Bazi nagy görög lagzi, megvan? Nia Vardalos a film főszereplője és forgatókönyvírója, aki civilben örökbefogadó szülő. Amerikából, belföldről adoptált egy hároméves kislányt, aki addig nevelőszülőknél élt. És erről írt egy könyvet, a címe: Instant Mom (magyarul nem elérhető). Akit nem érdekel a színésznő, az is olvasson tovább, mert a könyvben nagyon hasznos tanácsokat kapunk egy traumatizált, megvadult kisgyerek kezelésére.
Nia Vardalos (1962) görög származású kanadai, ma amerikai színésznő, író, rendező, akit a semmiből tett híressé a Bazi nagy görög lagzi. Az Instant Mom első fejezete részletesen ismerteti a színésznő karrierjét, ami arra jó, hogy lássuk, milyen ember Nia. Olyan, aki nem adja fel. A hollywoodi klisékből kilógó, nagydarab, kiejthetetlen nevű, komikusi vénájú lány egyszerűen nem kapott semmilyen szerepet az alkata miatt, úgyhogy úgy döntött, ő maga ír egy filmet, amiben szerepelhet. A Bazi nagy görög lagziban a saját családi sztorijait írta meg: görög származású lány egy nem görög fiúhoz megy hozzá Amerikában, és mindenféle vicces kulturális ütközések zajlanak. Miután a forgatókönyv sem kellett senkinek, Nia színházat bérelt és egyszemélyes darabként adta elő, míg végül Tom Hanks és görög származású felesége felfigyeltek rá és összehozták a filmet. A Bazi nagy görög lagzi minden idők legsikeresebb független filmje lett, egész az Oscar-jelölésig jutott, és egycsapásra sztárrá tette Niát. Szép példája, hogy csináljunk limonádét a citromból, amit az élet ad. Nekem az örökbefogadás is erről szól, úgyhogy szimpátiával olvastam a könyvét.
A “nem adom fel” mentalitás a gyerekért való harcban is visszaköszön. Nia és férje, a szintén színész Ian Gomez másfél évtizeden át küzdöttek a gyerekért. (“Biztos a karriered miatt későn vállaltál gyereket” – hangzik a kívülállók egyik tipikus mondata, de Nia harmincéves kora óta próbálkozott, és csak 46 évesen lett végül anya.) Tizenhárom lombikon mentek keresztül, elszenvedtek több vetélést, próbálkoztak béranyával. A könyv szépen bemutatja azt a lelkiállapotot, amikor az ember nem engedi meg magának, hogy gyenge legyen, csak megy tovább, mert “a következő már biztos sikerül”. És azt is, mikor eljön a gyász ideje, ami nélkül nincs továbblépés. Miután az örökbefogadás mellett döntöttek, még mindig sok várakozás és kudarc következett. Vardalos le is írja: azért írta meg a könyvet, és tette félre saját magánéletének védelmét, hogy másoknak segítsen, és a kevésbé szem előtt lévő amerikai belföldi örökbefogadást népszerűsítse. Merthogy míg a fejlődő országokból való örökbefogadás, illetve az újszülöttek nyílt örökbefogadása eléggé reflektorfényben van, kevésbé ismert, hogy az Egyesült Államokban 102 ezer idősebb gyerek vár örökbeadásra nevelőszülőknél. Utóbbi módszer ráadásul ingyenes. Nia és férje ezt az utat választották, és egy hároméves kislány szülei lettek. A könyvhöz még testes mellékletet is ad, amiben összefoglalja az amerikai örökbefogadási módokat és sajátosságaikat.
Számomra a barátkozás, pontosabban annak hiánya volt a legdöbbenetesebb a könyvben. Miután a szociális munkások biztosították Niát, hogy rengeteg állami gondozott gyerek vár örökbefogadásra, és neten is megtalálható a várakozó gyerekek fotója, még mindig nem történt semmi évekig, majd egyszercsak jött a telefon, egy közel hároméves kislányról. Az első találkozás egy hivatalban történt, ahova szociális munkások vitték a gyereket. A kislány rögtön a leendő szülők nyakába ugrott, a párórás randi végén már Mamának szólította a színésznőt. Ezután – miután igent mondtak a szülők – többnapos várakozás következett, hogy a hivatal is engedélyezze a kihelyezést, majd késő este telefonáltak, hogy akkor másnap hozzák a gyereket. És valóban, másnap több hatósági személy autóval és egy váltás ruhával kiszállította a kislányt a színésznő házába. Számomra az derült ki, hogy egyetlen találkozás után, a nevelőszülővel nem is beszéltek, a korábbi otthonát nem látták, mintha nem is tudnának semmit az élőéletéről. “Használati utasítás nélkül érkezett” – viccelődik Nia a könyvben. Mély víz a javából, semmit nem tudnak a gyerek szokásairól. És, a kezdeti szimpátia dacára, ők is idegenek a kislánynak. (Az amerikai weboldalak szerint ott is van barátkozási folyamat, rejtély, miért maradt el náluk.)
