gyerek pontosan tudja, kik a szülei és időnként láthatja is őket. Akkor nem alakul ki ez a lufi. Gondolj arra, ha egy férfi elhagyja a családját, a nőnek lesz új férje, aki apaként törődik a gyerekkel, és a gyerek szökőévente látja a vér szerinti apját, akkor nem épül ki ez a fantáziarendszer, akkor a belső világát nem tartja fogva, hogy kicsoda-micsoda lehet az ő „igazi” apja.
– Az amerikai típusú, rendszeres kapcsolattartást szorgalmazod az örökbefogadó és örökbeadó család között? Ez igen ritka Magyarországon.
– Nem feltétlenül kell erőltetni a napi kapcsolattartást, de jó tudni egymásról. Mondjuk évente fényképet küldeni, egy rövid beszámolóval, hogy hogy fejlődik a gyerek. Persze ezt sem mindenki akarja, tapintat kell hozzá. De inkább azt értem alatta, hogy ne legyen titok a családban, a szülő, ha a gyerek igényli, akkor meséljen, milyen volt az örökbeadó, hogy történt, hogy ne tabusodjon egyáltalán a téma Minden adatot tudnia kell egy gyereknek a származásáról, annyit feltétlenül, amennyit az örökbefogadó tud. Hogy ne érezhesse, hogy az örökbefogadó szülei titkolóznak előtte, hogy ők sem tudják elfogadni az ő származását, előtörténetét.
– A nagyon durva részeket is? Ha mondjuk a vér szerinti szülő börtönben ült, vagy prostituált volt?
– Igen, mindenről lehet tapintatosan beszélni. A tényeket el lehet mondani, ítélkezés és mentegetés nélkül. Ez a valóság, nem lehet leszedni a gyerekről. El lehet mondani, hogy van olyan, hogy egy szülő nem tudja felnevelni a gyerekét, van olyan, hogy valaki nem tartja be a törvényt és ezért börtönbe kerül, de az a fontos, hogy mi együtt vagyunk és szeretjük egymást. Ha a börtönt tizenöt vagy harminc évesen tudja meg, akkor fog csak kiborulni igazán. Az összeomlástól csak az igazság véd meg. Minden elmondható nagyon tárgyilagosan, nyugodtan. Ha a gyerek azt hallja, hogy a szülő fél az ő történetétől, azt a félelmet át fogja venni. Azért fontos a tényeket tudni, mert így tud egy világos, egyértelmű identitás kialakulni, és nem kell egy ál-építményt először összedönteni ahhoz, hogy valaki azonosnak tudja érezni magát a saját történetével, a saját sorsával.
– Trauma, ha összedől ez a fantázia a találkozás során?
– Lehet traumatikus, de ez inkább gyógyító trauma. Egyébként a kedves elterjedt klisék is sülhetnek el rosszul, amiket az örökbefogadók mondani szoktak a gyereknek. Például, hogy mi mennyire vágytunk gyerekre és mennyire örülünk, hogy itt vagy…
– Ezzel meg mi a baj?
– Ha ezt nagyon túlhangsúlyozzák, ki tud alakulni egy olyan fantázia, hogy őt ellopták, főleg, ha rémülten elkerülik, hogy a vér szerinti szülőkről szó legyen, és csak arról beszélnek, hogy én hogy imádlak, hogy kiválasztottalak… És a baj az, hogy ilyenkor se a gyerekről van szó.
– Hogy kell erről akkor jól beszélni?
A „nagyon örülök, hogy itt vagy” fontos üzenet, de nem kell túllihegni. Örökbefogadó szülőként sok tapintatra, finom érzékre van szükség.
– Hogy tudja az örökbefogadó szülő támogatni a gyerekét a keresésben?
– Az első lépés, ha mindent elmond neki, amit tudni lehet a múltjáról. Persze nem ráönteni, de ha a gyerek kérdez, ha szóba jön, azt átadni, sok apró részlettel, akár azon a szinten is, hogy mondjuk milyen ruhát viselt. A konkrét részletek élővé, hitelessé teszik a történetet, amit meg lehet egymással osztani, mert akkor lesz az életük, a történetük közös. A legfontosabb, hogy a gyerek ne érezze, hogy a szülőnek rosszul esik, ha ő kíváncsi a genetikai szüleire, és tudja, hogy adott esetben konkrét segítséget is kaphat, ha meg szeretné őket ismerni. De akik hozzám jönnek, ott rendszerint nem támogatják a keresést az örökbefogadók, van, aki megvárja, amíg meghalnak a szülei.
Az örökbefogadókkal is az a probléma, hogy tagadják a valóságot, olyanná akarnak válni, mintha ők lennének a vér szerinti szülők, és a vér szerinti szülőt ki akarják radírozni, mert zavar. Ez érthető, de ez egy tévedés, hogy a vér szerinti szülő a gyerek és az örökbefogadó közé állna. Nem lazítja se a kapcsolatot, se a kötődést, ha lehet tudni, hogy a vér szerinti szülő létezik, ha lehet róla beszélni. Minél többet lehet tudni róla, mondjuk a foglalkozását, a külsejét, az annál inkább megnyugtatja a gyereket.
– Az örökbeadók milyen kérdésekkel fordulnak hozzád?
– Ők sokkal ritkábban keresnek meg, bár nekik is felkínálják ezt a lehetőséget a megkeresésnél. Azt szokták kérdezni, hogy lehet jobb kapcsolatot építeni, vagy a jelenlegi családjának ezt hogy adja be.
– És hogy?
– Jobb megmondani, hogy mi történt.
– Ez trauma.
