Örökbe.hu

Kosztolányi Dezső feleségének novellája

«Állástalan pincér örökbeadná hároméves, egészséges leánygyermekét úricsaládhoz, csekély végkielégítésért. Kruspér-utca 8, III. 29.»

Barabásné az ágyban hangosan olvasta a vasárnapi reggeli ujság apróhirdetését. Mellette a másik ágyban a férje már jóideje ébren volt, de ábrándjaiba merülve tovább mímelte az alvást. Most hangosan ásított, mint az, akit hirtelen fölébresztettek. Ez az ásítás egy kissé hangos és szemrehányó volt. Az asszony tudta, hogy férje nem aludt. Ő is gyakran menekült így az örömtelen valóság elől.

– Hallod? Egy állástalan pincér örökbeadná a hároméves kislányát – ismételte az asszony, saját szavaival a hirdetést. – Nézzük meg. Jó?

– Megnézhetjük éppen, – mondta az ura kelletlenül.

Már unta a sok ellentmondást ebben a kérdésben. Az asszony az utóbbi időben egyre azon nyargalt, hogy vegyenek örökbe egy kisleányt. Barabás nem egészen helyeselte ezt a heves kívánságot. Ő kitünően megvolt gyermek nélkül is. Reggelente bement hivatalába, az állami zálogházba. Szerette ezt a munkáját. Szórakoztatta őt. Barátai is voltak. Ezekkel eljárt estente sörözni. Hosszan öltözködött, rendbetartotta a holmiját, élénkszínű nyakkendőket viselt, sok kölnivizet locsolt magára. Olykor egy-egy nővel is összekozmásodott, de csak óvatosan, nehogy zavar, vagy kényelmetlenség támadjon belőle. Gyakran nézték nőtlennek, ifjú agglegénynek. Ennek örült. Járása könnyű volt, ruganyos, ő maga izmos és karcsú. Kis fekete, nyírott bajúszára különös gondot fordított.

Emma, a felesége, az utóbbi években hiába küzdött a hízás ellen. Különösen a keblei duzzadtak nagyra. Túlságosan vékony lábszárán szinte félelmesen himbálódzott puha teste. Az orvos hormonokat rendelt neki, mert mint mondta, negyven évvel a belső szekréciós mirígyek nem működnek már elég jól. De a hormonok is csak éppen hogy meggátolták a további rohamos vastagodást. Idősebb is volt két évvel az uránál, akihez mint fiatal özvegyasszony ment hozzá tizenöt évvel ezelőtt. Gyermeke az első urától sem volt s a másodiktól sem. Eleinte ő se sokat törődött vele, később azonban mindenfélét megpróbált, hátha mégis lehetne egy. Egyszer már akart is lenni, de nem birta kihordani. Akkor nagybeteg lett, műtétet is hajtottak végre rajta, azóta lemondott arról, hogy neki magának gyereke legyen.

– Most felöltözünk, megreggelizünk, elmegyünk a Bazilikába és utána arra sétálunk.

Lassan, ütemesen, pedánsan sorolta föl ezeket a teendőket, mintha cselédjének adna sorjában elvégzendő munkákra utasítást.

Barabás csak a száját vonogatta némán. Valami homályos bűntudat mindig meggátolta abban, hogy a saját akaratát kereken érvényesítse. Inkább alattomban igyekezett kicsúszni az ilyenféle rendelkezések alól, ügyesen, megfoghatatlanul, mint az angolna. Ma azonban vasárnap volt. Ilyenkor nehéz valamit kitalálni. Megadta magát. Nyögve nyujtózkodott nehányat, aztán lassan öltözködni kezdett. Emma már bekenőcsözött arccal, rózsás-fekete selyempongyolában fésülködött a jávorfakeretes hármas tükör előtt. A cselédlány terítette a reggeliző asztalt az ebédlőben.

Barabásék három szoba, előszobás lakásában már ilyenkor korareggel is a gyermektelen otthonok tisztasága ragyogott. A bútorok olyanok voltak s úgy voltak elrendezve, mint bútorraktárak mintaszobáiban. Ezeket a bútorokat még az asszony hozta a házhoz első házasságából s azóta mákszemnyi elváltozás sem történt rajtuk. A tizennyolc évvel ezelőtti «legdivatosabb» bútorok voltak ezek. Szinte pontosan le lehetett róluk olvasni az évszámot, amelyben készültek, akár a jegygyűrűk vastagságából meg lehet állapítani az egybekelés idejét.

