Itt tudtok a gyereknevelés azon kérdéseiről beszélgetni, amelyek nem az örökbefogadással kapcsolatosak. Ha találsz egy jó cikket, linkeld be. Itt tudunk beszélgetni arról, hogy hogy szoktatod a szobatisztaságra, mikor kell egyedül elpakolnia egy gyereknek, vagy mit csinálj, ha nem szeret iskolába járni.

100 responses »

  1. Elsőnek rögtön egy érdekes cikk:
    http://www.csaladinet.hu/m/hirek/eletmod/szulok_nagyszulok/22522/13_dolog_amit_a_mentalisan_eros_szulok_nem_tesznek_meg/

    “Egy lelkileg erős szülő nem véli úgy, hogy neki alanyi jogon tökéletes gyerek járt volna az univerzumtól, aki már úgy született, hogy mindent tud a felnőtté váláshoz. Ehelyett annak éli meg a szülői szerepet, ami: kemény, de hálás munka és egyben olyan kiváltság, ami nem mindenkinek adatik meg.”

    Kedvelés

  2. Sziasztok! Ezt a könyvet találtam neten: Adele Faber, Elaine Mazlish – Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje
    http://www.ujkorklub.hu/load/eletmoddal_kapcsolatos_konyvek/konyvek/adele_faber_elaine_mazlish_beszelj_ugy_hogy_erdekelje_hallgasd_ugy_hogy_elmeselje/22-1-0-5173#.V5GxyhJcWEl

    Mi még csak várakozunk, de ahogy beleolvastam, nagyon érdekes dolgokat írnak, párbeszéd és szituációs példákkal, biztos hasznos a gyakorlatban is. 🙂
    A linken a “Letöltés távoli szerverről” opció működik, le lehet ingyen tölteni.

    Kedvelés

  3. De jó 5let!
    .
    Én rögtön egy Berkeley-i egyetemi agykutató neuropszichológus könyvét javasolnám, amiben a POZITÍV TUDATÁLLAPOTOKKAL KAPCSOLATOS AGYKUTATÁSI eredményeit a nagyközönségnek foglalja össze olvasmányosan, érthetően. A könyvnek egyszerű, érthető a nyelvezete, a nagyközönség számára íródott, de teljesen tudományos alapon, (a hivatkozások, jegyzetek, szakirodalom 40 oldal a végén…). A benne javasolt (nem vallásos) gyakorlati technika (a megtanulása után): egyszerre kb. 15 másodpercet vesz igénybe, napi kb. 5ször.
    .
    RICK HANSON: SÍRJAK VAGY NEVESSEK (Ursus Libris kiadó, 3500 Ft)
    .
    Ez a könyv azt magyarázza el, egyszerre tudományosan és gyors, könnyű, egyszerű, megcsinálható, 15 másodperces praktikus gyakorlatokkal, hogy hogyan működik az agyunk: elsősorban tekintettel az EMLÉKEZETRE, + és ezek alapján hogy hogyan írható részben felül a rossz élmény, a stressz és a trauma érzelmi sokkja (amiket nem kitörni kell, hanem kezelhetővé szelídíteni), és így a tudatállapotunkra hogyan hathatunk saját akarattal, könnyen, gyorsan: hogy a pozitív tudatállapotainkban töltsük el életidőnk nagyobb részét.
    .
    A könyv felnőtteknek íródott, de segítségével nyilván könnyebb megérteni a gyerekeket is, és könnyebb segíteni nekik is. (A szerző leírja, hogy mely gyakorlat nem veszélyes lelkileg, és az egyetlen (kihagyható) rizikósabbnál pedig, hogy meddig lehet házilagosan agybuherálni és mely ponttól javasol szakembert arra már.)

    .

    ajánló cikk a könyvről:
    http://divany.hu/ego/2016/05/23/az_a_baj_velunk_hogy_tepozarkent_tapadunk_a_negativ_gondolatokhoz/

    Kedvelés

    • idézet a cikkből, könyvből:

      “Egyrészt hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a jó dolgokat, mert azzal vagyunk elfoglalva, hogy problémákat oldjunk meg, vagy olyasmi után kutassunk, ami aggodalomra adhat okot. Másrészt, amikor mégis felismerünk egy pozitív eseményt, csak ritkán lesz belőle tartós pozitív élmény. Mindezt pedig az őseinknek köszönhetjük, akiknek a túlélését szolgálta az az attitűd, hogy állandóan a fenyegető forrásokat fürkészték:

      „A vadon első számú szabálya a következő: legyen ma ebéded – ne belőled legyen ebéd. Több százmillió éven át mindez élet és halál kérdése volt, ezért elődeink különös figyelmet fordítottak a veszélyt jelentő csapásokra, erőteljesen reagáltak rájuk, jól az emlékezetükbe vésték őket, és az idők során egyre nagyobb érzékenység alakult ki bennük azokkal szemben” – írja Hanson. Ennek következtében fejlődött ki az agyban a beépített negatív irányú elfogultság. Annak ellenére, hogy ez az elfogultság a jelenlegitől jócskán eltérő, kíméletlen körülmények között alakult ki, a mai napig működik bennünk, miközben a zsúfolt forgalomban autózunk, (…) vagy randizni megyünk. Agyunk villámgyorsan képes negatív irányba kapcsolni a túlélésünk érdekében, a félelemnek pedig rendkívüli ereje van. (…) A negatív dolgok iránti fogékonyság tehát a 21. század embere számára sok szenvedést okoz, hiszen emiatt nagyon nehezen tanulunk a pozitív tapasztalatokból (gyakran észre sem vesszük a jót, csak elmegyünk mellette), amelyek így soha nem is tudnak az agyi struktúrába épített belső erősségekké válni.”

      Kedvelés

      • Végülis persze muszáj is problémamegoldani…
        Ami nekem nagyon tetszett a könyvben az az, hogy arra tanít meg, hogy amikor megjelenik a probléma, akkor az ember persze rázoomol, de azután csettintésre ki lehet jönni ebből a feszkós, sokszor nem kellemes hangulatból átlagos probléma esetén. Tanítja kapcsolgatni a saját agyunkat.

        Komolyabb stressznél, vagy trauma emlékénél pedig segít tudatosan sk felüliratni a régi rossz érzelmet (úgy hogy csak megszelídíti az érzést, és nem kitörli), hogy az ne legyen lehengerlő, ne hasson a múlt erősen a jelenben is. Ezt a részt (is) örökbefogadott gyerekeknél is nagyon hasznosnak érzem.

        A kulcsgondolat az az, amúgy, hogy kb 15 másodpercig kell egy élményt (érzést, érzelmet és gondolatot együtt) tartani az agyban ahhoz, hogy ne csak a rövidtávú memóriában tárolódjon, rövid időre (ahonnan gyorsan törli is majd az agy, még aznap). A problémáknál ugye nem gond a min 15 másodperc, mert ennél több időt szánunk rá biztosan: tehát rögződik is. A jók meg sokszor nem, ha nem tartja ott tudatosan az ember élményszinten erre a 15 másodpercre. Ez a negatív agyi beállítódás, hogy a negatív könnyen jól rögzül, a pozitív meg kevésbé vagy nem.

        Mivel a vadonhoz képest a modern élet sokkal sűrűbb történésű: könnyen túlstresszelődünk azzal, hogy a kisebb stresszekre is a nagyobb ősi, agyunkba kalibrált reakciót adjuk, ösztönösen. Ezzel az a gond, hogy ha a negatívban benne maradunk hosszan, és-vagy a pozitívval nem ellensúlyozzuk, akkor a stresszhormonjaink túlpörögnek, az örömhormonjaink meg alul, és többször nem lesz (nagyon) kellemes a közérzetünk, fáradékonyabbak leszünk…stb, meg a stresszhormonok nyirbálják az egészséget is (immunrendszert pl). Persze ezt a könyv sokkal jobban és pontosabban elmagyarázza ennél…

        Kedvelés

        • ez is érdekes még, az emlékezéshez (és a tanuláshoz is!!!) :
          http://444.hu/2016/07/17/az-emlekeink-valojaban-nincsenek-sehol

          “Az emlékezetkutatás egy másik fontos témája, hogy miből lesz egyáltalán emlék. (…) Zacks a szegmentáció fogalmával dolgozik: amikor eseményeket nézünk a világban, idegrendszerünk automatikusan felosztja azt. A felosztás egyik fő szervezőelve a szereplőknek tulajdonított célokban rejlik. (…) egyszerű példát hoz: képzeljük el, hogy valaki sátrat állít fel, mi meg figyeljük közben. Amíg a cölöpökkel bajlódik, tevékenysége hiába áll több különféle mozdulatsorból, agyunk számára egyetlen eseménysor marad. Ha viszont hirtelen elmegy vízért, akkor új cél jelenik meg és új szegmens indul. A világ tapasztalása közben agyunk folyamatosan előrejelzéseket állít elő a háttérben. És minden alkalommal, amikor eltérést tapasztal a kész sémarendszerhez képest, új modellt kell létrehozni. Ezt a modellt aztán tároljuk, így születik egy új emlék lehetősége. (…) A kiugró, érdekes, traumatikus és váratlan dolgokat (…) megjegyezzük…”

          Kedvelés

  4. Ú, de örülök ennek a lehetőségnek! Köszi, Zsuzsa!
    Az elmúlt hónapokban számtalanszor jutott eszembe, hogy megkérlek, nyiss egy ilyen fórumot. Mi a védőnőt ritkán látjuk (ami a vele eltöltött idő és annak hasznossága között fennálló aránytalanság miatt nem is baj), a környezetem, az internet, mindenki mindenről mást mond, egy idegen társaságban pedig nem szívesen tenném fel a kérdéseimet. Itt “magunk” vagyunk. Vélemény-, tapasztalatcserére, megerősítésre, megcáfolásra nekem pedig irdatlan igényem van.
    Úgyhogy én bele is kezdek:
    mosható pelusosoktól kérdezném, hogy van-e olyan tapasztalatotok, hogy a kisbabátok mindennel megvárja a nagykönyvi mozgásfejlődés szinte végső határidejét? Én eleinte mindent arra kentem, hogy nagyobb a csomag, azért indul be a forgás, kúszás stb. később. Nálatok hogy volt? Illetve mindenkitől: segítettétek a mozgásfejlődést valahogy (eszközök, erőltetés stb.)
    hozzátáplálás: büfiztetitek a babát szilárd kaja után, vagy majd kijön?
    ki meddig sterilezte a cumisüvegeket?
    fitymahúzogatás pro-kontra?
    meddig altattatok úgy, hogy mellette maradtatok, míg elalszik?
    mikor, hogyan kezdtétek a biliztetést?
    mit játsszot(tat)ok kilenc hónapossal?
    köszönöm az eddigi linkeket is!

    Kedvelés

    • Sziasztok!
      Örülök a topicnak, mert tanácsra, tapasztalatcserére mindig szükség van.
      Amire tudok reagálni, teljesség igénye nélkül:
      – kisfiunk 7,5 hónaposan érkezett hozzánk, talán egyszer használtam a mikrós sterilizálót,
      – figymahúzogatás, gyerekorvosunk kétszer felrántotta, mire én csak pislogtam, egyiknél sem jelezte, hogy mire készül… szűk volt, de apai bíztatásra szépen fel tudja húzni, az egyik oldalon kb fél centin van letapadás, igyekszik húzogatni magának és javulgat, bízom benne, hogy megússzuk a műtétet.
      – altatás, amikor “rendes” ágya lett, kezdődött a melléfekvés, most közel négy évesen mondtam, hogy elég, mese, puszi ölelés és kislámpánál, nyitott ajtónál alvás van. Kb 1 hónap után már nincs sírás, anya gyere még szomjas vagyok, még azt akarom mondani…

      Kedvelés

      • Szia Gyöngyi,
        köszi a válaszokat. És ez a gyerekorvosi akció mikor volt?
        Sejtettem, hogy a sterilizálón nem sok múlik. Egyik családban már egy éves is elmúlt a kicsi, még mindig sterileznek, másik helyen sosem csinálták, ott két éves a kislány, aztán mindkét gyerek elég gyakran szottyos 😀 Szóval nem ezen múlik, asszem. Mondjuk én eddig használtam, de most, hogy betölti a kilenc hónapot a csepp, szerintem elhagyjuk…