– Az. De minden titok pusztító, hisz örökké félni kell a lebukástól. A titok elszigetel, ugyanis úgy működik, hogy állandóan szorongani kell, hogy az kiderül, minden oda vezető utat el kell vágni, egyre távolodó körökben, mert kiderülhet. Ha egy örökbefogadott gyerek előtt titkolóznak, akkor már attól megáll a levegő, ha valaki megemlíti, miért vörös a haja, hisz a családban senkinek nem volt vörös a haja.
– Az örökbeadó hogy tudja ezt jól kezelni, hogy ne legyen mérgező titok a saját családjában?
– Azt tudja tenni, hogy elmondja a későbbi gyerekeinek minél előbb, hogy van egy testvérük, aki máshol él. És el kell mesélni a történetet. Ha ezért megvetés övezi, ha egész életében rettegni fog, hogy lebukik, akkor ez megterheli a későbbi gyerekeivel való kapcsolatot. Sokkal jobb, ha az ember a saját életét tudja vállalni, legalább az intim kapcsolataiban.
– Mi történik, ha megtudják a későbbi gyerekek?
– Ezek nem annyira intakt családok általában. Most volt egy esetem, egy ötvenes férfi, aki húsz éve már megtalálta a szüleit és rögtön össze is veszett velük. A szülőktől megtudta, hogy neki van egy nővére, akit a nagymama nevelt, aztán a következőt már nem vállalta a nagymama, ez volt ő, és őt örökbe adták. De a szülők a nővérnek nem akarták bemutatni, nyilván mert szégyellték az örökbeadást. És húsz évvel később meg akarta ismerni a nővérét, meg is találta, és akkor jöttem én képbe, hogy mit írjon a nővérének. Ő első körben írt egy végtelenül túlbiztosított, tartózkodó, mentegetőző levelet, hogy ő megérti, ha a nővére nem akar vele találkozni. A beszélgetésből az derült ki, félt, hogy a nővért sokkolni fogja, hogy a szülők lemondtak egy gyerekről, és nem akarta benne a szülők képét lerombolni. Akkor elmondtam, hogy hiszen a nővért se a szülők nevelték, nyilván tisztában van vele, milyen szülők, itt nem egy szép képet fog összedönteni. Ez megint ugyanaz a történet, hogy a gyerek fantáziájában a szülők azóta is ott ülnek egymás mellett a kanapén.
– És aztán mi történt?
– Írt egy másik levelet, és teljesen megkönnyebbült, hogy neki ez a nővér sorstársa. Megint ez az elképzelés köszön vissza, hogy ő valami idillből lett kilökve. De nincs idill. Ismersz olyan történetet, hogy kellemes, intakt, jól működő családból adnak gyereket örökbe?
– Az éppen előfordul, hogy egy család 2-4-6 gyereket nevel nagy küzdések árán, és a szegénység miatt adják oda a sokadik gyereket, de ettől még lehet is jó a családi légkör.
– Ilyenkor is sokkal jobb volna, ha ez teljesen nyíltan történne, és valami rokoni távkapcsolatot az eredetcsaláddal lehetne tartani.
– Még az is viszonylag gyakori történet, hogy az anya úgy érzi, még egy gyereket nem bír el abban a helyzetben, örökbe adja, aztán olyan bűntudata van, hogy egy év múlva szül egyet és azt felneveli.
– Ezt nehéz lehet megtudni, de ezt is meg kell tudni. Mindig jobb az igazság, mint amit az ember képzel. Ez egy olyan keserűség, amivel nagyon nehéz együtt élni az örökbeadott gyereknek, de akkor ez az ő története, főleg, ha van egy jó családja, akik nem akarják ezt a történetet elvenni tőle. Ilyen esetben még az is elképzelhető, hogy felnőttként az eredetcsaládjába is vissza tud valamennyire integrálódni.
– Az örökbeadóknak is vannak fantáziái a harminc éve nem látott gyerekről?
– Van egy félelem, szorongás, hogy felbukkan és szemrehányást tesz, hogy tönkreteszi a jelenlegi családot, közben mégis iszonyú jó látni, hogy mi lett belőle, le tudja venni a bűntudatot, hogy jó sora van.
– Hoz egy megkönnyebbülést a találkozás?
– Igen. Aztán lehet, hogy megfordulnak a viszonyok és a szülő is szeretne kapni valamit. Ez megterhelheti gyerekeket.
– Anyagiakra gondolsz?
– Arra is, de lehet, hogy csak elkezdi mondani a nyomorúságos életét és megértést vár. A gyerekek ezt is úgy élik meg, hogy a szülő kapni akar. Általában ilyenkor mindkét fél kapni akar, ez egy nehéz helyzet.
– Mi a jó hozzáállás?
– Nem rokoni érzéseket elvárni, hanem nyitottan megismerkedni, és nem kiszínezett fantáziák megvalósulását várni.
– A tisztázás meg szokott történni, hogy miért történt az örökbeadás?
– Sokszor magyarázkodásba, mentegetőzésbe fullad, és azt kellemetlen hallgatni. Csak szubjektív igazságok léteznek, ki erre torzít, ki arra torzít.
– Te is mondtad, milyen fontos a gyereknek, hogy volt-e külső kényszer az örökbeadásban.
– De az inkább csak az örökbefogadottak fantáziájában létezik. A külső kényszer sokszor praktikusan bűnbakkeresést jelent, hogy valakire rá lehessen verni ezt a balhét. Az élet sokkal összetettebb. Ha egy lány megesik, és nem tudja felnevelni, ő a hibás? A fiú, aki elhagyta? A szülei, akik nem támogatják? Élethelyzetek vannak. Sokszor az örökbeadók éretlen személyiségek, és később is éretlen személyiségek maradhatnak, és akkor azzal találkozik a gyerek. Azt is láttam többször, hogy az örökbefogadottaknak az is megnyugvást tud adni, ha látja, hogy így volt a legjobb. Ha egy nagyon zűrös, nehéz életű szülővel találkozik. Lekerekedik az élete, olyan, amilyen, sokszor azzal a tanulsággal, hogy mégis így volt jobb.
