Ma egy olvasó vendégposztját teszem közzé. Kytice egy dilemmáját osztja meg.
Nagyon érdekelne mások véleménye egy általunk fontosnak tartott kérdésben.
Nincs igazán történetünk. Az örökbefogadás mindig foglalkoztatott bennünket, de nem láttunk bele mélyebben a „rendszerbe”. Nagyon örülünk, hogy egy éve rátaláltunk erre a blogra. Itt sok hasznos információ ér össze és átláthatóvá lett számunkra a magyar örökbefogadás. Ahogy olvasgattunk, mi B kategóriás jelentkezőnek számítunk, sok téren hátrányból indulunk. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy olyanok kerüljenek előre, akik még nem tapasztalhatták meg a szülőséget. Ez a világ legfantasztikusabb kalandja.
Még gondolkozunk, hogy melyik a helyes út számunkra. Van egy kétéves és egy négyéves vér szerinti gyermekünk. Szeretnénk még egy családtagot, mert úgy érezzük, hogy valaki még hiányzik a családi fotókról. Van hely a házunkban, az életünkben, a szívünkben is.
Amikor gyerekre vágytunk, akkor nem jött össze. Én nagyon stresszes munkában dolgoztam. Próbálkoztunk, majd orvoshoz fordultunk. Kiderült, hogy endometriózisom van, megműtöttek. Ez az egészségügyben ma egyenes út a lombikhoz, mást már nem próbálnak. Sikerült, megszületett a kisfiam. Maradt fagyasztott embrió, abból született a kislányom. Nemrég átestünk egy kivizsgáláson, az endometriózisnak jót tett a terhesség, nem jött vissza. Lehetne természetes úton is gyerekünk, de felajánlották a lombikot is újra, maradt is lehetőségünk.
Több lombikot biztos nem szeretnénk, erkölcsi aggályaink vannak, nem akarunk lefagyasztott embriókról dönteni, csak egyet meg nem lehetséges megtermékenyíteni. Ezt nem érezzük már a mi utunknak.
Nem tudom megfogalmazni, miért szeretnénk örökbe fogadni. Nem ragaszkodunk pici babához, és a betegségek egy része sem gond, nagy harcosok vagyunk. Első körben mi is szőke kék szemű gyerekben gondolkodtunk, hogy hasonlítson ránk. A blogot olvasva rájöttünk, hogy sokan szeretnének ilyen babát. Tehát, ha segíteni szeretnénk, akkor roma gyereket kellene vállalnunk. Mi nagyon nyitott és elfogadó család vagyunk, őt is szívesen fogadnánk, de…
Van egy kérdés, ami felmerült bennem és szívesen venném a véleményeket. A családunk nagyon fehér bőrű, szőke hajú. Ahogy elnéztem a blogon a családi képeket az új családtagokkal, valahogy mind beleillettek. Magyarországon sok a barna hajú vagy barna szemű szülő és valahogy annyira belepasszol a családba a „jövevény”. Nálunk viszont csokitojás lenne egy cigány származású gyermek. Ez bennünket nem zavarna, a környezetünkkel pedig szerintem nem lenne gond elfogadtatni. De erősen bennem van a kérdés: jó lenne ez a gyereknek?
Nekem volt szerencsém kakukktojásként felnőni és végigkísérte az életemet a „másság” érzése. Mindig mindenben ott volt, a mai napig a tetteimben elkísér, pedig már rég nem lógok ki a sorból. Mennyire fontos, hogy illik-e egy gyermek a családba? Az egyik civil szerzetnél olvastam, hogy ők a szülőanya kinézetét, tulajdonságait veszik alapul, amikor a náluk sorban állók közül választanak családot az újszülöttnek. Nem véletlenül. Tudom, hogy nem kellene, hogy téma legyen 2015-ben a bőr színe, hiszen mindenki egyformán értékes. De mégis felmerül bennem, hogy mennyire tennénk jót egy kisgyereknek, ha olyan környezetbe szeretnénk beleilleszteni, amire alapadottságai miatt sosem fog hasonlítani. Még van időnk átgondolni, hiszen mi szívesen fogadnánk idősebb gyereket is, és két év korkülönbségnek kell lennie a gyerekeinkkel, tehát ez nem holnapi történet lenne.
Természetesen nem szeretném egy kalap alá venni az állattartást a gyerekneveléssel, de lehet, hogy hozzátartozik a történethez: van két kutyánk, mindkettőt mentettük, rehabilitáltuk (kihívás volt) és családtagként kezeljük őket. Ahogy kell, van egy hierarchia a családban, amiben a „szőrös gyerekeink” a végére kerülnek, de ők is részesei a családi életnek. Egyikük epilepsziás, atipikus, hosszú út volt, míg rájöttünk. Gyógyszeresen kordában tartható, ha nem, tudjuk mit kell tenni, megtanultuk. Mindkét kutyánk teljes, vidám életet él, már szocializáltak, időnként óvodákban járunk velük előadást tartani a felelős állattartásról. Többször fogadtunk már ideiglenesen sérült, mentett, vagy beteg kutyákat. Egészségileg és lelkileg is a helyes útra hoztuk őket és most gazdinál élnek. A gazdikeresésnél a kutyának keresünk gazdát. Egy olyan családot, ahol elfogadják olyannak, amilyen. Izgága kutyának sportos családot, sokat átélt kutyának nyugodtat. Van, akit egygazdás kutyának tartunk, van, akinek csak lakástartást javaslunk. Egyik hozzánk került kutyát se mi választottuk, kaptuk. Mindet nagyon-nagyon megszerettük.
Talán segíteni is szeretnénk az örökbefogadással. De én nem hiszek az önzetlen segítésben. Nem tudom, hogy mennyire lehet karitatívnak nevezni bármit, minden szól rólunk is. Van egy alapítványom. Látom, hogy aki segít, magáért is teszi. Szeretnék még gondoskodni valakiről, szeretnék még adni és van bennem hozzá energia. Mi tényleg azt érezzük, hogy még valaki hiányzik a családunkból, hogy teljes legyen. Sétálunk a parkban és érezzük, valaki még hiányzik. Nézzük a családi fotókat és látjuk, van ott még egy hely.
Olyannak szeretnénk segíteni, akinek kell. Most, hogy kicsit megokosodtunk a témában, látjuk, hogy a szőke, kék szemű gyerekekre sorállás van, nekik nem kell a mi segítségünk, ők kaphatnak sokkal jobb családot is, ahol több idő és energia jut rájuk, ahol lehetnek az elsők és egyetlenek is akár. De akkor ki illik a mi családunkba? Ki az, aki tényleg jól érezné itt magát? Egy csokibaba mennyire érezné magát kakukktojásnak a teljesen szőke, hófehér bőrű családunkban? Ezzel jót teszek vele, vagy az egyik kereszt helyett egy másikat rakok a nyakába? Vagy egyszerűen csak a mi hozzáállásunk és a mi szeretetközegünk dönt? Hiszem, hogy valaki már valahol vár ránk. De hogyan találjam meg?
