Beszélgetések az örökbefogadásról középső gyerekemmel, Zsoltival. Miket kérdez egy 2-3-4 éves kisgyerek a témáról? Családi krónika következik. (A legidősebb gyerek nem örökbefogadott, a legkisebb meg még nagyon pici.)
2,5 – 3 éves kor
Már persze előtte is mondogattam neki a dolgot, de nem nagyon reagált. Nagyjából annyit mondtam, hogy őt örökbe fogadtuk, nagyon örülünk neki, és egy másik néni szülte. Azt sem titkoltuk, hogy a testvérét én szültem. A nagylányommal sok beszélgetésünk volt az örökbefogadásról, amiket persze Zsolti is hallott. 2,5 éves kora körül jött az első reakció, ami a tagadás volt: ha szóba került az örökbefogadás, befogta a fülét. Ez így ment pár hónapig, aztán alkudozni kezdett…
Mutatja a haját: fekete! a szemét: fekete! szemöldökét: fekete! Aztán az enyémre mutogat, hogy nekem is fekete.
– És szerinted ez miért van?
– Mama! – mondja győzedelmesen.
– Úgy érted, hogy azért hasonlítunk, mert én szültelek?
– Igen.
– Nem én szültelek.
– Mama! – erősködik.
– Téged örökbe fogadtunk.
Zsolti gondolkodni kezd.
– Jucu… fekete! – a hajára mutat (Juci az anyám).
– Hogy Jucinak is fekete a haja?
– Igen! Jucu!
– Juci szült téged?
– Igen!
Második próbálkozás aznap:
A mellemre mutogat.
– Tudod, ebből isszák a tejet a kisbabák.
– Ilto? (így hívta magát)
– Téged nem szoptattalak.
– Ilto! – erősködik.
– Másfél éves voltál, mikor találkoztunk.
– Ittam! – erősködik.
Rámutat az egyik mellemre: tiem! a másikra: Vevéé!
(Erről eszembe jutott Veronika hasonló tézise: Ebből víz jön, ebből tej jön.)
Pár héttel később Zsolti arra az álláspontra jutott, hogy ő tojásból kelt ki. A tojás című ismeretterjesztő kiadványban ezt meg is mutatta. Aztán kérte az Égből pottyant boldogság című mesét (ahol egy gerlepár befogad egy rigófiókát). Már az első oldalon levő tojásnál mutatta, hogy “Ilto“, aztán a kisrigónál mindig közölte: “én vagyok“.
Ezután következett egy újabb elmélet: „Mama szülte Vevét, engem Papu szült.”
Engem ez mind megerősített, hogy foglalkozni kell az örökbefogadással. Ha már most ilyen fontos neki, elképzelhető, mekkora csalódás lenne 8-10-14 évesen egyben megtudnia, hogy addig minden hazugság volt. Annak viszont nagyon örültem, hogy emésztgeti, a maga kis eszközeivel már kérdez. Igyekeztem sose hazudni, de a pozitívumokat kiemelni.
3-3,5 éves kor
A harmadik születésnapjára kapta meg a Lifebookot, az életét képekben bemutató albumot, amit nagyon szeret. Ez sokkal megfoghatóbbá teszi az egészet. Sokat nézegetjük.
Ha az örökbefogadásról beszélgetünk, megkérdez: Te nem fogsz elmenni?
Barátokkal találkozunk játszóházban. Este mesélem Zsoltinak:
Képzeld, Elemért is örökbe fogadták.
Tégemet is – vágja rá, aztán: Menjünk máskor is!
Ha szóba kerül az örökbefogadás, lelkesen integet, hogy ez őt érinti, azaz a fejében ez valami jó dolog, és ővele kapcsolatos. Ennek nagyon örülök.
Tudja, hogy Vevét én szültem, őt meg “néni“, és úgy tűnik, ezzel jóban van. Már a nevelőszülőkről is szokott kérdezni, bár azt nem egészen érti, hogy mi nem voltunk ott vele, és néha összekeveri, hogy őt a nevelőanya szülte.
3,5-4 éves kor
Kistesó érkezésével indul a korszak. Ez pár hétre visszaveti Zsolti az örökbefogadás elfogadásában. Eleinte féltékeny a kicsire, és sérelmezi, hogy ő is ugyanígy érkezett ide, mint ez a kis betolakodó. Ha mondom, hogy Valentint örökbe fogadtuk, közli, hogy őt nem, ő mindig itt volt. Ez egy-két hónap után elmúlik. Nehezen érti, hogy Valentint nem a szüleitől, hanem nevelőszülőktől hoztuk el, nem látja az analógiát a maga történetével.
