Kinga és férje, Csaba több sikertelen lombik után két éve örökbe fogadtak egy újszülött kisfiút, Ádámot a Bölcső Alapítványtól. Kingával a párhuzamosan futó lombikról és örökbefogadásról, a hirtelen szülővé válás sokkjáról, a fagyasztott embriók sorsáról beszélgettünk. Mélyen őszinte interjú következik, Kinga a vívódásait, megbánt döntéseit is megosztotta velünk. (Az interjú korábban az Index/Divány oldalon jelent meg.)
– Mióta akartok gyereket?
– Tizenhárom éve vagyunk együtt a férjemmel. Mikor megismertem a Csabát, még aznap mondtam a barátnőmnek: ilyen embernek érdemes gyereket szülni. Összejöttünk, és viszonylag hamar kiderült, hogy Csaba korábbi hererákja miatt csak lombikkal lehet gyerekünk. Először én akartam gyereket, aztán ő, végül 2008-ban kezdtünk el lombikozni. Az evidens volt, hogy mindenképpen akarunk gyereket.
Emlékszem, egyszer álltunk az udvaron és beszélgettünk róla, hogy öt alkalmat támogat a társadalombiztosítás, és én rögtön mondtam, hogy ha nem sikerül, akkor ugye örökbe fogadunk. A férjem meg rávágta, hogy dehogy fogadunk örökbe.
Az első lombik nem sikerült. Mivel fagyasztott spermiumot használtak, én minden vizsgálaton nagyon hamar átestem, amin később szoktak, volt petevezeték-átfújás, laparoszkópia, hiszteroszkópia, találtak endometriózist, megműtöttek. Sosem történt semmi, a negyedik lombiknál mintha valami elindult volna, kicsit megemelkedett a hormonszint, előtte semmilyen reakciót nem mutatott a szervezetem.
– Hogy bírtátok a kudarcot?
– Nehezen. Volt, hogy kihagytunk egy évet, mert nem tudtam magamat összeszedni, azt éreztem, én nem akarom ezt végigcsinálni. Aztán, mikor odakerültünk, megint fellelkesedtünk.
– A donor spermium lehetősége felmerült?
– Nem, mert én azt gondoltam, hogy akkor már egyikünknek se legyen vér szerinti gyereke. Sokan elítélnek, hogy miért nem akartam minden áron szülni, de bennem ez nem volt kérdés.
– És a férjedben?
– Őbenne sem. Nem kellett ezt a meccset lejátszani, mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy ha örökbe fogadunk, akár ha csak egy sejtet is, akkor fogadjuk örökbe ketten együtt. Közben Csabában is zajlottak az események, bár ő nem sokat beszél a belső történéseiről. A harmadik beültetés után hirtelen mondta, hogy kezdjem el intézni az örökbefogadást, csak annyit kért, hogy az öt támogatott lombikot vegyük igénybe. A 4-5 évre becsült várakozás lebegett a szemünk előtt, gondoltuk, addig kiheverjük, és ugye az idő megy. Jelentkeztünk örökbefogadásra, minden flottul ment.
– Milyen gyereket kértetek?
– Három éves korig, egészséges, fehér gyereket. Az első találkozásnál a tanácsadó minél tágabb életkor felé lökdösött minket. Aztán a pszichológus látta rajtunk a beszélgetésnél, hogy mi csak csecsemőben gondolkodunk, és kérdezgette, hogy miért ezt írtuk be. Ezen elég sokat gondolkodtunk, aztán megváltoztattuk fél év alattira. Minek áltassuk magunkat, minek mondjunk egy két és fél évesre nemet, akkor talán még tovább kéne várnunk.
– Az nem merült fel, hogy roma gyereket vállaljatok?
– Nem. A családba nem tudtuk volna integrálni, több családtag nem tudja elfogadni. És azt gondoltam, nincs ehhez elég erőnk, hogy megküzdjünk az előítéletekkel és helyén tartsuk őt, nekünk elég az örökbefogadáson átlavírozni, nem mertük ezt vállalni, hisz ez még egy pluszfeladat.
– Gondolom, erre elmondták, hogy négy év a várakozás…
– Igen, és ezt tudomásul vettük. Augusztusban meglett a határozat. Nem volt kérdés, hogy mi a Bölcső Alapítványhoz jelentkezünk, másban nem is gondolkodtam, a barátnőm onnan fogadott örökbe, szimpatikus volt a gyakorlatuk. (A Bölcső a nyílt örökbefogadást közvetítő hazai civil szervezetek egyike.) Azt gondoltam, ez a mi utunk. Novemberben jelentkeztem a Bölcsőhöz, nem is adtuk be máshova a papírokat. Márciusban behívott Budavári Zita, az alapítvány vezetője egy ismerkedő beszélgetésre. Ott megkérdezte, hogy tudunk eljönni a munkahelyünkről, ugraszthatók vagyunk-e, de nem derült ki, milyen hosszú lesz a várakozás.
– Tűkön ültetek?
– Nem. Teljesen nyugodtak voltunk, hogy még hátravan az ötödik lombik, aminél bíztattak is, hogy valamit máshogy csinálnak, és majd megtapad, az örökbefogadás meg megy a maga útján. Elterveztem, hogy év végén majd megpedzegetem a főnöknek, hogy ne érje váratlanul. Felraktuk a polcra a dolgot. Én azt éreztem, hogy karácsonykor valószínűleg hárman leszünk, de ennek nem volt alapja, hisz ennél jóval hosszabb szokott lenni a várakozás.
Három héttel később, húsvétkor épp szabadságon voltam az ötödik beültetés miatt, és felhívott Budavári Zita, hogy be tudunk-e menni az irodába. Nem mondott semmit, de miért akarna velünk húsvét hétvégén találkozni. Odamentünk délelőtt 11-re, az injekciózás után, kérdezgetett még rólunk, a családunkról. De nagyon izgultunk közben, hisz biztos egy gyerekről van szó, közben el is határoztam, hogy hétfőn mindenképpen szólok a főnökömnek. Aztán kettő tájban Zita megemlítette, hogy nemrég született egy kisfiú Szekszárdon, és ránk gondolt. Nem tudtuk, nevetgéljük kínunkban vagy sírjunk örömünkben. Kérdezte, mikor tudnánk megnézni. Mondtuk, hogy most rögtön. De már előző este óta nem tudtunk enni, olyan idegesek voltunk. Akkor elindultunk, Zita leszólt a kórházba, még nagyon rossz, havas idő volt. És akkor megláttuk a kis cuki babát.
– Mennyi idős volt?
– Tíznapos. Sírdogáltunk, hogy ő lesz a mi kisfiunk. Otthagyták nekünk, sírt, kérdezgettük a nővéreket, mit csináljunk, megetettük.
– Rögtön anyai, apai érzések rohantak meg?
– Nem.
– Csak egy baba volt?
– Nem egy szimpla baba volt. De nem tudom, milyen az ősanya-érzés. Azt éreztem, vigyázni kell rá. Sokkhatás is volt azért, az egész egy nap, ahogy történt, váratlanul, ezt fel kellett dolgozni.
– Kellett mérlegelni, vállaljátok-e?
– Egy pillanatig nem volt kérdés, hogy ha a vér szerinti anya lemond róla, akkor a mienk, és mi így vagyunk jól. Nem haboztunk, hogy igent mondjunk-e.
És bár benne voltunk egy lombikban, de egy ideje már azt éreztem, hogy mi örökbe fogunk fogadni. Nekem jók a megérzéseim, és ez egy mélyről jövő sugallat volt, Csabának nem is mondtam, nehogy azt érezze, hogy előre eldöntöm, nem fog sikerülni a lombik. Érdekes, korábban sokáig kislányt vártam, és fél évvel azelőtt ebben elbizonytalanodtam, aztán úgy beszéltem a leendő gyerekhez: mindegy, hogy fiú vagy vagy lány, és hogy kerülsz hozzánk, a mi gyerekünk leszel.
– És a lombik?
– Nem az volt a kérdés, Ádámmal mi lesz, mert így neveztük el, hanem hogy a lombikkal mi lesz. Én rögtön tudtam, mit szeretnék, de hagytam Csabának egy kis időt. Szombaton láttuk meg Ádámot, szerdán vihettük haza, csütörtökön szívták le a petesejteket, és rá pár nappal jött volna a beültetés. Néhány baráttal beszéltünk, mindenki azt mondta, hogy ültessük be, és meglátjuk, majd csak lesz valahogy, én elbírok kettővel is, egyet etetek a karomban, egyet meg növesztek a hasamban. De én azt éreztem, hogy nekem ez nem megy. Ha én örökbe fogadok egy gyereket, nem szeretnék közben valakit növeszteni magamban, hanem őrá szeretnék figyelni, őt szeretném megélni. És ha meg valaha egyszer még terhes lennék, akkor azt szeretném úgy megélni, hogy közben nem egy örökbefogadott újszülöttre koncentrálok. A fizikai oldalára nem gondoltam, valószínűleg az sem ment volna, de lelkileg nekem ez nem fért össze. És nem kellett sokat várnom, másnapra ezt Csaba is így látta.
– A beinjekciózástól, a hormonkezeléstől más lelkiállapotba kerültél?
– Alapvetően igen, de nekem már a ciklus során is olyan erős a hangulatingadozásom, hogy ez nem hatott rá. Nem is lehetett pontosan tudni, mikor érnek meg a petesejtek. Végül szerdán hazahoztuk Ádámot, és másnap a férjem elvitt leszívni, amit altatásban végeznek, az ötperces gyereket rábíztuk egy barátnőmre. Másnap hazatámolyogtam az altatásból, és beesett a gyerekorvos meg a védőnő, én meg azt se tudtam, hol vagyok. Pár napba telt, míg ebből az állapotból kilábaltam. A leszívást ráadásul egy vadidegen orvos csinálta, mert az enyém szabadságon volt, és neki kellett elmagyarázni, hogy most mégse ültetjük be az embriókat, mert tegnap örökbe fogadtunk. Hat embrió került a fagyasztóba.
– Mennyibe került ez a kör?
