Barátkozás apaszemmel

Általános

Ismerkedés és hazatérés totyogó korú gyerekkel. Gergely és Zsófia (Maminti néven kommentel) egy 13 hónapos kislányt fogadtak örökbe az országos listáról.  Erős kötelék a nevelőanyával, altatás babakocsiban, zokogásroham az új otthonban. Hogy lehet beszoktatni egy totyogó babát? A történetet Zorka apukája, Gergely meséli el.

Sok év orvoshoz járás után jutottunk arra feleségemmel, hogy az örökbefogadás felé fordulunk. Az elhatározás nem egyik pillanatról a másikra született, sok vizsgálat és az első lombik lezajlott, amíg formálódott a gondolat. Nagyon vonzó volt azonban, hogy bizonytalan helyzetünkben egyfajta bizonyosságot ígért: ezen az úton biztos lesz gyerekünk, legfeljebb ki kell várni.

Tulajdonképpen elég hamar, egy évvel a határozat után megkaptuk a Tegyeszes kiajánlást: az egyéves Zorkát országos listáról. Már az iratismertetés után is csak egyetlen kétely volt bennünk: hogyan lehet, hogy eddig senki sem kérte őt? (Úgy tudjuk, hogy a Tegyesz nem is keresett Zorkának a megyében szülőt, mivel roma vagy félroma származású. Az nem egyértelmű, hogy másnak kiajánlották-e előttünk az országos listáról, de az biztos, hogy látni mi láttuk először.) A személyes látogatás pedig mindkettőnket meggyőzött arról, hogy bele kell vágni. (Miután végre kettesben maradtunk, feleségem nézett rám óvatosan, hogy mit gondolok, és én állítólag ezt válaszoltam: „Hát ez nem kérdés.”) Egy barátságos, vidám, kiegyensúlyozott, egészséges és mozgékony babát ismertünk meg, aki a születése óta ugyanabban a szerető nevelőszülői házban lakott. És itt kezdődtek a nehézségek.

Az ismerkedés intenzív szakaszát a határozat módosítása (Zorka már éppen kicsúszott a 0-1 éves életkorra szóló határozatunkból) és a munkahelytől való elszakadás miatt három héttel későbbre tudtuk időzíteni, addig hétvégenként látogattuk reménybeli kislányunkat. Ezalatt két problémánk merült fel. Az első egy gyakorlati: alkalmassá kellett tenni a lakásunkat és életkörülményeinket egy egyéves kisgyerek befogadására. Mindaddig ugyanis inkább csecsemőben gondolkoztunk, ami azért egész más igényeket támaszt: más ruhatár, babakocsi, autósülés szükséges, a szórakoztatásához játékok, könyvek. Mivel Zorka az első gyerekünk, nekünk tényleg nem volt itthon semmi, amihez nyúlni tudtunk volna. Az is nagy különbség, hogy egy izgő-mozgó, járó egyéves számára egy méter magasság alatt majdhogynem ki kell üríteni a lakást, a lépcsőre rácsot szerelni, fiókzárakat, elpakolni az éles, szúrós, mérgező dolgokat, a növényeket. Tényleg sok időnk elment mindezzel, mivel nap közben dolgoztunk, hétvégén látogattuk Zorkát, és a fennmaradó időben kellett mindent beszerezni, megszerelni. Persze így sem lett gyerekbiztos a lakás, Zorka rögtön felfedezte a legérdekesebb dolgokat. Már ez a probléma sem volt egyszerű, ennek nyomán jelenleg el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha egy alapítványtól két-három nap alatt befogadandó babára kapunk felajánlást. A második probléma inkább elméleti jellegű volt: sehogy sem tudtam elgondolni, hogyan lehet egy egyéves kisgyereket kiszakítani a számára csecsemőkora óta természetes közegből, és új szülőt adni neki. A hétvégenkénti barátkozások jól alakultak, de az is nyilvánvaló volt, hogy babánk számára az elsődleges kötődést a nevelőanya jelenti. Nagyon féltem az ismerkedés intenzív szakaszától – pontosabban nem értettem, hogyan lehetséges egyáltalán átlépni ezt a küszöböt. Igyekeztem művelődni: olvastam könyvet és ezt a blogot (jellemző módon végigvettem a „barátkozás” tárgyszóval jelölt összes bejegyzést), továbbá nagyon segítőkészen válaszolgatott a kérdéseinkre minden Tegyeszes ügyintézőnk és a nevelőanya is. Összességében annyit szűrtem le mindebből, hogy egy-két hét alatt menni szokott a dolog, persze intenzív és fárasztó napok várnak ránk. Csak az egész hogyanját és mikéntjét nem értettem. Hogy ha odaköltözünk a közeli panzióba, akkor onnantól vajon mi fog történni.

