Folytatódik sokak kedvenc rovata, a Babaköszöntő. Bemutatkoznak azok az olvasók, akiknek nemrég bővült a családja. Országos listás örökbefogadás a szomszéd megyéből, de 300 kilométerre, inkubátoros bébi három névvel, Miniegér az építőkockákkal, a várva várt harmadik, és akinek már a neve is Isten áldása. Öt izgalmas történet friss örökbefogadóktól. Sok boldogságot kívánok a gyerekekkel! Aki a közelmúltban (mondjuk az elmúlt egy évben) fogadott örökbe, azt várom szeretettel a rovatba!
Nicknév: Nora
Családi felállás: A férjemmel vártunk az első gyermekünkre.
Miben vagytok mások, mint mások? Nem szeretnénk mások lenni, legalábbis amiatt semmiképp, hogy a fiunkat nem én szültem. Ha az ritkának számít, hogy Ákost babamentő inkubátorba tette a vér szerinti családja, akkor egy picit mégis mások vagyunk.
Miért fogadtatok örökbe: Mert vér szerinti gyermekünk nem született, túl vagyunk sok-sok orvosi beavatkozáson. Utólag azonban érdekes visszaemlékezni, hogy a körülöttünk (fel)növekvő baráti csemetéket annyira szerettük, hogy többször beszélgettünk arról, hogy az örökbefogadás számunkra elfogadható módja lenne a gyereknevelésnek.
Mennyit vártatok: Napra pontosan 4 évet. Ugyanazon a tavaszi napon jelentkeztünk a Tegyesznél, mint, ahogy négy évvel később csörgött a telefon.
Ki érkezett, honnan: Ákos, újszülött kisfiú, a megyei kórház babamentő inkubátorában várt ránk (narancssárga megye). Teljesen egészséges, kétórás lehetett, mikor betették.
A leg…
A legviccesebb, amikor – már tudva, hogy a sorszámunk alapján bármikor hívhatnak – a babaáruházakat jártuk, felkészülni egy kisbaba fogadására, és láttuk, hogy az eladók nem tudnak hova tenni a pocakom hiányának láttán.
Mosolyogtató az is, ahogy a társasház lakói kerek szemekkel csodálkoznak ránk és kérdezik, hogy „ez a saját gyerekünk?” vagy arra a kérdésre, hogy „nem is láttalak terhesen?” azt válaszolom, hogy mert nem is voltam, akkor látni a döbbenetet, hogy őszintén nem értik, hogy akkor hogy lehetek most mégis anya. De általában véve a szomszédok, az idegenek (pl. az orvosi vizsgálatokon) mind nagyon kedvesek és örülnek az örömünknek.
A legemlékezetesebb, amikor először találkoztunk Ákossal. Bármikor könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut, mert ott azonnal tudtam, éreztem, hogy ő hozzánk tartozik. Karomba vettem, rám mosolygott, és aludt tovább.
Mi volt másképp, mint a nagykönyvben meg van írva/mint ahogy a tanfolyamon tanultátok: Nagyon jó az Ágacska tanfolyama, egyelőre nem ért meglepetés, minden úgy zajlik, ahogy felkészítettek rá. Gondolkodunk rajta, hogy ránk férne egy ismétlő kurzus is.
Miben más egy inkubátoros baba örökbefogadása? Összehasonlítani nem tudom más örökbefogadással, de azt tudom, hogy zajlott nálunk: Amikor a babánkat betették a megyei kórház babamentő inkubátorába és megnyomták a riasztó csengőt, akkor a kórház portása várt három percet, hogy a vér szerinti családtagnak legyen ideje észrevétlenül elmenni, anonim maradhasson, a rendőrség nem keresheti. A három perc leteltével ellenőrizte, hogy nem téves-e a riasztás. A mi esetünkben valós riasztás volt, ezért azonnal szólt az orvosoknak, akik pár perccel később már ellátták a kisbabát és nevet adtak neki. Ez a név maradt a kórházban használt neve és ezt a keresztnevet mi később második névként meg is tartottuk. Értesítették a Tegyeszt, mert az inkubátorba tett baba minden esetben titkos örökbefogadással adható csak örökbe. A Tegyesz munkatársa felhívta a várólista első helyén szereplő nevet (mi igazából a második helyen voltunk, mert az első épp lombikozott és passzolta a lehetőséget) és felkínálta nekünk a babával való megismerkedés lehetőségét. Fent már leírtam, hogy az első találkozás egyértelműen pozitív volt, az ügyintézés – a gyámhivatal segítségével – azonnal megindulhatott. Ők egy újabb nevet adtak a fiúnknak, hogy a „titkosságot” biztosítsák, a visszakövethetőséget kizárják. Pár nappal később a Gyámhivatal kiadta az engedélyt a fiunk hazahozatalára és utána nekünk is már csak kivárni kellett a hat hetet, hogy a végén Ákos a mi családnevünkre kerülhessen és az általunk választott keresztnevet is megkaphassa.
Ez is vicces volt, mert a gyámhivatal az általuk adott névre adta ki a hazahozatali engedélyt, míg a kórház a saját maguk által adott néven tartotta nyilván a gyermeket, ezért a kiadás nem volt zökkenőmentes. Ez egyébként azóta is tart, minden akkor megkezdett orvosi vizsgálat kontrolljára más néven jelentkezünk be, közben már egy harmadik, általunk adott névvel, és minden alkalommal újra kell mesélni a történetet.
Az a tény, hogy valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy kik a vér szerinti családtagok, számomra nem nehezíti Ákos elfogadását, sőt, talán épp megkönnyíti, de amiatt aggódom, hogy később, amikor már ő szeretne tudni róluk valamit, nem fogok tudni segíteni neki.
Miről olvasnál szívesen: Foglalkoztat, hogy zajlik majd az óvodába, iskolába való beszoktatás, hogy a dadusok, a tanárok vagy az osztálytársak hogyan viszonyulnak az örökbefogadás tényéhez. Csúfolódás, sugdolózás esetén hogyan kell majd (kell-e?) beleavatkoznom a helyzetbe?
*******
Nicknév: lulukoci
Kik vagytok? Férjemmel 7 éve vagyunk együtt, 2015-ben kötöttünk házasságot. A férjem 38 éves, én 41. Körülbelül négy éve fogalmazódott meg bennünk a gyermekvállalás gondolata. Egy-másfél év sikertelen próbálkozás után mindketten kivizsgáltattuk magunkat, mindent rendben találtak. Így továbbra is a természetre bíztuk a dolgot. A vér szerinti baba csak nem jött. Mivel már nagyon szerettünk volna gyermeket, de én 40 felett az egészségügyi kockázatok miatt már nem mertem belevágni a lombikozásba, hamar eldöntöttük, hogy örökbe fogadunk.