– Közel 200 ezer forintba. Támogatott formában ennyibe kerül egy lombik, a gyógyszerekkel és néhány magánvizsgálattal együtt.
– Milyenek voltak az első napok a gyermekkel?
– Pánikoltam, mit kell csinálni, és nagyon fáradt voltam. Közben az egész rokonság látni akarta Ádámot.
– Engedtétek?
– Igen, de ez is nagyon fárasztó volt. Ma már nem engedném, akár vér szerinti, akár örökbefogadott gyerekről van szó, mert a családnak is össze kell szoknia. Mikor mindenki megnyugodott, hogy van egy kisbaba, akkor kezdtünk el mi hárman összecsiszolódni.
– Mikor érezted azt, hogy ő a te fiad?
– Először ki voltam borulva, hogy első látásra nem rohantak meg az ősanyai érzések. És azóta csomó emberrel beszéltem, aki megszülte a gyerekét, és ugyanezt érezte hetekig. Mi is azt éreztük pár napig, hogy helyes baba, de mikor jönnek érte a szülei? Ettől rossznak érzi magát az ember, és erről nem szoktak beszélni.
Hat hetes korában, a második aláírásnál hallottunk róla, hogy be fogják vezetni, hogy a szülőanya addig visszaléphet. (Tavaly óta nyílt örökbefogadásnál a szülőanya a gyerek hathetes koráig meggondolhatja magát, Kingáék még a törvénymódosítás előtt fogadtak örökbe.) Akkor viszont már azt éreztük, hogy úristen, hat hét alatt mennyire hozzánk nőtt, belebetegednénk.
– Ádám hogy vette az első időket?
– Nagyon jól. Az nem tetszett neki, hogy én először komolyan vettem, amit a könyvek írtak, hogy három óránként kell etetni a gyereket, míg apuka szólt, hogy lehet gyakrabban is.
– Szoptatni nem próbáltad?
– Nem. Úgy éreztem, ebbe nem tudnék lelkierőt fektetni. Néha utólag szoktam rajta bánkódni, de azt éreztem, az a stressz, ha esetleg nem sikerül, mindkettőnknek többet ártott volna. De mikor kezdtem gyakrabban enni adni a babának, és megtaláltuk a megfelelő tápszert neki, kezdett jobban lenni, kevesebbet sírt. Négy-öt hét alatt összerázódtunk. Aztán később maga beállt a 3-4 óránkénti evésre. Ma már tudom, hogy a gyerekben kell bízni, és majd ő kialakítja.
– Készültetek a gyereknevelésre?
– Nem. Azt se tudtuk, hogy kell levenni a bodyt, az elsőt letépte a férjem a gyerekről, pedig csak a kapcsot kellett volna kibontani. Én nem is olvastam semminek utána, mert úgy voltam, ha összejön a lombik, ráérek azalatt olvasgatni, ha meg nem, lesz még időnk várakozni az örökbefogadásra.
– Gyerekcuccaitok voltak?
– Nem. A gyerekszoba üresen állt, egy darab rácsos ágyunk volt, amit egyszer akcióban adtak, de matrac nélkül. Maradt négy napunk felkészülni, amiből három nap húsvét volt. Egy napunk volt, hogy amit kell, megvegyünk, és még a papírokat beszerezzük az önkormányzattól, háziorvostól, munkahelyről. Erre sem voltunk felkészülve. Aztán a család összefogott, mindent odahordtak, mostak, szárítottak, vasaltak, hoztak kiskádat. A barátnőmmel végigrohantunk az üzleteken, én más tudatállapotban voltam, mindent megvettem, amit mondott. Amúgy nem kellett olyan sok holmi, gyerekruhát adtak a rokonok. A férjem nekiállt kifesteni az előszobát, a nappaliban berendeztük a lakhelyét, nem akartuk elkülöníteni, egy szobában aludtam vele. Jó alvó volt. Nem tűnt úgy, mint akit nagy trauma ért.
– A vér szerinti szülők milyenek voltak?
– Az anyukával találkoztunk csak. Már minden szörnyűséget elképzeltünk, erre ránézésre olyan volt, mintha a húgom lett volna, alkatilag is, kék szem, ilyen haj, ilyen bőr, mint az enyém, nagyon nyitott és barátságos valaki. A gyámhivatal javasolta, hogy menjünk el együtt ebédelni, beszélgessünk. Ez jó is volt, meghívtuk ebédelni, és ő sokat elmesélt a családjáról, magáról, a történetéről. Egy nehéz párkapcsolati helyzetben döntött így, hogy lemond a babáról, sokat hezitált is, először maga akarta megtartani, de már volt egy gyereke, akit egyedül nevelt.
– Kapcsolatban vagytok azóta?
– Mi nem, abban maradtunk, hogy az alapítványon keresztül, ha kér, akkor küldünk képeket. Nagyon hamar szült még egy gyereket, aki ő nevel. Ez engem bántott egy darabig, hogy szegény Ádámnak milyen lesz, hogy csak ő nem kellett.
– Ez a szakemberek szerint gyakori, épp ez mutatja, hogy annyira fáj az örökbeadás az anyának, hogy megpróbálja helyrehozni és a következőt maga felnevelni…
– Ezt akkor még nem tudtam. Nem is tudom, a gyerekek vajon megtudják-e, hogy van egy örökbeadott testvérük. Ezt akkor nem jutott eszembe megkérdezni. Sajnálom az anyát, fiatal nő, rossz döntéseket is hozott. De a hasonlóság nagyon erős köztünk, a szakmája, érdeklődése is hasonló az enyémhez, ezért is minket választottak szülőnek. Annyi kérése volt, hogy kertes házba kerüljön a gyerek, mert nála is úgy nőne fel.
– Beszéltek Ádámmal az örökbefogadásról?
– Eleinte, pici korban beszéltem, de mostanában kicsit elakadtam ezzel. Néha mondom neki, de persze nem figyel rám. Nemrég mondtam, hogy téged másik néni szült, és Mami meg Papi örökbe fogadtak és életünk legjobb döntése volt. De ez nem megy nekem napi szinten. Könnyebbnek éreztem a megmondjuk-történetet, ment is olyan nyolc hónapos koráig, és most meg nehézkedek.
– Mi a nehéz benne?
– Sajnálom őt, hogy eldobták. Én azt gondolom, hogy Ádám jobban járt velünk, de ugyanakkor azt mondják az okosok, micsoda veszteség a gyereknek, hogy nem a vér szerinti családdal nő fel. Nézem a kis ártatlan fejét, imád minket, minket tart a szüleinek, nem is tudja, hogy mi történt. Féltem, ha felfogja, rossz lesz neki. De tiszta pillanataimban tudatosul bennem, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Lehet, hogy én sokkal nehezebb dolgokat cipelek magammal, aki a vér szerinti családommal nőttem fel, és neki az ő kis történetével kell megküzdenie. Mi meg azért vagyunk, hogy segítsünk neki, csak még nem vagyok ebben a topon. Azt hittem, ez könnyen fog menni, elég lesz szeretni és minden frankó lesz, és tényleg minden frankó, de most elkezdtem ezzel küszködni. De nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy majd csak 6-8 évesen tudja meg, mert az nagy trauma.
– Egy szakember szerint, ha a szülő nem tud beszélni a gyerekkel az örökbefogadásról, akkor gyakran a meddőség feldolgozása nem történt meg.
– Érdekes, mert agyon is csaphatnak, akkor is azt érezném, hogy nekem ezzel nincs problémám, tudatosan legalább is biztos nem. Akartuk a gyereket, de éltes korunk ellenére lehet, hogy még nem voltunk rá készek, ezért is nem kapartuk az ajtót minden lehetséges helyen az örökbefogadás érdekében.
– Már feldolgoztad, hogy nem lesz vér szerinti gyereked?
– Száz százalékig.
– Egyáltalán: nem lesz?
– Nem lesz, ez biztos.
– Nem folytatjátok a lombikot?
– Nem. Nincs bennem hiány, nem tudok elképzelni még egy gyereket.
– Mi lesz a hat kis embrióval? Gondolkoztok ezen?
– Valószínűleg kutatási célra ajánljuk fel. Ha nem moralizálok, hogy kis életek, akkor ezzel teszem a legtöbbet, ha nem megsemmisítjük, hanem orvosi kutatáshoz használják őket. Azt nem tudom elfogadni, hogy odaadjuk valaki másnak.
– Ez ugyanaz a dilemma, amit egy nem kívánt terhességnél a nő átél: megtartsam én, adjam oda másnak vagy ne éljen? Sok nő azért veteti el, mert elképzelhetetlennek tartja, hogy él a gyereke és valaki más neveli fel.
– Meg akkor azt gondolod, hogy úgyis olyan kis sejtszerű, még könnyebb elválni tőle…
– Muszáj volt megtermékenyíteni a petesejteket?
– Nem lett volna muszáj, de akkor ennyire nem tudtunk még tudatosan gondolkodni abban az egy napban. Csaba azt mondja, adjuk oda valakinek, velünk is milyen jót tett az örökbeadó anyuka, miért nem akarunk mi is segíteni másnak.
– A fő baj, hogy az embrióadományozás anonim Magyarországon, a gyerek nem keresheti majd meg, kitől származik…
– Igen. De még van egy kis időnk dönteni.
– Te hogy gondolkozol ezekről az embriókról?
– Amíg nem kellett erről dönteni, addig egy kis életnek gondoltam, onnantól élnek, hogy osztódnak. Ezért van, hogy a legtöbben egy sikertelen lombikot ugyanúgy vetélésnek élnek meg. Most ezt a gondolatot próbálom kicsit elrakni.
– Elég nagy döntéseken vagy túl. Kaptál segítséget?
– Nem. Most kezdem érezni, hogy kéne. Nem pszichológussal, hanem egy pappal, lelki vezetővel szeretnék beszélni. Mert a Jóisten nem akarta másképp, Ádám nekünk született. És ha néha elbizonytalanodom, engem is erősítsen meg valaki. A hit felől, nem pszichológiai oldalról.
– Milyen most Ádámmal?
