Vendégposzt. Hilda és férje egy hét és fél éves kislányt fogadtak örökbe. Az örökbefogadás után másfél évvel még mindig viharosak a hétköznapok, amiről az anyuka számol be. Ellenkezés, dac, hajsza az idővel, összeveszések és kibékülések. A helyzetek nemcsak az idősebb gyerekek örökbefogadóinak lehetnek ismerősek…
Még a macskáim is jobban szeretnek, mint a gyerekem…
Erősen fúj a szél, a hálóban zörgeti a redőnyt, Melikénél meg a két tetőtéri ablak felhőmintás rolóját. Csoda, hogy tudott aludni szegény. Halkan megyek, mint minden reggel, halkra kapcsolom a közlekedőben a rádiót és csak az ottani lámpát kapcsolom fel. Attila most ágyaz a hálóban. Nyitom az ajtaját és rögtön halk nyöszörgést hallok: ébren van már. Felkapcsolom a nagyon tompán világító kis égősort a szobájában és halkan közeledem az ágyához. Miért van már most görcsben a gyomrom? Nem, a mai indulásnál minden rendben lesz! A paplan lecsúszott a pónis-pizsamás válláról, lassan megsimogatom, amint hangtalan leülök az ágyára. Újabb nyöszörgés, nemtetszik-hangon. Nem, nem, ma minden rendben lesz – győzködöm magam. – Jó reggelt Melike!
Nincs válasz. – Jól van, Cicám, lassan ébredezzél! – Nem vagyok a cicád! Ne hívj így! – Nyelek egyet és újra megsimogatom a hátát, de elhúzódik és helyettem inkább a csíkos falvédővel bújik össze. Unokahúgom jut eszembe, aki mesélte, hogy a tízéves fiával minden nap felkeléskor, pozitív napindítóként a nagy rohanás előtt adnak maguknak öt percet, amikor összebújnak, s csak aztán kelnek fel… Hamar konstatálom, hogy nálunk ilyen soha nem lesz. Inkább kimegyek, nekem is készülnöm kell.
A rádiót kicsit hangosabbra veszem, kitámasztom az ajtaját, és a mosdó majd a fürdőszoba felé veszem az irányt. Eltelik három perc, visszanézek hozzá, ugyanott és ugyanúgy fekszik az ágyán, pedig már mindjárt hét óra. – Melike, jó reggelt, ébresztő! Légy szíves kelj fel most már, és öltözz, tegnap nem készítettünk ruhát!
Nem mozdul, közelebb megyek és megfogom megint a vállát: – Jóóóóreggeeeelt! – mondom, (szerintem) viccesen. – Jó reggelt, te M O S L É K! – köpi rám és én lefagyok a döbbenettől. – Cicám… nem, Melike, ez nagyon csúnya volt, ilyet nem szabad mondanod!
Úgy látom, kezd felélénkülni, mert zsigerből ellenkezik és felesel: – De szabad, azt mondok, amit akarok, én döntöm el! – Nem, ilyet nem mondhatsz soha többet, érted? Ez borzasztó csúnya szó, soha ne halljam többet, senkinek sem mondhatod, mert mi nem beszélünk így! – Anya, ne ordíts velem! – Nem ordítok, csak kérlek, hogy ne mondd ezt többet, érted? – a szokásos vállrándítás. Elönt a melegség, a gyomrom teljesen összement, a szívem kalapál. Mai összes bűnöm, hogy szeretném, ha időben elkészülne. Nem ismeri az órát, és különben is én vagyok a felnőtt, én kell diktáljak, de nem megy. Pedig az általános és az aktuális célok érdekében túl kell lépnem ezen a moslékon is, ahogy a múltkori disznón, különben elkésünk. De hol van az megírva, hogy nekem mindent el kell tűrnöm? És majd’ másfél év után még meddig? Azt tanácsolták, hogy a verbál-csatáktól minél előbb szigeteljem el magam és amint lehet, szálljak ki a soha véget nem érő népi felelgetősből. Ez jut eszembe, úgyhogy a szobájából kimenet felkapcsolom (Meli dél-szilasi szóhasználatával “felcsukom”) a nagyvillanyt és eloltom a kislámpát: hét óra van, tovább nem várhatunk! – Te jössz! – mondom ma is a borotválkozó Attilának a fürdőszobába érve. – Menj, keltsd fel, mert megőrülök! De mire ezt kimondom, a gyerekszobából kiabálás érkezik: kizárásos alapon valami szükséglete keletkezett… – Anyaaaaaa! Akkor gyere és segííííts! – Miben segítsek? Kikelni az ágyból? – Ha idenéznél, akkor látnád, hogy már rég kikeltem! – (Igen, ha hátul is lenne szemem, és minden szobában, akkor látnám). – Igazítsd meg az ágyad légyszíves és öltözzél! – De mibe? Segíííííts! – (Neeeem, nem, ma nem dőlök