„Mindenki csak a gyereket akarta, nekem nem segített senki”

Általános

Beszélgetés egy örökbeadóval, aki megbánta a döntését. Tímea már közel két évtizede mondott le kislányáról, ám nem tud továbblépni, azóta is foglalkoztatja a gyerek sorsa, sokáig megpróbálta vissza is vonni az örökbeadást. Felkavaró interjú következik. Tímea vállalta saját nevét, a fotók is őt ábrázolják, a gyerekek nevét megváltoztattam.

– Hogy lettél terhes?

– Huszonhat éves voltam, Amerikában éltem épp és bulizgattam össze-vissza, becsúszott a baba. El akartam vetetni, de nem sikerült, már 12 héten túl voltam, mikor észrevettem. Emlékszem, hogy ki volt a nemzőapa, nem is volt túl jó élmény. De mire tudatosult bennem a terhesség, már itthon voltam, nem kerestem meg az apát. Akkor azt gondoltam, hogy megszülöm, szeretem a gyerekeket, jól kijövök velük, bébiszitterkedtem is korábban. De a saját gyerek nem olyan, nem összehasonlítható a bébiszitterkedéssel, ezt nem tudtam.

Egyedül voltam, de sikerült lakást találni, egy barátnőm lakásában lakhattunk rezsiért, volt egy kis tartalékom is. Aztán megszületett Klára,  nagy teher volt, szinte sokkoló. Nem számítottam az éjszakázásra, hogy sír a gyerek folyton. Küzdöttem, kértem anyukámat, hogy segítsen, nem segített. Kéthónapos korában én vittem be az intézetbe, fizikailag is megterhelő volt az éjszakázás, az egyedüllét, a kilátástalanság.


– Kaptál valamilyen segítséget?

– Az intézetbe bejártam látogatni, ott is analizáltak, hogy döntsem el, mit akarok. Volt pszichológus, de nem nyújtott igazi segítséget, nekem kellett az egészet felvállalni.

– Hogy kerültek képbe az örökbefogadók?

– Felhívtam egy alapítványt, mert valaki a kezembe adta a telefonszámukat. Ők kiadták a címemet egy házaspárnak, akik írtak egy szívhez szóló levelet, hogy hadd vehessék magukhoz a babát, akár nevelőszülőként is. Kezdetben nagyon barátságosak voltak, azt ígérték, látogathatom a babát, aztán mikor elkerült a gyerek, a második hívás után mondták, hogy ne hívogassam őket. De már a kórházban jött egy orvosnő, hogy van egy család, akiknek kell a gyerek, adjam oda nekik. Mindenki csak a gyereket akarta, nem nekem akart segíteni. Néha már olyan érzésem volt, mintha egy gyerekpiacon lennék, ahol mindenki egy jó vételt akar nyélbe ütni.

– Mikor mondtál le Kláráról?

– Három hónaposan adtam örökbe. Addig az intézetbe minden nap mentem hozzá, de ez is baj volt, nem örültek nekem. Vittem fel az anyatejet, és láttam, hogy kiöntik a csapba, de engem hülyére vettek, hogy milyen jó, hogy hozom. A gyerek magába fordult, sebes volt az arca, nem volt személyes kötődése senkihez. Láttam, hogy nincs jó helyen. Össze kellett volna szedni magamat, és kihozni onnan. Ehelyett a családot hívtam, ők feljöttek, megnézték a kislányt. Bementünk a hivatalba, a gyámügyes javasolta, hogy a férfi írjon apasági nyilatkozatot, és hétvégén már ki is lehet hozni a gyereket. Később ellenem indult büntetőeljárás, mindenki azt mondta, hogy én találtam ki ezt a trükköt.

– Értetted, mit jelent az örökbeadás?

– Nem fogtam fel, nem mérlegeltem, olvasatlanul írtam alá a papírokat. Úgy gondoltam, hogy az anyai státuszom megmarad és tiszteletben marad. Nagyon figyelmetlen voltam és zavart, és ezt teljes mértékben kihasználták.

– A gyámügyes elmondta, hogy mivel jár ez?

– Nem, még ki is küldött a szobából.

– Anyukád mit szólt?

– Nem segített, az ő ridegsége fájt és fáj a legjobban.

– Mi történt, miután elvitték Klárát?

– Nagyon-nagyon hiányzott, sírtam. Pár hónap alatt kicsit sikerült megnyugodnom, magamra figyelni, lefogytam, tornáztam. Elnyomtam magamban az egészet, gondoltam, jó helye van a gyereknek. Aztán megismerkedtem a férjemmel, aki egy gazdag svájci férfi volt és nagyon szép kapcsolat volt, kiszedett engem a nyomortanyáról szinte a szó szoros értelmében. Az eszmélés ezután következett, mikor megvolt a támogatás, a segítség, akkor ébredtem rá, mit vesztettem. A férjem támogatott, hogy szerezzük vissza Klárát. Egyéves volt a gyerek, mikor elmentünk ügyvéddel a családhoz. Hétéves koráig pereskedtem, rengeteget költöttünk ügyvédekre. Akkor lezárult, sikertelenül, és nem volt helye több fellebbezésnek.

– Gondoltál arra, hogy hat egy több éves per és bizonytalanság a másik családra, a lányodra?

– Biztos nem volt könnyű nekik, de úgy éreztem, az örökbeadás egy tévedés volt, én vagyok az anyja.

– Mire hivatkozva pereltetek?

– Arra hivatkoztam, hogy nem voltam akkor beszámítható, igazságügyi orvosszakértővel dolgoztunk együtt, magánindítványt nyújtottunk be. Van ennek alapja, mert az akkori kétségbeesett állapotomban nem gondoltam át, hogy mit csinálok. Egyébként Emmával, a másik kislányommal kapcsolatban sem működik sajnos minden rendesen. Hiszek abban, hogy mindenek megvan az oka, a sorszerűségben is, és hogy én indikálom ezeket a dolgokat.

10623526_537665243067728_6110540417193697940_o

– Közös gyereket nem akartatok a férjeddel?

– Én mindig Klárit sirattam, ő meg támogatott, hogy visszakapjuk a gyereket. Igen, szerettünk volna, próbálkoztunk is, de nem sikerült. Gondolom, azért is, mert túl depresszív voltam a kislányom miatt. Aztán mi elváltunk. Nekem volt egy abortuszom is később, egy rosszindulatú fiútól, szemétkedett, bolond voltam, elvetettem a kisbabát, akkor 33 éves voltam. Abba belehaltam. Aztán megismerkedtem egy férfival, böjtöltem, bio és vega módon étkeztem, és 38 évesen köszöntött be végre a kisbaba. Sajnos ez a szerelem is megromlott, sokat veszekedtünk, egy se veled, se nélküled kapcsolatba szorultam az apával, a gyámügy is rám szállt Emma miatt.

– Miért?

– Elmaradott lett a mozgásban, 10 hónaposan még nem evett, nem mászott, ezt arra vezették vissza, hogy vega vagyok, nem kap elég táplálékot az anyatejjel. Szakítottunk, és meggondolatlanul ismét beleegyeztem, hogy az apánál legyen a gyerek, bár az apa azt ígérte, nem szakít el a gyermekemtől, mégis megtette. De Emmáért küzdök, amennyire bírok, és nem mondok le róla.

– Látod a kislányt?

– Itt lakik a közelben, kéthetente hétvégén láthatom. Régebben annyit voltam vele, amennyit akartam, de most már nagyon szemét a pasi. A második gyermekemmel viszonylag megvolt az anya-gyerek kötődés.

– A fejlődése rendbe jött?

– Nem teljesen, kis beszédproblémája van, továbbra is le van maradva valamennyire, meg a lelkének is baja van. Múltkor teljesen feketére festett egy rajzlapot és azt mondta, ez apa. Az apja szerintem veri néha, csak nem tudom bebizonyítani, nőzik, cipeli a gyereket magával. Megy a gyerekelhelyezési per most is.

– Van valaki melletted, akire számíthatsz?

– A volt férjem mellettem állt, amíg együtt voltunk. Most neki köszönhetem, hogy van hol laknom, ő segített egy szintre felemelni. A válás sajnos haragos volt, és most már nem annyira jó a kapcsolatunk.  Most nincs senkim, nincs barátom, kicsit kaotikus az életem. A kislányom a barátom. Van egy kutyánk és egy cicánk Emmával közösen. Én gondozom őket, és ha nagy ritkán nálam van a lányom, nagyokat hancúroznak, tulajdonképpen a kislány miatt vettem, már mondogatja, hogy ő állatorvos lesz, imádja őket és szépen is bánik velük, megtanítottam rá. Párom nincsen, munkát is keresek. Kivagyok néha, de vannak jobb időszakok is. Korábban ingatlanoztam, akkor kerestem egy nagyobb összeget, de van, mikor hamar elszórom a pénzt. Legalább lakásom van, meg két ép lábam, amivel járok. Emmával is vannak szép pillanatok.

