Megmondjam az óvodában?

Általános

Megmondjuk az oviban, hogy örökbefogadott a gyerek? Ma ezt a kérdést járom körül. A leírtak a saját véleményemet tükrözik, lehet másképp csinálni.

A szülők a következőképpen szoktak közelíteni a kérdéshez:

  • megmondják rögtön az intézménybe kerüléskor
  • adnak egy kis időt, nehogy a pedagógus beskatulyázza a gyereket, és pár hét múlva közlik
  • nem mondják el
  • egy korábbi intézményben elmondták, de rossz tapasztalatokat szereztek, ezért most már hallgatnak erről.

Én a bölcsiben, oviban elmondanám a gyerekkel foglalkozó gondozóknak, hogy örökbe fogadtuk. Egy hároméves gyerek életében lényeges tény, hogy kétéves koráig nem velünk élt. Az időben előre haladva aztán ennek a jelentősége csökken, és ahogy a gyerek nő, egyre inkább az ő döntése, hogy kivel osztja meg. Tehát, az általános iskola előtt már megkérdezném a gyereket, megmondjuk-e a tanítónak, a középiskolában meg rá bíznám, mit kezd ezzel az információval.

Maradjunk az ovinál. Ez az óvodapedagógus számára ez fontos információ, ahogy az is, ha épp mondjuk válnak a gyerek szülei, mert kihathat a kicsi viselkedésére, beszélhet róla az oviban. Egy ideális óvónő

  • tisztában van az örökbefogadás jelentésével
  • ha kérdése van a témáról, azt a szülőnek teszi fel
  • nem osztja meg másokkal ezt az információt
  • a gyereket nem különbözteti meg, és nem engedi, hogy mások megkülönböztessék
  • nem magasztalja fel a szülőt és nem tekinti eleve problémásnak a gyereket
  • ha a gyerekkel bármilyen gond van, nem erre fogja rögtön, hanem a szülővel közösen próbálja megoldani.

A gyakorlatban lehet, hogy a pedagógus nagyon keveset tud a témáról. Ezért, mikor elmondjuk, hogy örökbefogadott a gyerek, lehet, hogy egy kis ismeretterjesztést is kell tartani. Érdemes tisztázni a következőket pár szóban:

  • mit jelent az örökbefogadás (a gyerek vér szerintinek számít, a nevünket viseli, mindig velünk marad, mi vagyunk a szülei)
  • mióta él velünk a gyerek, hol élt előtte (ennyi elég is, a szaftos részletek, a vér szerinti család dolgai nem tartoznak az ovira)
  • van-e valami egyéb fontos körülmény (például egyszülős örökbefogadás)
  • mennyit tud a gyerek, hol tart a történetében (tudja, hogy egy másik néni hasában volt)
  • milyen kifejezéseket használunk otthon a témára (“másik néni”)
  • kire tartozik ez az információ
  • hogy kezeljék, ha a gyerek szóba hozza.

Én azt is hozzátettem, hogy anyák napján lehetőleg ne ő szavalja a “gömbölyödő pocakodban sokat forgolódtam” verset. Ha én mondom el az óvónőknek az információt, azzal azt is jelzem, hogy velem beszéljék meg, ha bármi felmerül a kérdés kapcsán. Ha bizalmi viszony van az óvónőkkel, akkor úgyis folyamatos a kommunikáció a gyerekről, és ha az örökbefogadás témájában van valami nagy fejlemény, akkor azt is elmesélem nekik (például most nagyon foglalkoztatja a kérdés, vagy épp visszalátogattunk a nevelőszülőkhöz). És az óvónő is elmondja, ha a gyerek napközben szóba hozta az örökbefogadást. Nálunk úgy került elő, hogy elmesélte az oviban, a hétvégén örökbefogadó találkozón voltunk.

A többi gyereknek én nem mondanék semmit, a szülőknek pedig a szituációtól, szimpátiától, alkalomtól függően. Akivel összebarátkozunk, annak majd elmondjuk, a kispadon öltöztetés közben azonban nem vonom őket félre egyesével.

Nekem szerencsém volt, minden gyerekem óvónőivel jó viszony alakult ki, folyamatos beszélgetéssel, az örökbefogadás miatt sem kezeltek csodabogárnak. Az nehéz ügy, ha nem jó a pedagógus hozzáállása, ha emiatt stigmatizálják a gyereket, ha továbbadják másnak az információt… Sokan azért nem mondják el az oviban az örökbefogadást, mert rossz tapasztalatuk van, vagy ettől tartanak. De akinél egy ilyen információt nem látunk jó kézben, annál vajon jó kézben van a gyerek napi 8 órában?

Ti hogy oldottátok meg?