Az első hónapok rettenetesek. Egy megvadult, mérges kisgyerek érkezik a gyerekre epedve váró pár otthonába, és még nem tudja beszéddel kifejezni magát. Aki minden tárgyat falhoz vág, megharapja a szülőket, aki nem eszik, és a legszörnyűbb: két percnél többet nem alszik egyhuzamban. Így a szülők sem. Az alvásmegvonástól mindenki kimerült a házban. A szülők így is beleszeretnek azonnal a kislányba, és fel sem merül, hogy feladják, de ez az időszak nagyon nehéz. Ilyen problémákra nem számítottak, és improvizálnak. Először mindent megengednek a kislánynak, azt eszik, ott és akkor alszik, amikor akar, órákig nézheti a tévét. A házhoz ellenőrzésre érkező szociális munkás pedig azt sürgeti, mikor nevezik át már a közel hároméves gyereket. Merthogy úgyse hallgat az előző nevére (?). Át is nevezik, de ebben legalább a gyerek véleményére hagyatkoznak, így lesz Ilaria a kislány.
Aztán a kimerült, kétségbeesett szülők alvásterapeutához fordulnak, nekem ez volt a könyv legérdekesebb része (bár hálistennek én nem jártam ilyen cipőben). Vezessenek be rendszert, napirendet, legyen rituáléja az elalvásnak, este pedig már ne nézzen tévét, javasolja a szakember. A kislány azért ébred fel kétpercenként, mert retteg, hogy az új szülei is eltűnnek, szemmel akarja őket tartani. Az egyik szülő aludjon mindig a gyerekszobában, ringassák lefekvés előtt, és ha akar, hadd igyon meg hat cumisüveg tejet egy éjszaka a kicsi. Merthogy ennyi az adagja. A recept működik, a kislány éjszakánként látja, hogy apa vagy anya mindig mellette van, és egyre többet alszik egyhuzamban. Úgy értve, hogy négy, majd húsz perceket, és több hónap után jutnak el oda, hogy már 2-3, majd hat órát. A szülők türelmesen, találékonyan, játékosan vezetik be a szabályokat a kislánynak. Mikor a gyerek már jól alszik, a terapeuta javaslatára centinként húzzák kijjebb a felnőtt ágyát a gyerekszobából, és fokozatosan, a gyerek beleegyezésével csökkentik a hat üveg tejet, mert a lánykát már zavarja, hogy többször kell átpelenkázni éjszaka. Arra is olvashatunk trükköket, hogyan lehet az ölelésre, puszira rávenni a testi kontaktustól először idegenkedő kislányt.
Ilaria közben megtanul beszélni, és szép fokozatosan javulnak a dolgok. A kezdeti nehézségek után egy talpraesett, értelmes, vidám, szellemes kislány lesz belőle, aki igazi vezéregyéniség, és az óvodai közösségbe is beilleszkedik. A könyv nagyon sok olyan tipikus helyzetet, kérdést érint, amivel a legtöbb örökbefogadó szülő szembesül. Meddőség, gyász, az ismerősök hülye kérdései, a várakozás gyötrelmei. Majd az összeszokás a gyerekkel, megmondjuk-e az óvodában és a játszótéren, hogy örökbefogadott a gyerek. Egy háromévesen érkező gyerek szüleinek is módja van számos első eseménynél jelen lenni, vallja Nia, az első mikulás, az első szülinapi zsúr, a szobatisztaság és számos más kaland vár az új szülőkre. Azt is őszintén bevallja, ha valami nem jól sikerült – az első mozilátogatás csak pánikot vált ki a gyerekből, el is hagyják gyorsan a nézőteret. Azt a fázist is bemutatja, mikor a gyerekes létben való intenzív feloldódást követően az anya szeretné visszanyerni a felnőtt életét, kialudni magát, elvégezni egyéb teendőit és meglátni újra a kanapé mintáját, amit elborítanak a játékok.
