„Érzelmi éhségből faltam”

Sok örökbefogadott gyereknél okoz problémát az ételhez való viszony. Ma egy felnőtt örökbefogadott nő, Erika mesél nekünk kifejezetten az evési gondjairól, saját érzelmi űrjei tükrében. Nehéz, de kincset érő interjú. Természetesen nemcsak az örökbefogadottak küzdenek étkezési zavarokkal, de az örökbefogadó szülőknek hasznos felkészülniük, hogy az érzelmi hiányok túlevésben is megmutatkozhatnak az érkező gyermeknél. Erika teljes története itt hallgatható meg.

Mennyit tudsz az örökbefogadásod előtti időszakról?

Az örökbeadatásom sommázott történetét én az első pillanattól hallottam az örökbefogadó anyukámtól. Soha egy pillanatig nem titkolták, hogy örökbefogadott vagyok. A vér szerinti anyámról azt a képet festette, hogy ő meg akart ölni engem, úgy, hogy hathetes koromban, télen kint hagyott a babakocsiban egy szál pelenkában. Mivel nagyon szenzoros gyerek voltam, éreztem, hogy valami nem oké a történettel. Felnőttkoromban állt össze a kép. Hathetes koromban május eleje volt. Nemrég derült ki, hogy nyolchónapos voltam, a vér szerinti anyám dolgozott, és az ő mostohaanyja vigyázott rám, amikor a babakocsiban maradtam. A pontatlanság mellett a másik gond az örökbefogadó anyám szándéka volt: hogy én féljek a vér szerinti anyámtól, és legyek hálás az örökbefogadásomért.

Nem tudom megmondani, hogy az örökbefogadó anyám szorongása, a halálfélelem, a veszteségtől való rettegés vagy a saját szégyenérzettel kevert haragom okozta a nagyobb stresszt nekem, de ez a stressz egy életen át elkísért.

Elszenvedtél tényleges nélkülözést kiskorodban, vagy csak lelkit?

Nélkülözést biztosan nem. Van egy fényképem, közvetlenül az örökbeadatásom előtt készülhetett, azon igen pufók gyerek vagyok. Traumatizált elszakadást, érzelmi veszteséget biztosan megéltem, többet is. Az egyik ilyen lehetett a magzatként megélt gyász az apám öngyilkosságakor. Ekkor sérülhetett a szülőanyámmal való kötődés is. Valószínűleg nem, vagy csak nagyon rövid ideig szoptatott, pár hónaposan bölcsődébe kerültem. (1969-ben csak három hónap szülési szabadság járt.)

Nyolchónaposan a babakocsiban hagyás következményeként tüdőgyulladással kórházba kerültem, azonnali életmentő beavatkozást hajtottak végre rajtam, és soha többet nem kerültem haza. A kórházban egy ideig infúzióval tápláltak. Utána a szigorú kórházi protokoll szerint négy óránként cumisüvegből kaptam folyékony tejbedarát. Akkoriban a gyermekek éhségérzetét nem vették figyelembe. Az emberi érintkezések kizárólag az ápoláshoz és az etetéshez kötődtek. Talán akkor alakulhatott, ki, hogy akkor is eszem, ha nem vagyok éhes. A kórházból hazavitt egy házaspár, akik pár hét után elálltak az örökbefogadástól. Újabb pár hónap kórház után vittek haza az örökbefogadó szüleim.

Milyen evő voltál piciként az új családban?

Az elmondások szerint az örökbefogadó anyámmal való találkozás szerelem volt első látásra. Mikor előszőr látott, 17 hónapos voltam, ültem egy ágyban és előre-hátra ringattam magam, közben egy pelenka csücskét szopogattam, rágcsáltam, így nyugtattam magam.

A hazaérkezésem után a cumisüveg egy pillanat alatt eltűnt az életemből, mert a kórházban azt a tanácsot kapta, hogy tanítson meg rágni. Otthon sem a kanalat, sem a szilárd ételt nem fogadtam el, fújtam, köptem, öklendeztem. A családtagok nevetve mesélték ezt. De az anyám évek múlva is személyes sértésként élte meg, hogy elutasítottam őt. Ez az éles váltás, a jónéhány traumatizáló etetési epizód okozhatott veszteségélményt, ami később túlevéshez vezethetett. Mindehhez jött még hozzá a gyermeki lelkiismeret-furdalás, mert elutasítottam őt.