Ennyi felesleges energiám van? – merülhet fel a kérdés. Mindkét gyerekem nagyon sok figyelmet igényel. Nagyon erős akaratúak és nehéz irányítaniuk ezt. Sokat foglalkozunk velük, igénylik a szigorú napirendet, ezért nagyon kiegyensúlyozottak. De ahogy borul a rendszer, napokig tart helyreállni az egész családnak. Nagyon kreatívak és határozottak, aminek egyszer nagyon fogunk örülni, de egyelőre a száz százalékos figyelmünket kérik cserébe. Nincs bennük semmi rosszindulat, de egy másodpercre is nehéz egyedül hagyni őket. Sok örökbefogadónál olvasom, hogy ilyesmikkel küzd. Nem biztos, hogy ez a kötődés hiányából, vagy sérülésekből adódik. Csodálom őket, terelgetem és próbálgatom naponta felállítani a határokat újra és újra.
Lehet, hogy nekünk inkább a nevelőszülőség lenne való? Tudom, hogy nagyon más a két dolog. Nem tudom, hogy mennyire tudnám elengedni, ez nem rólam szólna. Egy-egy kutyánál is, amikor a halál széléről hozzuk vissza, és rendben elengedjük, hetekig siratom. De hát neki már jobb lett, ezt csak nekem kell helyre rakni. Biztos ez is hasonló, sok nevelőszülő csinálja. Nem tudom, hogy mennyire tudnám visszaengedni a saját családjába, rosszabb körülmények közé, mint amit mi tudunk neki adni. Itt még lenne mit tanulnom az elfogadásról, magamról.
Van tapasztalatunk benne, milyen egy idegen, problémás gyereket befogadni. Minden évben csángó gyerekeket fogadunk egy hétre nyaralni. Mi vagyunk az egyetlenek, akik nem kötik ki, hogy milyet kérnek. Nekünk jó a „maradék” is, akit nem kért senki. Így főleg idősebbek érkeznek hozzánk. Persze, karitatív, hogy etetek, szórakoztatok, befogadok és nevelek 2-3 gyereket egy hétig. De másrészt annyira sokat kapunk tőlük. Egy másik világ nyílik ki számunkra. Millió érzés, gondolat cikázik bennünk nap mint nap. Elsőre méregetjük egymást. Mindig vadak, hozzánk képest biztosan. Aztán megtaláljuk a kaput hozzájuk, a kulcsot is és utolsó nap egymás nyakába borulunk a busznál és bömbölünk. Mert annyira megszerettük egymást, úgy összeszoktunk. Még a 16 éves falurosszcsontjával is.
Csak érdekességképpen írom: Magyarországon a fekete színű kutyák szinte örökbeadhatatlanok. Évekig élnek menhelyeken. Még a kiskutyákra sincs érdeklődő. A fekete kutyák szinte mindegyike külföldön talál gazdát, a németeknél fel sem merül, hogy megkülönböztessék szín szerint a kutyákat.
Örökbe.hu 
ahogyan azt maga is megállapítja, a levélíró valóban nem lát bele az öf mélységeibe – abba a gyötrelembe, amit a 3XY. sorszám jelent (vagyis, jelenleg 4-6 évet kell várnunk egy örökbe fogadható gyermekre, utódra már egy fél évtizede várunk amúgy…). fantasztikus, hogy átélhették (kétszer is) a szülőség csodáját. ezzel nem azt mondom, hogy ne akarjanak örökbe fogadni… nyilván, ha érzik, hogy ezt kell tenniük, és a kisgyerekei is nyitottak erre, akkor hajrá. de ne azért tegyék, hogy jót cselekedjenek – mert a gyereknek pont nem az kell, hogy hálát várjanak el tőle, neki csak szülői szeretet kell, nem könyörület. (ezt pedig megérzi bárki, mármint, hogy szánják, és nem szeretik). szerintem a “kakukktojástól” nem kell félni – azt egy vér szerinti gyermek is érezheti, mint ahogy én is és még páran érezhettük, érezzük a mai napig is.
KedvelésKedvelés
Szia Tim, üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
🙂 szia!
KedvelésKedvelés
Sziasztok,
Annak idején mi is beikszeltük a félroma származású is lehet sort és pontosan tudtuk, hogy -mint ahogy annyi mindent- pont ezt a “fél” dolgot nem tudja senki bizonyítani és garantálni amikor csörög a telefon. A vér szerinti gyermek fizimiskája, vagy temperamentuma is elüthet mindenkitől a karácsonyi nagyasztalnál, nem csak az öribaba.
Aztán nem így történt. Gyönyörű ránk hasonlító (csak a szőkeségében nem) kisfiút hozott a gólya. Valaki figyelt ránk, akkor is. A történethez hozzátartozik, hogy mi a családjaink elfogadó képességében nem voltunk meggyőződve. Persze a többség ugyanúgy elolvadt volna ha egy barnasággal jövünk haza. De a kisebbség…., nem tudom hogyan döntöttünk volna ha…. és ez már nem is derül ki soha.
tim, ne haragudj a kérdésért, semmi rossz indulat sincs benne, de nem tudom magamban tartani. Szóval, tudom hogy semmi közöm hozzá. Mi van a határozatotokban, elfogadtok roma származású babyt? Mert ugye csak ebben az esetben van a többek által is említett “harmadik gyerek örökbe fogadásával beelőzés”.
Kytice,
Úgy érzem, hogy Ti akár a hétfejű sárkányt is örökbe fogadhatnátok, Őt is meg fogjátok szelidíteni és boldoggá fogjátok tenni! 🙂
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
Szerintem ti nem egy sorban álltok majd. Amibe Kytice készül beállni, abban nem fog 5 évet várni. Szóval nem vagytok versenytársak.
KedvelésKedvelés
Amikor mi azon morfondíroztunk, hogy kikössük-e, hogy a második gyermek CSAK CIGÁNY (igen jól olvastátok – vannak ilyen emberek is) származású lehet, hogy hasonlítson a tesójára, a pszichológus azt mondta, hogy ennek nincs jelentősége, mert az örökbefogadottság már eleve egy másság, és ezt meg kell tanulnia a gyereknek kezelni. Attól, mert hasonlít az örökbefogadó családjára, még ugyanúgy “kakukktojás” (ha már lehet egy családban a mi értékeink alapján felnövő gyereket ilyennek titulálni), csak legfeljebb kevesen kérdeznek rá. Amúgy egy idő után a szülők és a gyerekek elkezdenek egymáshoz hasonlítani. Az író kutyás hasonlatot hozott; hányszor látni, hogy a gazda és a kutyája hasonlítanak még külső jegyekben is egymáshoz.
Mi azt az elvet követjük, hogy minden csoda három napig tart. Ha valaki rákérdez, nem titkoljuk a dolgot. A bölcsiben először csak pislogtak, hogy van egy örökbefogadott kisfiú, kérdezgettek, mert érdekelte őket a téma, utána meg ugyanúgy kezelik, mint bármelyik másik gyereket, és minket is teljes értékű szülőnek fogadtak el. Szóval nincs azzal semmi gond, ha eleve látják. A tényen, hogy örökbefogadott, az sem változtat, ha nem látják. Elfogadni meg nagyon hamar elfogadják a máshogy kinéző gyermeket is.
