Örökbe.hu

Kisrigók-nagyinterjú! Három idősebb testvér örökbefogadása, nehéz előtörténettel. Oláh-Paulon Viktória, és férje, László három gyereket nevelnek, Alexandra nyolcéves, Csaba hat és fél, Dzsenifer öt és fél. A három gyerek vér szerinti testvér, a két idősebbet másfél éve, a legkisebbet fél éve vették magukhoz.  Anyaságról, önismeretről, a mentálisan nehéz gyerekkel szembeni elvárásokról beszélgettem Vikivel, és hogy miben segítene a pénz a hétköznapokban.

Mióta akartatok gyereket?

Én mindig akartam, már húszévesen is. Lacival négy éve vagyunk együtt, és szinte azonnal úgy döntöttünk, hogy gyereket akarunk, és fogadjunk örökbe. Mindkettőnknek volt egy-egy korábbi házassága, amiben nem született gyerekünk. Az első férjemmel négy évig voltunk házasok, végigmentem hat lombikon, de utáltam ezt az időszakot, könnyen lehet, hogy ezért nem sikerültek. Láttam, hogy születnek így gyerekek, és azt érvényesnek tekintettem. De amíg ültem a procedúrában, elég sok időm volt gondolkodni, és sose tudtam elhinni, hogy ebből nekem gyerekem lesz. Az örökbefogadást mindig sokkal természetesebbnek tartottam. Vannak gyerekek, akik akarnak szülőket, és szülők, akik akarnak gyerekeket, csak össze kell találkozniuk. Az összes lombikom sikertelen volt, és egyre mélyebbre kerültem. Szomorú időszak, nem szeretek gondolni rá. A volt férjem pedig nagyon félt az örökbefogadástól. Tulajdonképpen ez még most is nagyon félelmetes neki, pedig nagyon szereti a gyerekeinket, ő a család legjobb barátja, a gyerekeknek amolyan nagybácsi.

A kudarcra ment rá a kapcsolatotok?

Talán. A lombikra is, és arra is, hogy az örökbefogadásban nem tudtunk közös nevezőre jutni. Pedig ő nagyon nyitott ember. Félt a gyerekneveléstől is, de vér szerinti gyerek érkezésében az emberek éreznek valami sorsszerűséget, amibe bele tudod engedni magad. Az örökbefogadásban több a döntés, oda kell menni, alá kell írni, és még sokszor nyilatkozni kell, hogy akarod. Egyébként a lombikhoz is szinte illetlenül fiatal voltam 29 évesen, és az örökbefogadáshoz is 36 évesen, noha Laci már 45 éves elmúlt a jelentkezéskor.

Mindent gyorsan csináltál, mégis elment az idő.

Kiszámolva, Szandra és Csaba is a lombikos időszak alatt született. Én tényleg akkor akartam gyereket.

Bátor dolog egyszerre három, idősebb gyereket vállalni, nem?

Nagyon nehezen is kaptunk alkalmasságot. A Tegyesz alkalmasnak javasolt minket, de a gyámhivatal élt a törvényes jogával, és ezt felülvizsgálták.

Miért?

A férjem édesapja öngyilkos lett, az én anyukám pedig alkoholista volt gyerekkoromban. Egy rettenetesen megalázó procedúrán mentünk át. Egy idős igazságügyi pszichológus szakértő öt órán át vizsgált minket, az összes pszichológiai tesztet kitöltöttük. Végül készült egy hosszú szakvélemény rólunk, ami nem tudta bejósolni, hogy probléma lesz velünk.

A három gyerek volt a probléma, vagy hogy egyáltalán alkalmasak vagytok-e?

Ezt nem mondták meg.

Miért akartatok három gyereket egyszerre?

Én mindig több gyereket akartam, de először kettőt kértünk. Az első kérelem kettőre szólt. Közben megtudtuk a konkrét testvérek létezését, és átírattuk a kérelmet, ez sem tetszett a gyámhivatal vezetőjének.