Milyen volt az evéshez való viszonyod gyerekként, kamaszként?

Az elmondások szerint nagyon gyorsan megtanultam önállóan enni. Onnantól anyám nagyon büszke volt magára és az én étkezésemre. A kimaradt etetési intimitást és kötődést én azzal próbáltam pótolni, hogy minden altatáskor szopizós pózba helyezkedtem anyám ölébe, és rágcsáltam a pelenka sarkát. Egyik pillanatról a másikra ennek is vége szakadt a „te már nagylány vagy, ilyet csak a kisbabák csinálnak” mondattal. Az értetlenségre, a szeretet utáni sóvárgásra még a mai napig emlékszem.

Később a vacsora utáni közös családi nassolások pótolták ezt az élményt. Ezt a szokást hoztam tovább a saját családomba, és még most is megvan. Ennek akkor még csak „de jó húsban van ez a gyerek” visszhangjai voltak. Ezzel párhuzamosan rengeteg szokás és szabály kapcsolódott az evéshez. Ami a tányéron van, azt meg kell enni. Vendégségben nem illik visszautasítani az ételt. A nagynéni karamelltortájából minimum két szeletet kell enni, nehogy megsértődjön.

Nálam a túlevés, a falási rohamok mindig akkor jönnek, ha egyedül vagyok és magányosnak érzem magam, és emlékeim szerint ez mindig is így volt. Amíg napközis voltam, és reggeltől estig közösség vett körül, az ételhez való hozzájutás is keretek közé volt szorítva, ez kevéssé jelentkezett. De már ott is csúfoltak a duciságom miatt, pedig akkor még csak a normál testsúly felső határát súroltam.

Az igazi gond akkor kezdődött, mikor felsős lettem, az osztálytársaimmal nem nagyon tudtam kapcsolódni, perifériára szorultam, magányos voltam az osztályban. Iskola után egyedül voltam otthon. Rettegtem a magánytól, ettől a debilizáló szorongástól nem tudtam tanulni, megnyugtatásként ettem. Aztán rettegtem, hogy anyám hazaér, és balhé lesz, mert nincs kész a leckém, ettől, mielőtt hazaért, megint zabáltam, mintha előre benyugtatóztam volna magam. Aztán balhé is lett, ettől még magányosabbnak éreztem magam. Veszekedés, bőgés, kontrollált tanulás, aztán vacsora. Vacsoránál nem mertem megmondani, hogy én már tele vagyok, így aztán vacsoráztam. Este pedig jött az intimitást helyreállító közös nassolás a tévé előtt. Gyakorlatilag az evés kizárólag az érzelmi szükségleteimet elégítette ki, egy idő után már semmi köze nem volt a testi szükségleteimhez. Szerintem éveken át nem volt gyomoréhségem, érzelmi éhségem viszont állandóan.

Amikor a hormonális érésem berobbant, akkor tetőzött a feszültség a családban. Mindkét szülőm nagyon rosszul élte meg a nagylánnyá válásomat, így nem is készítettek fel rá. Ezzel is magamra maradtam. A hormonok és a fokozott stressz okozta zabálás hatására jócskán meghíztam, melleim lettek, így a duci gyerekformát egy duci asszonyos forma váltotta fel.

Nagyon nehéz ezeket hallgatni… Okozott az alakod más téren is gondokat? 

Az osztály bokszzsákja lettem, a rossz tanuló, rossz sportoló, kövér lány, aki lelenc, és a neve alapján is lehet csúfolni. Nem voltak olyan ruháim, mint a többieknek, mert „neked az nem áll jól” felkiáltással anyám a saját korosztályának szóló szabásmintákból varrt nekem.