A jávorfa hálószoba mellett, a fényezett, diófaborításos ebédlőben borvörös pamlag állott, ferdén, telerakosgatva sohasem használt, hímzett és festett díszpárnákkal. A párnákat Emma hímezte, festette. Fejtől a legdíszesebb párna tövében egy szépen felöltöztetett, florentinkalapos francia baba ült mereven. Emma egyik kislánykori babája. De baba ült a zöld ripsz szalon valamennyi zsöllyéjében, csinosan, mindig egyformán, illedelmesen. Rózsaszín főkötős, szőkefonatos Lencsi baba, selyemviganós, gyöngypártás matyóbaba, ijesztően hosszúkezű, hosszúlábú, baljós német bár-baba. Ezeket már asszonykorában szerezte Emma. Mindegyik baba kezében egy-egy színes villanykörtét tartott s ezeket egyszerre lehetett meggyujtani valamennyit, mint a karácsonyfa villanygyertyáit. Emma a sötét szobában gyakran szórakozott azzal, hogy kivilágította bábúit. Barátnői, ismerősei, a házban lakó szomszédnői, akik olykor valamilyen alkalommal bejöttek hozzá, gyakran mondogatták: «Milyen kár, hogy nincs itt egy kislány.» «Hogy örülne ezeknek a szép babáknak.» «Hogy elférne itt egy-két gyermek, ebben a szép lakásban. » «Az Isten ott nem ád, ahol legjobban kellene.»

– Az urad is többet ülne itthon, nem mászkálna el örökké hazulról – mondta neki így-úgy egyik-másik szabadszájúbb barátnője.

Emma ilyenkor sóhajtott, a vállát vonta s csak ennyit mondott:

– Talán igazad van. Erre már én is sokat gondoltam.

Azt nem mondta, hogy csakis erre gondolt és mindig erre gondolt.

Ragyogott a szeptembervégi napfény, amikor Emma kilépett a Bazilikából. Lement a lépcsőkön. A férje még mindig hajadonfőtt lépegetett utána, ünnepélyesen. Lenn, a lépcső alján Emma megállt, jobbra-balra tekintgetett, kicsit gondolkozott, majd döntő elhatározással a Ferenc József-híd irányába indult, Budára, a Kruspér-utcába. A férje engedelmesen követte, mintha ez az út az iménti szertartás természetes folytatása volna, amelyet nem illik és nem szokás megszakítani.

A Kruspér-utca 8. számú házban mindenekelőtt a lakók névjegyzékét nézték meg a kapualjban. III. emelet 29. Ledninszky József pincér – olvasta Barabás. Ő sokkal magasabb volt, hamarább megtalálta a nevet a fakult névjegytáblán.

Emma a házmesteri lakásba ment be. Kérdezősködni akart, hogy miféle népek is ezek a Ledninszkyék, de a házmesterné a név hallatára olyan sértő hanggal mondta ki: «harmadik emelet 29», hogy eleget lehetett érteni belőle. Felvonó nem járt a házban, gyalog mentek a harmadik emeletre. Barabás könnyen ugrált fölfelé a lépcsőkön, nehány lépcsőfokkal mindig előbbre volt, de aztán vissza-visszament a feleségéhez. A feszes cipőjében, feszes fűzőjében, feszes ruhájában, feszes bőrében lihegett és fulladozott. A kalapja a homlokát szorította, néhány újonnan készült hamisfoga az ínyét, jegygyűrűje a kövér kis ujját, bőrkesztyűje a kezét, még a karóráját is súlyosnak és terhesnek érezte a csuklóján. Gondosan rizsporozott fehér arcbőre kivörösödött és kifényesedett a melegtől, hóna alatt jókora körben nedvesre izzadt barna selyemruhája. Gondosan fésült, mahagonivörösre festett hajában megnyúlt a belésütött hullám s az arcába csapzott.

