Egy sikertelen örökbefogadás krónikája. Tereza Boučková cseh írónő önéletrajzi regénye sokkoló olvasmány minden örökbefogadó vagy erre készülő szülőnek. Örökbefogadós horror, amely a legsötétebb félelmek megvalósulását mutatja be.
A háttér: az írónő és férje a rendszerváltás előtt kicsivel két cigány kisfiút fogadtak örökbe, egyéves korban, intézetből, erősen hospitalizált állapotban, majd nem sokkal később váratlanul született egy vér szerinti kisfiuk is. A kakas éve a család bő egy évét ábrázolja akkor, mikor a fiúk a nagykorúsághoz közelednek, az örökbefogadás menthetetlenül kudarcba fulladt, a családi élet elviselhetetlen.
A nekünk legérdekesebb történetszál az örökbefogadott fiúkkal kapcsolatos. A könyv azzal indul, hogy a legidősebb fiú, Patrik örökbefogadását közjegyzőnél bontják fel a szülők. A fiú az utcán él, munkát nem keres, bűnözik, még nagykorúságának napján, egyenesen a szülőktől is lopni megy. A segítségére siető hivatalos személyeket hitegeti, de valójában semmiben nem működik együtt. Tojik mindenkire. A második fiú, a 17 éves Lukaš még otthon él, de folyamatosan meglopja a szüleit, testvéreit, kerüli az iskolát, drogozik, a könyv vége felé pedig „felcsinál” egy gyerekkorú lányt. Ennél kisebb dolgokban sem képes alkalmazkodni, bármilyen finomság van otthon, egymaga felfalja az egészet. Ha megszidják, közli, hogy „többet nem csinálom”, de másnap ugyanott folytatja. A szülők tehetetlenül, elfásultan követik a fiúk „kalandjait”, járkálnak a bíróságra, javítóintézetbe, és közben próbálnak normálisan élni. A legkisebb gyerek, a vér szerinti fiú jó tanuló, ő a szobájába zárkózik, és szemlátomást kínos neki az otthoni cirkusz.
A kakas éve az örökbefogadási kudarc mellett egy életközepi válság regénye is. A házasság billeg, a férj legszívesebben a biciklijével járja az erdőt és nincs otthon (értjük, miért), az írónő reménytelenül dolgozik egy forgatókönyvön, alkotói válság és plátói szerelem gyötri, az ötven körül közeledő egészségi problémák és az idősödő barátok betegségei, halála szürkítik tovább a képet. A kötet közepétől, egy balul sikerült interjú miatt még folyamatos támadásokat is kap Tereza, mivel nyíltan felvállalta az örökbefogadás kudarcát, rasszistának bélyegzik. A kakas éve elhozta az írójának a világhírt, számos nyelvre lefordították, így jutott el hozzánk is. A könyv a cseh örökbefogadók közösségében is vihart kavart, volt, aki az írónőnek adott igazat, mások megvádolták, hogy elveszi az emberek kedvét az örökbefogadástól.
Minket persze az érdekel, mitől sikerült ilyen rosszul az örökbefogadás. Elolvastam Boučková másik magyarul megjelent könyvét is, a Ha szeretsz egy férfit, de nem tudtam meg sokkal többet. Az írónő Pavel Kohout ellenzéki, disszidens író gyereke, ez a tény beárnyékolta ifjúságát. Apja otthagyta az anyát három gyerekkel, a könyvek szerint minimális figyelmet sem fordított rájuk. A kakas évében a középkorú Tereza a tévéből tudja meg, milyen lakásban lakik a papa huszonöt éve, és nem jön el a lánya szülinapjára, aki még mindig vár tőle valamit, segítséget, érzelmeket. Dupla pech, hogy hiába nem törődött vele az apa, fiatalkorában az ellenzéki író neve elég volt, hogy Boučkovát sehova ne vegyék fel, nem érvényesülhetett, írói, színészi tehetsége dacára csak takarítónőként alkalmazták. A meddőségi kudarcok miatt végigjárták a korban szokásos orvosi kálváriát, majd jött a megoldás: az örökbefogadás, némileg az egész világgal dacolva. Nem volt kérdés, hogy szembemennek az előítéletekkel és elfogadják a roma kisfiút, akit az intézet szellemileg elmaradottnak titulált. Majd hamarosan újabb, hasonló gyerek érkezik. A könyv szerint a hospitalizáció összes tünetét hozták az egy év körüli babák.
Semmit sem akart megrágni, mert addig mindent pépesen kapott. Nem hallgatott a nevére, mert addig senkinek se volt ideje, hogy megszólítsa. Nem tudott nevetni, nem tudott ölelgetni, mert csak ápolónői voltak, akik váltották egymást a műszakban, mert csak orvosai voltak, akik váltották egymást az osztályon, nem volt saját embere. És most már ötödik napja ugyanaz a mamája van, és ő fél elaludni. Retteg, hogy elalszik, és a mamáját megint felváltja valaki.
Ezután jött a csodás teherbeesés. Nem a legjobb háttér, de ettől még nem kellett volna ilyen rosszul sikerülnie. Az írónő szerint az első években még jól is mentek a dolgok. Ezt nem hangsúlyozza, de a három gyerek mellett nyilván nem igazán tudott dolgozni, az elmúlt húsz éve nagyjából ráment a gyerekekre (néhány könyv és egy forgatókönyv került ki a keze alól), pont, mikor a papa neve már nem akadályozta volna. Sok áldozatot hozott és most itt áll üres kézzel. Sok szerencsétlen körülmény, de ezt a kaliberű kudarcot nem indokolja. A könyvek szerint ösztönösen érezte, hogy az elhanyagolt kicsiknek sok testi kontaktus kell, és közel egy évig a hasán hordozta az elhagyástól rettegő, fülüket véresre kaparó babákat. Az örökbefogadást kezdettől nyíltan felvállalták, a gyerekek előtt és a világ előtt is, Boučková sokáig „az örökbefogadás szószólója és királynője” volt. Segítséget is kértek, számos pszichológusnál megfordultak, eredménytelenül.
A fiúknak a teljes deviancia dacára számos jó tulajdonsága van. Patrik értelmes, jó kiállású fiatal, aki pont ezért sokáig képes megtéveszteni és hitegetni a mellé kirendelt pártfogókat. Lukaš szellemileg visszamaradott, de jó külsejű fiú, nagyon tehetséges a sportban, de persze edzésre nem hajlandó elmenni. Az iskolából mindketten kibuktak illetve épp ezen dolgoznak. Sajnos a teljes kötődésnélküliséget mutatják be: sem szüleikkel, sem másokkal, egymással sincs mély kapcsolatuk, Lukašt a gyereke anyjához sem fűzi semmilyen érzelmi kötelék. Kétes egzisztenciájú haverokkal lógnak, az együttélés minimális játékszabályait nem tartják be, a következményekre fütyülnek, kötelezettségeiket nem teljesítik, még a saját legfontosabb érdekükben sem, csak a fejükhöz tartott pisztollyal lehet őket bármire rávenni.
A kakas éve számos olyan kérdést felvet az olvasóban, amelyeken az örökbefogadó szülők nem szívesen gondolkoznak. Kellemetlen, zsigeri, bőr alá bújó, hetekig nem múló rosszkedvet okoz az olvasása.
