Örökbe.hu

Egy erdélyi örökbefogadás története. Örökbefogadás meddőségi probléma nélkül, traumatikus és gyógyító szülésélmények, öt éve elhúzódó bürokratikus ügyintézés. Kovács Réka Rozália három vér szerinti és egy örökbefogadott kisfiút nevel a férjével. Azaz, az ötéves Benedeket a hivatali akadályok miatt máig nem tudták hivatalosan örökbe fogadni. Rékával beszélgettem a bizonytalanság kezeléséről, a nagycsaládos életről, és hogy miért nem szereti, ha szentnek tartják.

– Mutatkozz be, kérlek!

– Kovács Réka vagyok, négy gyermekem van. Tamás tíz és fél év éves, Péter kilencéves, Benedek ötéves, Dániel féléves. Pszichológus vagyok, pár- és családterapeuta, a marosvásárhelyi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen tanítok. Nyárádszentimrén lakunk, ez Marosvásárhelytől van harminc kilométerre, a férjem itt református lelkész. És Benedek az örökbefogadott gyermekünk.

– Eszerint nincs meddőségi gondotok, miért döntöttetek úgy, hogy örökbe fogadtok?

– Ez egy belső vágy volt, mindig is vágytam arra, hogy örökbe fogadjak. Úgy éreztem, hogy kétféleképpen lesz gyermekem, szülök és örökbe is fogadok. Teljesen egyenértékűnek érzem a kétféle gyermekvállalási módot. De ez egy folyamat volt, hogy eljutottunk ide.

Tamást császármetszéssel szültem egy romániai kórházban, ez traumatikus élmény maradt. Örök titok marad, miért kellett műtét, akkor azt mondták, hogy a szívhang csökkent. De utólag visszagondolva a kórházi helyzetre, a rám erőltetett szülési pozíciókra és az erőszakos vizsgálatokra, úgy érzem, abban a helyzetben nem is tudtam volna megszülni. Tíz órát vajúdtam, utána mondták, hogy ez császár és megkönnyebbültem, hogy ezen a tortúrán túl vagyok. Amikor Péter megfogant, azt mondták, ez kötelező császár lesz, mert nem telt el két év a két várandósság között. Ezt nem akartam, és ekkor ébredtem rá, hogy milyen méltánytalan volt a szülés. Pétert nem kórházban szültem, hanem otthon. Azaz Budapesten.

– Geréb Ágival?

– Igen, és még egy bábával és egy dúlával.

– Ez jobb élmény volt?

– Nem is összehasonlítható. Ekkor gyógyult be a császármetszés traumája, nőként, anyaként erőre kaptam, megtapasztaltam azt, hogy tudok szülni, gátmetszés, megaláztatás nélkül. Bennem az anyasággal kapcsolatban ott átfordult minden. Addig azt tudtam a gyerekvállalásról, szülésről anyámtól és a környezettől, hogy ez a nőnek a keresztje, amin át kell esni, és ez bennem átfordult az otthonszüléskor.

A gyerekek nőttek, Tamás szinte öt évig szopott. Egyszer csak egy családos listán olvastam egy levelet, hogy van egy anya, aki szülés előtt áll, és már most tudja, hogy nem tudja hazavinni a gyereket, mert nincsenek meg a körülményei, és családot keres. Aki írta, az nevelte a nőnek egy nagyobb gyerekét, aki még egyéves sem volt. Szóltam a férjemnek s valami elindult bennem. Kezdtem vágyni erre a gyerekre. Semmit sem tudtam róla, sem az anyjáról, mégis úgy éreztem, hogy talán ő az én gyerekem. A férjemmel kezdtünk az egészről gondolkodni, sokat imádkoztunk, beszélgettünk, hogy elegek vagyunk-e és ilyen hirtelen tudjuk-e vállalni. És úgy éreztük, igen. Telefonon felhívtam az anyukát, és nyíltan megkérdeztem, tényleg így gondolja, biztos mindent átgondolt, minden lehetősége kimerült. Ő azt mondta, hogy igen. Röviden annyit mondott, hogy Benedek a negyedik gyereke, az első három sincs vele, Magyarországon dolgozik, haza fog jönni szülni Csíkszeredába, de rögtön megy vissza Magyarországra. Aztán szóltunk a gyermekvédelemnél, s az nagyon jó volt, hogy a szakemberek átvették a vele való kommunikációt. Engem már ennyi is leterhelt, anyaként, két kicsi gyerekkel nem tudtam magam beleélni az ő helyzetébe, és nem is egészséges, ha ketten mi anyaként összekapaszkodunk. Ez végül csak megtörtént valamilyen szinten, amíg a szülészeten volt, mert nem voltak hozzátartozói, akikre támaszkodhat, bevihetik neki a szükséges dolgokat, de engem megviselt a helyzet, hogy egy anya arra kényszerül, hogy lemondjon a gyerekéről.