Szandrával és Csabával előzőleg ősszel ismerkedett egy házaspár, ám ez megszakadt. A Tegyesz nem talált másik szülőket, a párban pedig élt a történet, és megkeresték a szakszolgálatot, hogy megpróbálnák újra. A Tegyeszben itt nem volt egyetértés, hogy ezt engedjék-e, végül a házaspár újra barátkozhatott, hazavitték, és az első hétvége után visszavitték a gyerekeket.

Ez volt márciusban, akkor már zajlott a mi vizsgálatunk. Ekkor találkozott a férjem egy szakmai programon a Tegyesz egyik vezetőjével, akit jól ismert, és aki elmesélte, hogy most hozott vissza egy testvérpárt az örökbefogadóktól. Nagyon le volt törve, főleg, hogy személyesen fontos volt neki a történet, ő ismerte a gyerekek vér szerinti anyját is, nehéz látni, ahogy megismétlődik egy történet, a következő generáció gyermekkora is tragikus. A gyerekek előzőleg nem is ismerték egymást. Mindhárom gyerek a vér szerinti családtagoknál élt hároméves korig, külön-külön helyen, elhanyagolva, bántalmazva, onnan kiemelték és más-más helyekre vitték őket. Csaba és Szandra öt és hat évesen lettek örökbe adhatók, akkor ismertették össze őket. A sikertelen örökbefogadás után Szandrát már nem vitték vissza a nevelőcsaládba, Csaba csecsemőotthonába került, de azt már kinőtték. Dzseni pedig akkor még nem volt örökbefogadható. Ezt a vezető elmesélte a férjemnek, a férjem pedig megemlítette, hogy mi épp határozatra várunk, és szívesen fogadunk nagy gyereket is, de ez nem nyomulás volt, csak válasz a Mi újság veletek? kérdésre. Akkor a vezető megkérdezte, hogy egy ilyen nehéz történettel is meg tudnánk birkózni. A férjem felhívott, és én rávágtam, hogy aha. És innentől őket az én gyerekemnek tekinttettem.

Miért gondoltad, hogy meg fogsz tudni birkózni velük?

Nagyon vágytam gyerekre. És vágytam erre a sorsszerűségre. Ezt a véletlent, hogy a férjem találkozott az ismerőssel, hogy épp akkor határozatra várunk, sorsszerűnek éreztem, hasonlóan egy vér szerinti gyerekhez. Én az örökbefogadás során utáltam kitölteni az igénybejelentő lapot, tökéletesen biztos voltam benne, hogy az első gyerek, akivel megkeresnek, az lesz a mi gyerekünk, még ha kétfejű is. Mi alapján válogassak, mi alapján mondjak nemet? Az első beszélgetésen közöltem a Tegyeszben, hogy mi nullától 99 éves korig elfogadunk gyereket, de persze mondták, hogy azt nem lehet. Végül először hatéves kort kötöttünk ki, aztán felemeltük nyolcra, hogy Szandra beleférjen. Az idősebb gyerekek el vannak veszejtve a rendszerben.

Mindenki tesz kikötéseket. Mi például kikötöttük, hogy értelmi fogyatékos gyereket nem szeretnénk.

Ezt mi is kikötöttük, és most van egy mentálisan nehéz harmadik gyerekünk.

Dzsenit mióta nem látogatták?

Soha, de a többieket se. Hároméves kora óta élt a nevelőszülőknél.

Miért csak most lett örökbe adható?