Abba is betekintést nyerünk, milyen sajátos kihívásokkal jár egy celeb gyerekének lenni – például, hogy hogyan védi meg a paparazziktól a gyereket Los Angelesben, különösen abban az idegtépő pár hónapban, amíg arra várnak, hogy a bíróság véglegesítse az örökbefogadást. Nia nem engedi a gyereket fotózni, ahogy látom, a sztárfotókon is mindig hátulról vagy álarcban szerepelteti a lányát. Pár paparazzi így is elcsípte őket a net szerint, de mi tartsuk ezt tiszteletben. Így is sokat kiadott a magánéletéből az emberiség érdekében. Bár Nia odafigyel a súlyára (a könyvben leírja, hogy egy időben ötvenkilós súlyfelesleg volt rajta), ügyel rá, hogy a lányának ne legyen étkezési zavara, igyekszik egészséges evési szokásokat meghonosítani. S általában minél kevésbé érzékelteti Ilariával, hogy a szülei színészek, mert számára elsősorban anya és apa kívánnak lenni.
A könyv közben többször eszembe jutott, amit Anna, a külföldre történő barátkozásokban segítő tolmács mondott: nem feltétlenül az a szülő boldogul jobban a friss gyerekkel, aki felkészültebb, hanem akinek olyan a személyisége, hogy jól veszi a váratlan helyzeteket. Nia és a férje – két gyermeki, életvidám személyiség – türelemmel, leleményesen, játékosan oldják meg (vagy viselik el) a felmerülő számos nehézséget. Laza, a gyerekkel együtt bolondozó, szeretetteli szülői stílust képviselnek, nem gond nekik, ha az egész kert tocsog a mosószertől, mert a kislányt csak szappanbuborék-fújással lehet felvidítani. Ha kell, korlátokat is szabnak, nem akarják elkényeztetni a kislányt, bár ennek mások a léptékei Los Angelesben, ahol létező szolgáltatás a manikűr hároméveseknek. És végig, a legmélyebb mélyponton is biztosak benne, hogy Ilaria a nekik rendeltetett gyerek.
A humorosan megírt könyv erős középfokú angoltudással élvezhető, hangoskönyvben is kiadták a szerző előadásában.
Örökbe.hu 
Nagyon köszönöm! Ezért a könyvért fel fogom frissíteni az angolomat. Hol lehet hozzájutni?
Szeretem ezt a nőt, olyan igazi, a Bazi nagy görög lagzi pedig örök klasszikus, rengeteget idézzük. (Mi asz, hogy nem eszi meg a húúszt?? Neeem baaj, majd csinálok bárányt!)
KedvelésKedvelés
A Bookdepository ingyen kiszállítja, de ha megveszed az Audible.com-on, akkor hangoskönyvben azonnal a gépeden lesz.
KedvelésKedvelés
Nem tudtam róla, hogy örökbefogadó. Mindig is nagyon szimpatikus volt a hölgy, a Bazi nagy görög lagzi-t vagy 10-szer láttam, és minden alkalommal nagyokat derülök rajta. Megkérem a Jézuskát, hogy hozza nekem ezt a könyvet.
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Ragyogó hétindító, köszi Zsuzsa, jó kis olvasmány lesz majd a könyv is!
Azon gondolkoztam, hogy vajon miért mehetett ilyen gyorsan, barátkozási időszak nélkül végbe az örökbefogadás, aztán tovább olvastam: „Arra is olvashatunk trükköket, hogyan lehet az ölelésre, puszira rávenni a testi kontaktustól először idegenkedő kislányt.” Szerintem ez elég beszédes, valószínűleg ezt a három éves kislányt nem igazán ölelgették, szeretgették a nevelőszülőnél vagy ahol az örökbefogadást megelőzően volt.
