Vallomások örökbefogadó szülőktől: ki mikor hagyta először másra a gyerekét? Ezt a kérdést tettem fel több családnak. Hogy vette a gyerek, a szülő és a gyerekvigyázó? Korai volt, vagy késői? Egyáltalán, ki a „más”? A férj “más”? Mikor kezdett intézménybe járni a gyerek? Szülők mesélnek.
„Két hónaposan, négy napra, anyukámékra. Nagyon váratlanul fogadtunk örökbe és addigra már be volt fizetve a balatoni nyaralás, egyben a nagyobb gyerekem első balatoni nyaralása, és az első olyan, amikor nem a családi nyaralóba mentünk. Mindenféle csodákat beígértünk neki és úgy éreztük, hogy egy vízparti nyaralás egy kéthónapos babával nem lenne az igazi, sem együtt fürdeni, sem egész nap csatangolni nem tudnánk, viszont a nagy nagyon várta és úgy éreztük, nem tehetjük meg vele, hogy mindent felborítunk. Így az egy hetet négy napra kurtítottuk és a picit a szüleimre hagytuk, akikkel a mindennapokban amúgy is nagyon szoros a kapcsolat. Szerintem ez mindannyiunknak – gyerekeknek, szülőknek, nagyszülőknek jó megoldás volt. A nagyot – azért, mert első gyerek – fél évesen hagytuk először a szüleimre két napra. Akkor még egész végig stresszeltem, és félóránként telefonáltunk, most csak napi néhányszor és tök lazák voltunk.”
(Eszter, kétgyerekes anya)
********
„Az, hogy a férjemre rábíztam-e, nem kérdés. Az első pillanattól kezdve mindent csinált a gyerekkel, persze, hogy rábízom bármikor-bármiben, hiszen az apja! A nagyszülők is nagyon közel állnak hozzánk, és gyakran vagyunk együtt, ők is nagyon hamar bekapcsolódtak a mindennapokba, talán már egy-két hét után vigyáztak a gyerekekre – nem is emlékszem pontosan, így valószínűleg minden rendben ment. Nagyon szerencsések vagyunk, mert a családi és baráti körben többen vannak, akikre a gyerekeimet nyugodt szívvel rábízom. Azt sajnálom, hogy a másnál alvást nem kezdtük el korán, és bár már bőven ovis a nagyobb, még mindig nem aludtak nélkülünk sehol. Ez nem a bizalom miatt volt így, csak egyszerűen nem alakult így. Most aztán jól jönne néha, de most már nem vagyok olyan merész, túlságosan berögzült a gyerekeknél az, hogy anya-apa minden éjjel elérhető. De készülünk rá, hogy ezt a berögzülést mihamarabb megtörjük. Nekem a bölcsi-ovi sem volt törés. A gyerekeim nagyon szeretik a társaságot, csodálatos óvónénikhez kerültek, hamar beilleszkedtek, és én ennek nagyon örülök.”
(Gingalló, kétgyerekes anya, mindkettő újszülöttként érkezett)
********
„Nálunk az a szerencsés helyzet van, hogy a férjem csak éjszaka dolgozik, két 12 órás műszakot két szabadnap követ. Így az első pillanattól apa is velünk volt napközben. Bár az első négy hónapban még vele is inkább csak percekre hagytam őket. Mondjuk egy boltba egyedül leszaladás belefért. Sose gondoltam volna, de igazi kikapcsolódásszámba ment.
Először karácsonykor voltak távol tőlünk két órára, nagypapával, hogy fel tudjuk díszíteni a fát. Őket nem viselte meg, engem igen. Januárban aztán, négy hónap után nekem vissza kellett menni dolgozni. Ez nagyon korai volt, de így volt esély a munkahelyem megtartására. Két hónapot még nyertünk, addig félállásos voltam, addig még meg tudtuk oldani, hogy ne kelljen külső segítség. Utána viszont kellett reggelre bébiszitter.
Összességében szükség lett volna egy teljes évre együtt anyával. Apa hiába volt ott, az más. Nem azért, mert apával voltak, hanem azért mert nem velem. Nagyon jó kapcsolatuk van az apjukkal is, azt hiszem, sokkal többet volt velük, mint egy átlagapa, de apa mégsem anya. Apával jó birkózni, de bújni anyához jó. Apa is ringat néha, de az férfias, anya máshogy ringat. A másik meg, hogy Samu ezt úgy élte meg, hogy anya otthagyta, hónapokba telt, mire biztosra vette, hogy haza fogok jönni. Bár a férjem is nehezen bírta, azért két éjszakás műszak között, vagy épp két éjszaka után ez automata üzemmódban való gyerekmegőrzést jelentett. A félnapos mondókamaraton, meg a félórás ringatás, meg az éneklés, meg az együtt kirakózás, játszóterezés ebbe az üzemmódba már nem fért bele. De igazából én sem mindig voltam rá alkalmas a 8 óra munka után esténként, így jóval kevesebbet kaptak, mint amit akartunk volna adni, és mint amire befogadókészségük, igényük lett volna. Hónapokig szörnyen éreztem magam, de ők is, főleg a nagyobbik. Aztán az is lehet, hogy attól, hogy én nem tudtam azonosulni a döntésünkkel. Ennek ellenére az adott helyzetben ésszel felmérve ez volt a legjobb opció.
