Aki épp gyereket akar, nagyon, hajlamos mindent ezen a szemüvegen át nézni. És én gyereket akarok. Számon tartom, némi nehezteléssel, épp hányan terhesek a környezetemben. Mindig hárman-négyen. Támadásnak tűnik az „és ti nem akartok még gyereket?” kérdés egy félismerőstől. Egy halott magzattal a hasamban nem tudom lazán venni, nem is felelek.
Aki gyereket akar, nagyon, annak az első vetélés igazságtalanság. Egy éve akarjuk ezt a gyereket, épp elkezdtük kivizsgáltatni magunkat, én már pedzegettem, hogy jelentkezzünk örökbefogadásra, mikor végre megfogant. Nem merünk örülni, de már tervezgetünk. Nem sokáig. A második ultrahang-vizsgálaton már nincs szívhang. Tudom, hogy ez megtörténhet, megtörtént a barátnőmmel is, de neki már volt egy gyereke. Biztos csak olyan nők vetélnek el, akiknek már van gyerekük. Elsőre, rögtön, ez nem ér. Miért pont én? Sajnálom magamat. Sajnálom a magzatot is, de alig tudok róla valamit. Mije van egy magzatnak? Neve. Az még nem volt neki. Neme. Még nem tudtuk. Várható születési ideje. Nem születik meg már.
Aki gyereket akar, nagyon, azt az első vetélés nem állítja meg. Lehet ebben is a jót látni. Tudunk gyereket csinálni! Ha most nem is sikerült, de legalább nemzőképesek vagyunk. Legközelebb már biztos menni fog. Nem adom fe-he-hel.
Aki gyereket akar, nagyon, az feltételezi, hogy mások is így vannak vele. Mikor megérkezem a kórházba, hogy műtétileg kiemeljék belőlem a magától elhalt magzatot, meg vagyok győződve róla, hogy a kórterembe mellém beosztott négy másik nő is ugyanebben a cipőben jár. Letört hangulatuk is ezt az illúziómat erősíti. Szegények, biztos nagyon el vannak keseredve. A férjem viszont csak engem kísér el. A fiatal orvost számon is kéri, végzett-e már ilyen beavatkozást. Minden nap többet, feleli a doki, és nem röhögi el magát. Mi viszont kezdők vagyunk. Kapok ágyat, hálóinget, védőnő érkezik, egyesével kihívja a nőket, engem is. Végtelen tapintattal kérdezget, mintha tízcentis vattarétegbe lennék bugyolálva. Sajnál? Rendes tőle. De én erős vagyok, és lesz még gyerekem! Egyetlen kérdésén kell gondolkoznom. Tervezett beavatkozás? – mélyen a szemembe néz. Lássuk csak. Csütörtökön volt az ultrahang, akkor derült ki, hogy nem él a magzat, az orvos hétfőre hívott be a kórházba, tehát három napja elterveztük. Igennel felelek. Jelentőségteljesen húz egy strigulát a lapra.
Aki gyereket akar, nagyon, annak esetleg nem tűnik fel, hogy mások épp abortuszra várnak ugyanabban a szobában. Ezért voltak olyan csendesek a nők a kórteremben, s a védőnő tapintatos kérdése is erre vonatkozott. Utólag is köszönet, hogy nem alázta meg a többieket, és légyszi vonjon le egyet a 2008-as év abortusz-statisztikájából.
Visszaérkezem a műtétből, kába vagyok, szundikálok, a férjem szorítja a kezem. Nem is fáj annyira. Négykor szólnak, elmehetünk. Le vagyok törve, de integet a remény is: kiheverjük, és egy hónap múlva csinálunk egy másik gyereket.
Az írás a WMN.hu-n jelent meg.
Örökbe.hu 
És 2008 óta mi a helyzet? Már ha tudjuk… Próbálok egy kis reménysugarat csempészni az esszé hangulatába.
KedvelésKedvelés
Hát, ha jól raktam össze a helyzetet, akkor azóta egy vsz lány és két öf fiú ;)))
KedvelésKedvelés
😀
KedvelésKedvelés
Meg sok jelképes öf. gyerek is! 🙂 Szimbolikusan.
KedvelésKedvelés
A blog is édes gyermekem 🙂
KedvelésKedvelés
Ahhaa…tehat ez a te torteneted Zsuzsa?
Sokszor olvasok ilyen irasokat, es mindig meglep, h nekunk “ilyen helyzetben levo noknek” mennyire egy rugora jar az agyunk, mennyire egyfornan erzunk…
KedvelésKedvelés
Szia, él még a blog? Szívesen leírom a történetem, ha valakinek ezzel tudok segíteni!
KedvelésKedvelés
Fontos a gyász megélése. Bennem az maradt meg, hogy mennyire humánus az, aki maga is nagy fájdalmat él meg és eközben azt tudja mondani: “köszönöm, hogy nem alázta meg a többi nőt”. Ehhez irgalmatlan sok erő kell, felállni és újra felállni.
KedvelésKedvelés
Annyira élnek még bennem is az emlékek. Én egy olyan kórterembe kerültem (6 ágyas volt), ahol mellettem egy 20 hetes kismama aggódott a babáért, mert barnázott, már a negyvenes éveiben járt és jópár hónapja temette el akkor egy szem 10 év körüli gyermekét, aki egy lakásfelújításkor leesett egy galériáról, ott volt egy ötvenes hölgy, akinél eltávolították a méhét, petefészket, két fiatal lány abortuszra vár (az egyik vígan mesélte, hogy már a 4., a másik nagyon szorongva, teljes aggódásban, mi vár rá egy), és ott voltam én, egy évek óta várt elhalt magzattal várva a műtétet. Aztán délután nyílt az ajtó, és megjelent egy frissen szült anyuka, maga előtt tolva a kis kocsiban az újszülöttet. Hát volt sírás rívás rendesen. Ráadásul szegényről úgy elfeledkeztek (a szülőszobán nagyüzem volt, annyi szülés volt akkor), ő meg első babával azt sem tudta, mit csináljon, én mutattam meg neki a pelenkázást, és tettem cicire a kicsit. Szép kis csapat voltunk ott abba a kórteremben… 😦
KedvelésKedvelés
Sajnos mi is átéltük ezt 5 hetesen. Szerdán még volt szívhang és szombaton már nem. Vasárnap közölték velem, hogy spontán vetélés történt. Engem betettek a császáros kismamák közé, 3 éjszaka voltam velük , még ők úsztak a boldogságban én végig sírtam. Kaptam 2 vérszerinti lányt és most várunk egy öcsire.
KedvelésKedvelés