be! Annyi ruhája van, mint tíz ilyen kislánynak, hússzor annyi, mint másfél éve volt, de képtelen kiválasztani egy évszakhoz illőt, amit meg én választok, az “szorít vagy csúnya vagy fiús vagy cikis vagy nincs rajta semmi csillogós”). – Melike, vegyél ki valamit és kezdj öltözni, mert már elmúlt hét óra! Intézném magamat is, ki is jön ma hozzánk az irodába külföldről? Atyaég, magamnak nem vasaltam semmit! Mindegy, majd ha Meli kész van, én ráérek… De legalább a blúzt ki kéne…. – Anyaaaa! Hányszor kell még szólnom? Gyere mááááár! – Igen? Mit szeretnél? – még mindig pizsamában áll a komód előtt és már a harmadik fiókot túrja fel… a régi nóta. – De mit vegyek fel? Nincs itt semmi jó ruha, mert ti nem vesztek nekem semmit! (Nyugodt vagyok, nyugodt vagyok, nyugodt vagyok, na!) – Melike, tudod, hogy ez nem működik és azt is, hogy mi a válasz erre! – Nem, nem viszed el a ruháimat a szegény gyerekeknek, mert ezek az én ruháim, csak az enyémek! – De igen! (Nyugodt vagyok!) El fogom vinni az összeset, és a két legcsúnyább ruhát fogom meghagyni neked, hogy azokat váltogasd! Nem érdemled meg, hogy ennyit költsünk rád! – Attila jókor érkezik, közvetlenül azelőtt, hogy otthagyom Melit. – Ne kezdjétek megint! – mondja.
Kijövök, intézem a saját ruhám, valamit fel kell vennem, a gyerekszobából közben nemcsak Attila hallgatja a panaszáradatot, hogy Anya ilyen, Anya olyan, Anya nem segít, Anya most is itt hagyott, és olyat az anyukáknak nem szabadna csinálni, mert az anyukáknak mindig segíteni kell a gyerekeknek. Próbálok nem figyelni rá, de nem megy, görcsöl a gyomrom. Mire elkészülök, legalább atlétát sikerült egyedül felvennie. – Melike, haladjál kérlek, mindjárt negyed nyolc! – Undorodva végignéz rajtam: – Anya, ez most komoly? Hogy nézel ki? – Fú, de klasszul indul ez a nap… Pedig szombaton egész nap pancsolt meg csúszdázott egy budai fürdőben, pedig vasárnap a Madáchban nézhette a Vukot, pedig agyondicsértük a jó jegyeiért és nem bántottuk a rosszabbakért, pedig szeretjük, pedig a mienk, pedig jó anyja vagyok, pedig ezt magam se hiszem, pedig…
Eltelik még tíz perc, a konyhában kész van már a doboza, csoki ma sem került bele. Attila békésen reggelizik, én a saját hajam rendezem a lenti fürdőben, miután átvettem egy másik blúzt… Melike csak egy banánt kér, és a fellépőjén állva előbb a hűtőben kutakodik tejszeletért, aztán a spájzban csokiért, mindhiába! Szerencsére még mindig nem jött rá, hogy manapság hol van a csoki dugihelyem, amit időnként én se találok.
Melike nem engedi, hogy én csináljam meg a haját, sürgetnem kell megint, mert fél nyolc elmúlt, Attila indul ki az iskolatáskával a kocsiért. Végre felveszi a csizmát, majd eszébe jut, hogy az egyik macit beviszi az iskolába, és végigtrappol a lépcsőn a csizmájával a szobájáig. Kétszer szólok fel, mire nagy nehezen megérkezik Brumival. – Anya, ne felejts el a cicáknak konzervet! – mondja, mintha ez komolyan érdekelné. – Tudod, hogy nem felejtem el – válaszolom. Végre rajta a sapka-sál-kabát kombó is, húzza a zipzárt és lép a kocsi felé. – Szia Anya! – kiabálja vissza. – Szia – mondom én. – Puszi esetleg? – kérdem, de Attila már nyomja a dudát, 7 óra 40 van. – Nem kell nekem mindenkit puszilgatni! (Köszi. Megint.)
Egyensúlyozok a langyos tejjel és a macskakajával a csúszós járdán. Folyik a könnyem, minden fáj, és nem tudok jóra gondolni. A két komótos kandúr egyszerre kísér a garázsmenti macska-lakig. Lassan öntöm a meleg tejet, hadd melegedjenek fel ebben a hidegben. Nyitom a konzervet és kiadagolom a duplatálba Melike cicáinak. Ez a sorrend: ha fordítva csinálnám, talán kilöknék a kezemből a konzervhúst, a tej pedig kihűlne. Imádom nézni és hallgatni, ahogy sztereóban lefetyelnek, valamiért elégedett leszek tőle. Ők megértenek. Ők értékelnek. Talán még szeretnek is!
Anya, mikor leszünk már normális család?