Most szeptembertől, egy év után kezdtük az ovit, bölcsit. Szeretik, könnyen beszoktak, bár Vica hiányolja Samut. Egyébként a kicsi gyönyörűen a biztos kötődés mintázatát mutatja. Nehezen engedett el, de utána jól érzi magát, és repül a karomba, mikor megyek érte. A nagyobbik bizonytalan, neki még mindig kellene a velem töltött idő. (De ugye az ovi kötelező, meg azért a férjem is egyre nehezebben bírta már a dupla műszakot) Örömmel megy ugyan oviba, de mikor megyünk érte, ambivalens, hol elutasító, hol örül, de sokszor kifejezetten haragszik.”
(Aktucs, egy másfél és két és fél éves testvérpárt fogadott örökbe)
********
„A harmadik napon hagytam először a férjemre. Muszáj volt tornáznom egyet, két és fél napja a sírását hallgattam. Jobb egy másfél órára elhagyott gyerek, mint egy ablakon kihajított gyerek, vagy egy ablakon kiugrott anya. Nem volt bűntudatom, azok a kapacitások elfogytak a nagynál. Feltöltekeztem, és minden könnyebb volt utána. A férjem nagyon kiakadt, nem bírt egyszerre a kettővel. De azért túlélték. Két hét után bíztam a nagyira, egy hónap utána arra a bébiszitterre, aki a nagynál is bevált.”
(Kati, a második gyerekét fogadta örökbe héthónaposan)
********
„A lányomat tizennyolc hónaposan fogadtam örökbe, fél évig senkire sem bíztam pár percnél tovább. Pont kétéves volt, mikor az osztálytalálkozómra mentem, ekkor hagytam először édesanyámékra pár óra erejéig. Odavan a nagyszülőkért, nagyon szeret velük lenni, ennek ellenére nehezített feladat elé állítottam őket, mert lévén, hogy a találkozó este volt, lefektetni is nekik kellett a kicsit. Hárman bementünk a belvárosba (ott volt a rendezvény), közben igyekeztem elmagyarázni a kislánynak, hogy most nélkülem marad a nagyszüleinél egy picit, kivételesen Mami mond majd neki esti mesét, mert nekem dolgom van, de nemsokára jövök vissza. Nem voltam túl nyugodt, mert kifejezetten ijedt képet vágott, mikor nélküle szálltam ki a kocsiból. Felhívtam őket olyan másfél óra múlva, a gyerekkel semmi probléma nem volt, fesztelenül evett, játszott, mint bármikor máskor, viszont állítólag, ha valaki kiejtette a nevemet, rögtön pityeregni kezdett. Mondtam anyukámnak, hogy akkor ne emlegessenek. Elaltatni is sikerült nekik, reggel pedig látszólag nyugodtan konstatálta, hogy visszajöttem, úgyhogy azt hittem, ezzel lezártnak tekinthetem a dolgot, de sajnos tévedtem. Másnap az addig kiegyensúlyozott, leválási problémákkal soha nem küzdő gyerek folyamatosan utánam koslatott, egy lépést sem tudtam tenni nélküle, és még napokig egy rémálom volt elaltatni. Sírva kimászott a kiságyból, akárhányszor letettem, és nem csak este, de a délutáni alvásnál is. Ebéd után gyakorlatilag csak akkor volt hajlandó aludni, ha én is mellé feküdtem, pedig ez előtte sem a nevelőcsaládnál, sem itthon nem volt szokás. Pár nap alatt ugyan túltette magát az első elválás traumáján, de nekem még sokáig lelkiismeret-furdalásom volt, és nem azért, mert másra hagytam őt pár órára, annak már bőven itt volt az ideje – és édesanyámnál megfelelőbb személyt sem találhattam volna erre a feladatra -, de sokszor gondolkozom azon, vajon segíthettem-e volna neki gyorsabban feldolgozni a dolgot utána.
Egyébként kezdetektől a saját szobájában alszik, kérésére az ajtót nyitva szoktam hagyni, és úgy alszik el, hogy hallja, ahogy a lakásban teszek-veszek.
Bölcsődébe két és fél éves kora előtt került, miután kilenc hónapig itthon voltam vele, és ott is elég szokatlan módon reagált. Kezdettől fogva imádott közösségben, kortársak között lenni. Gátlások nélkül beilleszkedett a csoportba, de miután bölcsis lett, jó ideig erős hasmenéses tüneteket kezdett produkálni, aminek semmilyen testi okát nem találták, és kizárólag akkor fordult elő, mikor ott volt, itthon nem. Ez ismét egy olyan dolog volt, ami számomra megmutatta, hogy a kislányom jellemzően az a típus, aki kívülről erősnek mutatja magát, de valójában egy hiperérzékeny személyiség, akit eléggé felzaklat, ha az élete kizökken a megszokott kerékvágásból.”