Miben vagytok mások, mint mások? Alapvetően semmiben. Kertes házban élünk kutyákkal madarakkal, halakkal. Csak egy kis durcás rosszcsont hiányzott az életünkből 🙂
Ki érkezett? Egy szép májusi napon felhívtam a Tegyesz ügyintézőjét, van-e valami újság, ő türelmesen ismét elmondta, hogy akkor már szólt volna. Egy óra múlva csörgött a mobilom, hogy amikor letettük a telefont, hívta a kolléganője és jó hírei vannak. Rozi, 17 hónapos kislány a megyéből (citromsárga), teljesen egészséges, csak van egy kis ekcémája (Ami nem mellesleg mióta velünk él, teljesen elmúlt. Feltételezem az egészséges, korához illő étrendnek van hozzá némi köze.) Lányos zavaromban semmit nem kérdeztem róla, aztán csak visszahívtam, hogy a keresztnevét árulja el. Két hetet kellett várnunk az első találkozásra.
Mennyit vártatok? Tekintettel arra, hogy nem volt etnikai megkötésünk, nagyon keveset. A jogerős határozattól számítva három hónapot mindössze. A megyében az ügyintéző szavaival élve elenyésző számú házaspár fogadott el roma gyermeket. Így mi a 49. helyről ugrottunk az elsőre.
Mennyit várt a gyerek? A kórházból került 9 naposan nevelőszülőkhöz. Az életadó nem mondott le róla, de nem is látogatta, így lett 15 hónaposan örökbeadható, mi 17 hónapos korában találkozhattunk vele.
Miért pont ő? (Első körben 0-3 év közötti egészséges vagy korrigálható egészségi állapotú gyerkőcöt írtunk be, nemre
Miért pont ti? Kiemelték, hogy mi voltunk az elsők, akiknek kiajánlották a roma felmenők elfogadása miatt. Ebben a megyében különösen nagy gondot fordítanak a családba illesztésre, de azért azt álmunkban sem gondoltuk, hogy kiköpött a férjem lesz. Én végig arra számítottam, hogy barna szemű, barna hajú kislány lesz, így “tiszta anyja”, ehhez képest én lettem a kakukktojás a családban a két szőke, kék szemű mellett. Azért lustálkodásban mégiscsak tiszta anyja lett, tökélyre fejlesztettük a háton fekve legózást 😀
A leg…
Az első találkozás. Már a fénykép alapján is csak hebegtünk-habogtunk, de mikor pár perccel később élőben megpillantottuk, ahogy Miniegér szorgoskodik az építőkockákkal, alig kaptunk levegőt. Benne is volt a szakértői jelentésben, hogy “Az örökbefogadó szülők láthatóan nagyon izgultak”.
Amíg várakoztunk (picit késtek), mondtam a férjemnek, hogy szerintem ne gondolkozzunk egy napot sem, döntsünk első érzésre. Le is hurrogott, hogy kizárt, kell egy kis idő, hogy biztosak lehessünk magunkban. A találkozás kb. ötödik percében odasúgtam neki, hogy “Akarsz várni holnapig?”, mire csak annyit mondott “Nem”. Semmi, de semmi kétségünk nem volt.
A tanács, ami jól jött volna utólag: A nevelőszülőkhöz való hozzáállás. A mi esetünkben sajnos a hölgyet – bár két hónappal előttünk nyilatkozott arról, hogy a gyermeket nem kívánják örökbe fogadni – váratlanul érte, hogy ilyen hamar “elkelt”. A barátkozás első fele még döcögött úgy-ahogy, a második felében már pánikba esett és elég sok energiát rászánt arra, hogy az átkötődést (ami nagyon jól alakult) visszafordítsa. (A család többi tagja segítőkész volt, ők is padlóra kerültek, de nem nehezítették a folyamatot). Később is sokszor hívogatott minket, amit a Tegyesz és a gyám közbenjárásával sikerült csak leállítani. Ők mindketten biztos támaszaink voltak ezen időszak alatt, nekik nagyon hálásak vagyunk.
Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultátok: Mi az Ágacskánál voltunk tanfolyamon és elmondhatjuk, hogy lelkiismeretesen, alaposan felkészítettek minket a várható nehézségekre. Használható, hétköznapokba jól beilleszthető tanácsokat kaptunk, amiket be is tartottunk, tartattunk (a családdal).
Miről olvasnál szívesen? Örökbefogadott gyerekek (felnőttek) beszámolóit, hogyan birkóztak meg életük egyes szakaszaiban az örökbefogadás tényével, a vér szerinti szülő “szellemével”. Mivel segíthetjük mi, a szülei ezen az úton.
*******
Nicknév: Mandó72
Kik vagytok? Házaspárként vártunk harmadik gyerekre. Nagy gyerekeink 6 és 9 évesek, a nagyfiunk vér szerinti, a nagylányunk örökbefogadott.
Mindig három gyereket szerettünk volna, de már a megismerkedésünk pillanatában tudtuk, hogy nehéz lesz. Interneten ismertük meg egymást, az akkor talán egyedüli társkeresőn keresztül, a második mondatom gyakorlatilag az volt, hogy én gyereket szeretnék, hármat, minél előbb, de nem lesz egyszerű menet miattam, ha jó, akkor folytatjuk, ha nem akkor sajnos bármilyen szimpi, én továbblépek – szóval én nagyon erősen akartam a gyereket, de szerencsére teljes volt az egyetértés. Hogy minél előbb elkezdhessük a kezeléseket, 3 hónapon belül már közjegyző általi hivatalos élettársak voltunk. Néhány éves próbálkozás, orvosi segítség után egy autóban ülve hallottam először újszülött örökbefogadásának lehetőségéről. Mire a férjem visszaült az autóba, azzal fogadtam, hogy „Fogadjunk örökbe!” – „Csak egy cigiért ugrottam be, de jó, fogadjunk!” – Valahogy így indult.
Gyakorlatilag azonnal nekikezdtünk, beszereztük a papírokat. Várakozás közben mindenki csodálkozására várandós lettem, így először egy vér szerinti kisfiú szülei lettünk, két és fél évvel később egy nyílt örökbefogadást segítő egyesület hivatalosan működtetett fórumára bejelentkezett egy kismama, hogy sajnos nem tudja felnevelni gyermekét, az örökbeadáson gondolkozik, segítséget kér. Örömmel rohantam a férjemhez, hogy a kislányunk úton van. Férjem nyugtatott, valahogy az egész gyerekpróbálkozós, gyerekvárós időszakban ő állt két lábbal a földön, ő volt a támaszom, ne aggódjak, ne képzelődjek, majd jön, akinek jönnie kell. Én mindenesetre felmentem a netre, ott követtem végig hétről hétre egy oldalon, hogy épp mekkora az én kicsikém. Amikor jött a telefon a Gólyahírtől augusztus végén, kiderült, hogy tényleg ez a kismama írt akkor a fórumra. Második gyermekünk így nyílt örökbefogadás lett, ott voltam a szülésnél.