        Kedvelés

        • A feltett kérdéseid közül reagálnék néhányra (mosható pelenkát mi nem használtunk)
          Fitymahúzogatáshoz…Most ugyan az a trend, hogy majd magától, és várjunk, de a környezetünkben, akik vártak, azok szenvedtek később vele, akik az elején nagyon jó orvoshoz elvitték, és az ő segítségével (nagyon óvatosan, nem felrántva, hogy sebes legyen, mert szűk lesz a sapka a kobakra), azoknál nincs probléma. Vannak szerencsések, akiknél minden ráhatás nélkül működik persze, így az előbb és a később örök nagy kérdés lesz, és elbizonytalanítja az ember lányát. Én végül korán (4 hónapos volt) elvittem urológushoz vagy ki volt, mert az biztos, doktornő volt, Tatabányáig utaztam vele, őróla tudtam, hogy biztosan jól csinálja, azóta szépen működik, minden nap húzogattuk, amikor nagyobbacska lett, megtanítottuk neki. Ha lenne fiam, most is korán elvinném. Miért: Egy kicsi emberke ugyan sír, amikor az orvos óvatosan fellazítja a letapadt fitymát, (de tényleg ne háziorvoshoz, mert ők gyakorlatilag felrántják!, nincs eszközük hozzá), de gyorsan el is felejtik. Míg ha ugyanezt a fájdalmat egy nagyobb gyerekkel kell átélni, 2-3-4 éves, annak már komoly trauma lesz.
          De az biztos, ahány ember, annyi vélemény.
          Mozgásfejlődéshez. Eszközzel nem segítettük, (max. ha valami probléma van mögötte, amit szakember tud megmondani, akkor rendszeres torna TSMT és társai) csak amennyire egy esetleges lustaságot kell kimozdítani: semmilyen játékot nem tettem a közelébe, mindig egy kicsit messzebb, hogy meg kelljen dolgozni érte. Szerintem típus kérdése, hogy miért az utolsó percig vár egy gyerek.. nálunk az egyik gyerek ilyen típus volt, a mai napig ilyen maximalista, mindent csak tökéletesen szeret megcsinálni, meg sem kísérli előbb, a másik kísérletező típus, ő nem fél most sem a kudarctól, nem kerüli azt, kigondol valamit, megcsinálja, aztán lesz ami lesz, a mozgásfejlődésben is ilyen volt, minden gyorsan csinált, nem volt tökéletes, igazított rajta, csiszolta, sokszor elesett, de újra megpróbálta. Szerintem nem kell azon aggódni, hogy másnak már csinálja, az enyém még nem, de ha valakit aggaszt a késői mozgásfejlődés, érdemes megmutatni terapeutának, aki kizárja az esetleges szervi, idegrendszeri stb problémát, ettől anyuka is megnyugszik.
          Sterilizálás: fél évig, utána már csak alapos mosás.
          Altatás: itt is kijelenthető, minden gyerek más, így ezt is te fogod érezni, hogy mire van szüksége a kicsikédnek. Nem kell foglalkozni azzal, hogy más mit mond, a lényeg, hogy nektek mi a jó. Én szerettem volna altatni őket, de az én gyerekeim valahogy soha nem igényelték, hogy melléjük bújjak, csak időszakosan, mint ahogy az evés is, hol jobban és többet esznek, hol nem, az altatásnál is így volt, hol hetekig érezhető volt, hogy szeretnék, ha mellettük vagyok, hol eltoltak.
          Bili: a legnagyobbnál egy olyan nyáron kezdtem el, ami közeledett a 3. életévhez. Addig nem foglalkoztam a kérdéssel, nem emlegettük a bilizést. Ilyenkor sokat vagyunk kint, soha nem bilivel szaladgáltam utána, ha pisilt, megállapítottuk, anya is szokott, WC-be, gyerekek bilibe. Aztán egyszer csak elkezdte jelezni. A középsőnél nagyon gyorsan jött, kislány, nem szerette, ha bármi nedves rajta, rögtön letépte a pelenkát is, ha bepisilt, zavarta, látta, hogy a tesó mit csinál. Nappalra már szobatiszta volt másfél éves korától, éjszakára neki is meg kellett érnie, mint azoknak, akik később kezdik el a nappali szobatisztaságot, éjszakára ő is 3 éves korára lett szobatiszta. A kicsivel előtte állunk még, nem tudom, milyen lesz.
          9 hós játékok: én szerettem mondókázni, énekelni, höcögtetők, hintázások, és társai, bújócskázás akár pelenkázás közben egy textilpelenkával, tornyot építettem, amit nagy élvezettel szedtek szét, majd adogatták a darabokat vissza, hogy újra építsünk, képes könyvet nézegettünk, amiről meséltem nekik, hangokat utánoztam (ez volt az egyik legjobb időtöltést), utánzós játék, nagyon szerették, ha én olyan hangot, mozdulatot tettem, amit ők… Nálunk nem volt menő a kész játék valahogy, kavicsot pakolgatni, homokban, fűben, vízben csúszni, mászni, zörgő palack, pakolni egyik helyről egy másikba csipeszt, kockát, labdázni, edényekkel szórakozni, fél éves koruktól már szívesen lapozgattak könyveket, a képekről meséltem nekik…Ilyenkor kezdtük el tanulgatni, hogy köszönjön, hol a szeme, orra, füle, okos feje, stb, ez is játék volt, és orrvérzésig ismételgettem a szavakat… Én többször hagytam magukra, miközben látható és hallható távolságban voltam tőlük, ilyenkor ők maguk foglalták el magukat (kicsi koruktól fogva), én hiszek abban, amit mostanában több cikkben is olvasni, hogy nem kell a gyereket minden percében elfoglalni, szórakoztatni, a későbbi elmélyült játék, kreativitás ezekből a magára hagyott időszakokból alakul ki, táplálkozik. Most ennyi jut eszembe, bár emlékeim szerint az egyik legnehezebb korszak, mert ha kikerültem a látóterükből, akkor sokszor sírtak, elégedetlenkedtek, a fogzás kellős közepe… így meg kellett szerveznem azt a helyet, hogy lássanak, de közben azért én is végezhessem a dolgom, mert már nagyon akartak megcsinálni valamit, de nem állt még teljesen készen rá a lábuk, kezük…

          Kedvelés

          • Jaj, ezt meg csak most láttam, mandó. Köszönöm a sok hasznos infot, tanácsot.
            Hát, evvel a fityma témával nem tudom, mi legyen. Asszem, marad a gyerekorvosra bízom, hogy nézze meg, ne rángassa, de mondja meg, ha szükséges beavatkozni, mert akkor én is inkább szakihoz vinném.
            Nálunk is menő minden, ami nincs játéknak álcázva.
            Nehéz időszak, igen, ami rossz benne, hogy szavajárásom lett a: nem, nem szabad, a többit (szeparációs szorongás, fogzás, éjszakai ébredés, bírdkinagyjábólfélnégyzetméterenmígpelenkátcserélek, holagyerekegypercemégitthagytam könnyebben veszem).

            Kedvelés

          • Ja, igen, könyv nálunk is, mindkettőnél, szerencsére; az nagyon ment “mindig is”.
            Viszont az egyedülhagyás megint olyan szerintem, hogy a nagyobbik 4,5 évesen kezd néha ellenni magában kicsit (mondjuk perceket), ha nagyon muszáj és kellően megindoklom, akkor akár két órát is simán, okosan, de akkor azért mesét akar nézni persze (nyilván mondjuk nem a lakásban van egyedül, csak a nappaliban, míg én pl. szoptatom-altatom a kicsit), ez nagy dolog tőle, mert bármikor máskor alig lehet kivakarni a felnőttek s***ből, mindenről tudnia kell, mindenben részt kell vennie, mindenbe be kell segítenie – a kicsi is szeret láb alatt lenni, de ő viszont kezdetektől képes jó fél órát úgy elmolyolni, hogy azt sem tudjuk, hogy gyerek van. (Azaz csak képes volt, manapság ő továbbra is ellenne, csak én nem tudom hagyni, mert kész önveszély, egy pillanat alatt az ablakpárkányon van, amit akkor sem szeretek, ha pont ezért csak bukóra van nyitva az ablak; nála nem működnek úgy a szabályok, mint a nagynál ennyi idősen, pedig én pont olyan eltökélt vagyok, mint akkor. A kicsi meg pont olyan eltökélt, mint én.)

            Kedvelés

        • Én hiszek benne amúgy, hogy az enyém azért nem volt beteg 10 napot sem az oviban több mint egy év alatt, mert hagyom megenni az előírt éves egy kiló koszt. 😀 (meg mert “jó anyag”, vasból van kb.)

          Kedvelés

    • Szia!
      Mosható: nálunk nem változtatott a mozgásfejlődésen, a kicsivel kezdettől azt használtam. De nyugodj meg, az átlag azért van, hogy legyen, aki korán kezdi és legyen, aki későn. Ha meg akarod magad nyugtatni, vidd el egy dévényeshez, én mindkettőnél megtettem és megnyugtattak.
      Alvás: :))) 6 éve volt a lányom amikor a sarkamra álltam. Addig kellettünk neki egyértelműen (sokszor még most is, pedig már 8).

      Kedvelés

    • szia – a mi tapasztalataink:
      mosható pelus – nem volt összefüggés a mozgásfejlődéssel, viszont 1,5 évesen jelzett, ha volt benne valami
      bilizés – 1,5 évesen kezdődött – összefüggésben a pelusos jelzéseivel, evés előtt, után, alvás előtt, ébredés után ráültetéssel (bölcsiben csak eldoható pelus lehetett, vissza is estünk)
      sterilizálás – nem sterilizáltam
      büfiztetés – 10 hónaposan vettünk etetőszéket, akkortól már evés végén jött a büfi
      fitymahúogatás – gyerekorvos és védőnő is azon az állásponton volt, hogy nem kell, így nem csináltuk
      játék – néztem a linket, amit Kata csatolt – nekem is tetszik. Nálunk a dobozok, flakonok, mindenféle konyhai dolog (fakanál, tál, kézihabverő, fűszerek), újságok, könyvek, vonalzók, gyűszű, gitár, víz stb. Szóval a játékok háttébeszorultak, és minden más játékká vált, amit nálunk látott, amit csináltunk, és amit a földön talált. 🙂

      Kedvelés

    • Altatás: minél hamarabb megszokja, hogy egyedül alszik el, annál stabilabban fogja ezt később is csinálni. Vannak szülők, akik még az 5-6 éves gyerek mellett is ott ülnek egy órát… Döntsd el, szeretnéd-e ezt. Illetve, ha úgy alszik el, hogy ott vagy, ha éjjel felébred, akkor is ezt fogja hiányolni.

      Kedvelés

    • Mi nem mosipelusozunk, a mozgást nem fejlesztettem semmivel a csajoknál, csak hagytam őket fejlődni (benne voltak a normálban amúgy); a hordozás mozgásfejlesztésnek számít-e? (legtöbbet szerintem attól fejlődtek, mindkettő nagyon stabil lett, pláne hozzám képest… 🙂 )
      Büfiztetés addig volt, míg magától nem tudta magát függőlegesben tartani, ha akarta, onnantól úgy oldotta meg, ahogy neki jólesett.
      Sterilezés addig volt, amíg cumisüveg, csak eleinte naponta, aztán meg ha kezdett mattulni a mosogatógépben, akkor bedobtam a mikrós sterilezőbe egy kis citromsavval vagy ecettel a vízbe, és az lekapta a kezdődő vízkövet. Sterilezési céllal onnatól nem nagyon aktívkodtam, mikortól maga nyalta a padlót.
      Fityma (nem első kézből, lányaim vannak, de most kerestem meg épp öcsémék kisfiához a szerintem megfelelő “használati utasítást”, nekem ez a leghitelesebb az általam átnyalt források közül – orvos vagyok ugyan, de nem szakirányú): http://www.szuloklapja.hu/betegsegek/3218/fitymaszukulet-babaknal-es-kisfiuknal-mit-szabad-es-mit-tilos-tenni-vele.html
      Mi a négy és fél évest is még altatjuk (mese után mellébújunk, míg elalszik), ő így érzi magát biztonságban, éjjel ébredésnél átjön hozzánk, nekünk ez így megfelel. A kicsit még szoptatással altatom este, meg éjjel is többször, nem alszik jól velünk, úgyhogy a saját szobájában van, és amikor nem éhes, ő pl simán visszaalszik egyedül. A nagy soha az életben, egyszer sem. Szóval ez szerintem alkati dolog is, viszont én gyerekként nagyon féltem elaludni, mégis egyedül kellett ovis koromtól, és utáltam. Olyan rövid ideig akar velünk aludni a gyerek (néhány év, elenyésző a szülő-gyerek kapcsolatból), én hagyom, mert nekem belefér. Ezt mindenkinek magának kell tudni. Az, hogy a mi ágyunkban aludjon el este, az mondjuk nem férne bele nekem sem, az, hogy hajnal 2-kor áttrappol úgy, hogy fel sem ébreszt, az belefér.
      Biliztetni akkor kezdtem, mikor ő bilizni kezdett; egyszercsak jött azzal, hogy ő nem akar pelust, csak bugyit, mint a felnőtteknek van; elsőre még a bugyipelus meg az éjjeli pelenka megbeszélhető volt vele, aztán már az sem; mondtam, hogy oké, akkor bili/wc, megegyeztünk, és gyakorlatilag 2,5 évesen már stabilan ágytiszta volt. Szobatiszta meg már 2 előtt, mert úgy mentem vissza dolgozni 21 hós korában. Lehetnék rá büszke, de ebben semmi érdemem nincs, hagytam, hogy csinálja. A kicsi még csak egy éves, de pont így lesz vele is – megvárom, míg szeretné. Remélem, nem csillagászati távolságban lesz. Néha már kíváncsi rá, mi is ez a wc-dolog. (Nálunk nem mászkálunk be egymáshoz amúgy, ez a tiltólistás kategória nálam; zömmel nincs sírni hagyás, de wc-re menni csak úgy tudok, ha a kölkök kívül maradnak).
      Játszani azt, amire épp igény volt a részükről; legnagyobb sláger a höcögtetők és a mindenféle csikizős játékok, a labda, a fakocka, a babák és az autók. A kicsit érdeklik a formabedobók, a nagynak az sosem kellett, neki már akkor a szerepjátékok voltak a minden, mikor gyakorlatilag még beszélni sem tudott rendesen. Ja, meg neki a bújócska, az elején még csak a fejét dugta el, mint a strucc 😀 . Ja, és azért valószínűleg az sem véletlen, hogy mindkettőnek első szavai közt volt a “hinta” és a “kukuccs”.