A nevelőszülőnél

Az első hétvégi látogatás tulajdonképpen félnapos volt, két-két órányi utazással oda-vissza. Ezalatt játszottunk, sétáltunk, etettük, sőt fürdetésben-altatásban is részt vettünk. A család életében teljesen jelen voltunk. Zorka észrevette, és nagyon hálás volt érte, hogy elsősorban őt tüntetjük ki a figyelmünkkel. Hamar kiderült, hogy a kinti sétálás különösen nagy vonzerő a már stabilan járó kicsi számára: három 8-13 hónapos baba mellett a nevelőanyának erre ritkán volt módja, mi viszont minden lehetséges alkalommal beütemeztük, és ezt ő nagyon élvezte. (Óriási szerencsénk, hogy a történet alatt végig szép időnk volt.)

20151224_IMG_0079_vsz

A nevelőszülők tudatosan papának és mamának hívatták magukat és a gyerekeket készítették arra, hogy majd fog jönni értük az anyukájuk és az apukájuk. (Korábban is adtak már örökbe gyereket, úgyhogy volt tapasztalatuk.) Így tulajdonképpen mi már onnantól kezdve, hogy az első találkozás után igent mondtunk, anya és apa néven futottunk. Először még nekünk is furcsa volt, de aztán rájöttünk, hogy jó ez így. Bár valószínűleg egy egyéves gyereknek ez a megnevezés még nem jelent sokat.

Mindjárt a második hétvégén a nevelőszülő bedobott a mély vízbe: tanácsára nála töltöttük az éjszakát, hogy mi altathassuk kislányunkat. Nyugtalan éjszakáiról már addig is legendákat hallottunk (a nyugodt éjszaka még sokáig azt jelentette, hogy kétszer kel föl annyira, hogy 10-20 perces visszaaltatásra legyen szükség, és még kétszer annyira fölsír álmában, hogy a szülők fölkeljenek, de ő nem). Az sem segített a helyzeten, hogy már a fürdetés hisztibe torkollott. Szóval aznap éjjel nem sokat aludtunk, minden neszre fölébredtünk (Zorka kicsit többet aludt: ő nem ébredt fel minden neszre) – de ami a fő: nem történt semmi jóvátehetetlen törés.

