Örökbe.hu

A blogon bemutatok szakdolgozatokat is. Dengyel Kinga pszichológus, perinatális szaktanácsadó örökbefogadott és vér szerinti családjukban felnőtt fiatal felnőttek életútrajzait vizsgálta, rajzokon és interjún keresztül. A különlegesen mély anyagban még sokkal több lehetőség rejlik, és az örökbefogadó szülőknek is szolgál tanulságokkal. Kinga a Mózeskosár Egyesület az Örökbefogadó Családokért havi klubestjén mutatta be több éven át tartó kutatásának eredményeit. A rajzokból is bemutatok néhányat a cikkben.

Hova jársz, mihez készült a dolgozat?

A Károli Gáspár Református Egyetem felnőtt klinikai és egészségpszichológia szakán végeztem mind az alap-, mind a mesterképzést. Bár én magam nem vagyok örökbefogadott, egy élményem kapcsán mégis elkezdett foglalkoztatni, van-e, és mi a különbség az örökbefogadottak és nem örökbefogadottak életútja között. Sokáig nem tudtam, ezt hogyan vizsgáljam, míg egy egyetemi műhelymunka kurzusomon tanárom, Prof. Dr. Vass Zoltán említett egy validálás alatt álló, saját fejlesztésű projektív tesztet, az életút-rajzot. A kutatást így két részre bontottam, s az alapképzés szakdolgozatához a fiatal felnőtt örökbefogadottak rajzainak kiértékeléséből írtam egy nagyobb lélegzetvételű munkát; a mesterképzésem zárásaképp pedig egy alaposabb rajzelemzési módszer segítségével, valamint illesztett kontrollcsoporttal egybevetve vizsgáltam ezt a rendkívül értékes gyűjteményt. Annak idején szakdolgozóként kerültem a Mózeskosárhoz, immáron több, mint három éve, s azóta is aktívan részt veszek az Egyesület munkájában. Tréningeket írok és tartok, gondozom a hivatalos Facebook-oldalunkat, részt veszek a programok szervezésében. Most egy pedagógiai szakszolgálatnál (lánykori nevén nevelési tanácsadó) és a JóLélek Pszichológiai Alapítványnál dolgozom pszichológusként, és a Semmelweis Egyetem gyermekklinikai szakpszichológus jelöltje vagyok. Ha lehetőségem adódna, akkor szívesen dolgoznék gyermekvédelemben, örökbefogadásban, és a nevelőszülői hálózatban is.

 

Kik is pontosan az alanyaid, és hogyan kerültél velük kapcsolatba?

Sok örökbefogadott és nem örökbefogadott személytől kaptam rajzokat, interjút, ám végül le kellett szűkítenem a mintát, hogy a körülményekhez képest az lehetőleg egységes maradjon. Az általam kiválasztott 12-12 fős csoport nem számít reprezentatív mintavételnek. „Hólabda” módszerrel jutottam el hozzájuk: megtaláltam valakit, aki ajánlotta egy ismerősét és szép lassan egész sok örökbefogadotthoz jutottam el, mindenféle korosztályból. Noha első hallásra alacsonynak tűnik a résztvevők száma, az elemzés alapossága miatt mégis rengeteg információt tartalmaz a munkám. Hogy homogén maradjon a minta, a 18-30 év közötti fiatal felnőttekre korlátoztam a beválogatható személyek életkorát, így átlagosan 24 évesek voltak az alanyaim. A nemek megoszlását tekintve 5-5 férfi és 7-7 nő került be a mesterszakos diplomamunkámba. Mindannyian titkos örökbefogadással kerültek a családjukhoz, nem voltak házasok és gyermekük sem volt még. Legtöbben a felsőfokú tanulmányaikat végezték, vagy épp az egyetemről jöttek ki a nagybetűs életbe. A kontrollcsoportot nemben, korban és végzettségben egyesével hozzájuk illesztettem. További kritérium volt, hogy a nem örökbefogadottak minden tagja a származási családjában nőjön fel, ahol nem történtek különösebb traumák. Leginkább az okozott nehézséget, hogy olyan huszonéveseket találjak, akiknek együtt éltek még a szüleik. Ebből a szempontból szinte nehezebb volt a kontrollcsoportot kiválasztani, mint az adoptáltakat.

