Tompa Andrea: Vaslaci

Általános

Tompa Andrea író örökbefogadós meséje, mely először itt az Örökbe.hu blogon olvasható. A Meseország mindenkié című kötetben fog megjelenni, a történetekben ismert mesék újraírt változatait alkották meg a szerzők olyan hősökkel, akik valamilyen stigmatizált vagy kisebbségi csoporthoz tartoznak. Kilenc jól ismert szerző és nyolc új alkotó meséje került a gyűjteménybe, melyben többek között meleg, leszbikus, transznemű, roma, örökbe fogadott, hallássérült és idős hősökkel találkozhatunk. A tizenhét kortárs szerző friss meseátiratai azokat is megszólítják, akik nehezebben találják a helyüket a világban. Megerősítenek abban, hogy bár nem vagyunk egyformák és különböző utakat járunk be, de ha megérkezünk, a kapu mindannyiunk előtt nyitva áll.

A kötet kapható szeptember 17. után az Írók Boltjában, a Líra online oldalán, a Pagony boltokban.

E-nek, köszönettel

Volt egyszer, hol nem volt, falu végén túl, ott, ahol a legszegényebb emberek laknak, még azon is túl, hol a legrosszabb földek és a mocsár kezdődik, élt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony. Úgy éltek együtt, egymásnak támaszkodva, mint két zsák krumpli. Nem volt semmijük, éppen csak egy szakadozott tető a fejük felett. Hiába dolgoztak egész életen át, mindig a mások földjén hajlongtak. Az Úristen gyermeket sem adott nekik, nem csak földet. Az asszony fel is sóhajtott, mikor már útnak indultak megint az erdőre, hogy egy kis rőzsét gyűjtsenek, amivel tüzet rakjanak, mert bizony tél volt, és a szél meg a fagy nem törődött a szegényekkel, csak fújta, fújta be a hideget a ház résein. Mondta is az asszony:

– Meddig kell még nekünk ezt a cudar életet cipelni a hátunkon? Semmink sincs, immár gyermeket sem az ad a Teremtő, mert túl öregek vagyunk.

A férfi, aki elől ment a nagy hóban, hogy letapossa az asszonynak az utat, mert ebben a nagy szegénységben semmijük nem volt, csak hogy egymást szerették, így felelt:

– Hagyjad, te asszony. Nem minekünk kell elszámoltatni itt a földön az Urat. Nem a mi dógunk.

– Hát mi a mi dógunk, te ember? – mondta az asszony nagy szomorún és ment tovább a férje nyomában a mély hóban.

Mikor kiértek az erdőre, hát látják, hogy akkora a hó, de olyan mély, hogy minden faágat, amit levert a szél a fákról, bizony betemette a hó. Néznek körbe, körbe, de csak a nagy, csupasz fákat látják meg a mély havat. Látja az ember, hogy nyomok vannak a hóban, friss, apró csizmanyomokat hagyott más elöttük, s mondja is:

– Hát már asszony, későn jöttünk, járt már előttünk más, hogy összeszedje az ágat.

– Asszony volt a’ – feleli, mert lássa, milyen kis csizmája van. – Menjünk másfelé, ahol több a szerencsénk.

Meg is fordulnának, amikor egyszer csak vékony hangot hallanak, valamit nyivákolást. Megállnak, fülelnek. Talán csapdába esett állat? Megindulnak a hang irányába az erdőbe. Ahogy odaérnek, hát néznek körbe, nem látnak semmit, csak hallják mind a hangot.

– Miféle hang ez, te ember?

– Róka esett csapdába tán – feleli az öreg.

– Dehogy róka, te. Hiszen ez emberi hang. Hát már öreg vagyok és bolond, de én még a gyermeki hangot megismerem.

Néznek körbe, körbe, vizsgálják a fák alatt. Egyszer csak felnéz az asszony, mert úgy hallotta, éppen a feje felett hallatszik a hang. Hát egy ágon egy díszes nagy kendőt lát felkötve.

– Gyere gyorsan, ember, mert ni mi van a fán – mondja.