Nem tudom. Ahogyan azt sem lehet tudni, Szandra és Csaba miért ilyen sokára lett. Dzseninek nem volt gyerekvédelmi gyámja sem. Mikor unszolásunkra elindult végre a folyamat, akkor is több, mint egy évbe telt. Nem találták a levél tértivevényét, amiben a szülőanyát tájékoztatták, hogy hol van a gyereke. Tehát nem róható fel neki, hogy nem látogatta. Nyilván, ha akarta volna, megtudta volna, hogy hol a gyereke. Akkor újra kézbesítették és megint kivárták a fél évet. Aztán a következő fél év alatt meg is csinálták a határozatát. Úgy, hogy mi egy évig mindenhol kilincseltünk, pártállástól függetlenül mentünk mindenkihez, már mindenki utált minket, és senki sem értette, hogy ezért az öt éves elmúlt cigány kislányért miért küzdünk ennyire. A nevelőanyának többször mondták, hogy Dzseni már ott fog ragadni. Mikor nyáron hazavittük, fél évig még mindig nem volt örökbe adható, idén januárban fogadtuk végül hivatalosan örökbe. Ha nem verjük az asztalt, ott ragadt volna.

Egyértelmű volt, hogy Dzsenit is vállaljátok, a mentális és bürokratikus nehézségek ellenére is?

Igen, és rá is úgy mondtunk igent, akkor nem is tudtunk róla semmit. Sokan megkérdezték, hogy fog beférni az életünkbe a harmadik gyerek, a lakásunk is kicsi, kétszobás, és azt is láthatja bárki, hogy fáradtak vagyunk. Ha megkerestek volna bármilyen más gyerekkel, akkor nemet mondok rá, akkor is, ha azt mondják, hogy holnap megeszik a farkasok. Mi most nem fogadtunk volna örökbe harmadik gyereket, ha nem a Dzseni az. Az viszont a rendszer esetlegessége, hogy Szandra és Csaba lettek összeismertetve, és ők lettek örökbe adhatók hamarabb. Lehetett volna, hogy a kicsiket kapjuk előbb. Ha Dzsenire nemet mondok, az olyan, mintha Szandrára vagy Csabára mondanék nemet. Elképzelhetetlen. Ez nem olyan volt, mint azt eldönteni, hogy védekezzünk-e, hanem hogy elvetessem-e a megfogant gyerekem, bár tegyem hozzá, nincs erkölcsi ítéletem az abortusszal szemben, csak számomra elképzelhetetlen.

És ha előkerül még egy testvér?

Az megint más, de mi róluk, mint háromról tudtunk kezdettől. Én három gyerekre mondtam igent akkor. De nagyon jó kis pszeudóikrek ők most, nagyon együtt vannak.

Említetted, hogy Dzseni mentálisan nehéz. Mi van vele?

Dzseni nagyon el volt hanyagolva, háromévesen szinte csecsemői létformában került el a nevelőszülőhöz, nem tudott még járni, beszélni. A nevelőanya nagyon szerette, jól gondozta. Ettől Dzseni összeszedte magát, de lett egy olyan stratégiája, hogy könnyű, kedves babának kell maradni, akit ellátnak, gondoznak. Erre rá is játszik. Sok mindent már megtanult, de ha nem velem vagy Lacival van, akkor úgy csinál, mintha nem tudná. Az óvodában elhitette, hogy ő nem tud felöltözni egyedül, pedig tud. Még nem jelentkezik benne az önállóságra törekvés.

Volt dackorszaka?

Valószínű, hogy nem esett még át ezen. Emögött van egy tudattalan stratégia is, de ezt megpróbálom leépíteni. Ennek a gyereknek akkor adok lehetőséget a társadalom teljes jogú tagjává válni, ha megcsinálja azt, amire képes. Lehet, hogy nem lesz képes leérettségizni, de egy teljes értékű felnőtt életet tud élni, önellátó lesz, semmi olyan hátránya nincs, ami ne tenné őt erre alkalmassá. Pillanatnyilag az akarata nem teszi őt erre képessé, de ezt el fogjuk érni nála. Meséltem a Tegyesz pszichológusainak is, akik erre azt mondták, hogy most az a fontos, hogy nagyon jó legyen a kapcsolatunk, ha azt akarja, vegyem ölbe, ringassam, legyen ő egy kisbaba. Nem értek ezzel egyet. Dzseni az utolsó órában van az öt és fél évével. Ha nem támasztok felé elvárásokat, hogy tud egyedül öltözni, tud szerepjátékot játszani, lépcsőn járni, hanem hordozókendőbe kötöm a húszkilós, tanköteles korú gyerekemet, azzal nem segítek neki. Ő ezt megkapta a nevelőszülőnél, ott baba lehetett, és most is megkapja a tág családban, mert ővele a legkönnyebb, simogat, bújik, egy kedves gyerek, de nem bírja az elvárásokat. Nehezen éli meg, ha elvárásokat támasztok, de aztán megcsinálja, és büszke rá, ha felhúzta egyedül a cipzárt. De nem fogok most kisebb elvárásokkal lenni felé, még ha az pillanatnyilag jobb érzés is lenne neki.