Az érdekli, mi volt a neve régen, mikor megszületett. (Másik vezetékneve volt, a keresztneve nem változott.) Meg szoktam kérdezni, melyik név tetszik neki jobban, a régi nevet választja mindig. Nem veszem zokon. És nem érti, hogy más gyereket a születésekor is ugyanúgy hívtak, mint most. Már meg tudja különböztetni a szülőanyát és a nevelőanyát, akiket keresztnéven emlegetünk. “Régen máshol laktam” – így beszél a nevelőszülőkről.
És régi kérdéseket is újra átveszünk.
A zuhanyzóban Zsolti megérinti a mellemet.
Ebből ittam a tejet?
Te nem.
De Veve igen? – elég sokszor megbeszéltük már, nem tűnik megrendültnek, csak sokadszor végigveszi.
Ő igen.
Mit ittam, mikor kicsi voltam?
Cumisüvegből ittál.
Kaptam a tejet… (sokat keresi a szót) dobozból?
Igen, dobozból kaptad a tápszert.
Veronika közbeszól. Zsolti miért nem szopott?
Mert nem volt, aki szoptassa. Tudod, egy nőnek akkor lesz teje, ha szült egy babát.
De Erika nem akarta felnevelni…
Igen.
Veronikának új gondolata támad:
Erika tudja, hogy te vagy a Zsolti anyukája?
Szerintem nem tudja.
Akkor mondd meg neki!
Miért?
Hogy tudja, hogy a legjobb helyen van Zsolti.
Elemérnek kistestvére lesz! – újságolom.
Melyik anyukából? – teszi fel Zsolti a jogos kérdést.
Kicsivel a negyedik születésnap előtt visszalátogatunk a nevelőszüleihez – az első alkalommal, két és fél év után. A látogatásra készül, nézegetjük az albumban a fotóikat. A találkozás jól sikerül. Zsolti semmire és senkire nem emlékszik. A nevelőszülők viszont nagyon örülnek neki, ölelgetik, puszilgatják. Később így kommentálja: „Nem értem, miért puszilgatott engem az a néni.” A látogatáson választ kapunk arra az őt foglalkoztató kérdésre is, milyen tortája volt az első születésnapján. Oroszkrém.
Erre a látogatásra viszont már emlékszik, emlegeti, és tervezgeti, hogy később is megyünk a nevelőszülőkhöz.
Kérdéskörök az örökbefogadással kapcsolatban: a vér szerinti anyát mentő vitte a kórházba, mikor ő született? (Sajnos nem tudom.) Milyen utcában van a kórház? (na, ezt sem.) Én hány kiló voltam, mikor születtem? (Ez legalább megvan.) Jöjjenek el a vér szerinti szülők a szülinapi zsúrjára! Ez sajnos nem fog menni. Vagy legalább a nevelőszülők. Ez sem, de felhívhatjuk őket telefonon. Vevét miért nem fogadtuk örökbe?
4 éves kora óta
Veve mutatja a saját albumát Zsoltinak:
Nézd, itt ilyen pici voltam, a mosdóban fürödtem.
Zsolti: Mutass egy képet, ahol szülöd Vevét!
Ilyen képünk nincs, de megmutatom az egyetlen terhesfotómat. Zsolti nem igazán hiszi, szerinte nem elég nagy a hasam, különben is felhúzhattam volna a pulcsimat, hogy látszódjon Veve.
Van kép a néniről, aki engem szült?
Sajnos nincs.
Ha elmegyünk hozzá, fényképezzük le!
Ha megengedi.
Már mondtam neki, hogy ha nagy lesz, megkeresheti a szülőanyát, és én segítek neki, sőt szeretném elkísérni. Zsolti annyit tette hozzá: Papu is jöjjön, meg Veve is, meg Tinti (Valentin) is.
Most, kicsivel 4 év fölött, tudja, hogy Veronikát én szültem, hogy őt és Valentint örökbe fogadtuk, bár kimondani még nem igazán tudja a szót. Tudja, hogy őt ki szülte, és hogy utána nevelőszülőknél élt, mi pedig kerestük őt, és hogy régen más volt a vezetékneve. Az albumról olyanokat szokott kérdezni, hogy hol van ez vagy az a ruha, amit egy régi képen visel. Becsben tartja azokat a tárgyakat, amiket a nevelőszülőktől hoztunk el. Tudja, hogy a hazaérkezése napját is megünnepeljük, és örül, hogy csak pár hónapot kell várni a következő tortáig. Szerintem azzal nincs még tisztában, hogy a gyerekek többségét nem fogadták örökbe. Újabban olyanokat kérdez a vér szerinti anyáról, hogy hol lakik, milyen házban, vannak-e gyerekei. Olyan kérdések meg még nem merültek fel, hogy miért történt mindez. Örül, ha örökbefogadós találkozóra megyünk, neki ez sok gyereket jelent, játékot és barátokat, köztük Elemért.
Veronika, aki szereti a számokat, időnként közli, hogy Zsoltinak három anyja van.