KedvelésKedvelés
Nekem nagyon tetszik ez a leírás! És úgy gondolom, hogy alkatilag, lelkileg a poszt írója nagyon is alkalmas az örökbefogadásra (a család többi tagjáról nem tudok nyilatkozni, de talán nem botor dolog feltételezni, hogy hasonló látásmódot képviselnek). Utólag visszagondolva azt hiszem nekem is kijelölt út volt ez: mindig a legkitaszítottabbakkal, problémásabbakkal barátkoztam iskolában (bukott vagy cigány osztálytárs, rossz tanuló) és mindig csak talált kutyám volt, mert nem éreztem azt, hogy egy pedigrés messze visszavezethető családfát kéne megfelelőnek tekinteni egy kutyánál. Ezért ha már a blog olvasóinak véleményét kérdezted Kytice, szerintem ha a család érzi a vágyat, szükséget, személy szerint úgy érzem, hogy ha valakik alkalmasak örökbefogadásra, annak ellenére, hogy nem szorulnak rá feltétlenül, akkor ti vagytok azok. Szerintem ha ti szeretnétek és képesek vagytok azokat a nehézségeket leküzdeni, amit vállalni kell ezzel, akkor ne hezitáljatok. A várakozás ideje alatt szerintem sok minden le is tisztul, ha esetleg ez alatt az idő alatt mégis elbizonytalanodtok, akkor még mindig van lehetőség visszalépni.
A bőrszínre nem nagyon tudok olyan értelemben mit mondani, hogy nekem már ezzel kapcsolatban minden beszéd feleslegesnek és eltúlzottnak tűnik számomra, miközben biztos van jelentősége meg minden, de én nem nagyon érzem. Részemről a sötétebb bőrszínt is csak bizonyos sötétségi fok után fedezem fel, értem ez alatt azt, hogy számomra Barack Obama nem fekete, meg is voltam lepve, mikor erről cikkeztek annak idején. Szóval ez egyéni érzés, hogy ki mit bír el és ha természetesnek van beállítva, hogy van aki szőke és van aki barna, akkor talán nincs belőle gond. Nálunk még soha nem volt, habár elnézve a gyerekeimet, nem igazán sötét a színűk, így tényleg csak ritkán tűnik fel, Pedig mi szülőként egyáltalán nem képviseljük az ő színvilágukat. De az egyik leggyakrabbi reakció: milyen jó és szép a bőrük, milyen szerencsések! Ez a legnagyobb vicc! Ha tudnák, hogy cigányok, biztos nem lenne az a bőr olyan szép és szerencsés.
Nekem tetszik az írás, tetszik a család, én csak bátorítani tudlak titeket!
KedvelésKedvelés
Nagyon nehéz pontosan megállapítani, hogy kinek milyen a származása. Romák között is vannak kék szeműek, világos bőrűek, nem csak “csokibabák”. És vannak olyan sötétebb szemű, bőrű emberek akik nem romák, vagy sose tudták, hogy azok lennének. Ezt talán nem érdemes kikötni. Vérszerinti gyerekek közül is lehetnek, akik kivülállóknak érzik magukat a családban. Ez szerintem csak a család dinamikájától függ.
KedvelésKedvelés
Nekem tetszik a hozzáállásotok, és szerintem megfelelő módon feltéve minden kérdés érvényes, és jó, hogy nem szégyelltek kérdezni és válaszokat keresni. Ez jó indulás mindenhez 🙂 Az én válaszom elég egyszerű: ha úgy érzed, hogy szeretnél még örökbefogadni, akkor kezdj neki, az úton úgyis sok minden le fog tisztulni. Szimpatikus, amit a lombik kapcsán írsz, hogy miért nem vállaljátok, ezt ma kevesen mondják ki (és gondolják át), pedig szerintem tök fontos szempont. Szerintem a bőrszín dolog általában kissé túl van lihegve, ha egy gyerek fehér középosztálybeli családban él, akkor senki nem fogja romának hinni, csak ha esetleg nagyon erős rasszjegyei vannak (az én lányomnak például nincsenek), a bőrszínen kívül meg még annyi minden van, ami miatt ki lehet közösíteni valakit, ezt tényleg mondvacsinált problémának érzem általában, és ezt minden adandó alkalommal el is mondom 🙂 Amikor olvastalak, én is a nevelőszülőséget éreztem számotokra lehetőségnek, de nem tudom, az új rendszerben ez lehetséges-e, úgy tudom, most már csak hivatásosan lehet csinálni. Amit a fekete kutyákról írsz, azon meglepődtem, én pont fordítva gondoltam volna 🙂 További szép energiákat a vállalásaitokhoz!
KedvelésKedvelés
Ja, amúgy ma a kakukktojás az a gyerek, aki a vér szerinti szüleivel, akik nem váltak el és azelőtt házasodtak össze, hogy ő megfogant volna. Érzésem szerint megfordult a dolgok sorrendje, aki régen kakukktojás volt, ma az az általános.
KedvelésKedvelés
Igen, csak ezek nem látszanak kívülről. Sem a válás, sem a házasság.
Számomra ez kicsit olyan, mint a Down-szindróma. Az a legnagyobb “baja”, hogy látszik kívülről, szerintem abban, hogy az emberek döntő többsége nem vállalja ez is benne van nagy százalékban.
KedvelésKedvelés
De ez az esetek többségében nem a gyerekről szól, hanem az örökbefogadó szülőkről, akik valahogy még nincsenek “100%-ban békében” azzal, hogy örökbe fogadtak. A gyereknek maga az örökbefogadottság kezelése a kihívás, nem az, hogy hasonlít vagy nem hasonlít a környezetére. Ő akkor is más/örökbefogadott, ha hasonlít a szülőkre. A Down szerintem más, mert az valóban extra kihívások elé állítja a szülőt és a gyereket is, és ott van a probléma, hogy mi lesz a gyermekkel, ha a szülő már nincsen.
KedvelésKedvelés
Azért egy kicsit ellentmondanék: szerintem a gyerekek jó részén látszik, hogy elváltak a szüleik, az pedig szinte mindig látszik, ha nem csak elváltak, hanem egyéb problémák is vannak. Amikor kislányom első napját az oviban töltötte, azonnal kiszúrtam egy kislányt, akinek már a létezésén látszott, hogy valami nincs rendben körülötte. Aztán az óvónő elmesélte (erről mondjuk megvan a véleményem, hogy mindenkinek a magánügyeit elmondja más szülőknek), hogy a szülők hol együtt vannak, hol nem, apukát néha elküldi az anyuka, hogy ne lássák többet, anyukát elnézve az is látszott, hogy ő sem rendelkezhet egy rendezett gyerekkorral. Szóval én úgy gondlolom ezek a dolgok azért megmutatkoznak egy gyereknél.
KedvelésKedvelés
De itt sem pusztán a válás tényéről van szó.
KedvelésKedvelés
Sziasztok! Borzasztóan szimpatikus a hozzáállásotok és borzasztóan igyekszem, hogy ne irigyeljelek benneteket… 🙂 Szerelem, társ, házasság, két szép gyermek, ház…
Sajnos nekem ezek egyike sem adatott meg 😦
Bozonyára megköveztek majd a véleményemért, de gyarló emberként, két és fél év várakozás után, belőlem a messzemenő drukkoláson kívül- ami mindenkit megillet 🙂 – eszembe jutnak kevésbé szalonképes gondolatok is. Bátran meg is osztom veletek. Remélem azért kegyesek lesztek velem a kommentekben…:-)
Ahogyan az első hozzászóló írta, van, akinek csak a végtelen várakozás jut osztályrészül. Megnézegettem a legutóbbi játszóházas blogtalálkozó képeit és azt láttam, hogy már olyanok is boldog családdá lettek, akik ez én jelentkezésem idején, még az örökbefogadás gondolatát sem dédelgették… Nehéz mindig a sor végén örülni más boldogságának, pedig higgyétek el, nagyon igyekszem! 😦
Szóval, csodálatos célokat tűztek ki a bejegyzésben szereplők, mégis kicsit keserédes számomra, hogy a két gyönyörű gyermekük mellé egy harmadikat is szeretnének. Előttem tehát még egy csodás házaspár sorol be… Dehát az élet nem igazságos, mint tudjuk!…
Szeretném megkérdezni azt is, ha nem tekintitek tolakodásnak, hogy amikor először, majd másodszor lombikoztatok, akkor nem voltak etikai aggályaitok? Gondolom akkor sem egy embriót ültettek be? Vagy félreértettem valamit?