– Pszichológusnál voltál?

– Jártam soknál. Egy bizonyos szintig volt, ami segített, de az utóbbi időben már inkább hátráltattak.

– Mit tudsz Kláráról?

– A hat évig tartó per alatt próbáltunk egyezkedni, akkor egyszer megengedték 17 hónapos korában, hogy lássam. Aztán már csak ügyvéden keresztül kommunikáltuk. Egyszer felhívott az örökbefogadó anya, és elmondta, hogy 12- 13 évesen mondták el Klárának, hogy örökbe fogadták, és nagyon rosszul érintette, romlottak a tanulmányi eredményei.

Pár éve meg akartam találni. Facebook-hadjáratot indítottam, hogy megtaláljam a gyereket. Végül találtam egy fotót róla, és három napig nem ismertem fel, olyan régen láttam. Háromévesen láttam utoljára, és nehéz volt a 16 éves lányomat felismerni. Már írtam neki a Facebookon, most legalább nem rak tiltóra, az is valami. Legalább láttam a szalagavatós képeit.

– Tudod, hogy neked nincs jogod keresni őt?

– Nincs jogom, de hogyne keresném. Lehet, hogy elmegyek a ballagására.

– Én ezt nem tartom jó ötletnek, nem fog örülni…

– Szíve joga utálni engem. Írtam neki egy levelet, hogy szép vagy. Nem válaszolt.

– Nem félsz, hogy ártasz neki, felzaklatja, főleg az érzékeny kamaszkorban?

– Ezért jobb lett volna, ha a szülők küldenek képet, és az ígéretükhöz híven engedték volna, hogy valamennyire tartsam a kapcsolatot az örökbeadás után is a picivel. Akkor nem kényszerülnék erre. Erről szóban megállapodtunk, de nem lett betartva.

– Mi segített volna neked annak idején?

– Nekem erősebbnek lett volna lennem. Ha egy jótündér meghallgatja a kívánságomat, akkor anyukám segített volna, és jobban igyekeztem volna mint anya is, több erőm lett volna. Ha egyszer nekem lesz unokám, könyörögni fogok, hogy hadd segítsek, anyu nem ezt tette, elutasított. De ma már nem így csinálnám, mint akkor. Ma már nem mondanék le a gyerekről. Ez olyan, mint ha a szőnyeg alá söpri az ember a koszt. Van egy anya, van egy gyerek, van egy feladat. Azért nehéz, hogy megoldjuk. De az anyaságot nem lehet kiradírozni. Ha valaki örökbe fogad egy gyereket, akkor is tartani kellene a kapcsolatot az anyával. Meggondolatlan döntés volt. Én írtam alá, nem tudtam, mivel jár, de nem tudtam volna gondoskodni az akkori idegállapotomban a gyerekről, még magamról is nehezen. Az apasági után nem kellett volna aláírni az örökbeadást, nevelje, mint apa, én mentem volna látogatni, aztán ha rendeződött az életem, visszavettem volna.

– Azzal nem teszel jót a gyereknek, ha ide-oda pakolod…

– Én anya vagyok, küzdenem kell a gyerekért. Tudom, az se volt szerencsés, hogy az ismerőseinek írtam a Facebookon, hogy az örökbeadott gyerekemet keresem. Jobb lett volna csak csendben megnézni a fényképet, csak nem találtam meg. Máshogy kellett volna, ebben tényleg hibáztam, nagyon megsértődött Klára, rosszul jött ki neki, megtudták az osztálytársai. Naiv vagyok, azt hittem, megtalál, és örül nekem. De nem örült, és nekem ez az ellenséges magatartás rosszul esik.

10711001_370353699798884_5460380494282496794_n

– De a szülő nem keresheti az örökbeadott gyerekét. Csak ő kereshet téged, már ha akar…

– Csak foglalkoztat, hogy mi van vele, és ez egyre rosszabb. Nem tudom kitörölni az emlékeimből. Hibáztam, hogy lemondtam a gyerekről, jogosan haragszik rám a gyerek, mert én őt eldobtam magamtől. Eldobtam a szopós kisbabámat, és ezért bocsánatot kérek tőle. Ő azt írta nekem egyébként, hogy én nem vagyok az anyja, de köszöni, hogy megtaláltam neki az igazi anyukáját, de hagyjam békén, ne zaklassam.

– Akkor mégse haragszik rád, hálás neked.

– De ez egy fogalmi zavar, nem a másik nő az igazi anyukája! Én vagyok az igazi anyuka.

– Meg tudod állni, hogy ne keresd többet?

– Zaklatni valóban nem akarom, de úgy gondolom, jó lenne átbeszélni  a dolgokat. Hátha egyszer majd kíváncsi lesz rám. Most próbálok előre lépni, keresem a helyem, küzdök. Próbálok abban bízni, hogy mindennek eljön az ideje, szeretem ezt a kislányt, megbántam, hogy lemondtam róla.

– Szerinted mi a rosszabb, az örökbeadás vagy az abortusz?

– Az abortusz. Azt már nem lehet visszacsinálni.

– Azt is megbántad?

– Persze. De én az örökbeadást is nagyon ellenzem, szerintem akármilyen nehéz helyzetet is hoz az élet, az anya-gyerek kapcsolat kitörölhetetlen. Nagy hibám a szabadosság, nem mindig voltam okos a férfiakkal, sajnos anyámtól is ezt láttam. A legjobb lett volna vigyázni és védekezni. De tudom, miért ezt kaptam, biztos a régebbi tetteim hozadékai ezek a történések. Milyen nagy áldás, hogy szülhetek gyereket, de én felelőtlenül vállaltam mindkét gyereket, amit elég nehéz helyre hozni, de muszáj.

– Megbocsátottál magadnak?

– Próbálok, de nagyon nehéz. Remélem, jó úton haladok.

*******

Egy kis kommentár az interjúhoz, újonnan érkezőknek:

  • A történetben szereplő örökbeadás húsz éve történt. Ma már kötelező ilyenkor közvetítő szervezetet bevonni.
  • Egy alapítvány nem adhatja ki a hozzá segítségért fordulók adatait.
  • Orvos sem közvetíthet örökbefogadást.
  • A színlelt apasági nyilatkozat a közelmúltig létező gyakorlat volt az örökbefogadások felgyorsítására, a jogi akadályok kikerülésére, ma büntethető.
  • Nagyon ritka, hogy az örökbeadó keresné a gyereket később. Hivatalosan csak a gyerek indíthatja el a keresést, sokszor még azt is elutasítják a vér szerinti anyák.
  • Még ennél is ritkább, hogy perben próbálja a gyereket visszakapni. Erre csak akkor van esély, ha az örökbefogadásnál törvénysértés történt.
Reklámok

85 responses

  1. Valóban felkavaró interjú volt.Én azt hiszem az lenne a legokosabb ha a kislány békén lenne hagyva.Ő nem az életet adót tartja anyjának,és ez így van rendben.Az interjú alanynak szakemberre lenne szüksége,hogy feldolgozza ezt,mert ez így nagyon nincs rendben.

    Kedvelés

  2. hát ez felkavaró beszélgetés volt….szegény nő, egyértelműen komoly pszichológiai segítségre lenne szüksége. Nem tudom, hogy olvassa-e az oldalt, de meg kéne értenie, hogy ez így nem a szeretetről szól….ha tényleg szereti a kislányt, akkor hagyja békén, ne menjen el a ballagásra (semmiképp!), és várja meg, egyszer hátha felkeresi őt a kislány. De főleg szegény kislányt sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom 😦

    Kedvelés

  3. Valóban felkavaró interjú és nagyon sajnálom a hölgyet. Nem ítélkezem felette, de nem tudok nem elmenni szó nélkül, hogy több nehéz életesemény negatív kimenetelét is mintha másra hárítaná az interjúban: “anyukám nem segített abban a helyzetben, nehéz idegállapotban voltam, szabados voltam, összeálltam egy férfivel, aki nem volt jó, szóban úgy volt, hogy bármikor láthatom a gyereket, de végül az apja csak hétvégente engedi, abortusz mellett döntöttem” stb.

    Ha valóban a gyerek érdekét nézi – és nem az utólagos bűnbánatot -, akkor szerintem nem kellene utólag kierőszakolni a szeretetet, azt ugyanis nem lehet.

    Sok mindenen ment keresztül, tényleg kemény dolgokon, de nekem úgy tűnik, mintha nem állt volna készen dönteni a felmerült nehézségekben. Sajnos nem mindig van második esély.