Az örökbefogadott gyerekeknél az a nehéz, hogy normális esetben valaki él a saját családjában, nem merül fel, hogy milyen volna máshol. Az örökbefogadott gyereket pedig piszkálja, hogy mi van, ha máshova kerül. És erről kell beszélni. Az ember identitása az ő élete, mindaz, ami vele történt. Lehetett volna, hogy valaki elvisz Ausztráliába, és akkor egy másik ember lennél ma. De így történt.
– A gondolat másik oldala is ott lehet, az örökbefogadót is piszkálhatja, hogy ha én nem viszem el ezt a gyereket, akkor elviszi a következő…
– Lehet, hogy sokkal jobb lett volna neki, de erről te nem tehetsz. Az is lehet, hogy rosszabb lett volna. Ez egy váltó, egyszer beállították és nincs vissza. Ezek meddő fantáziák, de nem nagyon lehet leállítani.
– Mi történik, ha már nem él az örökbeadó?
– Sokszor előfordul, nem jó érzés, de ilyenkor igyekszünk valakit találni, aki tud mesélni róla, ad fényképet, hogy kézzel foghatóbb legyen.
– A másik témádnak, a mozaikcsaládnak van-e olyan vonatkozása, ami az örökbefogadásra is illik?
– A mozaikcsaládnak nevezett kicsit szétfolyó rendszer akkor működik a legjobban, ha mindenki rajta van a térképen, ha senkit sem tagadunk. Ha a gyerek mondjuk az anyjához felviheti az apai féltestvérét, tehát egy kiterjedt rokonságként működik az alakzat. Ha ez ki tud alakulni (hosszú idő kell hozzá…), akkor sérül legkevésbé a gyerek. És az örökbefogadásnál is az a szerencsés, ha a gyerek térképén mindenki rajta lehet, a vér szerinti szülei, örökbefogadó szülei, mindkét ágon a rokonok és neki mindhez köze van, ha máshogy nem, fejben. Ha nem kell mindig választani. A mottó nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is”.
Örökbe.hu 
Ezt meg parszor el kell olvasnom, megdobbento kicsit, h pont ezeket kepzeltem en is a vsz-i csaladomrol.
Pont jol jott ez az iras, mert a szuloanyammal nehany napja pont errol beszelgetunk, kinek hol a helye a csaladban, miket varunk egymastol, mennyire kell, ha egyaltalan kell a multba visszamennunk, ott keressuk egymast, vagy mostantol van tortenetunk?
KedvelésKedvelés
De érdekes… Hogy a szüleid azóta együtt vannak? Ilyesmik?
KedvelésKedvelés
Persze, siman, eszembe sem jutott, h nem. Mikor kiderult, h nincsenek egyutt, akkor azt gondoltam, h miattam nem.Azt gondoltam, h “nem jokor jottem”, es rament a hazassaguk. Persze aztan kamaszodtam,okosodtam, es mas badarsagokat talaltam ki 😊.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó cikk, de még több kérdést vet fel bennem, mint amin eddig rágódtam. Mi még csak a “próbaidőnket” töltjük (30 napos kihelyezés). A múlt héten kaptuk meg a papírjait a kislányunknak, többek között az anya neve is rajta van. A facebooknak köszönhetően a hétvégén összeraktuk a képet. Sejtettünk, hogy nem szép a történet, de annál is rosszabb, mint amit eddig tudtunk a gyámtól, nevelőszülőtől. Van az a történet, amit nem lehet annyira szépíteni, hogy emészthető legyen egy örökbefogadott gyereknek. Azt hiszem maradunk annál, hogy a néni, aki őt szülte úgy döntött, hogy jobb, ha más neveli….
KedvelésKedvelés
Egyszer egy kicsire tervezett kiránduláson eltévedtünk. Volt térkép, és mégis. Késő este értünk haza, sírtak, mert látták, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, és aggódom. Sokat kellett gyalogolniuk, de nem volt mit tenni. Ez aztán egy ikonikus történet lett. “Látjátok, a felnőttek is eltévedhetnek. Sokszor a saját életükben is, és nem tudják, merre kell menni. Ilyenkor néha úgy döntenek, hogy jobb, ha a gyereküknek nem kell ott keresgélni a sötétben, mint nekünk. És rábízzák valakire, mint ahogy minket is fölszedett az az autó az erdőszélen,,és levitt a faluba.” Jódarabig elvoltak ezzel a sztorival. Persze ez sem magyaráz meg mindent, de akkor majd mondani kell tovább, részletesebben. A prostit meg a börtönt is el lehet mondani. Megéltem. Megértették. Sőt, én is akkor értettem meg, hogy “semmi se idegen tőlem, ami emberi.” Amit te el tudsz fogadni előítélet nélkül, azt a gyerek is el fogja. Nem kérdés: ez nehéz. Legalábbis nekem az volt.