Egy vagy két gyerek mellett semmivel sem könnyebb a várakozás. Érzed, tudod, hogy még valaki vár a túloldalon… Mindig beszédtéma volt, hogy jönni fog a kistesó, néha csendesebben, máskor erősen… Már tavaly is sokan kérdezték, még mindig semmi, pedig milyen elfogadók vagytok… Januárban felhívtam őket, hogy elfelejtkeztek-e rólunk. Aztán letéve a telefont megjegyeztem a férjemnek, hogy ha eddig nem hívtak, akkor most hagyjanak leállamvizsgázni, június 22-ig senki ne telefonáljon. Június 22-én délelőtt sikeresen leállamvizsgáztam, délután 3 órakor jött a telefon…
Miben vagytok mások, mint mások? Talán, hogy érzékenyek vagyunk a jelekre, olvasunk bennük és hallgatunk a megérzéseinkre…
Ki érkezett? Palmira, kislány az országos listáról, BAZ megyéből, roma származású, egészséges. 18 hónapos volt az ismerkedés pillanatában, életvidám, határozott, barátságos, közvetlen, állandóan, mindent, és bármikor enni szerető (imádom, hogy milyen jóízűen eszik), gyönyörű, fekete szemű, fürtös fekete hajú, magas hangon karattyoló, és füstös, mély hangon „lalázó” szépség. Igazi kis energiabomba. Két gyerek után most végre megtapasztalhatom általa a földre vágódós-hisztizős akaratnyilvánítást, de amilyen gyorsan jön a műsor, olyan hamar távozik is.
Mennyit vártatok? Két és fél évet. Már az ügymenetben tudtuk meg, hogy az aktánk több babánál is landolt a minisztériumban az országos listán, de mindig másokat választottak ki, nem nekünk születtek…
Az ügyintézésünk, ismerkedésünk viszont nagyon gyors volt. Június 22-én telefon, 27-én akta, 29-én már lent voltunk a nevelőszülőnél első látogatásra, rá egy hétre szerdán már megkezdtük az ismerkedést, és július 14-én aláírtuk a kihelyezéshez a határozatot. Nyár volt, és szabadság, de ha én egyszer beindulok, nem lehet megállítani, addig kérek, megyek, amíg mindig találtunk egy kis időcskét, hogy tovább lendüljön a dolog.
Mennyit várt a gyerek? Születése pillanatában lemondott róla a szülőanyja, otthagyta a kórházban, nevelőszülőkhöz került (nagyon jó helyen volt, szerették, azóta is tartjuk velük a kapcsolatot és a későbbiekben is szeretnénk), fél évvel később az apa is lemondott róla, miután a családi nevére vette. Ezután indult el az örökbeadhatósággá nyilvánítási folyamat, januárban küldték fel a minisztériumba a hozzá kiválasztott szülőket, az első pár június elején találkozott vele, de ők babázni szerettek volna, és mi voltunk a második jelöltek.
Miért pont ő? Az első telefonunk volt, első kiajánlásunk. Amikor ültünk az aktabetekintésnél, és felolvastak róla egy 9 hónaposan készült pszichológiai jelentést, akkor gyakorlatilag olyan volt, mintha a (most már ugye nagy) kislányunk 9 hónapos állapotáról hallanám a saját feljegyzéseimet. A határozatunk szerint 0-2 éves korú, egészséges, vagy korrigálható betegségű, származási kikötés nélküli gyermek, ikerpár vagy testvérpár örökbefogadására lettünk alkalmassá nyilvánítva. Örültünk, hogy nagyobbacska, már a korunk miatt is jobb így, az itt olvasottak miatt nem féltünk már a másfél évesektől, sőt, határozottan vágytunk rá…
Arra emlékszem, hogy én végig könnyeztem, elkezdődött az első mondatnál, és végig folytak a könnyeim, még nem láttunk róla képet, de a férjem megérintette a vállam, ez volt a jele annak, hogy neki tetszik, amit hall. Nem volt semmi olyan, ami a történetében számunkra nem lett volna magától értetődő és elfogadható. Kicsit talán morbidnak tűnik, de amikor végre kettesben maradtunk, a férjem megjegyezte, hogy olyan csodálatos volt minden, és annyira tökéletes, hogy ő végig azt várta, hogy mikor fogják felolvasni azt a mondatot, ami a DE-vel kezdődik…
Miért pont ti? Mert az első pár nemet mondott rá. De ennek így kellett történnie!
A leg…
A legérdekesebb/furább érzés az a természetesség, magától érthetőség volt, ahogy megéltük az egyhetes ismerkedést, vadidegenekkel úgy beszélgettünk, mintha régi barátaink lettek volna, vagy mint amikor nyaralni van a gyereked a nagymamánál, és elmesélik hazaérve, hogy mit csináltak ott egy-két hetet, csak mi másfél évet beszéltünk át…
A legviccesebb, hogy keresztneve éppen az a sorozatkarakter volt, aki még kamaszkorom első általam nézett sorozatában a kedvencem volt, csak miatta néztem a sorozatot. Ezzel együtt a keresztnevét megváltoztattuk, a férjem egyik regényének hősnőjéről neveztük el, mert valahogy annak jelentése számunkra szimbolikus: pálmaággal hazatért zarándok. A beceneve ugyanaz maradt.
A legkedvesebb és legemlékezetesebb… amikor az első találkozásnál a kicsikénk beleült apa ölébe, kis fejét a szívére hajtotta, és hosszú percekig ott bújt…
vagy talán az, ahogy olyan kitartóan került engem egész idő alatt, míg a búcsúzásnál úgy igazán átölelte a nyakam…
vagy az első önfeledt hármas bohóckodás lefekvés előtt az ágyban a 30 napos kihelyezés utolsó estéjén…
vagy amikor először mondta, hogy „aja, aja”, előtte ugyanis a „hamma” és az „inta” tartotta magát keményen, más felismerhető szót nem is mondott…
A legnehezebb… az a hat nap volt, amikor az első telefontól várakozni kellett az aktabetekintésig…
A legjobb tanács/gondolat a nevelőszülőtől jött, amikor szóba került a cigány identitás: „Nem kell ezzel foglalkozni, nem létezik ilyen vagy olyan identitás, egyszerűen értéket kell mutatni a gyereknek és szeretni”
A legcukibb, amikor megszólal a kemény rock, abban a pillanatban táncra perdül, jár a keze, lába, popója, olyan cukker, hogy a legszőrösebb szívű ember is elolvad.