      Kedvelés

      • Szia vicq! Mikkamakkával szólva: Jó, hogy elvesztél, de csak attól, hogy megkerültél.
        Köszönöm a válaszaidat, és a linket is. Magam kurta eszétől én is így álltam a húzogatás témához, de most már Férjet is meg tudom nyugtatni, aki nagyon aggódik a szűkület miatt.
        Végiggondoltam a mosipelus-mozgásfejlődés összefüggését, és miután egyetlen mozgássor volt (asszem, pont az első hátról hasra), amit eldobhatóban hajtott végre, minden mást a moshatóban, bár mindennel megvárva tényleg a végső “határidőt”… pedig idegen helyen pár napos ottlétre eldobhatót szoktam használni, de ez semmiben nem aktiválta a fiúnkat, szóval az egymintás statisztikám szerint, nincs köze hozzá, egyszerűen tökéletesre törekszik, aminek végrehajtását jól át kell gondolni.
        Hordozni én is hordozom, ami jó a babának, öröm a mamának és vice versa.
        Altatást amiatt firtattam, mert bizonyíték van rá, hogy el tud aludni egyedül, és jól alszik. De én úgy altatom, hogy ha észreveszem, hogy elfáradt, ágyba teszem, cumit kap (ami amúgy csak altatásnál van, egyébként nem cumizik, szopizik), simogatom a hátát, énekelek neki, ő elszunnyad, elveszem a cumit, kicsit még ottfelejtem magam, 3÷15 perc az életemből… Szóval, hogy ez gáz? Hogy igazából a saját örömöm ez szerintem elsősorban, és nem feltétlenül az ő igénye. Evvel most elrontom?
        Könyveket Vencel is imádja. Elsősorban is megkóstolni. Innen üzenem az ilyen tevékenységi körű vállalkozásoknak, hogy a textil, avagy más nyál, fogacska álló mesekönyvnek biztos vevője lennék. (nem a pancsolókönyvekre gondolok, hanem, ami tényleg mese/vers, betűkkel, képekkel. Mert mondjuk kb. egy hónapos kora óta imádja a Gazdag Erzsi Mesebolt könyvét Kállai Nagy Krisztina rajzaival /Móra 2014/, de már nem elég hosszú a kezem, és így is televan fognyommal).

        Kedvelés

        • Az “Elrontom?” kérdésre.
          A gyereknevelésben annyi mindent lehet így is meg úgy is csinálni. Csináld úgy, amivel önazonos vagy.
          Egy gyerek nagyon rugalmas, ha később más a helyzet, mindig lehet változtatni.

          Kedvelés

        • Lázárerviiiin ❤

          Amúgy az enyéim sem hamarkodták el a mozgásfejlődést (meg késésben sem voltak), de mindkettő csak akkor lépett tovább, ha az előzőt nagyon kigyakorolta (én pl. állítólag nem ilyen gyerek voltam, fél évvel később tanultam meg járni, mint futni, mert nagyon kellett szedni a lábam, hogy orra ne bukjak…)

          Elrontod-e? Szerintem nem, mások szerint nem tudom, de ha elrontod, mi van? Lesz még pár 15 perc az életedből, mielőtt először beszól, hogy Aaaanyaaa, haggggyááámááá. Mondjuk amire szerintem viszont tényleg figyelni kell, hogy mi az a pont, mikor a “nekem jó” ütközik az ő érdekével. Szerintem még nem most.

          Kedvelés

        • Én arra jöttem rá, hogy nekem is fontos az elalvás fél-1 órája, mert az a mi intim időnk. Azért is fontos, mert nekünk kimaradt ugye a terhesség-szülés-babakor, mint a nagy összefonódás időszaka. Olyankor összebújunk, nevetgélünk, végigcsináljuk a rutint: orrfújás, vízivás, meseolvasás vagy diavetítés, alkudozás, sutyorgás, simogatás, elalvás. Végtelenül élvezem, annak ellenére, hogy legtöbbször a végébe én is belealszom, de nem zavar. Már lemondtam róla, hogy fektetés után bármi érdemlegeset csináljak este. Éjjel szinte soha nem ébred fel, vagy ha igen, akkor néhány megnyugtató szó után gyorsan visszaalszik magától. (4 éves)

          Kedvelés

        • Én is mesélek a gyereknek az ágya mellett, amíg el nem alszik. Gyakran egy órát is nyolctól kilencig. Halkan, kedvesen, simogatva őt. Énekelek neki, számolok suttogva. Meggyőződésem, hogy ez nagyon fontos. Fejleszti a szókincsét, a zenei érzékét, a számokkal való kapcsolatát, a gondolkodását, a memóriáját, erősíti a kettőnk összetartozását, megnyugtatja. És mikor már elszenderedett, halkan a fülébe duruzsolva beszélek neki arról, hogy mennyire fontos nekünk, mennyire szeretjük és még sok egyéb témáról. (Nem mintha éber állapotban nem mondanám neki, hogy mennyire szeretjük.) Látszik rajta, hogy kisimul, ahogy a béke elomlik a kis arcán. Ráadásul már egy csomó verset, dalt tud emiatt kívülről, és még csak 3,5 éves. Olyan választékosan beszél, ami nem megszokott ebben a korban: pl. Nézzük meg, esik-e az eső odakint! Verseket, mondókákat, meséket és dalocskákat gyárt. Két napja el tudta mesélni az egész napját, hogy mit csinált reggeltől estig. A minap azt mondta: miután körbemászott egy mászókán. Na tettem egy kört.

          A napirendet direkt alakítottuk is, hogy kilenc után legyen időnk főzni, meg megcsinálni a szükséges dolgokat.
          
          Mi külön szobában altatjuk, mert nekünk is pihennünk kell, és nem jól alszunk, ha a mi ágyunkban van. Ugyanakkor minden hajnalban bejön, bebújik hozzánk, és mint a kis polip nyújtogatja a kis kezeit álmában, és tapogat, hogy ott vagyunk-e.
          
          Nem gondolom, hogy ez elrontás lenne, mert a bölcsiben és az oviban simán elalszik egyedül. Egyszerűen érzi, hogy szeretik. Tudom, hogy több gyerek esetén ez már nem járható út, de nekünk egyelőre csak ő van, és érzelmi szinten igyekszünk elkényeztetni, amennyire csak lehet.
          

          Kedvelés

  5. Én is ajánlok könyvet. A mi “több szülős típusú gyerekünknél” Margot Sunderland – Okosan nevelni tudni kell c. könyve segített sokat. Megérteni a gyeremek agyi fejlődését, sok példával egyszerűen megmtatva mikor mire van szüksége.
    Most egy óvónő ismerősöm ajánlására a KÉK nevelést tanulmányozom https://kekneveles.net/2016/02/14/mellozzuk-a-kapcsolatrongalo-modszereket/

    Dac, akaratosság támában várok javaslatokat 4 évesre specializálva. 🙂
    köszi

    Kedvelés

  6. Nálunk a legnagyobb nehézséget a testvérek között csetepaté okozza. Ha valahova megyünk, mindig azt látom, vagy hallom, hogy a tesók hogy szeretik egymást. Nálunk viszont nagyon sok a konfliktus köztük, ha egyik ránéz a másikra, már az is baj… Ha valamelyik nincs otthon, akkor hol van, mikor jön, ha meg ott van, akkor meg az a baj… Egyik pillanatban észre sem vesszük, hogy otthon vannak, olyan szépen eljátszanak, a másik percben, meg megy a harc… Ilyenkor fogalmam sincs, hogy reagáljam le… 😦

    Kedvelés

    • Na, ez nálunk nagyon aktuális, sőt, inkább örökzöld téma. Nálunk ezügyben most válsághelyzet van 😦 Én váltogatom a fehér és fekete pedagógiát 🙂 Vagyis néha jutalmat ígérek, ha szót fogad, néha meg büntetést helyezek kilátásba, ha nem. Ehhez annyi megjegyzésem lenne, hogy csak olyat ígérjünk, amit be is tartunk, mert ha csak a levegőbe fenyegetőzünk (vagy ígérünk), azzal még többet ártunk. Szóval nálunk volt már kedvenc ruha ablakon kidobása, bicikli utcán hagyása, gyerek ruhástól fürdővízbe rakása (nem volt hajlandó levetkőzni)…. De sajnos ez se mindig működik (gyanúm szerint itt a nevelőszülők is ludasak lehetnek, valószínűleg nem voltak következetesek, mert a lányom sokszor nem veszi komolyan az ígéreteimet, annak ellenére, hogy kínosan ügyelek rá, hogy mindig betartsam őket), úgyhogy néha kénytelen vagyok ráhagyni, de szerencsére előbb-utóbb úgyis szembesül a következményekkel (pl. ha nem eszi meg az ebédet, éhes lesz, de nincs nasi). Bevallom, olykor ordítani is szoktam (van, aki nem? de most őszintén), illetve némi fizikai kényszert alkalmazni (lefogom) és magam is meglepődöm, amikor működik. De persze ha jókedvemben vagyok, akkor tudok kreatívabb is lenni, pl bábozok vagy egy baba hangján próbálom rávenni az adott tevékenység elvégzésére. De ebből azért nem akarok rendszert csinálni, mert ez valamilyen szempontból jutalmazás mindamellett, hogy baromi fárasztó.

      Kedvelés

      • Hasonló cipőben járok, én is ordítok néha, a kilátásba helyezett büntetések is hasonlítanak. (pl. elajándékozom a szép ruhákat, meg játékokat, ha….) Mivel egyedül nevelem a kislányomat, sokszor magamat is büntetem egyúttal, most pl. néhány napig nincs fagyizás, vagy nem megyünk rollerezni, pedig én is szívesen mennék. Nehéz ilyen helyzetben megoldást találni. A nevelőszülőknél én is azt láttam, hogy teljesen más mentalitású emberek, mint a mi családunk, másképpen reagálnak, nevelnek, büntetnek, jutalmaznak… ez nagyon nehezíti a helyzetet. A hatéves lányom három és fél évig nevelkedett náluk, hosszú és meghatározó időszak egy kicsi gyerek életében. Néha megsajnálom, sokszor bizonytalan vagyok, hogy mit tegyek adott helyzetben, vagy utólag agyalok rajta, vajon jól tettem-e, hogy…

        Kedvelés

    • A Dr.Prevics Erzsébet azt javasolta, hogy ha dacos, akkor indirekten érdemes rábírni az együttműködésre, azaz pl. akkor egyáltalán nem azt érdemes mondani, hogy most öltözzünk fel, hanem “csak” választást ajánlani fel, eleinte 2-ből (oviban 3-ból): hogy “a kék vagy a zöld pólódat akarod felvenni?” (variációk: először fésülködjünk vagy fogat mossunk? te húzod ki a dugót a kádból vagy én?) + mindent rá lehet hagyni, ami nem veszélyes / nem bajforrás: ha a gyerek nagyon nem ebédel, akkor szól, hogy az uzsonna jön legközelebb, akkor lehet majd enni (és farkaséhes gyerek vár akkor majd az uzsira…, a “krokodil könnyek” ilyenkor nem hatják meg…). ha 40 fokban a kedvenc pulcsit is fel akarja venni, felveheti, úgyis leveszi, 5 perc múlva, ha megsül, vagy lemehet a balettos tüllszoknyában a játszóra, tehet kis ketchupot a húslevesébe… A tesóméknál működött az, hogy pl. 2 féle fogkrémet vagy éppen sajtot tartottak (rosszul evő gyerek), és pl. vacsi előtt a gyerek válassza ki, hogy melyiket szeleteljék fel vacsihoz: elkészítéshez gyerek közreműködését kérték a gyerekbiztos feladatokban: pl. “csilingelsz a kiscsengővel, hogy lehet asztalhoz ülni?” gyerek összetrombitálta a családot, és eszébe sem jutott, hogy ő ne egyen, pláne a sajtból amire büszke volt, mert azt “ő készítette”.

      és ami veszélyes / komoly bajt okozhat ott jön a megingathatatlan szigor (pl kedvenc papucsban viszont már nem mehet ki hóban…). Azt mondta, hogy ha a szülő nyugodtan és az erősebb megingathatatlanul nagy belső erejével képviseli az akaratát ilyenkor, amikor egyértelműen követel-tilt: akkor jóval hatékonyabb (kb amolyan “értem, hogy te itt szeretnél játszani, de ezt itt nem lehet: nem játszhatsz a kocsiút szélén, és most azonnal eljövünk innen.”). Nem elsősorban a szavak a lényeg, hanem ez a nagy belső erő, hogy a szülő tuti biztos abban, hogy végigviszi itt ebben az akaratát.

      A Ranschburg prof dacos üvöltős hisztire adott kezelési javaslata: ha pl üvölt, hogy ő nem öltözik fel: akkor a szülő nyugodtan, teátrális mozdulatokkal elkezdi keresni a JÓ Marikát: “hol van a jó Marika, dehát itt volt az előbb?”, miközben átnéz az üvöltő gyereken, mintha az ott sem lenne. Majd amikor a gyerek abbahagyja a dacos hisztit: a szülő megörül neki: “nahát, itt van a jó Marika, megvan, de jó”… és jön az elvégzendő feladat… Ez a módszer idővel lerövidíti a dacos típusú hisztik időtartamát.

      A szeretettel, de erővel lefogást a túlpörgötten hisztiző, kiborult gyereknél: a nagyon humanisztikus iskolák is alkalmazzák alsóban bevett eszközként, és szerintük majdnem mindenkinél működik (de nem mindenkinél).

      Kedvelés

        • Hát, sajnos nincs jolly-joker ötlet semmiben…

          Bizonyos szempontból a két dolog közül választás egy trükk: a felnőtt szemszögéből. De a gyerek számára ez a szabad akarat ízlelgetésének, tanulgatásának nagyon fontos lépcsője, hiszen itt ő dönthet, választhat, és így megélheti a szabad döntést, mégha a mi szemszögünkből azért erős korlátok között is van (nyilván, mert a gyerek még nincs ott sem agyilag, sem tudásban, hogy tényleg 100% önállóan döntsön, de ugyanakkor meg ez a semminél meg már mégis jóval több, tanulási és élményszinten is). Igazából nálam tanárként ez nagyobbaknál is beválik, hogy sokkal szívesebben műxik együtt pl magánórán a diák, ha ő választhat 2-3 muszáj, de nemszeretem feladat közül.