Megkérdeztem, hogy zavarja-e, ha ott leszek a szülésen. Az e-mail után tíz nappal beindult a szülés, engem felhívott az anyuka, elindultam Csíkszeredába, két órát már vezettem, és akkor szólt, hogy leállt a szülés, forduljak vissza. Visszafordultam. De mi nem ismertük egymást, még sose találkoztunk. Végül másnap délben született meg Benedek, amire nem értem oda, de ennek így kellett történnie. Visszagondolva, nekem látni egy gátmetszéses kórházi szülést katasztrófa lett volna. Másnap meglátogattuk, de sajnos a babát nem láthattuk. De az anyával tudtunk beszélgetni. Közben az anya tanácsadáson vett rész a gyermekvédelemnél, tehát még meggondolhatta magát. Kértem, hogy amíg a kórházban van, szoptassa a babát, mert én tovább nagyon szívesen szoptatnám. Öt nap után szólt, hogy az orvos ki fogja őket engedni, és menjünk a baba után.

Romániában nem legális a nyílt örökbefogadás, csak titkos örökbefogadás van, ezért pici babát senki sem tud örökbe fogadni. Évek telnek el, amíg egy gyerek örökbe adhatóvá lesz nyilvánítva, mert a rokonokat negyedíziglen megkérdezik, míg mindenki lemond a gyerekről. De mi nem egy gyereket akartunk örökbe fogadni, hanem ezt a babát, akiről nem tudtunk semmit, de kizárólag őt akartuk. Mi örökbefogadásban gondolkodtunk, de ekkor ez lehetetlen volt, ha azt mondjuk, hogy mi csak örökbe akarjuk fogadni ezt a babát, akkor hivatásos nevelőszülőkhöz került volna. Az örökbefogadás egyébként máig nem zárul le, de erről még beszélek. Végül sürgősségi gyermekelhelyezés történt, az anyuka nyilatkozott, hogy nálunk helyezi el a babát, de ez bármikor visszafordítható, ha bizonyítja mindazon feltételeket, amelyek miatt nem vihette haza a babát.

– Milyen volt a vér szerinti anya?

– A szülés napján találkoztunk, nagyon szimpatikus volt. Éreztem egy összecsengést köztünk. Azt hiszem, akkor az volt a legnagyobb baja, hogy ő sem ismeri a saját anyját. De próbáltam nem belefolyni túlságosan, a gyermekvédelemre bíztam, ott volt pszichológus, aki beszélt vele, engem nagyon megviselt. Keveset tudok róla, de én nagyon megértem. A helyében lehet, hogy én is így döntenék. Akkor értettem meg, hogy nincs rossz anya. Ő nem rossz vagy felelőtlen, csak nincsenek lehetőségei, vagy nem látja a lehetőségeit és nem tud élni vele. Nincs rossz anya, csak olyan anya van, aki magára maradt az egésszel, nincs támasza, ő maga is sérült, ő maga is anya nélkül nőtt fel.

– Az előző három gyerek hol van?

– Az első kettő a volt férjénél, a harmadik itt, Brassóban, akit örökbe fogadtak.

– Azóta nem jelentkezett?

– Joga lenne látogatni, de a gyermekvédelmen keresztül.

– Fotód van róla?

– Igen, van. A Facebookról szedtem le, hogy legyen kép róla, a kórházban nem készült róla kép csak a babáról.

– Mutatod Benedeknek?

– Nem. Beszélek róla, van is egy kis játékunk, kérdez egybe többet. De most, hogy kérdezed, meg fogom mutatni neki. A kórházi babakori képeit megmutattam neki, meséltem, tudja a szülőanya nevét… Kérdezte, hogy elviszem-e majd megismerni.