Következett az ismerkedés intenzív szakasza, ez nyolc napig tartott. Hosszú hétvége miatt nehéz volt szobát foglalni, ezért némileg szerencsétlen módon úgy alakult, hogy egy éjszakát a nevelőszülőnél töltöttünk, majd hármat a szomszéd faluban, és csak ezután jutottunk be a faluban lévő panzióba. Így az első éjszaka ismét altatással és (számunkra) kevés alvással járt, de biztató volt, hogy a kislány örömmel üdvözölt minket. A következő három nap úgy telt, hogy reggel megjelentünk a családi házban, majd reggeli után, sétaidőben átvittük Zorkát a szomszéd falusi szállásra. Ez először kis sírást váltott ki, azután már „csak” az mutatta a feszültséget, hogy képtelenek voltunk a délutáni alvást háztető alatt abszolválni. A babakocsi segített: napi 2-4 órát tologattuk őt az utcákon fel-alá, de így legalább aludt. Egyébként játszottunk, virágot szagoltunk, kutyákat néztünk a kerítések mögött, etettünk, és esti fürdetésre szigorúan visszatértünk a nevelőszülőhöz. A kislány mindehhez hajlékonyan alkalmazkodott. A nevelőanyától való elválás csak akkor volt bajos, ha induláskor éppen látták egymást, egyébként a sétálás öröme minden érvet felülírt. Az idegen helyen alvás sem dühöt vagy hisztit váltott ki, csak egyszerűen nem volt hajlandó rá: amikor már egyenesen menni sem tudott a fáradtságtól, akkor is felpattant az ágyról és futott még egy kört. Nem engedte meg magának alvást és kész. Amint említettem, ilyenkor a babakocsi segített.

Az a nap, amelyik az egyik panzióból a másikba költözés napja volt, teljes egészében a nevelőszülői házban zajlott. Nem tűnt értelmesnek egy elhagyni kívánt helyen erőltetni a kislányt, és valószínűleg az egynapi pihenés neki is jólesett. Az együtt töltött időt tehát gyarapítottuk, de aznap a határokat nem feszegettük. Ekkor még mindig ott tartottunk, hogy idegen helyen altatás nem történt (ha a babakocsit ismert terepnek számítjuk), a hiszti az esti fáradtságkor néha beütött, és ilyenkor csak a nevelőanya tudta lecsillapítani. Noha a reggeli találkozáskor széles mosolyokat gyűjtöttünk, még mindig nem tudtam elképzelni, hogyan lesz ezután, miként lépjük át a Rubicont.

De megtörtént a csoda. Az új panzióban játékkal és sétával töltött első délután végén egy szülinapi zsúrra voltunk hivatalosak. Noha egy egyéves számára a zsúrok nehezen feldolgozható forgatagot jelentenek, szerencsére annyira elfáradt, hogy a tízperces úton hazafelé már a kocsiban simán elaludt. Így – bár megbeszéltük a nevelőanyával, hogy szükség esetére készenlétben áll – a panzióbeli mobil kiságyban azelőtt töltött el egy éjszakát, hogy az előírásszerű két délutáni alvás megtörtént volna. Ezen az éjszakán persze alig aludtunk három órát, de a dicsőség mindenért kárpótolt. Másnap az egész napot együtt töltöttük, és lényegében innentől számíthatjuk a közös életünket. A következő napokban látványos tapasztalat volt, hogy napról napra többet engedett meg nekünk. A pelenkázástól a fürdetésig (a séta mellett a bővizű és legalább harmincperces fürdetés volt az a pont, ami szintén jó mókának bizonyult), az etetéstől az altatásig és alvásig minden ment (no, nem mint a karikacsapás, hanem sok küzdéssel és hibázással) – egy feltétellel: ha látott minket. A szobából sem léphettem ki anélkül, hogy azonnal sírva ne fakadt volna. Ha valamelyikünk WC-re ment, a másikunkkal őrizte a WC-ajtót, amíg az újra ki nem nyílt. A délutáni alvás során végig mellette kellett lenni, mert időnként fölült, ellenőrizte, hogy megvagyunk-e, majd visszadőlt. Amúgy ilyenkor szerintem föl sem ébredt. Az idegen helyen már mi voltunk a legbiztosabb pont az életében.

Igyekeztünk persze minél több ismerős tárgyat csempészni köré és követni a megszokott rituálékat. Ebben a nevelőszülő partner volt, játékokkal, ruhákkal bőven ellátott, utazó kiságyat is kaptunk. (Amúgy főzött is ránk.) Mi pedig az elmúlt hetekben tudatosan bevezettünk néhány „saját” tárgyat: evőeszköz-készletet, játékokat, játszószőnyeget. Ezeket a korábbi látogatások alkalmával hagytuk ott.