A legbosszantóbb az a piaci eszmecsere volt, amit három nagyon kedves fiatalember folytatott ebédidőben sorba állva, és azt ecsetelték engem és a kicsit nézve, hogy vajon hányszor léptem félre, és csak nagyon finoman fogalmaztam itt…
A legjobb érzés, az ölelése, ahogy a nyakamat átöleli, ahogy a tesókhoz bújik, ahogy apa karjába kéredzkedik…
A tanács, ami jól jött volna utólag: Nekünk oly könnyen ment mindent, azonnal megvolt az a bizonyos összhang, az előző örökbefogadási hasonlóan sorsszerű és pozitív élményeink, tapasztalataink, az itt olvasott ismerkedési történetek és buktatók ismeretében valahogy nem volt semmilyen hiányérzetünk tanácsilag…
Inkább az egész gyerekvállalással kapcsolatosan jött volna jól egy jó tanács, még akkor, amikor az egészet elkezdtük 2001-ben, hogy ne kísérletezz a testeddel, fogadj örökbe! Én sok boldogtalan, gyerekre váró párnak mondom azóta, akik végre boldogok, mert örökbe fogadhattak…
Mit szóltak a nagyok? Először nagyon örültek, ahogy írtam, régóta téma közöttünk, a harmadik gyereket többször beleszőttük már mindennapjainkba, mi lesz, ha jön a kistesó. A kisebb még örült is, mert végre lesz más is, aki úgy születik, mint ő. Amikor megtudtuk, hogy másfél éves, az a néhány nap arról szólt, hogy felkészítsük őket arra, nem újszülött. „Legalább nem fog annyit sírni!” – jött a báty megjegyzése, lehet vele játszani. Amikor már együtt voltunk, akkor azért jött a pozíciózás, kit szeretek jobban, őt már biztosan nem… Elveszi a játékomat, bejön a szobámba, mindig azt akarja csinálni, amit én… A fiam keményen be is hisztizett záróakkordként, gyakorlatilag másfél órán keresztül úgy viselkedett, mint egykét éves, akinek nem adják meg, amit szeretne. Túléltük azt a napot is… És akkor végre megláttam őket hármasban, együtt mozogni, bolondozni, játszani… Azóta visszatértünk a „szokásos” testvéri civódásokhoz. El voltam korábban keseredve, hogy az én két gyerekem miért vitázik állandóan, most már három, másoknál látom az összeborulós tesós képeket, aztán egy többgyerekes beszélgetésen megnyugodtam, hogy nem vagyunk kiugró eset, máshol is megy ugyanez a veszekedés, aztán egymásba borulás, ha nincs ott, hol van, mikor jön, ha ott van, miért nem megy el – játszmázás…
Milyen volt két kisbaba után egy totyogó anyukájává válni? Én nagyon sokat beszélgettem a nevelőszülőkkel, rengeteg képet láttam, sokat kaptunk meg, sok történetet hallottam a kicsiről, valahogy ezeken keresztül, mint valami gyorstalpaló növekedésen, átéltem a bébikorát, így egyáltalán nem volt hiányérzetem. Megfoghatatlan és leírhatatlan, egyik pillanatban még nincs valaki, aztán a másik pillanatban már életed örök része, és bármit megtennél, csak hogy neki jó legyen. Nagyon önálló kisemberke, de nekem a másik két gyerek is ilyen volt. Mondjuk is, hogy nekünk már csak az ilyen makacs, nyakas lelkek jutnak. J Ráadásul a nagyok már bizony tényleg nagyok a maguk 6-9 évével, és hozzájuk a kicsi meg nagyon baba, nagyon aprócska, erős, akaratos, de mégis csak kicsinyke, így valahogy a „babázós” élményt megkapjuk, viszont a nagyokkal is lehet programokat szervezni, mert nem egy intenzív huszonnégy órás szolgálatot kell végigcsinálnunk, annak minden zombivá válásával, kialvatlanságával, a fáradtságból is adódó türelmetlenségével együtt…
Mióta hárman vannak, több időm van, agyam, gondolatom egy része nem máshol jár, hogy mikor jön már az a bizonyos telefon, hanem minden pillanatukban jelen vagyok, és annyira kiegyensúlyozott kis Élet jött hozzánk, hogy minden így természetes, ahogy van.
Miről olvasnál szívesen? Szeretem a riportokat bármelyik részét is érintse az örökbefogadási háromszög szereplőinek, kamaszkorúakról, szülők és gyermekek részéről egyaránt, mert már vészesen közeledünk, és jó lenne tudni, mi vár ránk. Szeretnénk olvasni nagyon sok babaköszöntőt, sok sikeres/sikertelen/nehéz/könnyű örökbefogadási történetet, mert mindenből lehet tanulni.
*******
Nicknév: Lakmag vagy Mandi
Családi felállás: egyedülálló
Miért fogadtál örökbe: Már régen is gondoltam rá, hogy egyszer, majd ha férjhez megyek, lesz vér szerinti és örökbefogadott gyerekünk is… Dolgoztam gyerekotthonban, ahol nagyon megérintett a gyerekek szeretetéhsége és kötődésvágya. Aztán úgy alakult, hogy férjhez ugyan még nem mentem, de 35 évesen el kellett távolítani a méhemet. Nem nagyon volt mire tovább várni ezen a téren, és abban se vagyok biztos, hogy valaha is férjhez megyek. Gyereket szerettem volna, és úgy éreztem, itt az ideje hogy belevágjak.
Mennyit vártál: Jelentkezéstől számított 2,5 évet. Korábban már kiajánlottak egy 6.5 éves kislányt országos listáról, de őt a távolság, az utazás költségei miatt nem tudtam vállalni.