    Kedvelés

  4. borzalmas! ennek a nőnek sürgősen segítségre van szüksége, főleg a lánya érdekében (akinek van “igazi” anyukája, az aki ott volt az első lépéseinél, hallotta az első szavát, ott állt a betegágyánál) ! úgy gondolom, hogy ő nem reálisan látja a történteket!

    Kedvelés

  5. Egyetértek az előttem szólókkal. A hölgy rendkívül labilis, segítségre volna szüksége.
    Nem irigylem az örökbefogadó családot a folyamatos zaklatás miatt, a kislánynak pedig különösen rossz lehet ezt átélni.

    Kedvelés

  6. Azt írja, 26 éves volt, amikor terhes lett. Ez húsz éve sokkal komolyabb és felelősebb életkor volt, mint ma. De az akkori viselkedése olyan, mint egy 15 éves lányé, aki nem is tudja, mi történik vele (a terhesség késői észrevétele, a gyerek intézetbe adása). Valami nagyon elromlott már az ő gyerekkorában és a szüleivel való kapcsolatában, azért válhatott ilyenné. Plusz tragédia, hogy senkitől sem kapott megfelelő segítséget, amikor szüksége lett volna rá. Teljesen kilátástalannak látom a helyzetét, elsősorban a saját lelki egyensúlya szempontjából.

    Kedvelés

  7. A legkisebb fiam vérszerinti anyukájánál a védőnő mindenképpen ragaszkodott ahhoz,hogy adja örökbe a kicsit,kvázi megzsarolta azzal,hogy úgyis el fogják venni, pedig nem volt vele semmi gond,csak az anyagiak. Aztán bekerült a Vöröskereszt egyik anyaotthonába, ahol abszolút segítőkészek voltak vele, megmondták neki,hogy hordja ki a babát és mérlegeljen, hogy meg akarja-e tartani. Ha megtartotta volna segítettek volna neki a felnevelésben. Az interjúban szereplő hölgynek is biztosan sok segítséget jelentett volna egy ilyen segítő hozzáállás.

    Kedvelés

  8. Csatlakozom az előttem szólókhoz. A hölgy a saját hibái és a sors kegyetlensége miatt a gyerekén áll bosszút, és ezt nem veszi észre. Sajnos a felelősségvállalás csak frázisokban létezik nála, tudja, hogy nem lehet hibátlan (hiszen senki sem azt), de mégis az alapvető okokat saját magán kívül látja. Az az érzésem, hogy benne az anyaságról egy idealizált kép él, csak a jó és könnyű dolgokat akarja, a nehezeket nem. Azt szeretné, ha másnak kellene eltartania a gyermekeit, más foglalkozna a betegségeikkel, az oktatásukkal, az ellátásukkal, ő meg ha van ideje, játszhasson velük, kirándulhasson stb.

    Kedvelés

  9. Én ezt a riportot ugyan olyan rossz szájízzel olvastam, mint anno azt az örökbeadóét, akitől több gyerekeket vettek el, adott örökbe és negyven éves korában intézetben él, hangok beszélnek hozzá. Sajnos az ilyen történetek rontják az életadók megítélését, erősítik a velük szembeni sztereotípiákat.
    Tudom, hogy ebből a csoportból kevesen vállalkozunk interjúra (én sem) , de ennek most számomra kicsit kihasználás szaga van, és ez nem segít a helyzetén ennek a nőnek.

    Tímea velem egyidős.
    Mentálisan viszont beteg, hiszen tetteiért most sem vállal felelősséget, a pszichiátriai kezelést is tehernek tartja.
    DE tegyük hozzá, utángondozás örökbeadónak még mindig nem megoldott (Köszönöm nem kérek kommentet egyesületi vezetőtől, hogy őket bármikor lehet hívni)……

    Igen, ennek a történetnek a vesztese egy család, és egy gyermek.

    Kedvelés

    • Milyen a nem a sztereotípiákat erősítő örökbeadó? Kedves, helyes, rendes nő, feldolgozta a történetet, szépen beszél az örökbefogadókról, őket tartja az “igazi szülőknek”? Szerintem a valóság jelentős szeletétől fosztjuk meg magunkat, ha a nem ilyenekről nem veszünk tudomást.

      Aki örökbe ad egy gyereket (vagy épp elveszik tőle), az vagy nehéz helyzetbe került, vagy rossz döntéseket hozott, vagy mindkettő, esetleg utólag már kibogozhatatlan arányban. Ilyen történet is van, mint Tímeáé. Hangsúlyoztam, hogy nem tipikus a története, nagyon kevés örökbeadó zaklatja a családot vagy pereli vissza a gyereket. De ettől még az érzései valódiak.

      Az örökbeadásnál szerintem ott volt egy szülés utáni depresszió is, amiről a környezet nem vett tudomást.

      Kedvelés

      • Egyetértek azzal,hogy volt egy fel nem ismert depresszió, azzal, hogy Tímea érzései validak és jogosak, azzal is, hogy nem minden történet rózsaszín vattacukor, pláne nem az örökbeadós történetek. De. Én hiszek abban, hogy nem lehet skatulyázni egyik irányba sem. Én tiltakozom a leghangosabban az ellen a sztereotípia ellen, hogy minden örökbeadó büdösribanc, meg milyenanyaazilyen – de ugyanígy azt sem gondolom, hogy automatikus együttérzés jár minden örökbeadónak. Sajnálom Tìmeát, nehéz élet, nehéz történet, bátorság kiállni vele, de azért Bakancslistával értek egyet, már megint (nem lehet, hogy veled is titkos ikertesók vagyunk, mint iildiiivel? 😉 ) Persze, ez is az élet, meg ne zárkózzunk el, de lehet, hogy könnyebb lenne a milyenanyaazilyen jellegű sztereotípiákat oszlatni egy kevésbé megosztó személyiséggel. Attól még érdekes a riport, meg ez is a rögvaló, de meg tudom érteni bakancslista elhatárolódását.

        Kedvelés

        • Az elhatárolódás nem is igen jó kifejezés erre, hiszen én még magamra is sokszor úgy gondolok, hogy milyenanyaazilyen, viszont az is biztos, hogy ez a riport inkább ijesztő, mint segítség, akármelyik oldalán állsz a háromszögnek, illetve Tímeának sem. Szerintem.

          Titkos ikertesó? Olyanom még nem volt, de hát ki tudja a mai családi kavalkádban? 😉

          Kedvelés

          • Igen, asszem ez az én bajom is, hogy ugyan egy jól megírt, érdekes történet, de nem segít, Tímeának SEM. Annyira egészen nem akadtam fenn rajta, mint a korábbi, valószínűleg cselekvőképtelen riportalanyon – akkor sem és most sem azon, hogy létezik ilyen történet, nem csak “cuki”. Most ami zavart azon kívül, hogy ez szerintem sem segít sem az ügynek, sem Tímeának, az az, hogy esetleg mit érez Klári, miközben olvassa.

            Kedvelés

            • A titkos-ikertesóm 🙂 utolsó mondatához.

              Mindannyiónknak joga van természetesen azt érezni, amit érzünk, de az érzéseinkre jól (nem) rácselekvés képessége mutatja, hogy érett-e és felelősségteljes-e egy ember. A felelősségvállalás minősége és mértéke alapján lehetnek jogaink lehetőségekhez-tettekhez. Nem mindenki elég szerencsés ahhoz, hogy fel tudjon nőni lelkileg, aki biológiailag már felnőtt: sokan nem kapják meg az ehhez szükséges feltételeket. Aki nem kapta meg, az nem is tudja adni, és akitől nem kapta meg, az sem tudta adni… És ő előttük felnőttként is még előttük áll(na) önmaguk lelki felnevelésének, rendbetételének hatalmas nagy feladata.

              Tehát, sajnos, nem tud mindenki elég belátó lenni, és nem tud a kisebb-nagyobb tetteiért jól felelősséget vállalni (a döntés is tett, ahogy egy fotó is…). A felelősségnek fontos aspektusa, hogy mások szempontjait, érzéseit is figyelembe veszi-e valaki, és a döntéseinek a következményeit is, és a következmények következményeit is (és hatványozottan igaz ez, amikor már nincsen krízis…). Hogy felismeri-e, hogy tanulnia, fejlődnie kell neki is, nemcsak a külső körülményektől várni az élet jó megoldását, hogy teljes erőből akarja-e keresni, hogy mi a TÉNYLEG jó megoldás.

              És nem utolsó sorban a gyereknek is vannak emberi jogai: joga a békéhez, a nyugodt, fejlődését biztosító gyerekkorhoz, a biztonsághoz, a családhoz (versus 6 év pereskedés, zaklatás-szerű megkeresések…). És szerintem az ő jogaira igazán nem került elég figyelem az eddigi élete során. (Remélem nem Klárinak hívják tleg…).