Csupa szegényember lakott ebben a szürkefalú, olcsón épült házban, már az első emeleten is. Polgári bérpaloták közvetlen szomszédságában, nem is a kültelken szinte meglepte őket ez az általános szegénység. Köröskörül járták az egész hosszú folyosót a harmadik emeleten, minden számot megnéztek, akkor látták, hogy a 29-es közvetlenül a lépcsőház mellett van, ott, ahol feljöttek. Emma bekopogott az apró kockákkal üvegezett, málladozó ajtón. A vörös perkál függöny föllibbent belülről. Egy barna férfi kandikált keresztül az üvegen. A következő pillanatban sarkig kitárúlt az ajtó s az imént kikandikáló férfi, alázatos hajlongások közt tessékelte be Barabást és a feleségét. Ő volt a pincér.

Olyan kicsi volt az előszoba, hogy hárman alig fértek el benne. A háttérben két zárt ajtó barnállott egymás mellett, balról keskenyke gőzös konyhába lehetett látni. Jobbra nyilt a kétablakos lakószoba. Ebben a szobában meglepően rendes volt a bútorzat. A hátsó falnál két, csaknem vadonatúj ágy állott, a két ágy előtt egy díván, az oldalfalaknál egy-egy szekrény. Volt azonkívül a szobában egy fehér gyermekágy, egy gyermekkocsi, egy varrógép, egy faragott asztalka és három bőrszék.

Emma arra gondolt, miért adnak örökbe gyermeket olyanok, akiknek ilyen rendesen bebútorozott lakásuk van. Aztán az jutott eszébe, hogy vajjon ebben a zsúfolt szobában hogy nyitják ki a szekrényeket?

Bemenni egyáltalán nem lehetett. Az előszobában maradtak. A nyitott ajtón keresztül látni lehetett, hogy a díványon egy szőke, ragadós hajú fiatalember fekszik közönyösen, gallérnélküli kék nappali ingben, vörös vatta-paplan alatt. Az ágyakban egy 14-15 éves, kócos, csinos lány, két fiú, 8-12 évesek, meg egy őszbajúszú férfi hevert, nyakig betakarózva dunyhákkal. A gyerekek összesúgtak. Az üres gyermekágyban s a kocsiban gyanús színű ruhadarabokon gyermektestek még meleg lenyomata látszott. Most Barabásék háta megett nagyon sovány, foghíjas asszony jelent meg a konyhaajtóban, karján 8-9 hónapos gyermekkel, a szoknyájába pedig egy háromesztendősnek látszó maszatos kislány kapaszkodott mind a két kezével. Barabásék a kislány felé fordultak és sokáig nézték. A kislány is nézett föl rájuk félig nyitott szájjal, beárnyékolt, fényes-kék szemével.

Szép gyerek volt, fitos orrú, babaarcú. Sötétszőke haja ezer rengő selyemgyűrűbe csavarodott a fején. Álla közepén gödröcske volt. Kurta ingében úgy állt ott, mint valami angyali szőke cigánypurdé. Túlságosan is szép volt. Családi folyóiratok címképének is beillett volna. Emmának úgy rémlett, mintha ezt a gyereket régesrég ismerné valahonnan. Szinte idegesítette ez a gondolat. Végül is megnyugodott abban a multakat megszépítő homályos érzésben, hogy ő maga, amikor kicsi volt, ilyenféle lehetett, mint ez a kislány.

– Köszönj szépen a nagyságos asszonynak és a nagyságos úrnak, Ibolyka – sürgette a kislányt a barna férfi.

Amint lehajolt a gyermekhez, Emma orra előtt savanyú, izzadt, lázas szag csapódott föl a hajából, nyakából, ruhájából és a szájából. Emma behúnyta a szemét és hátra feszítette a nyakát.

– Ke-zét-csó-ko-lom – kiáltotta minden meggyőződés nélkül, óvodában tanított, szótagoló hangossággal a kislány.

Egyetlen megjegyzés, egyetlen kérdés sem hangzott el, de kölcsönösen tudták, hogy miről van szó és egész magatartásukkal, apró mozdulataikkal már valóságos alkudozás indult meg közöttük.

– Ide nézzenek az urak, micsoda gyönyörű kislány ez. – És milyen okos, hogy tud köszönni. – Szép kis világban élünk. – Előbb majd megnézzük, hova adjuk. – Csak pénzt lássunk minél előbb, pénzt lássunk. – Lóversenyre akarok menni. – Csak nyernék a lóversenyen, dehogy adnám oda. – Kellett a fenének nekem ez az öt gyerek. – Az apám is itt van, munka nélkül, meg a feleségem öccse, állástalan borbély. – Vigyék már, vigyék innen ezt a kislányt. – Ingyen is odaadom, – közölte némán a pincér. – Csak vigyék.

