Vendégposzt. Olvasónk, SN egy két és fél éves kislányt fogadott örökbe, Zsóka addig nevelőszülőknél élt. Nemrég visszalátogattak együtt a nevelőcsaládhoz, amitől az anyuka tartott, de nagyon jól sikerült. Hogy készítsük fel a gyereket a vizitre? Hogy hat mindez a nagy tesóra, akinek nincs ilyen kapcsolata? Az örökbefogadó anya meséli el a kirándulást.
A Szakszolgálattól azt a tanácsot kaptuk, hogy fél év elteltével érdemes, illetve szükséges is visszalátogatni a nevelőcsaládhoz. Abban egyértelműen megegyezett a szakemberek véleménye, hogy fél évnek el kell telnie. A találkozás nem kötelező, csak javasolt, és hangsúlyozottan akkor érdemes belevágni, ha a család készen áll. Ez a „készen áll” nehéz kérdés, eléggé megviselt a gondolkodás, hogy pontosan mit is jelent ez: mire állunk készen?
Én valahogy úgy fogalmaztam ezt meg magamban, hogy akkor állunk készen, ha elég erősen tudunk bízni abban, hogy a kislányunkat nem terheli meg a szükségesnél jobban az, hogy a látogatást követően újra el kell szakadjon a nevelőcsaládtól, vagyis hogy tudja, hogy az már nem az otthona, hanem az élete egy nagyon fontos, de átmeneti állomása.
A mi nevelőcsaládunkat nagyon megviselte a Zsókától való elválás. Úgy képzelték, hogy már az elválást követő hetekben is alkalmat biztosítunk arra, hogy megnézhessék őt, megbizonyosodhatnak arról, hogy jól van. Amikor ezt visszautasítottuk, tudtuk, hogy fájdalmat okozunk vele, de kitartottunk amellett, hogy a kislányunk számára az a legfontosabb, hogy családdá váljunk, elnyerjük a bizalmát, biztonságban érezze magát velünk és egyértelmű legyen a számára, hogy a korábbi otthonába már csak látogatóba fog érkezni.
A viszontlátáshoz nemcsak nekünk kellett elég erősnek lenni, hanem nekik is úgy kellett készen állni, hogy ne a veszteséget éljék meg általa, hanem az örömet, hogy a kislány, akit olyan szeretettel neveltek, megtalálta a helyét.
Zsóka az örökbefogadás után sokat emlegette a nevelőcsalád tagjait, így alkalom adódott bőven, hogy beszéljünk róluk, illetve arról, hogy mi is történt vele. Nem könnyű egy hároméves kislány számára elmagyarázni, hogy miért nem jönnek érte, miért nem mehet vissza Erzsi mamához, ahogyan nekünk sem könnyű ezeket a kérdéseket hallani. De felkészültünk erre, és próbáltunk egyszerűen és mindig ugyanúgy fogalmazni, valahogy így: „sokáig kerestünk téged, és nagyon örülünk, hogy egymásra találtunk, család lettünk veled, mi vagyunk az anyukád, apukád, Gergő a testvéred, mindig együtt leszünk. Erzsi mama örül, hogy velünk vagy, ők is nagyon szeretnek téged, most nem tudunk találkozni velük, de majd fogunk”.
A barátkozás pillanatairól készült fényképek megnézése, a közös pillanatok emlegetése mindig felvidította és hamar mondogatta, hogy család vagyunk, család vagyunk. A bátyjával ki is találtak erre egy kis koreográfiát is, amit sokszor ő kért: a gyerekek keze egymáson, hip-hip, hurrá, család vagyunk!
Ha szóba került a nevelőcsalád meglátogatása, a környezetünkben sokan mondták (laikusok persze), hogy miért tesszük ki magunkat ennek a tortúrának, miért nem hagyjuk a kislányunknak elfelejteni a nevelőcsaládot, hiszen előbb-utóbb feledésbe merülnének valóban. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy olykor-olykor nem képzeltünk el egy ilyen felállást, de valahol mélyen mindig éreztem, hogy ez pont ugyanolyan ferdítés lenne, mint titkolni az örökbefogadást.
Amíg bizonytalan voltam a saját anyaságomban (és hogy ne lettem volna az, hisz hetek teltek el, mire egyáltalán anyának nevezett, sokszor alvásba menekült, úgy igazán vigaszért sem folyamodott, inkább csak segítségért hozzám), akkor persze pillanatokra rosszul tudott esni, hogy még mindig a régi családtagokat emlegeti, még mindig mondogatja, hogy visszamegy. De stabilan éreztem azt, hogy erre szükség van, ez egy folyamat, milyen jó, hogy beszél erről, ez így egészséges, nem dughatjuk homokba a fejünket. Így sokszor nézegettük a fényképeket, sokszor meséltem a nevelőcsaládról (ha kérte), küldtem képeket és beszámoltam nekik a történésekről.
A nevelőszülők eközben gyászfolyamaton mentek keresztül, amiről nagyon nehéz volt tudni, ettől nehezebb csak az volt, amikor a kislányunk a legelején sírt utánuk, vagy csak elszomorodott.
A találkozást fokozatosan készítettük elő, magunkban is és Zsókánál is. Pár hónap elteltével névnapja közeledett, megbeszéltük, hogy Erzsi mamáék postai csomagban felköszöntik. Nagy örömmel vette a csomagot, mintha ezzel bizonyosságot nyert volna, hogy őt nem hagyták el, és ő sem hagyta el őket, hanem tudják, hol van, és nem áthidalhatatlan közöttük a kapcsolat. Egy rövid telefonbeszélgetés is lezajlott, amit, azt hiszem, nem nagyon tudott hova tenni és gyorsan napirendre is tért felette. A csomagban küldött plüss viszont napokig nem hiányozhatott az esti elalvásnál.
Karácsony előtt úgy éreztem, az ünnep megfelelő alkalom lehet a találkozásra, de ez végül nem jött össze, és utólag azt hiszem, jobb is így, mert még nem voltunk felkészülve rá. Telefonon ekkor is beszéltek, aminek a vége pityergés is lett.