A megmaradt embriókról pedig így is kell dönteni, nem? Ha nem használjátok fel őket. Vagy lehet “nem dönteni” róluk? Ekkor maradnak a folyékony nitrogénben az idők végezetéig?
Bocsánat a tudatlanságomért, én nem lombikoztam sosem.
KedvelésKedvelés
Nincs több embrió, pont mindet elhasználták a két gyerekre.
KedvelésKedvelés
Mi lombikoztunk. Azt gondolom, hogy közben sok minden kikrisályosodik,mert előtte fogalma sincs az embernek arról, hogy gyakorlatilag mit jelent naponta injekciózni, viselni a szúró petefészkeket, aggódni, remélni és leginkább egyedül lenni a dologgal. Simán el tudom képzelni, hogy közben jön rá az ember, hogy erkölcsi aggályai vannak. Amikor az ember nekimegy a dolognak, szinte belelökődik magától és nincs ideje felfogni, átgondolni minjden aspektusát a dolognak. A lombikozás is nagy út és önismereti tréning, ahogy az örökbefogadás is. De ezt már csak zárójelben.
KedvelésKedvelés
“Simán el tudom képzelni, hogy közben jön rá az ember, hogy erkölcsi aggályai vannak.” Lehet, hogy mégsem kéne a dolgot ennyire könnyen elérhetővé tenni?
KedvelésKedvelés
Nem olyan könnyen elérhető az… Több hónapos várólista az első vizsgálatokra, aztán a többire, aztán a lombikra is, na meg anyagi vonzata is van,
Amíg nem vagy benne, teljesen másként gondolkozol és érzel. Én – ha a férjem nem húzza az időt (marha ügyesen csinálta) – simán belementem volna a lombikba, annak ellenére, hogy három orvos próbált róla lebeszélni, mert nekem veszélyes. Aláírtam volna a saját felelősséget, mindent. Egyszerűen gyereket akartam, és akkor és ott nem számított az ára. Szóval én nagyon megértem, aki csak közben meg utána jön rá, hogy basszus, de mi lesz az embriókkal. Addig nem is tudatosodik, hogy lesznek olyanok egyáltalán… (Akkor se, ha előre megmondták)
KedvelésKedvelés
Aktucs! Egyfélét gondolunk:)
KedvelésKedvelés
Ja, és 16 évig volt egy fekete Mackó kutyám, akit egy végtelenül elhanyagolt tanyáról mentettem haza… mert senkinek sem kellett, csak nekem….:-))
KedvelésKedvelés
Én is teljesen el tudom képzelni, hogy amíg előtte van az ember, és nagyon gyereket akar, addig másképp gondolkodik például egy lefagyasztott embrióról, mint utána, mikor látja a szaladgáló gyerekét.
Szerintem nem igaz, hogy valaminek előre az összes aspektusát fel lehet mérni, lásd gyerekvállalás 🙂
KedvelésKedvelés
Hát, én mégsem választottam a lombikot, pedig még egy gyerek sem szaladgál körülöttem… 🙂
KedvelésKedvelés
Erősíteném a másik oldalt: 6+1. lombikból sikerült, ma 2 hónapos kiscsaj szuszog a szomszéd szobában. Azért +1, mert én a 7 előtt azt mondtam, hogy ennek már ne fussunk neki! 🙂
Nagyon kemény út volt, de ez ma már nem számít! 🙂
KedvelésKedvelés
Akkor ti az öf. után lombikoztatok még? (Fentebb írtad, hogy kisfiút hozott nektek a gólya, most meg 2 hónapos kiscsaj is ott szuszog nálatok?)
KedvelésKedvelés
Szerintem mire megszűnik a mély nyomor állapota a Földön, és majdmindenki minimum legalább egy elviselhető minimumon élhet (mint emberi jog is az életbenmaradásra, a nem nyomorgásra…), azaz mire ezzel együtt szinte majd megszűnik az örökbefogadás is, mert nem lesznek mélyszegénység miatt megszülető, de nem vállalt örökbeadható gyerekek: kábé addigra tart majd ott az orvostudomány is, hogy nanotechnikával meg egyéb más fejlesztésekkel pontosan, jól (és felesleges, lelki meg embrió-, egyéb fizikai… áldozatok nélkül) segítsen a termékenységi problémákon majdmindenki számára (az addigi tapasztalatokon át jobban átlátva a teljes képet: orvosilag, lelkileg, erkölcsileg…). Még kb szerintem 100-200 év múlva, talán.
Minden generáció egy kísérleti terep is a fejlődésre, ami tapasztalatokra a következő generáció már építkezik…, ahogy mi is önmagunkra rákövetkezünk a saját tapasztalatainkból tanulásokban. Már most is van pl. egy engedélyezés előtt álló, újabb szelídebb technika, amit eddig csak sugár- meg kemoterápia előtt álló rákosoknak volt, mert kísérleti fázisnak számított (de mivel nekik nem volt semmi más már letesztelt lehetőségük, ezért, ha akarták vállalhatták, és ezzel egyben tesztalanynak is jelentkeztek): hogy kivettek a petefészekből egy darabot, lefagyasztották, és 5-6 év múlva a szövet visszaültetésekor visszafiatalodik a beültetett saját, de fiatalabb szövettől a petefészek maga, a kivett szövetdarab korára.
KedvelésKedvelés
Erre mar most is van lehetoseg, ha orvosilag indokolt.
KedvelésKedvelés
Szerintem a természet gyakorta úgy intézi a családokon belül az öröklést, hogy többféle típusú (személyiség, érdeklődés, készségek) ember szülessen egy-egy családba, a régi ősemberi törzsi társadalmaknál ez elég fontos volt a túlélés szempontjából, ezért is, szerintem, gyakoribb az, hogy az egyptéjű ikertesók kivételével a többi tesók inkább kicsit vagy nagyon mások. Úgyhogy szerintem némi kilógás (külsőben-belsőben) így vagy úgy ponthogy természetes, és plusz jót is tesz a családnak, a társadalomnak ez a tapasztalat a sokféleségről (főleg, ha önként vállalt). Bár persze, a különbözőségeken belül is lehet 1-1 extranagyon más egyed, aki már tényleg kakukktojásnak érezheti magát. De szerintem is a család dinamikája a meghatározó abban, hogy a többféleséget pozitívan vagy negatívan (vagy ambivalensen) élik meg a családtagok (ahogy Kriszti is írta feljebb), és a másságból fakadó gazdag tapasztalatot inkább építésre vagy rombolásra használják.
