Monthly Archives: június 2019

2017-es örökbefogadási statisztika

Általános
2017-es örökbefogadási statisztika

Folytatódnak a korábbi évek trendjei, és 2017-ben rekordot döntött az örökbefogadások száma: 1025. Két évtizede nem volt ilyen magas ez a szám. Az okokra mindjárt kitérek. Az örökbefogadásra várók száma is tovább emelkedett: 2017 szilveszterén 2753 család várakozott, közülük minden tizedik egyedülálló. Egy évvel korábban 2400, 2010-ben 1500 volt ez a szám.

Nyílt örökbefogadások

Pont 2017-ről nincsenek adataim a civilekről. A 2016. és 2018. évi nyílt örökbefogadások száma közvetítő szervezetek szerint:

Közvetítő szervezet 2016 2018
Alfa Szövetség 3 4
Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány 4 11
Bölcső Alapítvány 12 12
Együtt az Életért Egyesület 2 2
Fészek Alapítvány 24 25
Gólyahír Egyesület 36 42
Várva Várt Alapítvány 2 8
Összesen 83 104

2017-ben 169 nyílt örökbefogadás történt. 142 újszülött azonnal családba került, közülük a Tegyesz 39 nyílt örökbefogadásban segédkezett (többsége magánutas). 26 esetben már a rendszerben élő gyerekek sorsa rendeződött így.

Read the rest of this entry

Kirándultunk

Általános
Kirándultunk

Köszönöm, hogy eljöttetek. 31 felnőtt és 20 gyerek vett részt, a bátrak totyogókat is hoztak, érkeztek kiskamaszok, várakozók, felnőtt örökbefogadottak és persze örökbefogadó családok. És három kutya! A közlekedés is demokratikusan zajlott: volt, aki később ért oda, és utolért minket, volt, aki egy másik Szentkútra ment fel véletlenül, aki a fagyizás után hazament, aki eltévedt, és akivel a végén újra összefutottunk. Felmásztunk a Dera-patak gyönyörű völgyében, fagyiztunk a Hilda Cukrászdában, aztán a Szentkút vizében kicsit pancsoltak a gyerekek, végül a patakban ismét pancsoltak, aztán mikor minden gyerek feje búbjáig sáros lett, hazamentünk.

A következő program október 12-én lesz, ezt majd kihirdetem.

„A gyerekeim cigány identitását nem tudom kezelni, amíg magamban nem raktam rendet”

Általános

György mindig tudta, hogy örökbe fogadta a családja, azonban csak felnőttként szembesült vele, hogy cigány származású. Előadásából, amely a Romadopt Klubban hangzott el, kiderül, mennyire fontos, hogy a gyerek tisztában legyen a saját származásával, és ne előítéletes közegben nőjön fel. Identitáskeresés már apaként, találkozás a vér szerinti szülőkkel rasszista gyerekkor után. Egy fiatalember, önmaga felé, útközben. A neveket megváltoztattam, a fotók nem a szereplőket ábrázolják. 

Nehezen beszélek erről a témáról…

Két és féléves koromban kerültem haza. Az első két és fél évről egyetlen emléket őrzök, hogy valaki látogat a gyerekotthonban és kapok egy sárga mackót. A szüleim szerint jó gyerek voltam, szófogadó, aki nem csinál semmi rosszat. A származásomról meg az örökbefogadásomról nem nagyon beszéltünk, tabutéma volt. Ennyivel letudták mindig a szüleim: „Hazakerültél, minden rendben volt, nagyon ügyes, okos voltál, jól fejlődtél.” Azt elmondták, hogy „anyád otthagyott, nem kellettél neki, de itt vagyunk mi, nekünk kellesz”. Néha beszéltünk róla, de soha meg nem kérdezték, nekem ez mit jelent, én hogy vagyok azzal, hogy nem kellettem. Olyan, mintha én benne sem lennék a sztoriban, csak ők akartak szülők lenni. Van egy húgom és egy öcsém, mint a hárman örökbefogadottak vagyunk. Mikor mentünk a legkisebb húgomért, akkor nekem természetes volt, hogy nem az anya hasából születik, hanem hazahozzuk az otthonból. Hozzá kell tennem, hogy a nyolcvanas években kerültem haza, akkor semmi felvilágosító anyag nem volt. Emlékszem egy könyvre, a Nekem két születésnapom van, de ez nem az én történetem, nem érdekelt.

Fotó: Fortepan

Mi úgy nőttünk fel a gyerekkoromban, hogy magyarok vagyunk. Egy olyan faluban laktunk, ahol a környezet ötven százaléka roma származású. A húgom roma, az öcsémről nem lehet tudni pontosan, én is roma vagyok. És egy roma egy másikat rögtön felismer. Sokszor megkaptuk, hogy cigányok vagyunk. A szüleim az iskolában tanítottak, volt körülöttünk egy védőháló, nem kaptuk meg olyan erősen, de azért megkaptuk. Engem annyira nem bántott, rosszul esett, de nem meséltem róla otthon. A húgomat jobban bántották, rajta erőteljesebbek a rasszjegyek. Anyám mindig azt mondta neki, „nem igaz, nem kell ezzel foglalkozni, te egy arab lány vagy”. Voltak cigány osztálytársaim, de nem volt velük konfliktus. Ami előszőr nagyon rosszul esett, a gimnáziumban jártam egy lánnyal és az apja azt mondta, „takarodj innen, te cigány vagy”. Hogy lennék már cigány?

Apukám úgy nevezte magát, hogy ő rasszista. Olyan közegben nőttem fel, ahol a vasárnapi ebédnél cigányoztak, meg az utcán is, hallottam, ahogy szidják őket. A faluban is volt rasszizmus rendesen. Engem jópárszor lecigányoztak, de közben a tanító bácsi gyereke voltam. Ez keltett bennem egy állandó bizonytalanságot. Később ez odáig fajult, hogy ha valaki minden sértés nélkül jegyezte meg, hogy látszik rajtam, hogy cigány vagyok, vagy akár csak hogy milyen barna a bőröm, akkor nagyon megbántódtam, nekem ez csúnyább volt bármilyen szitokszónál. Az egyetem után ez lecsillapodott, már a középiskolában sem volt semmi gond az osztálytársaimmal. 18 évesen elkezdtem félni az iskolában, hogy a szülőanyám megkeres, ki se mertem menni a portára, nem tudtam jól a törvényeket, hogy ő nem kereshet, rettegtem, hogy előkerül. Read the rest of this entry