Advertisements

16 responses »

  1. Már ovodásként került hozzánk a kislányunk, nem volt kérdés, hogy megmondjuk-e bent. A legjobb ovit találtuk, a körzetesben nem volt hely, ajánlottak egy közeli másik ovit ahol találtak nekünk helyet évközben is és ahol mind a vezetőnő, mind az ovónénik maximálisan fantasztikusak. Azóta már túl vagyunk egy anyák napi ünnepségen is, ami szintén nagyon jól sikerült és a kislányunk már most szomorú kicsit, hogy jön a 4 hetes nyári szünet amikor nem mehet az imádott oviba.

    Kedvelés

  2. Szeptemberben kezdjük az óvodát, mivel most lett csak 3 éves. 2 évesen került hozzánk. Speciális helyzetben vagyunk a cikkhez képest. Az örökbefogadás folyamata alatt a kisfiam még óvodás volt, így az óvónők velünk együtt várták a kislányt és velünk együtt örültek a végén. Azóta minden nagyobb óvodai eseményen ott voltunk, hogy szokhassa a környezetet. Az óvónőknek már természetes, hogy mi vagyunk a szülei, így már nem beszéd téma. A szülőtársaknak való elmondása viszont még előttünk van. Picilány az örökbefogadásról nem akar tudomást venni, így ő erről nem beszél senkinek. “Te vagy az anyukám!” – megjegyzéssel lezárja a beszélgetést.

    Kedvelés

  3. Mi akkor mondtuk el az óvónéniknek, mikor jött a tesó. Nagyon jól kezelte mindenki, nem voltak elutasítóak, viszont nem is kezeltek csodabogárnak. A gyerekkel se tesznek különbséget azóta se. A gyerekeknek direktbe nem mondtak semmit az örökbefogadásról, de az egyik óvónéni bevitte az oviba a Nekem két születésnapom van c. könyvet, hogyha felmerül a dolog, akkor azt felolvassák nekik. A többi szülőnek mi nem mondtunk semmi, de mivel látják velünk a hugit, így biztos sejtik mi a helyzet.

    Kedvelés

  4. Mi elmondtuk az elején már, azzal együtt , ha bárkinek kérdése lenne (akár az óvónőknek, akár gyerekeknek, akár a többi szülőnek), hozzánk nyugodtan lehet küldeni bárkit, szívesen válaszolunk. Az óvónők tökjól kezelik (tudomásul vették, gömbölyödő pocakverset maguktól nem adnak, amúgy meg nem foglalkoznak az egésszel, ha cigányozásba futnak, leállítják és jelzik nekünk h történt ilyen, de ezen felül nem téma, gyerek – gyerek), szülő még sosem jött kérdezni.
    Néhány szülő tudta óvoda előtt már, kicsi falu vagyunk, néhánnyal volt már téma, mert hozta a helyzet, a többségről azt sem tudom, tudják -e. Ez így nekünk pillanatnyilag jó így.

    Kedvelés

  5. Nálunk az óvónők is, és viszonylag sok szülő tud róla, akikkel közelebbi a viszony, ráadásul a csoportjában van még egy hasonló család, velük is szoktam stratégiát egyeztetni :). Nekem nagyon fontos, hogy ne tabusítsam a témát. Ha a gyerek nagyobb lesz, akkor már én se leszek ilyen közlékeny – illetve vele többet egyeztetek majd – , de egyelőre ez még így van.

    Kedvelés

  6. Újszülöttként örökbefogadott gyereknél más a helyzet. Főleg nagyvárosban. Ott a szülőn múlik, hogy mit mond vagy nem mond. Mi kb. fél év után mondtuk el a vezető óvónőnek és utána pozitív változás állt be mind a gyerekhez, mind a hozzánk való viszonyában. Valahogy a személyes történetünk megérintette. Előtte csak egy család/gyerek voltunk a sok közül, akikkel hol van baj, hol nincs. Azt fontosnak tartom, hogy ezt az információt diszkréten kezelje, ugyanis valóban nem tartozik ez az összes ott dolgozóra és abból van jópár. Más szülők közül is csak arra tartozhat, akivel az ember összebarátkozik és megbízik benne.

    Az anyák napja az idén nálunk elég kritikus volt. Kiscsoportos a gyerek, de annyit megért, hogy egy másik néni hasából született. Eléggé kiborította a lelkivilágát, hogy hetekig a “pocakodban laktam/a hasadból születtem édesanyám” téma ment. Valahogy nem tudta helyére tenni, hogy ha a gyerekek az anyukáluk hasából születnek, akkormost mi van vele és ettől kikészült. Mikor erre nagy nehezen rájöttem, akkor ezt helyre tudtuk tenni és helyreállt az egyensúly köztünk. Anélkül, hogy másoktól elvenném az anyák napja örömét, arra gondoltam, hogy végső soron nem magánügy-e az anyák köszöntése, szeretete, megbecsülése? Hogy lett ez központosított ünnep? A másik gondolat meg igazából a gyerektől jött, aki hetekig kérdezte, hogy mikor lesz apák napja. Mármint olyan, amit megtartanak az oviban. Teljesen jogos, szerintem. A válasz a gyerek kérdésére messzire vezethet bennünket abban a tekintetben, hogy mi a család, kinek mi a szerepe és mit reprezentál az, hogy intézményekben csak anyák napját tartunk.