(Fatika, egyedülállóként fogadott örökbe)
********
“Mivel a kisfiunk örökbefogadásakor már elmúlt öt éves, csak azalatt az első három hónapban tudtuk megúszni a kötelező óvodába járást, amíg az örökbefogadási eljárás lezárult. Miután megtörtént az újraanyakönyvezése, elkészültek az új személyazonossági papírjai, lakcímkártyája, nem tudtunk kikerülni a közoktatási rendszer alól. Ötéves kortól naponta 4 órát kötelező óvodába járni, de az óvoda vezetővel sikerült megállapodni abban, hogy ennek a kötelezettségnek fokozatosan tehetünk eleget. Az első három hónapban naponta átlagosan 2-3 órát volt óvodában a kisfiunk, bár szeretett ide járni, ennek ellenére nagyon nehezen ment minden reggel az elindulás. Három hónap után szerencsére nyári szünet jött, majd szeptembertől már ment a napi négy óra, csak ebéd után mentem érte. A következő év szeptemberétől már kezdődött az iskola, ebben az évben vezették be kötelezően a 16 óráig tartó benntartózkodást, ez alól felmentést kértem. Most, hogy harmadikos, már több olyan délutáni programja (sport, ének) is van az iskolában, ami miatt délutánra is bennmarad, de mostanra el is jutottunk oda, hogy bennmaradjon délutánra is, sőt a különböző edzésekig és énekkarig rendelkezésre álló időt kihasználva bekéredzkedik az iskolai könyvtárba és itt önállóan elkészíti a házi feladatát. Ha csak rajtam múlott volna, és nincs a kötelező óvodáztatás, az örökbefogadás utáni első kilenc hónapban egyáltalán nem vittem volna óvodába, szerintem elég lett volna a kortársakkal való találkozásra a játszótér, drámajáték, sportfoglalkozás, utána még úgyis egy évig járt óvodába, ami elégséges felkészítést adott az iskolára.
Nagyon ritkán fordult elő, hogy másra bíztuk a gyereket, az első két évben már az is gondot okozott neki, ha egyikünk elment és csak apa, vagy csak anya volt este itthon vele. Az, hogy elmenjünk este mondjuk színházba és azalatt a nagymamájánál alszik, majd reggel menjünk érte, ez a mai napig teljesen kizárt. Ha egyszer-kétszer elmentünk estére valahova, akkor a nagymama jött ide vigyázni rá, nem volt vele semmi gond, játszottak, engedelmesen bebújt az ágyba, mama mesélt neki, csakhogy órákon át, mert nem tudott mindaddig elaludni, amíg haza nem érkeztünk. Közben folyamatosan kérdezgette mamát, hogy mikor érünk haza, biztos, hogy haza jövünk-e, biztos, hogy kap-e puszit, így aztán mama addig mesélt neki, amíg haza nem értünk, akkor megpuszilgattuk és azonnal elaludt. Ehhez képest viszont érdekes volt, hogy a negyedik közös nyarunkon simán elment egy hétre iskolai szervezésben „ottalvós” balatoni táborba, ahol nagyon jól érezte magát. Igaz, minden nap telefonáltunk, meg egyszer meg is látogattuk, de végig nagyon jól érezte magát.”
(Angéla, ötéves kisfiút fogadott örökbe)
Ti mikor bíztátok először másra a gyereket? Hogy sikerült?
Örökbe.hu 
Minket mindenki riogatott, h tulsagosan hozzank van nove a gyerek, (verszerinti), het eves koraig nem volt olyan este, amikor ne en altattam volna. A nyaron vegul elment a nagyiekhoz egy hetre, o maga kerte, estenkent beszeltunk telefonon, nyugodt volt a gyerek, imadta minden percet a nyaralasnak. Annyira belejott, h aztan duplazott egy ismeros csaladnal meg egy hetet😊. Ezt is o kerte, itt is volt este telefon, hozzateszem, h siras is, mert ott nem egyeduli gyerek volt, ezt nehezebben viselte.
Azota sem volt, h ne lettem volna ott az elalvasnal, o is, en is igenylem az esti bujszit.😊
Szerintem a gyerekek tudjak, h mit birnak, nekem lehetosegem sem volt masra bizni, az ovoda, es most mar az iskola is elvesz az idobol, amit egymassal tolthetnenk, mondjuk nekunk ujra szerencsenk volt, egy iskolaba jarunk “dolgozni”.
En a levalast nem surgetem, neha nagyon jo lett volna elmenni valahova, de nem ugy eltem meg, h milyen borzaszto ez.
Orokbefogadottkent nem szerettem tavol lenni a csaladtol, bizonytalan voltam a kortarscsoportban, sosem vagytam taborozni, az osztalykirandulasokat is utaltam. A fiunk mas, szerencsere, szerintem nyaron o mar menni akar majd taborba, es ennek orulok. Az elso este, mikor nem itthon aludt, kerulgettuk egymast a ferjemmel, nem tudtunk mit csinalni, mit kezdeni az idonkkel, aztan belejottunk. 😃
KedvelésKedvelés
Eleven, úgy szeretem a hozzászólásaidat, fantasztikus, ahogy egyszerre tudod láttatni a „kontrolcsoportot” és az örökbefogadotti oldalt. De tudod mi az érdekes, én azt pozitív hozzászólásként értékelem, hogy „túlságosan hozzánk van nőve a gyerek” Na, akkor jöhet is a „kötődésrendőrség”:-)
KedvelésKedvelés
Hozzank is, nyugodtan. 😉
KedvelésKedvelés
Voltaképpen mivel foglalkozik a kötődésrendőrség? Mert azt hiszem, a napokban találkoztam velük ;-o
KedvelésKedvelés
Letartoztattak? 😃
KedvelésKedvelés
Kötődésrendőrség ügyben maga a kifejezés feltalálója a legnagyobb szakember, aki egy nagyszerű apuka – blogtalálkozós paraméterei: SZ 6,4,2, de nem járt a Hortobágyon:-).