KedvelésKedvelés
nagyon tetszik a cikk
KedvelésKedvelés
Érdekes perspektíva, hogy a gyerek miket képzel el. És logikus, hogy nem idilli körülmények közül adnak örökbe gyereket. Tehát ha újra találkozik a vsz szülőkkel, akkor kicsi az esélye, hogy valami paradicsomi állapotokat vagy kiforrott személyiségket találjon évekkel vagy évtizedekkel az örökbeadás után. Persze attól még fontos a találkozás és nekünk szülőknek meg kritikus szerepünk van abban, hogy az információkat ne tartsuk vissza a vsz szülőkről.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó cikk volt. és a rávilágosítások is mind-mind igazak voltak. Az ilyen idill elképzelése,nem feltétlenül rossz dolog,talán csak ezzel nyugtatja magát. Jól esik a lelkének:) Én régebben gondolkoztam ilyeneken,hogy mi lett volna,HA. de azt nyilván senki se tudja ( meg) én se. De persze,ha az ember megismer a múltját,reálisabban látja majd a világot
Kicsit SAJNÁLOM,hogy az örökbe adott testvérek keresése kimaradt a cikkből. Hátha majd máskor lesz ilyen :I)
KedvelésKedvelés
Többiek?
KedvelésKedvelés
írtam egy hsz-t az miért tűnt el?
KedvelésKedvelés
Ez kívülállóként is szuper érdekes volt!
KedvelésKedvelés
Szerintem a fantázia nem feltétlenül rossz dolog, persze, nem szabad, hogy átcsapjon teljes irrealitásba. Én azért egy 5-6 éves gyereknek még nem mondanám el, ha börtönben volt a vsz…., de egy 10-11 évesnek sem….
KedvelésKedvelés
Igen ezzel én is így vagyok. Mármint a fantáziával,hogy rendben van,hogy van,persze idővel már halványabb lesz,de egy gyereknek midig is voltak és lesznek olyan gondolatai,hogy mi lett volna,HA és akkor itt lehetne sorolni jó sok elképzelést. Én is elméláztam párszor,hogy mi lett volna,ha de hát attól sajna (vagy nem ) nem változott meg semmi.
egyébként kár,hogy az örökbe fogadott testvérekre nem tért ki a cikk,reméltem,hogy lesz róla szó. keresés stb,talán egy másik cikkben..
KedvelésKedvelés
Volt pár mondat, azokból meríts erőt…
KedvelésKedvelés
köszönöm 🙂 átfutottam a cikket,de valahogy újfent elsiklottam mellette:/
KedvelésKedvelés
Íme:Sokakban az a tudattalan, nem végiggondolt fantázia él, hogy él együtt valahogy egy család, amiből őt kilökték, egy házban együtt él az ő anyja, apja, esetleg testvérei, csak ő nincs ott. Valamiféle idillt képzelnek.
Egy nő megismerkedett az anya által felnevelt féltestvéreivel is, és nem érezte úgy, hogy neki is jó lett volna ott nevelkedni…
Az örökbeadó azt tudja tenni, hogy elmondja a későbbi gyerekeinek minél előbb, hogy van egy testvérük, aki máshol él. És el kell mesélni a történetet.
Elfogulatlan kapcsolat a féltestvérek, testvérek között inkább létre tud jönni, mert ott nincs bűntudat, és egy generációhoz tartozva könnyebb barátkozni is.
KedvelésKedvelés
ez nagyon érdekes volt, köszi!
persze, bizonyos szempontból jó ez a tiszta lapokkal játszás nagyon is…de mi van akkor, ha van a családban vérszerinti gyerek, és utána fogadnak örökbe – hogy hathat mindez a sok talán borzasztó háttérinfó a vérszerinti gyerekre, aki maga is kicsi, és aki jó eséllyel abban az életkorban még messze nem kerülne ilyen témákkal kapcsolatba, hogy prostitúció, nemi erőszak, gyilkosságért börtönben ülés stb? persze ezek a lehető legrosszabb, legnehezebb forgatókönyvek. de ha ezeket az örökszülő elmondja az örökgyereknek, akkor nyilván a többi gyerek is megtudja, tehát ez egy teljesen más helyzet lehet, mintha csak az örökszülők és az örökgyerek alkotják a családot. nehéznek tűnik ez nagyon
KedvelésKedvelés
Én erről azt gondolom, hogy egy család vagyunk, és a vér szerintit sem akarom jobban burokban nevelni, mint az öf-t. Persze, könnyen pofázok, mert nincs ekkora dráma az öf élettörténetében. De ha a kisebbik nem vsz jött volna össze, akkor a valószínű öf kistesójelölt története elég kemény lett volna – és nyilván arról is tudott volna előbb-utóbb a nagyobbik gyerek is.
Sok családban nem csak egy szál öf gyerek van, és az ő szülei. Ha van egy testvér, akinek más a sztorija, akkor nem mindegy, hogy vsz-ként vagy öf-ként más? Ha vannak tesók, nyilván tudnak egymás bajáról, vérségtől függetlenül.
KedvelésKedvelik 1 személy
de, nyilván mindegy…de azért egy vérszerinti gyerek ritkán hoz extra sztorit a családba 🙂 persze az is lehetne a szitu, hogy van egy “könnyű” örökbegyerek, és azután kerül a családba egy ilyen nehezebb történetű tesó…de azért ez is más, mert itt azért mégiscsak ott van az a különös kapcsolat (a tesóságon felül), hogy mindketten más családhoz kerültek, mint ahova születtek, eleve többé-kevésbé terhelt történettel. De egy vérszerinti gyereknek nincs ilyen nehéz, feldolgozandó sztorija (általában), ha mellé jön egy öröktesó, akkor azért bennem ott a kérdés, hogy mit kell kezdeni ezzel, valóban ebben kell felnőniük, hogy már kicsiként tudják a pontos okot is, amiért az örökbeadás történt, akkor is, ha az ennyire súlyos? persze magunkból indulok ki…mi két vérszerinti gyerek mellett gondolkod(t)unk egy tesó örökbefogadásán, mert hiányzik még egy gyerek, és van oka annak, hogy én már nem szülnék. És azt tudom, hogy azzal nem lenne gond, hogy mástól született gyereket sajátunkként szeressünk mi is, és a gyerekek is. De ha arra gondolok, hogy a kicsivel kap egy plusz történetet is a család, pláne most ilyen nagyon nehéz történetre gondolok, akkor azt hiszem, hogy ezzel nem merném terhelni a meglévőket. Nem tudom elképzelni, hogy hogy mondanám el úgy a nagyon érzékeny lelkű és félős kislányomnak, hogy a kistesó anyukája akármilyen komoly bűncselekményt követett el, és ezért börtönben ül és nem maradhatott vele a gyereke, hogy ezt ő ne traumaként élje meg, és nem is tudom, hogy ezt tényleg el kéne mondanom már a kezdetektől?