Az öreg kapaszkodik, lehúzza az ágat, kibogozza a kendőt, amit jó erősen oda felkötöttek.

– Valaki elhagyta a díszes kendőjét, ejsze egy úri kisasszony lesz, mert úgy ki van ez hímezve.

Leemelik a kendőt, de akkorra már a hang, ami addig nyöszörgött és nyivákolt, nagy kacagást hallat. Bontják kifele a kendőt, hát mi van benne, Uram Teremtőm, egy apró kis gyermek. De olyan apró, hogy nagyon.

– Édesapám, édesanyám! – rikkantja a kis hang. Az apró gyermek úgy kacag, de úgy, és csak nyújtja a kis kezit a szülők felé. – Csakhogy megvagytok már!

Hát a két öreg néz, néz, a gyermek meg rikkant megint:

– Hát nem ismertek meg, édesanyám, édesapám? Én vagyok az, megjöttem!

Erre a két öreg úgy felvidul, de úgy, hogy egymás keziből veszik ki a gyermeket, csak nézik, forgatják, ámulnak.

– Te, te! Isten adta! Te – mondják mind neki. – Látod, te ember, látod, jaj, fiam. Édes fiam – mondja mind a kettő s úgy csorog a könny az öreg arcukon, de úgy, mint a tavaszi patak.

A gyermeket jól becsavarják a díszes keszkenőbe és viszik hazafele. Mondja az asszony:

– Te ember, nem szedtünk egy öl fát se, hát mivel fogok főzni én ennek a gyermeknek?

Az ember csak megvakarja a fejét, azt mondja:

– Majd felszedem a pince lépcsőjét, azzal megfőzöl, asszony. Úgysincsen má’ semmink a pincébe, nem kell lemenjünk többet.

– Egyet se törődjön, édesapám, mert kiszaladok én a határba, csak adjon nekem egy jó csupor tejet.

– Honnét adjak, fiam, tejet néked, ha egyszer semmink nincs. Egy marék kukoricánk van, azt főzöm meg neked.

– Kérjen nékem a szomszédtól egy csupor tejet, édesapám, mondja meg, hogy gyermeke született, csak az édesanyja teje még nem indult meg.

– Jaj, fiam, olyan irigy a szomszéd, nem ad.

– Menjen csak át, édesapám, adni fog az.

Mikor hazaérnek, át is megy az öreg egy csorba csuporral, megmondja, hogy megszületett a fia. Nagyot néz a szomszéd, nem mond semmit, de az öreg hozza a bögrét tele friss tejjel. A meleg tejet a gyermek mind felitta, s már pattant is, hogy menjen a határba rőzséért. Az öreg mondja neki, hogy vele megy, hogy kiismerje magát, de a gyermek csak mondja, hagyja édesapám, addig tisztítsa ki neki a kemencét, hogy főzzenek. Mit főzzenek?, gondolja az asszony, hát csak egy marék kukorica van. A gyermek szalad is az apró lábán, csak egy rossz kötelet visz magával, hogy a rőzsét megkösse. Az asszony nekikezdi, hogy takarítja az öreggel a kemencét, de úgy csurog még mindég a könnyük az örömtől, hogy alig dolgoznak. A gyermek meg szalad haza kipirulva, épp, mikor az öreg kihamuzta a kemencét, de nem látszik ki a gyermek egy cseppet se, mert akkora rőzse van a hátán, csuda, hogy elbírja.

– Megjöttem, édesapám – mondja –, jól megéheztem.

– Hát fiam, gyorsan főzzük meg neked azt a kis kukoricát, nekünk nem kell, mert mi öregek vagyunk s jóllakunk a boldogsággal, ahogy nézzük a fiunkat.