Egész életemben súlyproblémákkal és testképzavarral küzdöttem. Akkor is kövérnek láttam magam, amikor 165 cm és 52 kg voltam, így nem éreztem a 30 kg különbséget akkor, sem amikor 82 kg-ra híztam. A felnőttkori átlagom az, hogy 10 kilóval vagyok több az ideálisnak ítélt tartomány felső határánál. A körte alkatom miatt mindig nagy volt a fenekem és vastag a combom a derekamhoz képest, ez még ducibbnak mutatott. Ráadásul akkoriban a keskeny csípőjű, sportos lányok voltak divatban. Nincs olyan élményem, hogy elégedett lennék a testemmel, vagy hogy más elégedett lenne vele. Ez a párkapcsolatban jelent gondot, mert hiába dicsér ma a férjem, meg sem hallom, vagy nem hiszem el neki.

Próbálkoztál fogyókúrákkal?

Gyerekkoromban az anyukám mindent megpróbált, mikor észrevette, hogy nagy a baj. Figyelmeztetés, beszélgetés, a lányos hiúságomra hatás, az ételek kiadagolása, kontrollálás, közös fogyókúrázás… Ez mind olyan stresszt okozott számomra, hogy csak rontott a helyzeten, a koplalás és zugevés váltakozásához vezetett. Volt pár nagy fogyásom, az egyik középiskolásként, amikor a szüleim elfogadták végre, hogy nem az ő általuk kijelölt utat választom, és viszonylag nyugi lett otthon.

Az elfogadó iskolai környezet, a tanulmányi sikerek sokat segítettek az önértékelésem helyreállításában. A középiskolában pszichológiai jellegű tantárgyak is voltak, amelyeket gyakorló pszichológusok tanítottak, ez nagyon sokat segített elindulni az önismeret útján. Ekkor 52-55kg voltam, de nem éreztem magam vékonynak.

Egy nagyon ambivalens kötődésű házasságban, a szülések után 70 kg alá nem nagyon ment a súlyom, és az érdeklődésem egyik fő csapásiránya a fogyókúra lett. Egy csomó módszert és „csodaszert” kipróbáltam, mindegyiktől fogytam, de amint jött egy stresszesebb időszak, jött a zabálás is. Márpedig stresszből volt bőven. A minőségre már nagyon régóta figyelek, de a fogyókúrásnak mondott ételekből is be lehet zabálni.

A következő nagy fogyás a válásom után történt, pszichológushoz kerültem egy teljesen más probléma miatt. Beszélgettünk (az örökbefogadottságom nem került szóba), kaptam valami könnyű gyógyszert és sokat sportoltam, hogy kicsatornázzam a stresszt és gyönyörűen lefogytam.

Aztán a gyermekeiket egyedül nevelő anyák problémái engem is megtaláltak, a magány ismét eluralkodott rajtam és ismét híztam. Jelenleg a második házasságomban élek, de a magány érzése még most is eluralkodik rajtam, ha egyedül vagyok itthon, vagy úgy érzem, hogy a férjem nem figyel rám, és sajnos most is gyakran túlevéssel reagálok.

Fordultál szakemberhez kifejezetten az étkezési problémával?

Kifejezetten az étkezési zavar és az örökbeadottság feldolgozása miatt csak egy éve járok terápiába. De évekkel ezelőtt a stressz miatt voltam kineziológusnál, különböző természetgyógyászoknál és sarlatánoknál is. Szerencsémre felnőtt fejjel diplomáztam, és a főiskolán négy éven keresztül különböző önismereti csoportokba kellett járni. Talán ennek köszönhető, hogy soha nem híztam el mértéktelenül. De a magány-kötődési zavar-gyerekkori traumák mátrixa és az étkezési zavar csak a terápia hatására javult.

Sajnos nekem az étel menekülés a valóság megélése elől. Hiába van férjem, szerető családom, ha épp pár órára egyedül vagyok, elkezd ketyegni bennem, hogy „egyedül vagyok, magányos vagyok, bizonytalan vagyok, rettegek a veszteségtől és ennek soha nem lesz vége.” A terápia tudatosabbá tesz az étkezés tekintetében, de az érzelmek gyakran felülírják. Iszonyatos tudatosság és jelenlét kell ahhoz, hogy a saját programomat felülbíráljam, és ne kezdjek el zabálni.

Segítő szakember is vagy. Szerinted a mai örökbefogadóknak hogyan kellene viszonyulniuk a viharos múlttal érkező gyermekeikhez?