KedvelésKedvelés
Szerintem egy gyerek vállalása a csomag vállalását is jelenti. Sajátomként szeretni nekem azt jelenti, hogy úgy, ahogy ő van. Ha ilyen sztorival, akkor azzal. Én hiszek abban, hogy ha egy gyerek találkozik az övétől eltérő sorsokkal is, az nem feltétlenül hátrány. De ha valaki úgy érzi, hogy az ő családjukba ilyen sztori nem fér bele, akkor nyilván az mondjon nemet arra a gyerekre, akinek ilyen története van. Ezt mindenki maga érzi. Viszont én meg úgy gondolom, ha a tesókat kizárod a történetből, és csak az öf gyerekkel beszéled meg, akkor a titkolózás fogja megölni az egységet.
KedvelésKedvelés
titkolózni így szétválasztva biztos nem lehet és nem is szabad. és nem is a történet elfogadása a kérdés bennem, hanem hogy valóban ilyen kicsi korban már tudni kell-e a teljes igazságot? én ezt túlzásnak érzem
KedvelésKedvelés
Azért nem úgy értette az alany, hogy kétévesen mondjuk el a börtönt. Szerintem akkor, mire egy gyerek ezt fel tudja fogni.
Nálunk a kétéves még semmit nem kérdez, a négyéves tudja az örökbefogadást, de a börtön fogalmával sincs tisztában. A (koránál) okosabb hatévesnek már simán el lehetne magyarázni, ő már elég sok mindennel tisztában van a világ jelenségei közül és megérti.
Szerintem is közös a történet. De egy vér szerinti gyereket kevésbé fog megingatni a testvére története, mint a sajátja.
Nálunk egyébként a szülés körül is voltak nehéz dolgok (elhalt iker, lepényleválás, koraszülés), és ezeket tudja a hatéves, és nem is ma tudta meg. Mondjuk, azt nem rágtam a szájába, hogy “te meg én is életveszélyben voltunk”, csak a tényeket mondtam, és nem látom, hogy szorongana emiatt.
KedvelésKedvelés
Szerintem, ha egy gyerek túl hamar tudja meg a teljes valóságot, akkor az akár vissza is vetheti. Például ha az egyik vsz szülő enyhén szellemi fogyatékos. A gyerek gondolhatja azt, hogy ezt ő is örökölhette, pedig nem, és mondjuk ezért nem erőlteti meg magát, hogy a számára nehezebb dolgokat megtanulja. Vagy ha alkoholbeteg a vsz szülő, gondolhatja a gyerek, hogy hozzá akar hasonlítani. Szerintem sem kell eltitkolni, de azért finoman kell elmondani a történetet, és a teljes valóságot már csak akkor, amikor a gyerek tisztában van saját értékeivel, tudja, hogy ő milyen okos, ügyes, szép stb, van önbizalma, szilárd értékei vannak. Akkor fel tudja majd dolgozni szerintem.
KedvelésKedvelés
Erre jól mondta Fischer Eszter, hogy nagy empátia kell hozzá.
Annyira függ attól, hol tart a gyerek a saját történetében, mi érdekli épp, mennyire kérdez, általában is mennyit tud a világról és mennyire veszi magára az ilyen dolgokat.
Az dilemma valóban, hogy egyfelől legyünk őszinték, másfelől a gyerek a vér szerinti szülővel is azonosul, és ha rosszat hall róla, akkor ugye azzal… Ez nehéz ügy, főleg nehéz helyzetekben.
KedvelésKedvelés
Szerintem ez nem úgy megy, hogy én elkezdem magyarázni a 3 évesemnek, hogy ugyan papírja nincs róla, de állítólag anyád szellemi fogyatékos. Ha majd konkrétan kérdez, mit tudok (szerintem még nem most), akkor viszont valószínűleg elmondom neki, hogy tudod, beszéltünk már róla, hogy vannak emberek, akiknek nem megy olyan könnyen a gondolkodás, mint neked, a szülőanyukád is ilyen, (már itt benne van, hogy én nem gondolom, hogy törvényszerűen neki is ilyenné kell válnia), majd pedig biztosan nem fogom kihagyni, hogy elmondjam neki, hogy a hivatali dolgozók szerint tőle örökölte a szépségét, ugyanolyan gyönyörű szemük van. Hogy legyen pozitív kapocs.
Tudom, attól még majd nyilván a gyerekben munkál, hogy a szülőanya “nem okos”, és fog ezzel kapcsolatban kérdezni, de szerintem előbb tudatosul benne, hogy ezt nem kell magára vonatkoztatni, mintha nem beszélünk róla.
Ugyanígy, a “kezdetektől” tudja, vagyis ebbe nőjjön bele dolgot sem úgy gondolom, hogy mondogassuk neki, hogy börtönviselt a vsz szülő akkor, mikor még azt sem tudja, mi az a börtön. De mikor már olyan korban van, hogy fel tudja fogni, akkor igenis lehet vele ilyenekről beszélni – és szerintem kell is, mert különben elveszik a bizalom irántunk. Szerintem arra kell vigyázni, hogy ne ítéleteket mondjunk, hanem tényeket.