Felrakja az asszony az üstbe a vizet, meggyújtják a tüzet, de az már egyből olyan meleget ad, hogy csuda. Az asszony eléhozza a marék málét, bele is önti mind az üstbe, de mire beleönti, az üst mind teli lesz. Nézik, hogy rotyog a tűzön a hatalmas üst. Kiteszik a legénynek, s nekik is jut egy-egy nagy tállal. S nem csak málé van benne, hanem csuda zsíros vastag szalonna is kisütve. A legény vesz egy tállal, aztán még egy tállal, aztán egy harmadikkal. Kérdi akkor az asszony:

– Jól laktál-e, fiam?

– Hát még ennék, mert megéheztem a rőzsegyűjtésbe.

– Egészségedre, vegyél.

A fiú hét tál főtt málét evett meg, hét veder kútvizet ivott reá. Aztán lefeküdt a kályha tetejibe, s mondta, hogy reggelre felébresszék az édes szülei, mert ő kell dógozzon, meg kell javítsa a tetőt s a ház oldalát. De elébb meséljenek neki a szülék egy mesét, hogy jól aludjon. A szülék pedig mesélni kezdték nekik az életüket, amiben gyermekre vártak mindég. A szülék leültek a kályha elejibe, rakták a tüzre a rőzsét, hogy jó meleg legyen, de a rőzse mind nem fogyott. Ültek s nézték az apró legényt, aki úgy hortyogott, hogy a ház teteje beleremegett.

Reggel a fiú kel fel, hát olyan apró, hogy csak nézik, nézik, akkora mint az embernek a hüvelyujja. De mikor hozni kell a kútról egy veder vizet, úgy hozza, hogy a kisujján van egy-egy veder. Reggelire a fiú megeszik megint hét tál málét s melléje kávét kér.

– Édes fiam, hát te már kávézol?

– Kávéznék, édesapám. Adjon nekem.

– Nincs nekünk kávénk, fiam, szegények vagyunk. Nem jó helyré születtél, nagy szegénységbe.

– Nem jó helyré, de most már jó helyen vagyok, lássák.

Akkor az apró legény felkapaszkodik a konyhaasztalra, azon túl meg a szekrényre, a szekrény tetejibe meg egy dobozt vesz elé. Kinyitja, bűzüli.

– Édesanyám, megfeledkezett erről a jó illatos frissen perkelt kávéról. Itten volt a szekrény tetejibe.

Csodálkozik az asszony, mert ő fiatalsága óta nem ivott egy csepp kávét. Főznek egy jó erős fekete kávét, ülnek az asztal körül, mint az urak.

– Namármost, édesapám, megjavítjuk a ház oldalát, mert sokan vagyunk ebbe a házba. Az egerek is mind béjárnak itt, nem férünk má’.

Hát az öreg mondja, hogy neki semmi szerszámja, meg deszkája nincsen, hogy javítson.

– Kérjen a szomszédtól, édesapám. Mondja meg, hogy mikor nagy lesz a fia, meghozza.

Hát az öreg átmegy a szomszédba, csodálkozik a szomszéd, de ad mindent, szeget, deszkát, s ami kell. Kérdi a szomszéd:

– Hogy híjják a fiadat, te Laci?

– Éppen úgy mint engem. Lacinak. Vas Lacinak.

Mert biza ez a Vas Laci, aminek nekifogott, az úgy meg lett csinálva, de úgy, hogy szegény szüléi csak álltak mind s nézték könnyes szemmel, ahogy ez az apró gyermekük dógozik.

Mikor kezdett kitavaszodni, mondja Vas Laci, hogy vessenek búzát s kukoricát.

– Hova vessünk, fiam, hát nincs nekünk semmi föld.

– Édesapám, itt a ház megett jó lesz.

– Tele van az fiam, úgy kővel, hogy a mag nem fogja.

– Ne törődjön, édesapám, kiszedjük a követ s építünk belőle akkor házat, hogy a bíró is eltátsa a száját.