KedvelésKedvelés
Sajnos én ezt a problémát nem nagyon engedhetem meg magamnak, ugyanis egyedülállóként egy két és fél éves gyerek örökbefogadásával (gyed nuku) abba a helyzetbe kerültem, hogy ha tetszik, ha nem, nappali gyerekfelügyeletről gondoskodni kellett viszonylag hamar (az első két és fél hónap intenzív együttlétet a fizetett szabadságom alatt oldottam meg, egyébként ez is nagy mázli volt, mert én tanárként csak nyáron mehetek szabadságra, és a lányom pont akkor érkezett). Ezért irány a bölcsi, ide nagyon hamar beszokott (ennek nem merek őszinte szívvel örülni, mert mindig arra kell gondolnom, két és fél hónap alatt talán nem alakult ki biztos kötődése). Az első, betegeskedő időkben pedig muszáj helyetteseket állítanom, azért igyekszem mindig ugyanazokat az embereket megkérni (apukám, szomszéd, illetve most már egy többé-kevésbé állandónak tekinthető segítőnk). Számomra egyszerűen luxus lenne emiatt aggódni, mert megoldani sehogysem tudom másképp.
Egyébként ha van valami, ami frusztrál az idegenek hozzáállásával kapcsolatban, amikor naivan rákérdeznek, hogy dehát miért nem bízom bébiszitterre, ha ilyen nagy gond a nappali felügyelet?? Fingjuk nincs, fingjuk nincs.
KedvelésKedvelés
Szerintem a legtöbben nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy hosszú hónapokra/évekre otthon maradjunk, így elég hamar eljön az első alkalom, hogy másra kell bízni. Én a férjemet nem mondanám másnak, a kezdetektől fogva együtt vagy felváltva volt velünk (pl. hetente többször járok edzésre, ez az elejétől meg is maradt, olyankor este csak a férjem volt vele, ő is fürdette, fektette, simán ment). Nálunk az első 1 hónap (gyakorlatilag a barátkozás és a kihelyezés első 1-2 hete idén május-júniusban) úgy telt, hogy szinte csak én voltam Rózával, mert a férjem tanár (épp érettségi időszak volt+osztálykirándulások), szabadság nincs, ő csak este és hétvégenként tudott aktívan részt venni az ismerkedésben. Ez idő alatt is kénytelen voltam napközben másra bízni 1-1 órára, ha valamit el kellett intéznem (főleg lezáratlan dolgok a munkahelyen). Van egy szuper csaj, aki ápolónő, ráadásul szintén örökbe fogadott lánya van, ő jár hozzánk. A nyarunk együtt telt, mert a férjemnek és a fiunknak is szünet volt a suliban. Ez nagyon jó volt arra, hogy összekovácsolódjunk. Sajnos a gyedet alig pár hétig kaptam, mert Róza be is töltötte a két évet, ezt követően gyesen voltam, ami ugye igen kis összeg, így szeptembertől ő ment a bölcsibe én meg vissza dolgozni. Mivel a családra nem számíthatok, betegség esetén vagy én vagy a szuper babysitterünk jön (nagyon szereti őt a lányunk, rögtön elfogadta, ami nem csoda, mert egy nagyon jó kisugárzású, kedves nő). A bölcsibe beszokás könnyen ment, de azért volt kis sírás, 1-2 nehéz elválás, ami azt jelenti, hogy kötődik hozzánk 🙂 Szerintem gyerekfüggő is a dolog. Nekünk szerencsénk van nagyon, mert Róza nagyon nyitott, nem problémás, jó alvó, bárhol feltalálja magát, így vele nem kell ilyen jellegű dolgokkal megküzdeni.
KedvelésKedvelés
Ezt még akartam is írni, hogy az apuka “más”. Még a felvetés is bizarr, ugyanakkor jól jellemzi a viszonyainkat.
KedvelésKedvelés
Andrea, nem gondolom, hogy az apa “más”, a mi családunkban semmiképpen nem.
Ugyanakkor számos családot ismerek, ahol az apa még sose töltött egy hétvégét kettesben a gyerekkel, vagy ha az anyának dolga van, akkor előbb merül fel, hogy nagyszülőt, bébiszittert hív, mint hogy az apára bízza. Az pedig még mindig kuriózum, ahol a férfi megy gyesre a családban.
KedvelésKedvelés
Éppen erre utaltam.
KedvelésKedvelés
Igen, ismerek nem egy családot, ahol apa a jó ég tudja minek van, nem is értem.. sokszor az anya az, aki kisajátítja a gyereket és neveli bele, hogy mindent csak anya tud megtenni. Ezt elég nagy hibának gondolom, főleg mert ők azok akik panaszkodnak, hogy ők nem tudnak sehová elmenni, mert a gyerek.. szerintem egy modern családban teljesen természetes, hogy anya, apa dolgozik, otthon mindenki kiveszi a részét a munkából és a pelenkacsere, fürdetés stb. sem rémiszti el az apukát, sőt a játszóterezés is jó program. Mi következetesen betartjuk azt, hogy mindenkinek van olyan tevékenysége, hobbija ami fontos neki, és erre “kimenőt” kap.
