Örökbe.hu

Riport egy mélyszegénységben élő örökbeadó anyával. A család helyzete most stabil, a szülőknek a mindene a sok gyerek, ám két testvért mégis örökbe kellett adniuk. Tündéhez és családjához a Fészek Alapítvány segítségével jutottam el. A neveket megváltoztattam, a fotók nem őket ábrázolják. A fényképekért köszönet Szarka Zoltánnak.

Tünde, a párja, István és az öt gyerekük tavaly nyáron jutottak el először a Tiszához. Ugyan már hat éve élnek egy településen, ahonnan csak öt kilométer a part, de egy mélyszegénységben élő család számára bizonyos távolságok nagyobbak. Autó nincs, kerékpár nincs, busz nem visz oda, a gyerekek között eddig mindig volt totyogó… Tavaly végül lesétáltak, ugyan a vízbe Tünde nem engedte a gyerekeket, mert nem tudnak úszni, de legalább látták a folyót.

Tündéhez a Fészek Alapítvány vezetője, Katona Andrea és férje, Gyula visz el. Kétszobás kis kockaházba érkezem, a kertben a budi ajtaját lengeti a szél, kócos kutya, de a négy négyzetméteres előtérben egy szerény, ám rendes konyha fogad. Hűtő, tűzhely, pár konyhai eszköz csinosan felakasztva, üvegben egy szál művirág. A házról hamar kiderül, hogy igazából egyszobás, abban él az egész család. A másik, kicsi helyiségben a fát tárolják, kint a kertben ellopnák. Fagyos márciusi nap van, Tünde befűtött a kályhába. A szoba, ahol hét ember alszik, rendes, tiszta, a kopott betonpadlót szőnyeg, az öt ágyat takaró borítja, a sarokban egyetlen szekrény. Hogy fér bele hét ember holmija? A falakon fotók a gyerekekről. A legtöbb a két kicsiről, akik nem velük élnek. Róluk rendszeresen küldenek fotót az örökbefogadó szülők. A nagyobb gyerekekről óvodában készült képek, kevesebb, erre végképp nincs pénz, ami van, azt Andrea fizette ki.

Az anyuka magyarázza, hogy alszanak, az ágyak közül több nyitható. Közben a szekrény tovább szűkül, mert Andrea és Gyula behordják a kocsiból az adománynak hozott gyerekruhákat, cipőket, a zsákokat szépen elhelyezik az egyetlen kanapán. „A gyerekek nagyon fognak örülni a cuccoknak, jobban, mint ha a boltban csokit veszek nekik. Andi néni havonta jön. Mindenben rá számíthattam, ő iskoláztatta be a gyerekeket szeptemberben, ő vette meg a fehér inget, fekete szoknyát. Nagyon rendesek, segítenek, bármi gondunk, bajunk van. A tanév végén szólt, hogy menjek be az iskolába, írassam össze, mi kell az iskolakezdéshez őszre, majd jön, megveszi.” „Volt, hogy Áron egy hétig cipő nélkül járt, átdobták a gyerekek a kerítésen” – teszi hozzá a ruhatémához a férfi, István a nemrégi sztorit.

Mit csinál az öt gyerek az egy szobában, ha rossz az idő? „Nem tombolnak, bekapcsoljuk a mesét nekik, babáznak, elfoglalják magukat, Áron átmegy a haverjához, nem szeret itthon lenni a lányokkal.” Tünde és párja napközben a tévét nézik, amíg a gyerekek iskolában, oviban vannak, a tévé a beszélgetésünk alatt is duruzsol. Ez a kapcsolat a külvilághoz.