Mi számít, a gének vagy a nevelés? Lehet, hogy legjobb szándékaink ellenére bűnöző lesz a gyerekünk? Mit kellett volna másképp? Több szeretet, több elfogadás, több következetesség? Összefügg-e a kudarc a fiúk roma származásával? (Szerintem Boučková határozottan nem rasszista, különben nem vállalt volna cigány gyerekeket, de tény, hogy a könyvnek van egy rasszista olvasata is, aki fél a cigány gyerekektől, azt ebben fogja megerősíteni.) Attól még, hogy egy házaspár meddő, alkalmassá válik-e egy igen problémás gyerek nevelésére? És honnan lehet tudni, melyik gyerek lesz problémás? Mi történik, ha egy közel fogyatékos gyerek bekerül egy értelmiségi családba? (A 17 éves Lukaš hétéves szinten van, a sárgarépa nevét nem képes megjegyezni.) A fiúk diagnosztizált személyiségzavara miből származik? Mennyi felelőssége van a szülőnek a már nagykorúságba ért gyerekért? Meddig kell tűrnie a szülőnek, ha a gyereke konzekvensen nem működik együtt, és az együttélés minimális normáit sem tartja be? Ha neki kell finanszírozni a gyereke lopásait, drogozását, és a tartásdíjat egy besikerült unoka után? Mennyire fair könyvben kiteregetni a család dolgait, árulás-e ez a fiúkkal szemben? Hogy lett a vér szerinti gyerek ilyen normális? És ő vajon mit érez a testvére kitagadásakor? Meddig lehet a szülőkre mutogatni, mikortól felelős a fiatal a saját életéért? Van-e esély egy ennyire félresiklott ifjúság után még normális életet élni? Meg lehet-e ítélni egy regényből egy család életét? (Hogy eltolja a valóságtól, a fiúk keresztnevét megváltoztatta a szövegben.)
Én azzal a céllal vettem kezembe a regényt, hogy megtudom, mi volt a hiba, amelyet a szülők elkövettek, és én majd jól elkerülöm azt. Többször elolvastam a kötetet, de olyan nagy és egyértelmű nevelési hibát nem találtam, olyat különösen nem, ami ekkora bűnhődést követelne. Sőt, nekem az írónő roppant szimpatikus, ahogy minden sérültsége dacára végtelen öniróniával, humorral képes beszámolni a történtekről. Egyáltalán, az, hogy ilyen nyíltan felvállalja a kudarcát. A családi felállásunk is hasonló. (Remélem, a végkifejlet nem lesz az!) Nagyon pici árulkodó jeleket találtam csak a könyvben. Ahogy többször „pótszülőnek” nevezi magát – nem tudom, milyen kifejezés szerepelt a cseh eredetiben, de én nem ezt mondanám magamra. Egyszer megemlíti, hogy Lukaš volt az egyetlen roma az iskolában, aki a nyolc osztály után is továbbtanult. Ez meghökkentett, én a gyerekemet nem a hátrányos helyzetű romákhoz, hanem a saját családomhoz, társadalmi közegemhez hasonlítanám. És, hasonló felállású családanyaként nem írnék le olyat, hogy a vér szerinti gyerekem születése az életem legszebb napja.
A 18 éves – már hónapok óta bűnöző, csavargó, nem dolgozó – Patrik bírósági meghallgatásán az anya azt tervezi, hogy ad neki egy ezrest a betétkönyvéből, ami a nagykorúságakor jár le, a többit akkor, ha dolgozni kezd. Miért? Leírja, hogy korábban – nyilván kamaszkorban – többször megbeszélték, hogy a busznál várja kocsival Patrikot, hogy ne kelljen a sötétben a hegyen lévő nyaralóba felgyalogolnia, ahol laknak. A fiú fütyült az egyezségre, a kocsmában dumált a haverokkal, és több órát késett. Az anya párszor megvárta, utána nem. Lehet, már egy alkalom után sem kellett volna?
Lukaš focimeccsre megy. Úgy döntöttünk, elhisszük neki, hogy mostanában eljár az edzésekre és meccsekre. Csak nem fogjuk ennyi idős korában minden lépését ellenőrizni, mi magunk is rühellnénk. Épp elég, hogy nyaggatnom kell, hogy mosakodjon, hogy esténként ellenőrizhetem a vekkert, hogy állandóan zárni kell a szobát, hogy éjjelre szedhetjük össze a holmikat a földszinten – hogy ne legyen lehetősége meglopni minket, hiszen reggel elsőnek kel fel –, hogy hegyezhetem a fülem, tényleg felkelt-e és időben elindult-e a vonathoz, amivel iskolába jár. Igyekszünk megmutatni neki, hogy a bizalom jó (és előnyös) dolog, rákérdezünk – és ő állítja, hogy ott volt. Jutalmul szép kis zsebpénzt kap. Amikor odaadjuk neki, reméljük, hogy nem hamukál, és ő váltig állítja, hogy nem. Megdicsérjük. Iparkodunk.
Aztán később kiderül, hogy Lukaš hazudott, nem járt edzésekre, de a zsebpénzt elfogadta. Talán ez a bizalom túl kései ajánlat akkor, mikor az együttélés folyamatosan bizonyította, hogy nem működik. (Később kiderül a könyvben, hogy hiába ment el Lukaš minden hajnalban otthonról, az iskolába nem érkezett meg.) Ismerek problémás kamaszokkal dolgozó szakembereket, nevelőket, és azt látom, hogy náluk mindig a szeretet, a gyerek felé való nyitottság, ugyanakkor a határok, az egyezségek következetes betartatása működik. Voltak vajon következmények ebben a családban? Nem most, de kisebb korban, kisebb kihágásoknál. Vagy esetleg elnézték ezeket, mert sajnálták a szegény kis traumatizált gyerekeket? De azt is értem, ha egy ekkora krízisben nehéz fenntartani a szeretet plusz következetes higgadtság receptjét. Nem is sikerül.
A könyv cselekménye 2006-ban ér véget. Nagyon érdekelt, hogy alakult a család sorsa azóta, és megkerestem az írónőt. Tereza Boučková kedvesen válaszolt, de sajnos nem voltak jó hírei. Most dolgozik a könyv folytatásán, amelyben a család további sorsát írja le, így sokat nem szeretne erről mondani. A két örökbefogadott fiú továbbra is az utcán él, az idősebb keménydrog-használó és –kereskedő. A regényt ismerik, megkapták, és legalábbis részleteket olvastak belőle. A harmadik, vér szerinti fiú rendben van, jogi egyetemre jár, boldogok vele a szülők. Az írónőt azóta is érik időnként támadások, de azt írja, élete nem változott a könyv óta. Még azt is megemlítette a levelében, hogy a könyv magyar borítója felháborítja, mert azt sugallja, hogy az örökbefogadott fiúk soha nem voltak a család részei, ami nem igaz.
Egy hosszabb részlet A kakas évéből itt olvasható.
Tereza Boučková: A kakas éve, Cartaphilus Kiadó, 2011. Fordította V. Detre Zsuzsa
Örökbe.hu 
Köszönöm az összefoglalót!
Nekem így elsőre A ketrecbe zárt fiú-ban olvasott történetekkel való párhuzam tűnt fel. Egy év az nagyon sok (ha jó értem, a gyerekek 1 éves koruk körül kerültek a családba erősen hospitalizálva), ha olyan dolgok történnek közben, mint azzal a szociopata fiúval, akiről az egyik történet szól. Őt az anyja 8-10 órákra egyedül hagyta egy lesötétített szobában.
Amúgy két gondom van:
1. ha a vsz fia születése az élete egyik legboldogabb napja volt, vajon feldolgozta-e a meddőségét. Nem könnyű, sztem még én sem vagyok a végén, pedig már évek óta fejtem a követ…
2. minek kell gyors egymásutánjában két gyerek, ha már az elsőn látni, hogy nem lesz egy könnyű menet?? – majd még bepottyan a vsz is, jól megkeverve a kását.
Nem ítélem el az írónőt, emberfeletti küzdelem van mögötte, és még mennyi előtte. Viszont ezen a vonalon érdemes lehetne továbbmenni, agyalni.
KedvelésKedvelés
A könyv szerint egy üdülőtelepen laktak, ami télen teljesen kihalt, és a gyereknek nem volt játszótársa, ezért döntöttek úgy, hogy tesó kell neki. De valóban nagyon gyorsan, három év alatt érkezett a három fiú, bár a teherbeesés bónusz volt.