– Nagyon jó, egyre jobb. Most kétéves, nyílik a kis értelme, látom, hogy jó lélek. Szokott hál’ istennek rosszalkodni, de tele van jósággal, szeretettel. Reggel felrakja a mosolyt és estig rajta marad. Annyira teljesek lettünk így, valószínűleg ezért is nem tudom elképzelni, hogy még egy gyerek ott legyen. Aztán lehet, hogy három év múlva el tudom majd képzelni, de akkor már késő lesz. Most leszek negyven éves, a férjem idősebb nálam.
– Gondolkozol azon, hogy mi lett volna?
– Nem. Néha, mielőtt megjön, és olyan lelkiállapotban vagyok, azon szoktam sírdogálni, hogy miért nem tudtam én megszülni őt. Őt, csakis őt! Nem magam miatt, őmiatta. De ma azt érzem, ha ötöt is szülhetnék, őt akkor sem adnám vissza. Én minden nap tízszer hálát adok a Jóistennek Ádámért, nem történhetett volna jobban az egész.
Örökbe.hu 
5 Beültetés, 3 ebből donorspermás, az utolsó gyönyörű HCG eredmény, majd 6. Héten leállt a fejlődésben. 6. Lombikunkat kezdtük, mikor jött a felkérés, hogy legyünk a lányunk szülei. Akkor 32 hetes volt az anya, minket mindenki nyomott a lombik irányába, hogy mindkettőt csináljuk, 1 hét gondolkozás, tépelődés és sírás után lemondtuk a lombikot, és életünk legjobb döntését hoztuk. 🙂
KedvelésKedvelés
Többiek? Múltkor már elindult egy vita a cikkről…
KedvelésKedvelés
Nekem továbbra is ugyanaz a kifogásom. Remek, hogy vannak az embernek ösztönei, de nem árt megtámogatni egy kis tudással is. Ismerd a szakirodalmat, hogy tudj tőle szabadon eltérni, de bármikor legyen kéznél/fejnél, ha megszorulsz.
A másik vitatéma ott a lombik körül ment. Tény, hogyha valakit egyszer megtámogatnak egy rakás hormonnal, és érlelnek egy csomó petét, akkor nem maradhat úgy, mert az veszélyes. Ebben meg is egyeztünk…
KedvelésKedvelés
Nem nagyon tudok hozzászólni, mert szinte semmiben sem tudok azonosulni ezzel a családdal…
KedvelésKedvelés
Mar a multkor is az volt az erzesem, h nem keszultek fel. Eltelt ket ev, es meg mindig a siras fojtogatja, mert nem o szulte Adamot. Nem kerek a tortenet, nincs like.
KedvelésKedvelés
Remélem a kisfiúnak nem úgy fogja majd elmesélni, hogy a vér szerinti anyja eldobta magától, mert ez egyrészt ebben a formában nem teljesen igaz, hiszen törődött vele annyira, hogy keressen neki egy szerető családot, másrészt pedig kevés károsabb dolgot tehetünk egy örökbe fogadott gyerekkel, minthogy elültetjük benne az eltaszítottság érzését. Szerintem ezzel a témával kapcsolatban az egyik dolog, aminek soha nem szabadna elhangoznia, hogy ‘szegény gyerek’, mert ez egyértelműen azt sugallja a gyermeknek, hogy vele valami rossz dolog történt. (Mindig határozottan ki szoktam javítani azt, aki a lányom füle hallatára bármi ilyesmit mond.) Én abszolút elhiszem, hogy semmit nem bánt meg, és jelenleg semmi nem hiányzik az életéből, de azért ha valaki a gyönyörű, egészséges gyereke felett pityereg, annak azért határozottan van még mit feldolgoznia.
A származással kapcsolatban nem is kérdés, hogy csak olyan fogadjon örökbe roma babát, aki maradéktalanul el is tudja fogadni, nincsen ezzel egyáltalán semmi baj. A kisfiú valószínűleg remek helyen van egy olyan családnál, ahol nemcsak, hogy feltétel nélkül szeretik, de még hasonlít is a szülőkre. De ezt a ‘környezetünk nem tudna elfogadni egy cigány gyermeket’ érvelést rendszeresen hallom, és számomra mindig úgy hanzik, mintha az illető másra próbálná tolni a felelősséget. Ha én magam elfogadok valakit/valamit, akkor cseppet sem fog befolyásolni, más mit gondol. Úgy nem lehet élni, életre szóló döntéseket nem lehet hozni, hogy közben azt vizslatjuk, másoknak mi a véleménye. Számomra inkább elismerésre méltó, ha valaki nem gyárt ürügyeket, hanem őszinte önmagával szemben ( is), és elismeri, hogy ő maga nem tudna elfogadni egy roma gyereket. (Bár ezzel gondolom sokan tisztában vannak, csak nem tartják helyénvalónak hangosan kimondani.)
KedvelésKedvelés
Na, igen, a múltkor már én is majdnem eljutottam addig, hogy leírjam, hogy a rohadt életbe, most már szeretnék olvasni valakit/beszélgetni valakivel, aki NEM TUD ELFOGADNI roma gyereket. Mert mindenki olyan elfogadó lenne, ha a család, a falu, a város, meg az iskola… Aztán vagy 80 százalék meg mégis nemet mond, akkor hogy van ez?
KedvelésKedvelés
Én inkább úgy fogalmaznék a jelenlegi álláspontomról, hogy nem vagyok biztos benne, hogy tudnék roma babát vállalni, mert nagyon máshogy nézne ki, mint mi. Egyszer ezt régen már leírtam valamelyik hozzászólásomban. Bár nem tudom az én véleményem mennyire számít, hiszen még örökbefogadásra sem jelentkeztem.
Pedig az eszem tudja, hogy teljesen mindegy, az örökbefogadás mindig valami probléma miatt történik, lehet gond, akár roma a baba, akár nem, az IQ, az agresszióra való hajlam, vagy a szelídség sem ettől függ, de akkor sem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy nem fogok származási kikötést tenni. Persze egy nem roma gyerek is lehet tőlünk nagyon eltérő külső jegyeiben, és egy roma gyereken sem biztos, hogy lehet látni, hogy roma.
Azt is tudom, hogy egy örökbefogadott gyereknél nem nagyon kellene számítani, hogy néz ki (mennyire hasonlít), meg a “kémia” sok mindent felülír, de azt mondom, inkább mondjon valaki nemet a származásra, minthogy egy gyerek olyan családba kerüljön, ahol nem fogadják el 100%-ban.
Nekem még hosszú az utam addig is, hogy jelentkezzünk a TEGYESZnél.
KedvelésKedvelés
Jól felkevertem az álló vizet. Azt gondolom, hogy többen lehetnek az olvasók között, akik maguk miatt, és nem a környezet miatt tettek származási kikötést, csak (még) nem szólalnak meg. Lehet, ha egy asztalnál ülnénk, akkor ők is bevallanák. Azt is el tudom képzelni, hogy sokan tényleg a környezetük miatt döntöttek így, mert nem éreztek magukban elég erőt az állandó harchoz.
Azok után, hogy a blog megismertette velem a külföldi gyakorlatot, azzal maximálisan egyetértek, hogy itthon könnyebb az elfogadó öf, családok helyzete, aki pedig nem tud beteg, vagy roma babát elfogadni, úgy is ki fogja várni a sorát, akár 4-5 évig is, de ezért én nem zárnék ki senkit az örökbefogadás lehetőségéből.
KedvelésKedvelés
Számomra meg valahogy a kereszténységgel nem összeegyeztethető a roma baba elutasítása. Ezt én sosem értettem, hogyan lehet valaki hívő keresztény, mikor másokat származásuk miatt kirekeszt.
KedvelésKedvelés
Szerintem sem az. Sajnos sok a rasszista keresztény…
Ha rajtam múlna, azt mondanám, hogy aki származási kikötést tesz, az ne fogadjon örökbe.
Még jó, hogy a képernyöt nem lehet megkövezni: )
jöhet a sok dislike!
KedvelésKedvelés
Igen, részemről jár a dislike! (Egyébként kéz örökbefogadott gyerekem van. Az egyik hófehér bőrű kékszemű, a másik feltehetően roma vagy félroma….és kereszténynek tartom magam. De aki közvetlen családtagjának (házastárs, gyerek) nem romát választ, nem feltétlenül rasszista szerintem.
KedvelésKedvelés
Ezzel nagyon egyet tudok érteni.
KedvelésKedvelés
A sérült, beteg, vagy “túlkoros” gyerek visszautasítása az összefér a kereszténységgel? Ezek szerint egy jó kereszténynek semmiféle kikötése nem lehetne, hiszen senkit nem lehet az egészségügyi állapota, neme, kora, vagy akár személyes szimpátia alapján kirekeszteni… Ilyet szerintem az írjon aki hazavitte a soron következő gyereket korra, nemre, származásra és állapotra való tekintet nélkül… de amíg nem addig szerintem nincs értelme azon versengeni hogy ki a jobb keresztény…
KedvelésKedvelés
Így van, a ‘csak egészséges legyen’ sem fér össze, meg semmilyen más válogatás sem. Lehet sokáig magyarázkodni és vitatkozni is ezen, de a paraméterek megadása, a ‘legkisebb rossz’ felé tendálás, nemcsak ‘segít abban, hogy mit lehet még bevállalni’, hanem egy mutató is az önzésröl. A magyar örökbefogadók többségének fogalma sincs arról, hogy mennyire el van kényeztetve.
KedvelésKedvelés
Édeseim, akkor én tovább keverem az állóvizet. Miért is vegyítjük a fogalmakat??? 1. Mindenki abban hisz és úgy, ahogy akar. 2. A paraméterek azért vannak, h védjenek, nemcsak azért, h kirekesszenek.
Mi tettünk kikötést. SEMMI bajunk a roma vagy beteg babákkal, mindegyik imádnivaló, mert a maga módján szép és gyerek. De hadd döntsem már el én, hogy a mi családunk (nemcsak a kétszemélyes) mit bír el. Ennek semmi köze az Istenhez, legfeljebb annyi, h az Öreg épp szórakozni vágyott, amikor a mi gyerekterveink voltak soron.