A folyamat, ami a kislányunknál zajlott, teljesen természetes volt és más hasonló történetek alapján fel is voltunk rá készülve. Arra azonban egyáltalán nem számítottunk, hogy a hatéves fiunk, Gergő mindennapjait mennyire kavarják fel ezek az események. (Gergőt újszülöttként fogadtuk örökbe, és a vér szerinti szüleivel sem tartjuk a kapcsolatot.) Most tekintsünk el attól a nagy horderejű változástól, hogy egykéből nagy testvérré vált, csak arról mesélek, hogyan hatottak rá a húga nevelőszülővel való kapcsolatfelvételei. Az a tudat, hogy a testvérének van egy olyan kötődése, ami nem a mi családunkhoz fűzhető, hanem csak az övé, nehezen volt érthető a számára. Hiába mondtuk, és hiába volt elég nagy a megértéshez, nem fogta fel, hogy nem a nevelőszülő szülte a húgát. Sérelmezte, hogy a húga hiányzik valakinek, vagyis inkább azt, hogy ő nem hiányzik senkinek. Egyre sűrűbben kérdezősködött a saját szülőanyukájáról. Nem értette, ő miért nem kap névnapi üdvözletet, miért nem jön el őt meglátogatni, ő miért nem mehet hozzá. Elkezdett képzelődni a szülőanyáról, először szépnek, kedvesnek látta, majd ez átváltott: kifakadt, hogy csakis rossz anya lehetett, mert az anyák nem hagyják el a gyermeküket. Amíg a kislányunk kérdései és érzései megfeleltek a nagykönyvben leírtaknak, és fel is készültünk rájuk, megleptek Gergő érzelmi viharai. Nyilván ezek is természetesek, de életkorilag előbbre hozta ezeket a kérdéseket Zsóka érkezése.
Végül hét hónap elteltével látogattuk meg a nevelőcsaládot, úgy döntöttünk, csak Zsóka és én megyünk, busszal. Velem úgy történt meg az egész, mintha nem is én irányítottam volna az eseményeket, mintha valaki más vezetett volna. Nagyon izgultam, de ez az izgalom elmúlt az elindulással, és tudtam, hogy helyes döntést hoztunk.
Csak előző nap mondtam el, hogy elmegyünk, Zsóka nagyon örült, kérdezgette, hogy mikor indulunk. Az örökbefogadó csoportban, ahova járok, azt a tanácsot kaptam, mindenképpen hangsúlyozzam azt, hogy visszajövünk, mert ennyi idő elteltével akár az is félelmet kelthet benne, hogy visszaviszem, már nem kell… Fogjunk bele valami tevékenységbe indulás előtt, majd azt félbehagyva mondjam, hogy ha hazajöttünk, folytatjuk. Aznapra grillezést terveztünk délutánra, amit egyébként is várt, ez jól is jött.
Az odaúton Zsóka nagyon nyugodt volt, megérkezésekor mosolygott, de megszeppent, visszafogott volt. Minden családtagra emlékezett, de a szomszédokra, a tárgyak helyére, a megszokott tevékenységekre is. Nekem nagyon jó érzés volt látni, hogy mindenki rajongással fogadta Zsókát. A kedvenc ételeit főzték, ajándékot kapott. Élvezte, hogy a középpontban van. A kislánnyal, akivel együtt nevelkedtek, kézen fogták egymást és úgy játszottak, mintha nem is telt volna el annyi idő. Közben beszélgettünk, meséltünk. Jó érzés volt találkozni és érezni, hogy mindenki megnyugszik, helyére kerülnek a dolgok. A végére a kislányom úgy elfáradt, hogy elaludt a buszhoz menet, csak az úton ébredt fel. Otthon várta a grillparti, nagyon jókedvű volt, mesélte a találkozást.
Aztán egyszercsak pityeregni kezdett, hogy mikor jön a nevelőanyuka, biztosan sír, hogy ő nincs ott vele. Gergő ekkor azonnal rákezdte, hogy akkor biztosan az ő szülőanyukája is sír utána. Volt két nehéz napunk, jöttek a kérdések, és én elbizonytalanodtam, hogy vajon tényleg jót tettem-e a találkozással. Leültettem a két gyereket és nagyon határozottan azt mondtam nekik: mi vagyunk a családotok, innen már nem mentek sehova. Egyikőtöket a szülőanyukája bízott ránk, másikótokat a nevelőanyuka. A nevelőmamának az a dolga, hogy addig vigyázzon a gyerekekre, amíg el nem jön értük az anyukájuk, apukájuk. És nagyon örülnek, hogy ti boldogok vagytok velünk. Mivel a kislányom látta, hogy három „új” gyerek lakik a nevelőcsaládnál, az ő nevüket sorolva mondtam, hogy most rájuk vigyáznak, mert őket még nem találták meg a szüleik. Ez hatott.
Nem volt több pityergés, hanem elkezdték ismételgetni ezeket a mondatokat (amiket persze korábban is hallottak, csak talán nem mondtam elég határozottan). A kislányom sokat mondja azóta: jaj de aranyos az a pici baba ott, majd neki is jön a családja, addig vigyáznak rá. Sokat ölelget, puszilgat és mondja: nem megyek el tőletek, itt maradok veletek. Gergő lelkét is ápolnom kellett: sokat beszéltünk arról, hogy Zsóka nem a szülőanyukájával, apukájával találkozik ilyenkor. Értette, de borzasztóan fájlalta, hogy ő nem hiányzik senkinek.
Zsóka azóta is emlegeti a nevelőcsaládot, nézegeti a közös fényképeket, az emlékdobozát is előveszi, amiben a kisbabakori ruhái vannak, de úgy látjuk, megnyugodott, megértette, hogy ez az otthona, a nevelőcsaládhoz már csak látogatóba megyünk. És biztos lehet benne, hogy megyünk majd ismét.
Azóta pedig már négyesben is visszalátogattunk Erzsi mamáékhoz.
Köszönjük a beszámolót!
A nevelőszülőkhöz való visszalátogatás kérdése nemrég a Mózeskosár Klubban is előkerült. Ott Székely Zsuzsa és Dénes Zsuzsa pszichológusok a következő tanácsokat adták:
- Mindenképpen érdemes a gyereket visszavinni a nevelőszülőkhöz. Ez nagyon fontos, hogy ne legyenek „szigetszerűek” az emlékei.
- A látogatásra akkor kerüljön sor, mikor a gyerek MÉG emlékszik az ott töltött időkre, de MÁR biztonságban érzi magát az új családnál.
- Nem az a jó, ha a gyerek „elfelejti” a nevelőanyát, az sokkal jobb, ha emlegeti! Ez annak a jele, hogy kötődött hozzá, és így fog majd ragaszkodni az új szülőkhöz is.
- Nem szabad riválisnak tekinteni a nevelőszülőt.
- Legyen mindenkinek egyértelmű, hogy ez csak egy látogatás, nem fog ott maradni a gyerek, utána hazamegyünk.
- A nevelőszülőt is készítsük fel: ne úgy tekintse, mint a „saját gyerekét”, ne rohamozza meg öleléssel, puszival, ne hívja magát anyának.