Nem elég, hogy elvitted a szerető nevelőszülőtől, de még folyamatosan stresszeled kabáthúzással, cipőfűzéssel. Ő hogy éli ezt meg?

Látja, hogy a másik két gyerekre is megvannak ezek az elvárások, nemcsak őt sanyargatom, és kezd hozzájuk felnőni. Nagy léptekkel halad. Megjelent benne az igény, hogy megcsinálja azt, amit Szandra és Csaba is, és ez húzza előre. Meg akar nekem felelni. Hidd el, nem arról van szó, hogy nem tudom elfogadni, hogy fogyatékos a gyerekem, hanem látom, hogy megvan benne a lehetőség. Most azt próbálom erősíteni, hogy ő ügyes, és meg tudja csinálni mindazt, amit a kortársai.

Nincs értelmi fogyatékossága?

Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy nincs, az óvodában is ezt mondták, a szakértői bizottságnál még nem voltunk. Jár alapozó terápiára, ez nagyon kifárasztja, de sokat fejlődik. Most figyeltem meg, hogy már ugrik és elkezdett váltott lábbal járni a lépcsőn. Ő is érzékeli ezt a változást és büszke magára.

Két és fél éves szint…

De ezekben haladunk, hónapok alatt megtesz fél éveket. Van egy idegrendszeri lemaradása, és a világot azért fogadja be nehezen, mert még a járás, egyszerű mozgások is leterhelik. Meg az új élmények, persze, kicsit le van fagyva. De haladunk. Fogynak a fura kérdései a világról. Egyszer két idős nénit kislánynak nézett, el kellett magyarázni, hogy ők nem kislányok. Egyébként láttunk egy szakvéleményt a Tegyesznél, ahol Dzseninek azonnali mozgás- és beszédfejlesztést írtak elő három évesen, de nem kapott semmit. Sikertörténet a Dzseni, csak nagyon nehéz. Nem kizárt, hogy eljutunk a normál iskoláig. Nem lesz könnyű tanuló, és lehet, hogy nyolcévesen megy iskolába, de az is lehet, hogy ha túljut ezeken a gátjain, akkor meg fog lódulni. De ettől még kétségbeesek, hogy nem tud egy mondókát megjegyezni. Szandra sokkal jobb fejlesztője Dzseninek, mint én, mert ő minden elvárás nélkül tanítja, én csak elvárásokkal tudom tanítani. Szandrát és Csabát természetes módon tudja utánozni, míg eddig a nevelőcsaládban élő problémás gyerekek utánzásával nem sokra ment.

Volt korábban tapasztalatod gyereknevelésben?

Dolgoztam fogyatékos fiatalokkal és felnőttekkel, akik sok tekintetben gyerekmódon viszonyulnak a világhoz. A nővéreim gyerekeit láttam felnőni, vigyáztam sokat egy babára, volt némi tapasztalatom. Mindig azt hittem, hogy értek a gyerekneveléshez, de ez most megdőlni látszik.

Miben volt más a saját gyerekeid érkezése?

Azt éreztem, hogy borzasztó nagy a tét. Ha elszúrok valamit délelőtt, ha nem reagálok elég türelmesen, annak meglesz délután a büntetése.