Kezdett minden szépnek látszani, amikor másfél nap elteltével a védőnő várótermében előre megbeszélt módon találkoztunk a nevelőanyával. Két percig tartott Zorkának, amíg rájött, hogy kiről van szó – de akkor mi jöttünk rá, hogy nincs itt még semmi lefutva. Alig tudtuk levakarni róla és nagy nehezen 10 másodpercre elterelni a kislány figyelmét, amíg a nevelőanya kilépett az ajtón. Másnapra búcsúbuli volt hirdetve, ami Zorka ottani szerető környezetének talán fontosabb volt, mint neki magának. Azután pedig előttünk állt még az ideiglenes határozat gyámhivatalbeli ügyintézése, aminek ideje alatt csakis a nevelőszülő lakásában tudtuk őt hagyni. A buli vidáman kezdődött, de nagy sírással végződött, és nemcsak Zorkát, hanem nevelőanyját is sajnáltam: szegény végül szabályosan bujkált a kislány elől a forgatagban, hogy ne fájdítsa a szívét. A gyámhivatal ideje és a végleges hazaindulás ehhez képest zökkenőmentesen sikerült. Utóbbi a korábban szokásos „indulunk sétálni” koreográfia szerint zajlott – csak Zorka nem tudta, hogy ez a séta egy életre szól. Az autót szerencsére már ismerte a szomszéd falubeli előző szállásnak köszönhetően. Korábban már mondtuk Zorkának, hogy ezután nálunk fog lakni, de ezt nem hangsúlyoztuk különösebben. Egy ilyen pici gyerek leginkább a jelenben él, úgyhogy nem is nagyon gondoltunk rá, hogy többet kellene beszélni róla, esetleg fényképet mutatni a szobáról, házról. Így utólag belegondolva, lehet, hogy ez jó lett volna.

Az utat lényegében végigaludta, tudatosan így időzítettük (ez a trükk azóta többször nem jött be). Feleségem is végigaludta, ezt már nem terveztük. Kimerítő hét állt mögöttünk, mindketten több kilót fogytunk. Az autóban fáradt dicsőséget éreztem, és jövőhorizontom az esti lefektetésig terjedt.

Otthon

Az új helyen Zorka hozta szokásos formáját. Tágra nyílt szemekkel fedezte fel a környezetet, röpke másfél hét alatt a negyedik alvóhelyét. Az altatás kifárasztásos módszerrel történt: másfél órán keresztül feküdt le és pattant föl szaladgálni, míg végül elnyomta az álom a szőnyegen.

Két hetet még együtt lehettünk otthon, amiért feleségemmel nagyon hálásak vagyunk a sorsnak (vagyis a munkahelyemnek és a fizetés nélküli szabadság intézményének), mert ezalatt nagyot haladt felénk Zorka. Mi is csak utólag, későbbi viselkedése ismeretében tudjuk helyére rakni az elfojtott feszültség jeleit. Amúgy is mozgékony természet, ekkor szinte hiperaktívvá vált: határozottan kellett két felnőtt a mindennapi életvitelhez. Állandóan enni akart, ez egyfajta pótcselekvés volt nála. Borzasztó nyugtalanul és magához képest is keveset aludt, kegyetlenül felkelt hajnali ötkor, akármikor feküdt le és akárhányszor ébredt meg éjszaka. Napközben ugyanakkor nem sírt, nem hisztizett, nem zárkózott magába, hanem hősies összpontosítással és figyelemmel fordult a számára új jelenségek felé. Ám az újdonsült szülők lassan nullára amortizálódtak.