Zsolti nem tiltakozik a besorolás ellen, inkább büszke, hogy őt ennyien szeretik.
Egyszer én is megkérdezem, hogy hány anyja van, azt feleli: egy, és rám mutat. És a szülőanya? Ő nem. És a nevelőanya? Ő igen. Amíg ott laktam, ő volt az anyám.
Veronika egy bibliai képeskönyvet nézeget.
Ez itt Mózes, az első örökbefogadott – marketingelem.
Zsolti a szomszéd szobából is felfigyel, és kikiabál: Az én vagyok!
Zsolti az első örökbefogadott a családban – magyarázza Veronika.
És ki a második?
Tinti – vágja rá Zsolti.
Zsolti, jó örökbefogadottnak lenni?
Igen, mert lehet játszani.
Kivel?
Örökbefogadós találkozón.
Ti hogy beszélgettek a gyerekkel az örökbefogadásról?
Örökbe.hu 
Melyik anyukából… hát ezen hanyatt estem!
Milyen bölcsek is a gyerekek!
Megkérdezhetem, hogy miért Mamának szólítanak a gyerekeid?
KedvelésKedvelés
Azért, mert én ezt szeretném, ez esik jól. A mi családunkban ez a szokás, én is Mamának szólítottam az anyámat. Én Mama vagyok 🙂
KedvelésKedvelés
Veletlen egybeeses lehet, de en csak budai ertelmisegi csaladoknal hallottam ezt 🙂 amugy aranyos.
KedvelésKedvelés
Én vidéki, kereskedő családból származom :), és a gyerekem Mamának hív. 🙂
KedvelésKedvelés
Kedvenc a várandós fotós szövege, hogy bemondásra nem hiszi csak úgy el: “különben is felhúzhattam volna a pulcsimat, hogy látszódjon Veve.”
Mi szoktunk beszélgetni, felemlegetni, különböző sikerrel es érdeklődéssel. De érdekes mód ha nem is mindig ez a téma, sokszor az idevágó mese hetekig kedvenc 😉
KedvelésKedvelés
Erről eszembe jut, mikor a nagyon pici, koraszülött Veronikával a hasamra köve várakoztam valahol, mellettem egy kislány győzedelmesen megszólalt: kisbabát vár a néni!
KedvelésKedvelés
Erről meg nekem jutott eszembe, mikor Kisoroszlánom még csak 3 hónapos volt, és a boltban békésen szuszogott rajtam a kendőben a kabát alatt, egy néni meg hátraugrott ijedtében, hogy “jaj, azt hittem, kismama, de most látom, feje van!” 😀
KedvelésKedvelés
Nagyon szeretem olvasni ezeket a beszélgetéseket is!
KedvelésKedvelés
Jó volt belelátni a Ti világotokba 🙂 Mi is előhozogattuk már a témát, de még nagyon absztraktnak tűnik a 2,5 évesemnek. A nyáron találkoztunk egy várandós barátnőmmel és mondogattunk neki olyan dolgokat, hogy ott van bent a kisbaba, meg te egy néni hasában voltál, de nem igazán kötötte le. Viszont nagyon érdekes volt, hogy amikor kb kétéves korában először elolvastuk Az égből pottyant boldogságot, akkor egyszerűen elakadt a lemez azon az oldalon, ahol kipottyan a tojás a rigófészekből. Azt az oldalt akarta olvasni újra és újra anélkül, hogy én bármit is analogizáltam volna az örökbefogadással. Most, hogy kicsit nagyobb, azt mondja, hogy “Mami, olvasd a zuhanósat!” – most is az a kedvenc oldal.
KedvelésKedvelés
Az a mese nagyon fekszik a gyerekeknek.
KedvelésKedvelés
nekünk az égből pottyant mese nem jött be, vagyis annyiban, hogy madaras, de a történetet annyira nem szereti.
