Bemutatkoznak azok a családok, ahova nemrég érkezett kisgyerek. Mindenkinek gratulálok! Jelentkezzetek a rovatba a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen, ha nemrég (egy éven belül) fogadtatok örökbe.
Nicknév: Lászlóék
Isten sose hagy minket válaszok nélkül. Csak meg kell érkezni.
Kik vagytok?
Két csodálatos kislány szülei. Az egyik a pocakomban növögetett, a másik a szívemben. Pontosan egyformán tökéletes mindkettő. Luca s Eszter.
A férjemmel 15 éve vagyunk házasok. Az az igazi páros, akik kiegészítik egymást. Fiatal korunk ellenére nagyon talpraesettek vagyunk. Dolgozunk, vállalkozunk és nevetünk, élünk, szeretünk. Mindig is nagy családról álmodtunk, s azt gondoltam, mire 30 éves leszek minimum 3 gyerek szaladgál majd körülöttünk. De ezek az álmok az évek alatt szépen szertefoszlottak s átalakultak.
24 éves voltam, mikor kislányunk megszületett. Tökéletes kis csöppség. Pár évre rá újra megtörtént a csoda,.. de Istennek más tervei voltak.
Teltek az évek s közben 14 kisbabát veszítettünk el. Szépen lassan hozzászoktunk a csalódásokhoz. Szívből, igazán szerettünk volna a kistestvérkét. Mi mindent megtettünk… legalább is azt gondoltuk.
Egyik nap épp a kocsiban utaztunk, mikor a Kossuth Rádióban arról beszélgettek, hogy mindenki 0-3 éves korú gyermeket szeretne örökbe fogadni s az a felettiek már nem nagyon kellenek senkinek, s bent ragadnak a rendszerben. Akkor a férjemmel egymásra néztünk, s szavak nélkül is tudtuk, talán mégsem mindent tettünk meg…
Így történt, hogy 14 kiscsillagot festettem egy kavicsra, s vele együtt beszuszakoltam az életem egy 28 literes hátizsákba és a férjemmel az oldalamon nekivágtunk az El Camino Primitivonak, megkeresni a válaszokat, megtalálni az utunkat.
A kavicsommal a zsákomban, esőben, szélben, vaksötétben, hegyekre mászva cipeltem az én kis babáimat. Csak egyetlen egy kérdés vezérelt… Miért?
A világ végén elővettem a kavicsomat, a kicsi parányi babáimat, a múltamat, az álmaimat. A közös álmainkat. Ólomként nehezedett a kő a kezemben, szorongattam, féltem, szerettem őket… végül erőt vettem s elhajítottam, bele a zúgó óceánba. Oly picik voltak, és oly valódiak és mégis megfoghatatlanok….apró kicsi angyalok…Elengedtem.
Eltelt egy év az örökbefogadás óta, s pont most, Eszter születésnapján mikor felnéztem a gyertyák fényéből, értettem meg. A sok miértemre egyszer csak ott ül Ő. Azokkal a csodálatos csillogó szemeivel, azzal az ízig vérig Eszter-mosollyal. Ő, az én kisbabám. Az én utam, a Mi utunk.
A kicsi angyalok, akik ma már a világ végén a tengerben pihennek, kinyitották a szívemet, hogy képes legyek bárkit feltétel nélkül elfogadni. A szívem általuk lett tele szeretettel, elfogadással, megértéssel. Általuk vagyok ma az, aki vagyok. Általuk vagyunk Mi egy család. Esztike, Luca, a Férjem s Én. (és a kiskutyánk 🙂 )
Miben vagytok mások, mint mások?
Miben vagyunk mások? Talán semmiben, talán mindenben.
Mindenkinek megvan a maga útja, a maga miértje. Mindenki nehéz utat jár be, mire a szíve ennyire megtelik szeretettel, mint a Mienk. Talán ugyanolyanok vagyunk, mint mindenki más.
Örökcsalád, Szívcsalád, Család, Nő s Férfi, Gyerekek. Egyformák.
Ki érkezett?
Egy kis Esztike. 5 éves. Pontosan az ország másik végéből 496 km-ről. Nemrégen költöztünk be a családi házunkba, mikor érkezett a hívás. Csak úgy potyogtak a könnyeim. Éreztem legbelül, hogy Ő lesz az. Ő az, akire vártunk. Read the rest of this entry