A (nagyon) kilógó családtagnak önmaga egyéniségéről, a másságokról, a sokszínűségről, a saját útja követésével kapcsolatos kihívásokról, a kezdeményezéshez szükséges önállóságról és bátorságról…, hamarabb van jóval több tapasztalata, és hamarabb kell saját döntéseket hoznia (akár kényszerűségből is), és ha erre a kihívásra jól reagál (=felveszi a kesztyűt és jól meglépi a meglépendőket), az később komoly kompetitív előny lehet a számára: tudatosabb, jobb önismerettel rendelkezik majd, tudatosabban követi a saját útját, proaktívabb a saját élete “magára szabásában” és ezáltal nagyobb eséllyel teremt egy önmaga számára (életszerűen) élhetőbb (akár nem átlagos) életet magának. Szal szerintem munkásabb a gyerekkor (nagyon) kilógóként, de hamarabb van több(féle) gyümölcse. Ha a szülő is támogató ebben (nemcsak “szemlélődő”), akkor a szülő is sokat tanulhat gyorsan, és ő is sokat gazdagodhat, erősödhet. (Persze egy nem bántalmazó-megfélemlítő, hanem egy minimum átlagosan működő családban nézve mindezt). Szerintem.
KedvelésKedvelés
A fekete kutyukról:
velük kapcsolatban az egyik (sokszor sajnos nem tudatosuló) fő gond az, hogy kevésbé jól látszanak az érzelmeik a pofikájukon, ezért nehezebben alakul ki az ember-kutya kommunikáció + összhang (az ember részéről persze, azaz pl. eleinte jobban tart tőle az ember.) Kár, hogy így van… De pont ezért pl kifejezetten lelkileg sérült emberek mellé terápiás kutyának nem is szoktak fekete fejűt képezni.
KedvelésKedvelés
Jé. Mindig tanul az ember. Én eddig azt hittem, hogy egy tiszta, egyszínű kutya (akár fekete is) esztétikusabb, mint egy összevissza-foltos.
KedvelésKedvelés
Nekünk fekete pulink volt. Ő volt idáig a legokosabb kutyánk. Ahogy félrevetette a fejét és rám nézett, hogy most szóljon-e a komondornak, hogy kijött a gazdi a házból. Aztán hátraszaladt a kertbe és addig mondta a magáét, míg a komondor szép lassan előrejött. Minden érzelem látszódott rajta, a nézésén és a tartásán is. Sajnos már nincs velünk, de a mai napig hiányzik 😦
KedvelésKedvelés
Én is csak “kevésbé jól látszik az érzelem a fekete pofijukon”-t írtam (nem azt, hogy egyáltalán nem látszik!), meghogy eleinte nehezebben alakulhat ki az összhang.
A szüleimnek is fekete (utcai mix) kutyusa van, (aki messziről csak egy homogén, guruló fekete szőrgombóc így is), de vele már teljesen jól összehangolódtunk és “szavak nélkül is értjük egymást” 🙂 (és ő a világ legeslegaranyosabb négylábú lénye, nekem…).
KedvelésKedvelés
Bocsi, big like, csak mellé nyomtam!
KedvelésKedvelés
Sajnos a fekete cicák se kellenek “senkinek” (tisztelet a kivételnek), pedig Könyves Kálmán óta tudjuk, hogy boszorkányok nincsenek. A hiedelmek – és sokan az öf. paramétereiket is erre alapozzák – nagyon erősen befolyásolják az embereket.
KedvelésKedvelés
Nekem fekete cicàm van:-)Imàdom. Olyan szép.
KedvelésKedvelés
Nagyon érdekes ez a szempont. Nyelvészetből tanultam, hogy a szavakhoz minden ember egy egyedi képet társít, de az az egyedi kép egyben tipikus is. Vagyis ha azt mondom, hogy asztal, akkor a kép, ami megjelenik az ember fejében, az valószínűleg egy sima, négy lábú, négyzet alakú asztal, de a mérete, színe egyedi. Kevesen gondolnak mondjuk egy kör alakú, üveg alacsony dohányzóasztalra.
A kutyával kapcsolatban is ez a helyzet, ha el kell képzelni egy kutyát, minden egyéb információ nélkül, mindenkinek beugrik egy tipikus kutya, ami hozzá közel, neki kellemes.
Az én tipikus kutyám mindig egy középmagas, koromfekete kutya volt, eddig két alkalommal fogadtam örökbe, mindig feketét. De filmekben, képekben, történetekben ritkán szerepel, a labrador meg a golden retriever mindent visz. Ők a kutyák közt azok, amik az embernél a szőke, kék szemű gyerekek.
Fekete gyerekből és kutyából is többet kellene mutatni a médiában, kulturális felületeken ahhoz, hogy formálható legyen az emberek fejében élő tipikus kép.
KedvelésKedvelés
Én ezt a fordítástechnikában látom: adott egy regény bizonyos tartalommal, és a tartalmon kívül egy csomó mélyebb réteggel, ami a szavak, morfémák, hangok szintjén a nyelvet bármilyen szinten beszélők, és az ezen a nyelven szocializálódott és tanult nyelvhasználók fejében él.
Ha kimondom magyarul, hogy öröm, abban benne van a teljes szóháló, ami köré szerveződött a fejemben, és ott van mellette, hogy üröm, ami meg pont egy negatív hangzás és jelentéstartalom. Ha kimondom németül, hogy Freude (öröm), akkor eszembe sem jut az üröm (r Beifuß), hanem egy teljesen más szó, pl. Freunde (barátok).
Ez a nyelvben évszázadok alatt alakult így, akárcsak a hiedelmek, babonák. Sok erőfeszítést kellene tennie a médiának ahhoz, hogy változzon a fejekben a kép, mert az csak egy hatás 2 tokban (látod-hallod).
Messze mentem, de a lényeg, hogy valahol el kell kezdeni – pl beszélni róla, ami itt most meg is történik 😀
KedvelésKedvelés
Kedves levélíró!
Ne fogadj örökbe cigány származású gyermeket. Nem lenne jó számára!
Szerintem semmiképpen nem lenne még jó görög, török, arab, és az afrikai országokból származó egyetlen kisgyermeknek sem, ha a ti szőke, nagyon fehér bőrű családotokban kellene felnőnie.
De óvatosak legyetek, mert a világ gonosz a szemüveges, a túl vékony, a túl kövér, a vörös hajú….stb gyermekekkel is, és ha a szüleik nem tudnak biztonságos hátteret adni számukra, akkor igen nehéz lesz a gyermek/felnőtt életük is.
Saját tapasztalatunk van, azt gondoljuk biztonságos hátteret adtunk, így is nagyon, nagyon, nagyon, nagyon nehéz a lányunknak.
Cigány származású, már felnőtt, de cigánynak lenni a jelenlegi társadalomban nagyon nehéz.
Az erő neki kell kiskorától, s aki örökbe fogadja a cigány származású gyermeket annak ott kell állnia mellette. Ha ehhez nem érez elég erőt, ne fogadjon örökbe barna bőrű új életet. Felelőtlenség lenne. Tímea
KedvelésKedvelés
Ó, az a gonosz Világ! 😀
KedvelésKedvelés
Kedves Kytice!
Nagyon jól esett olvasni a gondolataidat, nagyon sok mindennel egyetértek veled (lombik elvetése, a nevelőszülőség kizárása a garantált túlzott kötődés miatt). Mi vérszerinti lányunk mellé fogadtunk egy roma származású álombabát, aki mindenkit megfőz, a rasszista ismerőseinket is… Megkérdezhetem, miért érzed, hogy “kakukktojásként” nőttél fel?