Az indulat végül öt nap múlva robbant látványosan. Egy héten belül háromszor (feleségem szerint négyszer, mert ő beszámít egy sokkal kisebb eseményt is) tört ki éjszaka olyan kontrollálhatatlan toporzékoló sírásban, amikor minket is elutasított. A legkimerítőbb esetben négy órán keresztül zokogott, megközelíteni sem tudtuk, a szoba legtávolabbi sarkába menekült, és olyan erővel feszítette kívülről a kiságy rácsait, hogy úgy tűnt: kitöri. Csak arra tudtunk vigyázni, hogy magában ne tegyen kárt. Beszéltünk hozzá, énekeltünk neki, feleségem együtt sírt vele, amíg mindenki el nem aludt. Zorka pedig hajnali ötkor, tehát 20 perc múlva menetrendszerűen fölkelt, és csodálkozva nézett körül, hogy miért alszik mindenki szanaszét a földön. Napközben semmi különös változás, de az éjszakai sírás egy héten keresztül minden második éjszaka megismétlődött hosszabb-rövidebb időben. Mi már tudtuk, mire számítsunk, így ami elsőre rémisztő élmény volt, utána már „csak” szívszorító. A kapcsolatunkban azonban egyfajta fordulópontot jelentett, mert elemi erővel döbbentett rá, hogy közülünk igazából ő van nehéz helyzetben, és csak ránk számíthat. Fel kellett bomlania a régi kötéseknek, hogy kialakulhasson az új. Itt jegyzem meg, hogy az események feldolgozásában komoly segítséget kaptunk Tegyeszes tanácsadónktól.

Idővel lassan kisimultak a dolgok. A hazahozatal után feleségem el sem tudta képzelni, mi lesz, ha visszamegyek dolgozni, de mire odajutottunk, ez már nem volt félelmetes. Elsőgyerekes szülők lévén minden lehetséges hibát és bizonytalankodást elkövetünk – és persze a kisasszony is folyamatosan tesz róla, hogy ne lustuljunk el: új és új meglepetésekkel szolgál, új és új oldalát mutatja be. Megjött az édességfüggés, megjött a nehéz evés, és megjött a hisztis akaratnyilvánítás. De már nem kétséges, hogy összetartozunk, és örülünk, hogy el merte engedni magát közöttünk.

A hazahozatal után nagyon tudatosan tartani akartuk magunkat ahhoz, hogy csak szűk fizikai és ismerősi körben mozogjunk, és fokozatosan tágítsuk az általa ismert világ határait. Természetesen a második nap megkaptuk a társasházi szomszéd csodálkozó kérdését a boltban a krumplik fölött: „Hát hol titkoltátok idáig, hogy ekkora lányotok van?” Úgyhogy a házban mindenki kapott a postaládájába egy háromsoros kis üzenetet az örökbefogadás tényéről – az erre érkező pozitív visszajelzések legalább kétheti lelki muníciót jelentettek. Ezután persze a legközvetlenebb családtagokat sem tarthattuk távol, szüleink és testvéreink követelték a jussukat. Noha igyekeztünk ésszel csinálni, mi is rájöttünk, hogy bármikor szükség lehet például egy jól bevezetett gyerekfelvigyázó nagymamára (legkésőbb egy hónap múlva, a végleges határozat kiadásakor). Szóval ebből a szoros elvből kicsit engedni kellett. Szerencsére a rokonság kellően türelmes volt, mi pedig árgus szemekkel figyeltük Zorka tűrőképességét.

A tanulság?