- A találkozás a régi otthonban történjen, ne egy kávézóban. Így látja a gyerek, hogy a régi világa nem süllyedt el, azóta is létezik.
- A látogatás során a szülő végig figyeljen a gyerekre, legyen egyértelmű, hogy őhozzá tartozik.
- Ha maradt még kérdés, információhiány a gyerek múltjáról, itt a nagy alkalom megtudni!
- Lehet, hogy a gyerek sír vagy bepisil a látogatás után, de ez el fog múlni. Normális jelenség, ez ne tartson vissza a látogatástól.
- Túl sűrűn nem kell visszajárni, évi egy vizit elég.
- Ha a gyereket fizikai vagy szexuális bántalmazás érte a nevelőcsaládnál, akkor viszont nem jó ötlet a visszalátogatás.
- Ha a gyerek intézetben élt, akkor is ezen elvek követendők.
Összefoglalva: a visszalátogatás segíti, hogy a gyerek feldolgozza a saját történetét, lássa, a nevelőcsalád „nem tűnt el”, és az örökbefogadó szülővel való kapcsolatát is javítja, ha beszélhet az emlékeiről, ezeket nem kell elfojtania.
Örökbe.hu 
Köszönjük a beszámolót, nagyon érdekes és hasznos volt. Különösen megindító volt a nagyfiú reakciója.
A blogon megjelenő nevelőcsaládok nagy része ha érzelmileg nehezen is, de tudja kezelni a helyzetet. Nekem a fél év nagyon kevésnek tűnik, persze csak a mi esetünkben.
Ami engem aggasztana: “..készítsük fel a nevelőcsaládot..” Nálunk az utolsó pillanatig anyának hívta magát és jelezte, hogy a későbbiekben is ezt mondaná. Úgy gondolom ez változhat, de neki sokkal több idő kell, mint fél év. Azt személyesen megtapasztaltuk, hogy a szakemberek felé azt kommunikálta, amit azok hallani szerettek volna, míg nekünk homlokegyenest mást mondott. Persze a szakember azért szakember, hogy le tudja szűrni a valós érzelmi állapotot, én úgy gondolom a segítségüket fogjuk kérni abban, hogy hogyan látják, mennyire sikerült feldolgoznia a gyászt, mennyire tudja a gyerek érdekeit szem előtt tartva venni az akadályt (ha még nevelőszülő lesz).
(Kislányunk másfél éves volt akkor.)
KedvelésKedvelés
Nagyon örülök ennek a beszámolónak, a legjobbkor érkezett! Nálunk a jövő héten telik le a fél év, és egyre többet gondolok arra, hogy mikor menjünk vissza látogatóba, hogyan fog sikerülni, megviseli-e majd manócskánkat.
Annak ellenére, hogy elejétől fogva úgy terveztem, a félév leteltével menni fogunk látogatóba, manócskánknak is mondtuk, hogy majd akkor megyünk, amikor már ovis lesz, és akkor milyen jó lesz, hogy el fogja tudni majd mesélni mi az ovis jele stb., mostanában mégis elbizonytalanodtam és megijedtem a látogatást illetően. De a beszámoló segített több mindent helyretenni magamban, tehát köszönöm szépen!
KedvelésKedvelés
Mi is köszönjük. Elgondolkodtatott, és nyilván elméláztam azon, hogy mi jól csináltuk-e, hallva ezt a féléves szabályt. Arra a konklúzióra jutottam, hogy itt a kislány aktívan emlékezett a nevelőszülőkre, és kérte, várta a kapcsolatot. Sajnos nálunk nincs így. A fiam nem emlegette és azóta sem említi őket, és hiába mutogatom az albumot neki a képeikkel, átlapozza. Mesélek, mondom, hogy mennyire szerették, és mégis hárít. Szerintem, mélyen eltemette ezt az egészet, akkora volt neki a változás egyik pillanatról a másikra, hogy az új dolgok, teljesen felülírták a régit nagyon rövid időn belül.
Nekünk azt javasolta a pszichológus, hogy ilyen esetben akkor érdemes visszamenni, ha a gyerek már emlékezni fog a visszalátogatásra. Kb. most érkezett abba a korba (3,5 éves), hogy az emlékei maradandóak lesznek. Szóval hamarosan mi is visszalátogatunk, de a félév a mi esetünkben biztosan nem lett volna jó. A másik ok, amely lulukocihoz hasonlatossá teszi a helyzetünket, hogy a mi nevelőszüleink – úgy érezzük – még mindig nem dolgozták fel az elvesztését. Nagyon szeretnék látni, de azt hiszem ez a még be nem varasodott sebeket újra mélyen feltépné.
Szerintem, mindenkinek magának kell mérlegelnie, hogy az adott szituációt hogyan tudja a legjobban kezelni, mi a legjobb a gyereknek, és az érintetteknek, és semmiképp sem szabad engedni a nyomásnak, hogy féléven belül vissza KELL látogatni. Persze igazán okosat majd a visszalátogatást követően tudok mondani.
KedvelésKedvelés
Mi is köszönjük. Elgondolkodtatott, és nyilván elméláztam azon, hogy mi jól csináltuk-e, hallva ezt a féléves szabályt. Arra a konklúzióra jutottam, hogy itt a kislány aktívan emlékezett a nevelőszülőkre, és kérte, várta a kapcsolatot. Sajnos nálunk nincs így. A fiam nem emlegette és azóta sem említi őket, és hiába mutogatom az albumot neki a képeikkel, átlapozza. Mesélek, mondom, hogy mennyire szerették, és mégis hárít. Szerintem, mélyen eltemette ezt az egészet, akkora volt neki a változás egyik pillanatról a másikra, hogy az új dolgok, teljesen felülírták a régit nagyon rövid időn belül.
Nekünk azt javasolta a pszichológus, hogy ilyen esetben akkor érdemes visszamenni, ha a gyerek már emlékezni fog a visszalátogatásra. Kb. most érkezett abba a korba (3,5 éves), hogy az emlékei maradandóak lesznek. Szóval hamarosan mi is visszalátogatunk, de a félév a mi esetünkben biztosan nem lett volna jó. A másik ok, amely lulukocihoz hasonlatossá teszi a helyzetünket, hogy a mi nevelőszüleink – úgy érezzük – még mindig nem dolgozták fel az elvesztését. Nagyon szeretnék látni, de azt hiszem ez a még be nem varasodott sebeket újra mélyen feltépné.