Az örökbefogadottaknál együtt voltak még a szülők?

Egy örökbefogadó pár ment külön, ők megosztva nevelték a gyermeküket, egy másik alanyomnak pedig sajnos meghalt az apukája még egészen kisgyermek korában, azonban a többieknél együtt voltak, igen.

Hogy zajlott a vizsgálat?

Mindenkivel személyesen találkoztam, és nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy négyszemközt, nyugodt körülmények között tudjunk dolgozni. A rajzokat magukat egy A3-as papírlapra készítették, amihez különböző rajzeszközökből választhattak. Első körben megkértem őket, hogy rajzolják le az életútjukat egészen mostanáig. Az első reakció nagy meglepetés volt. Szinte mindenki elkerekedett szemmel nézett, hogy ezt akkor most mind ide, ennyi helyre? És mégis hogyan, mint egy képregényt, vagy egy utat, vagy úgy általában mondanék még valami támpontot? És pont ez a lényege, hogy nem. Ilyenkor az ember egy belső munkát végez, mintegy távcsővel néz rá az eddigi életére, aminek megfelelő méretű projekciós felület egy A3-as rajzlap. Jellemzően egy-két percen belül a legtöbben bevonódtak a feladatba, és elkezdtek rajzolni. Fontos megemlíteni, hogy itt nincs jó vagy rossz megoldás. Még csak a szó szoros értelmében vett megoldása sincs a rajznak. Az manifesztálódik a papírlapon, ami a saját belső reprezentációnk, leképeződésünk a saját életünkről, létezésünkről. Egyénenként rendkívül változó, mennyi idő volt szükséges az életút megrajzolására. És itt még nincs vége a történetnek, ugyanis ezután mintegy „meglepetésként” újabb papírt helyeztem eléjük és megkértem őket, hogy most rajzolják le a folytatását.  Amint a második részt is befejezték, először megkérdeztem őket, mit látunk a rajzon? A saját szavaik nagyon informatívak azzal kapcsolatban, milyen is az ő életük története. Ezt követően lépésről lépésre, tematikusan megkérdeztem az alanyaimat az életük egyes mozzanatairól onnantól kezdve, hogy a szüleik találkoztak. Hiszen valamennyiünk története nem a születéssel kezdődik, hanem hogy a szüleinkben megfogalmazódik a gyermek utáni vágy, majd megfoganunk, növekszünk édesanyánk méhében, megszületünk a kinti világba, ahol valahogyan fogadnak minket. Mindannyian vagyunk újszülöttek, csecsemők, aztán óvodások, iskolások, és az évek során át eljutunk egészen a máig és a jövőt körbelengő közeli-távoli tervekig. Az alapos életút interjú lezárásaképp végigmentünk egy félig strukturált interjún is, mikor olyan részletekre kérdeztem rá, hogy minden fontos életeseményt lerajzoltak-e a vizsgálati személyek, a rajzot szemlélve mutassák meg, mikor voltak a legboldogabbak, melyik stációt rajzolták meg a legszívesebben, látnak-e, és milyen összefüggést, változást a két rajz között.