          Kedvelés

          • Lássuk csak, hogy volt ma: ebédhez készülődünk, a gyermek ellenben elhever az ágyán és odahúz magához, hogy meséljek. Gondoltam, nem baj, legfeljebb ebéd előtt alszik, ez úgyis ritka, hogy önszántából lefekszik az ágyára, hátha tényleg álmos. De azért lecsekkolom, hogy nem szimpla időhúzásról van-e szó. “Ebéd előtt, vagy ebéd után szeretnél aludni?” “Ebéd után.” (Magamban: persze, az még messze van, most még bármit be lehet kamuzni.) Kis összebújás, mesélés után ragaszkodom hozzá, hogy kimenjen a konyhába enni. (Ez is néhány perces műsor.) Kimegy, nagy nehezen leül. Közli, ő ezt nem szereti. Közlöm, az kár, mert csak ez van. A biztonság kedvéért hozzáteszem, ha most nem eszi meg,. akkor majd megeszi uzsonnára, esetleg vacsorára. Gyerek érzékeli, hogy ennek most fele sem tréfa, kelletlenül nekiáll az evésnek, feltűnően sok ételt szórva “véletlenül” az asztalra és a padlóra. Erre már nem is reagálok, bagatell. Az étel harmadát elfogyasztva feláll, ki tudja, hova akar menni. Én: “Akkor most mész aludni? Befejezted az ebédet?” “Igen.” Jó, bemegyünk a szobájába, szólok, hogy feküdjön le, erre: “Kimegyek, megeszem az ebédet.” “Azt már befejezted, te mondtad.” Sírás, én vagyok a főgonosz. És így tovább, és így tovább, egész álló nap. (Persze nem aludt. Viszont vacsorára megette az ebédet.) A legnehezebben azt viselem, amikor testi kényszert kell alkalmaznom, hogy valamit megtegyen, pl. hogy ki tudjam venni a kádból, mert nem hajlandó felállni. Normális ez szerintetek? Kezdem azt gondolni, hogy nem.

            Kedvelés

            • Jó témánál vagyunk. 4+-os gyerkőcöm szereti feszegetni a határokat:) Alapelvem, hogy nem büntetek keresztbe (na jó, volt már pár ilyen, de nem csinálok rendszert belőle), vagyis inkább arra hívom fel a figyelmét, ami az adott tettének a következménye: pl kajálás elég egyszerű képlet (feltéve ha magunkban vagyunk, vendégségben, nyaraláskor minden borul, mert minden fontosabb mint az evés) 1 kaja van, azt vagy megeszi, amikor együtt leülünk ebédelni vagy nem, tehát nem kötelező, de nincs más, és nem gondolhatja meg magát délutáni alvás közben, hogy most mégis enne stb. Utána uzsonnára is azt kínálom fel. Ha akkor sem eszi meg, akkor nem eröltetem tovább, megeszem én, de neki nincs más (max gyümölcs). A fogmosásnál nálunk van egy olyan szöveg, hogy ha nem mosunk fogat a fogmanók (értsd bacik) kikalapálják, ami nagyon csúnya és persze fáj is. Sokszor bepróbálkozott már, nem hagyta hogy én is megmossam, erre mondtam, hogy ok, de akkor ő beszél a fogmanókkal. Erre iziben kezembe nyomta a fogkefét. Ettől függetlenül viszont vannak szituk, amikor igazán nincs olyan következmény, amit felvázolhatnék neki, vagy van, de nem érdekli, és ott állok pl az utcán, hogy most akkor mégis mi legyen. Ilyenkor mintha ráérezne, hogy csapdahelyzet van (mármint nekem), mert még direkt ráerősít a szófogadatlansággal:)
              Én is ajánlok egy könyvet, nekem tetszett: Gordon módszereiről F. Várkonyi Zsuzsától: Már 100x megmondtam https://www.libri.hu/konyv/f_varkonyi_zsuzsa.mar-100x-megmondtam.html

              Kedvelés

            • Hát, nálunk a fogmanókra meg se röccen a gyerek. Az a “baj”, hogy iszonyú okos, és a sok eszét mind abba fekteti, hogy hogyan tudna fölém kerekedni, így aztán jóformán folytonos harc az életünk. Jó, ez most nyáron fokozódott a sok jövés-menés miatt, ami azért kizökkentette őt is. Most mélyponton vagyunk/gyok. Olyan, mint ha már most egy kamaszt nevelnék.

              Kedvelés

            • A kötelező egy kajáról jutott eszembe, hogy a saját felmenőim ezt mesélték el, hogy ez volt nekik igazán nagyon rossz a saját gyerekkorukban, hogy ami az asztalra került azt mindig meg kellett enniük, és soha nem volt más, pedig volt, amikor azt tényleg nagyon nem kívánták vagy akár nem is szerették (sőt undort is éreztek), de közben meg éhesek voltak. Ezért ők sosem csináltak-adtak egyfélét, és pláne nem erőltették azt a következő étkezésre is. A tesóm is ezt a rendszert követi a gyerekeivel, nagyrészt, náluk működik, de nem döccenőmentesen azért… Én nem vagyok ennyire főzős, és arra gondoltam, hogy akkor szenvics-szerűséget is ehet, B-tervnek, ha épp nem szereti a frissen főtt ételt.

              Én azért is jártam a saját szüleimnek ezzel a megoldásával nagyon jól, mert felnőttkoromban derült ki, hogy több olyan ételre is étel-intoleranciám van, amiket régen sem szerettem, és milyen jó, hogy soha nem erőltették belém. (Az ételintolerancia még nem az ételallergia, hanem annak az előzetes fázisa: ettől pl. rossz lesz a közérzet, fejfájás(ka), (kisebb) hasfájás is lehet, de nem feltétlenül közvetlen evés után, hanem az emésztés során, és kisebb terhelés a szervezetnek, még nem jár brutál reakciókkal, viszont terhelés, attól még…)

              (A Vekerdy azt javasolja, hogy ha a gyerek tuti hatalmi harcra használja a kaját, akkor üres vajas kenyeret (ha szereti) érdemes neki alternatívának felkínálni (vagy pl ha nagyon nassolni akar főétel közeli időpontban, mert ő olllyan de olllyan nagyon éhes…), és akkor látszik, hogy most tényleg nem szereti-e adott kaját, tényleg szinte rosszul van-e az éhségtől vagy “csak” harcolgat a szülővel.)

              Kedvelés

            • A rossz fogmanó ötlet nagyon nagyon tetszik! Arra gondoltam, hogy végülis az összes rossz bacit, vírust lehet így hívni, hogy rossz valamilyen manó: és így lehet neki igaz magyarázatot adni, az ő szintjén. Köszi!!!

              Kedvelés

            • A kötelező egy kajához, annyit, hogy én is sokat rágódtam rajta, de meggyőztem magam, hogy ez nem poroszos módszer. Nem várom el, hogy megegye, ha nem ízlik, nekem sem ízlik minden kaja, tőle miért várnám el? Ételintolerancia, amit említesz tényleg jogos felvetés. És igyekszem olyat főzni, amit tudom, hogy minimum nem utál. Ha több darabból álló kaja van, pl paradicsom szószos sajtos tészta, akkor felőlem ehet csak sima tésztát is, ha azt akar, de nem fogok egy totál más kaját összerittyenteni, mert akkor megszokja, hogy mindig van B terv. Ha meg végső soron semmit nem eszik ebédre (bár ilyen még nem volt), vacsiig még nem hal éhen, max többet vacsorázik. Viszont azért az vicces jelenség, amikor határozottan kijelenti ebédnél, hogy márpedig ő utálja az x kaját,, aztán uzsonnánál vagy másnap ebédbél fognom kell a tányért, hogy az is le ne csússzon úgy eszi, és még repetát is kér 🙂

              Kedvelés

            • Andrea, ez olyan volt mintha magamat hallottam volna pár éve. Ugyanezek az ellenkezések, sőt még a fürdőkádból való nem felállás is előfordult. Én így utólag – az okokat megértve – azt tudom mondani, hogy normális és elmúlik, nem egyik napról a másikra, de egyre könnyebben együttműködik a gyerek. Ami az ellenkezések okát illeti erről a Pavao könyv is elég jó magyarázatot ír a „Düh, önuralom és átkötések” fejezetben. Nálunk az volt a helyzet, hogy a gyerek a kiszolgáltatottság érzésével úgy próbált megküzdeni, hogy ő akart mindent kontrollálni, minden helyzetben azt akarta, hogy az legyen, amit ő akar, ehhez mindent bevetett, ellenkezett, provokált..stb., rém fárasztó tudott lenni, pláne, hogy az egyes szituációk közben az ember nem érti, hogy itt van egy tök értelmes, okos gyerek, hogy lehet, hogy ilyen felfoghatatlanul értelmetlenül viselkedik. A mögöttes okok megértéséhez kicsit idézek a Pavao könyvből: „Gyakori probléma az örökbe fogadott kisgyerekek számára a kontroll kérdése. Végül is, ha elválasztották a vér szerinti családjától, elköltöztették, megváltoztatták a nevét – egy pillanat alatt az egész élete megváltozott – , kit ne izgatna a kontroll témája? Az örökbe fogadottak tudják, hogy valóban sok minden megtörténhet, nemcsak a fantázia világában, hanem a valóságban is. Tudják, hogy elveszíthetik a szüleiket. Tudják, hogy elszakíthatják és elköltöztethetik őket. Ezek a dolgok legalább egyszer már minden örökbe fogadott gyerekkel megtörténtek. Ennek eredményeként szükségük van rá, hogy tudjanak mindenről, ami történni fog velük, és hogy ezeket a dolgokat újra és újra elmagyarázzák nekik. Előfordulhat, hogy esténként elalvási nehézségeik vannak. Ez nem trükk, hogy tovább maradhassanak fenn (bár ez is beléphet a képbe), hanem annak a ténynek a kifejezése, hogy amikor az ember alszik, elveszíti a kontrollt. … Mindezek a dolgok – a harag, a kontroll szükséglete, a változásokhoz való alkalmazkodás nehézsége – a kisgyermekek normális fejlődésének természetes részei, de örökbe fogadott gyerekeknél fokozottabban jelentkezhetnek.”
              Sokat gondolkoztam rajta, vajon mitől múlt el ez az ellenkezős, provokatív időszak, volt-e valamiféle csoda módszer, de igazából nem volt ilyen. Leginkább azt tudnám mondani, hogy ahogy egyre jobban biztonságban érezte magát a gyerek, egyre inkább érezte, hogy őt úgy, ahogy van elfogadjuk, akkor vált egyre együttműködőbbé.
              Néhány dolog, ami segített:
              Én úgy vettem észre, hogy eleinte ez az örökre, mindig együtt maradunk a kisfiamnak elég megfoghatatlan volt. Ő – különösen lefekvés előtt – ezeket nyugtázta, majd megkérdezte: „Holnap ki lesz itt, amikor felébredek?” Így arra szoktunk rá, hogy minden lefekvés előtt részletesen végigbeszéltük mi fog történni felkelés után. Ez még iskolás korban is megmaradt, hánykor kelünk, megreggelizünk, milyen órák lesznek másnap, melyiket melyik tanító néni tartja stb.
              A szabályok betartásához nekem nagyon tetszett, ahogy a kisfiam segédeszközöket keresett. Ő a gyerekvasúton vásároltatott velem ilyen forgalom irányító piros, zöld táblát, meg sárga zászlót. Azokat nemcsak otthon használta, hanem hordta magával mindenhova, az utcán, illetve bárhova mentünk és feltartotta magának. Én csak együtt voltam vele, nem is igazán értettem az ő bonyolult rendszerét, mikor miért emelgeti a táblákat, mi a zöld, mi a sárga, de minden esetre egyre jobban működött. Már nem kellett veszekedni, hogy menjünk fel a játszóról, és nyugodtan végigültük, beszélgettük az étkezéseket, amiről azt gondoltam, hogy ez az idő sosem jön el.
              Ami még az ilyen ellenkezős játszmáknál segített, hogy egy idő után az ember megérzi, hogy indul a játszma és akkor mielőbb ki kell zökkenni belőle, valahogy úgy, ahogy Szabó Lőrincnél Lóciból óriás lesz.

              Kedvelés

            • A napirendet nálunk is előre kell egyeztetni, és az eltérésekről is amint lehet, tájékoztatni. Most már valamivel jobban viseli a váratlan(abb) eseményeket is.
              Az már amúgy nálunk is összeállt az okos kis fejében, hogy a fognyűvő manó az baci (bármi is az 🙂 ), teljesen mindegy, mennyire mesés vagy tudományos a magyarázat, ha érti az összefüggést, akkor elfogadja.
              Kaja nálunk úgy van, hogy nem kell mindent megenni, lehet csak tésztát/csak húst/csak vajat a kenyérről (utóbbitól én konkrétan kicsit rosszul vagyok, de ez az én bajom)/csak kenyeret vaj nélkül, stb (amúgy hosszú távon megvan az egyensúly kb.), amit nem lehet, hogy 1. meg sem kóstolja, csak fúúúújjjjj; 2. külön főzök x-félét. Eszi, ami van, ha végképp semmi nem jó belőle, akkor ami a hűtőben van, ha az sem jó, akkor nem eszik, de akkor aznap tuti nincs nass.
              Külön van, amit nem szabad, és amit TILOS. A nem szabad dolgokon megy a határfeszegetés, ha olyan napja van, a tilos az tilos, ezt ő is pontosan tudja, betartatja velünk felnőttekkel is (akkor is, ha mi magunk sem szegnénk meg, azért emlékeztet néha).
              Nem szabad fogmosás nélkül lefeküdni, de el tudok képzelni olyan szitut, amikor mégis így történik, sőt, volt is már. Viszont SOHA nem futunk át az úttesten, kicsit sem, mérgesen sem, játékból sem – és ezt sosem szegné meg ő maga sem.
              Az átnézünk rajta dolgot én olyan kegyetlenségnek gondolom, hogy még a verést sem akkorának, biztosan azért, mert pofont keveset kaptam, és azt is elfelejtettem már, ez a “ki ez a kislány, aki nem viselkedik olyan jól, mint az én kislányom” és egyéb változatos formákban tolt nem vagy elég jó/szerethető/stb. nekünk, ha nem úgy viselkedsz, ahogy elvárjuk mögöttes tartalmú közlések viszont bevett gyakorlat voltak nálunk, és mindmáig kitörölhetetlen pillanatokként élnek bennem – ha nagyon-nagyon pipa vagyok, néha előtör, olyan szintig, hogy “nem tárgyalok veled, ha”; de olyan nyoorultul érzem tőle magam (meg a gyerek is), hogy ezt nem csináljuk tartósan.
              A Merlin című filmet érdemes megnézni, amikor látványosan hátat fordítanak Máb királynőnek, és erre megszűnik létezni. Na, pont így.