KedvelésKedvelés
Igen, vállaltuk a “csomagot”, de hidd el, mióta tudom a történetet leizzadva ébredtem nem egyszer…. mit mondhatnék egy igen fiatal prosti anya 4. gyermekének, akit hónapokig éheztettek (lisztes tejjel etettek, emiatt laktóz és glutén érzékeny), egy babakocsiban tartottak, ezért 10 hónaposan ülni se tudott, a bőrén sebhelyek látszódnak, a pelenkakiütés, mosdatlanság, rühesség nyomai.. mégis mi a bánatot mondjak majd neki ha kérdez? jelenleg annyira haragszom a vsz szülőre, a rendszerre, aki ezt hagyta, hogy azt elmondani se tudom. nem szeretném, ha idilli képet nevelgetne majd magában, de a valóság még felnőtteknek se való, én eddig ilyet csak olvastam és valami tőlem távoli nem valós képként éltem meg, most meg itt van velünk….. csodálatos kislány, okos, ügyes, behozta az elszenvedett hátrányt, hihetetlenül szép is, de a legfontosabb, hogy nagyon szeretném örökre távol tartani a vérszerinti “családjától”. szeretném lezárni a múltat, elfelejteni, kitörölni… de tudom, hogy nem lehet
KedvelésKedvelés
Hát ezen valóban nem lehet szépíteni. Ezért írtam, hogy mindent talán nem kell elmondani, vagy nem túl korán. Én valahogy az ilyen szintű igazságot inkább nem is akarom tudni, mert így tényleg nehéz mentségeket találni/megbocsátani a vsz anyának.
KedvelésKedvelés
Nem kell mindent egyszerre ráborítani. De azt el lehet mondani, hogy az a néni nem jól gondoskodott róla, nem tudjuk miért, talán senki nem mondta neki, hogy mire van szüksége egy kisbabának. A részleteket úgyis csak apránként kérdezi majd. De gondolj bele, ha egyszerre szakad rá majd felnőttként, simán összeomolhat, apránként a kérdései nyomán adagolva meg segíthetsz neki feldolgozni.
KedvelésKedvelés
Nem tudom segít-e, de valahol olvastam, hogy valamilyen törzsi kultúrában 1 éves korukig lekötözik egy bölcsőbe a gyerekeket, onnan nézelődnek kifelé. Szóval a közösségről, meg szociálisan rengeteget fejlődnek, mozgásban semennyit. Aztán egyéves korukban kikerülnek, akkor hipp-hopp megtanulnak mászni, és semmi bajuk nem lesz. Ott így szokás. Esetleg ezt elmesélheted előtte 🙂 Sajnos a forrásra nem emlékszem egyáltalán.
Egyébként a leírtak alapján a vérszerinti anyukáját sajnálom nagyon. Mert a lányotoknak ott vagytok ti, és nektek ő.
KedvelésKedvelés
Találtam valami hasonlót: http://torokbalintiujsag.hu/csalad/2337-szamtalan-uton-egyfele (de én annó könyvben olvastam, és ráadásul kölcsönkönyvben, szóval tényleg fogalmam sincs)
KedvelésKedvelés
Megint Aktucs-csel értek egyet. Meg a vsz anya sajnálatával is. “Igen fiatalon” egy lány az esetek többségében nem azért lesz prostituált, mert él-hal a f@szért. Valószínűleg az sem véletlen, hogy nem tanult meg megfelelően gondoskodni egy csecsemőről. Én itt nem az anyukára haragudnék, hanem az ő szüleire, meg a futtatójára, meg legfőképp szintén a rendszerre, aminek nem tűnt fel, sem az a gyerek, aki 10 hónapig ebben élt, sem mondjuk az a fiatal lány, aki a nyomorban kurválkodva szül 4 gyereket. Persze, tudom, most már érte nem sok mindent tudnának tenni valószínűleg. De érte, az előző és a leendő gyerekeiért éppannyira haragszom, mint a tietekért. 😥 Néhány éve még ő is egy cuki kislány volt, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem arról álmodott, hogy a testével pénzt keressen másoknak, miközben neki annyi sincs, hogy tápot vegyen a gyerekének. Néha szeretnék én is nem tudni ilyen valóságokról egyébként.
A másik 3 gyerekről lehet valamit tudni?
KedvelésKedvelés
A történet előzményét elolvashatjátok itt: http://gyereksorsok.hu/2015/06/18/gyerek-prostitucio-abuzus-neveloszulo/
Nekem is az jutott eszembe, hogy egy tinilány nem önszántából lesz prostituált. Valszeg nem úgy teltek a napjai, hogy egy fejlesztő játékokkal teli szőnyegen játszott a gyerekkel. Lehet, csak úgy tudta magával vinni a gyereket a “munkába”, ha babakocsiban tartotta. Én az anyát is áldozatnak gondolom, bár a gyereknek ez nem vigasz.