mi sokat mesélünk a kiscicáról (aki Ő), aki kalandozik mindenfelé, mostanában a kiscica születéséről is beszélgetünk, D. (majdnem 3) nem szeretné, ha másik néni pocijában lenne 🙂
KedvelésKedvelés
Nálunk is nagyon nehezen feldolgozható volt az a gondolat, hogy “kinek a hasában voltam”. Végülis ők oldották meg (a három nagyobb egyszerre volt pici), mondták, hogy jó, rendben van, egy másik néni szült, de most a te hasadból születek, jó? És folyton bebújtak a pulóverem alá, és “kiszülettek”, ezt egy ideig naponta eljátszották mind a hárman. Mondtam, hogy jó, ez jó játék. Nagyon erős érzelem kísérte, a végén mindig gurgulázó kacagás és földön hempergés lett belőle, de én úgy éreztem, ez jó, ez levezet valami belső feszülést. Kicsit nehéz volt mederben tartani, de nem baj. Mindezzel párhuzamosan volt egy másik örökbefogadós játék, és azt is ők találták ki. Azt játszották, hogy ők a kisállatok, akiket elveszített az anyukájuk az erdőben, és nagyon félnek, fáznak, jönnek a farkasok stb. Ezt a gyerekszobában adták elő, nem messze az ajtótól, négykézláb. Ez volt a “Kis MÚ”, azt hiszem, az egyik boci volt, talán azért… Mindenféle sírós állathangot hangot adtak ki,, aztán az egyik (többnyire a legidősebb) felkiáltott: “Ott egy házikó!”, és rám mutatott. Nekem a hallban kellett ülnöm egy sámlin, és integetni feléjük… Ők négykézláb átrohantak a “sötét erdőn” hozzám (én nem mehettem, ez érdekes, hogy miért!), volt előttem egy kicsi rongyszőnyeg, azon kellett kuporogni mindháromnak, és nekem átölelni őket. Ők pedig továbbra is állathangokat adtak ki, és azt mondogatták: “Nagyon féltünk!” Mostmár ne féljetek, jó helyen vagytok, valami ilyesmit kellett mondanom (mindig megmondták, mit mondjak!), később még keménytáblás mesekönyvekkel is körbekerítették a rongyszőnyeget…Ezt egy időben naponta többször eljátszották, és éreztem, hogy ez jó, ez gyógyít, ebbe mindig bele kell menni… A “Kis Mú”-t még mindig emlegetik, hogy milyen jó volt…- a legnagyobb 30 éves…
KedvelésKedvelés
Ezen elpityeredtem, annyira kedves, köszi hogy megosztottad!
KedvelésKedvelés
Moreno, aki kifejlesztette a pszichodrámát, lényegében leutánozta a gyerekek feldolgozós játékait, és láss csodát, felnőtteknél is működik! 🙂
KedvelésKedvelés
Ez a legszívmelengetőbb amit tehettél, jó volt olvasni, láttam magam előtt a kis családot 🙂
KedvelésKedvelés
Ez tündéri 🙂
KedvelésKedvelés
Beszéljünk! – mondja a fiam 3,5 évesen.
– Miről beszéljünk?
– Elbújtunk-beszéljünk (Ez így egyben, ő így fogalmazta meg magának az örökbefogadást. Elbújtunk, kerestetek, megtaláltatok. A történetet mindig ugyanúgy meséljük, javítanak, ha nem vagyok elég pontos)
– Amikor kicsik voltatok, nem velünk voltatok, egy kedves néni vigyázott rátok…
Életében először közbevág: – De én azt akartam volna. Nagyon hiányoztál. Apa is, M. is (a nagyfiunk). Sírtam és kiabáltam: Anyaaa, aaanyaaaa. – Aztán elömlik a mosoly az arcán – És akkor jöttél.
Van, hogy naponta elbújtunk-beszélünk, akár többször is. Most egy ideje nem. Én hagyom nem beszélni is róla, de beszélni is, ha úgy akarja.
KedvelésKedvelés
Nagyon örülök ennek a cikknek. Fontosnak tartom a példákat, amik bemutatják, hogy lehet nyíltan és őszintén beszélni a gyerekekkel a látszólag nehéz kérdésekről is. Viszont engedjétek meg (Zsuzsával már egyeztettem 😉 ), hogy felhívjam a figyelmet egy kommunikációs hibára, ami a cikkben többször is megjelenik: hajlamosak vagyunk gyakran negatívan megfogalmazni a mondandónkat, a tagadást hangsúlyozva. Ez a mindennapi élethelyzetekben sem jó, de az örökbefogadás kapcsán különösen fontosnak tartom, hogy a gyerek sokszor találkozzon azzal a gondolattal, hogy mit történt vele, és ne azt hangsúlyozzuk, hogy mit nem kapott meg.
A cikkben megjelenő példákkal illusztrálva:
„Úgy érted, hogy azért hasonlítunk, mert én szültelek? – Igen. – Nem én szültelek.” helyett mondjuk azt, hogy: „Úgy érted, hogy azért hasonlítunk, mert én szültelek? – Igen. – Te valószínűleg arra a nénire hasonlítasz, aki téged szült.”
„Zsolti miért nem szopott?- Mert nem volt, aki szoptassa. Tudod, egy nőnek akkor lesz teje, ha szült egy babát.” Helyett: „Zsolti miért nem szopott?- Tudod, egy nőnek akkor lesz teje, ha szült egy babát. Zsolti a születése után a x nénihez került, és ott cumisüvegből itta a tejet.”
Ez persze nem azt jelenti, hogy sose mondjunk ki, hogy „nem én szoptattalak”, vagy sose használjunk tagadó formát, de ne a tagadás legyen az azonnali válasz, amivel azt fogalmazzuk meg, hogy miből maradt ki, hanem az igenlés, amivel azt fogalmazzuk meg, hogy veled ez és ez történt.