              (Nekem ez az interjú amolyan lelki orosz-rulett, ahol azért egy jónagy nyeremény is van: mert szerintem ez nagyon rosszul és nagyon jól is elsülhet, de én soha életemben nem voltam kockázatkereső típus, sőt, és lehet hogy túlértékelem a kockázati részt ebben, fordult már elő…)

              Kedvelés

      • Pár éve volt rá több ötletem, aztán rájöttem, hogy naiv vagyok.
        Mindenki azt javasolja, forduljon pszichológushoz.
        Csak a saját tapasztalatomat tudom megosztani. Tételezzük fel, úgy érzem szakértő segítség kell. Nagy valószínűség szerint nem állok úgy anyagilag, hogy magánúton pszichológushoz forduljak 8000Ft/ülés. …marad hogy elmesélem a történetet a házi orvosnak, hogy adjon egy beutalót az ideggondozóba, akinek szintén elmesélem, hogy kapjak egy beutalót a kórházi szakpszichológushoz, aki pár hónap után csoportterápiában foglalkozik velem. Ugye nem életszagú?
        Azért az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Bogár Zsuzsihoz lehet időpontot kérni, és ennek díját havonta egyszer fizeti az egyik alapítvány, de ezt kevesen tudják.

        Kedvelés

        • Jut eszembe, a Mózeskosárban terveznek egy csoportot örökbeadóknak. Egyénileg is lehet hozzájuk fordulni.

          A Tegyeszben pedig elindult egy csoport olyan szülőknek, akiknek a gyerekük állami gondozásban van.

          Kedvelés

  10. Én is úgy éreztem végig, mint ahogy valaki már írta feljebb, hogy az örökbe adó másra akarja hárítani a felelősséget. Ideje lenne szembenéznie a múlttal, és ha kell, akkor szakember segítségével feldolgozni és lezárni.
    Azzal az erővel, amivel besétált az intézetbe karján a kis csecsemővel, mehetett volna segítséget kérni is, rokonhoz, baráthoz, egyházhoz, anyaotthonba, bárhová…

    Örökbefogadóként belegondolni is szörnyű, hogy mit élhettek át az örökbefogadó szülők a pereskedés éveiben… és “kinyílik a bicska” zsebemben, ha arra gondolok, a gyerek is zaklatva volt/van. Ráadásul tényleg a legérzékenyebb éveiben…

    Na meg ez a ballagásra elmenés…. már az ötlet is azt mutatja, teljesen realitást vesztett, labilis személyiség, nem látja be, mekkora kárt és fájdalmat okozna ezzel pont annak, akit állítólag annyira szeret.

    Kedvelés

  11. Ha másra nem, arra talán jó ez a történet, hogy igenis kell közvetítő, segítő szervezet, az örökbefogadás nem ér véget a gyerek átadásával. Sok minden elkerülhető lett volna, ha valaki előtte ismerteti a lehetőségeket, utána pedig segít a feldolgozásban, vagy akár a képküldés szervezésében.

    Kedvelés

  12. Engem ez a történet arra tanít, hogy a legjobb az egyenes út, mert az ettől eltérő fondorkodás (apa vegye a nevére aztán majd… és hasonlók) valamilyen módon mindig visszaüt.

    Igen, az örökbefogadók is vétettek.

    Felvillantotta számomra az interjú, hogy volt értelme a 2014-es ptk módosításnak.

    Akarom hinni, hogy ma több figyelmet kapnak az örökbeadók, mint akkor Tímea kapott.

    Amit én látok: van egy a pokol különböző bugyraiban szenvedő, a bűntudatából és a rossz döntések okozta sokkból még most sem eszmélt vsz anya, akit mindenben ez a háttér vezérel minden cselekedetében.
    Valószínűleg nehéz körülmények között nőtt fel, szeretetlenségben, nem figyeltek rá úgy, ahogy megérdemelte volna, világosan mutatják ezt a párkapcsolati vergődései, a kötődési nehézségei. Ennyi kínlódás után én sem bíznék senkiben. Viszont ez egy gödör, amiből érdemes lenne valamerre mozdulni, és nem Klára a megoldás, mert egy gyerek nem lehet gyógyszer a kínokra. A helyes önismeret és helyzetértékelés a kulcs itt, amely szerintem szakember segítsége nélkül nem fog menni.

    Klára pedig ennek az egésznek az áldozata. Én kívánom neki, hogy egyszer majd úgy tudjon visszatekinteni erre az időszakra, felnőtt fejjel, hogy nem lesz benne harag, vagy gyűlölet, csak megértés.

    Kedvelés

  13. A hölgynek tényleg sürgős orvosi segítségre lenne szüksége, ezt tisztán kiérezni az interjúból.
    A kislányt nagyon sajnálom, hogy ilyen dolgokon kell keresztül mennie. Nem elég feldolgozni az örökbefogadást, még zaklatják is.
    Többet nem is írok, mert nagyon felidegesítettem magam olvasás közben.

    Kedvelés

  14. Én nem igazán értek egyet az előttem szólókkal. Szerintem Tímea nem labilisabb, főleg nem rosszabb azoknál a nőknél, akik nem kapták meg a megfelelő törődést gyermekkorukban és később sem találtak megfelelő partnert az életükben. Ha Neki legalább az édesanyja segített volna akkor amikor a pici megszületett később valószínűleg egy hétköznapi, szerető édesanya vált volna belőle.
    Abban pedig teljesen igaza van, hogy ilyen esetekben mindenki a gyereket akarja és az örökbeadókkal nem törődik senki. Én is ezt tapasztaltam. Igaz én örökbefogadó anyuka vagyok, de nekem is az volt az érzésem, hogy az örökbeadók csak addig érdeklik a közvetítőket, amíg meg nem szülnek. Ráadásul, mikor megtudták, hogy örökbe szeretnénk fogadni, akkor egy-két orvos és több ismerős is „ajánlott” még meg sem született gyermeket. Sok kéretlen tanácsot is kaptam, hogy hogyan lehet rövid időn belül gyermekhez jutni. Hirtelen én is úgy éreztem magam, mintha egy gyermek piacon lennék. Az sem tetszett, hogy akkor még a szülőanyának még az a hat hét gondolkodási idő sem volt. Nem is foglalkoztunk semmivel. Maradtunk a titkos örökbefogadásnál és türelmesen kivártuk a sorunkat. Megérte!
    Tímeának szerintem most időt kell adni a lányának. Nem szabad zavarnia Őt, úgyis jelentkezni fog, ha úgy érzi, hogy kész erre a találkozásra. Egyébként ebben szerintem segíthetnének az örökbefogadó szülők is. Mindenki csak nyerne azon, ha rendeződne a kapcsolatuk.
    Ezenkívül Tímeának tényleg felelősségteljesebben kell gondolkodni. Szerintem képes lesz rá, mert már legalább megtudja fogalmazni a hibáit, hiányosságait. Én nagyon szurkolok Neki, a lányának (a másiknak is) és az örökbefogadó szülőknek is.

    Kedvelés

  15. Orokbefogadottkent, edesanyakent sem ertheto Timea hozzaallasa, valoban mentalisan beteg ember lehet.
    Zaklatni a kislanyt, nem erteni, h nem kell oda, hogy a lany nem akarja (egyelore) vele a kapcsolatot. A masik kislanyert sem vallalt felelosseget, de jol eljatszik vele havi egyszer?
    Halas vagyok az eletadomnak, h normalis ember, es mindig betartottuk a hatarokat.
    Rogeszmes, gyerekes gondolkozasra utal az egesz interju.
    Emlekeztek a harom lanyra, akik orokbeadasra keszultek? Sokkal szimpatikusabbak voltak, pedig ketto majdnem gyerek volt, megis erettebben alltak ehhez a dologhoz.
    Timea eletkeptelensege ket gyereket is tonkretett.

    Kedvelés

    • Ezt az életképtelen jelzőt el kehetne felejteni mert nagyon lenéző. Nem tudjuk mi volt a háttérben, senki nem úgy indul az életbe, hogy na én ki akarok szúrni azokkal akiknek életet adok. Irgumburgum, utálom amikor valaki a monitor mögül a fotelból ítélkezik. Nincs tönkretéve semmi, nem halt meg senki, az a baj a társadalmunkkal, hogy aki nem illik a képbe azt legszívesebben leradíroznánk. Számomra az erőszaktevők és a gyilkosok azok akiket leradíroznék, nem egy kétsegbe esett anya. Életet adott a gyerekeinek és 15 év után megtalálta azt akivel szemben hibazott persze hogy kapaszkodik. De ettől még nem rossz ember nem fogyatékos, csak zaklatott hiszen felfokozott érzelmi állapotban van..egyedül..