A keresztény meg nem egyenlő a hülyével. Én nem bántok senkit, mindenkit tiszteletben tartok bőrszíntől függetlenül, a családi életem meg rám meg a családomra tartozik, és segítek, épp ti dobálóztok kövekkel…
KedvelésKedvelés
klompjes: megkérdezhetem, hogy te milyen gyereket fogadtál örökbe?
KedvelésKedvelés
Mi csak mostanában szokjuk a helyzetet, hogy a biológia nem a mi oldalunkon áll. Beszélgettünk az örökbefogadásról is, és egyértelmű, hogy egészséges, nem roma babát szeretnénk.
Nem vagyunk vallásosak, és valahogy egyébként is úgy érzem, hogy ha egy felsőbb hatalomnak lehet válogatnia, és kirelesztenie minket abból, hogy vér szerinti gyerekünk lehessen, akkor ő engem magára hagyott, és majd a saját kezembe veszem a sorsomat.
Egészségesek vagyunk, egyikünk családjában sincs semmilyen örökletes betegség, amivel ne lehetne megbirkózni. De ha teherbe esnék, és kiderülne, hogy Down kóros a baba, akkor is ott lenne a lehetőség, hogy megtartsam vagy elvetessem. Örökbefogadásnál miért ne dönthetnék erről?
Versenyző természetem van, bőven elég megélni a kudarcot, hogy nem sikerül az, ami a többségnek igen. Ha úgy alakul, hogy tényleg nem lehet vér szerinti gyerekünk, akkor épp elég lesz összekaparnom magam lelkileg, nem érzem úgy, hogy “ha nincs ló, jó a szamár is” alapon mindegy, hogy kivel osztom meg az életemet, és örüljek, hogy egyáltalán rám bíznak egy gyereket.
Ha később kiderül, hogy allergiás, cukorbeteg, stb., az más helyzet, mert addigra ő már az én gyerekem, így pont olyan a helyzet, mintha most derülne ki a férjemrl vagy rólam, hogy valami komoly bajunk van. De olyan betegséget, ami már a terhesség alatt ismert, vagy az lehetett volna, nem szeretnék elfogadni, hiszen nem tenném meg akkor sem, ha az én hasamban növekedne.
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
Erről volt cikk, a püspök szerint sem gond, ha nem fogadja örökbe az első szembejövő gyereket a keresztény ember. https://orokbe.hu/2014/10/20/senkit-nem-mernek-kotelezni-hogy-orokbe-fogadjon-egy-beteg-gyereket/
KedvelésKedvelés
Na most mondok valamit, amitől megint kiakad a barométer: volt olyan püspök, aki szerint az sem volt gond, hogy embereket deportáltak származásuk miatt. Ezt csak azért írom, hogy a püspök mit gondol erről számomra lényegtelen – ez csak felmentés/megerősítés/megnyugtatás azoknak, akik nem akarnak roma gyereket és esetleg lelkiismereti szinten ezt a keresztényi elkötelezettségükkel szembenállónak érzik, de hát a püspök szerint sem ciki. Számomra a kereszténység = önzetlenség, így továbbra sem értem, hogy ez hogyan egyeztethető össze, de mindenkinek magának kell elszámolnia a lelkiismeretével.
KedvelésKedvelés
Nem érdekel a püspök.
KedvelésKedvelés
Bocsánat, nem tudtam befejezni a hozzászólást, de nem is szeretnék nagyon beszélgetni a vallásosságról, ami az itteni egyik hozzászólás szerint teljesen elkülöníthetö (?) , az örökbefogadástól; ha valaki hívö, az nem vallásos és fordítva is igaz, óriási a különbség. Az általában ide értett katolikus vallásosságról és hogy mi a Biblia álláspontja az örökbefogadásról már részben beszélgettünk az USA-beli életvédö hölggyel készült interview után.
Talán érdekes lenne ennek egy saját helyet nyitni, ahol csak erröl van szó.
Lehet, hogy jó lenne kicsit eltávolodni ettöl a cikktöl, mert elég kétségbeejtö.
KedvelésKedvelés
A püspök véleménye szerintem is csak egy dolog – bár biztosan vannak akik számára irányadó lehet.
Amit engem érdekelne, az továbbra is az, hogy aki saját maga nem elég önzetlen ahhoz hogy BÁRMILYEN gyereket örökbefogadjon, az milyen alapon ítél meg másokat amiért nem tudnak BÁRMIT elfogadni és vállalni. Nem tűnik túl keresztényinek a gondolat, miszerint egyes megkülönbözetések megengedhetőek, elfogadhatóak, mások meg nem. A legtöbben gyarló, esendő emberek vagyunk, vágyakkal, tervekkel, önzőségekkel és hibákkal. Vállalni a gyarlóságot hogy képtelen lenne sajátjaként elfogadni pl. egy cigány származású gyereket sokkal tisztességesebb és őszintébb mint megfosztani egy gyereket attól az esélytől hogy egyszer egy másik családban másik szülőkkel őszinte elfogadásban élhessen. Egyetlen dolog a fontos: mindenki olyan gyereket vigyen haza akit a sajátjaként tud nevelni. A többi nem érdekes.
KedvelésKedvelés
Trapiti, ha ràm gondolsz, akkor megmondom, hogy én nem is vagyok keresztény. A cikkben szereplő hölgy önbevallàsa alapjàn az, közben meg elég limitált, amit el tudott fogadni.
Amúgy igen, a gyerek èrdeke, hogy elfogadó környezetbe kerüljön, ezèrt erőltetni semmit sem szabad.
KedvelésKedvelés
Na, ne legyünk ennyire idegesek, csak kíváncsi voltam, hány nyuszi van a bokorban, bocsánat: )
Mindenki azt csinál, amit akar vagy amit tud, a gyermek érdeke a legfontosabb, ebben egyetetértünk. Szép napot mindenkinek!
KedvelésKedvelés
Mi tettünk kikötést: fehér bőrű és egészséges gyereket szerenénk. És magunk miatt tettük, soha nem érdekelt, hogy a család, vagy bárki mit mond az örökbefogadásról. Egyszerűen mi ezt tudjuk elfogadni, nekünk kell együtt élni, mi vagyunk/leszünk egy család. Lehetőség van származási kikötést tenni, nyilatkozni az egészségi állapotról, stb. Mi éltünk vele. A lányunknál is, és most, a második határozat készítésénél is.
KedvelésKedvelés
Nem gondolom, hogy a vallásosságot, a keresztény érzületet össze kellene mosni azzal, hogy egy család mit tud bevállalni. Én lehetek elfogadó, és előítéletektől mentes akkor is, ha nemet mondok bizonyos dolgokra. Vegyük például a nagyjából egyszerűnek látszó étel allergiát. A lányomnak fél éves gluténmentes diétát kellett tartani. Havi szinten kb. 15000 Ft-ba került a kenyere és péksüteménye. Persze, megtehettem volna, hogy nem veszek neki kakaós csigát (2db) 490 Ft-ért, és túrós táskát (1db) 350 Ft-ért, csak nem akartam, hogy még rosszabbul érezze magát, hogy még ilyet sem ehet. Van ismerősünk, akinek a gyereke glutén érzékeny, és diabéteszes is. Ő azt mondta, hogy az emelt családi pótlék a gyerek havi zsemle adagjára sem elég. Ennek fényében, ha én örökbe szeretnék fogadni, és beírnám, hogy nem tudok ételallergiás gyermeket vállalni, kirekesztő vagyok? Nem hinném. Egyszerűen mérlegelek, hogy a havi kiadásokba bele tudom-e sűríteni ezt a plusz kiadást, illetve kezelni tudom-e a gyerek olyan lelki problémáit, amit ez az állapot okoz. Ja, és vallásos vagyok.
KedvelésKedvelés
Továbbmegyek, nem csak anyagi vonatkozású a kérdés.
A származási kikötéseknél nagyon csak a cigány származásra koncentrál mindenki, és sokan gondolják hogy a cigány gyerek nem vállalása egyenlő a rasszizmussal. Holott nagyon sok esetben egyszerűen arról van szó, hogy a család nem akar vagy nem tud vagy nem érzi elég erősnek magát hogy együttéljen egy olyan helyzettel amikor 10km-ről látszik hogy az a gyerek nem lehet az ő vér szerinti gyerekük.
Ugyanúgy ahogy senki soha nem lehet számonkérni hogy miért nem cigány/kínai/afroamerikat férjet/feleséget választott, ugyanúgy nem lehet előírni senkinek hogy milyen gyereket fogadjon örökbe. El lehet mesélni a történeteket, megmutatni hogy hogyan lehet megküzdeni a helyzetekkel, mennyi alapja van vajon a félelmeknek, de a döntés a családoké és a szülőké. Nem rosszabb semmivel az a szülő aki csak hozzá hasonlóan fehér gyereket tud elfogadni, mint aki csak kicsit, vagy csak lányt, vagy csak korrigálható állapotút.
Másrészt, való igaz, egy sérült/beteg gyerek felvállalása az átlagosnál jóval nagyobb anyagi terhet (is) jelent.
KedvelésKedvelés
A gyermekeink teljesen a hozzászólásaimhoz illőek, nincs itt semmi ‘bort iszik és vizet prédikál’ : )
KedvelésKedvelés
Valóban? Ti semmiféle kikötést nem tettetek? Nehéz elhinni…
KedvelésKedvelés
Félreértés ne essék, azt gondolom, válogassa meg mindenki, kit tud elfogadni, sokkal inkább, mint hogy megkeserítse egy gyerek életét, mert “nem fér be” a családba, de mégsem mondta, hogy nem. Még vallási dolognak sem gondolom, a legelfogadóbb és a legkirekesztőbb ismerőseim között is vannak keresztények, nem ezen múlik.
A nyekegésem egyedül annak szól, hogy nem igaz, hogy nem lehet kimondani, hanem maszatolni kell. A ki a jobb keresztény-versenybe eleve nem akarok beszállni, mert alapbeállítás miatt alul maradnék. 🙂
Aninak like, nem azért, mert nem fogad el roma gyereket (ebben nem vagyunk egyformák, de szerintem pont nem is kell mindenkinek ugyanolyannak lenni), hanem azért like, ahogy. Végre, valaki, egy ember, aki nem a postás meg a harmadik szomszéd miatt…
Én is kirekesztő vagyok a magam módján, én maradandó betegséget nem szerettem volna, de sosem mondtam, hogy jajj, mert szegény kedves édesanyámat hogy megviselné, ha azt látná, hogy az unokája nem tanul meg járni…(pedig bizonyos síkon ez is pont igaz lenne). Nem, én mocskos önző dög vagyok, és szeretném látni majd, ahogy a gyerekem önállósodik, kirepül és felnő.