Tünde még nincs harminc, 18 évesen szülte az első gyerekét, az ikreket utoljára. „Megcsaltam a páromat, nem tudtam, övé-e a gyerek, így nem mentem el vizsgálatokra.” A félrelépés azalatt történt, amíg István börtönben volt, falopás miatt. Uszadékfát lopott a Tisza árterületéről. „A szülésnél derült ki, hogy két lányom lesz, de nem tarthatom meg, ezt mondta a védőnő is, a gyámügyes is.” A kislányokat már nem is engedték haza a kórházból, Tünde szerint azért, mert nem járt el terhesgondozásra. Valószínűleg inkább amiatt, hogy ne kilencen éljenek egyetlen, ám takaros szobában. Az egyik kislánynak ráadásul még csecsemőkorában szemműtétre volt szüksége, amit Tünde és István nagyon nehezen tudtak volna megoldani. Az előző gyerekük extrém koraszülöttként érkezett, fél évig ápolták egy 100 kilométerre levő kórházban, ezalatt Tünde nem nagyon tudta látogatni, egy idegen gyereket kapott vissza, újra össze kellett ismerkedniük.

Tünde még soha nem dolgozott. Elvégezte az általános iskolát, a szakképzésből a harmadik évben kimaradt, lakástextilvarrónak tanult, egy hasznavehetetlen szakmát, a térségben nincs varroda. Egy szusiüzem nyílt a faluban (ízlelgessük: szusiüzem), ám az első három hónap próbaidőre csak 25 ezret fizetnek, pont annyit, mint a főállású anyasági. Amíg ez tart, a legkisebb gyerek nyolcéves koráig, Tünde nem akar elhelyezkedni, mert munka (főállás) mellett nem kaphatná, a munka meg bizonytalan. A közmunka a perspektíva amúgy. Az 52 éves István régebben kőművesként dolgozott, addig meg is éltek, ám két éve infarktust kapott, lebénult a fél oldala, azóta nem tud dolgozni. Nem is fog, remeg a keze, nehezen jár. Így is nagyon örülnek, hogy ennyire felépült, kisebb dolgokat elvégez a ház körül. Amíg ágyhoz volt kötve, Tünde pelenkázta a fürdőszoba és víz nélküli lakásban. Havi 145 ezer forintból élnek: a gyet, az öt családi pótlék meg az egészségügyi támogatás ennyi. „Míg István dolgozott, be tudtam osztani a pénzt.” Feketemunka sincs? „Nyáron szoktam segíteni egy öreg néninek, 700 forintért lenyírom a füvet.”

Míg beszélgetünk, Andrea és a férje, Gyula tapintatosan elmennek bevásárolni. Hó közepe van, de a családnak már elfogyott a pénze. Tünde megsajnálta az öccsét, ahol épp az fenyegetett, hogy a nem megfelelő körülmények miatt a terhes felesége nem viheti haza majd a kisbabát. Tünde adott nekik 25 ezer forintot, hogy megvegyék a csecsemő fogadásához szükséges holmikat, ezen felül tűzifa is kellett. Lenullázták magukat. „Mióta adtam pénzt a testvéremnek, felém sem néz, azelőtt mindig itt voltak.” Legalább az öccséről leszállt a védőnő, a kiemelés veszedelme elhárult. Tünde tudja, mit jelent ez, maga is keresztülment rajta.

„Én kértem, hogy szeretném megnézni a családot, aki a gyerekeket felneveli. Andi néni megmutatta a telefonján a házat, ahova mennek az ikrek, milyen gyerekszoba van berendezve, Kittivel beültünk kávézóba. Szimpatikusak voltak a férjével. Mert ha nem lettek volna azok, inkább beadom a lányokat intézetbe.” A családban is körülnéztek előbb, többen vállalták volna a kicsiket, de mindenhol sok a gyerek, a nővére már szintén örökbe adott egyet, a férj húgának nincs, de ő pszichiátriai kezelés alatt áll. Sehol nem voltak alkalmasak a körülmények.