KedvelésKedvelés
Én, ha 2 gyermekem lenne, nem indítanék örökbefogadást, mert ezzel azokat szoríthatnám háttérbe, akiknek egy gyermeke sincs és az életük lassan már az elviselhetetlenségig fokozódik
KedvelésKedvelés
ha segíteni szeretnének, akkor tényleg 6-7-8…stb. éves roma gyereket lehetne örökbe fogadni, az tényleg nagy segítség lenne nekik…mert az idősebb gyerekek sokkal nehezebben találnak családra.
KedvelésKedvelés
Én ismerek több ilyen családot, akikben felmerült a karitatív örökbefogadás gondolata, és érdekes módon akkor, mikor a második gyerek 2 év körül van. Akkor még benne vannak a babázásban.
KedvelésKedvelés
Szerintem aki akar, fogadjon örökbe. Miért kellene tekintettel lennie számára idegen emberekre? Azért mert vkinek nem lehet gyereke, attól Ők még lehet hogy alkalmasabbak!
KedvelésKedvelés
Szia Béka, üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
Egyetértek. Az ember önző. Az örökbefogadás mögött is sokszor inkább az önzőség mutatkozik meg, hiszen az ember gyereket akar. Ezért utálom, hogy szentnek tartanak emiatt. De ezzel azt hiszem sokan így vannak, akik örökbefogadtak.
KedvelésKedvelés
Én egyáltalán nem utálom 😀
KedvelésKedvelés
Azért az gyanús, ha valakinek elviselhetetlen lesz az élete, mert nincs gyereke, nem?
KedvelésKedvelés
Szerintem is.
KedvelésKedvelés
Mondja ezt az, aki már nem várakozik…
Mert ugye nem az az elviselhetetlen, hogy nincs gyerek, hanem hogy lesz, de ki tudja, mikor, és hogyan, és úgy lesz-e, és lesz-e elég ravaszság, okosság, lélekjelenlét, belátás, hogy mindenkinek megfelelő, jó döntést tudjál hozni. Na ez a tudat az elviselhetetlen.
KedvelésKedvelés
Én speciel mondjuk még bőven várakozok…
Amúgy én úgy értelmeztem ezt “a gyerek nélkül elviselhetetlen az élet” mondatot, hogy valaki, aki ilyet ír úgy érzi, hogy az élete elviselhetetlenségére a gyerek puszta léte hoz majd el egy menyországszerű megváltást, kábé hogy: “nincs gyerek= minden borzasztó, elviselhetetlen” / “lett gyerek= minden szép és jó”, és ez szerintem így hamis illúzió, de minimum gyanús…
Ha valaki a várakozásban olyan szakaszban tart, hogy a döntések súlya épp teljesen ránehezedik, az valóban nagyon nehéz szakasz.
De nem elviselhetetlen, hiszen kibírjuk…
Mindazonáltal szerintem (bármennyire elcsépelt gondolat is), de amikor a szorongások, feszkók megjelennek a tudatban, akkor önmagunk pozitív önszuggeszciója (pl. “jól megtalálom és nagy nagy szeretettel felnevelem a gyereket, aki igazán az enyém”) szerintem eredményesebb a feszültségeinkkel való megküzdésben. (Jaja, biztosan majdnem mindenki tudja, de önszuggeszcióban csak állítás van, nincsen tagadó szó…, és csak jelen időt használunk.) Mindannyiunknak kijut bőségesen nehézségekből (is), és a feszkós érzelmek sem ismeretlenek senkinek, minden élethelyzetben rendszeresen akad időnként ez az, csak épp mindig más.
De ennek a valóban nagyon nehéz (viszont önként vállalt!) szakasznak még az “elviselhetetlen” jelzővel illetése egy plussz megnehezítése a nehézségnek. Futóknak sem azt szokták mondani (meg önmaguk sem maguknak), amikor épp majd összeesnek és kiköpik a tüdejüket a holtpontos nehészakaszokon, hogy “jaj, hiszen ez elviselhetetlen”, hanem ilyeneket, hogy “meg tudod csinálni”, meg “hajrá…” Szerintem.
KedvelésKedvelés
Nekem elég elviselhetetlen volt az élet gyerek nélkül már. És tényleg minden szép és jó és tökéletes lett, mikor végre lett gyerek. Talán azért, mert gyerek nélkül sem volt amúgy rossz életem, a gyerektől nem vártam megoldást, megváltást, nemtudommit. Csak éppen pont a gyerekhiány volt már elviselhetetlen, és arra pont megoldás volt a gyerek. Szóval nem kellett, hogy megoldja az éltemet; inkább csak úgy éreztem, hogy amit a gyerek nélküli világból meg akartam élni, azon már túl vagyok, és ha valaki azt mondaná, sosem lesz, akkor már tényleg értelmetlen lenne.
Amúgy nekem nem a kitudjamikorlesz, kitudjahogyanlesz, stb. volt elviselhetetlen. Hanem a hiány. Hogy nincs.
Ja, és elég jól emlékszem rá, bár ez valahogy újabban mindig kétségbe vonódik. 😛 Csak épp más értelme van a szenvedésnek retrospektíve, mint amikor épp tart.
Egyébként a második hiánya már nem volt elviselhetetlen, csak érezhető. De ott volt a “gyerek alakú hiány” akkor is. (úgyhogy én nagyon megértem a harmadik gyerek örökbefogadásának vágyát is).
KedvelésKedvelés
Én ha te lennék, nem írnék mások nevében dolgokat, hogy mit csinálnék… Most sem igazán szeretnék, csak szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy te te vagy, ők meg ők és nem biztos, hogy ugyanúgy cselekedtek azonos élethelyzetben. A világ ezért is változatos.
KedvelésKedvelés
Szerintem ezek jó és őszinte kérdések. Tegye fel a kezét, aki az örökbefogadási folyamat első percétől (ti. a gondolattól) az utolsóig mindig 100%-ig biztos volt a saját határaiban, nem merült fel benne kérdésként soha, hogy mi lesz a gyerek identitásával, hogy védi meg a támadásoktól, hogy biztos el tudja-e fogadni, és úgy szeretni, stb.
Aztán várakozás közben elsimulnak a kérdések, hogy a konkrét gyereknél kezdjen el az ember megint rágódni, hogy és akkor mi van, ha… Aztán amikor már együtt van az ember a gyerekével, vagy pláne gyerekeivel, akkor ezeket már szinte nem is érti. Mert az én gyerekeim így csodálatosak. Gyönyörű barna bőrrel, egzotikus szépséggel, és igen, meg tudom őket védeni, mert meg kell, és pont ugyanannyira szeretem őket, mint a vérszerintit, és el szoktam felejteni szinte, hogy nem én szültem őket, (Épp ma közöltem az apjukkal, hogy “a te lányod, pont olyan makacs, mint te” 🙂 )
KedvelésKedvelés
Mi nem tettünk szàrmazàsi kikötést.Gyereket akartunk még egyet… Meg különben is a férjem fekete hajú kreol bőrű;(sokan romànak is nézik pedig nem az)előző hàzassàgomból született gyerekem is kreol barna hajú és szemű.Én sem vagyok fehér barna hajjal kék szemmel.Lett egy csodaszép elvileg (mindkét fél részéről)roma kislànyunk.Fehér börű szürkés szemű és szőkés hajú 🙂 Màr megjegyezték a környezetünkbe hogy vigyük sokat napra hogy ne üssön el tőlünk:-) De szerintem akinak picit is kételye van az tegyen kikötést.Mert lehet tudat alatt sokan a környezettel takaróznak és közbe meg sajàt maga nem tudja elfogadni.