KedvelésKedvelés
Bennem fel sem merült a kérdés feltevéskor, hogy az apa más, apa ugyanolyan teljes értékű szülő:-)
Amúgy én meg csomó olyan családot ismerek, ahol az apa neveli a gyerekeket, pl. válásnál az apánál helyezték el a gyereket vagy az anyuka betegsége, külföldi munkája miatt. De elég csak egy szülői értekezletre vagy akár egy anyák napi ünnepségre elmenni az iskolába, nálunk tele van a terem apukákkal is. Én meg inkább úgy érzem, hogy egyre inkább részt vesznek az apukák is a gyerek nevelésben egyenrangú szülőként, a különböző örökbefogadós rendezvényeken meg kifejezetten azt tapasztaltam, hogy az örökbefogadó apukák meg különösen ebbe a körbe tartoznak. Talán az is hozzájárul ehhez, ahogy Vicq olyan szépen leírta a legutóbbi Babaköszöntőben, hogy örökbefogadáskor „minden pillanatát a családdá válásnak közösen éltük meg.”
KedvelésKedvelés
Szerencsés vagy Angéla, vagy egy párhuzamos univerzumban élsz 😀
KedvelésKedvelés
Szerintem, ezzel a gyerek értékrendet is tanul, hogy vannak kötelességei az embernek, mint a munka,ovi, bölcsi, suli stb, és azt látja, hogy mindenki dolgozik körülötte. Továbbá – véleményem szerint – ez építi is a kapcsolatot/bizalmat, hiszen megtanulja a gyerek, hogy anya/apa elmegy, de amikorra megígérik, visszajönnek. Persze nyilván senki nem azért fogad örökbe, hogy más nevelje, és az együtt töltött időt nagyon élvezzük, de nem szabad saját magunkat megnyomorítani a lelkiismeret furdalással. A gyereknek gyerek a társa, meg kell tanulnia közösségekbe beilleszkedni, megvédeni magát, barátokat szerezni. A bölcsit a mi fiunk kifejezetten élvezi, emlegeti a barátait, a nevelőktől puszival búcsúzik, és mindig úgy válunk el, hogy mondja: “Anya ölbe vesz bölcsiben, aztán elmegy dolgozni. Anya jön értem.” Hetente egyszer apa is kimenőt kap, hogy a barátaival találkozzon, és anya is elmegy néha – néha egy koncertre. Ezek tök természetes dolgok, és szerintem, ha így kezeljük, a gyerek is megtanulja így kezelni. Persze mellette folyamatosan mondjuk neki, hogy mennyire szeretjük, hogy örökkön örökké együtt maradunk stb. (Háttérinfó: a mi fiunkat úgy hoztuk el a nevelőszülőktől, hogy már akkor bőgött, ha a nevelőpapa elment a közértbe nélküle, és a család többi tagjára hagyta. Volt, hogy egy temetésről kellett a nevelőpapának hazaautóznia, mert a gyerek vigasztalhatatlan volt. Erre szerintem a jó megoldás nem az volt, hogy a gyerek teljesen rátelepedett a nevelőszülőkre, és szökve mentek csak ki az udvarra. Gyakorolni kellett volna vele az elengedést, és az újra találkozás örömét.)
KedvelésKedvelés
Lehet, h meg kell tanulnia, ebben igazad van.
De en ismerem egy kicsit a masik oldalt is, ahol emlekeim szerint az ovoda semmiben nem kulonbozott a csecsemootthontol, ami olyan szintu tiltakozast valtott ki belolem, h mindenre kepes voltam, csak oviba ne kelljen menni. Vegul ki is vettek. Egy ev piheno utan, visszakerultem, kevesbe utaltam, es kevesbe mutattam ki, nem anyu maradt otthon velem, hanem a nagyszulok. Mamat hivtam anyunak…ami irtozatos feszultseget generalt a csaladban, aminek en ittam meg a levet. A valtozast az iskola hozta meg, de majdnem maradtam egy evet, mivel nem voltam hajlando egyuttmukodni az iskolaerettsegi vizsgalaton. Mikor anyu elmagyarazta, h ez az utlevel az iskolaba, akkor irtam meg.
KedvelésKedvelés
Szerintem egy gyerek nem általánosságban nem szeret a kortársai között lenni, hanem azt az adott intézményt, óvónőt, tanárt, csoportot nem szereti. Nagycsoportban meg elsőben én is egy égedelem voltam, mert 1. kiközösítettek, 2. nem jöttem ki az osztályfőnökkel. Már ott tartottak a szüleim, hogy nevelési tanácsadó, és másodikra kaptunk új tanító nénit, aki megtalálta velem a közös hangot, szereztem barátokat, megszerettem az osztályom és kitűnő lettem. Sokaknál elég, ha iskolát vagy óvodát váltanak, vagy osztályt.
KedvelésKedvelés
En utaltam a gyerekeket korulottem. Nekem ugyan mondhattak, h nezd, jaj de jo, sok jatek, sok gyerek, anya majd jon erted…hiszi a piszi.
