Monthly Archives: december 2019

Babaköszöntő 2019. december

Általános
Babaköszöntő 2019. december

Bemutatkoznak azok az olvasók, akik a közelmúltban fogadtak örökbe. 

Nicknév: Bogdán-Bödők Család

Kik vagytok? Egy nagycsalád vagyunk. Marci érkezése előtt is volt már négy vér szerinti gyermekünk.

Miben vagytok mások, mint mások? Mozaik nagycsalád vagyunk. Benjámin, Jonatán, Sára az előző házasságomból való gyermekek. Abigél a második férjemmel közös gyermek. Titokban vágytunk még egy közös fiúgyermekre, de ez nálam már nem lett volna lehetséges a fizikai állapotom miatt.

Ki érkezett? Marci 2 hetesen érkezett hozzánk, akkor még nevelt gyermekként a legnagyobb fiam, Benjámin születésnapján. Előzetes telefonos egyeztetés alapján, mivel a férjem nem volt otthon, 10 perc alatt döntöttük el, hogyan legyen tovább, vállaljuk-e. Majd mikor megbeszéltük, kikértem a gyerekek véleményét is, hogy mit szólnának hozzá. Nagy volt az öröm!

Mennyit vártatok? Miután hazahoztuk a kórházból, felette imádkozva mondtam Istennek, hogy bármire nyitott vagyok. Ha az a feladatom, akkor hazagondozom a vér szerinti anyukához. Ha egy örökbefogadó családhoz kell majd gondoznom, azt is megteszem. De ha Isten nekünk szánta, azt is nagy örömmel fogadom el!

Mennyit várt a gyerek? A vér szerinti anya csak az első két láthatásra jött el, majd egy évig teljesen eltűnt, nem jelentkezett, nem tudtunk róla semmit. Marci a hivatali eljárások után, 2,5 évesen lett a miénk.

Miért pont ő? Emlékszem arra az éjszakára, mielőtt elhoztuk a kórházból. Ültem az ágyon, nem tudtam aludni. Féltem attól, milyen szülője leszek Marcinak. Csak a nevét tudtam, nem tudtam róla semmit sem. Közben azon imádkoztam, hogy barna haja és barna szeme legyen, mert nálunk mindenkinek az van. Ennek ellenére Marci kék szemű, és bár a baba haja barna volt, azóta szőke lett. Az egyetlen a fekete szempillája, ami sötét rajta. De Ő így gyönyörű, és így a miénk.

Miért pont ti? Tulajdonképp a vér szerinti anya választása voltunk mi. Marcit kétszer látogatta meg, majd többet nem jött. Amikor Marci elmúlt egyéves, a gyámunk felhívott egy tavaszi napon, és megkérdezte, tudom-e a nagy hírt. Összeszorult a szívem, mert arra számítottam, hogy Marcit elviszik. Azonban a gyám elmondta, hogy a vér szerinti anya besétált a gyámhivatalba, és nyilatkozatot tett arról, hogy le szeretne mondani gyermekéről, de csak a mi javunkra, mert úgy látta, hogy nálunk jobb helyen lesz Marci, és a köztünk kialakult kötődést nem szeretné megbolygatni. Elkezdtem emiatt nagyon tisztelni az anyát. Nyílt örökbefogadással döntött úgy, hogy lemond a gyermekéről, és biztosít neki egy olyan jövőt, amit ő talán nem tudott volna megteremteni. Szoktam neki fényképeket küldeni, és ő mindig küld ajándékot Marci számára születésnapokon és karácsonykor is. Nem tolakszik, de néha rákérdez, hogy vagyunk.

Emlékszem arra a napra, amikor az illetékes gyámhivatal nem hivatalos látogatást tett nálunk két pszichológussal a gyámon keresztüli előzetes üzenet után. Ajánlották, hogy az összes gyermekünk legyen otthon. Az egyik pszichológus tapogatózva megkérdezte tőlem, hogy mi lenne, ha mégis úgy döntenének, hogy Marcit nem hagyják nálunk, hanem elviszik máshova örökbe. Mire szóra nyitottam volna a számat, a nagyfiam, Benjámin leosztotta a hölgyet. „Itt olyan opció nincs, Marcit nem viszik innen sehova, ő a mi testvérünk!”

A tanács, ami jól jött volna utólag: A gyámhivatal részéről sokszor sugallták azt az örökbefogadás folyamatában, hogy más (várakozók) gyermekét halászom el. Emiatt volt, hogy lelkiismeret-furdalásom volt. Időbe telt, amire rájöttem, mindenkinek van saját elkészített gyermeke, és Marci nekünk született, annak ellenére, hogy már volt négy gyermekünk. Isten nekünk ajándékozta. Ezért kapta második névként a Máté nevet, ami annyit jelent: Isten ajándéka.