  1. A barátkozás során nem szabad alábecsülni a „királylány/királyfi-effektust”: a pici valószínűleg értékelni fogja, hogy ő, aki eddig egy volt a gyerekek közül, most a középpontba került.
  2. A nevelőszülő támogatása felbecsülhetetlen kincs. Mi csupa segítséget kaptunk tőle, és a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
  3. A barátkozás nem egy hét alatt zajlik le: egyrészt érdemes előkészíteni, másrészt a hazahozatal után még bőven folytatódik. Mi talán öt-hat héttel a hazahozatal után mertük kimondani, hogy most már zárjuk le azt, hogy barátkozás, mert itt, kérem szépen, gyereknevelés zajlik és családi élet. Hiszen ezt akartuk az elejétől fogva.
Reklámok

31 responses »

  1. Gratula a sikeres barátkozáshoz!!
    Köszönöm az őszinteséget, nekem ezek az interjúk mindig megmutatják a határokat, és megerősítenek abban, hogy jó döntést hoztunk az opcióinkkal.
    Sok boldogságot nektek!!

    Kedvelés

      • Max 9 hós babát kértünk. Szeretnénk, ha a dackorszakot már velünk élné meg, és mi lennénk a szeparációs szorongás tárgyai. Tisztelem, aki totyogót fogad örökbe, mert ez az az életkor, amikor a leginkább és a legvalogatottabb módon szenvedik meg a gyerekek a változást, és nem tudnak róla beszélni. Persze más életkorokban is trauma a trauma, nem is kisebb, csak más, szamunkra talán könnyebben kezelhető.

        Kedvelés

            • Akkor vagy az unokaöcsém kezdte túl korán, vagy nem azért verte a fejét a földbe meg a padlóba erővel, mert nem az történt, amit ő akart… 😀 Számomra a dackorszak a járással kezdődik, meg a kármentéssel, meg a “nem szabaddal”…

              Kedvelés

          • Szerintem akármekkora a gyerek, az örökbefogadó szülők tiszteletére produkálni fog mindenképpen egy(-két) dackorszakot :). Hiszen a határokat ki kell jelölni, és aztán meg kell feszegetni. Mi 2 évest fogadtunk örökbe, és így is volt szeparációs szorongás jellegű időszak is (pedig alapesetben ebben a korban nem időszerű, az új szülők és új helyzet miatt mégis átmegy rajta a gyerek), dackorszak meg pláne 🙂

            Kedvelés

        • Először mi is 0-6 hónapos csecsemőben gondolkodtunk. A tanfolyam után csak azért emeltük 0-12 hónapra a korhatárt, hogy nehogy már épp emiatt lemaradjunk egy pont megfelelő 6 és fél hónaposról. Zorka miatt aztán jöhetett az újabb módosítás. Szóval eredetileg nem így terveztük.

          Menetközben kiderült viszont egy-két pozitívum is, ami egy egyéves gyerekkel “jár”. Például sokkal többet lehetett tudni a fizikai-mentális fejlődéséről. Vagy ami nálunk perdöntő volt: látható már a személyisége (mimikája, mozgása, érdeklődése, viselkedése stb.) — minket Zorka elsőre “megvett”.

          Kedvelés

          • Teljesen jogos az indok, úgy jó dönteni, hogy mindenkinek jó. Nem is vontam kétségbe.

            Viszont olyan megdöbbentő élmény volt az unokaöcsémről fent elmesélt sztorim, hogy komoly töprengésbe kezdtünk.

            Egy várt, akart, harmóniában nevelkedett egyéves gyerek, puttony nélkül, aki látva, hogy mi bort iszunk a pohárból, és ő nem kaphat belőle (nem jó a saját pohárból a málna, nem jó az üveg borospohárból a málna, anyáé kell, most rögtön) nekiáll erővel verni a fejét a padlóba és a falba. Akkor ezt a reakciót már legalább tizedszerre produkálta, és mindig más témában, de ugyanazzal a végkifejlettel: nem teljesült maradéktalanul az akarata, és rendesen harapott is, főleg az anyját. Igen, tudjuk, ez is normális dolog, és leszokott róla később.

            De ezt látva arra jutottunk, hogy nekünk ez kapásból sok volna így egészben. A kisebb is produkál dolgokat, de talán jobban tudjuk kezelni a helyzetet, és mire esetlegesen eljut ebbe az életkorába, és esetlegesen látunk tőle is hasonlókat, már nem leszünk idegenek egymásnak.