„Rossz volt lemondani, ugyanúgy szeretem mindegyik gyerekemet, ugyanúgy nézem őket, mint az ötöt. Egy évig pszichológus járt hozzám Andi néni segítségével, ővele tudtam ezt feldolgozni, hogy két gyerek nincsen velem.” Annak viszont örül, hogy a gyerekek jó helyre kerültek, és a család mindennapos problémái remélhetőleg ismeretlenek maradnak számukra. „Örülök, hogy Kitti és Endre kapta meg őket, mert tudom, hogy nem úgy fognak felnőni, mint itt az öt. Lehet, hogy csak egyet vagy kettőt tudok majd iskoláztatni a gyerekeimből, tovább taníttatni. Nehéz. Örülök, ha minden nap tudok főzni.” Mikor beszélünk, még liszt meg farhát van otthon. A gáz is kifogyott, de a fatüzelésű szobai kályhán tud valamit varázsolni az anyuka. Az öt gyereknek folyamatosan enni kell, ruha, cipő az iskolába járáshoz, gyógyszer, ha betegek, tisztasági csomag, fehér blúz, ünneplő… Ha tovább tanulnának, ahhoz már utazni kell, ez további költség.

Utazni most is kéne. A gyámhivataltól idézés érkezett, hó végére, a járási központba. Andrea és Gyula közben visszatértek a vásárlásból, kenyeret, tejet, zsírt, alapélelmiszereket hoztak. Tünde aggódva mutatja nekik a levelet. Latolgatják, mi lehet ez. Most jár le a gyerekek védelembe vétele, talán amiatt hívják? Vagy mert letelt a rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény? Valami más baj fenyeget? Esetleg új szociális munkás van a környéken, aki még nem ismeri őket? Egyelőre az is gond, hogy jutnak oda. „Szerzek 100 forintot, hogy legalább be tudjak három gyereket vinni, így megteszem az utat busszal” – vázolja fel Tünde a tervet. Végül Andrea ad pénzt az útiköltségre.

Mit tudnak a nagy gyerekek? Mindent. „Elmondtuk, hogy nem lehet a kicsiket hazahozni, beletörődtek, rossz nekik, de minden nap beszélünk róluk, hogy milyen jó volna, ha itt volnának, hogy játszanának velük, hogy vigyáznának rájuk. Itt van négy lány, szeretnek anyáskodni. Nekem is rossz. Két évig nem állítottunk karácsonyfát, emiatt, mert nincsenek itt a kislányok. Nem lehet ezt feldolgozni egy anyának, mikor világra hoz egy gyereket, hogy odaadta.” A gyerekek azt is látják, hogy Mira és Panni jobb körülmények közé kerültek, hisz minden képen szépen vannak felöltöztetve, játékokkal körülvéve, jó programokra viszik őket a szülők. Itt élő testvéreik viszont már a ház körül segítenek, a nagyok fát vágnak, udvart takarítanak, a kilencéves lány már főz is.

Tünde nagyon reméli, hogy felnőve megkeresik a lányai, és mindent elmesélhet majd nekik, miért történt az örökbefogadás. Ugyanakkor tart is ettől, hogy számon kérik: ők miért nem nőhettek fel vele? De hát jó életet kaptak! „Mégis, hogy nem én nevelem, hanem más neveli. Megkeresnek? Milyen szemmel néznek? Az ötöt tudom nevelni, őt meg eldobtam?! Majd ide lejön és a szemembe mondja, hogy az öt testvérünket felnevelted, minket meg elhajítottál.”

– Te kije vagy a lányoknak?

– Anyja.

– És Kitti?

– Ő a nevelőszülő.

– Örökbefogadó…

– Örökbefogadó.

– Hogy hívod a lányokat?

– A régi nevükön, Jázmin és Enikő. (Az örökbefogadók átnevezték őket. Tünde ezt úgy kommentálja, hogy azért történhetett meg, mert ő beleegyezett. A valóságban a gyámhivatal simán engedélyezni szokta a névváltoztatást.)

– S végül kitől voltak a gyerekek?

– Istvántól! Csak rájuk kell nézni!

– Az egy nagy tévedés volt – szól közbe végre István is.

– Megbocsátott?

– Meg.