-Anya, mindig csak sírsz, nem lehet neked mondani semmit, engem meg csak bántasz! – dühödt arckifejezése megrémiszt. A szemöldöke magasra ugrik, az egész homlokát ráncolja, a szemei pedig szikráznak. Mindez meg a hozzá tartozó kiabálás ezredszer csak azért, mert nem az van, amit ő akar. Mit akar?! Követel! Pedig egy hangos reptéri nap után csak csendes vacsorára és persze békére készültem, utóbbi ma este se sikeredik.
-Mivel bántalak? Hogy megmondom, miért nem viselkedhetsz így?
És mintha az előbbieket ki se mondtam volna, sietve folytatja: – Mindenen csak megsértődsz, és én már idegbajos vagyok, Anya…
(Hát még én… – gondolom csendben)
-Te vagy idegbajos, Melinda? Te?
-Igen, mert ti nem engedtek nekem semmit, ti nem vesztek semmit nekem…
-Mit nem engedünk?
-Azt mondtad, hogy nem kaphatom meg a focis albumot, pedig értsd meg, hogy azt én nagyon, de nagyon szeretném!
-Én is sok mindent nagyon szeretnék, Melike. Elmondtam, hogy mindent nem tudunk neked megvenni, akkor se, ha szeretnénk. Ráadásul rengeteg játékod van, amit csak kiköveteltél és sosem játszol vele. A ruháidról nem is beszélve…
-Mert sosincs kivel játszanom! Mindig csak egyedül kell!
-Nem kell mindig egyedül, mert Apa is, én is játszunk veled, és sokszor átjönnek a barátnőid, vagy te hozzájuk!
-De értsd meg, Anya, hogy azt a focis albumot én nagyon, de nagyon szeretném! És Apa megígérte! (Köszi, Apa…)
-És akkor velem most épp mi a problémád?
-Az, hogy… az, hogy mindig ordítasz velem… és semmit se veszel meg!
-Melike, megbeszéltük, hogy hiába követelőzöl, nem kaphatsz meg mindent!
-Én nem követelőzök! Én csak akarom azt a focis albumot, értsd meg! Az egész osztálynak van, egyedül nekem nincs!
-“Csak” akarod… na jó, Melike, ennek a beszélgetésnek most vége!
-Anya, mikor leszünk már végre normális család? – sír.
-Mi az neked, hogy normális család? (Hülye vagyok, ha egyszer vége a beszélgetésnek, akkor csend nekem is!) Ahol a szülők nem küldik iskolába a gyereket, viszont minden nap több zsák csokit, játékot, plüss állatot meg focis albumot vesznek neki és elhallgatják, ahogy a gyerekük kiabál velük? Talán Ani néniéknél ezeket megengedték?
-Anya! – Eltorzult arca jelzi, hogy ezt se kellett volna, sőt én is érzem! – A múltamat hagyjuk, és erről ne beszéljünk, érted? Mert én ezt nem bírom!
-Én se bírom, Melike! Nem szabad, hogy haragudj rám, érted? – sírok, sírunk… – Mi összetartozunk, és te mindig velünk leszel, érted?
Megszorít erősen és én megint sírok, sőt, egyre jobban. Tudom pedig, hogy ezt ő tőlem gyengeségnek veszi, nem akarok sírni, de nem tudom abbahagyni.
Öt perc múlva.
-Anyaaaaaa… szeretlek, szeretlek Anya! – (Most pont ezen ne bőgjek?) – Jaj, de ne sírjál, mert én nem azért mondtam!
-Tudom… de nekem ez nehéz, Melike! – Igen, még Vekerdy is azt mondja, hogy vállaljuk a gyerekünk előtt az érzelmeinket… de a gyengeségünket és az önbizalomhiányunkat is?
A képek nem a szereplőket ábrázolják. Hilda blogot is ír a közös életükről, itt olvasható: https://hildablog-hu.webnode.hu/
Ti hogy kezelitek ezeket a konfliktusokat a gyerekkel?
Örökbe.hu 
Nagyon csodálkozom, hogy ez a cikk megjelent itt a blogon, bocsánat, de számomra ez a tipikusan rossz példa az örökbefogadásra. Pl a hölgy blogján, ami a cikk végén van linkelve igy ír “Viszont határozottan el tudtuk képzelni, hogy a mi Bakancslistánk egy tételből fog állni: Jobbá tenni valaki életét.” Ami egy nagyon rossz motiváció az örökbefogadásra, ahogy itt Zsuzsától évek óta tanuljuk. Emellett a kislány teljes neve, származási helye is pontosan le van írva a hildablogban (anélkül hogy “természetesen az eredeti adatokat megváltoztattam”)
Az egész cikkből az jön le számomra, hogy az örökbefogadó anya hálát vár a gyermektől. A leírt reggel tele van olyan nevelési, szervezési hibával, ami elkerülhető lenne kis odafigyeléssel, pl. ha tudja az anyuka, hogy ilyenek a reggelek, akkor este ki kell készíteni a ruhákat, vagy ha 10 évesen is segitség kell a kislánynak az öltözéshez (úgy tűnik igen), akkor korábban kellene kelni, fölkészülni arra hogy ne legyen rohanós a reggel, mert az anya is feszült, nem tud nyugodtan reagálni, nem segít a kislánynak.