KedvelésKedvelés
Egyébként szerintem a magyar örökbefogadók évről évre kevésbé elutasítóak a roma származással szemben.
Úgy tudom pl. a Gólyahírnél eddig még mindig sikerült szülőket találni a roma babáknak is, legfeljebb nem a sorban elöl állók, hanem mondjuk a 130. helyen várakozók gyereke lesz.
KedvelésKedvelés
330.
KedvelésKedvelés
Szerintem a “közhangulat” is oka ennek. Mert mindenki tudja hogy nem lesz “népszerű” ha kimonja, leírja hogy márpedig ő nem akar cigány gyereket. Különösen azok között nem lesz népszerű akik egyébként semmilyen gyereket sem fogadnak örökbe.
KedvelésKedvelés
Bemásolom a korábbi beszélgetést, már az Indexes megjelenésre reagáltak páran.
buzsa on 2015. május 25. – 15:19 said: Szerkesztés
Újabb bizonyíték arra, hogy Zsuzsa nem sokat pihen: interjúja a divany.hu-n. (Zsuzsa, nálad hány órából áll egy nap? És hány kezed is van? Ez már kezd gyanússá válni! 😀 )
http://divany.hu/poronty/2015/05/25/tegnap_orokbefogadtunk_ma_nem_lesz_lombik/
5 0 Rate This
Reply ↓
háztartásbeli andrea on 2015. május 26. – 12:08 said: Szerkesztés
Fú, ettől az embriófagyasztástól nekem rendesen borsódzik a hátam.
0 0 Rate This
Reply ↓
Izabella on 2015. május 26. – 13:24 said: Szerkesztés
Nekem az is fura egy örökbefogadó anyától, hogy kutatási célra akarja inkább felajánlani az embriókat, mint egy meddő párnak, akiken esetleg segítene. Neki már nem kell, de másé se legyen….még jó, hogy az örkbaedók nem így gondolják.
1 0 Rate This
Reply ↓
Cosima on 2015. május 26. – 12:45 said: Szerkesztés
Pfú, fel nem foghatom, hogy miért mentek el a leszívásra csütörtökön, amikor szerdán hozták el az öf babát? A kéthetes újszülöttet, aki épp megtalálta a családját, meg ráhagyták egy barátnőre… Hát ezt én nehezen tudom megemészteni.
1 0 Rate This
Reply ↓
Kata on 2015. május 26. – 13:22 said: Szerkesztés
Azért, mert abból baj lett volna, ha nem mennek el. Ha megkapta a peteérlelőket, akkor a normálisan megérő egy helyett volt neki 10 (vagy több). Nem maradhat úgy, mert az veszélyes. Ezért kell a leszívás. Mellesleg meg kifizettek a gyógyszerekért egy csomó pénzt, és nem csak felfutás van, hanem levezetés is, egész egyszerűen nem maradhatott úgy.
Jól döntöttek, amikor a fagyasztást választották. Így adtak esélyt maguknak későbbre. Aztán, ahogy látjuk is most az interjúból, lehet még dönteni.
3 0 Rate This
Reply ↓
Cosima on 2015. május 26. – 17:30 said: Szerkesztés
Így már értem, köszi!
1 0 Rate This
Reply ↓
Kata on 2015. május 26. – 13:33 said: Szerkesztés
Az senkit se piszkál, hogy semmit nem készültek a gyerekre? 4 lombikon túl, jelentkezve. öf-re, amibő tuttira gyerek lesz.
Nem arra gondolok, hogy volt-e kiságy meg babaruha, mert, mint most apró tapasztalásokból kiderült (friss élmény), én se bírnám elnézegetni az üres, ám totálban felszerelt szobát. Hanem egyáltalán, nem tudjuk, hogy kell levenni a bodyt?
Azt a gyereket nemcsak megcsinálni/megszerezni kell, hanem nevelni is (és lelki értelemben se mindegy a mindegy).
2 2 Rate This
Reply ↓
Queen Missy of Missylandia on 2015. május 26. – 13:58 said: Szerkesztés
Szia!
Hát ilyen szinten mi sem készültünk. Olyannyira, hogy a fiunk előtt még nem pelenkáztam csecsemőt, sem én, sem a férjem, azt mégis megy. A nevelőszülőknél volt néhány alkalom gyakorolni, meg az Interneten mindenre van válasz, csak keresni kell. 🙂 Szerintem gyorsan belejön az ember, főleg ha szeretet vezérli, biztosan finom, óvatosan nyúl a gyerekhez.
2 0 Rate This
Reply ↓
Kata on 2015. május 26. – 14:02 said: Szerkesztés
Nekem pl alap volt egy gyerekelsősegély tanfolyam – a felkészültséggel az ember többet tud tenni mint pusztán csak a szeretettel…
Mondjuk, abból, ahogy a környezetéről ír (nyakára járó családtagok, amitől én biztos idegrohamot kapnék, mert ne háborgasson senki, még akkor se, ha szeretjük egymást amúgy), kiderül, hogy azért nem volt magára hagyva a csecsemőgondozással.
Én így vagyok bekötve, önállóan, mástól legkevésbé függve megoldani a saját életemet, más meg másmilyen.
0 0 Rate This
Reply ↓
Queen Missy of Missylandia on 2015. május 26. – 14:22 said: Szerkesztés
A gyerekelsősegély tanfolyam nagyon hasznos dolog, de nem tudom, hogy az anyukák hány %-a végzi el. Nyilván a több képzés jobb, de attól, hogy valaki nem járt ezekre, még nem biztos, hogy képtelen egy gyereket megfelelően ellátni.
A helyükben, ha engem hívott volna fel Bölcső, én sem mondom, hogy “jaj nem kérjük ezt a kicsit, mert még nem jártuk ki a megfelelő tanfolyamot 😉 és nem tudunk body-t levenni.” Az ember néha kénytelen úszni az árral, és ismeretlenre meghozni a döntéseket, és bízni abban, hogy elég jó szülő tud lenni.
3 0 Rate This
Reply ↓
Örökbe on 2015. május 26. – 14:24 said: Szerkesztés
Ne lőjétek el az összes puskaport, meg fog jelenni itt a blogon is a cikk, és az őt megillető vitában fogjuk kitárgyalni 🙂
Gyerekelsősegély-tanfolyamon én sem végeztem, és így volt merszem még blogolni is 🙂
2 0 Rate This
Kata on 2015. május 26. – 14:25 said: Szerkesztés
Ehm, nem ment át a lényeg:
egy gyerek felnevelésére akkor alkalmas egy szülő, ha legalább minimális tudással rendelkezik azon felül, hogy ő is volt gyerek. Egy öf gyerekhez pedig több tudás kell, mert fájdalmat kell segíteni feldolgozni. Ha valaki az alap testi szükségletek ellátását is élesben tanulja, az a gyerek lelkén fogja megtanulni, hogyan kell lelket gondozni? Ez egy feladat, amihez nem elég CSAK a szeretet meg a jóindulat…
0 0 Rate This
Örökbe on 2015. május 26. – 14:37 said: Szerkesztés
Kataaaa, nagyon szigorú vagy. Én is élesben tanultam meg pelenkázni. És ma sokkal jobban megy, mint az első napon. Fejlődöm!
Amúgy pelenkázni tényleg nem egy agysebészet.
3 0 Rate This
eleven on 2015. május 26. – 14:38 said: Szerkesztés
Sajnálom őt, hogy eldobták. Én azt gondolom, hogy Ádám jobban járt velünk, de ugyanakkor azt mondják az okosok, micsoda veszteség a gyereknek, hogy nem a vér szerinti családdal nő fel. Nézem a kis ártatlan fejét, imád minket, minket tart a szüleinek, nem is tudja, hogy mi történt. Féltem, ha felfogja, rossz lesz neki. De tiszta pillanataimban tudatosul bennem, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje.
Tudom, tudom, ne lojjuk el az osszes puskaport, de ez engem sziven utott, olyannyira, h regen sirtam, de ez most padlozott.
0 0 Rate This
Queen Missy of Missylandia on 2015. május 26. – 14:39 said: Szerkesztés
Hát a lélek kezelést az öf. tanfolyamon is tanítják 🙂 Gondolom, azt nekik is el kellett végezniük. Ott adtak egy 50 oldalas anyagot is, azt biztosan elolvasta. Meg létezik olyan, hogy emocionális intelligencia is, az azért sokban segít. 😉 Persze majd elválik 20-30 év múlva, amikor a mi fiunk felnő, hogy jól csináltuk-e ezt vagy sem. Mi azért bizakodóak vagyunk 😉
2 0 Rate This
Kata on 2015. május 26. – 14:47 said: Szerkesztés
már ahol adnak… nekem nem volt hasznos az öf tanfolyam, privát balszerencse – de erről majd máskor és máshol.
0 0 Rate This
Reply ↓
Queen Missy of Missylandia on 2015. május 26. – 14:58 said: Szerkesztés
Látod, pedig voltál tanfolyamon 🙂 Gondolom, ettől nem adta fel, és önképzést folytatsz. Ezt szerintem ők is megtehetik, és ha valamit nem tudnak, meg is teszik biztosan.