Ki érkezett, honnan: A lányom az egyik legpirosabb megyéből jött, ahol én is élek…
És hogy ki érkezett: Isten kegyelme, azaz Janka. (Janka nevének ez a jelentése: Isten kegyelme / Isten kegyelmes.) És valóban, a kislány léte és jól léte is egy csoda, akár csak az, ahogy betoppant az életembe, és bearanyozta a teljes nagy család életét. Első unoka, és a tesómék is igen rég vágynak babára, csak sajna nem sikerül…
Az utolsó hetekben a telefoncsörgés előtt, sokszor álmodtam azzal hogy örökbe fogadok (cicát, nyuszit, gyereket, mindent…), vagy hogy gyerekem lesz/van, mindemellett volt bennem egy bizonytalanság is, hogy vajon nem-e csak az én vágyam ez a gyerekvállalás?! Vajon Istennek mi a terve? – végül elengedve a saját kételkedésemet, aznap reggel “letettem” ezt Isten elé, és kértem, hogy mutassa meg, mi az akarata, bármi legyen is az, és én akarom, hogy úgy legyen. Alig telt el pár óra, megcsörrent a telefon… Döbbenet volt, először nem akartam elhinni se, hogy 2014-es születésű, megyei kislányt ajánlanak, azt gondoltam valamit félrehallottam.
Janka 2 éves és 3 hónapos volt megismerkedésünkkor, kb. akkor született, mikor elkezdtem imádkozni azért a konkrét gyerekért, aki ő lett…
A megtekintésre és az ismerkedésre várakozás hetei alatt azonban sok mindent letisztázódott bennem. Pl.:
A legmeglepőbb: Janka nagyon jól viselte a váltást, nem voltak még nagy dührohamok, sem vészes evési problémák, meglátásom szerint átlagos 2,5 éves életet él, és nagyon hamar megszerette a teljes családot.
A legviccesebb, amikor megjegyzik, hogy Janka hasonlít rám.
A legmegdöbbentőbb: Janka abban a hiszemben élt, hogy a nevelőszülő “anya”, és a nevelőszülő is azt gondolta, hogy tőle nem kerül majd el gyerek, mert hogy a “beteg” gyerekeket úgyse adják örökbe. Nagyon nehéz lehetett neki is. Első örökbeadása volt, és sokszor úgy tűnt, nem igazán lett felkészítve erre. (Janka hozzá került a kórházból, számtalan átvirrasztott éjszaka volt mögöttük, és látszott mennyire nagyon szereti őt, ezért sokszor talán ösztönösen ellene is beszélt az örökbefogadásnak…)
1. Legyek határozott! (Eleinte nagyon óvtam, szinte minden szótól. Próbáltam minél inkább szabadon hagyni, hogy könnyítsek a helyzetén.) Kellett ez a helyrebillentő, amúgy annyira logikus fél mondat…
2. Ha a gyerek a nevelőszülőt vagy a “régi” családot emlegeti, beszéljek hétköznapi tevékenységekről: “most biztos ő is vacsorát készít.” Hihetetlen, de tökéletesen működött, ezek megnyugtatóak voltak a számára.
Mi volt másképp, mint a nagykönyvben meg van írva/mint ahogy a tanfolyamon tanultál: Az örökbefogadhatóvá nyilvánítás után elkezdte látogatni Jankát a vér szerinti rokonság. Ezen még a családgondozó is megdöbbent, hogy ilyen hogy lehet, amikor a “rápillantás” kapcsán ez kiderült. Néhány hétig emiatt húzódott el az ismerkedés megkezdése, de aztán rendbe lett téve a dolog.
*******
Nicknév: mogyi
Kik vagytok? Férjemmel mindketten első gyermekre vártunk. Szerettünk volna túllépni az egészségügyi megpróbáltatásokon, ezért az örökbefogadás mellett döntöttünk.
Miben vagytok mások, mint mások? Szerintem semmiben nem vagyunk mások, mint a nagy átlag örökbefogadó párok. Vagy mégis? Türelmesen várakozó férj és türelmetlen, olykor feleslegesen önmagát sanyargató feleség. Szerencsére, az első Tegyeszes találkozón a tanácsadó hölgy felhívta a figyelmem a blogra, így az olvasgatás sokat segített a minden napokban. Ezúton is köszönöm még egyszer Zsuzsának, hogy ezt a blogot létrehozta és fáradozik folyamatosan vele.
Ki érkezett? Laura, két és fél éves, egészséges kislányunk érkezett az országos listáról. A szeme nagyon enyhén kancsal, így javasolt egy ideig szemüveget hordania. Gyönyörű csicsergő kismadár, semmi nem történhet a tudta nélkül, minden érdekli és mi boldogan válaszoljuk meg a kérdéseit naphosszat.
Mennyit vártatok? A határozat készhez vételétől számítva egy év telt el addig a telefonig, amíg a lányunkkal kapcsolatosan hívott bennünket a tanácsadó hölgy, hogy fogadóképesek vagyunk-e. Attól a hívástól számítva pedig négy hónap múlva léptük át együtt az otthonunk küszöbét. Mi megfogadtuk az ügyintézőnk tanácsát, és valóban széles spektrumot jelöltünk meg a kérdőíven, mind korban, mind pedig a lehetséges betegségek terén. Ez volt az oka annak, hogy olyan gyorsan sorra is kerültünk.
Mennyit várt a gyerek? Kislányunk születése után az első hónapoktól kezdve magára maradt, nevelőszülőkhöz került, majd két éves kora körül döntöttek úgy, hogy örökbe adhatóvá nyilvánítják.
Miért pont ő? A várakozás ideje alatt kaptunk több megkeresést is a Tegyesztől. Az első hívásunk már fél év múlva megtörtént. Soha nem beszéltünk a férjemmel arról, hogy milyennek képzeljük a gyermekünket, de a hívások alkalmával éreztük, hogy ott, akkor nem a mi gyermekünkről van szó, így született meg mindig a visszautasítás. Az esetükben olyan halmozottan problémás gyermekekről volt szó, akiket nem tudtunk vállalni. Nehéz döntések voltak, engem nagyon megviseltek, de azt én is tudtam, hogy csak akkor lépünk tovább a kiajánlás alkalmával, ha a gyermek valóban azoknak a paramétereknek felel meg, amilyeneket megjelöltünk. A lányunknál nagyon érezhető volt, talán még a tanácsadó hölgy hangja is csengősebb volt, hogy itt most minden együtt van. 0-3 éves korig vártunk gyermeket, nem és származás megkötése nélkül. Nagyon szívmelengető volt a rövid telefonbeszélgetés, amikor Lauráról kaptunk kétmondatos információt. Később az iratok átolvasása után, amikor megpillantottuk a képét, már tudtuk, hogy ő a mi lányunk. Úgy éreztük, most már semmi nem akadályozhat meg bennünket, hogy őt örökbe fogadjuk.
Miért pont ti? Utólagosan megtudtuk, hogy nem mi voltunk az első, akiket választottak, de az a család épp nem tudta vállalni az ismerkedést, így a szerencse nekünk kedvezett. És milyen boldogság ez!