Ne értsetek félre, nálunk is előfordul ilyen, csak ha ez egy ekkora stresszforrás az egész családnak, akkor erre igenis napi szinten fel kell készülni, és nem ráfogni hogy azért és csak azért van ennyi gond, mert örökbefogadott a kislány.
Egyébként amilyen viselkedést leír, én nem tartom annyira tragikusnak egy 10 éves gyerek esetében “nem veszel meg nekem semmit” “nem adok puszit” “ilyen-olyan vagy” ezek szerintem tipikus kiskamasz dolgok, ha nem veszi annyira magára a szülő, akkor nem is tud ezzel manipulálni a gyerek. Nálunk is vérszerinti ovis gyermekeimnél el szokott hangozni “nem szeretlek, büdös vagy, hülye vagy” vagy lefopoz, megüt a gyerek dühében, pedig egyébként jófej gyerekek, jó a kapcsolatunk és nyilván mindig mondjuk hogy ezt nem szabad.
Felkavaró volt ez a cikk, sajnálom a kislányt.
KedvelésKedvelés
Természetesen az összes név és adat meg van változtatva, és nincs Szilas megye Magyarországon…
Aki nulla éves korától neveli, az könnyen beleszokik, mire tízéves lesz a gyerek, de itt egy viszonylag friss örökbefogadásról van szó.
Szerintem nem csinálja rosszul, csomó hibát nem követ el, nem jön ki a sodrából…
KedvelésKedvelés
Elnézést, ezt a megye dolgot tényleg benéztem (Szilágy megyére asszociáltam hirtelen ami Erdélyben van) de azért ez a “Kanalas Melinda”’elég realisztikusan hangzik, nem olyan mint pl a “Pöttyös mama” és “Csíkos papa” amiről rögtön lejön h egy cuki álnév 😉
KedvelésKedvelés
Akár örökbe is fogadhatnád.
KedvelésKedvelés
Ez így kora reggel- ütött. Beleolvastam a blogba- és érdekes részleteket találtam: 1. testvérei voltak a kislánynak, a nevelőszülőnél is, és rövid ideig de a vsz családban is. 2. ismerkedéskor a hídon nem mert átmenni. Fél a változástól, a mélységektől- de biztonságot nyújtva mer, vállal, sőt észre se vesz kockázatot. 3.- ahogy hazavitték a kislányt, rögtön aznap két új idegen családdal is megismerkedett- nem volt idő családdá kovácsolódniuk.4.- a nevelőcsaládhoz képest hirtelen hatalmas változás lett az életében, rengetet inger amit azóta is hajt (mert ugye ki tudja meddig tart)- szinte mindent megkap, önálló szoba, csokik, ajándékok, ruhák, és két szülő 100%-os figyelme. – ez így nagyon sok a gyereknek és azt érezheti hogy ő bármit tehet akkor is szeretik. Összeségében úgy érzem, ezt nehéz visszahozni- nem újszülöttet, vagy 1-2éves gyereket fogadtak örökbe- nem tudom, ilyenkor mi a jó tanács szakemberektől, de szerintem élményekkel, közös élményekkel kellene felkelteni az érdeklődését, nem tárgyi dolgokkal. Ő egy önbizalomhiányos, szeretethiányos kislány akiben dúl a dac amiért ő nem kapta meg azt ami “neki jár”, és most hogy megkaphat mindent is (ellentételezés nélkül: nem kell bocsánatot kérnie, nem kell megköszönnie stb.), ki is használja ezt. 😦
KedvelésKedvelés
Végig olvastam a blogot én is.
Az nekem is megütötte a szemem az elején, hogy az a bakancs listás cél: jobbá tenni valaki életét. De mondjuk oké, nem így gondolja, csak jól hangzik. Valójában a gyerek teszi jobbá az övét, ugorjunk.
Viszont a hazavitel napján az a kisebb tatárjárás!! Az nem semmi. Ha jól értettem, az első étkezés is a szomszéd kislányékkal volt. Nekem ez meredek.
De egyébként minden tisztelet egy ilyen korú gyerek örökbe fogadó szüleinek. Szívesen olvastam volna arról is, hogy miért nem kisebbecske gyereket “kértek”.
KedvelésKedvelés
Ha a Szülő üzenete az hogy “én azért vagyok hogy jobbá tegyem az életed” (nekem ez a célom, ez bakancslista, te pedig legyél ezért hálás)- akkor végülis a gyerek értelemszerűen követel, ami neki jó, tessék ezt is megveheted még, csokit is kaphatok még, nem is kell felkelnem: te vagy értem. Nem kell bocsánatot kérnem, kérj te helyettem stb. Segítséget kell kérniük, ide külső szem kell és szakértelem.