Fogta magát Vas Laci s kezdte mind kiszedni a követ a főből, s amit kiszedett, abból kezdett jó erős kőházat építeni. Mondja az édesapjának, hogy kérjen a szomszédból egy marék búzát, hogy vessenek. S ígérje, hogy mikor a fia felnő, meghozza. Azzal az öreg átment ismét a szomszédba, kérte a marék búzát. Kapott is egy marék búzát, de már akkor a szomszéd is kijött a kertje végibe, hogy nézze, hogy dógozik a kis emberke. Mert bizony az úgy dógozott, mint a legjobb gép s a legjobb markoló. Csak éppen meg kellett igyon hét veder vizet s megegyen hozzája hét fazék főtt málét jó zsíros szalonnával.

Meg is lengette a kalapját Vas Laci s köszönte a marék búzát, ami már kelt is kifele a fődből s kezdett hajladozni a szép tavaszi szélben. A szomszéd savanyú képpel bément, mert az ő búzája még alig-alig dugta ki a fejét a fődből.

Volt a falu mellett egy mocsár, s mondja Vas Laci az édesapjának, hogy menjen a bíróhoz, s mondja neki, hogy ő azt a mocsarat lecsapolja, mert legeltetni akar majd rajta.

– Mit legeltessünk, fiam? Hát nincs nekünk még egy öreg tyúkunk se, nem hogy egy disznónk vagy egy kecskénk.

– Ne féljen semmit, édesapám, mert eladjuk a búzát s lesz minden.

– Már dehogy adjuk, fiam, mert nekünk is legyen egyszer egy fehér kenyerünk.

– Lesz annyit, hogy nem tudja béhordani, édesapám.

S való igaz, annyi búza lett, hogy kölcsön kellett venni a szomszéd szekerit, hogy kivigyék eladni. De mind mérték a vékával, az asszony mérte, az öreg számolta a pénzt, Vas Laci meg csak állt a búza tetejibe s kínálta. S mind nem fogyott a szekérből. Hát mikor mentek hazafele, az asszonynak le kellett venni az alsószoknyáját, hogy beletegyék a temérdek pénzt, mert nem fér bé a vékába.

Akkor Vas Laci visszaadta a szomszédnak a szekeret, tele búzával s egy marék arannyal. Mondta is, hogy köszöni, most már nem kér kölcsön, mert venni fog szekeret, ökröt, lovat, disznót, mindent.

– S hová tesszük ezt mind, te fiam? Hát pajtánk sincs.

– Béköltözünk mink a kőházba, nézze édesanyám. Amit a fődből kiszedtem, abból építettem maguknak egy ilyen jó erős kőházat, hogy tartsa maguknak a meleget, ha majd öregek lesznek.

– De hát mink már öregek vagyunk, fiam. Minekünk nem kell már kőház, mink egy másik házba készülünk, ahol nem fogunk többet fázni.

– Dehogy öregek, édesanyám, édesapám. Magiknak még meg kell lássák az unokáikat.

– Hát unokát is adsz nekünk, édes fiam?

– Én is éppeg úgy szeretnék gyermeket, mint magik, csak nem ekkora nagy szegénységbe. Édesapám, mit mondott a bíró a mocsárra?

– Azt mondta, hogy nem lehet azt felszárítani.

– Hagyja csak rám, édesapám.

Azzal Vas Laci kiment a mocsárhoz, vitt két vedret. Nem telt bele három nap és három éjszaka és úgy felszárította, hogy tiszta jó fekete föld maradt a helyibe. A nádat csomóba gyűjtötte, odaadta, hogy a szegények nádfeledet csináljanak, a vizet pedig áthordta s halastavat csinált. Már ott ugrándoztak mind a pisztrángok benne, hozott is hét vederrel s megsütötte a szüléknek. Azok meg csak álltak, s mind könnyeztek. Az élő életükbe még nem ettek olyan finom pisztrángot, mint amit a fiúk nekik sütött.

Megy ki a bíró a mocsárhoz, mikor hallja, hogy ottan a szegény ember fia zöldségeskertet s gyümölcsöst ültetett. Megy ki s nézi, hogy akkora almák s körték vannak, s húzza le a tőkéket a rengeteg muskotályszőlő. Vas Laci meg már gyűjti hordóba, hogy bort csináljon belőle. Nézi a bíró s úgy felmérgesedik. Mondja aztán Vas Laci apjának:

– Ide figyelj, te szegény ember. Ez a mocsár a közbirtokosságé, vissza kell adjad.

