Az újszülöttgyilkosságokról

Általános
Az újszülöttgyilkosságokról

Mi vesz rá egy nőt, hogy megölje a saját frissen született gyermekét? Ma a téma klasszikusát, Cseres Judit Eltékozolt újszülöttek című művét mutatom be. A pszichológus szerző két évtized (1982 és 1999 között) összes magyarországi újszülöttgyilkosságát elemezte, s döbbenetesen alapos tanulmányt adott közre a hátborzongató témáról. Aki kriminológus, védőnő, vagy krízisterhesekkel foglalkozik, olvassa el, a többieknek elég lesz az én kis összefoglalóm, az eredeti egy tudományos munka, sok-sok táblázattal és jogtörténettel, szadisztikus részletekkel, s amúgy sem kapható már, de még könyvtárban is nehezen férhető hozzá.

Kezdem a számomra meglepő következtetésekkel. Az újszülöttjüket megölő nők nem a legnyomorultabbak közül valók a 286 elemzett ügy alapján. Hajléktalanok, állami gondozottak, büntetett előéletűek, prostituáltak, szellemi fogyatékosok, ideggyógyászati kezelés alatt állók, alkoholisták ugyan szerepelnek az elkövetők között, de az összes fenti csoport kisebbségben van. A tettesek kvázi „normális” helyzetű nők, nagy többségüknek ép az értelme, lakásban lakik, családjában nőtt fel, dolgozik, tanul, vagy gyesen van. Jobban szálazva az adatokat talán alsó-alsó-középosztálybelinek mondanám őket. Diplomás nem találtatott köztük, de felük elvégezte az általános iskolát, 14 százaléknak érettségije is van.

Másképp szólva: még van vesztenivalójuk, és épp ezt veszélyezteti a váratlanul érkezett újszülött.

Cseres az újszülött halálához vezető fő tényezőt a titokban látja. Általában egy olyan helyzet a háttér, hogy a család – noha kívülről nézve normálisnak tűnik – belülről kiürült, csak a hagyományos szerepek tartják össze, nincs valódi kommunikáció a benne élők között. A lányt-asszonyt általában a nagyon szűken vett női szerepekbe nyomják be, nincs eszköze egy váratlan probléma megoldására vagy egyáltalán megbeszélésére, nincs segítő háló körülötte. Családtagjaitól sem várhat érdemi támogatást, épp ellenkezőleg, súlyos fenyegetésre számíthat tőlük, ha ez a gyerek világra jön. Mivel nincs semmilyen megoldási ötlete, a nő úgy tesz, mintha a magzat nem létezne, és a szűk család elfogadja ezt az ajánlatot. Az újszülött megöléséhez is az vezet, hogy az eltitkolás „túl jól sikerül”, a szülésig észrevétlen marad a terhesség, és akkor már szinte rákényszerül a szülő nő, hogy eltüntesse a bűnjelet. Cseres három csoportra osztja az elkövetőket: hajadonok, asszonyok és rendezetlen hátterű nők (válófélben, özvegyen, élettárssal élnek). A családban élő fiatal lányok általában az apjuktól rettegnek, ezért titkolják a terhességet. Jellemző, hogy ezekben a családokban a lányok anyja még büszke is rá, hogy nem téma a szexuális felvilágosítás, „mi ilyesmiről nem szoktunk beszélni”, az apának nincs igazi szerepe a családban, amit túlzott patriarchális szigorral leplez.

 „Nekik nem lehet egy fiút sem bemutatni. Nekem is, meg a nővéremnek is titkolni kellett az ilyesmit. Egyszer voltam discoban és nyolc után jöttem haza, az apu kirohant a szobából és fogott egy ötszázast és a számba nyomta. Ez valami kurvaság, legalábbis neki az volt. Otthon aztán apu nem szólt hozzám másfél hétig. Az anyu meg mondta, hogy ha baj lesz, mehetek veled kaparásra és akkor majd kirúgnak az iskolából, mert lehet, hogy az iskolának kiküldik a papírt.” (Az egyik gyerekgyilkos anya, 17 éves hajadon vallomása a könyvből)