KedvelésKedvelés
Tudom, akkor nem volt nagy választék programokból, de biztosan nem volt senki barátjuk, akinek volt gyereke? Én úgy gondolom, hogy egy második gyereket azért a második gyerekért kell akarni, nem azért, hogy legyen játszótársa a nagynak. A saját bőrömön tapasztaltam meg ennek a szemléletnek a hátrányait.
KedvelésKedvelés
Nekem azért lesz testvére a lányomnak, mert én szeretném. Nem azért, hogy neki legyen kivel játszania.
KedvelésKedvelés
Ezt a könyvet, lehet, hogy nem volt szerencsés dolog lefordítani és kiadni, a mai közhangulatban, bár egy intelligens olvasó biztos jobban föl tudja dolgozni. Nem fogom elolvasni, de kell, hogy legyen benne valami további “kulcs” annak a megértéséhez, hogy ilyen szerencsétlenül alakult ez az átlagosnak nem tekinthető történet. Egyébként szimplán a rasszistáknak adja a muníciót.
KedvelésKedvelés
Köszi az összefoglalót, el fogom olvasni a könyvet, mert kíváncsivá tettél. Én úgy gondolom, hogy mi már sokkal könnyebb helyzetben vagyunk, mint akik 20-25, vagy még régebben fogadtak örökbe. Felkészültebben vagyunk, van sok-sok jó példa, van hová fordulni. Valószínűleg ők nem voltak felkészülve kellően a problémás gyerekekkel való életre. Nekem nem tetszik az, amit Te is kiemeltél, hogy a vér szerinti gyerek születése a legszebb napja volt. A két másik fiú csak pótlék volt? És az sem tetszik, hogy nem a saját rétegükhöz hasonlítja a fiúkat, miért is? Ők csak a szegény, problémás cigánygyerekek, mit is várhatnánk tőlük?
KedvelésKedvelés
Nagyon jo konyv, rengetegszer olvastam. En is ugy kezdtem, hogy kifejtem a hibakat; es bar latok nehany dolgot, amit talan-lehet, hogy mashogy csinalnek, nagy alazatra tanitott azzal kapcsolatban, hogy ne akarjam jobban tudni, hogy masok mit es miert csinalnak, meg hogy kellett volna jobban. Szuz varakozokent, szarmazasi dontesek elott olvasva, szerintem tuti lebeszeli az embert, epp mert nagyon kozvetlen, nagyon megnyilik, nagyon magaval ragad az azonosulasra es ebben a sodrasban deklaralja tobbszor, hogy ez is gyokere volt a problemaknak. Nem szabad viszont szerintem elfelejteni, hogy ez nem egy mai tortenet es hogy a huszonevvel ezelotti orokbefogadasoknak sokkal tobb buktatoja volt, mint a maiaknak.
KedvelésKedvelés
Anélkül, hogy olvastam volna, 3 dolog jut eszembe, előzetes feltételezésnek.
Az egyik, hogy van, amikor az ember legnagyobb élet-teljesítménye / élet-alkotása: a belső ereje. Ez, a legteljesebben akkor mutatkozik meg, amikor a külvilágban valaki szinte mindent elveszt, de belül a méltóságát, a humorát, a hitét nem, mindenek ellenére sem. (cc. “Az öreg halász és a tenger” története). Ez is egy sors típus, vagy hogy mondjam.
A második, hogy az, hogy az, hogy milyen mélyen azonosul valaki a szeretteivel, milyen mélyen érez velük belül egy igazi egységet: nem mérhető, és csak az érintettek érzik. Vekerdy Tamás szokta ebben Michelangelót idézni, arról, hogy van, “a szívben élő kép”, ami is valójában az a valami, az az érzés, ami az egészet meghatározza, mindent, ami bennünket kívül körülvesz, és a (nem feltétlenül látható, de nagyon is erősen jelenlévő) mély érzelmi alapokat adja egy kapcsolatban: az érzelmi biztonságot, a melegséget, a szeretet valós erejét. Ezt csak érezni lehet, ahogy a paprikás krumpli ízét sem lehet tudományosan lemérni, leírni igazán, azt mindenki maga érzi. És ugyanerre kottázódik rá, hogy “jóízű”-e tényleg az a kapcsolat, ebben az értelemben. Létrejött-e benne egy igazi odaadás, odatartozás. Az egyik angol szakszó erre az “entitlement”, nem tudom magyarul, felhatalmazottságnak, azonosulásnak fordítanám, kb, de nem tudok rá egyetlen jó magyar szót, és azt jelenti, hogy valaki egy másik emberről (szülő a gyerekről, gyerek a szülőről) azt érzi, hogy ők ketten egy egész életre jóban, rosszban összetartoznak, közös és felbonthatatlan a sorsuk és ezt, hogy ők egy életre szóló kapcsolatot alkotnak: semmi nem változtathatja meg. Egyszerűen nem merül(het) fel a feladhatlak-feladhatnak érzése. A düh, a szomorúság, a frusztráció, a kiborultam, elegem van, besokalltam: az igen, persze – de a “feladható ez”: na az már nem, egyetlen pillanatra sem: az nem opció. (Mint amikor az ember önmagáról gondolkozik: ha pl valaki rákos, és 10% esélye van életben maradni: nem azt mondja, hogy na bumm, legfeljebb meghalok, ha nem jön be a 10%, hanem a teljes életével a 10%-ot ragadja meg: az, hogy ha mást nem, max meghalok: nem tekinti opciónak, egyetlen pillanatra sem, az nincs benne a küzdési stratégiákban.) Ehhez a mély elköteleződéshez kell a szülő is, és a gyerek is. Ha a szülő ezt nem éli meg belül a maga teljességében, akkor soha nem lesz igazi közelsége a csemetéjével, akkor sem, ha a csillagos eget is lehozza érte más dolgokban. Ha a gyerek túl sérült, lehet, hogy nem tudja ezt megélni, hiába adná a szülő: a gyerek soha nem hiszi el, hogy van ilyen, tehát nem is fog kötődni mélyen soha, vagy egyáltalán nem, akár. Ez nem függ örökbefogadástól, vsz kapcsolatokban is ugyanúgy lehet ennek a belső “szívben élő képnek” egy jó, kielégítő, rossz vagy akár szinte nem létező szintje is. És ezt, hogy ki miatt nem jött létre náluk ilyesmi, utólag mi már nem tudjuk kideríteni, szerintem, ezt csak ők érezhetik, érezhették. De nekem az az érzésem-feltételezésem, hogy nem jött náluk mély szinten ilyen létre.
A harmadik pedig, hogy van, hogy nem tudhatjuk az okát. Vannak olyan csodák is és olyan tragédiák is, amiket nem lehet racionálisan lekövetni. Ismertem olyan idős embert, aki nagyon nagyon akart élni, és 10%-nyi egészséges szívvel: ha lassan is mozgott, és élhető, majdnem teljes élete volt. Az orvosok, akik teljes és örök ágyhoz kötöttséget és “jó ha egyáltalán életben marad”-ot jósoltak: sorra tárták szét a kezüket, hogy erre, amit ez az idős, 80 körüli ember művel ilyen kevés élő szívvel, nincs racionális magyarázat, nincs. És ugyanez lehet fordítva is, hogy hiába volt meg minden, vagy majdnem minden, mégis gajra ment az egész, és nincsenek meg a racionális, konkrét miértek, és valószínűleg nem is lesznek meg. Ahogy a nem túl gyakori, de azért létező csodáknál sem.
Vagy ezeknek a kombinációja… Szerintem persze.