– Lóverseny – gondolta Emma és Barabás is. Meg ezt: – Nagy felelősség egy gyereket örökbe fogadni. – Különösen lányt. – Ki tudja, mi lesz belőle? – Aztán élnek a szülei is. – És már hároméves elmúlt. – Emlékezni fog apjára-anyjára. – Ki tudja milyen rossz ösztönöket hoz magával ilyen környezetből. – És vajjon nem fognak-e zsarolni a szülők?

Ez az utolsó gondolat szóban is kikívánkozott Barabásból.

– De kérem, látogatni nem lehet a gyereket, amennyiben… – mondta befejezetlenül.

– Dehogy, szó sincs róla, tudjuk mi azt, kérem szépen, nem is akarjuk – tiltakozott egyszerre az apa és az anya.

– Különben is sok mindent meg kell még beszélni, el kell intézni. Az ügyvéddel, az árvaszékkel. Nem olyan egyszerű ez a dolog. Majd tárgyalunk a részletekről és megbeszéljük otthon a feleségemmel is, – mondta Barabás és indulni készült.

Emma folyton a kislányt nézte. Le nem vette róla a tekintetét. A gyermek állta a nézést, az előkelőbb osztályúak iránti leplezett ellenségeskedéssel, bűvös kicsiségének hetyke biztonságával.

Emma most kinyitotta a táskáját s kivett belőle egy kis meztelen celluloid babát s a kislány felé nyújtotta. A kislány gépies önzéssel nyúlt a baba után.

– Egy méltósága is kérte már az Ibolykát – szólalt meg most a foghíjas, sovány pincérné, – meg egy fűszeres innen az utcából.

A pincér megijedt, hátha ez a beszéd elriasztja az urakat és hirtelen széles nyájassággal arra kérte őket, hogy méltóztassanak helyet parancsolni, ha csak egy percre is. Ügyes mozdulattal hirtelenül két széket emelt ki a szobából. Az egyik szék két hátsó lába a konyhába került.

– Megköszönted már a szép babát a nagyságos asszonynak, Ibolyka? – kérdezte az asszony, aki érezte, hogy előbbi megjegyzését jóvá kell tennie.

A kislány a melléhez szorított babával közvetlenül Barabás széke előtt állt s most hirtelenül a férfi öléhez támaszkodott. Ezzel a mozdulattal köszönte meg Barabásnak az Emmától kapott babát. A meleg gyermeki test egy pillanatra andalító érzéseket keltett Barabásban. Szerette volna ölbe kapni ezt a tündéri kislányt és elrohanni vele, vinni haza máris. Nem moccant, nehogy megtörje a varázst.

Emma most hirtelen fölugrott. Közben a fiatal lány, a két gyerek meg az öregember felkeltek az ágyból, zajosan jártak-keltek a szobában, meg-megjelentek néha az ajtó keretében. Csak a szőke fiatalember maradt fekve nyugodtan a helyén, a díványon.

Barabás is fölállt, de a kislányt még egyre szorította magához. Ebben a pillanatban már ő is hitte, hogy ez a kislány az övé volt mindig, kezdettől fogva.

– Tessék elhinni, – mondta most meglepő egyszerűen a pincér – ha nem nagyon muszájna, nem adnám oda semennyiért. Falura megyünk, a feleségem szüleihez. Nem vihetünk ennyi apró gyereket. Azok is szegény emberek. A nagyobbik lányom egy pékségben kapott állást, a két fiú is itt marad egyenlőre. – Így mondta – egyenlőre.

Pillanatnyi csönd támadt. Barabás megzavarodott ettől az őszinte hangtól.

– Jaj, de szép gyűrű – kiáltotta most Ibolyka, hangosan a nagy csöndbe, Barabás egyik ujját szorongatva.

– Majd neked is lesz. – Mondta zavarodottan Babarás.

– Ha jó leszel, – tette hozzá Emma.

Mindenki mosolygott, kényszeredetten.

A kisgyerek a sovány asszony karján nyüglődni kezdett.