Szerintem, mindenkinek magának kell mérlegelnie, hogy az adott szituációt hogyan tudja a legjobban kezelni, mi a legjobb a gyereknek, és az érintetteknek, és semmiképp sem szabad engedni a nyomásnak, hogy féléven belül vissza KELL látogatni. Persze igazán okosat majd a visszalátogatást követően tudok mondani.
KedvelésKedvelés
Mi is ezt az utóbbi utat követtük, akkor mentünk vissza, amikor már a visszalátogatásra emlékezni fog. Ez négyéves korában történt, és nagyon jól sikerült, erre a látogatásra valóban emlékszik is.
KedvelésKedvelés
Érdekes ez nekem. A nagyobbik emlékszik a Közlekedési Múzeumra, amit 2 évesen látott (most 4 múlt). (Meg persze több dologra is, de ezt viszonylag könnyen követem). A kicsi egy éves múlt, néhány száz méterre onnan, ahol előzőleg tyúkokat néztünk, szólt, hogy “kotkodács, anya, ott”, hogy megint akar menni hozzájuk, és tudta, hogy hova. Pedig ezek nem több hónapig (évig) tartó élmények voltak, egyik sem. A biztonság részét értem. Meg azt is, hogy mindenki akkor megy vissza, mikor már késznek érzi magát, a gyereket, a családot. Az emlékekre hivatkozást nem értem. Honnan tudjuk, mire fog emlékezni? Emlékeim vannak ovi előttről is (2,5 évesen kezdtem). A férjemnek kiesett a 10 éves kori londoni utazás zöme az anyjával, kb. annyi van meg, hogy kényelmetlen volt a busz. Mi marad meg és mi esik ki? Van-e olyan kor, mikor “ez már biztosan megmarad”?
KedvelésKedvelés
Akkor inkább úgy mondanám, hogy addig vártunk, amíg intellektuálisan már kábé értette, hogy hova megyünk, hogy ő régen itt lakott, és nem ez a néni szülte. Ez addigra jött el. Emlékei vannak korábbról is persze. Lökést adott az ügynek, hogy a másik gyerek, aki ott élt, akivel együtt nevelkedett, nemsokára elkerült onnan, őt még el akartuk csípni.
Amikre emlékezünk, azok egy része szerintem masszív nagy érzelmi hatás, a másik meg olyan, amit fotókkal, elmesélésekkel sokszor megerősítettek bennünk.
KedvelésKedvelés
Így van. Arra emlèkszünk, ami èrzelmileg hirtelen nagy hatàst gyakorolt rànk, vagy emlèknek èljük meg a nekünk mesèlteket. Ès olyan is van, hogy akkor tör elő az emlèk, mikor újra ugyanabba a szituba kerülünk. A 4 èves kor utàni dolgom viszont ritkàbban törlődnek, mint az előtte lèvő. Tegnap is nèzegettük az albumjàt, a nevelőszülős rèsz sem derengett, de a tavalyi utazàs vagy jàtszòhàzazàs sem.
KedvelésKedvelés
“Arra emlèkszünk, ami èrzelmileg hirtelen nagy hatàst gyakorolt rànk, vagy emlèknek èljük meg a nekünk mesèlteket. Ès olyan is van, hogy akkor tör elő az emlèk, mikor újra ugyanabba a szituba kerülünk.”
Tudományos cikkekben is ezt olvastam. Van egy min kb 15 másodperces határ is, a felett kell lennie egy élmény tiszta, intenzív érzelmi átélésének (=közben nem máson -is-gondolkozom, nem terelődöm el…stb), hogy az éjszakai alvás ne törölje, és a rövid memóriából átkerüljön a hosszabba.
+Állítólag a sok emlék az előhíváskor rögzül erősen a tudatban (és az előhíváskori állapotunk is beleszövődik ebbe).
Ezért például tanuláshoz nem csak a bevésést, hanem az előhívást is ajánlják (mert az mélyíti el, úgy hosszabban megmarad), azaz azt, hogy erőlködjünk az előhívással is, pl mondjuk fel magunktól (magunknak vagy valakinek), és ne csak repetitíven “magoljuk”, és akkor majd erre az első pár előhívásra fogunk jobban emlékezni hosszútávon tudásként (és nem az első tanulásra magára).
(Ugyanakkor traumák, balesetek utáni helyzetek, vagy az időskori agyi változások azt mutatják, hogy tudattalanul sok sok minden meg ott van az agyban, csak tudatosan nem hozzáférhetően.)
.
.
(belinkeltem anno a gyereknevelés topicba az agyról és az emlékezetről pár cikket, könyvet). és + 2 érdekes TED előadást az emlékezetről, az egyik az un. “hamis emlékek” elemzéséről:
.
.
KedvelésKedvelés
(Az emlékekhez még egy történet: volt két nagyon idős rokonom, akik egy világháborús történetet (amiben helyiek és magyarok csak ők ketten voltak) gyakorlatilag szóról szóra egyformán meséltek el a leszármazottaknak, szinte évente: de egy fontos különbséggel: mindkettő haláláig szilárdan kitartott amellett, hogy a másik mentette meg az ő életét…)
KedvelésKedvelés
Én azt is olvastam – és be is linkeltem a cikket, csak most nem találom, hogy hova – hogy az agy, ha egyszerre sok új információt kell felvennie, a régieket felülírja, azok helyére építi be az újakat. Azt mondták a kutatók, hogy úgy 7 éves kor környékén annyi új impulzus éri a gyerekek agyát, hogy ekkor történik meg a kisgyerekkori emlékek felülírása.
Az örökbefogadáskor viszont kifordul a világ magából. Élt a gyerek valahol, még nem tudatosan, mert a jelenben élte a napjait (nem volt még két éves), és “egyik pillanatról” a másikra máshova kerül. Kertes házból lakásba, kisvárosból nagyvárosba, idegen nyelven beszélnek körülötte, sok új élmény éri stb. Én ezzel magyarázom, hogy a fiamnak látszólag nem dereng a korábbi élete. (De a barátnőm gyereke sem emlékszik a mandulaműtétjére, ami 3 évesen volt, vagy a 2 éves kori bécsi utazására, a kisfiú meg most 8.) A fiam arra sem emlékszik, hogy voltunk a Közlekedési Múzeumban kb. 6 héttel a hazaérkezése után. Nem csoda, csak kapkodta szerencsétlen a fejét annyi új dolog történt. Mutogatom a képeket, és kérdezgeti, ez hol van, az hol van? Most kezdett eljutni oda, hogy el tudja mondani, hogy tegnap mit csinált.
Viszont elképzelhető, hogy ha majd visszamegyünk a nevelőszülőkhöz, bizonyos dolgok, hirtelen beugranak neki. Bár annak eldöntése, hogy ez azért lesz, mert mutogattam a képeket, vagy azért mert valóban emlékszik, nem lesz egyszerű.