De napi 24 órában nehéz türelmesen reagálni.

Valószínűleg ez az én tapasztalatlanságom, hogy ezen fennakadok, nem kéne ezen tipródni.

Ha valamit rosszul csinálsz, tisztázod utána a gyerekekkel?

Igen, tisztázom. És szólok előre is, ha nagyon fáradt, türelmetlen vagyok.

Meghatja őket?

Nem, de én szóltam. Legalább ne tűnjek annyira bolondnak. Vannak mondatok, amelyeket örökbefogadóként nem szabad kimondani, mégis kimondtam.

Mi ez a mondat?

A két nagy gyerek rettenetesen válogatós, Csaba egyszer nagyon látványosan nem evett már napok óta, főztem neki valamit, amit előzőleg megevett, de abban is csak turkált. Akkor rászóltam: Állj fel az asztaltól, főzzenek neked inkább a gyerekotthonban! Tudom, hogy ilyet nem mondunk. Utólag nem is értem, min akadtam ki ennyire.

A gyerek mit szólt?

Semmit, elment legózni, megúszta az ebédet, nem foglalkozott vele. Bocsánatot is kértem tőle, de nem igazán értette, miért.

Egy ilyen tankönyvi nagy hibát követtem el, és persze sok apróságot. Egyszer Dzseninek próbáltam valamit megtanítani, de sehogy se ment be, nem haladtunk, és ő aranyosan nézett, simogatott. Én meg azt mondtam: Dzseni, nem cukinak kéne lenni, hanem okosnak. Ez nyilván nem az örökbefogadással, hanem az én elvárásaimmal függ össze. Pár hét múlva vacsoránál Dzseni váratlanul rájött, hogy ha három valami van a tányérján, és egyet megevett, akkor kettő marad, ezt eddig nem tudta. Emlékszem, ahogy döbbenten néztük, a nagyok is, mert ők is rájöttek, hogy Dzseninél ez nem stimmel. Csaba meg is kérdezte, hogy Dzseni ezt honnan tudja. Dzseni meg rávágta: okosnak kell lenni, és nevetett is hozzá. Szóval valahova elrakta. A felnőttkori nagy hosszú terápiákban majd biztos ez is előjön, hogy anyámnak csak az okosság volt fontos.

Nincs a gyerekekkel semmi baj, csak nekem nincs elég türelmem, túl hangosak, tele van a lakás. Én szeretem néha a csendet, és eddig, ha igényem volt rá, a felnőtt társaimnak megmondhattam. Ebből sose volt konfliktus. Valószínűleg nekem az átlagnál nagyobb az egyedüllét-vágyam. A gyerekeknél előfordul, hogy megkérem, hogy jöjjenek le az ölemből, menjenek egy kicsit távolabb. Tudom, hogy nem lenne szabad elzavarni az örökbefogadott gyerekeimet az ölemből, ha erre van igényük, de ha nem zavarom el, akkor meg frusztrálódom. Könnyebb egyébként három, kábé egykorú gyereket bezavarni a szobájukba, mert ők akkor játszanak, birkóznak egymással, egy gyereket nehezebb lenne. Nem sérülnek ettől nagyon (ebben bízom), de gonosz dolog mégis. Ezt nem annyira tudtam magamról. Tudtam, hogy van egyedüllétre, magányra igényem, de nem gondoltam, hogy ez az anyaságomban is jelentkezik. Korábban azt képzeltem, hogy majd óvodába sem járatom a gyerekeket, és én tanítom itthon, mindenre.

És egy napsütötte réten szaladgáltok egész nap?