KedvelésKedvelés
Nekem pont egyilyan példa van előttem: sikertelen örökbefogadás, ahol a gyerek nagykorúsága idején bontották fel az örökbefogadást. Ott nem volt testvér és nem volt cigány a kisgyerek sem, mégis elfajult ahelyzet, mégpedig a szülők hibájából. Pedig jóravaló, tanult emberek, ők nem tettek egyebet, csak szerették szegény fiút (ez a “szegény fiú” az ő szóhasználatukból ered)… Következmények nélkül. Soha nem állítottak fel korlátokat, és követelményeket, mert sajnálták, hogy a kisfiú évekik intézetben volt. A fiú többször meglopta és bántalmazta a szüleit.
KedvelésKedvelés
Nagyon sajnálom ezt a családot, mindegyik tagját. És mindenkit, aki eljutott idáig, hogy kudarcnak érzi az örökbefogadást.
Nagy erőre vall, hogy az anyuka meg tudta írni ezt a könyvet, ki tudta magából adni… biztosan terápia volt a lelkének.
Két öf. fiú anyukájaként most megint felmerült bennem, hogy talán nem mindig jó az a hozzáállás, amit annyira szeretünk hangoztatni (pláne én!), miszerint “úgy csinálok mindent, mintha én magam szültem volna őket”. Mi van akkor, ha ez tévedés, ha nem is úgy kell csinálni???
A könyvrészletben többször is szemet szúrt az “igyekszünk” ige. De lehet, hogy az nem elég, lehet, hogy több vagy más kell. Lehet, hogy az apró dolgokban sokkal nagyobb szigorúság kell, sokkal fixebb és erősebb határok, vagy következetesebb nevelés. És most nem a szeretet, ragaszkodás, odafigyelés hőfokáról beszélek, annak természetesen olyan erősnek kell lennie, amennyire csak lehet…
Egy kis ember lelkében, akit nem kívántak, elhagytak, esetleg csak gondoztak az intézetben stb. egészen más érzések, folyamatok képződnek, mint aki első perctől biztos kötelékben van az édesanyjával. Ezért kell szerintem nagyon résen lenni és figyelni a gyerek reakcióit, mert lehet, hogy a gesztusból is megérti amit közölni akarsz, de az is előfordulhat, hogy épp akkor őneki meg kell magyaráznod, szinte szájába kell rágnod… és erről ő nem tehet…
Ezen gondolkodtam el ezt a cikket olvasva…
Szerintetek?
KedvelésKedvelés
“Lehet, hogy az apró dolgokban sokkal nagyobb szigorúság kell, sokkal fixebb és erősebb határok, vagy következetesebb nevelés. És most nem a szeretet, ragaszkodás, odafigyelés hőfokáról beszélek, annak természetesen olyan erősnek kell lennie, amennyire csak lehet…”
Egyetértek, és szerintem ez a kettő ráadásul teljesen összefügg.
Akkor mer a szülő HATÁRozott lenni a határok jó tartásában és tanításában, ha magabiztos (=magában biztos), azaz a saját szeretetében pl nem kételkedik (mert az erős): és így tud önmagából erőt meríteni ahhoz, hogy szigorúan következetes legyen, ha arra van szükség, márpedig van arra is, rendszeresen. Ez az “érted haragszom” szemben a “miattad haragszom” cselekvése (azért “érted”, mert a haragom alatt nagyon szeretlek, és látom, hogy ha ezt így folytatod, abból a jövőben baj lesz, és mivel te vagy a gyerek, és még nem tudsz a jövőről gondolkodni, ezért én tanítalak arra, hogy ezt másképp kell megoldanod, nem így.) A “jaj szegénykém” típusú sajnálat nem pozitív megerősítő érzés, hanem elgyengítő, mintha tehetetlen áldozat lenne a gyerek is, és a szülő is, ráadásul nem is azonosuló típusú: mert én sajnálom őt, de mintha nem is egy hajóban eveznénk. A “mindenkinek nehéz az élet időnként, és most nekünk is: neked abban, hogy életmegtartó határokra vagy kényszerítve, és nekem abban, hogy nekem kell ezt kényszerítenem, de eközben erősek vagyunk és hiszünk mindketten abban, hogy ezt a feladatot megoldjuk, bármilyen nehéz is” az az érzés, amivel lehet dolgozni ilyenkor. Szerintem. Persze a más életében könnyű profinak lenni…
KedvelésKedvelés
Ezek de jó gondolatok… 🙂
És igen, találkoztam én is elrettentő példával, és valahogy úgy tűnt, a határozottság azért nagyon sokban meghatározza a szülő-gyerek jó viszonyt.
KedvelésKedvelés
Köszi Ildi!!! “mindenkinek nehéz az élet időnként, és most nekünk is: neked abban, hogy életmegtartó határokra vagy kényszerítve, és nekem abban, hogy nekem kell ezt kényszerítenem, de eközben erősek vagyunk és hiszünk mindketten abban, hogy ezt a feladatot megoldjuk, bármilyen nehéz is” Nagyon jól jöttek ezek a mondatok most nekem, írjál még ilyeneket, sokszor kívülről sokkal jobban tud jönni a segítség, mintha az ember benne van.
Amúgy ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy az is egy nagyon nagy probléma a kakasban, hogy gyakorlatilag teljesen magára maradt az anya. Nemhogy nem kap semmit a férjétől, ahogy az előző kommentemben idéztem, hanem amikor konfliktusos helyzetbe kerül a gyerekkel, még az anyának kell a férje indulatait is kezelnie. Annyira sajnáltam az írónőt, amikor a karácsonyi vacsorára készül, nagy nehezen elkészít mindent, összetereli a gyerekeit, erre a férje meg nem hajlandó az asztalhoz jönni, mert számítógépezik. Úgy emlékszem, hogy az írónő nemcsak az apjától, hanem az anyjától sem kap támogatást, mintha elítélné az anyja az örökbefogadás miatt.
Aztán nekem az is olyan durva volt, hogy az iskola részéről sincs semmi pozitívum, állandóan hiányzik a gyerek, de erről csak onnan értesül, hogy az ellenőrzőben megnézi az igazolatlan hiányzásokat? El sem tudom képzelni, hogy minket nem hívna fel a tanító néni azonnal, ha a gyerek hiányozna az iskolából vagy ne próbálna valami motivációt kitalálni a gyereknek.
Iszonyú nehéz lehet ez a teljes magára hagyottság, amibe időnként belecsöng a városi telefon, ami mindig rossz jel, hiszen azon csak arról értesítik, hogy éppen mi miatt körözi a rendőrség a gyerekét. A hivataloktól, a javító intézettől sem, sehonnan sem kap támogatást, csak leteremtést.
KedvelésKedvelés
kedves Ősasszony és Angéla, de jó, örülök! 🙂
Angéla: Zsuzsa írta valahol, kb hogy “és mi itt mi csendben jegyzetelünk Téged”, hát én is ehhez a táborhoz tartozom, nagyon sokat adnak az írásaid, én is köszönöm őket! Dede, ez tényleg így van, hogy a kívülállónak mindig könnyebb, olyannyira, hogy a kedvenc összefoglaló jellegű pszicho könyvemben (Hézser Gábor: Pásztori Pszichológia), a szerző ki is emeli tanácsul a segítő foglalkozásúaknak, hogy bármilyen nehézségi fokú is egy probléma, a benne lévő gondolkodása hajlamos akár meglepően nagyon is beszűkülni, időnként sokkal jobban, mint azt magáról bárki is feltételezné és észrevenné, és mindenkié, és ez azt is jelentheti, hogy még egyszerű, tök nyilvánvaló megoldásokra sem gondol (olyanokra, amik mások esetében azonnal eszébe jutnának), és azt javasolja, hogy ha valaki falba ütközik újabb probléma felmerülésekor, akkor a segítőnek a teljes palettát érdemes végigötletelnie, a nyilvánvalóakat is.