KedvelésKedvelés
Nem feltétlen csak. Nekem a szavak előtti emlékeim általában sikerekhez kötődnek, kettő van ijesztőbb. Viszont azok az emlékek, amiket utána mesélgettek a családban, azok átalakultak. Az nem a szavak előtti kép, hanem sztori. Ezek a “pillanatfelvételek” olyanok, amikből nem lett rögtön sztori, csak nekem voltak fontosak. Viszont mire beazonosítgattam ezeket a “villanófényes” régi emlékeket, azok is elvesztették ezt a különös élénkséget, és történetekké váltak maguk is.
Amúgy szerintem kb ott a nagy váltás, amikor “beszippantja” az embert a szavak világa. Kit mennyi idősen. Utána nehéz felidézni a szavak előtti világot, talán pont ezért, mert elszórt zárványok vannak, valami furcsa látószögből.
Persze akit akkora trauma ér, hogy gyökerestül megváltozik az egész addigi világa, az valószínűleg már beszélőként is inkább “nyom egy resetet”, hogy ne fájjon annyira.
KedvelésKedvelés
Iiildiii: sőt, az a csel, hogy nem csak a következő felidézés, hanem minden egyes felidézés tud rajta módosítani, színezni, főleg a verbális emlékeinken, amiket szavakban hívunk elő eleve. De ugyanígy, mire felnőtt fejjel helyreraktam a totyogókori képeket, hogy mi hol, mikor, hogyan, miért, azért is vesztett az élénkségéből szerintem, mert már soha többet nem babaszemmel láttam, hanem felnőtt gondolkodó fejjel. És már nem a képek maradtak (sosem voltam amúgy igazán vizuális típus), hanem átrendeződtek szavakká. 20 -25évvel később is, simán. Pedig addig megvolt, amíg csak felidéztem, de nem beszéltem róla. (ilyen nagynehezen leszedtem a karácsonyfáról a zselécukrot meg sikerült elfordítanom a szobaajtó kulcsát szintű emlékekről beszélek amúgy, csak döbbenetesen – és pláne az én verbális lényemhez képest feltűnően – részletes scenikus képi emlékek voltak, amik mindig izgattak, hogy miért olyan mások, mint a többi – és kiderült számomra, hogy csak ezért, mert nem tettem még át őket soha a szavak világába addig).
KedvelésKedvelés
Húúúúúú, de jó ezt hallani! Gondolom azért volt egy kis izgalom bennetek előtte. Ezek szerint a nevcsaládnak elég volt a 2 év a feldolgozáshoz? Tiszteletben tartották a Ti családotokat? Ez tényleg megnyugtató, így én is kicsit bizakodóbban nézek a jövőbe.
Azzal meg 1000%-ban egyetértek, hogy a két év (ennyi idős korban) kell. Akkor lehet belecsobbani a múltba, ha a jelen már biztos, megingathatatlan és megnyugtató a gyereknek. Köszi, hogy megírtad, nekünk sokat segítettél 🙂
KedvelésKedvelés
lulukoci: Örülök, hogy megnyugtattalak, mert tudom, hogy hasonlókon mentetek keresztül, mint mi. Nyilván fáj a nevelőcsaládnak, hogy nem láthatják nap, mint nap. De van/volt és várhatóan lesz is hírük róla. Távoli barátsághoz hasonlítanám a kapcsolatot, ahol évente összejönnek, közben meg csak néha tartják a kapcsolatot. Biztos megnyugtató volt a számukra, hogy a gyerek boldog, kiegyensúlyozott, ölelget és puszilgat minket. Az is, hogy az egészségügyi gondjait mi kézben tartjuk, ugyanis nemrég derült fény egy veleszületett ortopédiai betegségre, amelyet ott akkor náluk nem tudtak kiszűrni. Azóta a megoldás is körvonalazódott, sőt beavatkozás is történt, és hosszú, de jó úton haladunk. Úgy tűnt, megnyugtatta őket, hogy a gyerek jó kezekben van, jó orvosokhoz fér hozzá.
KedvelésKedvelés
Kb. így gondolom én is. Plusz a véletlen is belejátszik valamelyest, de igen, leginkább az érzelmi hatás, meg az “utómunka”. Meg az esetleg hamar ismétlődő hasonló dolog, ami előhívhatja és megerősítheti újra.
AZt értem amúgy, hogy mikor intellektuálisan és érzelmileg odáig jutott ő is, meg a család is úgy érezte. Ez jobban helyen van nekem, mint magyarázat. Jobban kapaszkodót szolgáltat másoknak is.
KedvelésKedvelés
Visszamentünk a nevelőszülőkhöz közel két év után. A gyereket felkészítettük, mutattunk neki képeket a családról, és meséltünk róluk. Kb. 4-5 hónappal ezelőttig nem érdekelte a dolog, aztán lassan elkezdett kérdezgetni, de nem is a nevelőszülők érdekelték, hanem a szülővárosa és a játszóház, ahol az ismerkedésünk alatt jártunk. Az is az albumában lévő képek alapján. Megbeszéltük visszamegyünk, lefoglaltuk a szállást stb. Indulás előtt még mondogatta, hogy nem akar, de addigra már minden le volt szervezve. Mi egy vendégségként fogtuk fel az egészet, mondtuk neki, hogy játszani fog, anya-apa ott lesznek, és pár óra után eljövünk, és megyünk a játszóházba is. Az odautat nehezen viselte, folyton kérdezgette mikor érünk oda. Amikor megérkeztünk nem úgy tűnt mintha megismerte volna őket, meg a lakást, de a képek alapján be tudta azonosítani őket és könnyen közel engedte őket magához. Hagyta, hogy megöleljék, megpuszilják, de kérte, hogy anya-apa is legyen vele, illetve időről időre visszakéredzkedett hozzánk. És fergetegesen eljátszott a gyerekekkel, voltak köztük újak és régiek. Majd mikor elfáradt, kérdezte, hogy mikor megyünk el, de megígérte, hogy másnap is jön hozzájuk. Másnap is visszamentünk egy órára, ugyanúgy jól érezte magát, játszott, de nem volt nehéz vele hazaindulni. Szóval nagyon jól sikerült. Szerintünk megérte két évet várni. Amíg a gyerek is biztosan tudta, hogy ki anya és apa, megértette a kis eszével, hogy ez egy látogatás, emlékezni fog az ott töltött időre, és nem utolsó sorban mi is (a barátkozási folyamat és azt követően kialakult nem felhőtlen nevelőszülői kapcsolat után) újra magabiztosan, örömmel és a múltat elfelejtve tudtunk együtt lenni a nevelőszülőkkel. A nevelőszülők meg láthatták, hogy egy jól kötődő, boldog, kiegyensúlyozott gyerek.