– Hát kérem, majd a holnapi nap folyamán eljövök és mint mondtam, megtesszük a szükséges lépéseket, amennyiben semmi törvényes akadálya sem lesz – nyögte a megkövült, szabályosan-hivatalos szöveget Barabás és félfordulattal kinyitotta az ajtót. A kislány még egyre szorongatta a gyűrűsujját.

– Szervusz, Ibolyka, eljövök majd, jó lesz? – szabadította ki ujját a kislány kezéből.

– Köszönj szépen, Ibolyka – mondta az apa s az anya nyájaskodva.

– Köszönöm szépen – kiáltotta Ibolyka gépiesen, mert hamarjában nem tudta, hogy köszönnie kell-e, vagy meg kell-e köszönnie valamit.

Nevettek. A két fiú, benn a szobában hangosan röhögött.

– Mondd szépen, kezét csókolom – tanította a kislányt az apa ismét hamisan-édeskés hanglejtéssel.

– Kezét csókolom – szótagolta Ibolyka.

Barabásék már künn voltak.

– Kezét csókolom, kezét csókolom – hangzott utánuk több szájból.

*

Barabásék szótlanul mentek le a lépcsőn s csak mielőtt villamosra szálltak volna, akkor mondta Emma:

– Szép gyerek.

Többet nem is beszéltek róla.

Ebédután Barabás, amikor a felesége aludt, fölszólította ügyvéd barátját a lakásán és hosszan tárgyalt vele erről az ügyről.

Este Emma asszony többször kivilágította a babákat.

– Kár, hogy nem árva – mondta vacsora után, minden átmenet nélkül, hangosan gondolkozva, de aztán elszégyelte magát és hozzátette: – vagy lelenc.

Barabás nem felelt, de arra ő is gondolt már, hogy kár, hogy nem árva vagy lelenc.

Másnap Barabás, amikor kijött a hivatalból, a Belvároson ment hazafelé. Több ízben azon kapta magát rajta, hogy gyermekruha-, gyermekcipő- vagy játékosbolt előtt ácsorog s maga sem tudja, hogy mit is néz voltaképpen. Máskor legfeljebb azért állt meg, hogy egy nyakkendőt szemügyre vegyen, vagy sajátmagát a tükörablakban.

Egy üzletbe be is ment s megkérdezte, mennyibe kerül egy pár lakkcipő egy hároméves kislánynak. Egészen elámult, milyen kevésbe. De nem vásárolt, zavartan kiment a boltból.

A felesége odahaza azzal fogadta, hogy nézze, milyen édes kis ruhákat és cipőt vásárolt, még egy pár pirinyó, fehér bőrkesztyűt is, hároméves kislánynak valót. Még játéknak is jó, ha nem is veszik örökbe azt a kislányt.

Barabás minduntalan megnézte, kézbevette az apróságokat.

Furcsán mosolygott.

Emma is egész nap érzékeny hangulatban volt. A szeme minduntalan könnybelábadt.

– Majd én viszem el neki a holmikat – mondta Barabás. – Te ne igen járj föl hozzájuk. Leverő környezet. Ebédután amugyis elmegyek az ügyvédhez, akkor fölszaladok egy percre.

Emma maga szeretett volna fölmenni, de ebben az érzelmes lelkiállapotban nem tudott olyan makacsul ellentmondani, mint egyébkor. Csalódottan egyezett bele, hogy az ura vigye el mindazt, amit ő vásárolt.

Barabás ebédután hosszan tárgyalt az ügyvéddel. Mindent részletesen megbeszélt vele. Az ügyvéd biztosította, hogy miután semmiféle akadály nincs, ha a felek az árvaszék előtt együttesen megjelennek, két héten belül nyélbeüthetik az egész ügyet. Majd ő megsürgeti az igazságügyi tanácsnál, ahová jóváhagyás végett küldik az iratokat.

Az ügyvédtől egyenesen Ledninszkyékhez ment Barabás, Ibolyka, amikor meglátta őt, szó nélkül átölelte a térdét. Barabás eliberakta a ruhácskákat és a cipőt, meg egy doboz rózsaszín selyemszalaggal átkötött csokoládécukorkát is, amit ő vásárolt. A kislány mohón mindent birtokába vett.