A házas nők a férjüktől tartanak, aki nem akar sokadik gyereket, ám a védekezésben nem vesz részt, ennek megoldását a nőtől várja. A gyerekgyilkossá lett asszonyok 90 százaléka a férjtől esett teherbe! A rendezetlen hátterű nőknél pedig általában a gyerek apja nem partner a gyerekvállalásban, csak szexre kellett neki a nő, vagy már meg is szakadt a kapcsolat. Bár a szegénység is megjelenik az indokok között, a családok egy része átlagos, vagy átlag feletti színvonalon él. A magzatok nagy része beleegyezéssel fogant, szerelemből, megszokásból vagy „meggondolatlanságból”, az erőszakos aktusok aránya igen csekély. A felderített esetek száma évente 10-30 között mozog, s a gazdasági helyzettel fordított, a legkevesebb gyilkosság a rendszerváltás „okkal, ok nélkül optimista évében mutatkozott”.

A nők kétharmada már az első trimeszterben észlelte a terhességet, egy kisebb részük csak a magzat megmozdulásánál, páran csak a szülésnél. A helyi illetékes orvoshoz, védőnőhöz senki sem fordult, páran egy távolabbi város nőgyógyászát keresték fel, aki megállapította a terhességet, de a saját településük terhesgondozásához nem csatlakoztak. Kétharmaduk nem védekezett az aktusnál, 77 százaléknak még soha nem volt abortusza. Gyakran az abortusztól is azért tartanak, mert az a titok kiderülésével fenyegetne.

A terhesség előrehaladtával egyre nehezebben titkolják a nők az állapotukat. Bár a szereplő nők többsége átlagos vagy kövér testalkatú, de néhány sovány nőnek is sikerül megtévesztenie a környezetét. Ennek eszközei a bő ruhák viselése, vagy különböző magyarázatok kitalálása a hízásra (sikertelen fogyókúra, egészségügyi problémák). Cseres ilyen őrületes táblázatokat közöl:

„A terhesség felismerése, majd titkolása nem csak egyéni, belső ügy, hanem olyan több hónapos társadalmi játszma, amelyben a lány, az asszony – a probléma megoldásában kiutat nem találván – mintegy megteszi a maga ajánlatát azzal, hogy hangsúlyozottan nem létezőnek tekinti és tünteti fel a terhességet és ezzel együtt a megoldandó problémát. Az ajánlatot a környezet elfogadhatja, de el is utasíthatja. Főként azoknak szól, akiktől a lány, az asszony tart, fél s akiktől az esetleges terhesség megtorlására vonatkozó fenyegetés – ez többnyire az eltitkolás oka is – valóra váltása várható (például: a leányok leginkább az apjuk előtt titkolóznak, de a munkatársaik előtt alig). Az ajánlatot pedig azok fogadják el leginkább, akik a terhességgel kialakult probléma megoldásáért – legalább morális – felelősséggel tartoznak.”

A magzat létéről leggyakrabban a gyermek apja tud. De még a férjezett nőknél is csupán a férjek harmada tud a terhességről! Általában nem örülnek az újabb várandósságnak, ám ennek megoldását a feleségre bízzák. Többen a hír vétele után nem adják haza a fizetésüket, még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozva a többgyerekes nőt. (Ugorjunk vissza két bekezdést: a magzatok többsége védekezés nélkül fogant, tehát a férfi sem tett lépéseket a megelőzésre.) Ha a hajadon udvarlója tud a terhességről, akkor általában a család nem fogadja el a fiút, tiltják tőle a lányukat, jobb partnert remélnek. Döbbenetes az az adat, hogy az elkövető nők a barátnőjükkel sem osztják meg a helyzetüket, főleg azért, mert nincsenek barátaik! Tehát nemcsak a családi viszonyaik felületiek, a tágabb környezetben sincs segíteni képes kapcsolatrendszerük.