Én magamat még ezen az alábbi gondolatmeneten szoktam átvinni, ha bejelentkezik valami nehézség:
A világ mindenféle végessége úgyis mindig újabb kihívást is hoz az embernek, legyen az gyerek vagy felnőtt, amit nehézségnek él meg, eleinte. Tehát nekem is. Ez a realitás, és akkor már jobb vele mindig számolni. Ebből lehet azután erősséget kovácsolni, jobb híján: azaz ha jól megoldom, egyszer majd gyümölcsöt fog teremni, az a készség, amit ezen keresztül megtanulok, de lehet, hogy az soká lesz, de lesz egyszer (általában). És akkor azon szoktam gondolkozni, hogy: na mi a túrót kell már megint megtanuljak??? És ez más dimenzióba teszi a nehézséget, időnként ki tudok ugrani belőle egy pillanatra (de nem mindig…). Ez amolyan belelazulás, mint egy kellemetlen jógapozícióba: hogy jobb, ha elfogadom, hogy ez is van, sőt mindig van, és legalább akkor most tudom, hogy na akkor most konkrétan ez a probléma van, ezzel kell kezdjek valamit. Jött egy probléma, mint egy eddző, és meg fog ízzasztani, megfuttat, de jobb, ha küzdök, mintha nem. Aztán ha megoldom, ezt a probit, majd jön új úgyis egy idő után… Kb.: a közgazdasági: korlátozott energiaforrásokért való örökös küzdelem – a pszichológiai: egyre finomodó és növekvő szükségletek dinamikája + a fejlődés mindig krízissel és hiánnyal kezdődik el gondolatok – a biológiai: a küzdelem a fennmaradásért az evolúció záloga doktrina – vagy a buddhista: a belső éhség azaz a vágyak örök kereke mindig forog… típusú örök elégedetlenség, elbillenés következő lépcsőfokaként megjelenő újabb probléma, amint az személyesen, rám szabottan szépen bekopog hozzám, az én kis életembe, és szól, hogy heló, te se vagy ám kivétel. Szal a mindig új ruhában jövő örök társ, a mindig más formájú árnyékom mögöttem maga. És akkor már jobb, ha köszönök neki, hogy ismerlek, küzdenem kell?, miben? és tudom, hogy hopp, megint jön egy kis intellektuális, érzelmi, szellemi és cselekvésbeli szkander és tanulás: azaz az élet engem, már felnőttként szorít rá arra, pont úgy, mint amire én egy gyereket, ha az szükséges… Persze ezek az én self-help gondolataim, de nekem segítenek, bár nem mindig… 🙂
KedvelésKedvelés
Én úgy gondolom (remélem), hogy mivel manapság intézet helyett nevelőszülőknél élnek a gyerekek, talán a könyvben leírt tragédiának kevesebb az esélye..nem? A gyermek nem egy arctalan massza része, hanem egy viszonylag kicsi, akár családi közösség tagja, ahol figyelnek rá, törődnek vele napi szinten.
KedvelésKedvelés
Odafigyelő nevelőszülők esetében mindenképpen!
KedvelésKedvelés
Nem olvastam még a könyvet, nem tudom eldönteni,.hogy mikor vállaljak be egy ilyen nyomasztó sztorit.
Annyit tennék hozzá az eddigiekhez-és nem tudom, hogy ez mennyire számított a történetben-, hogy a cseh társadalom a magyarhoz viszonyítva is sokkal kirekesztőbb a romákkal szemben. Erősebbek az előítéletek, nagyobb a szakadék csehek és a romák között.
KedvelésKedvelés
Én valahogy úgy vagyok vele, hogy horrorfilmet se nézek, mert utálom, ha ijesztgetnek. Ezt a könyvet is évek óta kerülgetem, de rájöttem, hogy nem szeretném elolvasni, nem szeretném, hogy hasson rám, és bármilyen módon bolhát ültessen a fülembe. Ebben megerősít az, hogy ráadásul nem kap magyarázatot az olvasó, miért csúszott ennyire vakvágányra ennek a szerencsétlen családnak az élete…
KedvelésKedvelés
Valahogy így vagyok vele én is.
KedvelésKedvelés
Én már épp ráklikkeltem egy online antikváriumba a “vásárlás” gombra, de pont emiatt gyorsan kiléptem 🙂 A sok pozitív példából jobban tudok építkezni. Majd ha már benne leszek a sűrűjében és látom, hogy pont annyira “rosszcsont” a gyerekem, mint a vsz társai és én pont annyira vagyok idegbeteg-aggódó anya, mint a vsz ismerőseim, el fogom olvasni 🙂
KedvelésKedvelés
(antikváriumban)
KedvelésKedvelés
Családi és jövedelmi szempontból teljesen átlagos családokból is szép számmal kerülnek ki bűnözők, dzsánkik és pszichopaták, ehhez nem feltétlenül kell örökbefogadottnak lenni. Legfeljebb azt nem lehet felbontani ugyebár.
KedvelésKedvelés
Hát…ez mondjuk tényleg így van. Aggodalmaskodunk olyasvalamin, amin más azért nem, mert vsz szülőként azt hiszi semmit nem ronthat el. És tojik bele..és elrontja.
KedvelésKedvelés
Vér szerinti gyerekek is kerülnek állami gondozásba.
KedvelésKedvelés
Nagyon sok részletet nem ismerunk ebben a tortenetben. Erdemes lenne egy szakembert is megkerdezni, hogy mit lat ebben. Mi csuszhatott felre. Vagy talan a holgyet, hogy mai szemmel mit csinalna maskent. Ha egy egy eves gyerek nem tud kotodni, azt gondolom rendbe lehet hozni. Csak sokkal tobb erofeszitest kell tenni… Pl szerintem karos az ilyen gyerekeket tul hamar bolcsibe, vagy oviba adni. Mi is hasonló helyzetben vagyunk, csak a mienk 3 evig volt gyermekotthonban. Kemeny munka. De szerintem a gyerekek, akarmilyen szarmazasuak is, genetikailag nem hibasak, es ilyen kicsi korban minden a szulo dolga es felelosege. Ez nem konnyu….
KedvelésKedvelés
Érdekes téma ez a nevelés… Én ma nem ugyanúgy nevelem a gyerekemet, mint mikor elkezdtem, hat éve. És nem úgy nevelem, ahogy szeretném nevelni, ha ez érthető, nem mindig érek fel a saját ideálomig.
A környezetemben (értelmiségi emberek, általában 30 felett vállalnak gyereket) sok helyen látom, hogy a határok, a fegyelmezés régimódinak tűnik, a szülők szeretnének inkább játékosak és kedvesek lenni. Én is így kezdtem, mikor egy gyerekem volt és az csecsemő volt, akkor nagyon régimódinak tűnt a napirend, a keretek, a fegyelmezés. Aztán ahogy nőtt a gyerek, és egyre többen lettek, szép nagy hátraarcot csináltam. Ezt másokon is látom, a dackorszak vagy a tesó érkezésével szépen bevezetik a határokat, a következményeket, a rendszert. Elképzelhető olyan gyerek is, aki különösebb fegyelmezés nélkül is szépen szót fogad. De egy vadabb gyereknek szüksége van a keretekre, a szeretet folyamatos sugárzásán kívül. És akármennyire is sajnáljuk a traumái miatt, nem megengedő, ha veri mondjuk a testvérét vagy tönkretesz tárgyakat.
KedvelésKedvelés
Tegnap pont erről beszélgettünk a férjemmel (a cikk kapcsán egyébként). Őt elég szigorúan nevelték és (szerintem) viszonylag kevés szeretet kimutatással (imádják a szülei, de nem azok az érzelemkimutatós típusúak). Ő emiatt sokkal szigorúbb és következetesebb, mint én. Én tipikusan az a puszilgatós, majomszeretettel körülrajongó ember vagyok. És biztosan a gyerekkel is az lennék. Ezért (is) nagyon hasznos ez az egész blog. Még el sem kezdtük a szülőséget, de már beláttam, hogy kizárólag az én módszerem akár ártalmas is lehet.