            Ezért írtam le az elején (kár, hogy nem lehet többször aláhúzni), hogy tisztelem, aki totyogót vállal.

            Kedvelés

  2. Gratulálunk mi is. Külön jó volt olvasni az egészet az apa szemszögéből, mert sokszor van, hogy az egész örökbefogadást az anyák sokkal jobban akarják, ők menedzselik, az apa pedig kvázi mellékszereplője a történetnek. De ez itt (és nálunk sem) nem így volt. Jó volt olvasni, hogy apuka is aktívan élte meg az egészet.

    Számos esemény, helyzet ismerősként hatott, mely megerősített abban, hogy nem mi voltunk bénák, hanem ez az összecsiszolódás természetes velejárója, hiszen másoknál is ugyanazok a dolgok fordultak elő (sírás fürdés közben, éjszakai hisztérikus sírás, evés mint pótcselekvés, nem evés stb.).

    Kedvelés

    • Érdekes, hogy itt van köreinkben ez a sztereotípia, hogy a többségnél anya akarja inkább, “kivéve nálunk”, aztán több olyan pár van itt a blogon, ahol apa legalább annyira akarta. Talán ez a kivéve nálunk már nem annyira időszerű.

      Kedvelés

  3. Köszi az őszinteséget! Kicsit irigyellek benneteket, hogy ennyire aktívan részt vehettetek mindketten a barátkozásban, nálunk ez nem sikerült. A nehézségek bizony mind megvoltak nálunk is, max. más sorrendben 🙂

    Kedvelés

  4. Mint nagyobb gyereket örökbefogadó, mindenben megerősítem a cikk íróját. Ami a nevelőszülőktől való végleges elhozatalt jelenti, igenis fontos, hogy a gyerek tudja, mi vár rá, persze úgysem fogja megérteni teljes egészében, de segítünk neki azzal, ha azt mondjuk, most hazajön, és ezentúl máshol fog lakni, velünk, mert mi vagyunk a szülei.

    Kedvelés

        • Egy cica, aki akkor volt 17 éves (azóta -nemrégiben- eltávozott az örök vadászmezőkre). A gyerek féltékeny volt a macskára, a macska a gyerekre. A gyerek felé az volt az engedmény, hogy a macska többé nem tehette be a lábát az ő szobájába (először félt is tőle egy kicsit), ennek a macska engedelmeskedett, viszont a gyerek meg nem nyúlhatott durván az állathoz. Így is sokszor rá kellett szólni a lányomra, de ilyenkor megpróbáltam nem úgy előadni, mint ha az állat fontosabb lenne, viszont nagyon határozottan képviselni a macska érdekeit is. Igazából mindig megmaradt kettejük között a három lépés távolság, viszont amióta meghalt a cica, a lányom többször is mondta, hogy hiányzik neki 🙂

          Kedvelés

          • Nagyon köszönöm a részletes beszámolót! Sajnos hasonlóra számítottam, de jó hallani hogy igyekeztél mindkét fél érdekeit képviselni, biztosan nagyon nehéz lehetett. Részvétem a cica miatt! Azt viszont jó hallani hogy ha csak utólag is, de kiderült hogy azért kedvelte 🙂