A legnagyobb problémátok most: Marcinak szeretnénk az összes lehetőséget biztosítani a lehető legjobb fejlődéshez, azonban ez nehezen kivitelezhető, a nagy szakemberhiány miatt. Főleg a térségünkben.

Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultátok: Nálunk szinte minden másképp volt. Speciális helyzetünk volt és van. De nagy élmény látni a gyerekeimet, ahogy Marci körül rajzanak. És Marci helyzete is irigylésre méltó, hiszen mellettünk, szülei mellett van még két bátyja és két nővére, és a nagyszülők, akik mind nagyon szeretjük őt!!!

Miről olvasnál szívesen? Szívesen tudnék arról többet, hogyan lehet a nyílt örökbefogadásnál jól csinálni majd a jövőre vonatkozó dolgokat. Bár tudnám, mit mondhatok majd a vér szerinti anyáról, ha a kisfiam róla kérdez! Mi lesz számára a legjobb és legmegnyugtatóbb válasz?

****** Read the rest of this entry

„A legfájóbb, hogy mi nem lehettünk együtt”

Általános
„A legfájóbb, hogy mi nem lehettünk együtt”

Egy felnőtt örökbefogadott lány és a vér szerinti családban felnőtt nővére együtt jöttek el beszélgetni egy Örökbe.hu rendezvényre 2017 novemberében. A lányok vér szerinti anyukája már adott interjút a blognak öt évvel ezelőtt, ő skizofrénia, zavaros magánéleti helyzetek és mozgásszervi betegség után döntött a legkisebb lánya örökbeadásáról. Érdemes alaposan áttanulmányozni ezt az írást a fejlemények megértéséhez: https://orokbe.hu/2014/04/03/sosem-tudtam-harcolni-magamert/ Kétszer, mert fontos lesz a mostanihoz. Az interjú óta az örökbeadott leány nagykorú lett, megkereste a vér szerinti családját, és pár hónap alatt nagyon szoros viszonya alakult ki a nővérével. A cikkben személyiségi jogi okokból Laura és Etelka álneveken szerepeltek, a találkozón vállalták saját nevüket. A többi szereplőnek meghagytam az álnevét. Nehéz visszaadni a sok nevetést, ami a nehéz történet ellenére elhangzott. Az olvasók és én kérdeztük a lányokat. Különleges beszélgetés, egy különleges egymásratalálásról. Egy történet, amit már három szemszögből ismerünk. A cikk végén az is kiderül, mi történt az elmúlt két évben a lányokkal.

Bemutatom Esztert és Zsófit. Eszter felnőtt örökbefogadott, Zsófi a vér szerinti nővére. Zsófit egy társaságból ismertem pár éve, és mikor elkezdtem a blogot, szólt, hogy az ő anyukája sok évvel ezelőtt örökbe adott egy gyereket és adna nekem interjút. Így készült ez a cikk, ami az első örökbeadóval készült interjú volt az Örökbe.hu-n. Azóta eltelt pár év, az örökbeadott leány előkerült és megkereste a családot, és hajlandó volt ő is eljönni és mesélni. Arra fogom kérni a két lányt, hogy párhuzamosan meséljék el a történetüket. Nyilván ez egy címke, hogy örökbefogadott, itt ül két ember, akik élik az életüket, rengeteg minden történik velük, ez egy szál, ami néha fontos, néha nem.

Zsófi: Ábrahám Zsófia Mau Palantír vagyok, az utóbbi néven szerepelek az interneten, 1987-ben születtem, most vagyok harminc éves. Programozóként dolgozom, emellett viszonylag rendszeresen írok, műfordítok. Van egy hétéves kislányom, akit az apjával felesben nevelünk. 

Eszter: Szabó Eszter Melitta vagyok, jelenleg az ELTE-n indológiát hallgatok, emellett nekem is megvan a reál vonal az életemben, néha eljátszom a gondolattal, hogy a jövőben majd elméleti matematikát is tanulok. Nekem most az egyetemi lét adja az életem gerincét. 1998-ban születtem, húszéves leszek.

Eszter és Zsófi

Rögtön a nevekkel kezdeném, az interjúban álneveket használtunk, amiket nagy gonddal együtt találtunk ki. Ott Zsófi Laura néven szerepelt, Esztert Etelkaként szerepeltettük.