KedvelésKedvelés
Tipikus hiba, hogy a fegyelmezést, és a játekosságot, kedvességet, szeretet-kimutatást ellentétbe állítják. A fegyelmezés az egyfajta tanítás, ami a gyerek tettére irányul, a szeretet pedig a gyerek lényére. Ezt fontos szétválasztani. (Miért kéne szeretnem azt, hogy széttört egy tányért, vagy megint megverte a kistesóját????)
Helytelen azt mondani, hogy: Rossz gyerek vagy!
Helyette inkább azt, hogy: Ezt most rosszul tetted, ezért ez és az a következmény. De akkor is nagyon szeretlek, ha rosszat csinálsz és nem fogadsz szót.
A szeretet és az elfogadás FELTÉTLEN, de a jutalom (büntetés) FELTÉTELEKHEZ, tettekhez kötött.
Az én nagyobbik fiam, egy igazi vezéralkat, nagyon vadóc, és ehhez még nagyon intelligens is. Tehát simára hülyére tudna venni minket. 🙂 Azt olvastam, hogy az ilyen gyerekekkel különösen fontos a szigorúság és a határok következetes betartatása. Ez elég nehéz, de aztán ő is örül, mikor megdicsérik, hogy milyen jól nevelt.
KedvelésKedvelés
Egyetértek. Attól, mert valaki olyan puszilgatós, hízelkedős, érzelmesen szerető nagy gesztusokkal, még állíthat fel korlátokat. Persze a korlátok betartatása nagyon nehéz, főleg, ha több gyerek van.
Mi igyekszünk nagyon következetesek lenni bizonyos dolgokban, és szigorúan, még csírájában elnyomni a durvulást (ütöm a felnőtteket, ha dühös vagyok), ordítozást (na ezt nagyon nehéz, mert folyton kiabál, vehemens természet – szerintem sosem lesz halkszavú :-)), neveletlen viselkedést (nem akarok köszönni vagy gusztustalankodok evés közben stb.). A játékok, a bútorok, a vagyontárgyak rongálása, a ruhák, a lakás szándékozott összemaszatolása, mások munkájának nem tisztelése (például a társasház takarító személyzetéé) szintén tiltó listás. Ezek most még elég jól megfoghatók, hiszen a gyerek egyke, még kicsi, van rá időnk, rá lehet szólni és még keresztül tudjuk vinni az akaratunkat stb. Anyukám szerint 3 éves korig a gyerek azt teszi, amit mondunk, utána már nem 🙂 Ha tesó van, már sokkal nehezebb, mert akkor ketten három felé szaladnak. A barátnőimen is látom, hogy az első még elég jól kordában tartható volt, a második megérkezése után egy teljesen más dimenzióba léptek, egyrészt bejött a folytonos veszekedés, másrészt amíg az egyiket rendszabályozza a másik helytelenkedik. Mondhatjuk azonban, hogy ez a gyereknevelés szépsége. Sokan nem nevelnek gyereket, csak ellátják. A játszótéren sok olyan gyerekkel találkozunk, akiket csak úgy szabadon engednek, és az energiáit a kisebbekkel szembeni agresszióban vezeti le. Senki nem szól rájuk, anyuka trécsel, vagy mobilozik az árnyékban.
KedvelésKedvelés
Akkor alighanem én vagyok említett játszótéri anyuka 😀 Nekem a játszóterezés pihenés (elvileg és szándékaim szerint, de persze soha nem jön össze), hisz a gyerekem szem előtt van ÉS más gyerekekkel játszik, végre nem én vagyok az egyetlen társasága. Ilyenkor tanulja meg, hogyan kell viselkedni társaságban, hogyan működik a közös játék, és igen, azt is, hogyan rendezzen le egy konfliktust egy másik gyerekkel. Csak legvégső esetben lépek közbe, és nagyon igyekszem a (túl)kontrolláló anyukák pillantását kerülni 😀
KedvelésKedvelés
Félreértesz. Nem azt írtam, hogy mint a kopó rohangálj a gyereked után, de véleményem szerint nem tanulja meg, hogyan kell viselkedni, ha nem szólnak rá. A közös játék vs. a rongálás, a kisebbekkel szembeni agresszió, homok szórása mások szemébe – nem ugyanaz.
KedvelésKedvelés
Egyébként engem pl. (szerintem) megfelelő mennyiségű szeretettel és viszonylag hatékony szigorral neveltek fel a szüleim. Az akkori viszonyok között késői gyerek voltam és ráadásul egyetlen lány, tehát az elkényeztetés is bőven benne volt a pakliban. A tinédzserkort is átvészeltem egy normál mértékű krízissel, gimiben romlott az átlagom, mert lázadoztam. Minél idősebb lettem, annál jobban csúsztam ki a szüleim kezei közül, és végül saját magamtól tértem arra az útra, amit belém neveltek.
És sajnos emlékszem rá milyen feleselő, lusta, bunkó tudtam lenni 14 éves korom körül.
Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a nevelés eredménye nem vész el, ott van legbelül és ha a szülő nem adja fel, kitart (még ha el is keseredik sokszor) ennek meglesz a pozitív eredménye, végkifejlete a maga idejében.
Körülöttem csak vsz szülő munkatársak vannak és volt, hogy zokogva jött be a kollegina, mert olyan csúnyán feleselt vele a kamaszodó gyereke.
KedvelésKedvelés
Mondjuk én is “feleseltem” a szüleim szerint, de ha visszagondolok, ez csupán annyi volt, hogy ellenkeztem velük, de sajnos az én véleményem nem volt legitim, pedig akár meg is beszélhettük volna ha kellőképpen komolyan vesznek. Ha innen nézzük, akkor a feleselés még mindig jobb, mint ha a gyerek reménytelenségbe süppedve vagy a tekintély előtt meghajolva már nem is próbál kommunikálni a szüleivel, titkolózik, szorong stb. Abban viszont egyetértek, hogy a nevelési befektetés előbb vagy utóbb megtérül.
KedvelésKedvelés
Szerintem örökbefogadó szülőknél gyakori hiba lehet, hogy nem elég határozottak és következetesek (mert jaj szegény gyerek, meg mert annyit vártunk, hogy végre legyen kit kényeztetni), aztán kamaszkorban gondban vannak.
Mielőtt azt gondolná valaki, hogy nagyon meg akarom mondani a tutit, ezzel én is küzdök éppen. Bár a “jaj szegény gyerek ” motívum talán nem játszik annyira nálunk, de azért elbizonytalanodtam, hogy elég határozott és következetes voltam-e. Ma megnéztem a hatodikosom angol füzetét. ….katasztrófaélmény :((((((((((
KedvelésKedvelés
Izabella, én gimnaziumi tanárként azt tudom mondani, hogy ne félj szigorúnak lenne. Gimiben azok a gyerekek tisztelik és szeretik a szüleiket, akiket szeretetteljes határozottsággal neveltek. Most hatodikban van még egy esély… de ha ez is elúszik gimiben már sokkal nehezebb lesz. Nem árt azt a füzetet gyakrabban megnézni, és rajta lenni a dolgon, hogy ne legyen katasztrófaélmény. 🙂
KedvelésKedvelés
Köszi Krisz, megpróbálom 🙂 Az a baj (illetve ez nem baj,) hogy ötödikben még kitűnő volt úgy, hogy önállóan tanult. Most nem egyszerű újra bevezetni, a “dedós” módszereket. Ha csak annyit mondok, hogy alaposabban kéne felkészülni az órára és a dolgozatra, az meg nem sokat ér 😦
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy most valami krizisen megy at…. megeri esetleg tanulni vele atmenetileg… kesobb halas lesz 🙂
KedvelésKedvelés
A gyereknevelében ez az egyik nehézség, hogy amikor az ember azt hiszi, hogy valami nagyon sínen van és megy magától, hirtelen változhatnak a dolgok. Pl. a gyerek egy új fejlődési fáziba lép vagy pedig valamilyen külső körülményre reagál. A szülőnek ezeket állandóan figyelnie kell és rugalmasan reagálni. Főleg kiskamasz korban lehet nehéz eltalálni az ellenőrzés és önállóság megfelelő fokát, úgy, hogy az segítség és támogatás legyen a gyereknek.