      Kedvelés

        • Tímea, őszintén szurkolok neked! Remélem, hogy rendeződnek a dolgaid! Hajrá! 🙂
          Ne add fel, bátor vagy amiért életed legkeményebb részeiről is őszintén nyilatkoztál.
          Bíznod kell magadban mindig, akkor is ha összecsapnak a hullámok a fejed felett.

          Kedvelés

      • Olyan jelzot hasznalok, amit szeretnek, ami szerintem raillik. 🙂 Koszi, hogy hozzaszoltal.
        Nem halt meg senki, ez igy van. Csak lelkileg torte ossze a lanyokat, es pont az erettsegi elott teszi ezt Klarival, akinek ezen mulhat a jovoje. Ez valoban erett, felelossegteljes gondolkozas?
        Egyebkent a haromszog melyik csucsahoz tartozol?

        Latom Timea is megjott. Most megcafolhatna minden velemenyt, amit eddig irtunk, hiszen pontosan o tudja, h mit miert tesz. En varom.

        Kedvelés

  16. Sziasztok! Elég régóta olvasom az oldalt puszta érdeklődőként és egyre többször merül fel bennem, hogy mennyire keveset lehet tudni. Én még gyerekvállalás előtt vagyok, így azt se tudom, hogy lesz-e/lehet-e biológiai úton, de mindaddig, amíg nem találkoztam ezzel az oldallal, alig tudtam valamit, pedig a családban egyébként is van örökbefogadott gyerkőc. És az általános köz is igencsak keveset tud. Nem lehet beépíteni az iskolai felvilágosító órákba? Nálunk kb, az hangzott el, hogy milyen módon védekezz, ha meg mégis megvan a baba, akkor vagy megszülöd, vagy abortusz. Az, hogy, ha a megszülöd opciót választod, milyen lehetőségeid vannak és a szociális háló, hogy “kaphat el” stb, ilyenről szó nem volt. Pedig a védőnők, akik ezeket az órákat a suliban tartják beszélhetnének arról is, hogy az abortusz és megszülöd-garantáltan elcseszett élet között még bőven van lehetőség.

    Kedvelés

    • Szia! Üdv a blogon!
      Mint a cikk mutatja, az örökbeadás sem feltétlenül fáklyásmenet.

      Egyébként érdekes, hogy a téma megítélése milyen asszimetrikus: az, hogy örökbe lehet fogadni gyerekeket, viszonylag ismert, sokan tervezik, van egy karitatív színezete. De hogy ezek a gyerekek jönnek is valahonnan, azzal kevesebbet foglalkoznak.

      Kedvelés

      • Hát igen. Illetve magamat ismételve tényleg azt hiányolom, ami ennek a cikknek kapcsán is felmerült, hogy mennyi egyéb lehetőség van. Erről szerintem igencsak keveset tudni. Én lekopogom egy nagyon támogató családból származom, de, ha visszagondolok a 16 éves kori önmagamra és feltételezem, hogy, ha terhes lettem volna, és anyáék nem segítenek, az én fejemben is lehetőségként az abortusz vagy örökbeadást lett volna.

        Kedvelés

  17. Köszönet Tímeának, hogy vállalta az interjút, és hozzá az arcát, nevét.
    Nem tudom elképzelni, hogy milyen élete lehetett gyerekként, hogy milyen anyja volt, aki megtagadta tőle a segítséget, amikor megszülte a kisbabáját. Nem tudom, hogy milyen volt a környezete, hogy a 90-es évek végén miért nem talált sehol segítséget (én hol kerestem volna vajon???) mi vitte rá a tetteire?

    Végtelenül magányos lehet. Valószínűleg már neki magának is kötődési zavara van, ha senkivel, a volt férjével és a gyerekeivel sem tudott igazi kapcsolatot kialakítani.
    Rengeteget hibázott (mondom még egyszer, hogy nem ítélem el, nem tudom én mit tettem volna), de ha tudja, hogy hibázott, és most itt volt az alakalom beszélgetni Zsuzsával, volt szakembernél, akkor ezt az egyetlen egy tanácsot most fogadja el, és ne ártson többet magának (se): Hagyja Klárát! Várja meg, hogy Klára keresni fogja-e. Foglalkozzon inkább azzal, hogy Emmával jobb legyen a kapcsolata. Próbáljon meg Emmának igazi anyukája lenni!!

    Nagyon szomorú történet. Felkavaró volt olvasni is, hát még átélni. 😦

    Kedvelés

  18. Zsuzsa, ha jól emlékszem, azt a bejegyzést, ami A Kakas Éve c. könyvről szólt, valahogy így kezdted: ‘Ez a történet minden örökbefogadó szülő legsötétebb rémálmát mutatja be.’ Nos, szerintem ezt a posztot is nyugodtan lehetett volna így kezdeni. Összeszámolta valaki, hány ember életére volt katasztrofális hatása ennek a félrecsúszott örökbeadásnak? Tímea, a két lánya, az örökbefogadó szülők, és biztos van még más is, mert teljes mélységében nem ismerjük a történetet. Engem az anyaságban az döbbentett meg legjobban, mekkora pszichés teher egy gyermeket nevelni, milyen gigantikus feladat megbirkózni a mindennapi nehézségekkel, kihívásokkal, folyamatosan komoly döntéseket hozni egy másik ember életéről. Még nyugodt körülmények között is rendszeresen figyelmeztetnem kell magamat, hogy ne felejtsem el élvezni, átélni a rengeteg kellemes, pozitív dolgot, ami a gyerekneveléssel jár. El tudjátok képzelni, mennyi öröme lehetett a gyereknevelésben a házaspárnak, miközben évekig folyamatos stresszben éltek, hogy visszaveszik tőlük a kislányt? Még belegondolni is borzalmas az egész család lelkiállapotába.
    Mindamellett azért ne menjünk el a tény mellett, hogy az örökbeadók megígérték egy bepánikolt, kétségbe esett fiatal nőnek, hogy kaphat fotókat, híreket a gyerekéről, amit nem tartottak be. Hallottam más olyan sztoriról is, ahol nyíltnak indult az örökbeadás, a kamaszlány pont ezért is ment bele, aztán az örökbefogadók egy idő után meggondolták magukat. Értem én, hogy ha egy házaspár mindennél jobban szeretne egy kisbabát, akkor fűt-fát ígérget, de szerintem kevés kegyetlenebb dolog létezik, mint egy ilyen horderejű igéretet figyelmen kívül hagyni.
    Tímeát illetően engem egyébként érdekelne egy szakember véleménye, hogy ha valaki élete nagyrészében -az én laikus meglátásom szerint- sorozatosan rendkívül éretlen döntéseket hoz ilyen nagy horderejű dolgokban, az a negyvenes éveiben vajon meg tud-e változni. Emlékszem, egy filozófia tanárom mondta mindig, hogy szinte nincs olyan tönkrement élet, amit ne lehetne rendbe hozni, ha megvan hozzá a kellő akarat. Az akarat éppenséggel érezhetően ott van Tímeában, kérdés, hogy erő, kitartás is társul-e hozzá. Ami elsőszülöttjével való kapcsolatát illeti, nos, a lány tud róla, hogy létezik, és ki ő, most már ő is felnőtt, majd ha akarja, megkeresi. Azt szerintem Tímea sem gondolhatja, hogy ráerőltetheti magát. Ennyi.

    Kedvelés

    • szerintem meg pont ezt gondolja,nekem ez jött le,hogy igenis rá akarja erőltetni. Több erre utaló dolgot is leírt…ott van a ballagás is. Szegény lány,meglátja őt,végig fogja stresszelni az élete egyik legfontosabb eseményét.

      Kedvelés

  19. Én örökbefogadott felnőttként köszönöm az interjút Tímeának, borzasztó, hogy senki, de senki nem ajánlott fel neki egy anyaotthoni elhelyezést és az is, hogy csak hazudtak neki az örökbefogadók, legalább egy fotót küldhettek volna neki ( ahol semleges helyen van fotózva Klára). Az pedig nagyon, de nagyon késői, hogy 12-13 éves volt Klára amikor megtudta, hogy örökbefogadták! Kész szerencse, hogy addig egy rosszindulatú ember sem világosította fel a kislányt!