    Kedvelés

    • Az apák napján (Legalábbis amikor mi tartjuk itthon) már óvodaszünet van, így tiszta sor a gyereknek h ebből nem lesz “szervezett buli”.
      Ettől függetlenül értelek.
      Nálunk szerencsére az anyák napja sem ilyen pocakcentrikus, nem tudom h az enyém miatt, vagy amúgy sem lenne az, az én gyerekem amúgy minden éven bezsongva várja, és még arra is figyel, hogy nekem ne áruljon el előre a műsorból semmit. ☺❤

      Kedvelés

    • Engem, három gyerekkel, rettenetesen fáraszt minden, amire be kell menni az intézménybe, amire hetekig készül a gyerek, meg kell oldani a többieket, és sokszor egy tömegrendezvényen veszek részt, a kisszéken préselődve, és a saját gyerekemet pont nem látom, mert ő beszorult a tábla mögé, viszont száz szülő előttem kattintgat. Úgy érzem, elrabolták tőlem az anyák napját. Az egyik gyerekem csoportjában idén úgy döntöttek, nem lesz tömeges ünnep, mert az anyák napja a családé. Nagyon meghatott a figyelmességük.
      Vö. nőnap.

      Kedvelés

      • Az oviban nálunk ezt úgy oldották meg, ahogy érkeztek az anyukák, egyesével behívták őket, kézenfogva a saját gyerekükkel, leültettek és csak nekem adta elő amit megtanult, átadta a kis ajándékát és mentünk haza. Szuper ötlet volt!

        Kedvelés

        • Nagyobbiknál nálunk is így volt. Süti, tea és 15 perc csak a gyereknek és anyukának. Nagyon tiszteltem érte az óvónéniket, mert nekik így egy hét az anyáknapi műsor, nem egy óra…

          Kedvelés

  7. Az én tapasztalatom óvónőként, hogy az óvónők többsége elfogadóan kezeli ezt a témát. Volt már kolléganőimnél gyermekotthonban élő gyermek is, és örökbe fogadott is. Ha valaki nem jól kezeli, az szerintem más területeket sem tud jól kezelni egy gyerekcsoportban.

    Egy óvónőt meglepetésszerűen érhet, ha nem tudja ezt az információt, s az örökbe fogadott gyermek beszélgetéseiben, játékában előkerül a téma. Akkor lehet rásegíteni egy helyzetre, ha tudja, miről van szó, s neki is van ismerete a témáról. Szükség van egy bizalmi kapcsolat kialakítására ahhoz, hogy személyes információt tudjunk valakivel megosztani.

    Gyerektársaknak nem mondanám el direktben, szerintem nincs erre szükség. A spontán helyzeteket a felnőtt (szülő, pedagógus) tud segíteni megoldani.
    Szándékosan beszélgettem óvodásokkal az örökbefogadás témájáról. Volt olyan 6 éves gyerek, aki így reagált: “Remélem, engem nem fogadtak örökbe!”.
    A 3-4 éves korosztály még jobban elsiklott a téma mellett. Köztük is volt egy-egy gyerek, aki visszakérdezett: “Miért hagyta ott az anyukája?”

    Kedvelés

  8. Mi nem mondtuk el, és jól döntöttünk. Kilenc óvónője volt a nagyobbik fiamnak azalatt a 4 év alatt, amíg ovis volt…egyikhez sem kötődött különösebben, ami nem is csoda ilyen nagy fluktuáció mellett.

    Újszülöttként fogadtuk örökbe. 3,5 évesen ment oviba, napi szinten nem foglalkoztatta az örökbefogadás témája, így úgy gondoltam, hogy nem mondjuk el, csak ha esetleg vmiért előkerül a dolog. Nem került. A négy év alatt többször is beszéltünk róla, hogy elmondjuk-e vagy sem, de egyikünk sem érezte úgy, hogy el kellene. Az anyák napja kapcsán mindig újra felmerült, akkor általában rákérdeztem az oviban, hogy milyen lesz az ünnepség, de soha nem volt olyan, hogy egyedül kellett volna kiállnia a gyereknek szavalni, csak a többiekkel együtt mondtak verset vagy énekeltek illetve körjátékok voltak.