KedvelésKedvelés
Fú. Ezt nem annyira szeretem, hogy valaki elég őszintén feltárja az életét, nehézségeit, és rögtön kívülről rámutatunk, hogy mit csinál rosszul…
Egy közel nyolcéves gyerek örökbefogadása magyar viszonylatban karitatív tett, nem nagyon vállalnak belföldön ilyen gyereket a szülők. Szerintem egyszerűen lázadó korszakban van a kicsi, amúgy se könnyű természet, de ha a szülők “állják a sarat”, kibírják, illetve megtalálják a hozzájuk illő megoldásokat, akkor jobb lesz a helyzet 1-2 év múlva.
KedvelésKedvelés
Legyen igazad Zsuzsa, és elnézést ha bármi rosszat írtam, írtunk. Nem bántó szándékkal tettük. Nekem azért ijesztő, mert 8,5éves a kislány- sok idő nincs- a kamaszkorig (ami még nehezebb lesz)- emiatt kellene szakszerű segítséget kérni. Le a kalappal, ha valaki ekkora gyereket vállal de a blogban az elkeseredettségen kívűl, nem olvastam azt hogy keresnék a megoldást, a kiutat.
KedvelésKedvelés
Nekem az volt nehéz ebben a cikkben, hogy úgy éreztem hogy az Anya a saját nevelési kudarcát rátolja a gyerekre. Pl ez a reggel amit leír, a szülő miatt lett stresszes és mégis az jön le, hogy a gyerek a hálátlan, kezelhetetlen.
(Ami persze megesik velünk is, csak ha megírnám blogban, vállalnám hogy másnak feltűnik külső szemmel)
A hildablog más bejegyzéseiben is éreztem hasonlókat. A Kisrigók blogban pl soha nem éreztem ezt.
Ezért írtam hogy csodálkozom hogy megjelent ez a cikk a blogon.
Ez a személyes véleményem, próbáltam nem bántóan megfogalmazni.
KedvelésKedvelés
Elolvastam újra, friss szemmel az írást. Hilda nagyon sok mindent jól csinál, és igyekszik. Nem úgy áll hozzá, hogy “ma is szörnyű lesz”, hanem bizakodva. Határokat szab a gyereknek, de jó programokra is viszi. Amikor nála szakad a cérna, átadja a férjének a reggeli indítást. Tanácsot is kér (“azt tanácsolták…”). Ugyanakkor nincs fából, érthetően fáj neki a mindennapos szócsata, a verbális bántások, bármennyire szeretné, nem tud fapofával reagálni ezekre ezredszer (hányan tudnának), elsírja magát a gyerek előtt (ami szerintem nem tragédia), és nem készítette ki a másnapi ruhát (miután a gyerek úgyis még hússzor meggondolná magát)… Én egy küzdő embert látok, nehéz terepen. A gyerek szereti őket, de keményen teszteli is. Sok erőt kívánok nekik az úton!
KedvelésKedvelés
Nekem nincs örökbefogadott gyerekem, csak szeretek itt olvasgatni, így aztán tapasztalatom csak efféle átlagos gyereknevelésben van. De az írás és a blog alapján úgy tűnik nekem, a kislány belecseppent egy hosszú nászút időszakba. Az édesanya igyekszik mindent nagyon jól csinálni, sajnos picit túl jól is, a kislány pedig nagyon okosan levágta ezt, így aztán minden nap elmegy a határig és azon túl is. Könyörgés, gyomorideg, frusztráció csak úgy süt a sorok közül (vajon elég ajándékot vett-e karácsonyra?, Melike, nem beszélhetsz így?… Könyörgés, hogy méltóztasson felkelni? Egyszerűen most már határozottabban kellene kommunikálni felé az eddig és nem tovább határokat. Sajnos, amíg az anyuka őrlődik a szeret, nem szeret között, addig a kislány egy igazi minizsarnokként irányítja a két felnőttet. Semmi baja nem lesz attól, hogy megmondja neki, hogy: “Melinda, amíg nem szólsz hozzánk tisztességesen és nem kérsz ezért a mostaniért bocsánatot, addig fáradj be a szobádba és ki se gyere addig, amíg át nem gondoltad ezt.”. Ahogy attól sem, hogy reggel a harmadik felszólítás után esetleg eltűnik a takaró, természetesen előre kommunikálva. Most nagyon erősen a szabályok lefektetésére kellene koncentrálniuk, mert ha ez így marad, akkor azt fogja gondolni, az élet csupa habzsidőzsi, amihez két irányítható bolond asszisztál. Vannak erős akaratú gyermekek, természetesen tudom, hogy ez még bonyolultabb szituáció, amit én sosem tapasztaltam, és nem babakorától zajlik a nevelés. De a határ, az minden szituációban határ, mert ami ennyire rossz a szülőnek, az a gyermeknek sem fog jót tenni. Most úgy tűnik a gyerek zsarol, az anya pedig próbál nemet mondani, közben pedig lelkileg lassan összeomlik az egésztől.