              Kedvelés

            • Vicq, szinte-ikertesókám: erre reagálnék, itt idézőjelbe téve soraidat: az átnézéses Ranschburg technikával kapcsolatban: “a “ki ez a kislány, aki nem viselkedik olyan jól, mint az én kislányom” és egyéb változatos formákban tolt nem vagy elég jó/szerethető/stb. nekünk, ha nem úgy viselkedsz, ahogy elvárjuk mögöttes tartalmú közlések …”

              Nagyon is szükséges pontosításnak:
              a Ranschburg-féle cuccot amúgy én úgy értelmeztem, és használnám, kizárólag csak akkor, amikor már nincsen semmi más, és csak mint nagyon erős büntit, és csak akkor, ha színtiszta hatalmi hiszti van, (például jégkrémért a tél közepén, és erről nagyon nem tud leállni).

              Ezt én úgy értelmeztem amúgy, hogy a szülő nem utasítja el Pistikét, hanem a jó-Pistikét keresi, és nyugalom és szeretet van a hangjában (ami is egy egész világnyi másság), azaz hogy jó-Pistikét és rossz-Pistikét különböztet meg, de nincs benne kizárás (=a rossz-Pistike is a szülőé, csak a szülő keresi a jót). Ez a beszűkült tudatállapotból tudja a gyereket kizökkenteni (amikor azt hiszi, hogy tényleg az élete múlik most a jégkrémen, és ebben túlpörög).

              Viszont ezt leírva arra módosítanám, hogy jól viselkedő meg rosszul viselkedő Pistike, és keressük meg együtt, hol a jól viselkedő. És ehhez egy életkor és tudatosság is kell, egy minimális belátóképesség. Amit én jónak éreztem ebben, hogy a tudatosság magjait (hogy minek adom át magamat, és minek nem adom oda magamat, vagy csak részlegesen: elhinti. Azt, hogy az ember nem egyenlő a vágyaival-cselekedeteivel-érzelmeivel-gondolataival, hanem van a tudatos lépés, hogy cselekvés szintjén átadom magam valaminek, azaz a belső késztetést elvetem vagy erre rácselekszem valamilyen mértékig. Nyilván ez majd kamaszkorra lesz megfoghatóbb, előtte csak magocska egy-egy ilyen gondolat.)

              Nehéz ez, de a nem korlátozott gyerekekkel való tapasztalat is az, és akkor elgondolkodik az ember, hogy az övét azért annyira nem szeretné elszállni hagyni. Nincs 100%ig határozott álláspontom még amúgy ebben, meg nyilván gyerekfüggő is.

              Kedvelés

            • Szerintem az átnézés, bármilyen kedves szöveggel körítjük is, (habár a jó-Marika meg a rossz-Marika pont nem kedves), akkor is érvénytelenítés és megsemmisítés. Ha ilyen vagy, nem létezel. Nem látlak. Nem vagy. Majd ha újra a jó-Pistike leszel, akkor újra létezni fogsz nekem. Mondhatom ezt kedvesen is, selyembe csomagolva is, a nonverbális tartalom akkor is ez. Úgy viselkedtél, hogy nem vagy méltó arra, hogy rád pillantsak. Nem véletlen volt a Máb királynős példa. Ha nem láttad, látni kell egyszer azt a jelenetet, nagyon erős és kifejező.
              Ehhez képest nekem még mindig enyhébb az is, ami nálunk ment, a “ki ez a kislány, aki nem tud úgy viselkedni, mint az én jó kislányom” – hiszen legalább nem voltam láthatatlan. Mégis széttépett, minden alkalommal. (amúgy nálunk sem volt ez mindennapos, sőőőt, de talán minden alkalomra emlékszem, annyira fájt anno). Egyébként édesanyámban sem volt rossz szándék, nem akart tettlegességgel fenyegetőzni, mert ő meg azt utálta gyerekként. Mind a saját nyomorunktól akarjuk megkímélni a gyerekeinket, kérdés, hogy jobbat tudunk-e találni helyette.

              Btw: én szeretem a jégkrémet tél közepén, nekem már az is elég súlyos bünti lenne, ha nem ehetnék fél év hosszan. 😉

              Kedvelés

            • Most megint ott vagyunk, ahol a múltkor, hogy nem értjük egymást pontosan.
              (Ha nem értünk egyet, azzal amúgy nincs gondom, miért is kellene mindenben?)

              Erre mondják az íróknak, hogy olyan mondat, hogy “Oké, -mondta Gréta.” nem túl kóser a regény első mondtának. Túl sok a tisztázatlan körülmény: Ki az a Gréta? Mire mondta, hogy oké, hogy?, mikor?, hol?…

              És nem a téli jégkrém az alapgond, nyilván, (bár én nem adnék gyereknek télen), hanem az, ha abból, hogy valamit nem kaphat meg: abból az ügyből olyan fokú és időtartalmú túlpörgés és mennyiségű aggresszió lesz, ami nem fér már bele.

              Az én fejemben egy helyzet-sorozat van, két ismerős cuki gyerekkel, akik most már 10 év körüliek, egyik kicsit több, a másik kicsit kevesebb, két fiú, és egy családból!!! Az egyik szelíd és érzékeny, mint egy kisbárányka, és egy homlokráncolással átmegy a rosszalló info hozzá. A rá szemvillantás olyan, hogy attól már igazán elszomorodik. Nem biztos, hogy egyetért, de vállvonogatva együttműködő akkor is, kicsit morog szóban, de elég nyugodtan keres kompromisszumot, max alkudni próbál, de nem túl sokat. A másik fiú kifejezetten melegszívű, érzelmes, de vadóc, alapból izmos, erős és lassan már nemcsak korcsoporton belül is kifejezetten nagydarab. És azonnal üt, ha sérelmet tapasztal vagy vél, és ha nem kap meg valamit, amit neki épp nem lehet, de neki az kell: nagyon sokáig hőbörög, nagyon lassan és nehezen tud megnyugodni, leállni, és felnőttre ugyan nem üt ilyenkor (de pl vizet önt rá), de gyerekre simán. Pár év, és a legerősebb lesz a saját családjában is. És ez, hogy gyorsan vadul, lassan áll le, és üt: bizony gond. Mert muszáj lenne megtanulnia, még idejében, hogy nem ütünk. Mert nagyobb baj az, ha ezt nem tanulja meg, minthogy ha időnként rosszul érzi magát a korlátozástól. Nos, ez az ismerős csemete járt az én fejemben, itt, és ez az erősebb bünti akkor, csak akkor, amikor túllép komoly határokon. (Akit mellesleg én nagyon bírok, amúgy.) És nem egy szelídebb pici unokahúg, vagy a nagy vadócom nyugis fiútesója.

              A szülők a testi fenyítést 100% elvetik, én is elvetem. Érdekes módon, én “a menj a szobádba, és ott nyugodj le X percig egyedül”-t tartom kifejezetten nem jónak. Én azt nettó kiközösítésnek érzem, mert ott a gyerek egyedül marad, fizikailag is, és egyedül a problémáival, a gondjaival, egyedül kell megnyugodnia, ha tud (ez a csemete pl. nem tud, azzal tölti ezt az időt, hogy egyedül mégtovább spanolja magát. Egyedül azt, hogy választhat abban, hogy az érzelmeire rácselekszik-e vagy nem: ő nem látszik úgy, hogy meg tudná tanulni – mondjuk szerintem másik gyerek sem tudná, segítség nélkül…)

              Az átnézés definíciója (számomra): hogy szigorúan ránézek, majd bevonódással nem reagálok pl az örjöngő hisztire (“de ő nem adta ide a labdát, én csak azért löktem el” (+és szorította le + rúgott jól bele…)). Talán az a pontosabb, hogy nem vonódom be ebbe a helyzetbe, csak nézek ki a fejemből, nem lépek ebbe a történésbe be érzelmileg. Egy érzelmi távolságot tartok, de nem hagyom ott fizikailag, nem küldöm el, nem mondom azt, hogy legyen egyedül. Ott vagyok neki, a szemembe nézhet, de nem viselkedhet velem akárhogy, addig nem reagálok rá. Ott, akkor egy érzelmi távolság jelenik meg közöttünk. Ő kiment valahová érzelmileg, ahová én nem követem. Mert valahogy jelezni kell, hogy a határok annál, ahogy viselkedett, jóval beljebb vannak. Amint visszatér egy normálisabb sávba, azonnal helyreáll az érzelmi egységünk. Mert tudjuk egymásról, hogy szeretjük egymást. De van, ami nekem elfogadhatatlan. (Nyilván azt, hogy lélegezzen mélyen nagy kilégzésekkel, forduljon el attól a játéktól-ételtől, amit nem kapott meg, ne azt nézze: mondja neki az ember…stb)

              A másik gyermeknek meg elég egy rosszalló hangsúly is… Nekem eszembe sem jutna annál több, és nem is kell, szerencsére: annak a másik gyereknek. Meg ezzel nem azt mondom, hogy téged hogyan neveltelek volna én, nyilván, annál is inkább, mert szerintem te amúgy nem ütöttél oda (/ ütlegeltél) azonnal spontán reakcióként még 10 évesen is.

              Kedvelés

            • (Ui. a jégkrémről jut eszembe, asszociációnak, és nem párhuzamnak, hogy egy harmincas barátnőm mesélte, hogy neki nagy szívfájdalma volt mindig is, hogy anno az apukája nem vett neki vattacukrot, mitöbbsőt, tiltotta is szigorúan, egészségtudatos család lévén. A barátnőm is egészségtudatosan él, és hálás is ezért a neveltetésért, de ez a vattacukor, ez nem tudott feldolgozódni. Valahogy azután 1-2 éve szóbakerült apukával ez, és amikor nagycsaládilag kimentek a majálisra, a ma más késő hetvenes apuka megkérdezte a jó harmincas bnőmet (két gyerekkel), hogy szeretne-e egy vattacukrot. Igen volt a válasz. 🙂 Azt mondta, hogy többet nem kell neki, nem akkora nagy szám azért, neki, persze.)

              Kedvelés

            • Persze, hogy nem a jégkrémről szól, inkább csak azért írtam le, hogy mi simán eszünk télen is jégkrémet, hogy lásd, ilyen relatívak tudnak lenni a “nagyon fontos szabályaink” (igen, az enyémek is), mégis képesek vagyunk a gyerekeken néha aránytalan módszerekkel is behajtani őket.
              A valamit nem kaphat meg hiszti nálunk mindennapos (és én mindennap aránytalannak érzem 🙂 ), de mindennap letárgyaljuk (bár néha kissé emeltebb hangon :pirul:)
              Nem tudom, ha agresszívek lennének a gyerekeim, milyen viszontkegyetlenségig mennék el velük, egyelőre szerencsére nincs a családi értelmezési tartományban az, hogy oda lehet ütni egymásnak; a nagyobbik bepróbálkozott a kutyával, de leállítható volt; a kisebbiket most annyira frusztrálja, hogy többet szeretne közölni velünk, mint amennyire képes, hogy ő most ütöget minket, szinte mindig arcba, többé-kevésbé fékezhető azzal, hogy fáj ez nekünk; most még inkább kevésbé, de nem félek tőle egyelőre, hogy “így marad”; szóval elképzelni sem tudom, hogy akkor mit csinálnék – nyilván akkor elképzelném, mert muszáj lenne, hogy hogy máshogy tanítom meg kezelni az agresszióját, de szerintem arra sem hatna, ha tovább frusztrálnám azzal, hogy “nem vagy itt nekem”, inkább az eszközkészlet bővítése; hogymáshogy lehet hatékonyabban megoldani a frusztráló helyzetet.
              Amúgy a menj a szobádba és nyugodj meg módszert én nem tartom rossznak, de sosem X perc. Menj a szobádba, nyugodj meg, és amikor már úgy érzed, hall a füled, gyere vissza. Egyedül van (én is szeretek elhúzódni és rendezni a soraimat, amikor épp nagyon “bolondomban vagyok”), de nincs magára hagyva, mert pontosan tudja, hogy bármikor kijöhet. A kontrollt nem veszem el tőle, és tulajdonképpen a társaságot sem, mert amint hajlandó meghallgatni az én érveimet is, várom vissza (és tényleg várom). Olyan sincs, hogy akkor jöhet ki, ha bocsánatot kér, vagy ilyesmi, nem kell mondania semmit arról, ami volt, hajlandó legyen közös megoldást keresni, ennyi. Körítve sem úgy van, hogy menj, ne is lássalak, míg meg nem nyugszol; menj be a szobába, és ha már úgy érzed, hogy hall a füled, gyere vissza. Inkább az az oldal van kidomborítva, mint a sggvakarásnál. Lehet; ha viszket, vakard meg, ha dühös vagy, hisztizz, de egyik sem olyan dolog, amire kíváncsiak mások. Nem társaságba való. Nettó tiltás nálunk nagyon kevés van amúgy, szintek vannak, mi az, amit mekkora körben szabad csinálni. Mi az, amire az oviban nem kíváncsi senki, mi az, amire a nagyszülők sem, és mi az, amire még én sem. Nem rád nem, nem a rossz-Marikára nem, hanem a testi és lelki sggvakarásra nem.
              Nálunk ez a menj be a szobába ritka módszer amúgy, nagyon nem mindennapos, bár van olyan is, hogy maga mondja, hogy akkor bemegyek a szobába és megnyugszom, majd jövök, addig ne gyertek be. Persze attól, hogy ritka, még neki lehet, hogy simán ez lesz az, amire azt mondja, hogy ő az ő gyerekével ilyet sosem. 🙂
              Amúgy ez a nagy különbség köztünk, te azt nem érzed olyan súlyosnak, hogy érzelmileg elhúzódsz, miközben fizikai valódban ott vagy; nekem ez a halál maga. Én azt nem érzem olyan súlyosnak, hogy fizikailag elkülönülünk, de érzelmileg vele vagyok, tudja, hogy várom.
              Ami tök érdekes, hogy nekem fontos, hogy soha nem fenyegetem szeretetmegvonással, mindig igyekszem arra figyelni, hogy ne kelljen egy percig sem kételkednie a feltétel nélküli szeretetben. És mégis, egy-egy nagy hisztinek szinte mindig az a vége (függetlenül attól, hogy ment-e a szobába, vagy nem) hogy “Anya, de ugye szeretsz akkor is, amikor mérges vagy rám? És anya, ugye akkor is szeretsz, mikor mérges vagyok rád?”
              Mondjuk én valószínűleg túl olaszos típus vagyok, mert nem lennék képes kívülmaradni a helyzeten, ha az én gyerekem fellök valakit egy labdáért. Ez a kevés nettó tiltás közé tartozik, egymás bántása nem fér bele. Lehet hisztizni toronyóráért lánccal, majd ha ráérek, kiválogatom, amúgy meg elmondom, hogy ha mindent meg kellene venni, amit szeretne, akkor gyakorlatilag sosem látna minket itthon, annyit dolgoznánk, és még az sem lenne rá elég; de az, hogy valakit fellök, mert kell neki valamije, az egyértelműen azzal jár, hogy kiveszem a helyzetből, ha azonnali bocsánatkéréssel és utána kulturált együttjátszással megy a dolog, akkor oké, ha nem, akkor távozunk, és nem érdekel, mivel szeretett volna még játszani – aztán mikor már lehet vele beszélni, megbeszéljük, hogy hogyan lehet kulturáltan kölcsönkérni egy labdát. Amúgy szerencsére nem jellemző, a kicsivel többször van ilyen szitu még (értelemszerűen nem tud megfelelően kérni), de őt meg még elég kiemelni a szituációból és elmondani neki, hogy ez nem volt kedves, és segíteni megoldani neki azt a helyzetet, amire ő még nem képes.