1 0 Rate This
Kata on 2015. május 26. – 15:03 said: Szerkesztés
Jah, a továbbképzést megoldottam, az biztos! 😀
Én már annyira nem bízom ugyanebben…
Mindegy, én elértem a célomat, bebiztosítottam magam fulladás, sebek és vegyszerek esetére, legalább nem tehetek szemrehányást magamnak, hogy nem igyekeztem eléggé, mert tudom, hogy ez lenne az első gondolat, amivel öldösném magam. Más meg másmilyen. Még mindig mondom, nem a tanfolyam a lényeg, az csak egy példa volt – más meg máshogy készül, de KÉSZÜL, gondolkodik azon, hogy mi lesz utána. Zsuzsa, tényleg nem agysebészet, de a body levétele se épp az… 🙂
Valakinek szigorúnak is kell lennie… 🙂
0 0 Rate This
Cosima on 2015. május 26. – 17:34 said: Szerkesztés
Mondjuk az tényleg hihetetlen, hogy valaki nem tud levenni egy bodyt, ha már egyszer ráadta 😀
3 0 Rate This
Reply ↓
vicq on 2015. május 26. – 20:14 said: Szerkesztés
Látod, ebben sem egyformák az emberek, nekem kellett a fullra berendezett szoba, és majd’ egy évig néztem az üres babaágyat, te azt modod, hogy nem bírnád. Nekem ez a készülés része volt. Te úgy érzed magad biztonságban, hogy a gyereknevelős könyvek apróbetűs részét is elolvasod, más meg belevág, és akkor tájékozódik, mikor odaér. Én asszem ebben nem az előreolvasós lettem volna, ha nem lenne előképzettségem, de ebben nem vagyok biztos, és már sosem derül ki.
Amit már mondtam is, a tudás és információ nagy előny, de a gyerekneveléshez legalább ennyi rugalmasság és kalandvágy kell. És igen, a szeretet minden mennyiségben.
Az elsősegélyt pl. jó dolognak tartom, de az is hozzá tartozik, hogy egyrészt a 3 év alatt szerencsére sosem volt rá szükségünk (bár a tudás akkor fontos, mikor kell, és akkor nagyon jó, ha van), másrészt meg én egy egész orvosi egyetemet elvégeztem, és nem is az imádott gyerekem volt az illető, csak egy vadidegen, akivel belefutottam az első ügyeleti újraélesztési ügybe, mégis, hirtelen annyira sokkolódtam, hogy az illető fickónak csak az volt a szerencséje, hogy a rutinos nővér felmélrte a helyzetet, és elkezdte az ujraélesztést, engem meg elküldött valami piszlicsáré dolgot elintézni gyorsan, hogy ne legyek láb alatt… 5 perc alatt szedtem össze magam annyira, hogy érdemben magamra találjak, és tegyem a dolgom, addig ő levezényelte, amit nekem ellett volna. Persze aztán volt több esemény is, azokban már jobban működtem, de ezzel csak azt akarom mondani, hogy a tudás mellett legalább olyan fontos a lélekjelenlét és más, nem előre taulható marhaságok. Nem biztos, hogy a leghasznosabb mindig a legnagyobb tudású. (Habár azzal egyetértek, hogy a lgneccesebb helyzetben is azt a tudást tudjuk LEGFELJEBB használni, ami van, annál többet biztosan nem, tehát a tudás jó):
szisz77 on 2015. május 26. – 15:15 said: Szerkesztés
Őszintén mondom, nem tudom, mennyire lehet felkészülni egy gyerek érkezésére. Persze, én is elolvastam jópár könyvet, ami hasznos, de aztán amikor ott állsz kezedben egy gyerekkel, akinek meg kell oldanod minden járulékos problémáját, na ott már nem mindig segít az elmélet. Pelenkázni én sem tudtam, pedig az enyémek vér szerintiek, bár az első előbb született. Ruhánk is alig volt, és mi sem álltunk a helyzet magaslatán. Lassan tíz éves lesz a “nagyom”, és bizony sokszor még most is jó lenne bizonyos helyzetekben, ha valaki megmondaná a tutit. Amikor elkeseredik, mert utolsók lettek a területi diákolimpián, amikor csak fél ponton múlott az ötös, amikor bántották, amikor nem neki adtak igazat, pedig de stb, stb, stb. Amikor neki kell átélni azt,ami fájó, én meg a lelátón ülök? Persze, elmondtam a kis lelkifröccs monológomat, de lehetett volna jobban?! Mert neki akkor is fáj…és nekem is…
Erre nem lehet egy könyvből sem kellőképpen felkészülni.
4 0 Rate This
Reply ↓
Kata on 2015. május 26. – 18:04 said: Szerkesztés
Szerintem az elmélet egy mankó, aminek segítségével a legnehezebb időszakok is átvészelhetők ép ésszel. Való igaz, éltek és élnek boldogan úgy is gyerekek és szülők, hogy nem olvasták halálra magukat mindenféle népszerű és kevésbé népszerű szakirodalmat, okosságot, fantazmagóriát, angol meg amerikai kutatók tesztelt és kevésbé tesztelt világmegváltó ötleteit.
Nekem (és ez most kizárólag én vagyok, más másképp csinálja, lelke rajta) a szakirodalom olvasása egyfajta lelki megnyugvást hozott. Annak ellenére, hogy Platónt idézzem, minél többet tudunk, annál inkább rájövünk, hogy mi mindent nem tudunk. Én ezzel töltöttem el az eddigi várakozási időmet (férj, munka, mellékállás, háztartás és baráti lelkigondozás mellett szinkronban).
Azt gondolom, nem üdvözít, hogy tudom, mi Üzbegisztán fővárosa, mert ha nem mozdulok ki abba az irányba, soha az életben nem lesz rá szükségem. De ha mégis belém mászik a vezérhangya, nem lesz hátrány, ha tudom. Mellesleg ezzel az egyetlen apró ám tökéletesen haszontalan ismeretemmel (+ Nagy Timur tettei és hatása a történelemre) könnyekig hatottam meg és tettem boldoggá egy 25 éves au-pair társamat, egy meglett férfit, akinek olyan honvágya volt, hogy majdnem belepusztult, és reményt adtam neki ahhoz, hogy tovább bírjon élni idegenben.
Ugyanez van a sok szakirodalommal – sose tudhatod, mi válik hasznodra. Ne zárkózz el tőle csak azért, mert felesleges. Soha semmi sem felesleges.
Bárcsak már élesben “tesztelhetném” a tudásomat, addig meg marad a tájékozódás, és a jólelkű barátnők édes cuki arany babáinak az öltöztetése és pelenkázása anyai felügyelet mellett. Még mindig előbbre vagyok, mint a rózsaszín és fekete ködben történő váltott lebegéssel…
0 0 Rate This
Reply ↓
szisz77 on 2015. május 26. – 18:23 said: Szerkesztés
Ó, én nem zárkózom el, van bőven olvasnivalóm 🙂 Írtam már, hogy míg a nagyom volt baba, a Suttogó titkai, és folytatásai mindent vittek! Nem volt egyszerű eset a kisasszony. Arra utaltam csupán, hogy vannak helyzetek, amelyekre könyvekből sem tudsz felkészülni, mert az élet sok mindent felülír. Persze megértelek, én is bőszen nézegettem, és nézegetem most is a könyveket, ha bizonytalan helyzetbe kerülök. Ez jó is, de a problémát magát már nekem kell orvosolni, és ez nem mindig egyszerű!
3 0 Rate This
KedvelésKedvelés
Amit én anno oda nem írtam le, hogy valami jusson ide is: én szoktam a leghangosabban kampányolni, hogy attól, hogy az ember nem adta fel 100%-ban a vsz utat, még lehet jó örökbefogadó, attól függ inkább, mi van erről a fejében; konkrétan nekem ez a pár viszont a legütősebb ellenérv… ők tényleg azok, akiknek még korai volt az öf, szerintem. És baromi gyorsan nem ártana a pszichoszakember, inkább, mint lelkész. Bár, abból is ismertem már olyat, aki hasznos lehetett volna nekik; főleg, mert nagyon jól tisztában volt vele, melyik az a pont, amikortól mégis inkább pszichoszakember kell…
Ami előtt nagyon értetlenül állok, az pedig a Bölcső itt bemutatott gyakorlata, hogy majdnem 0 várakozással gyereket kapni készületlenül a hasonlóság miatt, miközben nyilván voltak aktuálisan felkészültebb, régebb óta várakozók, talán kisebb hasonlósággal, de nem biztos, hogy kevésbé sikeres lett volna a sztori. Az meg, hogy hívja őket, de nem mondja, hogy miért, csak sejtik, aztán meg döntsenek rögtön, úristen.
KedvelésKedvelés
Ez szerintem is szörnyű. De hát nekikk annyira szimpatikus volt a Bölcsö. Amúgy nem hiszem, hogy ők voltak az egyetlen várakozók kertes házzal.
KedvelésKedvelés
Köszönöm a cikket! Megkönnyeztem…
KedvelésKedvelés
Én egyszerűen nem értem, hogyan lehet lelkileg készülni az örökbefogadásra és közben lombikozni. Szerintem abszolút nincs az kizárva, hogy öf. Után ha valakinek úgy alakul az élete még lombikozzon, de hogy pàrhuzamosan a kettőt… Nem tűnik túl jól átgondolt dolognak.
KedvelésKedvelés
Ők elmentek a Tegyeszhez, ott elmondták nekik, hogy 3-4 év a várakozás. Úgy hitték, még bőven beleér az idejükbe az utolsó lombik és annak a feldolgozása is. Ki gondolta volna, hogy hetek alatt kapnak babát???
KedvelésKedvelés
Részemről is van néhány dolog, amivel én nem értek egyet a fenti pár felfogását illetően: lombikozás és örökbefogadás egyidőben, csak fehér újszülött vállalása, 6 embrió nem odaadása másnak, ugyanakkor nem ítélem el őket olyan szigorúan, mint sokan itt. Én azt érzem, hogy ők a fiúkat nagyon szeretik, és szerintem ez a fő lényeg.
KedvelésKedvelés
Nagyon szeretik, és remélem, nagyon gyorsan megtanulják nagyon jól szeretni…
KedvelésKedvelés
Én az embriók nem odaadását is meg tudom érteni. Nekünk két embriónk volt, az egyiket nem ültették be, mert jók voltak az esélyeink, és tartottunk az ikerterhességtől. Sajnos akit nem ültettünk be, nem maradt addig életben, hogy le lehessen fagyasztani. Ezeket az embriókat én nem tudtam nem lehetséges gyerekeimnek tekinteni. Ha nekem nem sikerült őket kihordani, megszülni, nem tudnám elfogadni, hogy másnak meg igen. Ez az én véleményem, van aki máshogy érzi.
