A blogon ismertetek örökbefogadáshoz nem kapcsolódó, gyereknevelési témákat is. Ma egy ilyen könyv van soron, L. Stipkovits Erika pszichológus Szeretettel sebezve című kötete. Ez nem is igazán gyereknevelési könyv, nem arról szól, hogy fegyelmezzünk, hogy válasszunk iskolát, hogy neveljünk boldog gyereket. A gyereknevelés kevésbé látványos oldala ugyanis, hogy a szülő maga milyen mintákat hoz a saját gyerekkorából, hogy viselkedtek az ő szülei, ezt másolja-e, ha kapott sebeket, azokat feldolgozta-e, egyáltalán rálát-e a saját neveltetésére. Tudatosság híján ugyanis előfordulhat, hogy a legjobb szándék ellenére is szüleink hibáit ismételjük, de aki szentül megesküszik, hogy ő majd mindent másképp csinál, az is belecsúszhat patologikus viselkedésekbe. Szóval, mielőtt gyereknevelésbe kezdünk, jól tesszük, ha előbb felneveljük saját magunkat.
L Stipkovits Erika nyolc problémás szülői viselkedést ismertet a könyvben, és melléjük teszi az „elég jó” szülőt is. Nagyon izgalmas a típusok ismertetése, mindegyikhez mellékel bőven sztorikat, eseteket saját praxisából. Arra is kitér, az adott szülő gyermeke majd hogy viselkedik felnőttként, a munkában, a párkapcsolatban, milyen szülő lesz belőle. Tanácsokat ad arra, hogyan lehet változtatni, ha felismerjük magunkat az adott csoportban, illetve ha szüleink tartoztak oda. Persze, ez nem ilyen egyszerű, hisz a típusok keveredhetnek, és lehet, hogy valaki egy új élethelyzet, például egy válás hatására lesz mártír anya.
A könyv célcsoportja a fiatal felnőttek, akiknek még élnek a szüleik, de már maguk is gyereket nevelnek (vagy erre készülnek). Természetesen, felnőttkorban nem lehet már azzal takarózni, a szüleink mit követtek el, ki-ki maga felelős a sorsáért.
A típusokat egy kis elméleti bevezető előzi meg a kötődésről, majd rengeteg játékos, terapikus gyakorlatot is ad a szerző. Egyfelől, ez jó ötlet, mert csak a helyzet kognitív megértésével nem feltétlenül lehet továbblépni. Másfelől ez az a rész, amivel lehet vitatkozni, nevezetesen, hogy kell-e megbocsátani a szüleinknek, különösen, ha egész súlyos tetteket, például abúzust követtek el. A szerző a megbocsátásra voksol, akkor is, ha a másik fél semmit sem változtat a viselkedésén, szerinte ez a gyógyulás útja. Ehhez számos olyan feladatot ad, amit az olvasó egymaga is el tud végezni. A szülőket, egész családot bevonó csoportos feladatainál felemás érzésem volt: nehéz elhinni, hogy az itt leírt, olykor elég patologikus viselkedésű anyák-apák (mára nagymamák), vagy szétesett családok belemennek, hogy parodizáljuk ki egymás rossz tulajdonságait, vagy éppen rajzoljunk egy érzelmi hőmérő-görbét az évek függvényében a kapcsolatunkról. Erre szerintem csak a jó fej szülők hajlandók.
Ha vitázunk is vele, szerintem borzasztó érdekes könyv, és mindenkinek érdemes lenne elolvasni, aki szeretne kicsit tudatosabban rálátni a saját neveltetésére és arra, ő hogy viszonyul a gyerekéhez. Tanulságos, hogy egyáltalán nem evidens, ami egyes családokban természetesnek tűnik – például, hogy a nagyobb testvér dolga a kicsiket oviba vinni, vagy hogy az idős, özvegy édesanyát minden nap fel kell hívni. Sok felszabadító gondolatot kimond a szerző. Hogy a szülő ne várjon el hálát, mert felnevelte fiát-lányát. A gyerek, ha hálás is, ezt a saját gyerekei jó nevelésében tudja kimutatni – nem azzal, hogy minden nap meglátogatja a saját anyját, és csak vele törődik. Hogy ha választani kell anyánk és társunk között, teljesen egyértelmű, hogy a társunkat válasszuk. Hogy egy szülőnek legyen sok önbizalma. Akinek ugyanis nincs, az kapaszkodni fog bele, hogy ő mindent jól csinál, a hibáink beismeréséhez, a változáshoz is magabiztosnak kell lenni. Hogy a szülő maga dönt, mit áldoz fel az életéből a gyerekért, és ezt nem fair utána az utód orra alá dörgölni.
A könyvnek nincs kifejezett örökbefogadási vonatkozása. (Bár nagyon érdekes kérdés, melyik minta a meghatározó, ha a gyerek menet közben családot vált, például idősebb korban fogadják örökbe.) Viszont az örökbefogadás tudatos szülőség, amit hosszas várakozás, rákészülés előz meg, ezalatt érdemes a saját szüleinktől kapott mintákra is rátekinteni, mit hozunk magunkkal.