              Kedvelés

            • Vicqem,

              Minden mondatom SZERINTEMmel kezdődik!!!! Szóval:

              Egyrészt más a saját gyerek és más a más gyereke, nyilván (az is tapasztalat, de más). Ennek a konkrét gyermeknek nem az empátia hiánya a gondja, hanem az impulzivitása és az érzelmi kontrollja. (nyugodt állapotában már ovódásnak is mélyen figyelmes és empatikus volt).

              Másrészt azért teszek szakember neveket a rövidebb ezem-azom után, hogy akit érdekel bővebben majd utánanéz. Ennek a Ranschburg-technikának amúgy a Vekerdy-nél és a Tracy Hogg-nál is utána lehet nézni, bármelyikük érthetőbben és jobban elmagyarázza, mint én, és ez itt total nem álszerénység. Plusz a büntetésnél ugye alap az is, hogy milyen a szeretetkapcsolat minősége és annak kifejezése (bünti előtt-alatt-után), hogy ne élet-halál fenyegetés legyen, enélkül bővebben megbeszélni nem is lehet ezt a témát.

              Ha téged ez mélyebben nem érdekel egyfajta nyugodt kíváncsisággal (mi lehet ennek előnye-hátránya), akkor viszont én ezt a beszélgetésünket itt, így, ebben a formában meddőnek érzem. A hosszú kommentedből csinálhatnám azt, hogy megtriplázom és mondatonként válaszolok a felvetett különböző gondolatokra: igen, ezzel egyetértek sőt én is pont ilyen vagyok, ezzel meg itt pont nem értek egyet – én nagyon más vagyok. Vagy utólag kiemelhetném, hogy ez a szó itt, ami felett elsiklott a figyelmed (vagy csak a válaszod) az kulcsszó lenne (nem hangsúlyoztam jól talán…), és enélkül félremegy a beszélgetés. A sokféle szín, ugye.

              Harmadrészt az érzelmi távolságtartás az nem szeretetmegvonás, ha jó a szülő-gyerek kapcsolat. Ha valakivel egy jó minőségi kapcsolatom van, az van, az létezik: pont. (Erre is írtam, hogy a büntetésnél ugye alap az is, hogy milyen a szeretetkapcsolat minősége és annak kifejezése általában is és bünti előtt-alatt-után is.

              Negyedrészt pedig, a fegyelmezésnek, nehéz szituban, miért is kellene kellemesnek lennie? Bárcsak élhetnénk olyan világban, ahol mindig minden csak jó és kellemes lenne. De ez nincs így. Én ezt, amit döcögve leírtam, ezt találom a legemberségesebbnek, ha nagyágyú kell (nem verébre). De szerintem nincs kellemes határszabás, a határokba ütközés felnőtten sem kellemes. A gyerek szobáját, közvetlen tárgyait én továbbra sem nem használnám büntinek, azok az övéi És ezért nem is küldeném ugye a szobájába be büntiből (de magától nyugodtan bemehet, ha akar, akár nélkülem is, ha olyan életkorú, ha konfliktus van akkor is, és ő úgy nyugszik meg, ha ő olyan típus). Ergo ezekre a beküldéses módszerekre én nem hajlok, ezzel alapból nem értek egyet. (Mert a közvetlen környezet is a “testem” az életem, a jogom az élethez: mert szükségem van kicsi saját térre, saját tárgyakra az életemhez, akárhány éves is vagyok, ezek is “én” vagyok.) De megértettem, hogy te ezt máshogyan látod.

              Nem győzködnélek egyik irányba sem, deviszont elfogadom, hogy “a nagyon süllyedő léghajóból te mást dobnál ki”, mint én. Szerintem nincs olyan, hogy egy szülő mindent meg tud adni a gyerekének. Ettől még persze nagyon jó erre törekedni, beszélgetni a tökéletesítés lehetséges dolgairól, meg tanulni a másik világából, de ebben a témában én most eddig tartottam (kivéve, ha téged tényleg nagyon érdekel, valamit nagyon meg akarsz érteni ebből, és igazán keresel ebben a beszélgetésben valamit, mert akkor szívesen folytatom persze.)

              Kedvelés

            • Iiildiii: nagyon szívesen folytatom veled az eszmecserét a nézetkülönbségeinkről, viszont mivel ebben egyre kevesebb a gyereknevelés, és egyre több a filozófia, kereshetnénk neki másik közeget ☺

              Kedvelés

            • Mélyen csodálom az akadémikus, idealista vitáitokat.
              Aztán vannak helyzetek, mikor ott az aktív, élénk, kicsit erőszakos gyerek, és hipp-hopp meg kell akadályozni valami félelmetes helyzetet, naponta mondjuk nyolcvanadszor, elérni, hogy ne verje a testvérét, vagy épp csak azt, hogy három gyerekkel elinduljunk fél 8-kor. Bevallom, nem mindig értem rá átgondolni, mit mond Vekerdy, biztos rengeteg hibát is elkövettem, és sokszor volt olyan is, hogy elsőre még a saját pedagógiai mércéim szerint reagáltam, nyolcvanadszorra nem…

              Kedvelés

            • 🙂
              A priv levelezésünk (a hasonlóságainkról 😀 ) már így is egy kisregénnyé kezdi kinőni magát, hálistennek!!, és nem mellesleg többek között azért is nem tudtam folytatni a magánba írtat épp, mert teljesen lekötött, hogy itt írjak neked. Majd bemásolom ezt is oda, és ott folytatjuk. Még az igazi egypetéjű ikrek is különböznek, is, ugye. ❤

              Kedvelés

            • A “priv levelezésünk” kezdetű persze Vicq-nek ment.

              Zsuzsa, olyan kedves amit írtál. Olyan más életek vannak, annyifélék vagyunk, tényleg. De remélem senkit nem nyomasztunk itt az “idealizmusunkkal”…, engem pl egész kisgyerekkortól érdekelt az, hogy hogyan működik lelki szinten az ember, milyen belső folyamatok vannak, és már 6 évesen lelki tanácsadóként működtem az osztályban (na nem mintha ma adnám mind azokat a tanácsokat…) 🙂 . Meg a gyerekek a szülő működéséből, készségeiből, példaadásából is rengeteget tanulnak, és én pl egy ilyen szuper blogot és közösséget nem tudtam volna létrehozni, működtetni. Nemcsak időhiány miatt, hanem egy csomó adottság nincs meg bennem hozzá, ergo ezt nem is adom át a leendőnek. Szal végtelen számú készség van (a kombinációkkal együtt), van ami jobban látszik, van, ami meg nem, és ki ezt adja, ki azt… (Vagy legalábbis beszél róla 😀 ). + Szerintem az elmélet és a gyakorlat sehol és senkinél nincs szinkronban. Még a lélektan híres nagyembereinél sem…

              Kedvelés

            • Ildi: Igen, arra gondoltam, hogy tegyük át privátba, mert itt már túltengünk kicsit, de engem meg érdekel amit gondolsz 😀

              Zsuzsa: én is sokszor hibázok, kiabálok, amit persze nem akarok, veszekszem a gyerekkel, olyan büntit helyzek kilátásba, amit magam sem gondolok komolyan, és hasonlók. Vannak dolgok, amiktől viszont annyira zsigerből berzenkedem, hogy még este 8kor sem. Viszont pont ezért mondom, hogy ez inkább már a filozófia, mint a nevelés, hogy kinek mi és miért herótos dolog.

              Kedvelés

        • AZ én lányom babaként jött, és 4,5 évesen még mindig elég határfeszegető; viszont a döntési lehetőségek (belátható darabszámból) sokmindenen áthúzzák. Nem trükk, amiben dönthet, abban tényleg engedem. Nem dönthet, hogy mikor indulunk az oviba, mert azt én tudom, de dönthet, hogy melyik kardigánt veszi fel indulás előtt, és melyik alvókát hozza magával, és mit kér reggelit, és miből. Fárasztó, de legalább oda szoktunk érni időben.
          Nála a magyarázat, a döntési lehetőségek, a tárgyalás és a zsarolás működött kezdetektől. Sem figyelemelterelés, sem a megfogom-odébbteszem nem volt célravezető, sőőőőt.
          A kicsinél csak a megfogom-odébbteszem és elterelem működik, ha rászólok, az max csak erélyesen. Azzal együtt, hogy mocskosul okos, és az ő hatáskörébe eső dolgokból mindent ért, szemmel láthatólag a tiltást is, csak lesz*rja.

          Kedvelés

    • Mocskosul megzsarolom. Nem vagyok rá büszke, de többnyire működik (vannak időszakok, amikor nem annyira).
      Mondjuk pont a fogmosás miatt nem kell, mert nagyon nem akarja, hogy kilyukadjon, úgyhogy egyszer pont azzal zsaroltam meg, ha még egyszer fürcsi-fogmosás-lefekvés UTÁN jut eszébe, hogy milyen éhes, akkor enni engedem, de újra fogat mosni nem – azóta más időhúzást talál ki este, az evés nem játszik, mert mi van, ha tényleg nem moshat utána újra fogat??? 🙂
      Persze ennél szebben szoktam hívni, alkudozom vele , ha ezt-és-ezt csinálja, akkor annak ez-és-ez a következménye, ha meg azt-és-azt, akkor annak az-és-az. De becézhetem bárhogy, mocskos zsarolás ez. Amúgy tanulékony gyerek, “Anya, te most abból választhatsz, hogy…[te pakolod el a játékaimat, és én mesét nézek; vagy ma már többet nem nézek mesét – ez volt a kedvencem, gondolhatjátok, hogy rögtön lecsaptam az utóbbi lehetőséget, de aztán végül mégis az én eredeti ajánlatom nyert inkább]”
      Viszont érzi azért azt is, hogy ha épp nem nagyon vagyok kapható a tárgyalásra, mert akkor az a mondat vége, hogy “…abból választhatsz, hogy szeretlek, vagy nagyon szeretlek”, és hát persze, hogy olyankor anya elolvad, kész. (Ami nem azt jelenti, hogy a szabályok nem érvényesek, csak épp nem azokkal foglalkozunk aktuálisan, majd csak az ölelés után).

      Kedvelés

  7. Hú, Angéla, most sokat segítettél, azért megnyugtattál, hogy ez többé-kevésbé elmúlik 🙂 Az én lányom 5,5 éves most, 10 hónapja van itthon, és az utóbbi hónapokban tetőfokára hág az akaratosság, engedetlenség, szófogadatlanság, a csakazértse viselkedés. Eleinte kevesebb zűr volt, persze utólag rakom össze én is magamban, hogy bár azt hittem, simán ment a beilleszkedés, átállás, egyrészt a gyerekben óriási volt a megfelelni akarás, másrészt valószínűleg még azt se tudta, milyen mozit néz 🙂 Aztán egyre jobban otthon érezte magát, ami nagyon jó, de vannak kellemetlen velejárói is. Kései dackorszak, vagy egyszerű határfeszegetés, nem tudom, de tényleg néha meg lehet bolondulni attól, hogy SEMMIT, de tényleg semmit nem akar meghallani, megcsinálni. Csak az lehet, amit ő akar, ami annak fényében vicces, hogy az aktájában a megyei pszichológus azt állapította meg, hogy “akaratát nem érvényesíti, könnyen beletörődik, ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné.” Ezt elég gyakran emlegetem 🙂 Eljutottunk nemrég az első klasszikus bolti hisztihez is, amikor nem vettem meg egy műanyag vacakot, az alvással állandó cirkusz van, azzal amúgy az oviban is, és úgy egyáltalán, mindent akar, önállóan, néha veszélybe sodorva magát, és közben párhuzamosan babáskodik, bújik, kényeskedik. Édes gondok ezek persze, hiszen már itt van, és tündéri, és okos, és értelmes, és fejlődik gyönyörűen, és minden, de amúgy néha szálanként tudnám kitépni a hajamat a hisztitől, a makacsságtól. Egyáltalán nem bánom, hogy temperamentumos gyerek, mert alapjában véve én is az vagyok, és imádom, hogy ilyen, de valahogy muszáj rendet tartani, szabályokat elfogadni, beilleszkedni. (a tilalmakat egyébként versként, mantraként végigszavalja, pontosan tisztában van velük, ami őrült vicces, csak éppenhogy nem tartja be őket 🙂 A tiltás, büntetés nem sokat ér, megígéri, hogy többé nem csinálja, aztán folyt.köv. És persze ez egy örökös dilemma bennem, hogy mi az, ami úgy általában minden hasonló korú gyerek velejárója és amit minden szülőnek át kell vészelnie, vagy mi az, ami örökbefogadással járó specifikus tünet. Szerintem életemben nem analizáltam még ennyit semmit sem, mint a lányom viselkedését, “viselt dolgait”, és keresem a megoldásokat, hogy mire jövő ősszel iskolába kell menni, jussunk valamire mi így együtt 🙂