Vilagosan emlekszem, h uldogeltem a padon, (ugyanis nem voltam hajlando bekotni a cipomet, ez megbocsajthatatlan bun volt az ovonok szemeben), es neztem a gyerekeket, konkretan hulyenek neztem oket, h ugralnak, veszekednek, bognek, vagy az ovonenit nyaljak. Rosszul voltam ettol. Aztan ott volt a delutani alvas…a vegere oda lyukadtunk ki, h csortam anyutol cigit, es gyufat, es ragyujtottam az ivi kellos kozepen. Megerte, hazavittek. Voltak meg ilyenek, a vegen a dadust elvittek korhazba egesi serulesekkel, mert bokan rugtam, mikor a forro fozeleket vitte. Hazavittek, es egy evig nem is mentem. Nyilvan ezek elegge devians viselkedesi formak, es viszonylag ritkan alkalmazza oket egy harom eves, de bejott.
Hozzateszem, h utaltam a jatszotereket, ha volt ott masik gyerek, en a hintarol is leszalltam.
Nem az ivodaval volt bajom, hanem azzal, h hazavittek, es azonnal bekerultem egy a csecsemootthonra hasonlito intezmenybe.
Persze nyilvan vannak olyan gyerekek, akik ezt nem elik at ilyen tragikusan, nem vagyunk egyformak.
KedvelésKedvelés
Eleven, nem semmi három éves voltál:-) Én kicsit egyszerűbben oldottam meg az óvodából való kimaradást, három évesen elszöktem és az utcán szedtek össze. Utána egy évig nekem sem kellett menni (rám a dédszüleim vigyáztak közben), pedig én azt sem tudtam akkor még mi az a csecsemőotthon. Szerintem nem minden gyerek szeret három évesen oviba járni, változó ki mikor érik meg a közösségi létre és ez igaz az örökbefogadott gyerekekre is, különös tekintettel arra, hogy nem mindegy mit tapasztaltak addig a világból, elhiszik-e, hogy értük jönnek vagy zsigerileg félnek minden elválástól.
KedvelésKedvelés
Annyira szeretem, hogy így fel tudod idézni a gyerekkori érzéseidet!
KedvelésKedvelés
SZerintem is nagyon függ attól, hogy hogyan telik a nap az oviban, suliban. Kb. 4.000 napot töltünk oviban-suliban, gyerekkorunk alatt, ez 30.000 óra, rengeteg idő, és nagyon nem mindegy, hogy hogyan, mivel…
7 paraméter az, ami szerintem nagyon számít:
— a felnőtt nevelők (típusok: a (nagyon) szerethető+ tisztelhető, a semleges, “a nehéz vele, de azért de kibírható”, és a nagyon ártalmas: a bántó, rettegtető),
— a kortárscsoport összetétele (beillik-e oda az ember),
— hogy van-e min egy igazi, szívbéli jóbarát(nő) és/vagy társaság
— a gyerek érdeklődésével passzolás (pl igazán humán érdeklődésű gyerek nem való természettudományos tagozatra és fordítva)
— a szellemi-lelki általános körülmények (pl. volt egy jó memóriájú, okos magándiákom, aki már általánosban simán este 11-ig tanult, olyan sok volt a házija, és mondta, hogy ez egy elit iskola, ahol mindenki, aki ötös akar lenni, ezt csinálja…, vagy pl. egy fősulin, amit gyorsan otthagytam, kiszámoltam, hogy 10 év kellene a kötelező irodalmak végigolvasásához egy átlagos gyorsasággal olvasó ember számára: persze, hogy minden vizsga-zárthelyi… állandóan tiszta para volt, mert csak szerencsével és puskázással lehetett túlélni, és a teljesíthetetlen, embertelen elvárások között tönkremegy a lelkiség, meg minden más is…),
— és a konkrét körülmények (pl az egyik sulimban a termünk egy sötét északi részen volt, ódon, rosszul fűthető magas belmagasságú épületben, messze a mosdótól, nagyon nyomasztó volt ott szinte az egész napot eltölteni a villogó neoncsövek alatt, meg azt sem értettem soha, hogy miért kellett az egyik sulimnak pl. 7 kor kezdenie az oktatást /ebéd 2-után, menzasori félórás sorbanállásokkal…/, bejáró gyerekként nagyon “klassz” volt hajnal 5 körül kelni, minden nap…).
Én fél évet jártam egy általános iskolai osztályba, amit igazán nagyon szerettem, a mai napig elsírom magam, ha a tőlük való búcsúra gondolok. Ott az volt a gond, hogy mindig menni akartam 🙂 .
Azután nehezebb idők jöttek, de szerencsére mindig volt kapaszkodó (egy-egy igazán jó tanár és-vagy jóbarátok), viszont összeségében egy nagy szürke foltként érzem az ott töltött idő nagy részét, meg fölösleges dolgokra elvesztegetett időnek is a nagy részét. Az embertelen elvárásokra megpróbáltam kiskoromtól kezdve kreatív válaszokat adni (pl az engem nem érdeklő tárgyak túléléséhez: a házifeladat írásának megszervezése bartel rendszerben, úgy hogy a füzeteket is egymásnak vezettük: megtanulva egymás írását: én írtam irodalomházit, és fogalmazásokat pl. cserébe kaptam matekot és nyelvet): hogy legyen már kis játékidőnk is kicsit, elvégre gyerekek voltunk, vagy mi… Épp olvastam, hogy egy mai általános iskolás többet dolgozik (=tanul), mint heti 40 óra…, ami embertelen, és a Vekerdy Tamás nézeteit osztom ezügyben. Ledöbbentem, amikor az amúgy elég konzervatív nézetű, szigorúbb szüleim bevallották felnőttkoromban, hogy ők tudtak erről, de azt látták, hogy jobb az életem így, végülis így boldogtam, és mivel abban, ami igazán nagyon fontos volt nekem, meg odatettem magam: “nem vették” inkább észre.