– Nem mocsár ez, bíró uram, hanem olyan fekete jó termőföld, hogy csuda – ugrik elé Vas Laci. A bíró a kis emberre rá se néz, folytassa mind az öreggel. – Vissza kell adjad, punktum.

Na szegény öreg nem tud mit csinálni. Mondja a fiának, vissza kell adni a fődet.

– Egyet se búsuljon, édesapám. Veszek én másikot.

Azzal leszedi az összes gyümölcsöt, zöldséget, felaprítja a rengeteg fát, aztán elárasztja a fődet a tó vizével.

– Úgy adjuk vissza, ahogy kaptuk, nehogy hiány legyen. Mocsarat kértünk, mocsarat adunk mi vissza. Hívja a bíró urat.

Jön a bíró, s mikor meglássa, hogy a csuda kert helyett egy mocsarat kap, úgy megdühödik, hogy csuda. Akkor aztán mondja az öregnek, hogy hívja neki oda azt a kis embert. Oda is áll Vas Laci:

– Parancsoljon, bíró uram. Tán nem elég jó a mocsár?

– Ide figyelj, te. Hogy hívnak. Ide figyelj – azzal a bíró ránézett dühösen és azt mondta: – Adok én neked.

Mert a bíró mind kereste aztán, hogyan tudjon büntetést adni nekijek, de nem tudott, mert ez a Vas Laci úgy csinált mindent, hogy nem lehetett büntetni.

Vas Laci pedig csak dolgozott tovább. Fődet vett, művelte, egy keveset a szüléknek és magának megtartott, a többit eladta, s a szegényeknek mindig hagyott a fődeken mindent, hogy szedjék fel. De legjobban a szilvaízet szerette, abból mindig megtartott öt hordóval. Volt már két pár ökre, disznója. A szülék meg amikor reánéztek, mindig csak könnyeztek és hálát adtak a Teremtőnek. Olyan boldogak voltak, hogy egész megfiatalodtak bele.

Egy vasárnap, mikor mennek a templomba szépen hárman, azt mondja az asszony:

– Laci fiam, én ezt a szép díszes kendőt, amiben mi téged az erdőn leltünk, magamra terítem.

Mert arra a kendőre mindég úgy ügyeltek, selyempapírba s naftalinba tartották. Fel is terítette, hát olyan szép fiatal asszonynak tűnt, hogy csuda.

Mennek a templomba, s ülnek lefele a leghátsó sorba, ahová mindég a szegények vannak ültetve. A bíró nagy későn jön befelé s mikor lássa ezt a kendőt, mondja az asszonynak:

– Honnét loptad ezt a kendőt, szegény asszony?

Megijed az asszony, mondja:

– Nem lopunk mi, bíró uram.

– Honnét van neked ilyen díszes kendőd?

– Az erdőn találtuk.

– Hát hogy találtátok tik az erdőn az ilyen díszes kendőt?

Az asszony vonakodik mondani, hogy nem magába volt az a kendő, mert nagyobb ajándék volt benne. Akkor a bíró azt mondja, hogy tolvajlásért meg lesz büntetve. A pap meg éppen akkor a tolvajokról prédikált, hogy azok hogy meg lesznek büntetve, mikor jő az ítélet.

Mennek kifele a templomból, az asszony csak sír, folyik a könnye. Ott várja a templom kapujába a bíró s mondja, hogy az asszony menjen vele a tömlecbe, mert lopott. Az asszony csak sír, ömlik a könnye, s mondja az urának meg a gyermekinek, hogy ő inkább bémegy a tömlecbe, de nem mondja meg, hogy honnét való a kendő. Akkor Vas Laci odaáll a bíró elé csípőre tett kézzel s mikor az egész falu népe ottan van a templomból kifele jőve, mondja óriás hangon, mert ennek a legénynek nem csak az ereje, de még a hangja is óriás volt:

– Nem lopott az én drága édesanyám egyetlen kendőt se egész életibe.