– A testvérével tartjátok a kapcsolatot?

– A gyerekek kapcsán összebarátkoztunk, családi barátok lettünk, voltunk együtt táborozni, tudatosan törekszünk a találkozásokra, egymás gyerekeinek keresztszülei lettünk. Benedek tudja, hogy ő a testvére. A többi gyereknek volt kicsit kérdés, hogy Benedeknek Ervinke vér szerinti testvér, nekik meg nem. Mondtam, hogy Benedeknek kétféle testvére van, vér szerinti és nem vér szerinti. A nagyfiaimnak nemrég derült ki, hogy Ervinke mamája nem a vér szerinti anyukája Benedeknek. Egyébként ott is van két nem vér szerinti testvér. A gyerekek kikövetkeztették, hogy ha Benedek és Ervinke testvérek, akkor a két nem vér szerinti testvércsapat is testvér.

– Ti nevelőszülők vagytok?

– Igen, kapunk havi 600 lejt, amit az állam ad néhány hónapja az elhelyezésben levő gyereket nevelő családoknak. De ez a része engem nem érdekel.

– Az anyuka visszakérheti Benedeket?

– Igen, ezt tudtuk és így mentünk bele. Az elején volt egy gyermekvédelmi döntés a sürgősségi elhelyezésről. Egy bíróság ránk ruházta a szülői jogokat, de ez még mindig visszafordítható lenne. Nekem ez nagy stresszt jelentett, az elején álmaim voltak, hogy viszik el. Nem tudtam ezzel mit kezdeni. Aztán úgy döntöttem, hogy csak a holttestemen keresztül fogják elvinni, és lett bennem egy nyugalom.  Muszáj volt valahol lezárnom magamban, hisz a gyerek ötéves, és a kötődésbe bezavarhatott volna, ha ezzel a lehetőséggel számolok, hogy elvihetik.

– De az anyuka már szülésnél világossá tette, hogy nem kéri a babát.

– Ő már a szülésnél nyilatkozott, s azóta sem érdeklődik, nem keresi. De ha a jog engedi, akkor megvan a lehetőség.

– És a családja is visszakérheti?

– Igen. Törvény szerint a nevelőszülő leghamarabb két év után indíthatja el az örökbefogadási eljárást. Ezt elindítottuk, akkor beindult a procedúra, hogy Benedek legyen örökbe adható. A gyermekvédelem ilyenkor negyedíziglen megkérdezi a rokonokat, hogy ők lemondanak-e.

– Hogy érted azt, hogy negyedíziglen? A nagyszülőket is?

– Nagybácsit, nagynénit, unokatestvéreket, sőt másodunokatestvéreket, kell egy csomó nyilatkozat. De ez változó, hogy melyik bíróság mivel elégszik meg.

Brassóban él Benedek vér szerinti testvére, annál a családnál, akik írták a levelet, ők is elhelyezésbe vették a fiúcskát és elindították az örökbefogadást. Náluk már lezárták az eljárást. De amivel a brassói bíróság megelégedett, az nálunk, Maros megyében nem elég. Nálunk kérnek az anyuka szüleitől nyilatkozatot, hogy ők sem akarják nevelni a gyereket. De az anya nem ismeri a szüleit, valahol Magyarországon élnek. A brassói bíróság megelégedett az anyuka nyilatkozatával, hogy nem ismeri a vér szerinti szüleit, nem ők nevelték. A mi esetünkben pedig a rendőrséggel kerestetik a vér szerinti nagyszülőket, hogy ők is nyilatkozzanak. Ha hívogatom a hivatalt, akkor kicsit halad az ügy, különben elfekszik, új szociális munkás jön, bele kell tanulnia, megint leáll. Fél éve szültem, egy ideig nem nyomultam, de most ismét nekifogok telefonálgatni.

Mivel nem halad az ügy, az örökbefogadást Hargita megyében folytatjuk ezután, mert a gyerek ott született, és mi is onnan származunk. Majd ott lesz egy képzés is, amire el kell járnunk, hogy örökbefogadó szülőkké legyünk nyilvánítva. A mi esetünk nem szokványos. De ezt látom az egyetlen lehetőségnek, hogy a gyerek ne dekkoljon pár évet nevelőszülőknél.