KedvelésKedvelés
Szerintem ott csúszik el a kommunikáció, hogy Hilda, felnőtt lévén, absztrakt módon gondolkodik (‘különben elkésünk’), Meli meg még kicsi, és inkább a konkrétumot értené. Valahogy így próbálnám megoldani a helyzetet: Először is vennék két analóg faliórát, egyet a gyerekszobába, és egyet oda, ahol a reggeli készülődés szokásosan zajlik (pl. konyha). Ezután elmagyaráznám a gyereknek a helyzetet és az új szabályokat: “Sokszor előfordult, hogy reggel kapkodni kellett, ezért veszekedtünk, emiatt mindenki idegesen ment iskolába és dolgozni. Ez egyikünknek sem volt jó, és mivel Meli már x-edikes nagylány, ezért ettől a tanévtől új szabályok vannak. Mivel 8-kor kezdődik a tanítás, Melinek 6.30-kor fel kell kelnie, majd bevetnie az ágyát, és 6.45-re felöltözve a konyhában kell lennie. Ezután együtt megreggelizünk, a használt tányérját 7.05-re be kell raknia a mosogatóba. Ezután cipő-kabát-táska, 7.10-kor ki kell lépnie az ajtón, így időben odaérünk az iskolába és a munkahelyre.” (Ha még nem használt órát önállóan, egy papírórán elmagyaráznám/feleleveníteném neki, hogy az óramutató arra szolgál, hogy láthatóvá tegye az idő múlását. “Az az út, amit a nagymutató 6 és 9 között megtesz, jelzi, mennyi ideje van Melinek bevetni az ágyát és felöltözni. Minél közelebb került a nagymutató a 9-eshez, annál több idő telt már el, és annál kevesebb van még hátra arra, hogy Meli befejezze az öltözést.”).
Ezután 6.30-kor bemennék felkelteni a gyereket, és kedvesen emlékeztetném, hogy mire a nagymutató a 9-esre ér, addigra a konyhában kell lennie felöltözve, de nem mennék be újra a szobájába. Ha 45-kor tényleg a konyhában van, akkor örülünk, és leülünk reggelizni. Ha nincs ott, akkor utánamennék, de ezt azt is jelenti, hogy aznap azt kell felvennie, amit én választok neki. (Hogy egyszerűbb legyen felöltöznie, az évszakhoz nagyon nem illő ruhákat vele együtt elcsomagolnám valami félreeső helyre (pl. előszoba), hogy az ő szekrényében csak az maradjon, ami az évszaknak nagyjából megfelel, de nem fenyegetném azzal, hogy a saját ruháját visszaveszem tőle, és elajándékozom. Ha szeretné, hogy együtt válasszuk ki a felveendő ruhát, ajánlanék olyan köztes verziót, ami nekem is elfogadható, pl. hogy vacsora után van tíz szabad percem, akkor szívesen segítek neki választani, de ha reggelre halasztja a dolgot, akkor már egyedül kell megoldania.) Ha nem jelent meg a konyhában 45-kor, akkor így közös reggelire már nem maradt idő, villámgyorsan vajaznék neki egy szelet kenyeret, s becsomagolnám, amit így már csak az első szünetben tud majd megenni.
S mivel gyerek, kitűznék jutalmat is. Például azt, hogy ha hétfőtól péntekig minden nap 6.45-kor felöltözve a konyhában volt és 7.05-re a tényérja a mosogatóban landolt, akkor szombaton palacsinta lesz a reggeli, és annyit ehet belőle, amennyit csak bír. Ha az egy hét várakozás még túl hosszú neki, akkor azt ígérném, hogy ha a két feltétel teljesült, akkor a vacsorához kap egy darab bonbont is. Ha még reggeltől estig várni is túl sok, akkor az lenne a szabály, hogy kap a kocsiban 2 tic-tacot, ha időben a konyhában volt és és tányérja is időben a mosogatóba került, illetve 1 tic-tacot, ha ezek közül az egyiket teljesítette (és nullát, ha egyiket sem).
A moslékhoz csak annyit, hogy lehet, hogy valahol, valamikor őt is hasonlóképpen bántották, s most hirtelen haragjában ő is ezt teszi. Ha nagyobb lesz, s már cizelláltabban gondolkodik, és már nem akarja a vélt vagy valós bántást azonnal megtorolni, akkor a sértegetés is elmarad majd, s helyette el tudja már majd magyarázni korrekt hangnemben, hogy mi volt a gond (“reggel nagyon pipa lettem ám rád, amikor…”).