Hazaérkezés óta sem borult meg. Jól alszik, éli a kis életét. Mosollyal nosztalgiázunk, de nem sír utánuk. Tudja, hogy ide tartozik, de ők is nagyon szeretik és máskor is akarja őket látni.
KedvelésKedvelés
Riszpekt, hogy visszamentetek, különös tekintettel a nehéz barátkozásra.
A nevelőszülőket felkészítettétek valahogy?
Készültek fotók?
Mi is két év után mentünk vissza és erre már emlékszik Zsolti.
KedvelésKedvelés
A nevelőszülőkkel csak lebeszéltük, hogy mikor megyünk. Aztán kérdezték, hogy a gyerek tudja-e hova jön. Mi megírtuk, hogy igen, hogy mondtuk neki, hogy ők mennyire szerették, de azt is mondtuk neki, hogy anya-apa végig ott lesz és ez egy látogatás, utána hazajövünk.
Igazából nagyon jól kezelték a helyzetet. Sokkal jobban, mint vártam. Örültek, hogy jött. Félve, az engedélyét kérve közeledtek hozzá, elkérték a kezemből, és ha a gyerek vissza akart jönni hozzám, visszaadták. Kicsit könnyes volt a szemük, de inkább az örömtől. Kérdezgették, ajándékot adtak neki, mi is vittünk egy fényképalbumot meg egyéb dolgokat nekik ajándékba. Mi is kaptunk tőlük ajándékot. Megbeszéltük, hogy majd újra találkozunk, addig tartjuk a kapcsolatot, a hírek mennek. Megköszönték, hogy álltuk a szavunkat, mert hallottak olyanról, ahol a nevelőszülő 18 éven át várta a beígért találkozást, és csak a hitegetés ment.
Most olyan volt, mint amilyennek lennie kell. Senki nem kérdőjelezte meg, hogy ő a mi gyerekünk, de a szeretet és figyelem áradt felé, és felénk is. Lehet, hogy ők egy kicsit szorosabbra szeretnék fűzni a kapcsolatot, mint mi, de ez érthető, és majd kezeljük valahogy. Készültek fotók is, reméljük, megküldik majd e-mailen. Mi is lőttünk néhányat. Hazaérkezésünk óta nem kerestek, nem zaklattak. Mi visszajeleztünk, hogy épségben itthon vagyunk. Gondolom, egy hónap múlva majd megint beszámolunk arról, hogy mi van a gyerekkel.
Meggyőződésem, hogy jó volt ennyit várni, és nem siettük el az egészet. A gyerekünk eddig nem kérte a visszalátogatást, viszont amikor fogékonyságot/érdeklődést mutatott, visszamentünk. A gyerek és köztünk erős kötelék alakult ki, és visszatérésünk után a nagymamának is ugyanúgy örült, mint előtte. Egy jó kirándulás volt, kedves emberekkel találkoztunk. Ennyi.
KedvelésKedvelés
Nálunk Samu most, 2(!) év után kezdi tényleg biztonságban érezni magát a családban. De még mindig vannak időszakok, amikor naponta megkérdezi, hogy érte megyek-e az oviba, ez az ő otthona-e, az ő szobája-e, és én az ő anyukája vagyok-e? Ez hullámokban jön. Viszont a fülét is befogja mindig, ha örökbefogadásról, nevelőszülőről, netán szülőanyáról beszélünk.
Nagyon lazán, de tartom a kapcsolatot a nevelőszülőkkel (évente 2-3-szor képet küldök), és tervezünk is menni látogatóba, de én Samut még most is féltettem tőle, nem tudom az ő esetében jó ötlet-e.
KedvelésKedvelés
Nagyon hasznos volt ez a beszámoló. Amikor mi fogadtunk örökbe 4 évvel ezelőtt, nem volt ilyen irányelv, hogy fél év után vissza kell menni a nevelőszülőhöz. Mi 2 éves korában fogadtuk örökbe a kisfiamat, és ő emlékezett valamilyen szinten a nevelőszülőre. Szerintem ahogy múlt az idő, az emlékei azért halványodtak, és valami megfoghatatlan rózsaszín felhő élt a fejében (azt az élményt tartotta meg, hogy őt ott nagyon szerették, hogy ott minden tökéletes volt, hogy ott folyton csokit evett, és hogy hiányzik a (nevelő)Mami). Hosszú ideig csak ritkán emlegette, aztán 4 éves kora körül elkezdte intenzíven, szinte napi szinten emlegetni a Mamit. Kicsit meglepő volt számunkra a dolog, hogy ez 2 év után ilyen intenzíven előjött, de próbáltunk az igényei szerint beszélgetni vele a nevelőszülőről és az ott töltött időről. És mivel igénye volt a találkozásra, mondtuk, hogy ha szeretné, meglátogathatjuk majd nyáron (nagyon messze lakik tőlünk). Így aztán pár hónap múlva elmentünk és meglátogattuk őket. Szerintem a kisfiamnak jó volt, hogy szabad volt beszélni a nevelőszülőről és találkozni vele. És ahogyan találkoztunk, akkor az a rózsaszín köd elszállt a fejéből, és ő maga felismerte, hogy már nemigen köti őt semmi a Mamihoz, hogy már nem vágyik oda vissza, hogy hozzánk kötődik igazán. A találkozás után már csak annyit mondott, hogy Maminak fura a haja :), és szintén jó volt azt is látnia, hogy Mami már egy másik kisfiúra vigyáz (mi is azt mondjuk mindig neki, hogy “a Mami olyan gyerekekre vigyáz, akinek nincsen apukája, anyukája. Neked már van apukád, anyukád :). Mami most már a Józsikára vigyáz, és majd őérte is el fog jönni az apukája és anyukája”.
Ő is emlékszik arra, hogy 4 évesen visszalátogattunk, és azóta nem is igényli a találkozást, teljesen helyrekerültek a kis fejében a dolgok.
KedvelésKedvelés
Ez az “irányelv” nem egységes az országban, van olyan megye is, ahol azt mondják, hogy ne látogass vissza.
De valóban, a látogatás az illúziók letételében is segít.
(Eddig Chris néven kommenteltél.)