Fontos volt, hogy a légkör elég védett legyen ahhoz, hogy a vizsgálati személyek megnyíljanak. Éppen ezért kávézóban, könyvtárban, a munkahelyi konyhán nem szerencsés rajzolni, mivel óhatatlanul benyitnak mások, kíváncsiskodnak, érdeklődnek, megakasztják a folyamatot, befolyásolhatják a rajzolót. Az, hogy ki mennyi ideig alkotott, roppant változó volt, a minimál rekorder 9 perces, azonban általában másfél-két órát ölel fel egy ilyen találkozás, és ha valaki nagyon bevonódott, akár négy, sőt hat órán át rajzolta és mondta az életét. Az egyes alkalmakat az alanyok beleegyezésével diktafonra is felvettem, és utólag legépeltem egytől egyig. Egy ilyen mély találkozás önmagunkkal rendkívül nagy lelki munka, már-már a terápia határán mozog, így a végén megfelelő módszerrel vissza kellett integrálni a mindennapi életébe. Egész életek, titkok és örömök, sok mély vallomás hordozója lettem, ami mélységes alázatot és tiszteletet kíván tőlem, és ennek megfelelően szigorúan bizalmasan kezelem.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A galériában a felnőtt örökbefogadottak rajzait lehet lapozgatni

Ez igen izgalmasan hangzik. Hogyan tártad fel, amit a rajzokban találtál?

Az elemzés során mintegy „távcsővel” és „mikroszkóppal” is megvizsgáltam az alkotásokat. Minden egyes alanyhoz készítettem egy fenomenológiai térképet a hétlépéses képelemzési módszer segítségével (SSCA, Seven Step Configuration Analysis). A leglényegesebb információk és rajzi jegyek alapján hat lépésben feltártam a leginkább kitűnő mintázatokat, és egy hetedik lépésben megfogalmaztam egy mindent zanzásító esszenciát. Fontos megemlíteni, hogy nem szótárszerűen magát a rajzot elemzem ilyenkor, hanem az egész személyiséget vettem figyelembe, mint például olyan megnyilvánulásokat, hogyan viselkedik valaki a feladat során. Egyáltalán nem elég azt nézni, hogy kilóra mi van a rajzon, van-e ház, annak kéménye, és van-e kismadár a fán. Fontos, hogy az elkészült alkotás ránézésre inkább harmonikus vagy inkább diszharmonikus, és milyen az érzelmi-hangulati tónusa – ezek talán a legfontosabb jellemzői az embernek a saját alkotásán keresztül. Nekem az is nagyon informatív, hogyan rajzol az illető, például elkezdi nagy lendülettel, nagyon részletes, majd egyszer csak rájön, hogy elfogy a hely a papíron. Ez az ő működésmódja, könnyen lehet, hogy az életben is nagy svunggal csap bele a feladataiba és menet közben elfogy az energiája. Érdekes reakció, ha valaki csak firkál, vagy nem hajlandó rajzolni, továbbra is várja a támpontokat, megpróbálja befolyásolni a vizsgálatvezető véleményét, mit mond róla, ahogyan váltogat az eszközök között, a radírozás után színvonaljavulás következik-e, melyik pontokon akar kilépni a feladatból, mikor mondja azt, hogy el kell szívnia egy cigarettát, vagy megtorpan és nagy kortyokkal inni kezd a poharából, miközben mereven nézi a rajzlapot és időt nyer magának.

Mi volt a legérdekesebb eredményed?