A legemlékezetesebb volt számunkra az első találkozás, amikor mi arra számítottunk, hogy ez csak egy „megpillantás” lesz, szakmai nyelven szólva, és valójában már a mély víz volt. A nevelőszülők mellett a nevelőszülői tanácsadó, a gyám és az örökbefogadói tanácsadó is árgus szemekkel figyelte az első lépéseinket a gyermek felé. Próbáltunk játszani, rajzolni, kapcsolatot teremteni vele. Én akkor ezt óriási vizsgafeladatnak éltem meg, hisz nem erre készültünk. A lányunk visszajelzése az volt, hogy jól haladunk, egészen húsz centire is elmerészkedett a nevelőanyukájától és rajzolás közben határozottan a kezembe nyomott egy ceruzát.
A legkedvesebb történés a sok közül az első napi látogatásunkhoz kötődik. Mentünk hozzájuk, kezünkben egy kis kosár csemegével, amivel gondoltunk a többi gyermekre is, és bíztunk benne, hogy ez majd segít az első lépések megtételében. Beléptünk az ajtón, és a mi kis csodánk már hangosan is irányított be bennünket a szobájába, hogy gyertek-gyertek játszani. A belépő kosárra így már nem is volt szükség, ő a legnagyobb bölcsességgel feloldotta a helyzetet.
A legnehezebb feladatnak láttuk a kötődés kialakítását. Nagyon ragaszkodott a nevelőanyukájához, de a szakemberek az első találkozás előtt biztattak bennünket, hogy ez így sokkal könnyebb és jobb lesz. Valóban, apró lépésekkel, rengeteg találkozással és együtt töltött aktív idővel át lehetett tőle venni a kötődést. Amikor közeledett az utolsó nap, még mindig nem voltunk teljesen biztosak abban, hogy ez zökkenőmentesen fog-e majd történni. Riogattak bennünket, hogy biztos nagyon fog sírni, mi pedig azt találgattuk a párommal, hogy vajon hány kilométert kell majd úgy megtennünk. A gyanú alaptalan volt, boldogan mászott be a kis ülésébe és a közel háromórás úton sem szomorodott el.
A legmegismételhetetlenebb emlék számomra az ismerkedés során az a sok idő, amit együtt tölthettünk a nevelőcsaláddal és gyermekeikkel. Több mint egy hónapon keresztül, heti 4 napot voltunk náluk. Ez az időszak amilyen jó volt, mert egyre közelebb kerültünk a kislányhoz, annyira nehéz is volt. Jó volt megismerni a nevelőszülőket, nagyszülőket, saját és nevelt gyermekeiket. Könnyen sikerült jó kapcsolatot kialakítani velük, fura érzés, hogy mindez csak egy rövid ideig tarthatott és tudatosan kellett megszüntetni.
Nehézséget az okozott, hogy azt is meg kellett élnünk, ők lassacskán hogyan szakadnak el a kislánytól, milyen nehezen élik ezt meg, mennyi fájdalom van bennünk ezáltal.
A tanács, ami jól jött volna utólag: A mi megyénkben javasolni szokták az elbúcsúzáskor az apró ünneplést, tortaszelést, hogy ehhez lehessen kötni az új fejezetet a gyermek életében. Mindezt csak utólag hallottuk, pedig jó lett volna, ha a hivatalos ruhaleltár helyett ezzel foglalkozhattunk volna indulás előtt.
Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultátok: A barátkozási idő. Bennünket nyolc napra készítettek fel, és amikor odamentünk kiderült, hogy az ismerkedés ott 30 nap lesz. Szomszédos megyébe jártunk, oda-vissza 350 kilométereket tettünk meg alkalmanként. Sokszor kellett apró mellékutakon járni, lassan haladtunk, általában három óra alatt értünk csak oda.
Miről olvasnál szívesen? Hallottuk, hogy a külföldi örökbefogadók profi felkészítést kapnak a saját hazájukban az ismerkedésre. Utólag is szívesen olvasnék erről a témáról.
Jelentkezzetek a rovatba, akkor tud tovább működni! Várom mindenkinek a történetét, aki nemrég fogadott örökbe, akkor is, ha még nem kommentelt, ha még nem volt találkozón, ha az ő útja átlagos, vagy éppen rendkívüli volt.
Örökbe.hu 
Csodaszép gyerekek, egymásra találások! 😉 Gratulálok!
KedvelésKedvelés
Sziasztok! Szeretek erre ébredni , ennyi gyönyörű csöppség talált ismét családra! Sok boldogságot az új családoknak :))
KedvelésKedvelés
Én nem vagyok a sírós-pityogós típus, de itt több történetet megkönnyeztem. Mindenkinek szívből gratulálok!
KedvelésKedvelés
Nagyon édesek a gyerkőcök! Gratulálok a boldog szülőknek! Imádom olvasni ezt a rovatot, mert annyira jól indul ilyenkor a napom.
KedvelésKedvelés
Gratulálok mindenkinek, jó volt olvasni a történeteket 🙂 Lakmag-nak egy kérdésére válaszolnék is, a babakötvénnyel kapcsolatban. Azt átírják a mostani nevére, minden procedúra nélkül. Nekem másfél év után jutott eszembe, hogy azzal mi lehet vittem az összes papírt magammal, mire mosolyogva mondta a hölgy, hogy minden rendben, már a mostani nevén van, nem kell intéznem semmit. 🙂
KedvelésKedvelés
Szívből gratulálok minden új családnak! Sok örömet és boldogságot Nektek! 🙂 lulukoci ha már sárga megyében lakunk, akkor egy kicsit sárgulok is, ugye nem baj? 😉
KedvelésKedvelés
Nem baj 😀 Én nagyon drukkolok Nektek! És köszönjük a szép szavakat Neked is meg mindenkinek!
KedvelésKedvelés
Semmi fejlemény?
KedvelésKedvelés
Sajnos még semmi…. 😦 Pedig szegény ügyintézőt sűrűn zaklatom, sőt – most lehet lesz akinek nem tetszik majd amit írok – mivel olyan helyen dolgozom, próbálom a kapcsolataimat is igénybe venni és segítséget kérni, de……még türelmesnek kell lennünk.
KedvelésKedvelés
Én anno rákérdeztem egy nőgyógyász ismerősömnél, hogy össze tudna-e hozni a kórházban krízisterhesekkel foglalkozó szakemberekkel, mire annyit reagált, hogy “Szerintem minden öf gyerek gáz, inkább szüljél, XY-nak is sikerült.” Ennyit a kapcsolataimról 🙂
KedvelésKedvelés
Ez megint igen jól esett… Sok boldogságot kívánok a gyermekeknek és családjaiknak!