KedvelésKedvelés
Inkább abban kaptunk iránymutatást,hogy mi az az időtartam,ami alatt még ne látogassunk vissza. Ez korfüggő is nyilván. Én a kislányom helyébe próbáltam képzelni magam. Az addigi otthonából szakítottuk ki,nagy,szerető családból. Természetes,hogy óriási ez a hiány benne. Fontosnak tartom,hogy ne szakadjon meg ez a kapocs,és megnyugtató volt neki is,mikor mondogattam,hogy most nem.tudunk elmenni,de majd meglátogatjuk őket. És tényleg eljött ez a nap. Előre elmeséltem,hogy vissza.fogunk jönni,ők pedig örülnek,hogy itt lakik,stb. Ha valami nagy dolog történik,kérdezi is,hogy majd megírjuk nekik? Nagyon szereti hallani,hogy ők vigyáztak rá,amíg egymásra nem találtunk.De nagyon szereti azt is hallani,hogyan kerestük,hogy találkoztunk,hogyan teltek az első napok. Gyűlik a sok kép és élmény a közös albumunkban is,de közben van egy.hiteles folytonosság,aminek kapcsán vannak emlékképei,amiket felszínen is tartunk. Jó érzés,hogy szívesen látják őt. Ha nagyobb lesz,talán így könnyebb lesz megértenie a történetét,akár úgy is,hogy tud kérdezni a nevelőcsaládtól is. Nem kevés dolog történt vele,amíg ott élt. Persze, ez nem.jelenti azt,hogy mindenkinek követnie kellene a mi példánkat,illetve,hogy minden nevelőcsaláddal működőképes ez. És azt sem tagadom,hogy nagy munka van ebben,nagy küzdelem,de azt hiszem,megérte.
KedvelésKedvelés
Köszönöm az interjút én is. Nekünk egy év eltelte után javasolták a visszalátogatást. Akkor 2 éves lesz a kicsi.
KedvelésKedvelés
Jó volt olvasni, szuperül csináltátok végig! 🙂 Nálunk most októberben telik le egy év, és még csak mostanság kezdem érezni, hogy lassan készen állnánk rá, de még mindig nem érzem időszerűnek. A gyerekem már nagyon ritkán emlegeti a nevelőszülőket, eleinte sem nosztalgikusan tette, legfőképpen akkor mondta, hogy visszamegy, amikor valami nem tetszett neki 🙂 De már egy ideje nem mondja. Amúgy meg inkább sérelmei vannak, amelyek eszébe jutnak. nálunk azért picit furcsa volt, hogy már nagyon szabadultak volna tőle, a nevelőszülő elképesztően siettette az amúgy egyáltalán nem lassú barátkozási folyamatot (de nem hagytam magam).
A gyerek négy évet töltött ott, és azt hiszem, hogy az utolsó két évben, amikortól elindult az örökbefogadhatóvá nyilvánítás (első év), aktakészítés, kiajánlás (második év), már valahogy nem kötődtek hozzá annyira, gondozták, ellátták, de lelkileg és fejlesztésileg erősen elhanyagolták, (még oviba sem járatták rendesen) és ezt viszont érezte is. Volt egy másik nevelt kisfiú, akiről nem mondanak le a szülei, úgyhogy szinte biztos, hogy ők nevelik fel, és elég nagy volt a kivételezés, ahogy láttam (és látom azóta is a Facebookon.) Őt másként kezelték. A kislányom meg már kicsit elmagányosodva élt ott, mire érte mentem. Ezt utólag nekem nagyon rossz látni, érezni, így az is lehet, hogy egyszerűen nekem magamnak is idő kell hozzá, amíg “csak a szépre emlékezem” a nevelőcsaláddal kapcsolatban.
A mi kapcsolatunkban, a biztos kötődésben már nincs hiba, ő már pontosan tudja, hogy idetartozik, és úgy is viselkedik. Attól mehetünk bármikor, de nem tudom eldönteni, mennyire kavarná fel a viszontlátás, és mennyire jönnének elő olyan régi élmények, amelyek így az ovi idején a mindennapi viselkedésben okozhatna problémát. Így azt hiszem, mi inkább a következő nyári szünetre tesszük ezt, addigra még erősebb lesz lélekben. Én azért lazán, de tartom a kapcsolatot a nevelőszülővel, küldünk néha képet, ha van fontos kérdés, felteszem, és persze szeretném, ha a lányom életében helyére kerülne ez az időszak. Úgyhogy megyünk, ha itt lesz az ideje 🙂
KedvelésKedvelés
Elnézést, most szabadítottam ki a hozzászólásodat a spamgyűjtőből. Nem értem, miért került oda.
Amúgy nem könnyű helyzet. A többségnek inkább olyan gondja van, hogy a nevelőszülő nem tud elszakadni a gyerektől.
KedvelésKedvelés
A kislányom nem emlékszik a csecsemőotthonra, az emlékeit tulajdonképpen együtt alkotjuk meg. Eddig – pont a héten – egyetlen kérdést tett fel: Kik is voltak a barátaim a bölcsiben? A csecsemőotthonra gondolsz? Igen. És ahogy soroltam, ismételte a neveket. Vissza kellene mennünk, ugye? Már három éve, hogy hazajött onnan. Képeket, videókat látott, de eddig különösebben nem foglalkoztatta…
KedvelésKedvelés
Az még fontos, hogy igazából a gyerekekhez kötődött, ők pedig szerencsére nincsenek már ott.
KedvelésKedvelés
Kisfiunk születésétől 7,5 hónapos koráig élt nevelőszülőknél. Megyénkben azt tanácsolták, hogy ne tartsuk a kapcsolatot velük. Ennek ellenére mi úgy éreztük, hogy nem akarjuk megfosztani kisfiunkat élete egy igen fontos részétől. Nevelőszülei fantasztikus emberek, érzelmileg nagyon nehéz volt a nap amikor elhoztuk őt, együtt sírtunk….
3 hónap elteltével látogattunk vissza először Felismerésnek, nyomát sem láttuk rajta, bár kicsi volt még. Elbeszéléseinkből, és a saját meséjéből tudja. hogy nevelőszülei addig vigyáztak rá, amíg meg nem találtuk egymást. Évi kétszer látogatunk el hozzájuk, ez mindig hatalmas élmény.
KedvelésKedvelés
Szerintetek egy csecsemőként (2 hónaposan) örökbefogadott gyermeknél mekkora jelentősége van a nevelőszülővel való kapcsolattartásnak? Visszamennétek, hogy meglegyen a gyerek történetének a folytonossága?
KedvelésKedvelés
Én csak akkor, ha idősebb korában ő kérné.
KedvelésKedvelés
Többiek? Van, aki visszament a nevelőszülőhöz? Vagy intézetbe? Vagy direkt nem ment vissza? Vagy még most gondolkodik?