KedvelésKedvelés
Hűha, amiket itt felsoroltál az még egy 14évesnek is becsületére válna ha ennyi feladatot pontosan megjegyezne, és elvégezne. Azonban a következetességet érzem abban amit írsz, és ami szerintem is nélkülözhetetlen a gyereknevelésben. Olyan nincs hogy neki ne lenne felelőssége, és feladata a családban.
A büntetés-jutalmazás nem minden gyereknél műkődik. Meli érzelmi érettsége is elmarad a szokásostól, ezt kellene behozni- szerintem. A dühét, agresszióját el kellene mondania, lassan meg kell tanítani hogy beszéljen arról mi fáj, mi esik neki rosszul, miért érzi magát rosszul stb. – ez iszonyú nehéz, még felnőtt embereknek is nehéz beszélniük az érzéseikről. Én a hisztis agresszióra nem reagálnék, nem zárkóznék el- mellette maradnék- de nem arra regálnék- hogy érezze, felesleges amit csinál. Ha viszont beszélni akar róla, elmondani mi a baj akkor 100% figyelemmel hallgatnám, válaszolnék, megérteném az érzéseit (soha nem szabad lebecsülni, hogy áhh az nem is akkora dolog…) és apró mozdulatokkal, mosollyal közelítenék.
KedvelésKedvelés
Franicus, igen teljesen egyetértek!
A blogból idézem:
-Nem! Nem fogok tanulni semennyit, nem érdekel!
-Az majd érdekel, ha továbbra se lesz telefonod…
-Nem, az se érdekel, nem fogok tanulni!
-Márpedig fogsz, minden nap! Ha nem, akkor Zsófival se engedünk játszani és tévét se nézhetsz..
-Nem baj, akkor én majd világgá megyek és nem lesztek a szüleim!
-Tényleg? Máris indulhatsz!
Sajnos az anyuka belemegy egy hatalmi harcba, amibe nem szabadna (más hasonló párbeszéd is van a blogban)
Ha pl. a második kötőjeles mondat helyett ilyemi hangzana el:
– Rosszul esik neked, hogy tanulni kell.
Akkor már a gyermek érzelmeire reagálna, elmondhatná a kislány hogy nehéz neki, nincs kedve. Ezután ha érzi hogy megértik az érzéseit, akkor már nem keményedne be ennyire.
Persze ezt nagyon nehéz, a legtöbb szülő (sokszor én sem) tud igy kommunikálni.
Viszont itt egy 45 – 53 éves pár fogadott örökbe egy 7.5 éves többszörösen traumatizált kislányt, alapból nehéz helyzetből indulnak. Mindenképp szükség lenne szaksegitségre! Szerintem.
KedvelésKedvelés
Megjegyeznie sem az egyes lépéseket, sem az időpontokat nem szükséges. Arra elég egy útmutató, ami végigvezeti a lépéseken, és reménység szerint az ígért jutalom elég lesz arra, hogy kövesse is. Például ez a laminált fényképes-tépőzáras útmutató egy akkor 5 és fél éves Down-szindrómás kislánynak készült, hogy felöltözzön egyedül:
http://www.confessionsofthechromosomallyenhanced.com/2018/03/using-visual-aids-to-promote.html
KedvelésKedvelés
Te szakembernek tűnsz, ajánld fel nekik a segítségedet. Kezdhetitek ezzel a reggeli tervvel (természetesen úgy, hogy az első alkalmakkor te is ott vagy segítségnek).
KedvelésKedvelés
Egy DS gyermek édesanyjaként mondom, hogy ez a napirend az értelmi sérült gyermek önállóságát segíti. Amúgy a karanténos otthon oktatás alatt hasonlót csináltam MAGAMnak, a férjemnek és a három gyereknek, hogy legalább azt tudjuk, hol kéne tartanunk.
Hilda kislánya azonban nem értelmi sérült, hanem dacos. Sértett. Nem tud kapcsolódni, csak marakodni. Ennek semmi köze az önállósághoz.
KedvelésKedvelés
Figyi, ezt a precíz időrendet még egy nagyon fegyelmezett gyerek se képes betartani magától. Melike viszont az első kudarcnál bevágná az ajtót és kiborulna…
KedvelésKedvelés
Köszönöm ezt az írást (is), Zsuzsa. Engem is felkavart, megérintett.