    Kedvelés

    • Szerintem Te mindent tudsz erről a gyerekről,örömmel olvastam a “panaszaidat”,tele volt szeretettel. Megnyugtatlak, mindenkinek ugyanilyen gondjai vannak. Èn egy négy unokás Nagyi vagyok, de bármelyik unokámra ráillene a leírásod. ( van olyan 5.5 éves, aki már már keveset vagy semmit nem alszik du, próbálkozz, de légy ebben rugalmas. )
      Biztos vagyok benne, hogy a legfontosabb a következetesség, és a napirend, amiben ne legyenek túl nagy időbeli csúszások, mert az felpörgeti vagy kifárasztja őket. Akkor jön a hiszti…amit én figyelem eltereléssel ,vagy ölben dadálással (pár pillanat ringatás) oldok meg.
      A figyelem elterelés lehet pl, jaj ,poros a szék lába ! Törüljük le, adj a kezébe egy nedves rongyot, vagy lenne kedved hagymát pucolni, zoknit párosítani, teregetni, párnahuzatot ki,begombolni,stb…Egy temperamentumos gyerek biztos fárasztóbb a szülőnek, de ez van, ebből kell főzni.
      Ne engedd hogy a fejedre nőjön, fontos hogy Te maradj a főnök, mert Te tudod ,érzed a legjobban mi a jó neki. És ha van Nagyis segitség, vedd igénybe, és ha értékeled a tanácsait, hallgasd meg, Ő hogy nevelt téged. Sok sikert kivánok, menni fog !

      Kedvelés

  8. sziasztok 🙂
    nálunk ami kisfiamnál leginkább működik, az a “zsetonrendszer” nével ismert módszer. Ő túlontúl impulzív, és mikor olyan időszak volt, hogy túl gyakran csapott oda a tesónak, akkor egy este, mikor egész nap nem volt semmi kiborulás, akkor mondtam neki(k), hogy mennyire hihetetlenül boldog vagyok, amiért ma ilyen szép nyugis napunk volt, hogy ilyen türelmes volt, és hogy ma kapnak egy csillagot, és arra gondoltam, hogy más ilyen nyugis nap után is kap csillagot, és 10 összegyűjtése után kap valamit…és közösen eldöntöttük, hogy mi lesz az. (asszem legelőször egy közös fagyikelyhezés volt beígérve, mert persze azért mindig kettőn áll a vásár, és a tesó is profin tudta a végsőkig piszkálni)…így hihetetlenül nyugis 10 nap jött, a tesó figyelt, hogy ha már nagyon kezdene ideges lenni a kisfiam, akkor visszavegyen a piszkálódásból, és a kisfiam is különös figyelemmel kontrollálta magát. Hatalmas fagyikelyhezéssel ünnepeltünk 🙂 és ez a 10 nap elég is volt arra, hogy ezt az akkori feszültebb légkört felváltsa valami kooperatív hangulat, a nyugiság “szokássá vált”, ami a csillaggyűjtés után is megmaradt (persze minden este örömködtem, hogy hú se jó nap volt, és nyilván egész más élmény volt nekik is egy boldog és kisimult anyával, mint egy feszült verzióval). Szóval a kívánatos viselkedést jutalmaztam, nem pedig a nemkívánatost büntettem (persze ilyennel is próbálkoztam, de nem éreztem tőle jól magam. egyébként nálunk lépcsőre ültetés volt, ami ott van a lakás közepén, tehát nincs elkülönítve, de ott kellett ülnie annyi percig, ahány éves —– de valahogy nem szerettem. meg persze kiabáltam, naná :), és ez, vagyis a csillaggyűjtés azóta is időről-időre előjön, ha valami probléma tartósabban fennáll (van, amikor közös program a jutalom, főleg ha a probléma forrása is közös, van, amikor egyéni, nem hatalmas dolog, mondjuk egy vágyott könyv). Persze ehhez tudni kell már késleltetni, bár kisebbeknél talán ugyanez működhet pl egy számára kedves matrica gyűjtésével, és akkor önmagában az aznapi matrica felragasztás is jutalom, és látja a papíron, ahogy “telik be”.

    evés: én a baráti körben azt látom, hogy ott probléma az evés, ahol a szülőnek ez központi kérdés. És ha a gyerek látja, hogy ez egy központi kérdés, akkor persze, hoyg megragadja az alkalmat arra, hogy ezen a területen önkifejezzen 🙂 Szóval erre tojni kell, bizonyos mértékben. Már írta valaki, hogy úgy főz, hogy az ételt külön is lehessen felszolgálni, és akkor a gyerek eszik legfeljebb üres tésztát/rizst. Vagy tényleg egy vajaskenyeret. Ha a többiek jóízűen falatoznak, beszélgetnek, szépen meg van terítve, esetleg még egy gyertyával/virággal is lehet fokozni a hangulatot, és egy kicsi fennakadást sem okoz, hogy ő nem kér, akkor szerintem előbb-utóbb tényleg csak akkor nem fog kérni, ha nem szereti az adott dolgot (én mondjuk azért igyekszem mindig úgy főzni, hogy sejthető legyen, hogy van benne olyan összetevő, ami mindenki számára elfogadható). A kisfiam még ovis korában hihetetlen válogatós volt, nála az törte meg a jeget, hogy valahogy elkezdte nézegetni a szakácskönyveimet, és a sok ínycsiklandozó fotó megtette hatását, és akkor abból kért dolgokat. Én meg ezen felbuzdulva elkezdtem egyébként is úgy tálalni, hogy pl ma nagyon különleges, franciás csirkeragut készítettem jóasszony módra, s így már mindjárt szívesebben megkóstolta, mint ha csak paprikás csirkeként tettem volna elé 😀 Szóval váratlanul kiderült, hogy egy igazi ínyenccel van dolgunk 🙂 Szerintem fontos, hogy a rossz evő, válogatós gyerek ne nassoljon az étkezések között, ismerek olyat, akiknél mindig nyitva a kekszes doboz, mert hát szegény gyerek alig eszik ebédre…

    Kedvelés

    • Köszi. Ezek jó tippek, és jó látni, hogy gyakorlatban is beválik.

      A kajára nálunk az vált be, hogy 1. mindent meg kell kóstolni, és utána lehet mondani, ha valami nem jó, nem ízlik, abból nem kell enni. 2. Ha nem reggelizik, ebédel vagy vacsorázik, akkor nincs más, nincs nasi az étkezések között, legfeljebb csak egy kis gyümi. Már többször volt, hogy farkas éhesen várta az ebédet, és jól be is tolta a kelkáposzta főzeléktől kezdve a tökfőzeléken át a párolt brokkóliig az összes kaját. 3. A “szépevésnek” egy kocka csoki a jutalma, amiért szívesen próbálkozik, és általában sikerül megetetni vele a tányérján lévő kaját. 4. Sokszor etetjük, mert azt vettük észre, hogy a kajálás unalmas a számára, viszont ha közben játszhat, és mi adjuk az ételt, akkor megeszi a kaját. (A bölcsiben, oviban önállóan eszik, nem lett ettől önállótlan) 5. Néha van Burger King, meg sültkrumpli, amikor aztán élvezkedhet. 6. Ha egyáltalán nem akar enni, akkor először még oda kell ülnie az asztalhoz, nézni, ahogy mi eszünk, hátha kedvet kap, de ha ez sem használ, akkor beültetjük a nyugifotelba, ahonnan lát minket, de ott nincs játék és az aztán borzasztó unalmas. Általában eddig nem kell eljutni, mert már a dolog pedzegetésétől elkezd enni. 7. Amúgy nálunk mindig van olyan kaja, aminek egy részét szereti, bár ő alapvetően nem válogatós (olajbogyótól kezdve, halványító zelleren keresztül, a kelbimbóig mindent megeszik), inkább a kajálást borzasztó unalmas tartja és a szénhidrátokat részesíti előnyben.

      Kedvelés

    • A zseton-módszer amúgy nagyon jó, legtöbb páciensemnél beválik. A többgenerációs együttélés nagy hátránya (a sok előnye mellett) viszont, hogy nagyon nehéz olyan jutalmat kitalálni, amit nem szerez meg magának más forrásból. Azért rajta vagyunk az ügyön 🙂

      Kedvelés

  9. Nálunk is a jutalmazós módszer vált be. Én tavaly, a maradékos bennfoglalás időszakában (ki tudná ezt az időszakot feledni?!) találtam rá erre a cikkre és mondhatnám a legjobbkor, hihetetlen sokat segített.
    http://www.koloknet.hu/iskola/ebben-az-evben-meg-nem-kellett-uvoltoznom-a-egy-pedagogus-modszert-valt-es-mukodik/
    Nálunk nem lyukas garas, hanem arany és ezüst csillagok vannak, meg közösen megbeszélt jutalmazós egységek, de fantasztikusan működik és csomó olyan hozadéka is van (pl. késleltetés megtanulása ), amire én nem is számítottam.

    Kedvelés

    • olyan fura egyébként, hogy valahogy az embergyerekek nevelésénél még mindig az a fő gondolkodási irány, hogy milyen legyen a retorzió, hogy szabad-e így büntetni, vagy inkább amúgy kellene, ha nem megfelelő a viselkedés, és viszonylag ritkán merül fel az a megközelítés, hogy a jót jutalmazzuk, erősítsük, talán mert azt gondoljuk, hogy hát annak kéne alapnak lenni…pedig egészen megváltoztatja a dolgokat a jutalmazásos rendszer, a gyerek esetleg már szorongásos, megfelelni vágyásos (vagy éppen magasról leszxrós) hozzáállása helyett egy tök motivált, örömmel megélt rendszer épül fel. Fontos szerintem a fokozatosság, és hogy mindig csak olyan elvárást fogalmazzunk meg, amiről tudjuk, hogy a gyerek képes rá. Evidens példa, hogy mondjuk az éjszakai bepisilésről nem szoktatnám így le a gyereket, mert az nem rajta múlik, és borítékolható a kudarc, ami elveszi a kedvét az egésztől. Ha minden helyzetben nagyon kiabálva veszekedős, akkor mondjuk először csak arra gyűjtenék csillagot/matricát, ha a házon kívül tudja tartani magát. És ezért akkor is nagy boldogan felrajzolnám este a csillagot, ha egyébként otthon egész délután üvöltözött velem, hogy hát milyen jól sikerült a mai nap, hogy mikor voltunk vásárolni/játszótéren, akkor szép nyugodtan tudtuk megbeszélni a dolgainkat stb. 🙂

      Kedvelés

      • Bonyolult téma ez.
        Tanárként ebben-abban én is zsetonoztam, mértékkel, és működött is tök jól, de ebben erre is fontos figyelni:

        “A legegyszerűbb és legfontosabb jutalmazás a figyelem és a dicséret. Az átgondolt, tényleges erőfeszítéssel arányos dicséret szárnyakat ad. (…)

        Későbbi életkorban egyéb jutalmazási formák (játékok, ajándékok) is előtérbe kerülnek, de ezzel mindig bánjunk óvatosan! Tudatosítani kell, hogy (…) az igazi jutalom a siker érzése, a győzelem önmagunk felett. A túlzásba vitt pénz és ajándék jutalom elveszi a teljesítmény felett érzett öröm ízét, odáig juthatunk, hogy a gyerek már csak pénzért hajlandó teljesíteni.”

        forrás:
        (WEBBeteg – Dr. Dinya Zoltán, pszichiáter) http://www.webbeteg.hu/cikkek/csecsemo_gyermekneveles/81/jutalmazas-vagy-buntetes

        Kedvelés

        • ez igaz. szerintem se jó túlzásba vinni, és folyamatosan valamire gyűjteni, én csak tartósan fennálló problémákra írtam. “kicsiben” ugyanez igaz, hogy tök más hozzáállás, ha elsősorban azt hangsúlyozzuk, ami jó, és annak örülünk, azt dicsérjük, nem pedig azt szidjuk, azt hangsúlyozzuk, ami rossz.