Ha ilyenekről olvasok mindig hálát adok a sorsnak, hogy az én kisfiamnál nem ez volt a helyzet, őt nagyon is sokat ölelgették a gondozói, számára nem volt idegen a testi kontaktus mikor megérkezett, sőt nagyon is igényelte kezdetektől fogva, különösen a lefekvés előtt az összebújást „nagykifli-kiskifli” módra. Maga az elválástól való félelem viszont nagyon is ismerős, leginkább az otthonról való elindulásnál. Erre a mai napig ügyelni kell, nálunk olyan nem lehet, hogy hirtelen elindulunk valahova, a gyereknek mindig előre pontosan – lehetőség szerint már előző nap elmagyarázva, útvonalat megadva (térképen megnézi) – el kell mondani hova megyünk, mi lesz a program, ha ott kell maradnia valahol, hányra megyünk érte (órája van, amin beállítja). Emlékszem mikor először utaztunk volna a kis földalattin, ahol olyan gyorsan csukják az ajtókat, nem volt hajlandó beszállni, mert attól félt, hogy mi lesz, ha ő még fel tud szállni, én meg lemaradok vagy fordítva. Akárhogy magyaráztam, hogy ez nem fordulhat elő, szorítom a kezét, együtt fogunk felszállni, nem csukják rá a kisgyerekesekre az ajtót. Akkor ott az állomáson öt évesen villámgyorsan megtanulta a telefonszámomat, hogy el tudjon érni, ha mégis baj lesz, csak utána lehetett felszállni. De most is, hacsak egy szülinapi bulin van, akkor is mindig felhív közben: „Anya ne ijedj meg, minden rendben van, csak hallani akartam a hangod.”
Ezt a név átnevezést viszont végképp nem értem, mármint,hogy a hivatal miért forszírozta, hogy másik nevet kapjon a kislány. Mondjuk én már annak sem örültem volna, ha egyáltalán ebbe beleszólnak – nálunk ez abszolút szabad döntés volt, hogy meghagyjuk és adunk még egy második keresztnevet is, de persze az elsőn szólítjuk – de hogy a hivatal erőltessen egy új keresztnevet, ilyet még nem is hallottam. A jelenlegi magyar szabályozás szerint, ha jól tudom, inkább azt kell indokolni, ha valaki meg akarja változtatni, arra senkit sem presszionálnak, hogy változtassa meg.
KedvelésKedvelés
Az átnevezésnél még tudok olyanokra gondolni, hogy a vér szerinti család ne ismerjen rá később, ha esetleg nagyon ritka neve van, és a híres szülőknél szem előtt lesz.
A barátkozás hiányát nem értem és nincs rá indoklás a könyvben. A kiérkező “utánkövetők” reakcióiból az derül ki, hogy hát bizony ez normális, ha a gyerek szétveri a házat és hónapokig nem alszik. Holott itt vagyunk páran, akik totyogó korú gyereket vittünk haza, és nem ez a tipikus, ennyire durva nehézségeket ritkán okoz az átállás. Ebből arra következtetek, hogy ott (annál az ügynökségnél) nem szokás a barátkoztatás, attól vannak így megvadulva a gyerekek, de ez csak feltételezés.
Amerikában sem megy minden tökéletesen…
KedvelésKedvelés
Most ez csúnya feltételezés a részemről, de ha ingyen van az örökbefogadás ebben az esetben, akkor az azt jelenti, hogy az ügynökség is ingyen dolgozik? Mert ekkor el tudom képzelni (bár mondom, ez tényleg rosszindulatú feltételezés, hiszen sokszor ilyen helyeken nagyon beleérző emberek dolgoznak), hogy hamar túl akartak esni a kötelező, de nem jövedelmező dolgon.
KedvelésKedvelés
Hú, ennyire nem volt részletezve, de úgy tudom, ha kerül is valamennyibe, az levonható az adóból később.
KedvelésKedvelés
A nagyobb gyermek örökbefogadása esetén nagyon fontos a barátkozás időszaka. 4 éves lányom örökbefogadása rosszul indult, egy házaspár megismerkedés után vissza lépett, ezért kaphattam lányomat özvegyen is örökbe. Az Intézet főorvosa nagyon szigorúan vette a “láthatást” minden nap azonos időben érkeztem, és először gondozónő kíséretével, később már egyedül elvihettem sétálni, majd játszótérre. Azután megmutathattam neki leendő otthonát, a már berendezett gyerekszobát. Már nagyon szerettem volna végleg hazavinni, hivatalosan örökbe fogadni. Végre lányom gyorsította meg az eseményeket, mert értesítettek, hogy a gyermek nem akar enni, hanem “haza akarok menni” üvölti, majd mikor meglátott, akkor “akarok menni az öledbe” ismételgette kétségbeesve. Ez utóbbi követelmény még sokáig ismétlődött, különösen ha buszra villamosra akartunk felszállni. Sok megjegyzést kellett lenyelnem, hogy ekkora gyereket még mindig az anyja cipeli. 4 éves korig nem ült autón, buszon, villamoson, cicánál nem látott nagyobb állatot. Az állatkertben megrémült a zsiráftól, hogy a képeskönyvben ez sokkal kisebb volt. A cirkusz előadást nagyon hamar otthagytuk. De első naptól kezdve nyugodtan aludt, bár még sokáig bepisilt éjszaka.