– Apja nem volt a gyereknek?

– A keresztlevélbe nem ő került, hanem a nő volt férje, akitől nem vált el még. És most a volt férj rokonait kérdezi le a gyermekvédelem negyedíziglen, akik a nőről sem akarnak hallani, nemhogy a gyerekről.

– Benedek tudja?

– Azt igen, hogy nem én szültem, és erről sokat beszélünk. A jogi procedúráról nem beszéltem vele konkrétan. Ő úgy tudja, hogy Kovács Benedek a neve, de még más van beírva a hivatalos papírokba. Mikor elindítottuk az örökbefogadást, két és fél éves volt, úgy nézett ki, hogy fél év múlva lezárul az ügy, akkor kezdett óvodába járni, ő meg kérdezgette, hogy hogy hívják. Nem gondoltuk, hogy ennyire elhúzódik.

– A másik nevét tudja?

– Igen, de ha megkérdezik, azt mondja, hogy ő Kovács Benedek. Semmi titok nincs benne, ha tudom, hogy ennyire elhúzódik, akkor nem ezt a nevet tanítom neki.

– Azt se tudja, hogy jogilag még nem száz százalékosan a tietek?

– Ezzel én sem tudok mit kezdeni. Én nem számolok azzal, hogy a gyerek visszakerülhet a biológiai szülőkhöz. Akkor ennyi évet nem tudtam volna ilyen szeretetben nevelni, szerintem ki sem bírtam volna, hogy folyamatosan rettegjek.

– Nincs egy bizonytalanság, amit Benedek megérez?

– Van némi feszültség, ezt nem lehet teljesen kizárni. De én a gyerekkel erről nem beszéltem, hogy nincs lezárulva az ügy. A családban ez nyílt dolog, a nagyobbak tudják, de most már fogok erről beszélni Benedekkel is. A lelkemben hiába próbáltam megküzdeni ezzel az évek során, és nem számolni azzal, hogy őt elvihetik. Úgy érzem, ha számolok, akkor az anyai érzéseimbe bekavart volna nagyon. Ez egy tudathasadásos állapot. Nálatok van a hat hét, amíg visszaléphet a szülőanya szülés után, az is nehéz, de öt évet hogy lehet kibírni? Már nagyon szeretném, hogy a folyamat lezáruljon, és már mi legyünk a szülei papíron is. Azt hiszem, a fotót is azért nem mutattam meg neki, mert megzavart engem is, hogy így elhúzódott a folyamat.

Arra gondoltam, hogy ha lezárul, akkor a családban megünnepeljük. Attól nem lesz jobban a gyermekem, de a lelkem mélyén ez a pici bizonytalanság megszűnik, amit teljes bizonnyal ő is érez.

– Milyen a tanfolyam, amire járnotok kell?

– Ez még nem kezdődött el, össze kell hangolni a gyerek örökbe adhatóságával. Ez a tanfolyam egy képesítés, hogy örökbe fogadhatunk, és csak egy évig érvényes.

– Tudsz valamit, mi lesz ott?

– Eddig nem hallottam jókat. Sok pszichológiai tesztet ki kell tölteni, ez a vizsgálat is egyben.

– Nem akarlak tovább stresszelni, de ha vizsgálat, akkor akár ti is megbukhattok.

– Teljesen igazad van, de ha ezekbe belegondolok, akkor bedilizek.

– Remélhetőleg a gyerek érdekét fogják nézni. Miket vizsgálnak az alkalmassághoz?

– Van pszichológiai vizsgálat, megnézik a lakást, kérnek fizetési igazolást, orvosi igazolást a szülőkről és a gyerekekről. Az óvónőtől kérnek véleményezést a gyerek fejlődéséről.

– Milyen Benedek?

– Nagyon aranyos. Nem is tudom elképzelni, hogy ne a mi gyerekünk legyen. Van bennem egy érzés, hogy ez így volt megírva. Ezért is bírom ki ezt a hosszú folyamatot. Amikor először megláttam, nagyon szépnek láttam, hatalmas szemei voltak, mikor elváltunk a vér szerinti anyukától, mellre tettem és azonnal szopott, mintha én szültem volna.