KedvelésKedvelés
Mindig minta tanuló voltam, de nekem is volt kiskamaszkori krízisem, amikor elkapott a lustaság és a képességeimhez viszonyítva jóval gyengébben teljesítettem. Még lógtam is a zeneiskolai szolfézsórákról, mert nem tudtam elég jól és nem volt sikerélményem (az ördögi kör). A szüleim meg megszokták, hogy önállóan tanulok. Abban az időben jól jött volna, ha néha leülnek mellém és megnézzük, hogy mivel úsztam el. Ez a nehéz a szülői létben, hogy úgy gondolja az ember, hogy valami most utira megy, de mindig észnél kell lenni, mert a dolgok változnak és ezekre folyamatosan és rugalmasan reagálni kell. Ja, és vsz gyerek vagyok 🙂
KedvelésKedvelés
Nincs véletlenül valaki, aki tud csehül az olvasók között? Fent van a neten egy film, amelynek Tereza Boucková írta a forgatókönyvét, és talán a könyv egy részét dolgozza fel, mindenesetre ahogy bele-belenéztem, sok minden arra utal. Bár aki olvasta a könyvet, be tudja így is azonosítani.
Íme a film:
http://www.ceskatelevize.cz/porady/1052860406-smradi/
KedvelésKedvelés
Kicsit off, de meg szabad kérdezni, hogy mennyi időnként van Babaköszöntő poszt? A kedvencem, olyan jó látni és olvasni a történeteket 🙂
KedvelésKedvelés
Mihelyt összegyűlik 4-5 új örökbefogadó és értesít engem 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem A kakas éve valahogy ugyanarról szól, mint Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című könyve, igaz, az egyikben örökbefogadott gyerekről van szó, míg a másikban vér szerinti fiúról, és a világ két teljesen más pontján játszódik a két történet, de mégis. Mindkettőben a bűnözővé vált gyerek kapcsán az anyák kíméletlenül őszinte, megrázó vallomásaiból ismerjük meg a történetet és ahogy próbálnak rájönni mi okozhatta a bajt. Ki a hibás, mi okozhatta a bajt, hogy elfajultak a dolgok, mitől válik szörnnyé a saját gyerekük? Gének, természet, neveltetés, a kötődés szerepe? Azért olyan nehéz, rémisztő olvasmány mindkettő, mert nincsenek válaszok, nincs meg mi a hiba, ki a hibás. Azt a megmagyarázhatatlan nyomasztó dolgot fejezik ki, hogy létezik olyan, hogy egy anya és a gyereke képtelenek szeretettel kötődni egymáshoz. És mégcsak nem is azt, hogy maga a nő képtelen anyai érzéseket kifejezni, hiszen mindkét könyvben van egy második gyerek, akiket meg igenis képesek szeretni, csak az adott bűnözővé váló gyereküket nem. Olvastam a Beszélnünk kell Kevinről könyv kapcsán az írónővel egy interjút, amiben elmondta, hogy 30 könyvkiadó utasította vissza könyve kiadását, mielőtt végre megjelenhetett. Utóbb pedig nagy példányszámban fogyott és még egy filmet is készítettek belőle. Nem véletlenül, hiszen bármennyire iszonyú vele szembenézni, mégiscsak létezik ilyen. Ahogy Andrea is írta, gonosztevő gyerekek normál, rendezett körülmények között élő nem örökbefogadott gyerekek közül is kerülnek ki szép számmal, megmagyarázhatatlan okokból.
Kézzelfogható „hibaként” A kakas évéből nekem egy dolog jött ki nagyon élesen: egyáltalán van-e esély azzal a módszerrel megregulázni egy örökbefogadott gyereket, hogyha nem javul a viselkedése, akkor arra a sorsra jut mint a bátyja, intézetbe kerül és felbontják az örökbefogadását? Mert ez a könyvben a kiinduló helyzet, hogy a legidősebb fiúval mi történt megelőzően, azt nem tudjuk, a könyv ebből a helyzetből a középső fiúval való vergődés egy évét viszi végig. Azt hiszem, hogy ezt már a tanfolyamon is tanították, hogy ez az a módszer, ami biztosan nem működik. Amúgy is az örökbefogadott gyerekekkel talán legélesebben abból jönnek a magatartási problémák, hogy nincs meg a gyerek bizalma, biztonság érzete, de maga a fenyegetettség, hogy akkor te is a bátyád sorsára jutsz, pont ellenkezőleg hat, mint a szándék és mintegy beteljesíti azt.
Én már régebben olvastam a könyvet és jól elraktam hátra a könyves polcon. Most, hogy nagy nehezen megtaláltam, anno két helyen jelöltem meg az okok keresése kapcsán. Az egyik cetli a 146. oldalon van. A részlet arról szól, hogy az anya hazamegy éhesen és fáradtan. „Benn az asztalon, a helyemen, egy tányér várt, rajta kisütött, ketchuppal meglocsolt bundás kenyér, mellette karácsonyi szalvéta és egy kis vázában virág. Ez még sohasem történt meg velem. Itthon hosszú évekig senki semmit nem készített nekem. Pedig minden vasárnap éhesen és szomjasan jövök haza a kóruspróbáról.” A vacsorával Lukás, a lopós, hazudozós fia várta, nem a kicsi jó tanuló és nem a férje, de sajnos nem jön létre a fiú közeledéséből reményteli folytatás, addigra már totál reménytelen a helyzet. De maga a leírás jól szemlélteti, hogy milyen az egész családban az egymáshoz való viszonya a családtagoknak és ha történik néhány apró kísérlet, abból sem tud már semmi kijönni.
Aztán a másik bejelölésem a 220. oldalon, amikor kiderül, hogy a fiú drogozik, megkeresi az anya a drogellenes központ elérhetőségét és ennek kapcsán felidézi, hogy miért allergiás a pszichológusokra: „A baj az, hogy soha többé nem akarom felmondani az egész hosszú legendát az életéről, nem akarok megint mindent kielemezni, boncolgatni. Allergiás vagyok a pszichológusokra. Azokkal, akikkel azóta találkoztam, amióta problémáink vannak a fiúkkal, márpedig ez jó ideje tart, egy sem volt képben. Csupa romantikus, képzelgő, naív elméletekkel, amelyeket legfeljebb egy normális, szokványos családból való gyerek enyhe magatartási zavarainál lehet alkalmazni. A mi esetünkben semmiképpen sem. Intelmeik és tanácsaik (például a bizalomról) soha nem váltak be. Csak rosszabb lett minden, mi meg Marekkel fuldokoltunk a tehetetlenség és kudarc érzésétől. Sehová sem akarok menni.”
Sehova sem akar már menni, mert úgy érzi, nincs segítség, soha senki nem tudott segíteni. Hiába tudják, hogy drogozik a gyerek, nem mennek el vele szakemberhez segítségért, tehetetlenül, reménytelenül várják a végkifejletet, ami ugyanaz lesz, mint a legnagyobb fiú esetében.