KedvelésKedvelés
Annyira jó olvasni ezeket a történeteket! 🙂 Különösen úgy, hogy mi most éljük újra napról napra az egy évvel ezelőtti barátkozás és hazatalálás heteit, ezeket meg is beszéljük együtt a kislányommal, hogy milyen volt akkor, ki mit mondott, hol voltunk, mit csináltunk éppen, így benne is rögzülnek ezek az élmények. Sorsdöntő időszak volt, jólesik feleleveníteni ezeket a napokat mindkettőnknek 🙂 És ezt minden babaköszöntőnél is átélem kicsit újra, köszönet érte mindenkinek, aki megosztja a történetét, és persze neked, Zsuzsa! 🙂
Mindenkinek szívből gratulálok és sok-sok boldogságot együtt! 🙂
KedvelésKedvelés
Imádom ezeket a történeteket, olyan jó érzés örülni más örömének, egy kicsit beleélni magam, ábrándozni, hogy én hogy csináltam volna, hogy éreztem volna, mit tettem volna – aztán majd biztos minden más lesz élesben 🙂
Gratulálok a családoknak, sok boldogságot és egészséget kívánok Nekik! 🙂
KedvelésKedvelés
Gratulálok minden új családnak! 🙂
Mi november elején lesz egy éve, hogy vàrakozunk, 387. helyről 356. helyen vagyunk most. 1 év volt az is mire a határozatot megkaptuk, így igazából 2 éve várunk már. Ráadásul állandóan újabb és újabb Tegyeszes ügyintézőhöz kerülünk, mert folyamatosan elmennek. 😦 Nagyon nehéz a várakozás…
Ennek ellenére nagyon jó olvasni ezeket a történeteket. 🙂
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
Ezek a helyek mire vonatkoznak? Megyei listára? Milyen gyerekre vártok?
KedvelésKedvelés
Nagyon szeretem ezt a rovatot olvasni.Mikor munkába indulok és a buszon ülök, olyan klasszul feldobja a napomat.Bár nekem nem kellett semmilyen procedúrán átmennem a gyerekeimért.Végtelenül csodálom a kitartásotoka,t a türelmeteket , hogy gyereketek lehessen.Ha máshogy alakult volna az életem, biztosan jó lett volna egy ilyen támogató közeg, mint ami itt van.
Zsuzsától kérdezem.Azok a lányok, hárman voltak, akikről régebben írtál..Mi lett velük, hogyan alakult az életük??Érdekelne jól vannak-e ők is meg a babák is.
KedvelésKedvelés
Amennyire tudom, mindenki jól van és mind örökbe adták a gyereket.
KedvelésKedvelés
Koszi.Orulok neki.
KedvelésKedvelés
Gratulálok minden családnak! A gyerekek gyönyörűek!
Nagyon nagyon szeretem a Babaköszöntőt! Mindig minden szavát érdeklődéssel olvasom. Jó volt a nevelőszülőkről is olvasni az egyes beszámolókban, hogy nekik milyen ez a helyzet (mind a negatív, mind a pozitív hozzáállás tekintetében). Az is érdekes adalék számomra, hogy mik a megyei gyakorlatok, hogy dolgokat hogyan szoktak csinálni. Ez amúgy meghökkentő számomra, mert elvileg egy elég egzaktul lefektetett szabályrendszer szerint kellene minden szakembernek mindenhol eljárnia, ehhez képest itt is kiderül, hogy vannak helyi sajátosságok (az szuper, hogy itt több hasznos és hozzáértésről tanúskodó gyakorlatról is olvashattunk).
KedvelésKedvelés
Mintha egyre hosszabbak lennének ezek a Babaköszöntők 🙂
Gratulálok minden családnak! Jó volt olvasni a barátkozós, megismerkedős részeket a nagyobb gyerekeknél, megint átéltem a mi egy évvel ezelőtti történetünket, és azt kell hogy mondjam, a most érzett boldogság és eufória a jövőben még csak fokozódni fog! 🙂
Lakmag kérdéseihez: nem tudok róla, hogy bármiféle árvaellátás járna, vagy bármi a vér szerinti szülők után, hiszen örökbefogadás után abba a státuszba kerül, mint ha te szülted volna, te pedig hálistennek élsz. (A hiányzó másik szülőt meg pótold te, te akartál egyedül gyereket! – üzenik a döntéshozók.) Még abban sem vagyok biztos, hogy állami gondozottak kapnak ilyen juttatást, de ebben nem vagyok tájékozott. Mindenesetre nem lenne logikus.
KedvelésKedvelés
Szia! Lakmag beszámolójánál én is elgondolkodtam ezen a kérdésen és igazából ugyanide lyukadtam ki mint te, az öf-al minden szál megszűnik a vér szerinti szülővel. De, elgondolkodtató mégis, hisz itt egyedülálló anya fogadott örökbe, apa akár lehetne a vér szerinti apa is (mert gondolom őutána kapta az árvaellátást ??? – ha tévedek akkor teljesen egyértelmű a válasz: nem) de itt nincs apa a képben aki anyagilag bármilyen segítséget is nyújtana a gyermek felneveléséhez (azt most hagyjuk figyelmen kívül, hogy ő ezt ennek ellenére vállalta), a gyermek érdekeit meg az szolgálná ha egy számlán gyűlne neki ez a pénz EBBEN a helyzetben. De igazából tényleg én is úgy gondolom, hogy innentől nem jár neki. Mindenesetre érdekes helyzet és kíváncsi vagyok a jog ilyenkor hogy áll ehhez a kérdéshez-helyzethez.
KedvelésKedvelés
A vér szerinti apának sincs joga sem kötelessége a gyerekhez öf után, akár él, akár nem. Szerintem ez a része elég egyértelmű.
KedvelésKedvelés
igen, igazad van 🙂 csak “hangosan” gondolkodtam 😀
KedvelésKedvelés
De az a felvetésed, hogy az állam valahogy járuljon hozzá a hiányzó szülő helyett a gyerekneveléshez nem hülyeség, erre találták ki az árvaellátást, illetve a gyerektartás-megelőlegezést. Egyedül az eleve egyedül vállalt gyerekek nem kapnak semmit, és ez a tény csakis feudális indokokkal védhető (a nő menjen csak szépen férjhez és úgy legyen neki gyereke), a gyerek érdekei fel sem merülnek.
KedvelésKedvelés
Ilyen szempontból az egyedül vállalt örökbefogadott gyerek helyzete ahhoz hasonló, mint ha a nő spermabankból esne teherbe, vagy a szülés után nem nevezne meg apát. Csak anyja van és kész.