A nővel együtt élő családtagok nem sejtik a terhességet, miközben azt az utcában élők gyanítják, a kocsmában pedig nyílt beszédtéma. Érdekes módon a tágabb környezet inkább gyanakszik, ám például a munkatársak hiába vetik fel a terhesség gondolatát, a nő ezt mindig hárítja, így nem tudnak segíteni. A titokjátszmában részes az iskola is, a tett kiderülése után általában azzal kezeli a helyzetet, hogy azonnal kicsapja a gyilkossá lett leányt – még jobban elszigetelve őt.

Bár Cseres nem mondja ki, a szülések adatait nézegetve az a benyomásom támad, hogy – a kórházi vajúdásokhoz képest – ezek meglepően gyorsan lezajlanak. Általában akkor indul be, amikor az adott nő körülményei között nyugodtan le tud zajlani, azaz családanyáknál délelőtt, lányoknál inkább éjjel. A szülések háromnegyede zavartalanul végbemegy, a többieknél erős fájdalommal, ájulással járt, 4-en belehaltak. Általában otthon, vécében vagy árnyékszéken szülnek a nők, míg a többi családtag otthon alszik vagy tévézik. 23 nő közterületen és napközben hozta világra a gyermeket! Mindez arra utal, hogy ezek a szülések flottabbul mennek az átlagnál (több nő is beszámolt róla, hogy míg korábbi szüléseinél nagyon szenvedett, az érintett ügy simán lezajlott). De lehet a másik irányból is nézni: azok a kismamák jutnak el az újszülöttgyilkosságig, akiknél a szülést is sikerül titokban tartani, hiszen egy nagyon elhúzódó, rosszulléttel járó vajúdásra előbb-utóbb felfigyel a környezet, kórházba kerül a nő és okafogyottá válik a titok. Ennek a latolgatásnak a látencia becslésénél lesz komoly szerepe.

Az újszülöttöléseknél ugyanis igen nagy lehet a felderítetlenül maradt esetek száma, a médiában 90 százalékot is lehet olvasni becslésnek, hisz egy kis testet könnyű elrejteni. A szülő nők közel fele nem tevőlegesen öli meg a gyermeket, csak hagyja meghalni, például magára hagyja közterületen, ahol a gyerek kihűl vagy a köldökzsinóron át elvérzik, netán az anya olyan rosszul van, hogy képtelen ellátni az újszülöttet. 11 baba egyébként életben maradt, őket viszonylag hamar megtalálták, vagy a véletlen lépett közbe, netán még időben mégis beavatott valakit a szülő nő.

Ha viszont lezajlott a szülés, és az anya eltüntette valahova a tetemet, a közvetlen család akkor sem fog gyanút, a titok továbbra is titok marad. Igen kis arányban, minden nyolcadik kiderült esetben volt családtag a bejelentő. A kiderülés leggyakoribb forgatókönyve, az esetek felében, hogy a nő nagyon rosszul van a szülés után, elájul, vérzik, a családtagok még ekkor sem észlelik, hogy mi történt, ám mentőt hívnak, s az orvos tesz feljelentést. Mivel orvosi tapasztalat szerint a szaksegítség nélküli szülések 10 százalékánál lép fel utólagos komplikáció, ebből következtethetünk a látenciában maradt bűncselekményekre. Az esetek harmadában idegen a bejelentő: nagyobb részben valaki, aki a kukában megtalálja a kis testet, kisebb részben ismerős, szomszéd, akinek feltűnik a pocak hirtelen leapadása és névtelen levelet ír valamely hatóságnak.

Mindezt nehéz higgadtan olvasni, hiszen a tegnap-tegnapelőtt Magyarországán járunk, mikor a fogamzásgátlás, az abortusz és az állami gondozás is széles körben ismertek voltak. Ha a beszámolóm hangja durvának tűnik is, higgyétek el, sokat tompítottam az eredeti szöveghez képest, ami még a gyilkosság és a tetem elrejtésének módozatairól is szenvtelen táblázatokat közöl, nem is beszélve egy, még az eddigiekhez képest is beteg ügyről (kiskorú, szellemi fogyatékos szexrabszolga a nyolcvanas évek téeszvilágában), amit részletesen ismertet, hogy a korabeli ítélkezési gyakorlat visszásságaira rámutasson.