    Kiscsoportos volt, amikor a kisebbiket örökbe fogadtuk. Elmondtuk, hogy megszületett a kistesó. Senki nem kérdezett vissza – azt nyilván látták, hogy én nem voltam terhes – de nem bolygatták a témát. Gratuláltak és ennyi. Ősztől megint új óvónők voltak, akik már így ismertek meg minket, hogy két gyerekes család vagyunk. Soha senki nem kérdezett semmit, senki nem mondott semmit.

    Amikor a kicsi megszületett a többi szülőtárs nézett nagy szemekkel. 🙂 Volt, aki nálam kérdezett rá, hogy “Ez hogy lehet?” volt, aki a barátnőmnél érdeklődött. Így azt nagyon sokan tudták, hogy a kicsit örökbe fogadtuk, de fel sem merült bennük, hogy a nagyot is, vagy legalábbis senki nem kérdezte meg! 🙂 Akinek meg elmondtam, az nem akarta elhinni, mert annyira hasonlít ránk a nagyobbik.

    Az iskola előtt újra megkérdeztem, hogy itt esetleg elmondjuk-e? De nem akarta, és én sem erőltetem. Amíg ez a mindennapi életére nincs olyan hatással, hogy erről a tanító nénit informálni kellene, addig maradunk ennél a verziónál.

    Kedvelés

  9. Nálunk az óvodai beiratkozásnál egy részletes kérdőívet kellett kitölteni, a kérdőív fele olyan kérdéseket tartalmazott, amire nem tudtam válaszolni, öt évesen fogadtuk örökbe a kisfiunk, hogy mikor hova forgolódott, mászott, mikortól evett szilárd ételt, mikortól lett szobatiszta, fogalmam sem volt, úgyhogy nem volt kérdés, hogy elmondjam-e az örökbefogadását. Nekünk az oviban nagyon jó tapasztalataink voltak, mind az óvó nénik, mind a dajkák nagyon empatikusak voltak. Nem az anyák napi versek miatt volt ez fontos, hanem ahogy Ella is nagyon jól leírja, a kisfiunk beszélgetéseiben, játékaiban előkerült a téma, amikor nagyon is jó volt, hogy az óvó nénik tudtak róla és tudtak neki segíteni. Nem is feltétlenül az örökbefogadásáról beszélt, hanem például elmesélte egy társának, hogy visszalátogattunk a gyerekotthonba vagy akár behozta a játékba a vér szerinti testvérét vagy a szirénázó rendőrautós utazási élményét. Az óvónők egyébként nemcsak empatikusak voltak, hanem szakmailag is nagyon felkészültek, nagyon sokat segítettek nekünk, csak a legjobbakat tudom róluk mondani.
    Az iskolában nem volt szülői kérdőív, itt gyakorlatilag a gyerek az első erkölcstan óra keretében – témája: „Születünk és felnövünk”– kapta meg a maga kérdőívét, amikor is a hétéves gyerek szépen felmondta az élettörténetét, ahogyan arról az élettörténeti naplója alapján itthon szoktunk beszélgetni. Az erkölcstan abban az évben került bevezetésre az iskolákban, még tankönyvük sem volt, fogalmam sem volt róla előzetesen, hogy ez lesz a téma. A kisfiunk mikor hazajött, és kérdeztem mi volt az iskolában, akkor mondta el, hogy ő elmesélte a tanító néninek az élettörténetét. Akkor még annyira kicsi volt, hogy azt nem is érzékelte, hogy ő ezt nemcsak a tanító néninek, hanem a jelen lévő összes osztálytársa előtt mondta el. Addigra én már bejelentkeztem fogadó órára, de az erkölcstan óra sajnos beelőzte a fogadó órát, így csak utóbb tudtam beszélni a tanító nénivel.
    Mostanában, hogy ősztől nyolcosztályos gimnáziumba megy a kisfiunk, sokat beszélgettünk róla, hogy mi legyen az új iskolában, beszéljünk-e az új osztályfőnökkel vagy rábízzuk a gyerekre, hogy kivel mit oszt meg. Éles nagyon a kontraszt az iskola és az óvoda között: amennyire jó és hasznos volt, hogy az oviban tudtak róla, az iskolában viszont gyakorlatilag csak hátrányunk származott belőle. A gyerek mostanra odajutott, hogy például kifejezetten és határozottan kérte, hogy úgy menjünk el szemorvoshoz, hogy ne áruljuk el, hogy őt örökbefogadtuk, mert akkor őt azonnal elkezdik „méregetni”, de a gimnáziumi felvételi kapcsán is azt emelte ki előnyként, hogy annyira jó volt, hogy csak a tudását nézték és nem tudtak az élettörténetéről semmit.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s