Bennünket amúgy még vertek is a tanárok, nemcsak szemmel-szóval, hanem tettleg is: nem mind persze, hanem a nem egészséges lelkűek: körmös, táblai vonalzóval fejreütés… ilyenek, (de apróságokért is, hogy köpenyt otthon felejtett az ember) egy barátommal olyan dühösek voltunk emiatt, hogy a rendszerváltozás után mindketten dolgoztunk egy ideig gyerekjogokkal foglalkozó civileknél, és tettünk mi is azért, hogy ma már börtönbe menne egy-két volt tanárom, ha meg merné tenni azt, amit velünk még simán megtehetett.
Persze, a rendes tanároknak sem egyszerű, sőt, nekik talán a legnehezebb, nagyon nehéz felnőttnek-gyereknek a közoktatásban jól boldogulni…
Nekem azután az egyetem volt igazán jó, megtartó, meghatározó élmény, szerencsére, dejó is visszagondolni arra az időre… 🙂
KedvelésKedvelés
Eleven, azzal teljesen egyetértek, hogy a közösségbe szoktatással az örökbefogadást követően egy ideig várni kellene, hogy a gyerek az új helyén “megmelegedhessen.” Hogy ez mennyi idő, azt gyereke válogatja, nem tudom megmondani. Viszont Te írtad, hogy egy csecsemőotthonra hasonlító intézménybe kerültél be. Talán Neked egy másmilyen típusú, családiasabb légkörű, kevésbé szigorú intézmény lett volna jó. Vagy egy olyan óvónő, aki jobban átérzi a helyzeted, és jobban odafigyel rád, tudja, min mész keresztül, és segít.
Szerintem az természetes, hogy ha egy gyerek valahova nem szeret járni, akkor ott utál mindent, a társaitól kezdve az óvónőkig, mindenkit. Erre írtam, hogy ezt egy jó pedagógus meg tudja fordítani, mint az én esetemben. (Én is megszöktem az oviból nagycsoportban, verekedtem, loptam stb. – pedig nem fogadtak örökbe, csak a csoport kiközösített, mert külföldről tértünk haza, és nem velük jártam az elejétől kezdve. Olyan voltam, mint egy sündisznó. Ezt vittem magammal első osztályra is. Másodikra, pedig minden megváltozott.) Más példát is tudnék mondani: új lány érkezett az iskolámba 6.-ban, és mi pokollá tettük az életét kb. fél évig irigységből. 7.-re a legjobb barátok lettünk. Szerintem, nem megfutamodni kell, hanem megkeresni az okát, hogy miért nem akar a gyerek az adott intézménybe járni, és azt orvosolni, ha lehet, ha nem, akkor tiszta lappal kezdeni valahol máshol, de a gyereknek – véleményem szerint – kell a kortársi csoport, és kellenek a harcok is, meg a konfliktusok is.
KedvelésKedvelés
Ha nekem irtad Zsuzsa, akkor ez azert van, mert mindig erosen ragaszkodtam az emlekekhez, minden este tudatosan bevestem, h mik tortentek. Ennyire eros emlekek egyebkent a kesobbi korokbol nincsenek, , pl az also tagozatrol kb harom. Felsobol is csak parral tobb, inkabb otthonrol, iskolabol kevesebb. Sokszor el is tunodok, h almodtam, vagy igy tortentek.
A fenti ovodas esemenyek bekerultek a csaladi emlekezesbe, sokkoltam a csaladom, hosszan es sokszor meseltek, ha be kellett bizonyitani, h velejeig romlott vagyok. Ennyire durva dolgokat kesobb nem tettem, de kamaszkorban azert volt meg par hasonlo megnyilvanulasom. Mindegy, ez mar mas tortenet. 😊
Tul vagyok ezeken, teljesen racionalisan, az okokat ismerve, erzelemmentesen gondolok vissza, nem vagyok azonos azzal a felig vadember harom evessel. 😊 Egyebkent nem mind az orokbefogadassal fugg ossze, mert a fiam semmifele serules nelkul siman tud antiszocialis lenni, azzal egyutt, h neki nagyon fontos a kortars kapcsolat minosege, a csoportban elfoglalt helyert mar kisovodas korban kepes volt manipulalni az ovonoket, gyerekeket. Az iskola kezdeten osszebaratkozott a cigany reteg, alulszocializalt gyerekeivel, megy a haversag, pacsi, ferfias attitudok, kozben nekem itthon lekozolte, h nem a barataim, csak ezt jatszom. Tkp fosik, h megverik, (joggal), es ezt az utat valasztotta. Bejott.
KedvelésKedvelés
Többiek? Ti mikor bíztátok másra?
KedvelésKedvelés
Zsuzsa, és ti mikor? pl mikor tudtatok először elmenni kettesben este színházba, hogy nagymamánál aludjanak, vagy más tegye le őket otthon?
KedvelésKedvelés
Nálunk mindhárom gyereknél kicsit más volt.