KedvelésKedvelés
Az örökbefogadás után nem jár a vér szerinti szülő utáni árvaellátás.
http://info.kezenfogva.hu/szolgaltatasok/23591
A gyereknek lehet vagyona (felhalmozott családi pótlék stb.), ezt viszont viszi magával az örökbefogadás után is.
KedvelésKedvelés
Gondolom, ha a nevelőszülő félrerakta számára és oda is adja. Automatikusan csak gyerekotthonos gyerekek kapják meg, nem? Vagy hogy van ez?
KedvelésKedvelés
A nevelőszülő nem rendelkezik a gyerekek vagyonàval, minden gyereknek van gyermekvédelmi gyàmja!
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a blogon!
Igen, újabban külön gyámok vannak. Pár éve még a nevelőszülő volt a gyám is.
KedvelésKedvelés
Mandó72 által írt, a cigány identitásra kapott tanácshoz kapcsolódóan reagálnék. Egyetértek, hogy ezt a kérdést nem kell túllihegni, mert az alapidentitása az lesz, ami Ti vagytok. Tőletek tanulja el a szokásokat, az értékeket, Tőletek tanul meg szeretni, és szeretetet elfogadni. Első körben az öndefiníciója Belőletek fog kiindulni (A fiam gyakran mondogatja, Én dán vagyok. És erre persze mi bőszen helyeselünk, majd hozzátesszük meg magyar, és cigány származású is).
Ugyanakkor a külvilág valamilyen módon címkézni fogja, és fontos, hogy büszke legyen saját magára, el tudja fogadni, hogy ő kicsoda. A cigány származását is. Ha valaki beszól neki bántó megjegyzést, akkor vissza tudja utasítani a cigánysághoz fűzött negatív felhangokat, mert ő tudja, hogy sem ő, sem a környezetében lévő cigány emberek nem olyanok. Fontos, hogy ne később kelljen a származásával szembesülnie, mint derült égből a villámcsapás. Ez nagyon meg tud borítani egy embert.
Mi ezt úgy próbáljuk megoldani (és nem azt mondom, hogy ez az egyetlen üdvözítő út, vagy, hogy mi tudjuk a tutit, és szívesen fogadunk ebben a kérdésben minden jószándékú tanácsot), hogy 1) járunk olyan közösségbe, ahol cigány származású gyerekek vannak, és ezt a tényt nem hangsúlyozzuk, csak járunk oda, és ő látja, hogy nincs egyedül a gyönyörű kreol bőrével, fekete hajával és szemével. 2) Lehetőséget biztosítunk neki, hogy bizonyos szintig megismerje a cigány kultúrát (zenét, festészetet, ételeket, táncot). 3) Igyekszünk kapcsolatot teremteni olyan cigány emberekkel, akikre felnézhet valamiért. 4) Tudatosítjuk, hogy cigány származású kisfiú. Persze ezt úgy, hogy ne kitoljuk a családunkból, hanem csak, mint egy tényt kezeljük.
Még nem kérdez erről, hogy ez mit jelent, ha majd kérdez, akkor igyekszünk tartalommal teli válaszokat adni neki.
És amúgy meg ugyanazt az életet éljük, mint eddig, és kap egy multikulti mixet, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Célunk pedig ezzel az (és reméljük, hogy sikerül), hogy ő is elfogadó és érdeklődő lesz a különböző kultúrák iránt és önmagát is el tudja fogadni.
KedvelésKedvelés
“és kap egy multikulti mixet, mint amilyenek mi magunk vagyunk”
🙂 Szerintem ez egy olyan jó mondat, kiegészítésnek az egyéni identitások után, (és szerintem is nagyon fontos az identitással, származással jól foglalkozni).
Mert így az hangzik el, hogy “TE cigány (olasz, sváb…stb) származású vagy” és e mellé nyilván jön az is, ellenpontozásnak, hogy ÉN meg nem, mert én meg …. származású vagyok, mert ez az igazság. ÉS ezzel az idézett mondattal jön ezután az ellenpontozás után egy egység is: az, hogy a MI, az az a mi családunk az egy multikulti család, a mi családi identitásunk az egy és egységes, és abban meg mi együtt mind benne vagyunk, tehát MI egyenként is multikultik IS vagyunk, (a különböző származás MELLETT), és ez a multikultiság a közös a mi családi közös-ségünkben, a közös identitásunkban.
Sok sok jót kívánok mindenkinek, olyan jó a Babaköszöntő!!!
Nagyon köszönöm én is, hogy a történeteiteket olvasva átélhetőek nekünk is az élet szépséges csodái! 🙂
KedvelésKedvelés
A nevelőszülő maga is cigány származású, nagyon büszke rá, anyukájára, apukájára, mind nagyszerű emberek. Neki ebből az erőltetettségből van már elege, én értettem, mire gondol, amikor ezt a mondatot elmondta. Nagyon örül annak, hogy van ilyen csoport és mi el is fogunk járni a romadopt találkozókra, és annak is nagyon örül, hogy hozzájuk is járni szeretnénk látogatóba. Egyszóval, igen, ő is arról a fajta egészséges hozzáállásról beszél az identitás kérdésében, amit te körvonalazol, hisz én úgysem tudok másmilyen lenni, mint amilyen vagyok, azt a hagyományt és értékrendet (szabolcsi-kun-sváb mixet) tudom átadni, amiben én felnőttem…
KedvelésKedvelés
Örülök, hogy a nevelőszülő által mondottak nem szó szerint értendők, mert van olyan eset, ahol ezt a kérdést az öf szülők abszolút nem kezelték: nem mondták el a gyereknek a származását, az eltérő külső jegyek kérdését is elbagatellizálták, a kívülről érkező megjegyzésekre nagyon jó hárító szövegeket alkottak. Az illető gyökérkeresése során, felnőtt fejjel szembesült a származásával. Nagyon megborította, azóta is keresi önmagát, főleg, hogy a környezet, amelyben felnőtt, kimondottan rasszista, és gyerek kora óta ezeket az “értékeket” kapta. (Olyasmi a helyzet, mint annál a Jobbikos képviselőnél, akiről utólag/nemrég derült ki, hogy zsidó származású. Az élete teljesen megfordult.)
Amúgy az indentitás – szerintem – részben választás kérdése is, minek tartom magam, mi van első helyen, második helyen stb, milyen értékekkel, szokásokkal, nyelvvel … tudok azonosulni, kikhez szeretnék tartozni.
KedvelésKedvelés
Imádom a babaköszöntőket! 🙂 Gratulálok a családoknak! 🙂
KedvelésKedvelés