A bíró meg azt mondja, hogy de bizony lopott az a kendő, tudja ő, mert a gazdáját is ismeri. Mert az a kendőt ő vette a saját szolgálóleányának egy vásárban.

– S ha úgy volt, hogy a szolgálóleányának a kendője volt, akkor azt is tudja, hogy mi volt abba a kendőbe, amit édesanyám meg édesapám az erdőn talált?

– Hát a leány szép kerek válla, mi volt? – feleli a bíró nagy dühösködve és kikacagva az apró embert.

– Nem úgy volt a! – kiáltja Vas Laci. – Mert abba az én életem volt!

– Miféle életed? – mondja a bíró, mert akkor igen elkezdett már csodálkozni.

A szolgáló leány pedig éppen ott állt a bíró megett s kezdett mind sápatabb lenni. Súgja is oda a bírónak, hogy:

– Hagyja, bíró uram, nem bánom azt a kendőt. Elveszítettem, mikor az erdőn jártam. Régen vót már a’. Hagyja, nem kell nekem az má, másikat adott.

De a bíró már nem hagyja, Vas Laci pedig mondja neki:

– Az én drága édesanyám tisztességbe találta a kendőt s benne egy apró gyermeket, melyiket felnevelte. Én vagyok az, akit fára kötöttek az erdőbe. Akié ez a kendő mostan, az az édesanyám. Maga pedig a szülőanyám – s reá nézett a szolgálóra. – S hogy ki lehet a szülőapám, nem tudom én azt, s tán maga sem tudja. Valami olyanféle vót, egy szégyentelen, mert a leányt szégyenbe hagyta – mondta s a bíró szeme közé nézett jó erősen.

Azzal a szolgáló leány, ki még mindég leány volt, s nem asszony, megragadta a szegény öregasszony válláról a kendőt s lekapta.

– Az én fiam vagy! – rikantotta akkor a szolgáló.

Az öregasszony pedig csak állott, nem nyúlt a kendő után, csak az apró fiát nézte mind, aki ott állott az édesanyja és az édesapja között.

Akkor a pap kérdi a bírótól:

– Na bíró uram, kié a gyermek? Aki szülte vagy aki felnevelte? Mit mond a törvény?

De a törvény nem mondott semmit, mert egészen megkukult. A bíró mind csak nézett, hol egyiket, hol másikat, hol az apró legényt, s nem szólott.

Vas Laci akkor fogta magát, odalépett a szülőanyja elé, s mondott:

– Köszönöm magának, hogy életet adott – s ezzel meghajtotta magát előtte. – Adja vissza azt a kendőt, mert az a kendő engemet illet.

Azzal elvette a kendőt, elfordult, s kézen fogta szüléit és indulni készült. A bíró, a szolgálóleány, a pap és a falu népe csak állt egész megnémulva. Az apró legény a két szülével pedig gyalog ment haza, mert megszokták, hogy mindég gyalogosan járnak, nem szekéren, mint az urak. Vasárnap volt, Vas Laci nem dógozott vasárnap, mert ezt a napot az Úr is a pihenésre szánta. Hanem befalt három libát ebédre, megivott hét korsó vizet rá, s utána egy csupor jó erős feketekávét. Aztán szülével kiült az erős kőház tornácára, hogy megszámolják a felhőket. A szülék pedig mesélni kezdtek, mert Vas Laci hiába volt erős és okos, de a mesét úgy szerette, mint a szilvaízet. Meséltek neki egy gyermekről, egy lelt gyermekről, akit az erdőn találtak, mert az Úr odakészítette őket egymásnak.

Fotók: Szarka Zoltán

4 responses »

  1. Visszajelzés: „A megsemmisítés semmiben sem különbözik a könyvégetéstől” - Megszólalt Tompa Andrea, a szélsőjobb által ledarált mesekönyv egyik szerzője

  2. Visszajelzés: Különbségek a felfogásban – Frízföld és Hollandia blog

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.