KedvelésKedvelés
Nagyon érdekes cikk!
Nekünk eredetileg 1 évet mondtak, viszont ez azóta módosult arra, hogy ha nagyobb lesz, majd egyszer menjünk arra, és mutassuk meg a házat, hogy ott élt. Nálunk, sajnos, sokat nehezített a nevelőanya a barátkozáson és az első pár héten.
Van egy fotóalbumunk, amit a kisfiamnak állítottam össze, és az elején van egy-két kép, ahol a nevelőszülőkkel van. Általában átlapozza. Egyszer apának nevezte a nevelőapát (a nevelőanya végig ragaszkodott hozzá, hogy ő anya, és a férje apa a baba számára). Akkor kijavítottam a kisfiam, hogy nem, ő nem apa, hanem XY bácsi, és megmutattam a férjemet, hogy ő apa. Furcsa volt. A nevelőanyát pedig mintha nem is látná a képeken, csak magát. Kíváncsian várom, hogy elérkezzen abba a korba, amikor már tud beszélni (most lesz 2 éves), és kiderüljön, mi van a fejecskéjében a nevelőcsaládban töltött időkről, és az ebből a korszakból való fényképekről.
Közben, az az igazság, hogy én sem szívesen beszélek neki a nevelőcsaládról, mert nagyon keserű szájízt hagytak bennünk. Ráadásul, mivel még alig beszél, nem tudom, kellene-e bármit mondani azon kívül, hogy elérhetővé tettem neki azt a pár képet. Néha attól félek, nehogy tabuvá váljon a téma emiatt addigra, amikor már elég nagy lesz hozzá, hogy beszéljünk róla.
KedvelésKedvelés
Nagyon köszönöm a beszámolót, érdekes volt! Hozzánk 2 évesen érkezett kislányom, most 4,5 éves. A nevelőcsalád nehezen vált el tőle, főleg a nevelőanyának nagy trauma volt, de segítőkészek voltak a barátkozás alatt. Hálás vagyok nekik, mert nyugodt, szerető közegben nőtt fel a kiscsajszi, és ez meglátszik rajta. A nevelési elveink nem sokban hasonlítanak, de ez már részlet kérdés. Mi kb 10 hónap után mentünk vissza. Addig mutattam neki képeket a nevelőcsaládról, meséltem neki róluk, hogy ők vigyáztak rá stb. A családdal emailen tartottuk és tartjuk most is a kapcsolatot. Jó kis gyomorgörccsel indultunk az első látogatásra, mert bár a kötődés nagyon hamar kialakult köztünk, azért ez mégsem az a fajta program, amit rutinból nyom le az ember hetente 2x. Nem mondanám, hogy megismerte a családot (ott voltak azok a nagyobb nevelt gyerekek is, akikkel együtt nevelkedett), de látszott, hogy otthonosan mozog a házban, és ha nem is rögtön a megérkezéskor, de viszonylag hamar engedte magát ölbe venni a nevelő anya és nevelő apa által, amit akkoriban nem sok embernek engedett meg. Szóval valamire biztos emlékezett. Amúgy nagyon kedvesen fogadtak, ajándékot is kapott, szóval ő volt a “sztár”, ami őszintén szólva nekem egy kicsit még kellemetlen is volt a többi nevelt gyerek felé. A látogatás után többször emlegettük őket, főleg az ajándék plüss kapcsán jöttek elő a nevek, és mindig igyekeztem 1-2 mondatot mondani, hogy fenntartsuk a témát. Azóta rá kb 1 évre megint voltunk ott. hasonlóan pozitív találkozás volt az is.
Viszont van egy nagy kérdőjel bennem a későbbi látogatásokkal kapcsolatban. Alapvetően azt gondolom, hogy jó lenne később is látogatóba menni hozzájuk, hogy meglegyen a folytonosság. Viszont az elmúlt 2 alkalommal az volt a rossz tapasztalatom, hogy a nevelőcsaládban az a szokás, hogy a gyerekek feje fölött tárgyalják ki az összes gyerek családi sztoriját, vagyis a vérszerinti felmenőkről szóló minden valós és a városi legendagyártás szintjén futó szaftos történetet. Holott ezek szerintem nem 4, 6 de még csak nem is 10 éves gyerekek fülének valók, a gyerekek személyiségi jogairól nem is beszélve, hiszen nem tartozik rám az éppen ott nevelkedő Pistike családi története. Ugyanezzel a lendülettel a lányom felmenőinek történetével kapcsolatos morzsák is ott röpködnek. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy én nem szeretném tudni a vérszerintiről tudható infókat, és azt sem, hogy nem mondanám el neki, de mint felelős szülő szeretném én megszabni, hogy hány évesen milyen mélységű és minőségű infót tudjon meg és persze milyen formában tálalva. A kérdésem, hogy volt-e valakinek hasonló tapasztalata. Hogy lehet ezt kezelni, előre felkészíteni a nevelőcsaládot, hogy légyszi xy dolgokról ne a gyerek előtt beszéljünk, ha ők ezt zsigerből csinálják már x éve.
KedvelésKedvelés
Szia! Ez nekem is igen nagy kérdés. Az egy hónap alatt elmesélt egy csomó dolgot a vérszerintiről, aminek minimum a fele legendagyártás kategória. Mindezt a kislányunk feje felett, ahogy Nálatok. Bár Ő még csak másfél éves volt, szóval remélem elfelejti. De én azt sem szeretném, ha mondjuk 10-12 évesen, azzal próbálna a kislányunk bizalmába férkőzni, hogy “bizalmasan minden titkot feltár”. Ezek olyan életek, olyan sorsok, amikkel egy kamaszodásba lépő lélek nem tud és még nem is kell, hogy megbirkózzon.
Egyrészt a nevelőszülőkkel biztosan beszélni kell, előtte, de szerintem már csak megszokásból is bele fog csúszni a beszélgetésbe egy-két megjegyzés. Másrészt én nagyon rámegyek majd arra, hogy felkészítsem, hogy sok mindent hall, semmit ne higgyen el elsőre (a témában) és kérdezzen, kérdezzen, kérdezzen (tőlünk a szüleitől).
Úgyhogy összességében én is kíváncsi volnék valódi tapasztalatokra a témában 🙂
KedvelésKedvelés
Egy buta kérdés… mi van ha én nem akarom visszavinni? Mondjuk nálunk eleve ezt is javasolják… Önzés a részemről, ha úgy gondolom, elég lesz megküzdeni a vérszerinti anyuka mitoszával, és nem akarok még egy harmadik mamit is bevonzani?
KedvelésKedvelés