Cseres a két évtizednyi magyar eset elemzése mellett ad egy részletes társadalom- és jogtörténeti hátteret is a csecsemőgyilkosságok megítéléséről és büntetőjogi kezeléséről. A jogalkotás elég sokára, a felvilágosodás idejére látta csak eme bűncselekmény sajátos vonásait, addig az emberölések, azon belül is a rokongyilkosságok közt kezelték, a legsúlyosabb büntetéssel. Csak a 18. században merült fel, hogy társadalmi segítség kellene a megesett lányoknak, ennek hiányában ugyanis csak a megbélyegzés vagy a bűnjel eltüntetése között választhattak.

Babamentő inkubátor az azóta bezárt Schöpf-Mérei Kórház bejáratánál

Mennyiben kapcsolódik a csecsemőgyilkosság a blog fő témájához, az örökbefogadáshoz? A kilencvenes években több kezdeményezés elindult a csecsemőgyilkosságok megelőzésére: az egyre szaporodó számú babamentő inkubátorok felszerelése (és a hozzá kapcsolódó törvényi háttér kialakítása, hogy ne legyen büntethető a nő, aki ebben hagyja a kisbabát), az azóta megszűnt Schöpf-Mérei program (itt egy kórházban helyezték el a krízisterheseket, a gyerekek titkos örökbeadásra kerültek), és e célból jött létre a nyílt örökbefogadásokat közvetítő Bölcső Alapítvány is. Cseres Judit a Bölcső kuratóriumának alelnöke, s a kötetben az alapítvány első néhány évének adatait is összeveti az újszülöttgyilkos anyákkal, s a Bölcső metódusában látja a lehetséges megoldást a problémára. (2000-ben jelent meg a tanulmány, akkor még kevesebb civil szervezet működött a témában.) Azt azonban ő is megállapítja, hogy a titokjátszmát a civil szervezetek gyakorlata nem oldja fel, azaz a nő egy lakásától távoli anyaotthonban tölti az utolsó heteket, és úgy tér vissza a környezetébe, mintha mi sem történt volna. Ugyanez mondható el az inkubátorról is, azzal a kiegészítéssel, hogy itt még a szülők adatai, valódi szándékai is rejtve maradnak. De valószínűleg az az évi sok tucat gyerek, akit ugyan kórházban hoznak világra, de rögtön utána otthagynak az anyák és soha többet nem látogatnak, szintén titkolt terhességből származik. A titok megőrzésének előnye is, hátránya is van. Előny, hogy emiatt mernek a nők a függetlennek érzett civilekhez fordulni (szemben az „állami” terhesgondozással), s a gyerek élete megmarad, nyílt örökbefogadásnál még szála is lesz a múlthoz. Hátrány viszont, hogy nem történik meg a feldolgozás, a nő helyzetének rendezése (ami miatt annyira titkolnia kell a várandósságot). A titok az oka gyakran annak, hogy sok évtizeddel később elutasítják a szülőanyák az örökbefogadott gyermek érdeklődését. Családjuk, gyerekük nem tud az egykori örökbeadásról, annak kipattanása ismét a megbélyegzéssel, ellehetetlenüléssel fenyegetné őket. Legalábbis ettől tartanak.

Az intézményi-jogi megoldások között felmerül még az anonim szülés lehetősége, ami pont a taj számok rendszerének „szorosra zárása” miatt szűnt meg a vizsgálat ideje óta. A gyerek élete e konstrukcióban, az inkubátorhoz hasonlóan, megmarad, identitása elvész. Hosszú távon az iskolának, a médiának, és a társadalmi felvilágosításnak van szerepe a megelőzésben. (A Bölcső alapítványról a legtöbb terhes nő a médiából vagy ismerőssel való beszélgetésből tud – akik nyilván szintén a médiából hallottak róla.) A hagyományos családformák felbomlása is kedvez az újszülöttgyilkosságok csökkenésének: amióta egyre kevésbé kell egy elvárt, külső családmodellnek megfelelni, egyre elfogadottabb, hogy egy nő is lehet családfenntartó, azóta kevésbé roppant meg egy nem várt terhesség, kisebb a nyomás a titok fenntartására.