Szerintem ez nagyon fontos a mindennapok során, egyéb élethelyzetekben is. A „Ne nyúlj hozzá” helyett az „Enged el”, a „Ne csináld ezt vagy azt” helyett a „mit csinálj helyette” több segítséget ad a gyereknek ahhoz, hogy tudja, mit is szeretnénk tőle. Tessék pozitívan fogalmazni :)!
KedvelésKedvelés
küldök még egy “d”-t az enged-nek 🙂
KedvelésKedvelés
Jó hogy felhívod erre a figyelmet, igen, ez nagyon fontos a kis érzékeny lelküknek, nem is gondolnánk, mennyivel jobb így ha pozitívan fogalmazunk. Persze nem lehet kikerülni, vannak tagadó mondatok is, meg néha meg is kell beszélni ezeket ha ők kérdezik, de ha lehetőség van rá, nem kell hangsúlyozni a veszteségeiket.
KedvelésKedvelés
De jó, köszi hogy ezt leirtad. Amikor olvastam a cikket valahogy rossz érzésem volt a “tagadó formuláknál” és te ráviláhitottál, hogy miért és tökjó alternativákat irtál!
KedvelésKedvelés
Teljesen igazad van. Ezek részben múltbeli beszélgetések leiratai, meg nehéz egy lábon állva, a zuhanyzóban slágfertignek lenni, de akkor erre is fogok figyelni.
KedvelésKedvelés
Az én tapasztalatom szerint meg sokszor nem is a szavaknak van jelentősége, hanem annak ahogy mondjuk. Nem tudom, hogy ez általában igaz-e a gyerekekre, de az én fiam extra érzékenyen figyel a gesztusokra, a mimikára, úgy is mondhatnám, hogy számára a másodlagos kommunikációs jelek a legfontosabbak. Az is érdekes, hogy évekkel ezelőtti komoly beszélgetésekre, ha most beszélünk róla vagy visszautalok rá, hogy erről már beszéltünk, ő képekben emlékszik vissza, és leginkább nem is arra, hogy mit mondtam, hanem mondjuk, hogy akkor mosolyogtál, akkor ráncoltad a homlokod, akkor biggyesztetted a szádat, leutánozza is, hogy hogyan és ezt akkor szoktad csinálni, ha valamiért haragos vagy. És így ahogy Zsuzsa is írja, az éles kérdések sosem akkor jönnek, amikor az ember várja, hanem a legváratlanabb pillanatokban, viszont látszik a gyereken, hogy ezeket nem lehet félrerakni nyugodt, átgondolt órákra, mert az akkor, abban a pillanatban húsbavágóan jelentkezik. Én ezt úgy fordítottam le magunknak, hogy érdemes valahogy arra helyezni a súlyt, hogy magunkban hogy viszonyulunk a vér szerinti szülőhöz, az örökbefogadáshoz stb.(érdemes találni egy olyan embert, akivel őszintén át lehet beszélni, gyúrni az ezzel kapcsolatos érzéseinket, amik persze változnak is az idők folyamán), mert persze sokat segítenek az átvehető pozitív kifejezések, de a gyerek pontosan azt veszi le, hogy milyenek a zsigeri reakcióink, mi magunk hogy érezzük ezt a szívünk mélyén. Legalábbis én azt vettem észre, hogy magát az érzéseinket veszi át a gyerek, és a szavak inkább csak másodlagosak.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, ez nagyon hasznos volt, csakúgy mint a hozzászólások. A beszélgetésekre nálunk még várni kell, a kisfiunk most 3,5 hónapos, egy hónapja van velünk, és az esti szopizás közben szoktam elmondani neki a (saját) meséjét.
KedvelésKedvelés
Zsuzsa, nagyon tetszett ez a poszt!
Nekünk eddig két élményünk kapcsolódik a témához: egy éves múlt a kisfiunk, amikor a férjem altatáskor arról mesélt neki, hogy örökbe fogadtuk, és hogy milyen nagy öröm ez nekünk – ő pedig ragyogó arccal tapsolni kezdett. Akkortájt fordult elő az is, hogy miután én egyszer cigány zene hallgatás közben magyarázva mondtam neki, hogy “Te is cigány vagy ám”, hetekig a “cigány” szót hallva boldogan magára mutogatott. Most, bő másfél évesen ott tartunk, hogy nézegetjük a kórházi karszalagját, megmutatja, hogy milyen kicsi volt ő akkor, de ha egy kismama láttán azt mondom, a pocakjában baba van, aki elő fog bújni onnan, még rettentően hitetlenkedve néz. Úgyhogy a másik néni története még kicsit odébb van azt hiszem 🙂
KedvelésKedvelés
Szerintem fiúknál ez eleve később jön.
KedvelésKedvelés
Többiek? Ti hogy beszélgettek erről, miket kérdez a gyerek?