          Kedvelés

            • Ez nagyon jó!!!! Ezt el is mentettem. Abszolút hasznosítható. Mostantól tudatosan összpontosítok arra, hogy esténként elmondjam a fiamnak, mit csinált jól. Eddig is dicsértem, és megbeszéltük, hogy mi mindenben volt jó aznap (pl. segített apának kipakolni a bevásárlást), de most ezt az esti rituálénk részévé teszem. Csak ne felejtsem el 😀

              Kedvelés

            • Missy, De jó, örülök!!! 🙂

              Nekem meg a pihenő fotel (kaja idő alatt) tetszett még nagyon, már a házastárssal be is állítottuk, hogy melyik lesz. 🙂
              .
              Meg annyi de annyi sok hasznos van, mindannyiunktól, hogy mindig egy csomót jegyzetelek is. 🙂
              .
              .
              .
              A DÍCSÉRETHEZ
              .
              ez jut még eszembe (csakhogy nehogy már egyszerű legyen ez a téma se…, hajjhajjj) hogy kétféle szempont van, a megfogalmazásban: az, hogy “rendességet” azaz “lelkieket” dícsérünk-e, vagy pedig külső teljesítményt-e:
              .
              .
              .
              EMPÁTIA (ALTRUIZMUS, KEDVESSÉG, SEGÍTŐKÉSZSÉG…etc) DÍCSÉRETÉHEZ:
              .
              .
              Nem javasolják a külső jutalmazást (tárgyak, élménye adása cserébe ezekért).
              .
              (“Avoid using external rewards to reinforce altruistic behavior. For instance, you may want to think twice before telling kids that they’ll get a special treat if they share their toys, or promising them extra TV time if they help clean up after dinner. As tempting as it may be to reward kids when they do something kind, that approach can backfire: They may learn that kindness is only worth performing when they’ll be given some kind of prize as a result. Instead, kids should get to experience the feeling that kindness is its own reward—a view backed up by neuroscience studies showing that pleasure centers of the brain light up when people behave altruistically.”)
              .
              .
              A személyt érdemes dícsérni, nem a viselkedést.
              Azaz azt, hogy de jó, hogy “olyan kedves vagy!” (és nem azt, hogy “amit tettél, az kedves volt”
              .
              (“Praise character, not behavior. Research suggests that children are more likely to make kindness a habit if they are praised for being kind people rather than just for doing something kind. For example, saying, “You’re such a helpful person” may be more effective than saying, “That was such a helpful thing to do.” Praising their character encourages children to see kindness as an essential part of who they are and seems to be especially effective around age eight, when children are forming their moral identities.”)
              .
              .
              Viszont a viselkedést érdemes kritizálni, ha nem volt okés, az amit tett. (belső tulajdonságnál is, és teljesítménynél is)
              .
              (“But criticize behavior, not character. In other words, it’s OK to induce guilt but not shame. Children who feel guilt (“I did a bad thing”) after wrongdoing are more likely to feel remorse and make amends than those who feel shame (“I am a bad person”). Criticizing a behavior conveys that it’s possible for the child to change his or her behavior and make better choices in the future. Such criticism may be especially effective when it also includes positive affirmation (e.g., “You’re a good person, and I know you can do better.”)”
              .
              .
              .
              .
              A TELJESÍTMÉNYNÉL, tárgyi tanulásnál a dícséreténél: ez pont fordítva van! (haha… 😉 )
              .
              Ott viszont az a jó, ha a teljesítményt és a próbálkozást dícsérjük.
              = “Ügyesen építetted a tornyot a kockákból, és büszke vagyok rád, hogy szépen próbálkoztál! (És nem azt, mondjuk, hogy “ügyes vagy”.)
              .
              Mert a teljesítménynél kudarc esetén a gyerek azt mondja magában: “ezt most nem csináltam jól, nem próbálkoztam eléggé…, és lelkesen újrakezdi”.
              (De ha azt mondjuk, hogy “te olyan ügyes vagy”: toronyépítésre, akkor, ha legközelebb nem sikerül neki, akkor azt érzi, hogy “akkor mégsem vagyok ügyes?”, és ez letöri a gyakorlási kedvet, visszavetheti a tanulást.)
              .
              +A társadalmi konvencióban van egy olyan, hogy a fiúknál azt, hogy “jól-okosan csinálja”, lányoknál pedig azt, hogy “szépen csinálja” emelődik ki sokaknál inkább, de tudatosan lehet mindkettőt mondani, és akkor az dupla boldogság… 🙂
              .
              .
              .
              Csakhogy már a dícséret is ilyen bonyi legyen, dehát ha ez van, akkor ez van, nincs más… 🙂
              .
              .
              .
              Referencia: a világ egyik legjobb egyetemének friss lélektani kutatási anyagaiból van, ezek az empátiához, de a teljesítményhez nem tudom a linket már, de biztos rá lehet keresni
              http://ggia.berkeley.edu/practice/how_to_praise_kids_in_ways_that_make_them_more_kind
              http://greatergood.berkeley.edu/article/item/seven_ways_to_foster_empathy_in_kids

              Kedvelés

            • Köszi iildiii. A karakterét is folyton dicsérem majd, meg amit tett azt is.

              Mostanra mi már kitapasztaltuk, hogy mikor várható balhé, ezért már előtte megkérjük, hogy most ne balhézzon, és kezet rázunk rá. Például: Régebben, mikor felszálltunk a buszra elkurjantotta magát, hogy hova fog ő most leülni, és ablak mellé, meg ilyen irányba, meg kerék fölé stb…. Vér ciki volt. Persze ha nem volt hely, akkor hangosan adott hangot nemtetszésének, ha pont nem ott adták át, ahova ő akart ülni, akkor is. Mostanság előre megbeszélem vele, hogy ha jön a busz felszállunk, biztos kapunk helyet (mert át szokták adni), de nem biztos, hogy azt, amit ő kiszemelt. De ne kiabáljon, meg balhézzon, mert a szabad helyre ülünk majd le, és látni fog mindent. És ez mostanság beválik. Már nem óbégat a buszon.
              Vagy régebben balhé volt, ha azt mondta, hogy szeretne mesét nézni, mi mondtuk, hogy ok, akkor 2 epizód. Persze már a második előtt elkezdett alkudozni. Most mondjuk neki, rendben két epizód, de utána nincs balhé, nincs alkudozás. Kettő és kész. Megbeszéltük? És ő persze bevállalja, és sokszor maga szól, hogy a második epizódnak vége.

              Kedvelés

            • Missy, szívesen, és én is köszi, ezeket is kiírtam!

              (Hajjj, Zsuzsa valszeg kitiltana, ha mindig mindent megköszönnék… De közben meg annyira hozzátartozik a beszélgetésekhez. Asszem, pikkpakk egy pozitív trollá tudnék a sok köszi-vel válni, asszem… 🙂 )

              Kedvelés

        • Atyaságos! Ez de bonyolult! Most akkor ha segít rendet rakni vacsi után, azt kell mondanom, hogy Temilyenkedvesvagy!, és nem azt, hogy Deügyesensegítesz,köszi! Szerintem sok esetben mosódik össze a teljesítmény és a tulajdonság/készség. (Lehet, hogy nekem azért többnyire csak kritika jutott Apukámtól, mert annál nem kellett mérlegelni, hogy mire vonatkozzon… 😉

          Kedvelés

          • 😉 Egy kutatásban egyetemet végzett, de szerepléshez nem szokott anyanyelvi beszélőket néztünk (angolokat angolul, magyarokat magyarul), hogy érzelemmel telített emlékek felidézésénél milyen a nyelvhasználat (diákkori emlékekről beszéltettük őket). Minden interjú után azt éreztük, hogy tök jól, összeszedetten, okosan, szabatosan beszélt az interjúalany. Nekik az lett mondva, hogy a tartalomra lennénk kíváncsiak (persze arra is), de közben meg a felvételek később szó szerint le lettek írva (hangok szintjén, hogy öö meg ööööö …stb…, minden). Megdöbbenve láttuk, hogy nagyon sok volt a nyelvtanilag helytelen, így-úgy befejezetlen, nyelvtanilag rosszul egyeztetett mondat, pláne ööööö meg izééé meg bármi nélkül. Volt, de bőven akadt hibás is. És ez a konkrét élet, nem a vegytiszta elmélet. Szóval a konkrét valóság mindenben tök bonyi, kevert, kusza, teli van hibával, de közben meg sokat korrigálunk tudatilag sokmindenen, ha ott egy törekvés is, valamiféle kapcsolódásra. De ettől még nyelvtant meg azért csak tanulunk, direkten meg indirekten is, hogy valami hibasávon belül maradjunk… És ez pont így van a léketani praktikákkal is. Szerintem persze…

            Kedvelés

            • szia, hát, kapitális nagy öngól lenne, ha azt érném el, hogy ne szólj hozzá valamihez, vagy kevesebbszer, nagyon sajnálnám!!, és elég rosszul érezném magam ettől a bőrömben…

              Tanárként végeztem amúgy, de erre rádobtam lélektani képzéseket. Viszont elég hézagosak az ismereteim, és így aztán van, amihez sokat hozzátanultam, és vannak akár alap és tök fontos részek is, amik szép nagy üres foltok…

              Meg a praktikus ötleteknek is mindig nagyon örülök. Az szerintem is pl hatalmas ötlet, amit Missy mondott, hogy utólag mondja az ember a jó verziót, a zsigeri után, amikor olvastam, azt éreztem, hogy bingó, hát persze! Hiába tudtam az elméletet, a legegyszerűbb, életszerű gyakorlati megoldására én nem jöttem rá magamtól…

              Kedvelés

      • Ezt olvasva jöttem rá, hogy miért nem vagyok kellően motivált viselkedésterápiás intervenció mélységében gondolkodni (nem azért, mert nem tudok). Az én gyerekem házon kívül többnyire egy tündérmanó. Nagyon kevés helyzetben van házon kívül konfliktushelyzet (tételesen fel tudom sorolni azt a 4 embert, akinek a társaságában balhé borítékolható itthonon kívül is, az okokat még keresem). Igazán durva szitu egyszer volt (na jó, akkor tényleg az egész bolt minket nézett), de abban anyósom ugyanolyan vastagon benne volt, mint a gyerek.
        Szóval azt hiszem, ezért is vagyunk meg így, ahogy, mert itthon meg szerintem mindenkinek joga van kiengedni, még a gyereknek is. Valószínű ezért sem kevesbedik jelentősen az itthoni balhé, kiabálás és zsarolás minden dicséret és jóságfüzet ellenére sem – mert a gyerek is érzi, hogy tulajdonképpen itthon otthon van.

        Kedvelés

        • hát jaja, a korlátos erőforrások problematikája…

          Közös élményünk mindenkivel az, hogy absztrakt módon minden minden irányban végtelen,
          ÉS közben
          minden konkrét ember, lény… véges.

          És mindenki máshogy véges, mást (nem) kapott meg, mást (nem) tud / (nem) akar adni és a végesnek és a végtelennek ezt az egymásrafeszülését: mindenki a maga egyedi módján oldja meg…

          De tök hasznos erről beszélgetni. (=”A filozófia az a tudomány, ami igen érdekes kérdéseket tud felvetni. Pont.” 😀 )

          Kedvelés

    • Köszi angéla, stefi, hogy megosztottátok a hasznos tapasztalatokat. (Ezen a cikken azért pittyogtam egy sort.) Szerintem, ha ez tényleg lyukas garas, matrica vagy hasonló kemény valuta, és az összegyűjtésért nem annyira tárgyjutalom, mint inkább esemény, közösségi élmény vagy mint a cikkben: pl. egy óra játék jár, vagy ami még nagyon tetszett, hogy jogot vásárolhat, akkor nem lehet ebből komoly baj, sőt. Mindenesetre nekem nagyon tetszik. (Annyira, hogy muszáj leszek Férjen kipróbálni, mert Vencel még olyan kicsi.)

      Kedvelés

      • férjen 😀

        én is nagyon köszi a gondolatokat, izgi erről beszélgetni! és persze sajnos elmélet és valóság nem mindig egyezik 🙂
        Missy, ez a megállapodás a várhatóan kiborulásos szituk előtt nálunk is elő szokott jönni, és remekül működik! pl úgy is, hogy ha olyat kérdez, hogy tudom, a válasz kiborító 😀 , akkor azt mondom, hogy csak akkor válaszolok, ha megígéri, hoyg nem borul ki. És ha megígéri, akkor azt be is szokta tartani, és összevissza dicsérem érte.
        Meg ami még szerintem nagyon jó, ha a szülő a saját hibáit is előhozza. hogy mondjuk mindig halogatom a hajtogatást, és ma ahogy leszedtem a ruhát, el is tettem, milyen jó érzés. jó lenne, ha máskor is rá tudnám venni magam, sajnos ez nekem nehezen megy. Szóval hogy nem csak a gyereknek van hová fejlődni, hanem nekem is, ezvan 🙂 Szerintem ez jó érzés a gyerekeknek.

        Kedvelés

  10. Sziasztok!

    Hiszti kezelésével kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni. 4 éves kisfiamnál előfordul, hogy nyilvános helyen tör rá akaratának érvényesítése illetve a lépcsőházban. Például ma közölte a lépcsőházban mutogatással, hogy ő nem jön fel és hogy vigyem fel (3 emelet). Nem volt fáradt, nem fájt a lába. Próbáltam meggyőzni illetve dícsértem, hogy ő milyen szuper nagyfiú stb. Végül feladtam és elindultam felfelé. 3 lépcsőfokot jutottam fel mikor üvöltve, mintha nyúznák sírni kezdett 2 könnycseppel és egyhelyben toporzékolt. Igazán kínos volt a visszhangzó lépcsőház. Visszamentem hozzá, akkor rögtön elhallgatott, hogy most jön az a rész, hogy felveszem és viszem. Hogyan lehet ebből kibillenteni anélkül, hogy felvinném és ne üvöltsön?
    Előre is köszi az ötleteket:-) Kezdő anyuka vagyok.

    Kedvelés

    • Van egy kisfiad! Gratulálok! Fantasztikus hír!

      A dac nagy téma.

      Amúgy van olyan elmélet, hogy a frissen örökbefogadott gyereket lehet fiatalabbnak kezelni a koránál, hisz annyi mindent kell bepótolnia – néha a négyéves cipelése is belefér.

      Kedvelés

    • Egyrészt csatlakozom az előttem szólóhoz, másrészt egy ilyen helyzetben az első egy-két alkalom fullad üvöltésbe (ezt még a ház lakói is nyugodtan tolerálhatják), aztán végül elfogadja, hogy mi a szabály. De akkor következetesen ki kell tartani. Viszont ami még ennél is nehezebb, hogy úgy ráhangolódni a gyerekre, hogy egy ilyen helyzetben tudjuk, hogy mikor van szó valós érzelmi szükségletről, tehát pl. nem azt akarja-e, hogy testközelségbe kerüljön. Az én lányom 4 és fél, de néha még most is felviszem a hátamon a másodikra, persze csak akkor, ha nekem sem esik rosszul 🙂 Fel lehet fogni játéknak, közös minőségi időnek is.
      Egyébként hamar rá fog jönni a fiad, hogy melyik az a helyzet, amikor hajlamos vagy beadni a derekad, pl. nyilvános hely mert azt kínosnak érzed. Kegyetlenül ki fogja használni a gyengeségeidet! 😀
      Egyébként miért mutogat, nem beszél?

      Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s