Egyébként a vizsgált időszak óta csökkent a csecsemőgyilkosságok száma Magyarországon, én a 2000 óta eltelt időszakra az évenkénti 10-15-ös számot találtam, de a magas látencia miatt a pontos becslés nehéz, és azt is nehéz megmondani, az említett intézkedéseknek és szervezeteknek szerepe van-e a csökkenésben. Hisz a gyerekgyilkos anyák sem azt tervezték három hónappal korábban, hogy elteszik láb alól a magzatot – ha valaki megkérdezi őket, valószínűleg vagy hárításban lettek volna (hogy ők nem is terhesek), vagy halogatásban (az idézett 17 éves lány például arra várt, hogy kijavítsa a rossz osztályzatait és akkor mert volna a szüleihez fordulni a terhesség hírével). Nekem újságíróként igen nyugtalanító volt Cseres Judit beszámolója arról, hogy interjú céljából felkereste a börtönben ülő gyerekgyilkos anyákat, s azok kivétel nélkül szó szerint a bírósági eljáráson elhangzott szövegeket mondták el újra, ugyanazon megfogalmazásban. Tehát még utólag, az ügy kiderülése és a büntetés után sem volt saját narratívájuk a történtekre. Mindez arra utal, hogy igen nagy figyelemmel kell eljárnia az e réteggel foglalkozó védőnőknek, szociális munkásoknak, segítő civileknek, hisz ők a saját érdekeiket sem feltétlenül képesek képviselni.

Cseres Judit, Eltékozolt újszülöttek, BM Kiadó, 2000.

6 responses »

  1. Hú, kemény témához nyúltál! Millió dolgot lehetne kérdezni, most csak egyet, a végéről: a börtönben lévő anyák a hivatalos szöveget ismétlik el saját narratíva helyett. Miért gondolod, hogy ez azt jelenti, hogy a saját érdeküket nem tudják képviselni? (Miközben ez alighanem így is van.) Nekem az első reflexem az, hogy nem tudnak szembenézni önmagukkal. Egy hivatalos szöveget robotként el lehet mondani, a saját narratívához saját viszonyulás kell ahhoz, ami történt. Ami nyilván borzasztóan nehéz, és nagyon sajnálok (akármilyen banális is a szó) bárkit, aki ilyen helyzetben van.

    Körülírnád jobban az újságírói szempontot is? Tényleg érdekelne. Azt jobban érteném, hogy “pszichológusként igen nyugtalanító volt…”.

    Kedvelés

    • Újságíróként úgy dolgozom, hogy emberekkel beszélgetek, az örökbefogadás és a hozzá illeszkedő téma kapcsán a saját történetükről. De ehhez az kell, hogy az illetőnek legyen egy minimális rálátása a saját életére, valamilyen interpretációja a vele történtekről. Ha ez nincs meg, akkor nem fog sikerülni a beszélgetés, vagy legfeljebb igenekkel, nemekkel felel az illető. Ha valakinek van saját értelmezése a történetéről, az se feltétlenül objektív, de legalább egy kiindulási alap. De ha ez nincs, akkor nagyon nehéz megvédeni az ő érdekeit, egyáltalán tisztában lenni vele, mik azok.

      Kedvelés

  2. Hát ez nagyon durva. Én nem olvastam ezt a könyvet, de sok esetről olvastam, mindig sokkolnak az ilyen esetek. Azért sokan ölik meg szándékosan hidegvérrel újszülöttjüket, külömböző brutális módszerekkel. Ebben a könyvben statisztika szerint milyen módszerek voltak elterjedve azok közt akik tettlegesen követték el ezt a borzalmat?

    Kedvelés

    • Szia!
      Pont a “szándékosan” és a “hidegvérrel” szavakat árnyalja a könyv, nem nagyon beszámíthatóak ezek az asszonyok ilyenkor.

      Sokan egyszerűen csak hagyják kihűlni vagy elvérezni a babát, nem tevőlegesen ölik meg.

      Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.