Az első (vsz) koraszülött lett, így rögtön ott maradt egy hónapot a kórházban. Utána, habár őt szoptattam, nagyon rugalmas volt a dolog, mindig volt lefejt tej, már pici korában is tudtak rá vigyázni a nagyszülők vagy a férjem.(A férjem első perctől teljes szülő volt, és a mai napig teljesen nyugodtan hagyom vele mindhárom gyereket is.) A gyereknek ezzel nem is volt gondja. Az első ottalvást egy kényszer szülte, féléves korában kórházba kerültem, a férjem külföldön volt éppen. Szerencsére a baba jól vette, és később is.
A másodikat szerintem először pár hét múlva bíztam a nagyszülőkre, de nem színház, hanem valami orvosi dolog miatt. Ő eleinte jól vette, és mikor 2-3 hónapja volt nálunk, akkor elkezdett látványos hisztikkel reagálni, ha a nagyszülők megjelentek. Mikor másfél éve volt nálunk, akkor jutottunk el oda, hogy egy egész napot jókedvűen tölt a nagyszülőknél, általában a tesójával együtt.
A harmadik nagyon érzékeny, rajta látszott, mikor hozzánk került, hogy új neki minden. Nála azt beszéltük meg a férjemmel, hogy az első hónapokban nem bízzuk másra, azaz vagy a férjem marad vele, vagy én. Ez elég nehéz volt, hisz közben dolgozom is, ha el kellett mennem napközben, a férjem maradt vele. Pár hónap után láttuk jutottunk el oda, hogy a nagyszülőkre bíztuk. Most már elmehetnénk este, de három gyereket egyben elég nehéz átvállalni. A kicsinél az is nagyon számít, hogy a tesóival van-e vagy egyedül. A tesóival együtt például a Romadopt klub gyerekmegőrzőjében is teljesen jól elvolt elsőre is. Ha egyedül van, akkor van egy kicsi sírás néha, ha másra bízzuk.
Sajnos, ha gyerekfelügyelet kell, az nem azért van többnyire, mert “színházba megyünk”, hanem valami intéznivaló vagy munka vagy orvosi dolog, vagy nekem dolgom van, de a férjem épp elutazott (elég sokat utazik). Vagy örökbefogadós találkozó van 🙂 Három gyereket este lefektetni elég kemény. Nagy szerencsénk van egyébként, van négy nagyszülő, akik mind bevethetők és szeretik a gyerekeket, és van egy nagyon jó szomszédunk is.
KedvelésKedvelés
Azért a színházat írtam, mert valamiért az esti lefektetésre kérdeztem – de örülök, hogy nem csak arra válaszoltál, mert a többi is érdekel :). Meg napközben mi is meg tudjuk majd így oldani, ahogy ti, hogy férjem vagy én legyünk itthon, én itthonról dolgozom (és ő is tud, ha épp muszáj), ez nagy szerencse
KedvelésKedvelés
Tény, hogy az esti fektetés a legkeményebb, nappal 1-2 órát játszani könnyebb. Van olyan gyerek, aki el se alszik mással stb. Nálunk szerencsére, ha már itt az a valaki, akkor elalszanak.
KedvelésKedvelés
Május ota van nálunk a kisfiunk, egész nyáron együtt voltunk, nem hagytam sehol, még nagyszülöknél se,persze az apukájával is volt. Aztán jött egy hét, amikor nem voltam otthon, utána olyan mintha félt volna tölem. Nem akart odajönni hozzám. Abban az egy hétben sokat volt anyosomnál a férjemmel együtt. És hát, nem akarok gonosznak tünni, de nem szeretem amikor anyosomnál van és én nem vagyok ott.
KedvelésKedvelés
Ez nehéz lehetett.
Eltűntél a blogról, érdeklődtem, hogy van-e kedved a Babaköszöntőben szerepelni. Ha van, akkor írj nekem kérlek, persze nem kötelező 🙂
KedvelésKedvelés
Nehéz is volt. Föleg hogy anyosom nem volt partner abban, hogy a gyerek “elfogadja” az anyukáját(engem).
Huu, ne haragudj! Nyáron a kisfiunk mellé kaptam egy betegséget is és ritkán interneteztem.
KedvelésKedvelés
Ha van kedved, dobj egy mailt.
KedvelésKedvelés
Átlag napközbeni esti elfoglaltságokat egymással megoldottuk. A Nagyszülők tőlünk távol élnek, de ha nagyobb segítség kellett akkor támaszkodhattunk rájuk. Ha lehet együtt is eltöltünk náluk hosszabb időt is. Először 9 hónaposan volt kisfiúnk közel 3 napot egyik nagyszülőknél nélkülünk. 11 hónaposan másik nagyszülőkkel egy éjszaka, de mi altattuk. 20 hónaposan 1 hét egyik nagyszülőkkel – lakásfelújítás miatt – jól előkészítve. Anyukámban és Anyósomban egyformán megbíztam – és mindig, minden rendben is volt. 2,5 évesen hosszabb idő nagyszülőknél – hirtelen váltással (betegség miatt). Az elején egész jól bírta, aztán egyre jobban megviselt mindegyikünket. Jó helyen volt, jól érezte magát, de nehéz volt, és némi visszaeséssel járt (pl. cumizás).
KedvelésKedvelés