Mindenekelőtt tudni kéne, hogy milyen viharokat élt át a gyermek! Mert egyáltalán nem mindegy, hogy milyen erősségű, mennyi ideig tartó és hányszor előforduló vihar volt, és milyen rombolást végzett. Így én az iratbetekintéskor nagyon sokat kérdeznék, jegyzetelnék, ami a gyermek életeseményeit illeti. Nagyon fontosnak tartanám az önismeretet, kötelezővé tennék valami ilyen jellegű hosszabb és folyamatos tréninget, ahol a szülők felmérhetik és felszínre hozhatják azokat az erőforrásokat, amelyeket majd mozgósítani tudnak, amikor szembesülnek a vihar okozta károkkal.

Nekem erre az a példám, hogy…

Képzelj el egy házat, ami álmaid háza, és minden vágyad, hogy a tiéd legyen, a színe, a teteje, a mérete pont olyan, amelyet megálmodtál. Évek óta várod, hogy megtaláld… És most ott van a szemed előtt! Beköltözöl-e úgy, hogy az ajtóban aláírod a szerződést, majd utólag szembesülsz azzal, hogy az előző lakó mekkora pusztítást végzett? Vagy alaposan körbejárod, érdeklődsz az előző lakóról? Mindent megfigyelsz és a ház állapotáról rájössz, hogy milyen látható és láthatatlan károkat szenvedett? Megkeresed-e a lakhatóvá tételhez szükséges erőforrásokat, türelmet, időt? Tartalékolsz-e a váratlanul előbukkanó hibák korrigálásához? Átgondolod, hogy neked mi szükséges a lakhatóvá tételhez? Elég, ha lakható és hiányosan, némi hibával is állati boldog vagy vele? Vagy csak akkor tudsz neki örülni, ha az utolsó csésze is a helyén van, és patika rend uralkodik? Már te vagy ennek a háznak a lakója és imádod, szereted, de ahhoz, hogy jól érezd magad benne, bizonyos hibákat korrigálni kell. Mekkorának ítéled meg a hibát, együtt tudsz vele élni, vagy számodra élhetetlenné válik a ház? Ismered a javításhoz szükséges kompetenciahatáraidat? Érzed, hogy mikor kell szakembert hívni? Mennyi időt adsz magatoknak? Tudsz örülni minden apró változásnak? Milyen mélységig akarod megjavítani, elég, ha élhető lesz a dolog, vagy az okot akarod megkeresni?

Mindezeket a kérdéseket érdemes feltenni és felkészülni annak a családnak, aki a viharkárokat rendezni szeretné, és azt is be kell kalkulálni, hogy az ő családjában is vannak viharok, amelyek lerombolhatják a gyenge alapokon álló házacskájukat, vagy újabb hibákat hozhatnak a felszínre, olyankor észre kell venni a károkat, és elölről kezdeni az építkezést, javítgatást.

Fordítsuk le kicsit konkrétabbra. Mit tehetnek a szülők, hogy az étel ne szeretetpótlék legyen?

Szakemberként erre azt tudom felelni: szerintem az az alap, hogy minden érzés jogos, amit a gyerek és a szülők éreznek. A különbség csak annyi, hogy szülő meg tudja fogalmazni, hogy ideges vagyok, szomorú vagyok, szeretetre, megértésre van szükségem, a gyermek a viselkedésével kommunikálja az érzéseit, sír, üt, eszik. Minden szélsőséges viselkedésnek érzelmi alapja van.

Az örökbefogadott gyermek mindig hiányból, veszteségből indul és egészen kicsi korában megtanulta, hogy magának kell enyhítenie a hiányból fakadó szorongását, és azt cselekvéssel teszi, például evéssel. Ha nem az evésre összpontosítunk, hanem arra, hogy mi váltja ki ezt a cselekvést, sokkal könnyebben tudjuk csillapítani a feszültséget. Először azt kellene megkeresni, hogy a gyermek miben szenved hiányt. Mi az ő szeretetnyelve? Mi az, amit az étellel pótol? Dicséret? Intimitás? Elfogadás? Az a tapasztalatom, hogy minden gyerek a maga nyelvén elmondja a szükségleteit, de ahhoz, hogy ezt dekódolni tudja a szülő, gyakran szakember segítségét kell kérni.