Lássuk a 8+1 típust!
- Borostyán szülő. Jót akar a gyereknek, de közben megfojtja. Óvja, védi, túlzottan is, a gyerekkor, serdülőkor normális nehézségeivel sem engedi szembesülni, megóvja minden kudarctól, így a gyerek nem tud fejlődni. A fiatal természetes leválási törekvéseire megsértődik. Mindent igyekszik elvégezni, megoldani gyermeke helyett (tudattalanul azt üzenve, hogy az úgysem képes rá), minden helyzetben megvédi. Felnőtt gyerekét továbbra is segíti, pátyolgatja, így nem engedi felnőni.
- Szülősítő szülő. A gyerekre életkorát, képességét meghaladó feladatokat ró, sokszor a gyerek kénytelen a szülő anyjaként, apjaként funkcionálni, ő gondozza kistestvéreit, túl sok feladatot lát el a családban. A szülő a gyerekkel beszéli meg párkapcsolati problémáit, vagy döntőbíró szerepbe helyezi. Nem segít a gyerek problémáiban, nem hagyja játszani, ellopja a gyerekkorát, felnőtt felelősséggel terheli meg.
- Idomár szülő. Odafigyel gyermeke teljesítményére, de igen magas elvárásokat támaszt. Szeretetét csak akkor mutatja ki, ha a gyerek megfelelően teljesít, csak a kimagasló eredményeket dicséri, a normálisakat természetesnek veszi. Következetes, stabil szabályokkal, keretekkel operál, de gyakran összehasonlítja a gyerekét másokkal. Kemény teljesítményre nevel, de nem tanítja meg, hogy kell lazítani, játszani. A gyerek önálló próbálkozásaival szemben türelmetlen. Ő mondja meg, hogy kell megoldani a problémákat.
- A jó fej szülő. Barátként, haverként viselkedik a gyerekkel. Nagyon engedékeny, nem állít korlátokat, nem vesz részt a gyerek életének fontos döntéseiben. Sokszor fia, lánya partnerpótlék a számára. Együtt bulizik a kamasszal, megbeszéli vele aktuális partnerét. Nem akkor öleli meg a gyereket, mikor az szeretné, hanem mikor ő olyan kedvében van.
- A szuperszülő (én nárcisztikusnak nevezném). Mindent jobban tud, kivételesnek tartja magát. Szeret dicsekedni, gyereke teljesítményével is, saját be nem teljesült vágyait várja el a gyerektől. Nem tudja átérezni a gyerek szükségleteit, akkor van vele, ha neki ahhoz van kedve. Olykor mások előtt is megszégyeníti a gyereket. Az ő problémái a legnagyobbak, cinkossá teszi a gyermekét saját ügyeiben, nem törődve az érzéseivel. Rivalizál a gyermekével, még felnőttkorában is, és úgy érzi, mindent jobban tud nála.
- A mártír. Mindent másokért tesz, lemond a saját szükségleteiről. Az áldozatokat gyakran felemlegeti, sosem a saját döntéseként, hanem mert ezt kellett tennie. Gyermekében, környezetében bűntudatot kelt, testi tünetekkel is manipulál. A gyerek leválását hálátlanságnak tekinti. Már felnőtt, családos gyerekétől is azt várja, hogy folyton vele foglalkozzon, panaszait hallgassa.
- Üveghegy szülő. Gondoskodik a gyerekről, de csak fizikailag. Közben elérhetetlen, vagy nincs jelen, vagy érzelmileg megközelíthetetlen, mindig dolgozik. Fél az intimitástól, képtelen melegséget adni, nem kedveli a testi kontaktust. Elvárja a gyerektől, hogy őt ne zavarja, oldja meg egyedül a problémáit. Az érzelmeket feleslegesnek tartja, a gyereket kis felnőttnek tekinti, akinek meg kell értenie, apa miért nem ér rá.
- Agresszor szülő. A gyerek nem megfelelő viselkedésére verbális vagy fizikai bántalmazással reagál. A gyereket mások előtt is szidja, leértékelő megjegyzéseket tesz rá. Ha bajban van a gyerek, támogatás helyett őt hibáztatja. Máshonnan származó feszültségét, dühét is a gyermeken vezeti le. Nem tud uralkodni indulatain, agressziója bizonytalanságot takar.
- Az elég jó avagy bátorító szülő. Odafigyel a gyerekre, részt vesz az életében. Gondoskodik róla, de az életkorának megfelelő önállóságot is biztosítja. A gyerek életkorának megfelelő elvárásokat támaszt. Támogatja gyermeke próbálkozásait, bátorítja, de a határokat is fenntartja. A gyerek igényeinek megfelelően ölelgeti, simogatja a gyereket. Pozitív érzelmi légkört biztosít. A bajban a gyerek szövetségesévé válik.