KedvelésKedvelés
Az is szakmai hiba, komoly önkontroll problémákkal küzdő gyerekekkel foglalkozóknál, ha túl nagy felelősséget és bizalmat kap egyszerre: nem tud élni vele, szeretne ugyan, de nem képes rá. Csak kicsiket szabad adni, mindenben, először ellenőrizni kell, és szép lassan növelni a mértéket, ritkítani az ellenőrzést. Pl egy 17 éves drogozásból kiszedett srácnál az anyuka nem adhatta oda a havi ebédpénzt egyben, anyukának kellett bejönni és befizetni: a srácnál nem lehetett soha annyi pénz, hogy abból visszacsábuljon drogra. Anyukának neki meg kellett venni előre a buszjegyeket, élelmet elcsomagolni neki (nem pénzt adni, hogy vegyél valamit)…stb, hogy csak nagyon kevés pénze lehessen kp-ban. Mindenben kellett rendszeresen ellenőrizgetni is. A srácnak terápiás kutyája is volt. Az örömhormonok nem elégséges szintje pl komoly gond lehet azoknál, akik könnyen elcsábulnak, pl drogra is, és amíg terápiában egy ilyen problémával küzdő ember újratanul sokmindent, lépésről lépésre lassan, addig is élnie kell, mert ez évek lehetnek: és nekik a nagyon magasan képzett, “hivatásos” terápiás kutya azzal segít, hogy ha egy bennünket szerető állatot símogatunk, akkor emelkedik az örömhormon szint, és a kötődés, az állattal való törődés, az érte vállalt felelősség is segít: sokan az állatért kibírják, de magukért már nem, hogy megálljanak a visszacsábulásoknál. (Ez a srác pl nagyon ki akart jönni a drog világából amúgy, de ez komoly segítséggel is heroikus küzdelem, neki is, és az anyukájának is). A srácnak terápiás igazolványa volt a kutyájához, és pont mint egy vakvezető kutyut, mindenhová vihette magával, órákra is beült vele a kutya, ha kellett (nagyon fegyelmezett állat volt). Nem hordta mindig magával, csak azokon a napokon-időszakokban, amikor rosszabb passzban volt, ezt akkor már neki egyedül kellett felismernie, ott tartottak a dolgok újratanulásában, de akkor ment vele a kutya mindenhová, bulikra is. A kutya etetése a srác felelőssége volt, de anyuka ellenőrizte, és ott is az volt, hogy nem kapta meg előre az állateledel árát egy hónapra, hanem csak pár napit, ha azt önállóan vette meg. Felnőtt, alkohol problémából kijövő embereknél is van ez, hogy szükségük van a kontrollnál segítségre: pl egy kis faluban dolgozik egy ilyen ember, már vagy 2 évtizede, és az a megállapodás, hogy a munkáltató hetente fizeti a bérét, nem havonta, mégpedig úgy, hogy a hét egy adott napján együtt elmennek a helyi abc-be majd a patikába és a munkáltató a bevásárlások árát rendezi a kasszánál, nem adja oda a pénzt a kezébe (ezt a rendszert például az a konkrét ember, akiről tudok: maga kérte a munkáltatójától), és ő így tud működni (de nem jár terápiára, neki ez a szint így megfelel, hogy így él, innen ő nem akar továbbfejlődni. Nyilván ez az ő ügye, de élhető az élete így is.).
KedvelésKedvelés
Bocsi, első mondat helyesen: Az is szakmai hiba, komoly önkontroll problémákkal küzdő gyerekekkel foglalkozóknál, ha túl nagy felelősséget és bizalmat kap egyszerre A GYEREK…
KedvelésKedvelés
A nálam is vendégszerepelt Fogadott Keresztanya blogját nagyon ajánlom, mert bár csak “vasárnapi szülőként”, de jó tippeket ad, hogy lehet szeretettel határokat szabni egy traumatizált és provokáló gyereknek.
http://keresztanya.blog.hu/
KedvelésKedvelés
Érdekes dolog jutott eszembe tegnap.
Nálunk a családban anyai ágon jellemző volt a melankóliára, önsajnálatra való hajlam (talán depresszióra is). Apai ágon pedig a szívós életvágy.
Mivel anyukámmal voltam bizalmasabb kapcsolatban, én is az ő vonalán indultam el érzelmileg. Már a harmincas éveim elején jártam, mikor épp egy fincsi mártírkodásba belesüppedve (és ettől már nagyon elfáradva) egyszer csak belém vágott a felismerés, hogy nekem kettő nagymamám van, ergo kettő választásom! Attól a perctől fogva mintha elsöpörték volna a “gyengeséget”. A gyengeség alatt természetesen nem azt értem, hogy az ember nem lehet soha levert, szomorú, akár kiégett, hanem inkább azt, hogy ez az állapot meddig tart, mennyire süllyedünk bele. (Átlagosan kiábrándító élethelyzetekre gondolok, nem tragikus veszteség feldolgozására pl.).
Azért fontos ez, mert itt értheti meg akár az öf szülő, hogy mekkora biztonságot és kapaszkodót ad neki a gyökerek ismerete.
És erről jutott eszembe, hogy mit fogok én mondani az öf gyerekemnek, ha hasonló helyzetbe kerül? A magam életével (amiben ő majd felnő) elég példát tudok mutatni? Vagy fennáll a veszélye annak, hogy ha megismeri a vsz családját, afféle sorszerűségre hivatkozva hagyja magát elgyengülni?
KedvelésKedvelés
Én nemrég mentem végig egy több hetes “család-elemzésen”. Nagymamáimmal kapcsolatban arra jutottam, h számomra a legfontosabb tőlük, róluk az az idő, amit együtt töltöttünk és az a sok történet, amit meséltek (mert mindketten sokat meséltek a régi időkről), illetve az az élet az a “minta” amit láttam tőlük, ahogy éltek, ahogy a dolgokhoz viszonyultak. És azt gondoltam, ha én és a családom a gyerekemnek tud ilyen élményeket adni, az jó lenne.
KedvelésKedvelés
Genetikailag bizonyára sok minden meghatározott, de a drogozás és a lopás biztosan nem. Nem olvastam a könyvet, de valószínűleg a nő van annyira intelligens, hogy nagyjából eltüntesse a nyomokat. Bár lássuk be, az elég égbekiáltó érzéketlenség és önzőség a gyerekekkel szemben, hogy képes volt megjelentetni ezt a könyvet, amikor a fiúk még nagyon fiatalok voltak. Én inkább a fiúkat kérdezném.
A pszichológusokkal (legalábbis akiket hallok-látok) szemben én is eléggé bizalmatlan vagyok, de nyilván kicsit másképp iskolázzák őket az utóbbi 20 évben, a szemlélet a tapasztalat okán sokat változott ezen a területen is, mint ahogy a Bagdy Emőkék is megkapják a magukét, remélhetőleg nem politikai, hanem szakmai okokból.
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
KedvelésKedvelés
RAD (Reactive Attachment Disorder) ami egybol eszembe jutott a fiukkal kapcsolatban.
https://en.wikipedia.org/wiki/Reactive_attachment_disorder
http://www.villagebh.com/disorders/reactive-attachment/symptoms-signs-effects
KedvelésKedvelés
Nem olvastam ezt a könyvet, csak most látok bele általad. Mindenképpen szeretném megszerezni, és a folytatást is elolvasni. Félelmetes, hihetetlen, és megdöbbentő. Bár szerintem nem a folytatásról kellene írnia, hanem az előzményekről…hiszen ez valahol elkezdődött. Lehet hogy egyik fiú húzta magával a másikat, de akkor a legkisebbet miért nem? Az 1-éves kor még nem az a nagy idő- hospitalizáció szempontjából- ez nem lehet az oka mindennek. Ilyen esetben csak nem úgy történik, hogy a gyerek 5-8-10 évesen még kedves,bújós, nagyjából szót fogad, értelme, érzelme fejlődik aztán egyszercsak 13-14évesen megváltozik, hazudik, lóg, lop, kimarad a suliból??? Mondjátok, hogy ilyen nem lehet.
KedvelésKedvelés
Van itt egy beszélgetés az írónővel: https://olvassbele.com/2011/11/23/a-kor-bezarul-beszelgetes-tereza-bouckovaval/
KedvelésKedvelés