Az első hónap nehéz volt, nagyon sokat kínlódtam a tejgyarapítással. Péter még néha szopott, de nagyon ritkán, kevés tejem volt. Próbáltam szoptatni, Szoptaníttal, és sok anyától kaptunk anyatejet. Hat hónapos koráig csak anyatejet kapott. Az első hónapban keveset fejlődött, keveset nőtt. Arra gondoltam, meg kell szokjon engem is, hisz anyát váltott, családot váltott, én is kínlódtam, hogy a tejem gyarapodjon. A második hónapban nagyot ugrott, meghízott, szépen fejlődött, onnantól nagyon szépen haladt. Mosolygós, gyönyörű baba volt, mindenkit elvarázsolt a családunkban. A tágabb rokonságban sem volt örökbefogadás, az elején nem értették, hogy ha én szülhetek, akkor miért. Aztán a nagyszülők beleszerettek. Ügyesen jár óvodába, nagyon aranyos. A testvéreivel nagyon szeretik egymást, veszekednek, összekapnak, kibékülnek, puszilgatják egymást. Rengeteg örömem van benne. Nagyon élvezi, hogy most ő is bátyuska lehet, babázik a kisöccsével.

– Látsz valamit Benedeken, ami az örökbefogadás, a trauma miatt más, mint a többi gyerekedben?

– Ezen sokat gondolkodtam, meg figyelem is néha, de nem látok különbséget, annyira kedves, barátságos.

– Van négy kedves fiad? Nem ütik egymást, nem kiabálnak, nem féltékenyek?

– De, ez benne van, de mint a testvérek. Van, hogy nagyon jól játszanak, megértik egymást, aztán konfliktus van, eligazítjuk, és megy tovább az élet. Nem tudnék semmit mondani, ami azért van, mert örökbefogadott. Persze nem tudom, később hogy lesz. Biztos lesznek kérdései, lesznek nehézségek, de bízom abban, hogy lesz annyira jó a kapcsolatunk, hogy mellé tudunk állni, meg tudjuk beszélni. És ha ez megvan, akkor nem félek semmitől. Nekem, mint az édesanyjának, nagy megtiszteltetés lenne, ha mellette állhatnék, mikor a vér szerinti rokonait megkeresi. Ha szeretné, elkísérem, ha nem, nem, de szeretném ebben támogatni.

– Nagyon haladó a hozzáállásod az örökbefogadáshoz. Sokat foglalkoztál a témával?

– Mikor Benedek hozzánk került, gondolkodtam, hogy mi is ez az út. Egyrészt a szülések vezettek ide. Mikor szociális munkás szakra jártam az ezredfordulón, a szakdolgozatomat az örökbefogadásról írtam. Azóta bennem van a téma, sokat olvastam róla, a blogodat is. Mikor megérett bennem, akkor azt éreztem, hogy ez a gyerekvállalás egyik módja. Engem annyira zavar, ha ezt valaki hőstettnek titulálja. Zavar, ha azt mondják, hogy Benedek milyen jól imádkozott, hogy hozzánk kerül. Ez hülyeség.

– Én azt érzem, ha azt mondják, hogy az örökbefogadott gyerek legyen hálás, abban benne van, hogy annak a gyereknek kevesebb járt volna.

– Ennek a gyereknek az járt, amit én tudok nyújtani, mert ennek a gyereknek én kellett legyek az anyja. Van egy istenhitem, és ezek nem véletlenül történnek. Azért zavar, ha valaki felmagasztal, mert tudom, hogy a hétköznapokat megharcolom, van, amikor fáradt vagyok, ideges vagyok, nem bírom, aztán mégis bírom. Ez egy előítélet, hogy aki örökbe fogad, az nemes lelkű, és sokan nem veszik a fáradságot, hogy megnézzék, mi van mögötte. Rengeteg motivációja lehet az örökbefogadásnak.

– Pszichológusként is foglalkozol az örökbefogadással?

– A családi élet a témám, és ennek egy része az örökbefogadás. Tanítottam gyermekvédelmet a Sapientia Egyetemen.

– Hogy jött a negyedik gyerek gondolata?