Az örökbefogadottak fele „nem születik”! Egész egyszerűen nincs belső reprezentációjuk arról, hogy hogyan kezdődött az életük, ugyanis nem rajzolták le a saját világra jövetelüket. A kontrollcsoport 75 százaléka tud kapcsolódni a születéséhez. Egy felnőtt örökbefogadott például így fogalmazott, mikor gyermekként szóba került, hogyan érkeznek a babák: „én nem születtem!” Sokan közülük életük első lépéseként a csecsemőotthont rajzolják le, általában nagy méretben, enkapszulálva (körberajzolva, ezáltal a lap többi részéről leválasztva). Tipikus példa a Gárdonyi Géza Utcai Csecsemőotthon, ahol évente rendeznek egy találkozót, így a gyerekeknek lesz egy képük a múltjuk egy fontos stádiumáról, így sikeresen tudnak kapcsolódni a kisgyermekkoruk egy meghatározó szakaszához. Azonban a születésükhöz már nem. Ahogy az élet kezdete is kevesebbszer, úgy a kontrollcsoporthoz képest az élet vége is ritkábban jelent meg az életút folytatásán, a megálmodott jövőképben. Ez a két pont keretezi az itt tartózkodásunkat, hisz a születésről és halálról alkotott képünk, gondolataink, fantáziáink keretet adnak a földi létezésünknek, segítenek minket, hogy elhelyezzük magunkat a végtelennek tűnő, tágas világban. A kontrollcsoportban többször jelent meg egy tartalmas út végén, boldog megöregedést követően az élet lezárásaképp a halál, míg az örökbefogadottaknál kevésbé. Egyik örökbefogadott alanyom például 30 éves koráig képzelte el a jövőjét, amíg szakmát választ, megházasodik, gyereket vállal, ezután pedig a sírjában nyugszik a leendő párja mellett.

Érdemes megemlíteni, hogy a kontrollcsoport negyede nem is a saját születésével kezdte a történetét, hanem egy rendszerbe ágyazódva, már a szülők találkozásával, az idősebb testvér születésével, vagy szimbólumokkal. Ilyen ábrázolás például, amikor a lét egy mély kút és a születés egy vörös folyam, másoknál egy spirál jelképezi a létezést, mely bediffundál a manifeszt életbe, ahol tovahömpölyög szép színesen és a végén ugyanez a spirál visszagyűrűzik egy másik dimenzióba. A nem örökbefogadottaknál sokkal inkább azt tapasztaltam, nem darabosnak élik meg az életútjukat, ellenkezőleg, sokkal összefüggőbbnek, mivel tudnak kapcsolódni a múltjukhoz, jöttek valahonnan és tartanak valahová. Amíg nem láttam az ő alkotásaikat, azt hittem, szóbeli instrukcióra nem működik az életút-rajzteszt, mert jellemzően nem utat rajzoltak az örökbefogadott személyek. Az ő saját életükről való benső lenyomatuk a rajzok alapján szakaszosak, tördeltek, képregényszerűek, a megértést segítő strukturáltság, egyfajta folyamatábrázolás 75 százalékuknál nem volt érezhető.

Ezek után az örökbefogadó szülőkben felmerül a kérdés, hogy mit tehetnek ezzel kapcsolatban a gyermekükért?

Erről azt gondolom, hogy ha tudom, honnan jövök, akkor tudom, hová tartok. Ne legyen tabu a gyerek múltja, származási családja, ne minősítse az örökbefogadó a vér szerinti szülőt. Ha csak tehetik, nézegessenek régi fényképeket, látogassanak vissza a nevelőszülőkhöz. És persze jó lenne minél több információ, hisz ahol hiányok vannak a tudásban, ott az űrt a képzelet tölti ki. A nyílt örökbefogadás segítene megélni az ún. „genealógiai folytonosságot” az örökbefogadottak életében. Jó lehetőség a gyermekek identitásának kialakulásához a Mózeskosár Egyesületnél szervezett élettörténeti könyv tréning, ugyanis ez nagyban hozzájárul a gyerek történetének kézzel foghatóvá tételéhez. De a nagyszülőknek, a környezetnek, az iskolának, sőt az egész társadalomnak is hatalmas felelőssége van abban, hogy milyen képet, tudást is közvetít az örökbefogadottnak önmagukról: tévhitből árvának tekintik-e automatikusan őket, az iskolai családfa-rajzoláson hogyan reagálnak arra, hogy nekik nem egy, hanem két családfájuk, „gyümölcsöskertjük” van, hogy lehet-e erről egyáltalán feszültségektől mentesen beszélni. Rajzolt nekem egyszer egy olyan adoptált fiatal felnőtt, aki egyenesen akadálypályának élte meg az életét, mivel az az élménye volt, hogy örökbefogadottként több kihívást kellett megugrania az élete kezdetén, mint egy nem örökbefogadottnak, mire ő is hasonlíthatott a társaihoz.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A galériában a nem örökbefogadott fiatalok rajzait lehet lapozgatni

Mit tapasztaltál még?