Olyannyira, hogy tavasszal össze akarnak házasodni. Több gyerek viszont nem lesz, a szülésnél elkötötték az asszonyt, így is hét év alatt hozott világra hét gyereket, a méhe tönkrement, több komplikáció lépett fel legutoljára. „Sose védekeztünk.” Bár kívülről racionális döntésnek tűnik, hogy nem szül többet, Tünde kicsit bánkódik emiatt. „Szerettem volna legalább még egyet, hogy már nagyok, kirepültek, óvoda, iskola… de inkább legyen igy, minthogy a szülőágyon ottmaradjak.” Ragyog, amikor a gyerekeiről beszél, büszkén mutatja a mobilján a képeket róluk, minden gyerekről tud valami jót mondani. Mikor megkérdezem, ő miben igazán jó, habozás nélkül rávágja: „Gyereknevelés, semmi más. Örülök, ha tudok nekik enni adni, valamit sütni, néha felütnek, akkor ordibálok velük. Nehéz, amikor betegek, de már több éve benne vagyok, ha ránézek a fiamra, lányaimra, már tudom, mi bajuk. Amiben tudnak, segítenek. Örülök nagyon, ha legalább a két nagyot rá tudom vezetni, hogy jó legyen nekik az élet.” Szép gyerekek a képek szerint, az iskolások jó tanulók, a legidősebb, Áron majdnem kitűnő. „Ők az életem értelme, ha bármi bajuk volna, megőrülnék”. Tünde előre fél attól, hogy egyszer kirepülnek, nem lesznek mellette. De addig még el kell jutni.

A polcon néhány játék, egyetlen szép könyv. Abból mesél? „Nem, Áron nyerte versmondó versenyen, 40 gyerekből lett első”. A könyveknek itt fűtési szezonban rossz sora van, tavasztól őszig mesél Tünde a gyerekeknek, de télen eltüzeli a könyveket. Andrea már megtanulta, majd tavasszal hoz mesekönyveket. „Áronnak még nem láttam a kezében könyvet itthon, nem tanul, de nagyon jó a feje, az iskolában is szeretik, viszik mindenfelé.” Tünde szeretné, ha legalább a két legidősebb gyereke tovább tudna tanulni.

Eközben Andrea lecsekkolja címszavakban a fontosabb kérdéseket a családdal. Mi van a közgyóggyal? Most mennek hosszabbítani. A gyámhivatali tárgyalás után hívja fel őt Tünde. Előtte menjen be az iskolába, kérdezze meg, hogy minden jól van-e, nem onnan ment-e jelzés a hivatalnak. „Múltkor Áront is be kellett vinni és kihallgatták, jár-e iskolába, főz-e anya, mos-e anya, mit eszünk.”

Anya főz, a szobai vaskályhán, anya mos, tárcsás mosógéppel. Az áramot lopják, vezetékek és szárítókötelek hálózzák be a szobát, a gyerekek babakádban fürdenek, a vizet az utcai kútról hozzák, szerencsére nincs messze. „Muszáj, mert a gyerekek nem maradhatnak áram nélkül. Volt, hogy gyertya mellett ettünk este télen, meg kézzel mostam, de inkább így legyünk, mint hogy a gyerekeket kitegyem annak a veszélynek, hogy elvigyék őket.” A család helyzete most stabil, ugyanakkor egy hajszálon függ. Ha feljelentik őket áramlopásért… ha bárki beteg lesz és kórházba kell menni… ha kidől a ház hátsó támfala, amit Gyula aggódva megszemlél a látogatás alatt… Akkor borul ez az otthonos kis világ.

Andrea még keres egy képet a kislányokról, de nem találja. Majd legközelebb. Mindenki tudja az örökbeadást? Tudják a környéken. Mit szólnak? „Megértették. Úgy voltak vele, hogy jobb dolguk van nekik ott, mint itthon.”

A tervek? „Ha kamaszodnak, el akarok menni dolgozni, ha lejár az anyasági, szeretnék a csokból házat venni, akarok nekik fürdőszobát, vécét.” Nagyobb ház kéne a gyerekeknek, több hely, rendes bútorok. A csokot nyilván nem fogják megkapni, de nem hűtöm le az álmodozást. Én Katonáékkal közben hazaindulok, Tünde búcsúzik Andreától, aki még egyszer biztosítja, hogy a gyerekek jól vannak. Hamarosan megérkeznek a nagyobb gyerekek az iskolából, Tünde elkezd főzni, egyelőre a következő napokat kell túlélni.