Egész életében megszokta, hogy ő is, a szülei is mindent idegenektől kapjanak. Rongyokat és selyemholmit, ételmaradékot és finom cukorkát. Nem először kapott már efféle jót, s a szépségének kijáró magátólértetődéssel fogadta.

Barabás kijelentette, hogyha felöltöztetnék Ibolykát, szívesen elvinné egy órácskára sétálni. A feketén lobogó nyurga pincérnek átadta az ügyvédje címét, hogy keresse fel őt.

A pincér olyanféle játékos kíváncsisággal nézte meg a fölírt címet, mint ahogy egy kezébenyomott lóversenytipet nézne, vagy az éppen nekiosztott kártyát a szerencsejátékban. Kabátja zsebébe csúsztatta a névjegyet.

Barabás egy cukrászdába vezette Ibolykát Pesten s egy óra mulva gépkocsin vitte haza. A kislány úgy ült mellette az ülésen, mintha világéletében kocsin járt volna. Amikor Barabás fölvezette a szépen felöltöztetett gyermeket a harmadik emeletre, már sötétedett. A konyhában egy csupasz kis villanykörte fényénél valami paradicsomosat főzött a pincér felesége. A többiek sötétben ültek a szobában.

Barabásnak összeszorult a szíve, amikor Ibolykát otthagyta.

Otthon a felesége, borogatással a fején, ágyban fekve fogadta. Egész délután fájt a feje Emmának. Nem mondta, de rosszul esett neki, hogy az ura magáhozragadta az intézkedést. Úgy érezte, hogy háttérbeszorították, félrelökték. Annyira fájt a feje, hogy a világosságot sem birta. Sötét szobában feküdt. A vacsorához sem kelt föl.

Harmadnap reggelén Barabás nem ment be a hivatalába. Fogadott egy nagy gépkocsit, átment a Kruspér-utcába, fölpakolta a Ledninszky-házaspárt Ibolykával együtt, aztán visszament a feleségéért.

Emma, amikor beült a kocsiba, rettentően belevágta fejét az ajtóba. Azt hitte, menten elájul. De nem lett semmi baja, mindössze egy kis dudorodás keletkezett a fejebúbján. Rosszul érezte magát, de nem akarata mutatni a pincérék előtt. Az egész úton egy szót sem szólt egyikőjük sem. A hangulat nagyon kínos volt, még Ibolyka is csak feszengett hátul Barabásék között. A pincér a soffőr mellett ült, felesége benn, az egyik kisülésen. Ledninszky feketébe öltözött s az asszony is csipkeblúzt öltött magára.

Az ügyvéd már várta őket az árvaszéken. Ott jegyzőkönyvet vettek fel az örökbefogadásról. Érzelmes szavak hangzottak el, nemes, emberbaráti szívekről. Emma olyasmit érzett, mint fiatal lány korában, amikor néha szemérmetlen szavakat súgtak a fülébe az utcán, vagy kilógott a fűzőzsinórja és figyelmeztették rá.

Ibolykát is megkérdezték, akarja-e apukájának Barabás Tibor urat, anyukájának Barabás Tiborné, Gavera Emmát.

Ibolyka erre a kérdésre azt felelte, hogy van neki egy szép babája meg mackója is és babakocsija is. Egy nagyságos úrtól kapta.

Vissza már gyalog mentek. Az árvaszék kapujában elköszöntek egymástól. Ibolykát Ledninszkyék vitték haza, mert Barabás úgy döntött, – az ügyvéd tanácsára – hogy amíg a felsőbb hatóság jóvá nem hagyja az örökbefogadás tényét, a gyermek csak maradjon a szüleinél. Hátha valamely oknál fogva füstbemegy az egész, akkor legalább nem származhat belőle semmiféle bonyodalom. Délután átment a Kruspér-utcába. Ibolyka maszatos volt és sírt. Anyja nem akarta ráadni az új ruhát, azért sírt. Barabásnak úgy rémlett, mintha Ledninszkyék kissé ellenségesen bánnának a gyermekkel. Őt is egészen hidegen fogadták.

Emma a vacsoránál nagyon ünnepélyes volt. Minduntalan mondani akart valamit, de elnyelte. Végül is nagynehezen kibökte, hogy ő kezd félni ettől az örökbefogadástól és nem bánná, ha vissza lehetne csinálni. Ez a pincérnépség neki sehogysem tetszik. Raffinált banda és a kislány is már pont olyan raffináltnak látszik, mint az apja.