KedvelésKedvelés
Szavak tanulásakor kellett először módosítani a történeten és elnevezéseken, azóta keresztnevet mondok, de jobban szereti szülőanyukának hívni. Ha azt mondtam, néni, akkor mindig utánafordult, és megkérdezte, “Ő szült?” (A történetét már pár hetes kora óta mesélgetem elalváskor, nagyon megdöbbentett, amikor az utcán hangosan feltette ezt a kérdést, annyira kicsi volt még.)
Nagyon sokszor kellett, és a mai napig is kell szülést játszani, de ő maga is sokszor megszüli a plüss állatkáit, és nagyon boldog, amikor kihúzza a póló alól, “Úgy vártalak, úgy szeretlek!”
2 és fél volt, amikor odajött, és megkérdezte, miért nem én szültem, miért a szülőanyukája?
Azóta időszakonként jönnek a kérdések: Hol él? Meglátogathatja-e? Mikor mehet el hozzá?
Neki miért barna a szeme, nekünk meg kék vagy zöld? Ekkor éppen a tükör előtti tollászkodás volt, 4 évesen. Akkor újra beszélgettünk a történetéről, és arról, mi mindent örökölt a szülőanyukájától. Ekkor volt rá kíváncsi, hogy nézett ki? Mutassak róla képet! Tetszett neki, amit lát, azóta nem kérte a képet, de ha szóba került, hogy mikor látogatjuk meg, mindig elmondja, hogy azért akarja meglátogatni, hogy elmondja neki, örül, hogy szép dolgokat örökölt tőle, és megköszönje, hogy ilyen jó anyukát adott neki.
Egy pár hónapja most újra csönd van, kíváncsi vagyok, mi lesz a következő.
Mostanában a tesóról beszélgetünk, mikor fog megszületni, és ő minden alkalommal elmondja, hogy lehet, hogy egy néni fogja megszülni, de lehet, hogy a te pocakodból bújik elő. Azt hiszem, elfogadta, hogy az örökbefogadása bármennyire is más, nem szokványos módja a családdá válásnak, de létezik, örömteli és teljesen rendben való dolog…
Ugyanakkor meg újra és újra meg kell erősíteni őt abban, hogy nagyon szeretjük, hogy soha nem válunk meg tőle, hogy örökkön örökké mellette leszünk, még ha meghalunk is, akkor is vigyázunk majd rá. Nagyon bóklászós, mindent egyedül akar csinálni, de ha úgy érzi, “elveszett” – ő ugye nem tudhatja, hogy ha tömegben vagyunk a fél szememet rá tapasztom, és látom, hogy ő hol van, még ha ő hirtelen nem is lát -, akkor nagyon kétségbe tud esni, hogy azt hitte, itt hagytuk, holott ő távolodott el, hiába mondjuk neki százszor, csak addig mehet, amíg lát bennünket…
KedvelésKedvelés
Én épp ma meséltem el a lányomnak a “meséjét”, azazhogy volt egy kislány, akit úgy hívtak, hogy …. (itt jön a neve), és szerette a (felsorolom, kiket/miket szeret), és ma este először azt is beleszőttem, hogy három anyukája is volt, egy , aki szülte, egy, aki vigyázott rá, amíg az igazi anyukája kereste, és az igazi anyuka, aki végre megtalálta, és olyan boldog lett ettől, hogy egyből hazavitte (ez lennék én). Szerintem vágja, bár amikor a nevelőszülős részhez értünk egy kicsit elkomorult, de lehet, hogy csak képzelem, félhomály volt a szobában 🙂 Ez a nevelőszülő-téma nagyon nehéz nekünk. sokkal inkább, mint hogy ki szülte, ez eddig fel sem merült, én hoztam szóba most először. Amúgy a lányom is szokott mesélni, úgy kezdi, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anyu! De tovább sosem jutunk 😀
KedvelésKedvelés
Sziasztok,
olvasgatom itt a blogot, pár hete találtam rá. Igazából most érett meg bennem a gondolat, hogy anyuka legyek, az örökbefogadás meg rég óta foglalkoztat.
Nagyim ötödikként született a családba, és őt egyedül örökbe adta az anyukája, miközben a másik 4 testvért együtt tartotta (az apuka egy napon elhagyta a családját, soha többet nem hallottak róla), polgári családba került és nagyon szerette a szüleit, de amikor meghaltak felkereste a testvéreit, a családját, és örök fájdalomként élte meg az egészet.
Sokat gondolkodom emiatt az örökbefogadás lehetőségén és legtöbbet azon, hogy mit és hogyan érdemes elmondani egy csepp gyereknek.