    Kedvelés

    • Én azért kiemelném Tímeánál, hogy igen csak krízis terhessége lehetett és a krízisnek sajnos velejárója, hogy egyedül van egy ilyen lehetetlen helyzetben! Ha, lett volna mellette egy segítő szakember, aki az ő érdekeit nézi ez mind nem így történt volna meg! Mindenesetre én is azt mondanám, hogy hagyja most Klárát. Csak kérjen lehetőséget tőle a beszélgetésre, majd egyszer amikor Klára is készen lesz rá meg fogja hallgatni remélhetőleg. Megkérném az oldal résztvevőit, hogy ne minősítsük Tímeát. Én nagyon örülök neki, hogy örökbeadóként vállalta az interjút, nem kis bátorság kellett hozzá és szívesen olvasnék még örökbeadótól történetet.

      Kedvelés

      • Majdnem biztos vagyok benne, h Klaranak nem elmondtak, hanem megtudta, h orokbefogadtak.
        En azert nem akadtam fent a 13 eves koron, mert akkoriban ez majdnem korainak tunik, akkoriban inkabb azon a velemenyen voltak, h raer majd felnottkoraban. Innen a sejtes, hogy ez nem egy tisztazo beszelgetesen derult ki, illetve onnan, h tobbszor leirtuk mar, nem csak en, h a titkok ott vannak a gyerekekben, kivetel nelkul, es mindannyian kerestunk, kutattunk. Megertem Klarat, h hallani sem akar Timearol, ha velem ezt csinalta volna az eletadom, a legenyhebb reakciom a kurvaanyazas lett volna.
        Nem tudom, h Timea olvassa vagy sem ezt az interjut, de ha igen, remelem megerti, h Klara eleteben mar csak egy jot tehet, messzire keruli.

        Kedvelés

      • Nekem sajnos a rokon kislány (mai kor gyermeke) is nemrég tudta meg, hogy örökbefogadott (10 éves), jah és azóta sem beszélnek róla. Elmondták, két nap sírás, összeborulás és ennyi. Én nem foglalkoztam soha korábban komolyabban a témával,de laikusként is furcsáltam, szintén abba belegondolva, hogy én mit éltem volna át, ha egyszer csak közlik, hogy életem első 10 évem hazugságra épült.Amióta pedig az oldalt olvasom, láttam, hogy a tanfolyamokon elvileg direktbe kiemelik, hogy korának megfelelően folyamatosan informálni… Ezt egyébként nem szokták ellenőrizni?

        Kedvelés

        • Utánkövetéskor elvileg rákérdeznek. Azonban úgy tudom, ez sajnos nem egy kőbe vésett törvény, hanem ajánlás, melegen, de akkor is csak ajánlás.

          Kedvelés

          • Egy évig van utánkövetés az örökbefogadás után.

            És akik ma kamaszok, azoknak a szülei még tanfolyamra sem jártak. Csomó gyerek nem tudja még…

            Kedvelés

    • Kár, hogy az örökbefogadó szülők álláspontját nem tudjuk megismerni. Amikor valaki lelki krízis kellős közepén van, sokszor azt hallja ki a szavakból, amit hallani akar, ami kapaszkodót nyújt a számára. A Gyámhivatalban az ügyintézőnek kötelessége tájékoztatni az ügyfelet a jogkövetkezményekről, felolvasni a határozatot, és abba belefoglalni minden lényeges információt. Még azt is megkérdezik, hogy mindenki megértette-e az elhangzottakat és azokkal egyetért-e.

      És olyan is van, hogy valaki később megbánja, a döntését, és keresi a fogódzókat, hogy vajon miért hozta ezt a rossz döntést. És nyilván, ha perre megy, akkor az kevés jogalap, hogy “buta voltam”, kell valami, amiért a per megindítható (pl. nem voltam beszámítható, nem tájékoztattak megfelelően). Kérdés, hogy pontosan valójában mit ígértek az örökbefogadók, és abból mit tartottak meg. És ha látogathatta volna a lányát Tímea, akkor is perre ment volna, akkor is szerette volna visszacsinálni az egészet? A gyereket akkor is örökbe adta, az örökbefogadók nem nevelőszülőségre vállalkoztak, a beszámíthatatlanság, viszont ebben az esetben is fent állt volna.

      Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy elfogadom, hogy Tímea becsapva érzi magát, de nem biztos, hogy valójában be is lett csapva, vagy valójában tényleg nem kapott meg minden információt. Mert lehet, hogy megkapott, csak nem fogta fel abban az állapotban, vagy felfogta, csak utólag ebbe kapaszkodott a pereskedés során. Ezért azt gondolom, hogy nem biztos, hogy hazudtak neki az örökbefogadók. Mondjuk a lényegen ez nem változtat, a bíróság meghozta az ítéletét. A teljes valóság meg sosem fog kiderülni.

      Kedvelés

      • Teljesen a jogos a felvetés, amit leírtál. Nekem is eszembe jutott. Borzasztó kényes a helyzet, mert a másik oldal álláspontját, verzióját nem ismerjük. Az sem jó (vagyis nem igazságos), ha belemegyünk egyfajta áldozathibáztatásba, de azt sem, ha olyan embereket ítélünk el, akik nem tudják (akarják) megvédeni magukat, mert mondjuk tudják, hogy igazuk van, plusz elegük is lehet (gonosz örökbefogadók, nem tartották be a szavukat).
        Tímea elbeszéléséből kiindulva nem tartom kizártnak, hogy lett volna szándék egy minimális kapcsolattartásra, csak ő már az elején többet akart és ettől megijedtek. (Ne is beszéljünk arról, ami később történt).
        Szerintem kevés örökbefogadó tolerálná, hogy az életadó x időnként megjelenik és azt hangoztatja, hogy ő az igazi, a többiek csak besegítenek.
        Maga a szó is kifejezi a lényeget: örökbe. Ha állami gondoskodásba adja, bármikor visszavehette volna magához.

        Kedvelés

  20. Az gyermek örökbeadását követő gyászfolyamatban esett csapdába a cikkben szereplő Tímea. Végtelenül sajnálom a vele történteket, de neki el kellene engedni a múltat és ebben nem tud neki szakértő segítséget nyújtani, mert Tímea nem akarja.

    Kedvelés

    • Hogy tudná elengedni? Egy pénzveszteségbe bele lehet törődni de egy gyereket nem tudom hogy lehet elengedni 😦
      Nem bántásból írom, tényleg nem tudom elképzelni, bár sokfélék vagyunk, van aki könnyebben túllép dolgokon, valaki soha

      Kedvelés

  21. Tényleg felkavaró interjú, néhol többszőr is újra kellett olvasnom,hogy most micsoda.
    Mindenesetre jó olvasni ilyen interjút,ami megmutatja a különböző helyzeteket.

    Nekem két idézet jut eszembe ,amikre mindig támaszkodok nehéz időkben.

    Az igazi szeretet az, ha elengedjük azt , akit igazán szeretünk .

    Nem lehet mindenkit megmenteni

    De remélem,hogy idővel jobban lesz és rendben lesz:)

    Kedvelés

  22. Megint ismétlem: amiket tett, az nem tipikus, de amit érez, az igen.

    “Egy 400 vér szerinti anyára kiterjedô új-zélandi vizsgálat
    (Langridge, az adatokat idézi Griffith, 5:9) adatai jól mutatják
    ezt: a megkérdezett 400 nô, aki az örökbeadás idején 14-39 éves
    volt, és azóta 5 hónap- 47 év telt el,
    70%-a úgy érezte, mások nyomására adta örökbe gyerekét.
    Jellemzôen nagyon tudatlanok
    voltak a lemondás idején, majdnem 30% próbálta megszakíttatni
    a terhességet, de már késô volt,

    több mint 60%-uk pedig nem tudta pontosan, milyen joghatásai vannak annak, amibe
    beleegyezett.

    A lemondás után több mint 80%-uk szenvedett emocionális
    zavarokban, a hónapokig tartó sírástól az ismételt öngyilkossá-
    gi kísérletekig.
    Valamikor az átadás óta eltelt idôben csaknem a
    nôk fele megpróbálta megtudni, hol van gyermeke, mint korábban
    láttuk, csak ötödük járt sikerrel. 65%-uk gyakran gondol
    gyermekére,
    és ennél kicsit többen vágynak arra, hogy találkozzanak
    vele, bármilyen feltételt diktál is.
    A nôk több mint fele
    nem döntene újra az örökbeadás mellett, ha most, tapasztalataik
    fényében újra dönthetnének
    , és csak 4%-uk mondana nemet,
    ha gyerekük látni kívánná ôket.
    Egy másik vizsgálat tanúsága szerint a vér szerinti anyák
    csaknem mindegyike elmondta, hogy senki nem figyelmeztette
    ôket a lemondást követô depresszió súlyosságára. (Lifton, 1979,
    222. old.) Az ezzel kapcsolatos „jóhiszemû” megközelítés az,
    hogy azért nem figyelmeztették ôket a szakemberek, nôvérek,
    orvosok, szociális munkások, mert maguk sem tudták. Amíg
    stabilan tartotta magát a hit, hogy mindenkinek jobb lesz így, a
    szakemberek is úgy hitték, hogy egy darabig bizonyára fájni
    fog, aztán enyhül és elmúlik majd, mint a legtöbb veszteség. Mivel
    az izoláció, a tehetetlenség és a szégyen visszatartotta ezeket
    az anyákat attól, hogy újra ezekhez az emberekhez forduljanak,
    a szakembereknek feltehetôen sokáig nem is nagyon volt
    visszajelzésük arról, hogy nem válik be, amivel ezeket a nôket
    bíztatják, a fájdalom se gyorsan, se lassan nem múlik el.”

    http://www.csagyi.hu/images/stories/kiadvanyok/folyoirat/CsaGyI_2006_1.pdf

    Kedvelés

    • Ezt én is így gondolom: “Az örökbeadás lehet valaki érvényes döntése, de nem születhet
      alternatívák hiányából és elfogadhatatlan, hogy maximális
      szakmai segítség nélkül, izoláltan jusson bárki erre. ”
      Érdemes elolvasni ezt a kiadványt.