Egyetlen szokatlan kérdése maradt meg évekig: “Anyuci ugye szeretsz?”
KedvelésKedvelés
Én is köszönöm, nagyon jó volt olvasni a cikket is, a kommenteket is!!!
Én is megrendelem a könyvet, teljesen fellelkesültem. Olyan jó nehézsorsú bátor emberekről olvasni, főleg olyan területen, ahol érintett vagyok, erőt ad, hogy kitoljam még messzebbre a “nyavalygás-határaimat”. HáztartásbeliAndi inspirációnak írta le ezt, meg Zsuzsa megfogalmazása, hogy “citromból limonádét” is nagyon “ütős”, mindkettő a valami ELLEN küzdés helyett a valamiÉRT küzdésre teszi át a hangsúlyt a megfogalmazásban, úhogy átállítom az elmémet én is az “inspiráció-limonádé” megfogalmazásra, mert nem ugyanaz ez a két út, hogy valami ellen vagy valamiért és szerintem-nekem sokkal jobb a valamiért küzdés gondolatisága…:-)
Az jutott még eszembe, hogy anno a Popper Péter tanította, hogy a kisebb gyerekek általában nagyon igénylik az egyértelmű, kiszámítható, ismétlődő napi struktúrát, a szabályos(abb) határokat és korlátokat, a határozott(abb) következetességet, mert szorongást okoz nekik a “felnőttesebb”, túl laza szabadság (noha nagyon vágynak rá ettől még, csak még nem bírják el). És a hirtelen és előkészítetlen örökbefogadás mellett még az esetleges hirtelen váltás a nagyobb lazaságban-szabadságban is esetleg túl sok lehetett a kislánynak (de ez utóbbi csak feltételezés a részemről).
(Popper ehhez azt is elmesélte, hogy neki, aki önmagát egy nagyon liberális, szabadgondolkodó, lazább embernek tartotta: milyen óriási megkönnyebbülés volt az egyetemi gyakorlatán az óvodásoknál hospitálás után végre végre börtön gyaxira menni a keményvonalas antiszoci deviáns rabokhoz… 😀 . Neki a kicsikkel foglalkozás egy igazi rémálom volt…, na meg nyilván nem is akarta ezt megtanulni valszeg, mert ott anno el is határozta, hogy szakmailag ha csak lehet elkerüli a piciket, kicsiket…)
KedvelésKedvelés
Ez nagyon vicces, már amit a Popper Péterről írtál. Teljesen nem sikerült neki, mert én , voltam az ő gyerek páciense. Kb 50 éve Édesapám halála után anyám hordott hozzá ,,beszélgetésekre,,.
Most hogy 4 unokás nagyi vagyok, sokat vagyok a picikkel ,bizony át tudom érezni amiről beszélt!😀😊
KedvelésKedvelés
🙂
Óvodáskorban jártál akkor hozzá?
Mondjuk ő szerette karikírozni magát (is), és lehet, hogy az, amit önmagáról katasztrófának mondott a picikkel kapcsolatban, attól még simán nagyon nagyon jó volt, csak az ő magas mércéje (“lelki abszolút hallása”) szerint talán még lehetett volna még annál is jobb, míg más területen úgy érezte, jobban ki tudta bontakoztatni magát – a saját magas mércéje szerint nézve ezt is persze. Persze ez csak találgatás a részemről! De tényleg nem a picik pszichológusaként lett híres.
KedvelésKedvelés
Köszönöm az ajánlót, gyorsan meg is rendeltem, én innen szoktam rendelni az idegennyelvű könyveket: http://www.prospero.hu
(és nem kapok jutalékot 🙂
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
Nagyon sokat betegeskedtem és ezért nem lehet szeretnék egy kisbabat örökbefogadni sajnos meg állapitotak hogy nekem nem lehet ha lehet rola szó akkor kérem segítsen.elöre is köszönöm. Tiszteletel Görög Kinga
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
Most láttam csak, a spamgyűjtőbe került.
Én nem közvetítek örökbefogadásokat, ez egy anyuka és újságíró blogja.
A megyei Tegyesznél tudsz jelentkezni.
KedvelésKedvelés