Ovis voltam amikor hozzánk került a csoportba egy kisfiú, az tűnt fel hogy az egyik ovónő feltűnően sokat ölelgette-gyerekszemmel tűnt fel, kiderült valahogyan hogy örökbefogadták, nem ő mondta el, nem beszélt. És onnantól kezdve én hosszú ideig gyanakodtam, anyát kérdezgettem, hogy biztos hogy ő-e az anyukám, és hogy nem fogadtak-e örökbe, megvannak ezek az álomképek is az elképzelt családomról, és nagyon idegennek éreztem magam itthon. Anya persze mutatta, hogy de nézd meg tőlem örökölted a szádat, apukádé a hajad színe, de nem akartam hinni neki.
Sokáig kérdeztem vissza.. Iskolába a kisfiú az örökbefogadott már nem jött velünk, kiderült, hogy visszavitte őt a befogadó szülője mert mégsem bírta a terheket.
Erről az a gondolatom, hogy egy kutyát se adunk vissza ha megnőtt, egy kisembert meg pláne.
Ha befogadjuk az/ő már a mienk, és hozzánk tartozik minden körülmények között.
És nem tartom jónak a gyerekek előtt feltárni ezt a sok sok történetet. Ok örökbefogadott, de onnantól nincs más jó anyuka aki milyen jófej volt hogy odaadta lemodott róla elhagyta.. szerintem onnantól csak a család van. Nem vérszerinti de saját gyerek.
A személyes gyerekkori kételyeim erősítették bennem azt a gondolatot, hogy a gyereknek kevésbé rossz ha nincs agyonbeszélve hogy ő idetartozik de megyünk látogatni ezeket az embereket meg azokat. Nincs velük több dolga.
Kemény leszek, de a visszavadított állatokat is távol tartják maguktól a megmentőik, mert ameddig kétfelé kell figyelnie addig sehova se tartozik igazán.
Felesleges mindig emlékeztetni valakit hogy ő nem tartozik hozzánk. Ha az a vágya akkor had mesélje magának hogy mégis, ő is tudja hogy ez hazugság, mert a kis eszével tudja de jól esik neki abba ringatni magát, hogy mégis úgy van ahogy ő szeretné.
KedvelésKedvelés
Szia Alma! Üdv a blogon!
Nem nagyon akarok veled vitatkozni, de nem értek egyet, az egész blog erről szól nagyjából.
Te mit szóltál volna gyerekkorodban, ha a kérdésedre az anyukád mindig kitérő választ ad, hogy hagyjuk, ez nem fontos, nem érdekes, ne foglalkozz vele?
KedvelésKedvelés
Szia 🙂
Köszönöm. Arra gondoltam, hogy mimdig szóbahozni nem lehet jó. Olyan te és mi érzést kelt, legalábbis bennem azt keltene. Hétvégén sokat agyaltam ezen, mert mikor a családfát kutattam az bonyolult, melyik családfa gyökeréhez illeszkedjen az a kis levél, arra jutottam, hogy a befogadó családéhoz, mint egy oltott ágacska, ugyanakkor tudnia kell a génjei eredetéről is, csak még nem tudnék olyan diplomatikus lenni mint sokan itt.
Biztosan segítenék felkutatni az eredetét de csak felnőtt korban, gyerekkorában a legszükségesebbeket mondanám, így is sok.
KedvelésKedvelés
Nekem nagyon tanulságos volt a tanfolyami szerepjáték. Különböző életkorú gyerekek és az őket nevelő szülők helyzetébe kellett beleképzelni magunkat. A tanulság az volt, hogy sokkal kevésbé fáj mindenkinek, ha napirenden van a téma, mint a véletlenszerű kinyilatkoztatások, mondjuk egy vitában vagy egy rázós élethelyzetben.
Amellett a piciknél jobb tudatosítani a dolgokat többször, mert nincs idő és tér, csak itt és most van. És mire lesz tér és idő, pont olyan természetes lesz egy pozitív örökbefogadottsági tudat, mint a levegő, Zsuzsa és a kommentelők nagyon sok jó és használható példát adtak arra, hogyan kell ezt úgy kezelni, hogy érezze, hozzánk tartozik, de az igazságot is tudja.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, hogy leírtad ezt. 🙂
KedvelésKedvelés
Más vérszerinti gyerekekben is fel szokott merülni, hogy a szülei vajon az “igazi” szülei-e. Ez része a gyerek normális érzelmi fejlődésének, akár van a környezetében örökbefogadott gyerek, akár nincs.
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy túlzottan benne vagyok a témában, de az én gyanúmat fokozná, ha erre a kérdésre csak a hasonlóságunkat kezdené magyarázni az anyám.
Mutasson terhesfotót magáról, meg fotót újszülöttkoromból, amin ő is rajta van, és mesélje el részletesen a szülést, akkor hiszem el.
KedvelésKedvelés
A kommentemet Almának címeztem, mert ő úgy említette ezt, mint ha a gyerek azért kérdezgetne ilyesmit, mert örökbefogadottak vannak a környezetében. (És mintha érvként hozta volna fel az ellen, hogy túl sokat beszéljen a környezet a dologról.) Pedig olyan gyerekekben is felmerülnek ilyen kérdések, aki ilyet nem ismer.