– Szerettünk volna még egy gyereket. Volt egy viccesebb beszélgetésünk a nagyokkal, hogy még szeretnénk egy gyereket, megkérdeztük, szüljek egyet vagy fogadjunk még egyet örökbe. Ők azt mondták, hogy egyet szüljek és egyet fogadjak örökbe. Örülök, hogy a gyerekeim lelkében ez egyenrangú. Néha idegenek kérdezik, hogy tudom-e ugyanúgy szeretni a gyermekeimet, ezektől a kérdésektől zavarba jövök, ezek felnőtt kérdések. A gyerekeknek két nappal Benedek érkezése előtt szóltunk, hogy testvérük lesz, és teljesen természetesen kezelték, örültek neki.

– Nagy árat fizettél Benedekért ezzel az elhúzódó jogi procedúrával.

– Nem tudtam volna Benedeket megszülni, pont ilyent nem tudtam volna szülni, habár őt szívesen megszültem volna. Ő annyira maga helyett van. Minden gyerekvállalás hatalmas áldozattal jár, én nem éreztem úgy, hogy nagy árat fizettem érte.

– Kinek mondjátok el, hogy ő örökbefogadott?

– Mindenki tudja, aki minket ismer. Én nem szeretnék ebben semmifajta titkolózást.

– Miben más így örökbe fogadni, mint meddőség miatt?

– Talán abban, hogy nem indult veszteségből a történet. Ha meddőség van, azt fel kell dolgozni. Itt ilyen nem volt, de nem gondolom, hogy emiatt könnyebb. Talán abban a szempontból könnyebb volt, hogy én az anyaságomban megerősödve fogtam neki némi gyereknevelési tapasztalattal. Gyereket vállalni áldozattal, felelősségvállalással, álmatlan éjszakákkal jár így is és úgy is. A folyamat más, másként került a családunkba. Más témák is vannak. De neki is ugyanarra van szüksége, mint a vér szerint gyermekeknek.

– Romániában milyen az örökbefogadás megítélése? Mennyire tabu?

– Egyre kevésbé tabu, de kevesen vállalkoznak rá a jogi folyamat miatt. Mióta ebben a helyzetben vagyunk, sokan megkeresnek, hogy ők is szeretnének.

– Az örökbefogadást a szüléseid sorozatára illesztetted. Először jött egy traumatikus, majd egy felszabadító szülés, aztán egy kimaradt szülés…

– A kimaradt szülés is egy elem a sorban. De volt egy nagyon intenzív vajúdás, hisz tíz napunk volt, mielőtt a gyerek a családba került, mindent eldönteni, felkészülni, közben még dolgoztam. Mikor Benedek már itt, egyszer kezdtem érezni, hogy jól mennek a dolgok, és belém hasított, hogy a gyermek akkor volt kilenc hónapos.

– Milyen volt a negyedik szülés Danival?

– Katasztrofális. Otthonszülésre készültem, végül a bába, akit Magyarországról elhívtam, úgy döntött, hogy a kitolásra bemegyünk a kórházba. Fél óra múlva született meg Dániel. Azóta is iszom a levét. Nagyon traumatikus volt, úgy éreztem magam, mint egy tárgy, akin a protokollt végiggörgetik. Fel a kecskére, a két lábat szét, mindenki ordított. Nem az én ritmusom volt a meghatározó, ők akartak irányítani. Életemben nem voltam ilyen kiszolgáltatott, megalázott helyzetben, mint ott. Ha mást megkérdezek, könnyű szülésnek mondható, mert csak fél órát tartott, nem volt gátmetszésem, két órát pihentem szülés után, és saját felelősségre hazajöhettem, amit nem is szabad Romániában. De az a fél nap katasztrofális volt, ennek a feldolgozása még folyamatban van. Ezt szívesen kihagytam volna, de valamiért meg kellett tapasztalnom.

– Lesz még gyereketek?

– Ha őszinte vagyok, még szeretnék. Én úgy érzem a lelkem mélyén, hogy még lesz gyerekünk.

– Mondtad, hogy újszülöttre nincs esély Romániában. El tudnád képzelni, hogy egy idősebb gyereket fogadsz örökbe

– Igen. A gyerekek is mondták nemrég, hogy milyen vagány lenne. Bennünk nem volt olyan elhatározás, hogy csak pici babát akarunk, de a Benedekkel kapcsolatos helyzet elénk jött.