Barabás magából kikelve kiabált, hogy ne csináljon belőle senki bolondot. Eddig nem hagyta őt élni egy gyerekért, most meg egyszerre neki nem kell. És hogy most már nem lehet visszatáncolni. És hogy Emma a romlott, ha egy hároméves gyermekről azt tételezi föl, hogy az romlott.

Emma csak nézte az urát. Ilyen izgatottnak még nem látta. Ettől még jobban elkeseredett. Tisztán érezte, hogy most már az ura a cselekvő fél ebben az ügyben, hogy most már ő az, akinek a gyerek kell, mindenáron, még a béke árán is. Tehetetlen volt ezzel a nagy kívánsággal szemben.

Tíz napig egy árva szó sem esett közöttük Ibolykáról. Emma ezalatt egyetlenegyszer sem világította ki a babáit s az utcán, ha szórakozottságból megállt valami gyermekruhakirakat előtt, bosszúsan sietett odébb. Feszültségek érződtek minden szaván, minden mozdulatán. Tüntetően orvosságokat vett be a férje előtt, mérte a lázát, nagyokat, fájdalmasakat sóhajtott.

Barabás nem igen látszott ügyet vetni a felesége kedélyállapotára. Mostanában még kevesebb időt töltött odahaza, mint egyébkor.

A tizedik napon egy órával későbben jött az ebédhez, mint máskor és kézenfogva magával hozta Ibolykát is.

Úgy robbant be ez a fiatal élet a homályos lakásba, mint valami fényes-éles, arany napsugár. Emma lehunyta előtte a szemét. A kislány pogány bájjal vette birtokába az egész házat, új apját, aki máris engedelmes, boldog szolgájául szegődött. Hemperegtek ketten a szőnyegen, sikongtak, ugráltak a pamlagon, a zsöllyéken, a párnákon. Emma feszes babái szanaszét hevertek a földön. Emma sápadtan, szótlanul rakosgatta vissza őket a helyére. Ő nem tudott résztvenni ebben a játékban. A kislány is idegenül tekintett rá. Olykor nagyságos asszonynak szólította őt néha nagyságos anyukának. Estefelé már teljes diadalában parancsokat is osztogatott neki. Barabás egész délután nem ment el hazulról. Emmának örülnie kellett volna ennek, de nem örült. Makacsul csak arra gondolt, hogy az ő kedvéért sohasem maradt otthon. Rosszkedvű volt. Kényszeredetten viselkedett, végül is ingerültté vált és minduntalan beléjük kötött. Folyton rendre intette férjét és a gyermeket. Ezzel azonban csak még inkább cinkosokká tette őket. Ellenfeleivé. A helyzet az első napon kialakult. A kisleány ösztönösen élvezte titkos diadalát. Emma meg volt alázva, le volt igázva.

Este Ibolyka a túlfeszített játéktól, a sok új benyomástól korán elálmosodott. Nyafogni kezdett és Barabáshoz bújt Emma elől. Emma ölébe akarta venni, hogy végre birtokába vegye arra a rövid időre, amíg levetkőzteti és lefekteti az ebédlőben vetett pamlagra, imádkoztatja és elaltatja, de a gyermek ebben az ellenőrzés nélküli, álmos és felzaklatott állapotában, Emma érintésére kitépte magát, Barabás ölébe bujt s onnan Emma felé fordulva, kis öklét rázva, ezt kiabálta:

– Ez menjen el, ez ne maradjon itt, ez a csúnya néni.

Barabás erre a nem várt gyermeki kitörésre hangosan elnevette magát, ölébe kapta a kislányt és össze-vissza csókolta.

Emma néhány pillanatig falfehéren állt előttük, aztán szó nélkül megfordult és bement a hálószobába.

Hallotta még, hogy a férje gügyögve ezt mondja a gyermeknek:

– Na látod, elment a csúnya néni, most aztán feküdj le szépen és alukálj.

Emma a hálószobában pár pillanatig meredten, minden tagjában megfeszítve állt, aztán kétségbeesetten, üvöltő, sipoló sírással borult arccal, keresztben a két vetetlen ágyra.

Nyugat, 1935