      Kedvelés

  23. Nekem az volt még mellbevágó az interjúban, hogy Tímea magát tartotta az igazi és egyetlen anyukának ,nem az örökbefogadót ,aki felnevelte a kislányt. Jelen esetben nyílván azért,mert vissza akarta kapni őt. Egy ismerősöm örökbefogadott fia nagy korában találkozni szeretett volna a vérszerinti anyukával. Az örökbefogadó anyukával együtt mentek el a találkozóra,ahol az örökbeadó nagy lelkesedéssel áradozott ,hogy itt az ő fia…. Az örökbefogadó anyukának ez nagyon negatív érzés volt. Természetesen nem akarok elítélni az érzéseiért egyetlen örökbeadót sem, hisz ők cipelnek mázsás súlyokat életük végéig. Az én kamasz gyermekeimnél is már többször felmerült a ki az anyuka kérdés, meg hogy ki akar majd találkozni a vérszerintivel. Biztosítottam őket,hogy mindenben segíteni fogok nekik ,de egy ilyen személyes találkozás biztosan nagyon felkavaró lehet mindenkinek.

    Kedvelés

    • Nekem erről egy ismerősöm jutott eszembe, akitől alsós korukban elköltöztek a gyerekei más családtaghoz, mert folyamatosan alkoholizált, és nem törődött a gyerekekkel, koszosak voltak, felügyelet nélkül stb. Mikor a gyerekek visszamentek hozzá látogatni, minden alkalommal azt az emléket idézte fel, amikor sütött a gyerekeknek palacsintát, és azt állította magáról, hogy ő jó anya, mert mekkora öröm volt a palacsinta. Sajnos gyakran előfordul, hogy azok, akik másokat okolnak a saját botlásaikért, nem látják reálisan a szerepüket.

      Kedvelés

        • Igen igen!
          És az élet sokakkal nagyon nagyon nem igazságos.
          De az álomvilághoz ettől még nem tartoznak korlátlanul valós, konkrét jogok: valós, konkrét kiskorúakhoz.

          Kedvelés

    • Szia Steiff, szerintem kevéssé egészséges, ha egy ennyire intim pillanatban ott van az örökbefogadó szülő is. Én felnőtt örökbefogadottként egyáltalán nem örültem volna neki, ha az örökbefogadó anyukám még ebbe is beleavatkozott volna.

      Kedvelés

      • Komolyan? Én azt gondoltam az egyfajta támasz a gyereknek ebben a nehéz pillanatban. Persze ha az ember megkérdezi a gyerekét, akkor elvileg megmondja, hogy inkább egyedül.. Vagy ez korfüggő lehet? Hülye kérdés, nyilván kor- és egyénfüggő. Mindenesetre érdemes biztosítani a gyereket arról, hogy nem bánt meg vele, ha nem akar beavatni (szerintem ez is felmerülhet). 🙂

        Kedvelés

        • Én is úgy gondolom, hogy nem kell ott lennem, legfeljebb, ha a gyerekem kifejezetten kéri tőlem. Ez az ő döntése, az ő élete, az én dolgom pedig, hogy úgy segítsem őt ebben a döntésben, ahogy neki jó.

          Kedvelés

  24. Tímea története szomorú, de nem késő segíteni neki. Hogyne kenne kétségbeesve mikor kezdetektől nem is úgy adta oda a lányát, hogy teljesen lemond róla, vissza akarta kapni azonnal. Ami ezután történt hatott ki és tette tönkre az egész életét. Megértem őt, a nevelőszülők helyében egy közös beszélgetésbe vonnám be a gyerekével. Tudom sok örökbefogadó azt mondja ez nem lenne jó, pedig csak ez segíthet. Annyira kétségbeesett, hogy a saját élete ment rá, és bizony ha nincs segítség és nem acélereű jvakaki, könnyen elsodródik.
    Könnyen szeretjük feketén vagy fehéren látni a dolgokat, de ez nem ilyen egyszerű. Remélem Klárának’ lesz annyi esze, hogy beszéljen a szülőanyjával legalább egyszer. 🙂

    Kedvelés

    • Én nem gondolom, hogy Klárára kellene ezt terhelni….és nem az ő eszén fog múlni az életadója sorsa. Nagyon el lett rontva a rendszer részéről az elején a sumákolással, a nem megfelelő tájékoztatással, a nem megfelelő felkészítéssel, az utógondozás hiányával. Ezért már senki nem fogja vállalni a felelősséget.

      Kedvelés

      • A találkozás azert lenne jó hatással mindkettőre, mert Tímea elmondhatná mennyire bántja hogy lemondott róla, sokszor ennyi is elég ahhoz hogy valaki megtalálja a lelki békéjét. Klára pedig egyrészt tisztába kerülhetne a múltjával, ami mindannyiunknak szükséges a továbblépéshez. A gyerekek többet kibírnak mint azt a fölnőttek gondolják, ha szeretettel és törődéssel vannak körülvéve.
        Szerintem mindkettőjük javára válna.

        Kedvelés

        • Kiegyensúlyozott felnőttként ezt én is így tudnám megoldani, de az ő esetük talán nem ilyen egyszerű…a kislány tinédzser, ami nem egy idilli lelkiállapot, Tímea pedig (szerintem) érzelmileg borzasztóan labilis.
          A szülők pedig az elejétől fogva meg lettek lelkileg tépázva a pereskedéssel, a rettegéssel, hogy elvesztik a kislányt.
          Nem tudom ki lehetne itt az, aki objektíven irányítja a folyamatokat..
          “Normális” esetben a kislány szerintem megkeresné az életadóját huszon-harminc évesen.
          Nem tudom…volt a környezetemben ilyen kontrollálatlan érzelmi kitörésekkel bíró ember (vagyis kívülállóként “részt vettem” benne), de ez a sajnálaton, szánalmon, haragon, esetleg félelmen kívül mást nem váltott ki.
          Talán ha a szülők egy pszichológus bevonásával kezdeményeznének egy találkozót….. Persze csak ha Klára is akarja ezt.

          Kedvelés

          • Igen, ebben igazad lehet, nem gondolom, hogy egyedül, vagy hogy most kellene találkozniuk. Viszont azt is érzem, hogy Tímeának segítségre, megerősítésre van szüksége abban, hogy tudja kezelni a helyzetet, annyira az érződik a cikkből hogy kapaszkodna de nincs hova, feljönne a felszínre, ha lenne segítsége (itt egyáltalán nem a gyerekre gondolok, hanem akár családi akár baráti támogatásra).