Hozzád hasonlóan én is egy nehéz terepen küzdő nőt látok, aki betekintést enged az érzéseibe, kínjaiba és igyekszik jól csinálni…
Az előző hozzászólásokhoz pedig csak annyit fűznék hozzá, hogy nagyon könnyű kritizálni, a másik felett pálcát törni és megmondani a tutit… emberből vagyunk mindannyian, senki sem tökéletes…
KedvelésKedvelés
Én nagyon hasonló attitűddel nevelem az egyáltalán nem örökbefogadott, de nagyon hasonlóan viselkedő, most már pár évvel idősebb, egyke lánykámat (csúnyákat mond rám és az öltözködésemre is, és ha valamit elhatároz, semmivel sem lehet megzsarolni, mert nem érdekli), azzal a különbséggel, hogy sosem veszem magamra, nem “sértődöm meg” (könnyű nekem), és nem várok hálát (csak titokban, de én úgy látom ebből a leírásból, hogy igazából mindkettőnk gyereke hálás, csak kissé nehezen mutatja ki :-)). Én is az apjának passzolom, aki szintén következetlen és engedékeny, de igazából sokkal hatékonyabb, mint az én ismétlődő meccseim a gyerekkel. Ami bevált, az a humor, a szituációk élének tompítása, hogy mindenki kénytelen legyen nevetni a végén (ezt is az apja vezette be persze). De egyébként az együtt sírások sem voltak rosszak; amíg ilyen van, addig szerintem nincs nagy baj 🙂
KedvelésKedvelés
Együttérzek Hildával… piszok nehéz lehet. Nagyon sok erőt, türelmet és kitartást kívánok az egész családnak.
Én nem értek egyet azokkal, akik problémásnak látják a “jobbá akarjuk tenni valaki életet”, mint célkitűzés.
Amikor megszülettek a gyerekeim én is azt éreztem, hogy jó és boldog életet akarok adni nekik. Nem látom a különbséget. Azért a szülők többsége jobbá, szebbé és boldogabbá akarja tenni a gyermeke életet.
És ez a hála dolog is… nem hiszem, hogy azt várna, a gyerek hálát rebegjen mindenért, de az igenis jogos vágy, amit a szeretet vezérel, hogy az a sok minden, amit, mint szülő ad és tesz, esetenként erején felül, az jelenjen meg a gyerekben kiegyensúlyozottság, nyugalom, szeretet vagy elégedettség formájában.
KedvelésKedvelés
Kibic vagyok, nincs (még) örökbe fogadott gyermekünk. Cserébe viszont van három vérszerinti, az első figyelemhiányos, a középső szimplán temperamentumos, a harmadik Down-szindrómás. Az életem megtanított arra, hogy baromi könnyű kívülről ítéletet mondani, és mások hibáit kiszúrni. Éppen csak amikor a magam hibáival küzdök, arra vak vagyok. És ez mindenkire igaz. Különösen gyermeknevelesi kérdésekben. Nagyon sajnálom, hogy Hildát több kritika éri itt, mint bátorítás!
Hilda, én azt kívánom neked, hogy tarts ki erősen a szeretetben! Ne csüggedj, lesz eredménye!
KedvelésKedvelés
Sokmindent írtatok a hozzászólásokban,egy valami azonban úgy tűnik csak nekem tűnt fel igazán.Hogy mindezek ellenére, vagy éppen mellette anyának hívja!!!
Egy nagyobb gyereknél, pláne akivel ilyen nehéz,mert valószínűleg eddig nem tudta feldolgozni az életét, és ki tudja hogy ez mikor fog neki sikerülni,ez azért hatalmas dolog, és mindenképpen azt jelzi hogy, bármennyire is ellenkezik ez a kislány mindenben, azért mélyen elfogadta anyukájának őt.Egyik legnagyobb öröm ez minden örökbefogadó szülőnek szerintem.
Sok kitartást kívánok nekik.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hilda, kitartás:) Szerintem a legfontosabb, hogy a hidegvéred próbáld megőrizni, a nyugodt, higgadt hozzáállás sokat segít szerintem. Mi is örökbefogadtunk, a kisebbik lányom 8,5 évesen került hozzánk. Nehéz. Mivel van egy vér szerinti “nagy” lányom, a kisebbik – nevezzük Kittinek – kemény harcot vív a “konkurencia” ellen. Kitti igazi “ketrecharcos”, az eszköztára kimeríthetetlen, ha a nővére piszkálásáról van szó:) Ismerős a “semmi nem elég” történet is, a “nem vagy az anyám” (amúgy Anyának hív), a “te akartál gyereket”, akkor meg “miért nem kapok csokit, medencét, toronyórát lánccal”, a folyamatos vita kezdeményezése itthon. Igyekszünk nem belemenni a vitákba, a következetesség sok problémát megold. Persze nehéz, tudom. A ruhát amúgy kikészítem este, reggel így is komoly feladat az időben indulás. Az iskolai gondokról ne is beszéljünk, hetente beszélek a tanító nénivel, a többi gyerek szüleivel, mikor kivel. A pszichológusunk feladta, most keresek – célirányosan – valakit, tapasztaltabbat, gyakorlottabb szakembert – az örökbefogadott gyerekekhez más jellegű tapasztalat kell, amennyire megértettem. A férjem szerencsére jól bírja egyelőre, sokat segít, hogy egységesen terelgessük, nevelgessük. Többen írtátok, hogy segítséget kellene kérni. Pontosan mire gondoltatok?
KedvelésKedvelés
Többször eszembe jutottak az évek alatt, nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakult az életük.
KedvelésKedvelés