KedvelésKedvelés
Persze, igazatok van, nyilván nem azért lett prosti, mert már kislány korában is arról álmodott, DE, mivel látom, hogy miket posztol, hová jár, meg kell állapítanom, hogy bulira, kocsmára, parfümökre, ruhákra, cigire, Iphone-ra!!! van pénz. Egyébként azért szomorú és érdekes is a történet, mert csak az én lányomat vették el tőle, mert csak róla nem gondoskodott. A három nagyobb tesó, különösen az egyikőjük, nagy becsben van, napi szinten posztolnak róla a családtagok fotókat… a gyám szerint a lányomat valamiért nem szerették (nagyrészt a nagyszülők gondoskodnak a gyerekekről, a lányomat is leginkább ők “nevelték”, és nem szerették). Látom, hogy nagyon ki is lóg a sorból, fele olyan barna sincs és kék szemű. Nyilván valaki olyantól lehet akitől nem szeretett volna.. A másik háromnak van apja is, neki nincs. Elvették tőle, soha nem is látogatta, meg is mondta, hogy őt nem érdekli, csináljanak vele amit akarnak… Pont emiatt én nem tudom sajnálni a vsz anyukát. Bár nem palotában laknak, ahol elfér 3, és van is mit ennie, ott elfért volna a negyedik is, bár akkor meg nem lenne egy csodálatos kislányunk 🙂
KedvelésKedvelés
Ez tényleg nehéz történet…
KedvelésKedvelés
Hóttuti, hogy nem kell egy ovis korúnak ilyen részletekbe menően elmondani a vsz anya sztoriját, még akkor se, ha nincs háztáji tesó! Ahogy mondjuk pl. azt se, hogy a nagybácsikánk alkoholista, és minden nap tökrészegen húzza haza a Maca néni, vagy a nagypapa sztrokot kapott, nem tud beszélni, és félreáll a szája is. Vannak fokozatok, és pontosan azért vagyunk mi a szülei, hogy tudjuk, mekkora adag arányos: igaz, de még nem traumatikus. De én azt mindig elmondtam, hogy az élethez a rossz dolgok, és a fájdalom is hozzátartozik, mert ha jól csináljuk, abból is szeretet lehet. És hogy kibírjuk, mert összetartozunk, és adunk erőt egymásnak. Ezt mindig megértették!
KedvelésKedvelés
Érdekes, tanulságos cikk volt, köszönjük!
Egy dologra reagálnék:
“Egyébként a kedves elterjedt klisék is sülhetnek el rosszul, amiket az örökbefogadók mondani szoktak a gyereknek. Például, hogy mi mennyire vágytunk gyerekre és mennyire örülünk, hogy itt vagy… Ha ezt nagyon túlhangsúlyozzák, ki tud alakulni egy olyan fantázia, hogy őt ellopták, főleg, ha rémülten elkerülik, hogy a vér szerinti szülőkről szó legyen, és csak arról beszélnek, hogy én hogy imádlak, hogy kiválasztottalak… És a baj az, hogy ilyenkor se a gyerekről van szó.”
Mi ezt olyan kétirányúan szoktuk megfogalmazni a 2 éves korában örökbefogadott fiunk vonatkozásában: Mi örökbefogadtunk téged, te pedig örökbe fogadtál minket.
(és ez valahol tényleg így is van, 2 évesen azért már ő is képes volt interakcióra, amellett hogy nagyon kötődött a nevelőszölőhöz, elfogadott minket anyának és apának)
KedvelésKedvelés
Nagyon szívemből szól ez az írás!!! Rengeteg hasznos tanácsot ad a mindennapokra, s a lényeg, ami a legfontosabb, az az utolsó bekezdés! Köszönöm!
KedvelésKedvelés
nincs orokbefogadott gyermekem, de ugy gondolom hogy a nehez dolgokat jobb ha az orokbefogado mondja el odafigyelve, empatikusan, mint ha a vagy rosszindulatu vagy tudatlan szomszed, iskolatars vagy satobbi. ugy gondolom az elobbi feldolgozhato, de az utobbibol nem lehet igazan jol kijonni.
es egyszer minden of. gyereknek lesz valaki az eleteben aki tud valamennyit az of. gyerek multjarol.
engem zavarna ha egy idegen tobbet tudna az en eredetemrol mint en magam, barmilyen eletkorban.
KedvelésKedvelés
Nem értem, hogy nem olvastam ezt a cikket egy évvel ezelőtt, akkor már nagyon rákattantam a blogra, emlékszem, tavaly nyáron anyukám folyton azt kérdezte, hogy mit bújok folyton a neten. Hát a blog cikkeit olvastam, de ez valahogy kimaradt. A hölggyel szerintem már találkoztam korábban egy tévéműsorban, akkor is nagyon szimpatikus volt nekem. Most is nagyon tetszett, amiket mondott.
Ami engem nagyon érdekelne, az az (de azt hiszem ezt külön témában kéne felvetni a fórumban, vagy ha volt már erről cikk, akkor az is elkerülte a figyelmemet), hogy mikor hozzam szóba a hátramaradt testvéreket? Nálunk szerencsére nagyon szörnyű történet nem lapul a háttérben, a cikkben is említett nehéz anyagi körülmény volt az örökbeadás fő indoka, kivéve a harmadik gyerekünknél, ahol kiskorú a vér szerinti anya. De valamiért a lányom (ő a fő kérdező, a nagyobb fiam csak akkor kérdez, ha Izával már úgyis benne vagyunk a témában, a pici meg baba) a testvérekről még egyáltalán nem kérdezett. A vér szerinti apáról már egyszer feltett kérdést, de csak úgy, hogy leesett neki, hogy lennie kell annak is. Az az érzésem, hogy az agya lezár ebben a témában, mert nagyon okos lány, átlagon felüli logikai és kikövetkeztető képességgel, erre valahogy mégsem jött rá, hogy nem csak ő született ott, ahol született, hanem esetleg mások is. Vajon erről mikor kéne nekem beszélni, ha ő nem hozz fel a témát? Már hét és fél éves, azt hiszem lassan valahogy ezt is be kéne vezetni, mert a cigány származás már volt téma, az örökbefogadás és adás rendszeresen szóba kerül, de ez valahogy még egyáltalán nem. Nekem meg az az érzésem, hogy lassan itt az ideje ennek is. Pont azért tartom fontosnak, mert tudom, hogy a testvér teljesen más kérdés, mint a szülő. A szülőre lehet haragudni, megbocsátani neki, stb, de a testvér az más.