            Kedvelés

  25. Sziasztok! Eddig csak lelkes olvasója voltam a bolgnak, de most muszáj hozzászólnom úgy érezem. Nevelőszülőként megakadt a szemem egy mondaton, amitől olyan de ja vu érzésem lett. Zsuzsa, erre azonnal rá is kérdeztél te is: “Az apasági után nem kellett volna aláírni az örökbeadást, nevelje, mint apa, én mentem volna látogatni, aztán ha rendeződött az életem, visszavettem volna.” A mi gyerkőcünk vér szerinti anyjának szintén hasonló látásmódja, és számomra érthetetlen fogalma van az anyaságról. Igen, azért hívjuk szülőanyának, mert világra hozta a mi kis tündérkénket. Itt aztán nagyjából meg is szűnt anyaként létezni, leszámítva azt, hogy mellét döngetve remekül tudja hangoztatni, hogy de igenis ő a gyerek anyja, és ő szereti a világon a legjobban. De négy év alatt se egy születés, se egy névnapon, se karácsonykor, se húsvétkor nem jött el egy láthatásra sem a gyermekéhez, nehogy hozni kelljen neki esetleg valami kis ajándékot. Megjegyzem nem anyagi okai voltak ennek. Ha úgy gondolta, akkor fél évig nem volt az anyja, nem tudott eljönni szombatonként hozzá 3 falunyi távolságból egyszer sem. De ha a gyámhivatalban ezt felrótták neki, hát ő volt a legjobban megsértődve. Neki ez így tökéletesen megfelelt, hogy az állam költségén én nevelem a gyermekét, aztán ha ő úgy gondolja, hogy éppen ráér, és van kedve hozzá, akkor eljön egy hónapban egyszer, vagy két hónapban egyszer két órára. Akkor tudatosítja a gyerekben, hogy ő az anyja, és ő mennyire szereti, majd megint eltűnik egy kis időre, amíg újból eszébe jut, hogy van egy gyereke is valahol. Tehát visszatérve az elkezdett gondolatmenetre, igen, a gyerek nem egy játékbaba, aki, ha útban van, felrakjuk félre a polcra, aztán ha nálunk minden ok, akkor majd újra levesszük. És úgy gondolom, ők felnőtt emberek, akiknek van lehetőségük segítséget kérni, amivel esetleg talpra tudnak állni, ha így akarják, de bele gondolnak-e vajon, hogy egy gyermek, egy ártatlan lélek, aki semmiről sem tehet, mekkora sérüléseket cipel egész életében? Ez lenne az anyai szeretet? Elnézést, ha valakit megbántottam.

    Kedvelés

  26. Töredék – Radnóti Miklós

    Oly korban éltem én e földön,

    mikor az ember úgy elaljasult,

    hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

    s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

    befonták életét vad kényszerképzetek.

    Oly korban éltem én e földön,

    mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

    az áruló, a rabló volt a hős,

    s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,

    már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

    Oly korban éltem én e földön,

    mikor ki szót emelt, az bujhatott,

    s rághatta szégyenében ökleit,

    az ország megvadult s egy rémes végzeten

    vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

    Oly korban éltem én e földön,

    mikor gyermeknek átok volt az anyja,

    s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

    az élő írigylé a férges síri holtat,

    míg habzott asztalán a sűrü méregoldat.

    Mikor olvastam a kommenteket ez a vers köszöntött be a fejembe, és lám fellapozva még össze csengés is van a témával. Amúgy üzenem mindenkinek, hogy jól vagyok és örülök az életnek, nem vagyok szomorú, és “leesett”, hanem egy olyan ember aki jól veszi az akadályokat, és büszke magára, hogy ember maradt!
    Timea: a cik riportalanya

    Kedvelés

  27. elnézést a vers vége lemaradt:

    Oly korban éltem én e földön,

    mikor a költő is csak hallgatott,

    és várta, hogy talán megszólal ujra,

    mert méltó átkot is úgysem mondhatna más,

    a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

    Kedvelés

    • Kedves Tímea, jó, hogy olvasol minket és köszönjük a történetet, amit megosztottál velünk. Én egyáltalán nem értek egyet azzal a ténnyel/ gyakorlattal? ,hogy olyan édesanyáktól vegyék el a gyereküket, ahol nem történt meg a konkrét információ átadás arra vonatkozóan kinek mik a törvényes lehetőségei. Nem tudom mennyire jogszerű valakit abban a hitben tartani, hogy még az édesanyja marad jogilag a gyerekének, mikor aláír egy végleges lemondó nyilatkozatot. Azt vajon mennyire vizsgálják, hogy ilyenkor az anyák cselekvőképességük birtokában vannak-e?

      Kedvelés

  28. Én az interjú olvasása után még jobban látom, hogy milyen jól tetük, hogy betartottuk az Életadónak tett ígéretünket. Az örökbeadás napján kért tőlünk a babáról képet, és mi ezt elküldtük neki. Anno Budavári Zita is mondta, ha ilyen ígérünk tartsuk be, mert ez nagyon fontos az Életadónak. Amikor megtudtuk, hogy nagyon beteg az Életadó, felajánlottuk, hogy ha szeretne, találkozhat a lányukkal, tudja a telefonszámunkat, de sosem keresett. A családgondozótól néha érdeklődik, hogy jól van-e a lány, és mi ezt egyáltalán nem bánjuk, mert végtére is neki köszönhejük életünk legnagyobb csodáját. Én azért is fontosnak tartom, hogy az örökbeadás után ne határolódjunk el teljesen az Életadótól, és amit ígértünk, azt betartsuk, mert eljön az az idő, amikor a gyerekem meg akarja majd ismerni őt, és ha én a kezdetektől ellenséges és link vagyok vele, akkor a részéreől se várjak mást.

    Kedvelés

    • Ez így van, de ha nálatok is belement volna egy pereskedésbe az életadó, hogy visszaköveteli a gyereket, szerintem ti is elzárkóztatok volna a további kapcsolattartástól.
      Ez egy szerencsésebb helyzet (nektek és a gyerkőcnek), hogy az életadó úgymond belenyugodott az örökbeadásba és abba, hogy jó helyre került a baba.

      Kedvelés

  29. Egy távoli, ma már nagyon idős amerikai professzor ismerősöm története jutott eszembe. Ő egyedül élt, és a szomszédságában felbukkant két illegális ázsiai származású bevándorló kisfiú (olyan 5-7 évesek) és a súlyosan beteg apukájuk, aki nemsokára meg is halt. A professzor megszerette és örökbe fogadta a két kisfiút (még a rákos vsz apuka életében), felnevelte őket: a gyerekekből művelt, egyetemett végzett kiegyensúlyozott felnőttek lettek, családokat alapítottak és sok évvel később szépen gondozták az idős örökbe apukájukat. Mindvégig azon a környéken éltek, mindannyian, nem költöztek el.

    Az ázsiai apuka és két fia menekültek voltak, de nem kaptak ilyen státuszt. Az apuka üldözött politikai kisebbséghez tartozott, akire és akinek az összes fiú leszármazottjára is tradicionális (de nem kimondott) halálbosszú várt volna, és apa és két fia csodával határos módon tudtak eljutni az USA-ba, sokszor az életük is kockán forgott. Az anyuka és a lánya otthon maradtak ázsiai országukban. Az anya sohasem tudta feldolgozni a fiai elvesztését, és csak egy dolgott tett: halálra hajtotta magát, hogy legyen annyi pénze, hogy utánuk tudjon menni, ez olyan 15 év múlva sikerült neki.

    Ekkorra az anya már lelkileg teljesen tönkrement, és mindenáron a pici kisfiait akarta visszakapni. De ezek a gyerekek akkor már friss diplomás művelt amerikai srácok voltak, akik emlékeztek ugyan az anyára, és az országra, ahol születtek, valamennyire a nyelvre is, de már nem kötődtek oda, az örökbe apukát nagyon szerették és teljesen beilleszkedtek az ő általa nyújtott világba. Ráadásul a kisebbik alig emlékezett az anyára (az egyetlen erős emléke az anya sikítása volt, ahogy a vsz apa kitépte őt a kezéből amikor a lélekvesztőbe beszálltak, hogy valami teherhajóra feljuthassanak a meneküléskor).

    A környéken frissen felbukkant anya a pici 15 évvel azelőtti fiait akarta visszakapni: és egyáltalán nem alkalmazkodott az ő életkorukhoz, világukhoz, életükhöz, amerikai értékrendjükhöz, az érzéseikhez. A követelőzéseivel nagy (főleg érzelmi) terhet jelentett a gyerekeinek, akik ugyan akkor már fiatal felnőttek voltak, de semmit nem tudtak kezdeni a lelkileg teljesen instabil, követelőző, csak a saját szempontjait látó és érvényesíteni akaró anyával, aki őket, az ő kéréseiket valójában nem hallgatta meg, és akihez ők már nem kötődtek.

    Kedvelés

  30. Szeretném kérni, hogy tisztelettel kommenteljünk, ne minősítsük a másikat, ne adjunk kéretlenül tanácsot.

    Tímea azért osztotta meg a történetét, mert szerette volna elmesélni, nem azért, hogy ismeretlen emberek megmondják, mit csinált rosszul, mit kéne tennie vagy nem tennie, hogy kéne éreznie. Ha szeretnétek örökbeadós történeteket, akkor nem kéne szétszedni, ha valaki vállalja az interjút, pláne tudva, hogy egy főleg örökbefogadókból álló közösség olvassa. Nem kell egyetérteni vele, de életképtelennek, felelőtlennek titulálni sem.

    Nem gondolom, hogy ez a cikk rossz fényt vet általában az örökbeadókra. A “remélem, hogy tényleg nem Klári a kislány neve” megjegyzésre pedig nem adtam okot.

    Kedvelés