KedvelésKedvelés
Sziasztok!
Nagyon szépen köszönök minden hozzászólást, mind elgondolkodtató és mindenképp segít bennünket a tovább gondolásban 🙂
Ez egy felelős döntés és szeretnénk jól meghozni. Annyit tudunk, hogy civilek nem fognak nekünk adni, ők teljesen jogosan elsősorban a még gyereknélkülieket támogatják. Szeretnénk ha minden vágyakozó szülővé válhatna, senki elől nem szeretnénk a lehetőséget elvenni. Ami biztos, hogy csecsemőben, újszülöttben sem gondolkodunk, mert nagyon sokan vágynak egy olyan gyerekre, aki 100%-os figyelmet kaphat.
Tehát maradt az állami rendszer. Mi két nemzetiségű család vagyunk, külföldi a férjem. Ez lehet még egy akadály is akár. Mindenképp olyan gyereknek szeretnénk esélyt adni, akinek kevesebb jut: egy idősebbnek. Semmiképp se sajnálatból. A kisebbik gyerekünk még csak 2 éves, tehát időnk van még gondolkodni. De nagyon fura érzés, hogy valaki majd a családunk része lesz egyszer, aki már valószínűleg él. És még a saját családjában van. Még meg kell élnie azt a rosszat, ami miatt állami gondoskodásba kerülhet. És még szembesülnie kell azzal, hogy nem látogatják, hogy egyedül maradt. Ez mind kell hozzá, hogy hozzánk kerülhessen. Mi csak várunk majd és tudjuk, hogy az ő élete fel fog fordulni, amikor mi még nem lehetünk mellette… Nagyon ambivalens érzés.
Köszönöm a hozzászólásokat, megerősített abban, amit gondoltam: bennünket nem zavar a másság, bármilyen is. Az nem láttuk át, hogy neki elsősorban az örökbefogadással kell megbirkóznia, ami szerves része lesz az életünknek és ha egy erős szeretetteljes közeg is veszi körül, akkor is csak másodlagos “probléma” lesz bármi más.
Volt olyan rész is, ahol még mosolyogtam is. Ahol bennünket irigyeltek. Jól vigyázzon aki ilyet kíván magának, ne felejtse el úgy kívánni, hogy csak az eredményt, az ide vezető utat véletlenül se. Nekünk is tele vannak könnyekkel és reményekkel, ahogy ez mindenkinek, akinél nem ránézésre jön össze egy gyerek. Ismerem az “akaratlan irigy” érzést, amikor már rajtam kívül mindenki teherbe esik a környezetemben, az is, aki nem lesz jó anya és nem kívántként kezeli a magzatot. Nekünk is van 8 olyan évünk, amikor minden csak a gyerektelenség körében telt. Mind lelkileg, mind fizikailag, mind anyagilag. Azért nem volt elviselhetetlen az életünk. Volt célunk és a hobbijainkat a munkánkat ugyanúgy szerettük. A sok rossz elhalványul végül. Ahogy bővült a család, valahogy már nem emlékszünk a sok kudarcra, félelemre. Távoli lett, mintha nem is velünk történt volna. De ez egy másik történet 🙂
Köszönöm és remélem a következő találkozón összefutunk 🙂
KedvelésKedvelés
Külföldi férj nem akadály, csak kihívás 😉 A gyereknek meg nagy nyereség, hogy plusz egy nyelvet elsajátíthat, még egy kultúrát megismerhet.
KedvelésKedvelés
“De nagyon fura érzés, hogy valaki majd a családunk része lesz egyszer, aki már valószínűleg él. És még a saját családjában van. Még meg kell élnie azt a rosszat, ami miatt állami gondoskodásba kerülhet. És még szembesülnie kell azzal, hogy nem látogatják, hogy egyedül maradt. Ez mind kell hozzá, hogy hozzánk kerülhessen. Mi csak várunk majd és tudjuk, hogy az ő élete fel fog fordulni, amikor mi még nem lehetünk mellette… ”
Lehet, hogy él már a gyermeketek, de egyáltalán nem biztos, hogy a “saját” családjában. (Sőt, ha úgy nézzük, MÉG NEM a saját családjában, hiszen a tiétek lesz az!) Szóval az sem biztos, hogy a vsz. családjában él, hiszen lehet, hogy születésekor lemondott a neveléséről a vsz. anya, máris állami gondoskodásban van (otthonban vagy nev. szülőknél), csak még nem örökbe adható (mert pl. még látogatja a vsz. anya, vagy más okok miatt). Az is lehet, hogy máris felfordult a kis élete… Csak remélni lehet, hogy minél előbb hozzátok kerül…
KedvelésKedvelés
Nagyon érdekes a téma amit felvetettél. Nekem a jelentkezéskor felmerült, hogy kössük ki hogy roma gyereket szeretnénk, mert úgy gondoljuk, az illik hozzánk, vagy egy kínai/ázsiai vagy indiai is ugyanúgy illene hozzánk, és neki nagyon jó lenne nálunk már ezért is. Végül is nem tettünk kikötést sehol, és össze is jött a mi roma kisfiunk, aki amúgy szőke és kék szemű lett de mégis teljesen úgy érezzük hasonlít ránk, a miénk, illik hozzánk és a családunkba. Most tesóra várunk és titkon reméljük hogy ő is roma lesz, vagy valami más, de legyen bármilyen színű nem számít, mi várjuk.
Ezt nektek kell végiggondolni, hogyan tudjátok kezelni, ha mások megjegyzéseket tesznek, hogy nem hasonlít rátok. Szerintem lazán. Én nem irigykedek rátok, én is tudom milyen érzés ha úgy érzed több gyereket szeretnél, nekünk se hiszem hogy elég lesz kettő, bár még csak egy van.
KedvelésKedvelés
Van még időtök öf családokkal találkozni, beszélgetni, gondolkozni. Sok sikert kívánok ezen az úton!
A természet játéka vagy az öf miatt előfordul, hogy a gyerek kinézetre elüt a szülőjétől, de tapasztalatom szerint ezen ritkán szoktak rugózni az emberek és inkább az idős korosztályra jellemző. Mások esetleg rákérdeznek és megelégszenek egy általános válasszal. Mivel a férjed nem magyar, gondolom, nem újdonság, ha ez emberek kérdezősködnek pl. milyen nyelven beszél a gyerek, mi az anyanyelve (ez a kedvencem! ha én vagyok az anyja, akkor mégis mi lehet az anyanyelve???), honnan jött az apukája stb. A kinézet ugyanez csak pepitában.
KedvelésKedvelés
Én szeretem a “kire is hasonlít ez a gyerek” kérdést. Általában azok teszik fel, akik már sejtenek valamit, de nem merik nyíltan megkérdezni. A kedvenc válaszom rá pedig – ha nincs kedvem beavatni az illetőt: Hát a nagypapájára! Ez nagy valószínűséggel igaz is.