KedvelésKedvelés
Én biztos túl nyitott vagyok, de nálunk 3 évesen megkapták a lifebookot, és abban benne voltak a fő adatok a tesókról is. Erről is beszélgetünk, Zsolti már pontosan tudja ezt a témát is. Nem vártam meg, amíg megkérdezi, hogy “de van-e vér szerinti testvérem?”. Elébe mentem.
KedvelésKedvelés
Igen, tudom, hogy van lifebook, nekünk ez kimaradt egyelőre, csak szóban szoktam elmesélni a történeteket és persze fotókat szoktunk nézni, meg a kórházba is ellátogattunk a nyáron, ahol született. A nyitottságban nincs hiány, viszont a tanfolyamon az volt az egyik tanács – amit én átgondolva jogosnak tartok – hogy a gyerek arról kérdez, aminek a feldolgozására megérett, ezért magamtól nem nagyon szoktam elébe menni a témáknak. Ezt Vincénél szegtem meg, mert ő magától nem kérdezett semmit, de ez elsősorban annak tudható be, hogy ő egyáltalán nem foglalkozik annyit a szaporodás kérdésével, ezért kénytelen voltam magamtól elővenni az örökbefogadás történetét, hogy ne legyen túl késő.
Viszont Izának minden egyes állomás elég nagy lelki terhet okoz, sokáig tart a feldolgozás nála és sokszor abban sem vagyok biztos, hogy nem haladunk-e a világ dolgaival túl gyorsan (nem csak öf, akármi más is, mert rendkívül érdeklődő gyerek). Néha azt gondolom, hogy a lelke nem tudja elviselni a sok tudást, amit az agya ért, de érzelmileg nem teljesen felkészült rá.
Mindenesetre agyalok a dolgon, mert minden mást tud már – neveket, általam leírt kinézetet, elhangzottakat, pontos történéseket, ezt a testvér dolgot mondanám a legnagyobb hiányosságnak a történetében. Ráadásul egyből 7 van neki, arról fogalmam sincs, hogy azóta született-e, de feltételezem, hogy igen, mert miért ne született volna két termékeny szülőtől, akiknek 10 év alatt 8 gyereke született. Attól félek, hogy azt nagyon nehéz lesz feldolgoznia, hogy hetet nem adtak örökbe, őt meg igen. Így is lehajtotta múltkor a fejét, a kezébe temette az arcát és azt kérdezte: “Miért nem kellettem?” Semmitől nem félek öf ügyben, egyedül a testvér kérdéstől:(
KedvelésKedvelés
Én hozzád hasonlóan inkább kivárós vagyok. Van örökbefogadós mesénk, amit eleinte mi vettünk elő, aztán ő; egyértelműen használtuk a szót vele kapcsolatban, meg meséltük az ő kis történetét valamilyen szinten; de mióta maga is “rákapott a témára”, azóta addig megyünk, ameddig ő. (Így is volt már szó arról, hogyhogy nem a nénivel él, meg futólag arról is, hogy születtek-e más gyerekek is a néni pocakjából és hol vannak – azóta ebben feltűnő nagy hallgatás van, aztán majd egyszercsak ömleszti szerintem, mint anno a miért nem a te pocakodból, mint a kistesó témát). Egyébként 4,5 éves; szerintem nem is kell még feltétlenül többet tudnia. Ha feltűnően nem foglalkozna vele, lehet, hogy belemenősebb lennék, nem tudom. Persze így is többre lennék kíváncsi a folyamatokból, mint amit megoszt, de ez van. 🙂 Dolgozik vele, az biztos, a múltkor is kérte a meséjét, és úgy sírt rajta (soha eddig még), és azóta díszhelyen táborozik a csillámpóni, akiről a mese (egyik rétege) szól. Most várok.
Amúgy érzi a lányod, hogy ettől félsz szerintem, és ezért nem kérdez. Ebben nagyon “jófejek” a kölkök. Szeretnek minket.
KedvelésKedvelés
Általában is érdemes elmenni a Mózeskosár élettörténeti tréningjére, ott kapsz segítséget, hogyan tudod a nehezebb részeket is a gyerek történetébe beilleszteni.
KedvelésKedvelés
Menj szembe vele, ne félj! És furcsát mondok: hagyd békében szenvedni ezt az érzékeny és okos kislányt! Aki érzékenyebb anyagból van gyúrva, az mélyebben szenved, de mélyebben is örül. És tud szenvedni, és gyakorolja. Ez hülyén hangzik, tudom, de mégis így van. Persze vigasztald, meg nagyon figyelj rá, miben tudsz segíteni, de pl. egy nagyon izmos, erős fiúgyereket se tudsz “megmenteni” attól, hogy az erejét kifejtse, súlyt emeljen, vagy akár extrém sportokat űzzön. Neki ez adatott, gyerek, hát gyakorolja ösztönösen. Erre akkor jöttem rá, amikor hasonló okból (-Miért dobott el az igazi anyukám?-zokogta négy-ötévesen.) Én meg simogattam, és mondtam, hogy ne sírjon, mert én nagyon szeretem. Egyszer csak egy pillanatra rám mosolygott a könnyei közül, és ezt mondta: – Anya, hadd sírjak, olyan jó! Jó? – drága kicsim engedélyt kért a sírásra! És azonnal zokogott tovább. De ekkor megértettem, hogy ez kell neki, és bár egészen benne van, mégis figyel is, hogy ilyenkor mi történik benne. Ez nagyon mély élmény volt, és azóta másként vígasztalok…:) Legalábbis remélem… 🙂
KedvelésKedvelés