Ami nagyon pozitív: minden örökbefogadott pozitívabb jövőképet rajzolt, mint amilyen az életútja volt, míg a kontrollcsoportnak csak alig több, mint 80 százaléka. Ennek nagyon megörültem. A jelen élethelyzetben, a fiatal felnőtt korosztálynál a kontrollcsoportra inkább az önmegvalósítás volt jellemző, lakást, munkát, gyereket tervezgettek, míg az örökbefogadottakat ugyanebben az életszakaszban az öngyógyítás foglalkoztatta. Versekkel írták ki magukból a múltat, fele arányban segítő szakmát választottak, szemben a kontrollcsoport negyedével. Kétszer annyian mondták, hogy gyermekekkel szeretnének foglalkozni, szívesen dolgoznának csecsemőotthonban, ami valószínű a saját életük korrigálásának egy asszertív módja. Saját eredettörténetet mindössze ketten rajzoltak le közülük. Ezt megdöbbenve konstatáltam, s újfent azt a tipikus életérzésüket látom alátámasztani ezáltal, hogy ők nem származnak valahonnan, hanem csak úgy lettek. A gyökérkeresést, a származási család felkutatását nagy meglepetésemre senki sem rajzolta le. A fiatalok közül a rajzolás idején még senki nem találta meg a biológiai családját, és noha szóban rendre kifejezték, hogy foglalkoztatja őket a kérdés vagy kíváncsiságból, vagy dühből, a jövőképükben mégsem jelenítették meg. Mindez arra enged következtetni, hogy sokan nem érzik legitimnek, hogy kutassák a származásukat, sok örökbefogadottól elvárt, hogy az adoptáló szülőkhöz legyenek lojálisak, vagy egész egyszerűen nem tudják, hogy csak ők kereshetik a vér szerinti családjukat, fordítva nem ad lehetőséget erre a törvény. Szülőként és szakemberként nekünk, felnőtteknek kell kezdeményeznünk az identitásukhoz való hozzáférésüket, a saját eredettörténetükkel való megismerkedésüket, az életük folytonosságának megéléséhez való hozzásegítést, ha mozgásterünk mégoly szűk is.

Tervezed folytatni a megkezdett kutatást?

A már említett tanárom, Prof. Dr. Vass Zoltán nemrégiben publikálta az ARTIES nevű rajzelemző szoftverét, amivel egész bonyolult mintázatokat lehet elemezni. Formálódik bennem egy longitudinális kutatás gondolata, melynek keretében bizonyos időkeretenként, 5-10 évenként szeretném felvenni újra a rajzokat, esetleg egy interjút készíteni a rajzokat követő évek eseményeiről. Nagyon nagy élmény számomra hallani, hogy amiket megálmodtak maguknak a rajzolóim, szépen lassan beérik az életükben. Egy fiatal örökbefogadott hölgy például lerajzolta, ahogyan külföldre utazik és ott kivirágzik a karrierje. Akkoriban ez a terve még ott tartott, hogy éppen az adott ország nyelvét tanulta itthon. Nemrég azt írta, hogy már kint él és dolgozik. Nagy potenciál van egy ilyen rajzban, abban, ahogy számot vet az ember az életével és elgondolkodik azon, mit szeretne elérni, hisz a fantáziált jövőképében az álmait, mint benne szunnyadó lehetőségeket veti papírra. Egyébként én is lerajzoltam a saját életutamat és a vágyott folytatását, és már bennem is megmozdult a kíváncsiság, hogy amit anno papírra vetettem, abból mi valósult meg, és mi az, ami még csak most következik.