Igen, esőben is. És nem tudom a gyerekeimet tanítani, rettentően türelmetlen vagyok, még cipőt kötni sem tudtam megtanítani őket. Tudok velük játszani, de nem tudok tanítani. Csaba az első fél évben logopédiára járt, kapott házi feladatot. Ültünk itt a konyhában, és nem értette, mi a feladat, én lassan veszítettem el az eszemet, botránnyá fajult, többet nem is vettük elő a logopédia feladatokat. Azt hittem, hogy kerek önismerettel rendelkezem, de úgy tűnik, az anyaság és önismeret külön dolog. Illetve, az volt az illúzióm, hogy bizonyos sebzettségeim az anyaságon kívül maradnak. Ez hülyeség. Pont olyan anya vagyok, mint amilyen ember. De az örökbefogadó szülőnek sokkal nagyobb a frusztrációja, hogy ezek tönkretett gyerekkorú gyerekek, és most már mindent jól kell csinálni.

Másfél éve sokat csalódsz magadban?

Sokat megdöbbenek. Most már elmúlt az az illúzióm, hogy másmilyen anya vagyok, mint amilyen ember, azóta könnyebb, mert kevésbé vitázom magammal.

Ki alkalmas három testvér örökbefogadására?

Bárki, aki szeretné, de nagyon kevesen szeretnék. Aki el tudja magát képzelni ebben a helyzetben.

A házasságotokra hogy hatott a három gyerek?

Nehéz dolog. De ez nem lepett meg, ezt tudtam, hogy állandó megoldó anya-apa üzemmódba kerülünk, és mint férfi és nő kevés energiánk lesz. A spontaneitás teljesen elvész, nem akkor szerelmeskedem a férjemmel, amikor kedvem támad, mert akkor gyerekeim vannak, s amikor meg ráérek, akkor vagy fáradt vagyok, vagy valamilyen gyereknevelési problémán kattogunk, ami nagyon nem szexi. Korán lefekszenek a gyerekek, de esténként projektmegbeszéléseket tartunk. De ezen nem vagyok hajlandó most aggódni. Nincs rossz hangulat, de keveset vagyunk együtt.

Szoktátok másra bízni a gyerekeket?

Tudom, hogy egy örökbefogadott gyereket évekig ne altassunk máshol, de nem tudom megvalósítani. Mindhárom gyerek aludt már a nagymamánál, szánom-bánom, valóban semmilyen szakmai ajánlás nem támogatja. Hogy a mélyben lett-e ebből baj, azt nem tudom, de jól érezték magukat, és nekünk is nagy dolog volt ez a néhány nap.  Nehezen bízzuk másra, hülyét csinálnak mindenki másból. Szívesen mennék színházba a férjemmel, de az pont az esti fektetés idején van, más nem tudja őket lefektetni. Ezért elmegyünk esténként külön, ez jó kikapcsolódás, de nem közös program.

Van rá mód, hogy egy gyerekkel tölts időt?

Szandrával igen, mikor viszem-hozom őt az iskolából. Dzsenivel próbálok alkalmakat teremteni. Csaba keveset kap ebből, de ő folyton Szandrával akar lenni. Később lehet, hogy egy-egy napra kiveszem Dzsenit az óvodából, de egyelőre meg kell szoknia a ritmust, mert akkor minden reggel sírna, hogy nem akar menni. A nevelőanya mesélte, hogy nagyon nehéz volt vinni, de szerintem ez is egy játszma volt köztük, ebbe mi nem mentünk bele.

Mekkora anyagi terhelés a három gyerek?

Jó lenne több pénz. Nem a luxushoz, nem a zenélő pónihoz, hanem hogy a hétköznapokat jól megcsinálhassam. Reggel fél 8-ra mennek a kicsik oviba, mert el kell vinnem Szandrát iskolába. Ha megfizethetnék valakit, aki vigyázna a gyerekekre reggel, jót játszhatnának, és 9-re mennének oviba. De erre nincs pénz. Csomó mindent lehetne logisztikailag jobban csinálni, amitől ők is jobban éreznék magukat, de nem tudom megoldani.