KedvelésKedvelés
Igen, én is gondoltam erre, hogy esetleg örökbe fogadtak a szüleim, pedig a környezetünkben nem volt örökbe fogadott. Sőt egészen sokáig fel-fel merült bennem, mert nincsen pocakos fotó anyukámról. Végül a hasonlósággal győztem meg magam 🙂
KedvelésKedvelés
Milyen fura, valahogy ehhez kötöttem a dolgot. Meg sem fordulta fejemben más és valóban nyomós indokként.
KedvelésKedvelés
Ezt én is meg tudom erősíteni. Örökbefogadás nem volt a környezetemben, vagy nem tudtunk róla, így rendkívül ritkán volt ez beszédtéma a családban. Én azon agyaltam egy időben gyerekként, hogy összecseréltek egy másik kisbabával a szülészeten. 🙂 A külsőmet illetően egyik családtagomra se hasonlítottam soha, és ezt elég sokan megjegyzik a mai napig.
KedvelésKedvelés
Én mindig meg voltam győződve arról (és ezt kívántam teljes szívemből…), hogy engem elcseréltek a kórházban. Mindig kilógtam a családból minden szempontból, és semmi külső hasonlóságot nem fedezek fel köztem és visszamenőleg egyik családtagom között sem… 43 leszek júliusban… De édesanyámnak (ha ő az egyáltalán, nem tudom…) én vagyok a legnagyobb támasza, a bátyám, akit mindig is imádott, nem sokat törődik vele. Anyu 69 lesz augusztusban. Nagyon szeretem, de inkább csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy mennyire is szeretem őt, és szeretem őt napról napra egyre jobban. Apu után az élettársát is elvesztette idén áprilisban, érzem, hogy támogatnom kell őt mindenben, amiben csak tudom. És nagyon szívesen teszem! A fiam 18 múlt, már külföldön él, ott jár egyetemre, és egyedülállóként nagyon agyalok egy örökbefogadáson, millió ok miatt… Két teljes napot itt töltöttem a blogon, jó volt átrágni magam ennyi információn, köszönet érte mindenkinek!
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
Úgy érted, még mindig nem vagy biztos benne, hogy nem cseréltek el?
Próbáltál már erről beszélni?
Lehetne valami más a nikcneved, mondjuk Kata17? Már van egy Katánk.
KedvelésKedvelés
Persze, anyu is mindig mondja, hogy bármi megtörténhetett, és csak nevet rajta… Igazából, amikor először meglátott (szülés után valamikor később, nem rögtön), ő sem hitte el, hogy én vagyok a lánya, mert hosszú, fekete hajam volt. A családon belüli konfliktusokról meg ő is tud, nincs ezen mit szépíteni, mindegyik normális lelkületű gyerek ugyanezt kívánta volna a helyemben…
KedvelésKedvelés
Sziasztok, a következő poszthoz illene ez a cikk amit hoztam. Érdekesnek tartottam, ahogy a hivatalosok intézik külföldre az ügyeket,illetve azt hogy ne mondják el egyáltalán a gyerekek származását . ..
(tudom azt mondtam nem kell sokat beszélni róla-ami képlékeny vélemény amúgy is- de az egyáltalán nem azért elfogadhatatlan…
http://24.hu/kozelet/2015/12/02/a-lanyom-volt-az-egyetlen-ciganylany-az-egyeduli-akinek-nem-volt-kek-a-szeme
KedvelésKedvelés
A többi cikket is szívesen olvasom, de ez talált igazán a szívembe. Az én kisfiam még csak most lesz 1 éves, kezdettől velünk van, de lélekben készülök ezekre a kérdésekre, beszélgetésekre. Nem igazán tudom, mit várok, hogy fog történni, és egy picit izgulok is, hogy jó legyek, hogy természetes legyek. Már meséltem neki többször a születéséről, de még nem nagyon érdekli. 🙂 Szóval, ez a cikk az én cikkem, köszönöm!
KedvelésKedvelés
Biztos jól fogod csinálni. Ha készülsz,ha mesélsz, akkor biztos jól fogsz felelni. És egy rossz válasz sem a világ, ez egy sok évre elhúzódó beszélgetés…
KedvelésKedvelés
Beszélgetés 6 évesemmel:
-én is szopiztam a cicidből?
– nem,nem volt tejcsi benne,amikor haza hoztunk
-miért nem?
– mert csak annak van,aki babát szül, Téged pedig nem én,hanem Andi anyu szült
– és Ákos,Ádám és Luca szopizott?
-igen,Ők az én pocakomból születtek
-bezzeg nekik volt tejcsi….nekem még azért nincs,mert mindet nekik adtad 😀
KedvelésKedvelés