Érdekes, ezek szerintem nem azonos eloszlásúak, borostyán szülőt számtalant ismerek, aki még a felnőtt gyerekének is minden hétvégén meleg ételt visz, a lányával azonos hosszúságú miniszoknyát viselő, vele együtt bulizó, pasizó haver anyát viszont csak a tévében láttam.
Te melyik vagy? És a szüleid?
Stipkovits Erika: Szeretettel sebezve. Szülőkről felnőtt gyerekeknek. HVG Könyvek, 2015, 3900 forint
Itt lehet beleolvasni: https://www.hvgkonyvek.hu/image/data/SZERETETTEL_SEB_beleolvaso.pdf
Örökbe.hu 
Hű, örülök, hogy ajánlottad ezt a könyvet, mert bár a saját szüleimet nem tudnám egy helyre sem berakni, (ők a jó fej szülők, akik képesek változni az évek, évtizedek során, maguk is fejlődni a kapcsolat érdekében. ) De az mindig jó, ha lehet gondolkodni arról, hogy én mit szeretnék, és ehhez képest milyen vagyok. Remélhetőleg a kettőnek van közös metszete, akkor beszélünk önismeretről meg önkritikáról.
KedvelésKedvelés
Örülök, hogy ilyen szüleid vannak, ők a kisebbség, de jó ilyet hallani.
KedvelésKedvelés
Ez nagyon klassz! Csak megerősíteni tudom, hogy először fel kell dolgozni a gyerekkorunkat ahhoz, hogy érzelmileg alkalmasak legyünk a gyereknevelésre (nekem sikerült). Csak szólok, hogy intő jel lehet, ha valaki alig emlékszik a gyerekkorára.
KedvelésKedvelés
Ez nagyon érdekes. nekem egész korai emlékeim is vannak, már 2-3 éves koromból, az oviból meg egész sok, mindig meglepődöm, ha valaki alig emlékszik valamire.
Én erre olyan tudományos magyarázatokat tudok, hogy ha valakit abúzus ér, akkor szoktak törlődni az emlékek, meg nagyobb korban örökbefogadottaknál hallottam még, hogy nem emlékszenek előtte semmire.
KedvelésKedvelés
Igen, a traumás élmények törlődni szoktak, helyesebben elásódnak, mert terápiás körülmények között előhívhatók, és a gyógyulásnak is ez az alapja.
KedvelésKedvelés
Hogy lehet előásni őket? És az mire jó? (teljesen komolyan kérdezem)
KedvelésKedvelés
Azt hiszem, mindannyian próbálunk és szeretnénk elég jó szülők lenni és kellő rálátással pontosan tudjuk, hogy mikor nem vagyunk azok, min kell még dolgozni. Észnél kell lenni ahhoz is szerintem, hogy az ember felismerje, hogy mikor lesz dühös a gyerek kis csinytevésére valójában egy teljesen máshonnan származó feszültség miatt.
Nem könnyű a szülői mintáktól elszakadni, sok tudatosság kell hozzá és elég idő, hogy ezeket az ember átgondolja. Nálunk voltak elemek a szülősitő szülőből, de olyan is, hogy a szeretet kimondatlanul is a teljesitményhez volt kötve. Ha bejött a teljesitmény, akkor jött a nárcisztikus elem 🙂 Felnőtt korunkra a szüleink átmentek egy kicsit üveghegybe. Nyilván a szülők is hoztak egy mintát az ő szüleiktől és igyekeztek jobb szülők lenni. Párkapcsolatban aztán az ember kivülállóként elég jól rálát a párja szüleire, szinte éles fényben látja őket. Ez lehetőséget ad arra, hogy a saját családi mintáitól is egy kicsit eltávolodjon és felülvizsgálja őket.
Közben az idők is változnak, az elvárások is mások a mi generációnkban. Mást tekintünk prioritásnak a gyereknevelésben ma, mint mondjuk az 50-es vagy 70-80-as években és más a környezet is.
KedvelésKedvelés
Nekem az írónő újabb kötete lett beszerezve nemrég. Ölelni vagy ölre menni, ami pedig kifejezetten a testvérkapcsolatokról szól. Még az elején járok, de már érdekes 🙂 be fogom szerezni a másikat is, valószínű 🙂
KedvelésKedvelés
5, 7 és 8-at kaptam. Semmit nem adok tovább.
KedvelésKedvelés
Biztos jó könyv lehet. Az én anyukám borostyán és mártír egyszemélyben. Legkorábbi emlékeim pedig már az általános iskolára tehetők. De hogy ennek mi lehet az oka, fogalmam sincs.
KedvelésKedvelés
Köszönöm a cikket, szívesen elolvasnam a könyvet.
Szerintem az nem kérdés, hogy a gyógyulás a megbocsatassal kezdődik és anélkül nem lehetséges, ez pszichológiai törvényszerűseg.
Független a bántó fél viselkedesetol, egy saját belső munka. Az már egy nagy plusz, ha emellett sikerül rendezni is a kapcsolatot.
KedvelésKedvelés