KedvelésKedvelés
Abba mindenki próbálja egy pillanatra beleélni magát, hogy odaadja az embrióit másnak, és valahol a világban majd szaladgál 1-2-3-4 ember, aki az ő és a férje genetikai gyereke, és sosem ismerheti meg őket, és a gyerek sem keresheti őket soha… Miközben ő másvalaki gyerekét neveli… És erre nincs támogatás meg felkészítő tanfolyam.
KedvelésKedvelés
Akkor ezek szerint csak áltatjuk magunkat, hogy a genetika nem lényeges, a nevelés a fő, és az örökbefogadott gyerek is saját gyerek, és nem másvalaki gyereke?
KedvelésKedvelés
Próbáld meg elképzelni…
KedvelésKedvelés
Ha engem a fenti scenárió bántana, akkor nem dolgoztam volna még fel, hogy a gyerekem nem az én genetikámat örökölte. Akkor nem az öf, hanem a béranyaság kellett volna, hogy legyen az út, vagy végig csinálni a lombikokat, mert hátha….
KedvelésKedvelés
Van esetleg itt olyan olvasó, aki adományozott embriót?
KedvelésKedvelés
Itt nem arról van szó, hogy a gyerekem nem az én genetikámat örökölte, hanem hogy van egy gyerek, aki az én genetikámat örökölte, de nem lehet az enyém, nem én nevelhetem.
KedvelésKedvelés
De akkor ezzel implicit azt is állítom, hogy aki az én genetikámat örökölte az előbbre való. Ezért írtam, hogy ha ez zavar, akkor vagy végigcsinálom a lombikokat, vagy kerítek egy béranyát. Van, akit ez zavar, van, akit nem.
KedvelésKedvelés
Ebben egyáltalán nincs benne az, hogy a saját genetikás előrébb való, hanem az, hogy van egy gyerek, aki az én genetikámat hordozza, de nem tartozhat hozzám. Igaza van Zsuzsának, egy kicsit gondoljon bele mindenki.
Egyébként például én a béranyát sem tudnám elfogadni, inkább az örökbefogadás, attól még valaki másnak ez lehet a megoldás.
KedvelésKedvelés
…ez egy egészen abszurd helyzet…mert ha hideg fejjel átgondolom, azoknak az embrióknak akkor van esélyük élni, ha odaadják másnak. Ha nem adják, akkor meghalnak, az kb egy (vagyis mindjárt 5) abortusszal ér fel, nem? …fogalmam sincs, hogy lehet ilyen helyzetben dönteni, kívánom, hogy bárhogy is döntenek, békéljenek majd meg a döntésükkel. (egyébként ez hogy van? lombikozásnál normál esetben is marad be nem ültetett embrió, akinek a sorsa felől dönteni kell, vagy lehet úgy is csinálni, hogy csak annyit termékenyítenek meg, amennyit aztán be is ültetnek?)
KedvelésKedvelés
Nem tudom, ezt hova írjam, nem látszik mindig, hogy hol lehet válaszolni. Nagyon érdekes, hogy a férjem csak pár mondattal kommentálta a történetet, de amin nagyon meglepődött az az Alapítvány anti-profizmusa. Továbbá az is, hogy a házaspár életébe becsöppent egy nem saját génállományú gyermek, akihez itt-ott még elég érdekesen is viszonyulnak, s közben a saját génállományú embriókat pedig inkább kutatási célra adnák át, mert amíg nem volt gyerekük, addig ‘kis életnek’ gondolták, most meg csak olyan ‘sejtszerű’, akit meg lehet ölni…
Aki nyilvánosságra hozza a történetét, az számoljon azzal, hogy nemcsak örömujjongás lesz a visszhang… legfeljebb kellemesen csalódik.
KedvelésKedvelés
Nekem valahogy úgy tűnik, hogy aki lombikozik,elfogadja az örökbefogadást. Ha ő maga nem akar semmiképp sem örökbefogadni, akkor is. Legalábbis nem hallottam még lombikosokat öf ellen kampányolni. Viszont örökbefogadókat lombik ellen annál gyakrabban. Ez vajon miért van?
KedvelésKedvelés
Mondjuk mi tényleg sosem akartunk lombikot, attól én azt nagyon jól el tudom fogadni, hogy más igen.
Én ilyenkor a két út alatt nem is feltétlenül magát a lombikot értem (erről tényleg azt gondolom, egyénfüggő, hogy a vsz úton ki meddig megy el), inkább általában a vsz utat.
Szerintem amúgy a megfigyelésed fordítva igaz, azaz nem a örökbefogadók nem tudják elfogadni a lombikot, hanem aki bármi miatt nem tudja elfogadni a lombikot, előbb tér le a mindenáron vsz útról, és válik inkább örökbefogadóvá. Nálam is a lombikot nem akarunk volt előbb.
KedvelésKedvelés
Sok boldogságot a családnak a továbbiakban is. Szimpatikusak, józanok, szerethetőek. Csak úgy csendesen mondom, szívesen látnék képet is legalább a picikről az ilyen cikkek végén 😀
KedvelésKedvelés
A picik nem tudnak meg abban donteni, h akarnak-e a cikk vegen szerepelni.
Ha az interju alanya hozzajarult, akkor van kep, ha nem, akkor nincs.
KedvelésKedvelés
Látom, moderálásra várakozik a hsz-om. Valamiről lemaradtam? Balhé volt?
KedvelésKedvelés
Néha van ilyen. Nem akartál linkelni valamit? Engem néha akkor állít meg az oldal.
Semmi pánik! Ahogy Csöpi mondaná… 😊
KedvelésKedvelés
Az első hozzászólást visszatartja mindig engedélyezésre. (És néha eltéveszti, méeyik az első.) (És néha már én se tudom követni). Szóval üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
Az, hogy kutatásra ajánlották fel az embriókat, az nem egyenlő a megsemmisítéssel, sőt! Lehet, hogy végeredményben éppen ezzel adnak rengeteg párnak gyereket. Teljesen érthető módon rengeteg szabályozás van emberi embriók körül, így nagyon sok jót tesznek ezzel a felajánlással. Egy kutatásra használható embrió igazi kincs. Bár másfajta, de szerintem ez is egy szép élet azoknak a kicsi embrióknak. Ráadásul szerintem ezek mégmindig csak élet lehetőségek, volt kb 5% esélyük a megtapadásra és magzattá válásra a történet alapján.
Sok siket az örökbefogadásról való beszélgetéshez, szerintem menni fog, amikor a gyerek elkezd a kisbabákról kérdezősködni 🙂
KedvelésKedvelés
bocsánat nem túl jó a billentyűzetem, főleg a space nem működik
KedvelésKedvelés
Húha, izzik a levegő! 🙂 Köszönöm Zsuzsa az interjút, én az indexes megjelenésről lemaradtam. Tanulságos bejegyzés ez is. Minden ember, minden mozgatórugó és minden történet egyedi és érdekes. A magam részéről tanultam az interjúból is és a hozzászólásokból is.
KedvelésKedvelés
Nekem az tetszett nagyon ebben a családban, hogy emberiek. Nem tökéletesen felkészültek, nem hibátlanok, de van szívük, az adott pillanatban az inormációk alapján mindig próbálják a legjobb döntést meghozni. Aztán utólag néha kimondják, hogy ma már máshogy döntöttek volna.
Végül is csak azt tették, ami logikus volt. Jelentkeztek, mert úgyis négy év a várakozás. Még egy lombik járt, azt kihasználták. Akkor jött a telefon, azt mérlegelték. Akkor beengedték a rokonokat, ma már nem tennék. Mindenki egy úton jár, én is most, a harmadik gyereknél egy csomó mindent máshogy csinálok, mint az előző kettőnél…
KedvelésKedvelés
A személyes, emberi fejlődésemben óriási hogy örökbefogadó lehetek, mert annyi történettel találkozom, hogy – bár előtte sem voltam egy hamar itélkező fajta – az örökbefogadás óta még elfogadóbb lettem. Annyi sikeres és jó út van és mindegyik különböző, és mindenki a saját útját járja, olyan gyerekkel, akit el tud fogadni. Nagyon fontos a saját határaink felmérése az örökbefogadásnál, és ilyen szempontból igenis jó, hogy meg lehet mondani milyen gyereket tudunk vállalni.
A magam nevében beszélve csak azt tudom mondani, hogy ez az út egy folyamatos fejlődés. Magamon látom mennyit tágult a szemléletem az évek során amióta erre az útra léptünk. Mindenki tiszteletre méltó, aki őszinteséggel megjelenik valamelyik médiában a saját történetével. Ez a család is vállalta a megjelenést, és őszinteséggel megosztotta itt a történetét.
Ez a blog tele van nagyon jó anyaggal, hasznos információkkal , amiből mindenki merít és tanulhat. Ráadásul egy nagyon értékes közösség épült a blog köré. Azokat a családokat, akik vállalják a szereplést, tiszteljük meg azzal, hogy nem hozunk egy egy mondat alapján szigorú ítéletet róluk.
Sok boldogságot kívánok a családnak.
KedvelésKedvelés
Kedves Judit! Szívemből szóltál!
KedvelésKedvelés
Fenn volt egy vita, hogy szabad-e kikötést tenni.
Valamilyen kikötése mindenkinek van. Ha elfogad 3 évest, akkor nem fogad el négyévest, ha testvérpárt elfogad, akkor 3-4-5 testvért már nem. Mindenkinek megvannak a maga határai. Még egy nevelőszülőnél is van megkötés, ha 4 férőhelye van, akkor nem fogadhat be 7 testvért egyszerre.
Nem a “ki a legjobb Teréz anya”díjakat osztják, a cél a működő családok létrehozása.
És valóban, ha valaki felvállalja a saját történetét, botlásait, akkor ne ítélkezzünk már felette.
KedvelésKedvelés
Úgy gondolom, hogy Kingáék történetében többen látták a negatív dolgokat, mint a pozitívat, hogy mennyire szeretik Ádámot. Pedig az örökbefogadók 80%-a hasonló feltételekkel vállal babát, az pedig külön mázli, hogy nem várakoztak sokáig.