Most hétvégén Pécsre utaztunk, Lacinak ott volt dolga. Az első dolog, amire rájöttem, hogy családok nem vonatoznak. Dolgozó, tanuló emberek ülnek a vonaton, és én, aki egész úton csitítom a három gyereket. Pedig nem is hangosak, de ahhoz képest igen, hogy emberek olvasnak, laptopoznak vagy alszanak. Egymást is bepörgetik, ha az egyik elkezd ugrálni, azonnal bepörgetik a másik kettőt. Míg Laci dolgozott, elmentünk a Zsolnay-negyedbe, ahol sok érdekes program volt, de mind pénzbe került. Ha erre van tizenpárezer forintod, akkor be tudsz menni kerámiát festeni, bábszínházba, kakaózni, venni kézműves cukorkát, és el lehet jól tölteni a gyerekekkel az időt. De ha ki van számolva a családi kassza, akkor ez nem fér bele. Én ezt nem tudtam. Volt egy romantikus elképzelésem, azt hittem, nem gond, hogy nincs sok pénzünk, de a hétköznapokon lehetne vele könnyíteni. Meg színházba járni velük sokat, meg fejlesztésekre, terápiába járni. Egyébként nagyon sok holmit kapunk, gyerekruhákat másoktól. Megtanultam elfogadni, örülök neki.

A gyerekek miatt nem dolgozol most?

Igen. Most azt tervezem, ha mind iskolás lesz, az már stabilabb idő, és akkor addig tudok valamit csinálni. Most annyira kuszák a napok, és kevés az energiám, még így is, hogy nem dolgozom. Én nem tudtam, hogy a gyerekekkel ennyi kötelező feladat van egy napban, egy héten. Annyi mindent el kell érnem nálunk, hogy menjünk, hogy eljussunk a bőrgyógyászhoz, a felmérésekre, fejlesztésekre. Ijesztő, de sokat gondolok arra, hogy ha pár évvel idősebbek lesznek, és a napi nehézségek megszűnnek, akkor könnyebb lesz. De nyilván az másképp lesz nehéz.

Meddig fogod írni a blogot?

Még maximum egy évig. Ezt nem lehet tovább írni. Szandra már nyolcéves lesz, róla már nem sokáig írhatok. És vannak részletek, amiket nem írhatok le, bár érthetőbbé tenné a történetüket, de ezzel nem találkozhatnak egy blogban.

Ők olvassák?

Tudnak róla. De nem érdekli őket különösebben. De kamaszkorukban ezt már sokkal intimebben fogják kezelni, nyilván Csaba akkor már nem meséli el mindenkinek, hogy „minket egy cigány néni szült”, amit ma akkor is elmond, ha valaki a villamoson megdicséri, hogy de szépek vagytok. Egy év még van benne, Dzseni beilleszkedését még jó leírni, és jó lehet olvasni is. Ha kisebbek lennének, írnám tovább. Meglepett, hogy ennyien szeretik, és nem is tapasztaltam negatív hozzászólást.

Érte bármilyen negatív megjegyzés a cigányság kapcsán a gyerekeket?

Nem. Szandra és Dzseni is hoz valamit a nevelőcsaládból, hogy ezzel valami baj van. Szandra most már a mi hatásunkra elhitte, hogy ez nem baj. Nyilván majd egyszer ezt is el kell mondanunk, milyen nehézségekkel jár ez. Dzseni még tiltakozik. Szandrával könnyebb volt, mert verbálisan jól boldogult, el tudta mondani, mi volt a gond a cigányokkal a nevelőcsalád falujában, hogy az ott lakó család mindig koszos volt, de ezt meg lehetett beszélni. De Dzseni még nem tudja megmondani, mi vele a baja, csak baj van vele. Szerencsés, hogy Szandra ezzel most békén van, mert rá fogják leghamarabb rámondani, még akkor is, ha a Waldorfba jár. Hamarosan beszélnünk kell majd az előítéletekről is vele. Nagyobb gyerekek örökbefogadásnál ezek a nehézségek is hamar eljönnek, nincs sok időnk addig.