Eszter: Az összesfüggésrendszerem középpontjában mindig az örökbeadás, örökbefogadás, örökbeadottság, örökbefogadottság kérdésköre állt.  A monogramom összeolvasva szem, ez életem legfontosabb motívuma. Az Eszter nevet anyánktól kaptam, nagymamánk után, a Melittát az örökbefogadó szüleim adták. Így a nevem tulajdonképpen hordozza az identitásom magját. 

Zsófi, nálad se egyszerű a helyzet, mert te Zsófi vagy, de ezt én több év ismeretség után tudtam meg. Miért hívatod magad Maunak? Read the rest of this entry

Országváltásunk három gyerekkel – az első hónapok

Általános
Országváltásunk három gyerekkel – az első hónapok

Idén nyáron családilag Németországba költöztünk. Sokan érdeklődtek, mi van velünk, és főleg: a gyerekek hogy vették a költözést. Ma egy személyes poszt következik. Különösebb örökbefogadási vonatkozása nincs azon túl, hogy örökbefogadó család vagyunk. Az írás végén majd erről is lesz szó, de nem ez a központi téma. A gyerekek már nagyok, ezért nem írom le a nevüket.

Gyorsan előrebocsátom, hogy nem tudom, milyen úgy általában külföldre költözni gyerekekkel. A mi három gyerekünket ismerem, hogy velünk mi történt Saarbrückenben, és ennek is csak az első hónapjai teltek le. Más országban, de akár Németország egy másik sarkában is egész más élmények érhetnek. A mi tapasztalatainkat meghatározza, hogy

  • egy hasonló kultúrájú országba költöztünk
  • a gyerekeink nem beszélték a nyelvet
  • már viszonylag nagyok, mindenki intézménybe jár
  • én az első időre otthon maradtam miattuk
  • és összességében jól ment minden, nincs rendkívüli problémánk.

Ezek ismeretében olvassátok a beszámolót, nyilván egész más egy csecsemővel vagy épp kamasszal költözni, egzotikus országba, veszélyes területre, és akkor is más lenne a helyzet, ha mindkét szülő rögtön munkába állna.

Az alapok

Családunk ötfős, a három gyerekünk 6, 8 és 10 éves volt a költözéskor, a két kisebb gyereket fogadtuk örökbe, de az már jó rég történt. Legidősebb gyerekünk a nyolcosztályos gimnáziumot kezdte itt, a középső másodikos, a legkisebb még egy évet ovis marad. A férjem Saarbrückenben kapott munkát, hosszú távra tervezünk maradni. Ez egy 200 ezres város Németország déli részén, a francia határ olyan közel van, hogy átmegy a villamos, Luxemburg sincs messze. A 2 milliós Saarland tartományban élünk, ez a legkisebb német állam, fél Pest megye méretű. Az elmúlt századokban sokszor cserélt gazdát a németek és a franciák között, így erős a francia hatás. Mi eddig Budapesten éltünk, ahhoz képest nyugalmas kisváros. Sok a zöld, az erdő a közelben, a városon belül is egy kertvárosi területen lakunk, de nincsenek nagy távolságok. Már éltünk korábban is Németországban, Berlinben, de akkor még csak egy gyerekünk volt, hároméves kora előtt tértünk vissza Magyarországra. Én nagyon jól beszélek németül, a férjem közepesen, a gyerekek semmit sem tudtak.

Saarland leghíresebb látnivalója, a Saar folyó kanyarulata

A költözés megszervezésére 7-8 hónapunk volt a döntéstől. Azért csak ennyi, mert nyár közepén akartunk érkezni, hogy a gyerekeknek legyen idejük még átállni és nem tanév közben bepottyanni egy közösségbe. Ez egy jó gondolat, viszont ennyi idő egy ötfős család teljes átültetésére kevés. Nagyon sok döntést kellett meghoznunk rövid idő alatt, kevés információ alapján. Olyanokat, mint hogy melyik gimnáziumba menjen a lányunk, amin nyugalmasabb időkben több hónapig gondolkodik az ember, információt gyűjt, emberekkel beszél, mérlegel és tépelődik. Na, itt ilyeneket hoztunk meg huszasával, ami olyan szempontból jó, hogy kevés időt vesztegettünk el rágódással, viszont sok rossz döntést is hoztunk. De: a legtöbb hiba korrigálható, és mindig lett valahogy. Aki perfekcionista, szánjon két évet a tervezésre legalább. Nemcsak mi követtünk el hibákat, hanem az ügyeinket intézők is, például biztosítási kártyánk három hónap, gyerekorvosunk négy hónap után lett, noha az első percben jelentkeztünk a biztosítónál. Nem lett senki beteg, túléltük. Az olvasókat főleg a gyerekek helyzete érdekli, innentől róluk írok. Read the rest of this entry