Összehasonlítva az általad ismertetett statisztikákat, és az olvasói hozzászólásokat (nem csak ez alatt a cikk alatt) az olvasók elfogadóbbak, mint az átlagos öf. várakozó/szülő, de úgy látszik, ha valaki nem olyan elfogadó, azt már nehezebben értik meg. Ha valaki nem fogad minden feltétel nélkül bármilyen gyereket, attól még lehet felkészült az örökbefogadásra.
Sajnálom, hogy Kingáék nem vettek részt a beszélgetésben, de valahol meg is értem.
Ahogy Te írtad, az örökbefogadás sokszínű…
KedvelésKedvelés
Szerintem az emberek a lehetőségekhez szabják az igényeiket. Ez egy pragmatikus hozzáállás. Újszülött roma csecsemő pedig ha jól tudom, nem marad szülő nélkül, legfeljebb a 330. helyről előre ugrik egy család, akinek a származás nem központi téma. A gondot abban látom, hogy viszont 200 gyerek kikerül az országból az el nem fogadás miatt. A jelen helyzetben akinek nincs még egy gyereke sem, esélye viszont van az újszülött vagy 3 évig terjedő korosztályra, nyílvánvalóan szeretné megélni az “átlagos” szülővé válás élményét. Viszont biztosan van olyan réteg, aki ha több információval rendelkezne a témáról, akkor szívesen örökbe fogadna egy (vagy testvérek esetén több) nagyobb gyereket. El tudom képzelni, hogy egy olyan család, ahol relatív hamar váltak szülőkké és akár 40-45 éves korukra felnőttek a gyerekeik, szerető családja tudna lenni egy újabb óvodás vagy iskolás gyereknek. Talán sok embernek meg is fordul ilyesmi a fejében, de annyira nem tud semmit az egészről, hogy vágyálom marad, aztán elmúlnak az évek.
KedvelésKedvelés
Cosima rátaláltál valamire, ha én örökbefogadnék akkor a kikötés az lenne, hogy minimum 6 éves. Minimum.
KedvelésKedvelés
Szerintem a nagyobb gyerekekeknek nem keresnek elég kitartóan családot. Elég hamar feladják, aztán mehet külföldre, pedig valószinűleg itthon is vár rá egy házaspár, vagy egy egy anyuka…
KedvelésKedvelés
jaja
KedvelésKedvelés
Vagy nem is nyilvánítják örökbe adhatóvá a nagyobbakat, ez is lehet az oka, hogy mégiscsak sokat kell várni nagyobbakra is.
KedvelésKedvelés
fogalmam sincs.
sokat kell varni a nagyobbakra is?
KedvelésKedvelés
Szerintem mindenki leírta, hogy mit gondol, vagy mit gondol másképp. Nem tiszteletlenül tettük ezt, nem kötelező egyetérteni a másikkal, elmondjuk a véleményünket, azt megyünk a dolgunkra 🙂
KedvelésKedvelés
Arra gondoltam, hogy a “jó”-nál egy szűkebb kategória a “nekem jó”.
A “jó”-ba végtelen sokminden tartozik bele, de a “nekem jó”-ba már nem: mert egyszerűen nem fér bele az egész világ egy ember életébe.
Az elfogadás pedig érzelmi-gondolati, és arra vonatkozik, hogy elfogadom, hogy a világ 1000 színű, minimum, és mindenki a saját életét éli benne, amit csak maga tudhat-érthet meg teljesen csak végülis.
A választás pedig személyes, konkrét tett: az, hogy én ezeket és ezeket a dolgokat választom a végtelen sokféleségből (mert én nem vagyok végtelen, csak a világ az, és az én kis zsákomba a végtelensokféle jóból csak a nekem jó fér bele…).
A “nekem jó” kisebb, szűkebb kategória a “jó”-nál, és végülis, ha ez kommunikálódik valahogy, akkor a választás és az elfogadás nem keverednek: más folyamatok, és mindkettőre szükség van.
Én nagyon hálás vagyok ezért az interjúért amúgy, mert ez után sok olyan döntést hoztam meg az életemben, ami arról szólt, hogy ezekbe a problémákba, amivel ők szembesültek: nekem már ne kelljen! Én is felkészületlennek éreztem őket, amit el tudok fogadni (az ő kiinduló infóik birtokában én is hoztam volna jópár rossz döntést azt gondolom…), de a sirdogálást, hogy nem ő szülhette meg a babát: tök furcsának érzem most, hogy már ott él velük az öf baba (nem értem, hogy a baba szeretete ezt a hiányt miért nem írja felül), de mondjuk én soha nem magára a várandósság élményére vágytam, hanem gyerekre, és ezért talán nem értem meg ebben őt.
Nekem az jött át, hogy sok probléma, szorongásos döntési helyzet emelődött ki, de olyan módon is, amit már nem tartottam számomra “oksának”: a hogyanja az elmondásnak nekem túl tárgyilagos volt, (sok érzelmi hárítást éreztem benne), + számomra kevés érzelmi melegség, öröm jött át az interjúból, és emiatt főleg inkább az “így ezt és ezt én nem akarom” gondolataimat gyarapította “csak”, de ott sok jót adott.
Arra gondoltam, hogy az is lehet, hogy az interjúalany egyszerűen csak zártabb annál, hogy a privát érzelmeibe beengedjen nyilvánosságot, de a nehézségeket megosztotta (indirekt) segítő szándékkal, hogy másoknak könnyebb legyen, (persze nem lehet tudni, hogy mások fejében mi van tényleg, csak erre tippeltem), de ezért sok köszönet, mert nekem segített töksok jó figyelmeztető szemponttal.
KedvelésKedvelés
Érdekes, hogy pont ez az interjú élesztette fel az elfogadással kapcsolatos hevületet. Pedig aki itt megfordul, az már jóval elfogadóbb, mint a nagy átlag! Maga az örökbefogadás is egy hatalmas lépés az elfogadásban, szeressük egymást, gyerekek… Volt idő, amikor sehogy sem értettem – pedig nagyon akartam – hogy hogyan fogadhat valaki örökbe nagyobb gyermeket, azaz nem újszülöttet. Ha nem én, mi töltjük be az első perctől az inputot a babánk fejébe, hogyan is lehet azt elviselni? Aztán lassan megértettem. Más talán pont azt tartja vakmerőségnek, hogy egy babát fogadjon örökbe, akiről, valljuk meg, azon kívül, hogy testileg kívülről ép-e, semmit sem látni. De a döntésünkkel aztán egy életen át együtt kell élni, és a gyerekünket ért bántásokat elviselni, átérezni.
KedvelésKedvelés
SZámomra meg az az érdekes, hogy pont az én hozzászólásom ébresztette az elfogadással kapcsolatos hevületet, miközben nekem eszem ágában sem volt azt kritizálni, hogy valaki kikötést tesz (nagyon helyes, minden gyerek olyan családba kerüljön, ahol őt őszintén el tudják fogadni), CSAK amiatt reklamáltam, hogy nekem ,ilyen visszás, ha valaki nem vállalja fel a véleményét. hanem kifogásokat és ürügyeket keres ennek igazolására.
Azt gyanítom, hogy azért pont ez az interjú, és azért pont ez a hozzászólás, mert volt valami a levegőben, ami ki akart csapódni akkor is, ha csak félig volt az a téma.
KedvelésKedvelés
Amikor mi örökbefogadtunk én úgy gondoltam, hogy el tudok fogadni bármilyen származású babát. Mivel az uram nem, ezért volt származási kikötésünk (egészségügyi már kevesebb).
Azóta külföldön élek, nagyon sok “félvér” (ez pc??) gyerekkel körülvéve és úgy érzem, hogy nekem szükségem van arra, hogy legalább nagy vonalaiban hasonlítson rám a gyerek, de nem tudom megmondani, hogy ez miért alakult ki (gondolkodtunk a külföldi örökbefogadáson és pont emiatt nem szeretném már. Van egy család, aki a második etióp gyereket fogadja örökbe épp most, én rájöttem, hogy nem tudnám.
A mi gyerekünk egészséges, most volt egy húzósabb időszak vele egészségügyileg, és meg kell mondjam megemelem a kalapom azok előtt, akik ezt napi szinten bírják. Engem nagyon kikészített, bár mutatni nem mutattam, mert az nem jó a gyereknek se, a férjemnek se, senkinek se 🙂
Szóval én nem ítélném el azokat, akik úgy érzik, hogy származási, egészségügyi kikötést tesznek, ők csak ismerik magukat és nem akarnak rosszat annak a gyereknek, akit nem tudnak teljes mértékben elfogadni.
(persze tudom, vérszerintinél is lehet egészségügyi probléma és a néger ükanyám vére is kijöhet, de ott már van kötődés, hisz 9 hónapja szeretgetik a dedet)
KedvelésKedvelés
Sziasztok!
Nyáron kezdtem el olvasgatni ezt az oldalt, de csak most írok csak először, elsősorban a cikk címe és a hozzászólások miatt.
Nekünk még nincs határozatunk se, egyelőre egy TEGYESZ találkozáson vagyunk túl, a környezettanulmányra várunk. Közben készülünk a lombikra is, eddig csak sikertelen inszeminációink voltak.
Mi tettünk származási kikötést, mert nem tartom alkalmasnak magunkat roma gyerekek nevelésére. Nem gondolom, hogy ebben lenne rasszizmus (bár nem tudatos formában nyilván lennie kell), az egyetemen is a legjobb barátom egy roma fiú volt. Viszont nem tudom, hogy tudnám kezelni azt a helyzetet, amikor a gyerekemet külső jegyei alapján megbélyegzik, kirekesztik.
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
Köszönöm a történetet, szerintem jó lenne, ha az anyuka elmenne egy pszichológus szakemberhez, aki segítene neki feldolgozni a történteket. Én is hívő ember vagyok, a lelki vezető is jó ötlet, de egy pszichológusnak sokszor nagyobb a tárháza a segítésben (és akár ő is lehet hívő)
Amúgy kíváncsi lennék, hogy mi történt az interjú óta eltelt évben!
KedvelésKedvelés