KedvelésKedvelés
Mi is elég hasonló kérdéseken át keresgéltük az utunk…de már évek óta forog az agyunkban és a szívünkben a dolog, hogy a kettő mellé még hiányzik minimum egy gyerek…vagy csak túl nagy ebédlőasztalunk van 🙂 És most végre a tettek mezejére léptünk, mostanra már biztos vagyok benne, hogy nem vesszük őt el senki “elől”, hanem inkább várjuk őt haza!
KedvelésKedvelés
Köszönöm. Sok boldogságot kívánok. Jó, hogy nem vagyunk egyedül hasonló gondolattal:)
KedvelésKedvelés
Nagyon szépen megfogalmazott poszt.
Én két dolgot tudok hozzátenni. Az egyik, hogy nekünk két, vér szerinti gyerekünk van, ikrek. Én, a férjem és a kisfiam sötétbarna hajúak és barna szeműek vagyunk. A kislányom fehér bőrű, kék szemű, világos szőke hajú. A közös fotókon olyan a család, mintha lenne egy fiam, meg valami ismerős kislány, vagy unokatestvér, vagy ilyesmi. De mivel vér szerinti gyerek, nem kell majd megküzdenie a másság problémájával, mert a vérszerintisége, hogy úgy mondjam, hitelesíti (ha érthető, hogy mit akarok ezzel kifejezni).
Tehát én csak magát, a kinézet problémáját nem látom olyasminek, ami az ő másság-érzetét növelhetné, mert ilyen különbözőség simán elfordulhat. A másság-érzet a háttérből jön.
A másik, hogy ha régóta olvasod a blogot, akkor biztosan találkoztál a kisrigókról szóló bejegyzéssel. A blogon nemrég volt egy poszt azzal kapcsolatban, hogy hogyan reagált külsőleg látható különbségekre (szőke anya – cigány, sötét hajú gyerek) egy doktornő, és hogyan a gyerek, érdemes elolvasni.
KedvelésKedvelés
Hát ha a férjed külföldi, akkor a ti családotok már így is némiképpen színes, és ha TI nem bánjátok, simán beleférhet még egy kis szín, szerintem is. Férjem és én barnák vagyunk, első vsz fiunk szőke, második öf fiunk barna – roma származású, de a bőre nem nagyon barna, szóval az a tipikusan középosztályban nem tűnik a cigánygyerek cigánygyereknek esete. Szóval cask egymás mellett kontrasztosak a fiúk, de ez őket egyelőre nem zavarja (5 és 7 évesek).
Ez megint csak egy érzés, ami eszembe jutott, én szerintem a helyetekben lehet hogy kislányra jelentkeznék, és akkor nem ő lesz a “másmilyen” fiú a családban, hanem ő lesz a család kis barna hercegnője (már ha tényleg barnát kapnátok).
Különben az örökbefogadásban az a jó (és nekünk az segített nagyon a folyamatban), hogy nem kell mindent előre látni és előre eldönteni, hanem ha van egy erős vágy és van hely a szívetekben még egy gyerekre, akkor el lehet indulni, és lépésről lépésre előre haladni a folyamatban – persze először meg kell határozni a kereteket, de az is finomodik, tisztul ahogy haladtok előre a folyamatban, megismerkedtek más öf családokkal. Aztán utána a végén konkrétumokról és egy konkrét gyerekről sokkal könnyebb döntést hozni, mint nagy általános elvekről.
Szerintem nyugodtan hallgassatok az eszetekre-szívetekre 🙂
KedvelésKedvelés
A hercegnőknek hercegek is kellenek, szép barna hercegek 😉 Csak úgy mondom. Amúgy személyes tapasztalataim szerint – és nyilván nem reprezentatív – a fiúk (lelki alkatuknál fogva) az esetek többségében könnyebben feldolgozzák az örökbefogadottság kérdéskörét, mint a lányok.
KedvelésKedvelés
Én inkább azt mondanám, hogy kifele kevesebbet foglalkoznak vele, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy könnyen feldolgozzák.
A felnőtt örökbefogadottak klubjában a nők vannak többségben, itt a blogon is a megszólaló örökbefogadottak között.
KedvelésKedvelés
Nem azt mondtam, hogy könnyen, hanem könnyebben. De ez persze saját tapasztalat, és Neked nagyobb a rálátásod, mint nekem, tehát akár tévedhetek is. A munkaerő piacon is jobb esélyeik vannak a férfiaknak. Ugyan ez nagyon hosszútávú szempont, de gondolom mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy a gyerekeinkből sikeres, funkcionális, boldog kiegyensúlyozott felnőtt legyen.
Szempont lehet, hogy lányokra többen jelentkeznek, a kisfiúktól jobban tartanak. (Nem tudom, hogy miért. Mintha cigány lánynak lenni az olyan nagyon romantikus lenne.)
KedvelésKedvelés
Én ezt csak arra írtam, hogy nekem a fenti bejegyzésből az jött le, hogy a kislány egzotikus hercegnő, a kisfiú meg a család barna kölke. (Direkt sarkítottam – BOCS) Miért ne lehetne a kisfiú meg herceg?
KedvelésKedvelés
Sok szempontból előnyben vannak a férfiak az azonos társadalmi körből jövő nőkkel szemben, de talán az is lehet egy szülőnek a missziója, hogy ezeket a társadalmi különbségeket csökkentse, pl. a fiát érzelmesebbnek, kevésbé törtetőnek, érzékenyebb személyiségnek nevelje, mint az átlag.
KedvelésKedvelés
Ez csak egy tipp, de lehet, hogy a fiúk felé általában nagyobb az elvárás, hogy keményen küzdjenek, a lányokat meg általában jobban az érzelmek felé irányítja a közviselkedés, hogy pl. sírjanak csak nyugodtan. A “küzdjél (kis)lányom, vedd fel a kesztyűt, erős vagy, menj hát és BOLDOGulj” meg talán kevésbé általános reakció (inkább feléjük csak az együttérzés, vígasztalgatás gyakoribb), és a (kis)fiúkat meg nem dícsérgetik nyilvánosan sokan, hogy “de jó, hogy jól kisírod magadból a bánatodat, gyere bújj ide”. Általában…, és szerintem.
Én is annak vagyok a híve, hogy mivel érző emberek vagyunk elsősorban (nem “csak” férfiak / nők), ezért mindkettő fontos: megélni, átérezni is, majd küzdeni is: így vagy úgy (általában ebben a sorrendben).
KedvelésKedvelés
Lehet félreérthető voltam, semmi bajom a kisfiúkkal, mint írtam nekem is van egy roma származású örökbefogadott fiam 😉
Inkább azon gondolkodtam, hogy a posztíró aggodalma, hogy hogyan mutatna egy barna árnyalatú gyermek a szőke árnyalatú családjában, mármint ezt hogyan tudná maga a gyerek feldolgozni. És amint a bejegyzést olvastam, az az ÉRZÉSEM támadt, hogy egy kislánynak talán könnyebb lehet, talán kevésbé hasonlítgatná magát a bátyjaihoz, mint egy kisfiú (a kívülállók úgyszintén). De mint írtam, ez csak egy érzés részemről.
KedvelésKedvelés
Ilyen tanácsot szakembertől is hallottam már, hogy ha van egy vér szerinti gyerek, és aggódnak, akkor válasszanak másik nemű örökbefogadott gyereket.
De itt fiú is meg lány is van már a családban 🙂
KedvelésKedvelés
Igazigaz, most nézem újra a fotót, nem is tudom miért emlékeztem 2 fiúra, bocsánat.
KedvelésKedvelés