A túlevés egy függőség, és mint minden függőségnek, valamiféle érzelmi hiánypótló, feszültségcsillapító hatása van. A leszokás itt a legnehezebb, mert a cigit le lehet tenni, az alkoholt is, de az étkezést csak csökkenteni lehet.

Örökbefogadottként az én esetemben az egyik ok a sok közül ez volt: az én örökbefogadó családom egy nagyon összetartó sokgenerációs, gyakran a mi otthonunkban találkozó, egymás életében folyamatosan jelenlévő nagycsalád volt, ahol az elsődleges és legfontosabb szeretetnyelv az etetés és az egymás segítése volt. Az első időszakban a sok ember állandó jelenléte meggátolta az intimitás kialakulását és a legbelsőbb határok meghúzását. Én, a „jó étvágyú gyerek” hasonlítottam rájuk, ezért az elején könnyen kötődtem ebbe a mintázatba. Később kialakult egy ördögi kör, a nagy családi étkezéseken többen felfigyeltek az én túlevésemre, és aminek addig örültek és boldogsággal jutalmazták, arról közös erővel megpróbáltak leszoktatni. Segítve anyámat a gyereknevelésben, mindenki elkezdett figyelmeztetni, fegyelmezni, ami bennem újabb feszültséget generált, és fokozódott a túlevés, de már titokban. (Olyan ez, mintha az alkoholistát a kocsmában a többi alkesz akarná leszoktatni az ivásról.) Nekem nagyon hiányzott az értő-érző-elfogadó beszélgetés hármasban a szüleimmel. Több étkezés nélküli együttlét, közös játék és ezzel együtt egy másik szeretetnyelv kialakítása segíthetett volna a feszültség oldásában.

Szülőként pedig én nem az örökbefogadásra összpontosítanék, (rengeteg vér szerinti gyerek küzd étkezési zavarral), hanem a tünetre. Azzal segíteném a gyerekemet, hogy felülvizsgálnám a család szokásait, amelyek az ételhez, étkezéshez kötődnek, és leépíteném, megváltoztatnám a túlevést generáló szokásainkat, nem az eteteéssel fejezném ki a szeretetemet. Sokat beszélgetnék a gyerekemmel az ő érzéseiről, és értő figyelemmel, elfogadással hallgatnék meg mindent, amit mond. Érzékenyíteném magam a gyerekem problémájára, és tájékozódnék a magam érdekében. Számtalan pszichológiai könyvben megjelenik az étkezési zavar tünetként, de semmiképpen nem állnék neki házi terápiának. Kiválasztanék egy olyan szakembert, aki a túlevést, mint tünetet kezeli és meglátja mögötte a problémát, és őrá hallgatnék.

A képek nem Erikát ábrázolják.

Ti tapasztaltatok étkezési gondokat a gyereketeknél?

3 gondolat “„Érzelmi éhségből faltam”” bejegyzéshez

  1. Sziszmancs 2022. január 10. / 09:54

    Köszönöm ezt az interjút! Nagyon tanulságos, hasznos, értékes, és szeretném elismerésemet kifejezni Erikának ahogy eljutott oda, ahol most tart. Nehéz és szép belső munka lehetett. A legjobbakat kívánom a jövőre nézve!

    Kedvelés

  2. erenya 2022. január 12. / 22:12

    Koraszülött vagyok, egy hónapig inkubátorban voltam. A történet több epizódjában mintha magamról olvastam volna. Most nincs erőm bővebben kifejteni…
    Bulimiás voltam napi szinten hosszú évekig. A túlevés megmaradt.

    Kedvelés

  3. Lilibeth 2022. január 14. / 12:10

    Könnyezve olvastam ezt a nehéz életutat. Nem értem az örökbefogadó anya hozzáállását a gyermekéhez. Ezt manapság elképzelhetetlennek tartom, hogy az örökbefogadó ilyen hibákat ejtsen.
    Az riport második felét borzasztóan fontosnak tartom. Minden örökbefogadásra készülő szülőnek érdemes észben tartani ezeket a tanácsokat, különösen azoknak, akik nagyobb gyermekre várnak. Köztük magamat is beleértve, nagyon köszönöm ezt az interjút.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.