            Kedvelés

            • Nálunk kutyus van, és az az igazság, hogy éppen ezért őt is vittem a barátkozásra, mert ha nem fogadták volna el egymást, nem tudtam volna hazahozni a kislányomat. Aki egyébként, mivel kis faluban élt, csakis morgós házőrző kutyát látott, azt se sokat, mivel nem nagyon engedték ki a házból. Így elsőre sikítva bújt a hátam mögé a mi ártalmatlan, rendkívül barátságos kutyánktól, de lépésről lépésre megbarátkoztak, és másnap délután már együtt aludtak 🙂 Utána igazából már minden simán ment, persze a kutyának is szokni kellett, hogy van egy picit vehemensebb gazdija is, a gyereknek is, hogy miként nyúl finoman a kutyához, de nagyon szeretik egymást. Játszanak együtt, séta közben állandóan egymást ellenőrzik, hogy hol a másik, ki szól hozzá. A kutya is maximálisan elfogadta a gyereket, és fordítva. Néha van egy kis féltékenykedés, de az nem több, mintha tesók lennének 🙂 Szerintem érzelmileg nagyon sokat segített nekünk a kutya kedvessége és jelenléte a hazatalálásban 🙂

              Kedvelés

        • Nekünk két kistestű szobakutyánk van. Az ő reakciójuktól nem tartottam, sőt a kislányométól sem (bár nem volt állatokkal kapcsolatban előtte), inkább kicsit izgultam nehogy felmerüljön állatszőr allergia.
          Féltékenykedés nálunk is van. Valaki kiszúrja, hogy leültem egyedül a kanapéra, rohan oda, erre a másik kettő utána és dúrják ki egymást.
          A kislányunkat folyamatosan tanítgatjuk, hogyan szabad az állathoz nyúlni: nem nyüstölni, nem rángatni, nem ráülni, nem csapkodni varázspálcával, stb..A kutyák bölcsen inkább felmenekülnek az emeletre, ha pihenni akarnak. De ha pl. ráfekszik egyikükre, aki ezen morogni kezd, akkor mindenki le van szidva. A kislányunk azért, mert piszkálja őket, a kutyák azért, mert morgás nincs, ha nem tetszik valami lehet arrébb menni.
          Gyorsan összeszoktak és nálunk is rengeteget jelentett a kutyák jelenléte, nekem az egész nagyon pozitív volt.
          Nemrég történt, hogy valami őrült nagy probléma merült fel egy játékkal, kislányom nagyot sóhajtva leült a szőnyegre az egyik kutya mellé, átölelte a nyakát és szomorúan nézett. A kutya meg (ismervén a gazdi vehemenciáját) 10 centisre tágult szemekkel meredt rám, benne egyértelműen kiolvasható segííííííts” kiáltással, de nem ment el onnan, hagyta magát gyűrögetni 😀

          Kedvelés

          • Nagyon köszi mindkettőtöknek. Jó hallani hogy ha kisebb döccenőkkel is de sikerül akkor is ha nem pici baba korától szokik hozzájuk. Az az igazság hogy még meg se születtem és már állatok között voltam és hát nálunk a 2 cica is családtag így nem opció amit sokan szoktak hogy jön a gyerek és akkor viszlát házikedvencek. Persze megértem hogy létezik allergia meg akkora mértékű összeférhetetlenség de nekik is életre szóló ígéretet tettünk. Bár sajnos cicákat nem lehet barátkozásra vinni de kutyásoknak tényleg szuper ötlet!

            Kedvelés

  5. Nagyon köszönjük a történetet, hasznos volt, tanulságos és biztató!
    Magunkat láttam a jövőben 😀
    Gyönyörű kislány, nagyon sok boldogságot a családnak!

    Kedvelés

  6. Köszönjük a jókívánságokat.

    Örülök, ha többen hasznosnak találjátok — épp azért írtam le a tapasztalatainkat, mert egy ilyen történet hiányzott nekem a barátkozás előtt. Segített volna elképzelni, mire is számítsunk. Most már más fázisban vagyunk, és más tapasztalatokat vadászok 🙂

    Kedvelés

    • Nekem a legeslegesleghasznosabb és legmegnyugtatóbb az volt, hogy létezik a királylány effektus. El nem tudtam képzelni mi pluszt tudunk mi nyújtani a barátkozás során, amivel elnyerjük a bizalmát 🙂 Hogy mitől leszünk mi “jobbak”, mint a szeretett nevelőszülő.

      Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s