Örökbe.hu

Bemutatkoznak azok a családok, ahova nemrég érkezett kisgyerek. Mindenkinek gratulálok! Jelentkezzetek a rovatba a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen, ha nemrég (egy éven belül) fogadtatok örökbe.

Nicknév: ígylettünk

Kik vagytok?

37 éves pedagógus, férjem 12 évvel idősebb. 2023-ban döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk, ekkor vettük meg egy csodaszép bakonyi faluban kis házunkat. Még 2015-ben kiderült, hogy súlyos pajzsmirigy-túlműködésem van, 2021-ben végül az eltávolító műtét mellett döntöttünk orvosommal. Valahol mindig tudtam, s már a kapcsolatunk elején is beszéltük férjemmel, hogy nem lesz egyszerű utunk a gyerekvállalás terén. De már az elejétől mindketten természetesen beszéltünk az örökbefogadásról, mint lehetőségről. Két sikertelen lombikkísérlet után felszabadító és magától értetődő volt elindítani a folyamatot.

Miben vagytok mások, mint mások?

Bár mindenkinek különböző az útja, abban hasonlítunk, hogy megismertük a szülővé válásnak ezt az egyszerre felkavaró, nehéz, szép és sajátos módját. Ezért erre a kérdésre nehéz válaszolni.

Ki érkezett?

Egy kétéves, roma származású, gyönyörű, nagyon okos, akaratos, nyitott, humoros, egyszóval fantasztikus kisfiú országos listáról.

Mennyit vártatok?

Nagyon keveset. 2025 elején jelentkeztünk a Tegyesznél, 2025 októberében vettünk részt a tanfolyamon, még ugyanebben a hónapban, egy szerdai napon meg is néztük az aktáját.

Mennyit várt a gyerek?

Már a kórházból a nevelőszülő vitte haza, pár hónapra rá örökbe fogadható lett. Innentől nem egyértelmű, miért telt el ennyi idő. Bár az aktamegtekintésnél is furcsa volt, miért is nincs még családban a kicsi. A nevelőszülő nagyon örökbe akarta fogadni, be is adta az igényt, talán ezzel telt az idő. Mindenesetre így kellett lennie, így lett a kisfiunk.

Miért pont ő?

Alapvetően egészséges gyerekre vártunk, származási kikötésünk – nagy egyetértésben – nem volt. Ez volt az első hívásunk, az első kiajánlásunk. Őszintén: meglepődve, hitetlenkedve hallgattam a tanfolyamon vagy olvastam azokat a történeteket, ahol az anyák arról az „érzésről” beszélnek. Így teljesen letaglózott annak az elsöprő ereje, amit a képek megtekintésekor és az első személyes találkozáskor tapasztaltam. Nem vagyok ez a típus, azt gondoltam. Bár a hívás előtt egy sötétebb bőrű, göndör kisfiúval álmodtam. Na, ilyen se volt még.

Miért pont ti?

Nagyon szeretjük egymást, egy kis faluban, harmóniában éltünk két „kis” szőrös gyerekünkkel. Rendszeres terápiás munkám, s az, hogy pedagógus vagyok – s nagyon szeretem a munkám –, biztos szimpatikusabbá tett minket. A férjem rugalmassága, nyitott személyisége is sokat nyomott a latban.

A tanács, ami jól jött volna utólag:

A nevelőszülő nagyon ragaszkodott a kicsihez. S bármilyen normális viszonyban váltunk el, nem tudta elengedni. Bár mondták a tanfolyamon, hogy nem ajánlott a közösségi médiában visszajelölni a nevelőszülőt, bizalmat szavaztunk, s megtettem. A későbbi gyakori írogatás, s kérdezősködés miatt kénytelen voltam megszakítani a kapcsolatot, s tanácsadói tanácsra letiltani.

Mivel a nevelőszülő abszolút a sajátjaként tekintett a kicsire, már „ajának” hívta. Mi ugyanúgy elkezdtük az anya szót használni a férjemmel. Így utólag már anyu vagy másmilyen szót választanék, mert az első hetek gyászfolyamatában könnyített volna a feldolgozásban.

A legnagyobb problémátok most:

Mindannyian tanuljuk a türelmet. Egymással és magunkkal. Nagyon magas a kicsi érzelmi intelligenciája, próbáljuk azonosítani az érzéseinket. Ez bizony nagyon megterhelő. Most már szépen beszél, így minden akaratának szót tud adni, pedig bizony mindent nem lehet. Gondolom, egy kétévesnek egyébként is nehéz ezekkel megküzdeni, a mi kisfiunknak pedig az első két évében MINDENT lehetett. Nagyon sokat haladtunk ebben, de vannak nagyon kemény pillanatok.

Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva / ahogy a tanfolyamon tanultátok:

Minden és semmi. Sokat beszéljük, hogy na, erről is volt szó a tanfolyamon, meg arról… de amikor benne vagy, na, az más.

Miről olvasnál szívesen?

Őszintén, bármiről. Hiszek a történetek erejében, hogy így tudunk egymással kapcsolódni. Ha beszélgetünk, ha megosztunk. Legyünk itt egymásnak, mert szükségünk van rá. EGYÜTT, ahogy a kisfiunk mondja mostanában.

******

→ olvasásának folytatása

Bemutatkoznak azok a családok, ahova nemrég érkezett kisgyerek. Mindenkinek gratulálok! Jelentkezzetek a rovatba a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen, ha nemrég (egy éven belül) fogadtatok örökbe.

Nicknév: felek

Kik vagytok?
Idén húszéves házasok leszünk, három örökbefogadott gyermekünk van. Ők vér szerinti testvérek: kilencéves fiú, nyolcéves fiú, tizenhét hónapos kislány. A kislányt két hónapja fogadtuk örökbe titkos örökbefogadás útján, országos listáról. A fiúk idén hat, illetve öt éve a mi gyermekeink. Mindkettőjüket körülbelül négyévesen fogadtuk örökbe más nevelőcsaládtól. A nagyfiúra két és fél évet vártunk, a kisebb fiúért visszajelentkeztünk, és körülbelül másfél évvel később vihettük haza.

Miben vagytok mások, mint mások?
Három gyermekünk van, három örökbefogadási eljárás során ugyanattól a szülőanyától.

Ki érkezett?
A kislányunk tizenöt hónapos volt, amikor örökbe fogadtuk. Kedves, mosolygós, barátságos. Nevelőszülőtől érkezett, életkorának megfelelő fejlettséggel, teljesen egészségesen.

Mennyit vártatok?
A kisebbik fiunk örökbefogadása után körülbelül három évvel jelentkeztünk újra, hogy ha lenne testvér, készen álljunk.

Mennyit várt a gyerek?
Ő tizenöt hónapot várt. Kilenc hónaposan lett örökbe fogadható. Soha nem látogatták.

Miért pont ő?
A fiaink vér szerinti testvére. Ennyi volt a kérésünk, hogy ha lenne tesó, akkor… Minden másban elfogadóak voltunk, hogy nehogy kizárjuk. Úgy éreztük, hogy ha lenne kisebb testvér, ő a mi gyermekünk. Kiszámoltuk, hogy a fiúk után már születhetett tesó, és akár már örökbe adható is lehet.

Miért pont ti?
A fentiek miatt. Ők vér szerinti testvérek, mi pedig várakozók voltunk.

A tanács, ami jól jött volna utólag:
Három gyermekre vigyázni időnként négy felnőtt sem elég. 🙂

A legnagyobb problémátok most:
A fiúkkal egyszerre kell tanulni, miközben a kicsi visít. Mindenki egyszerre igényel figyelmet. Ez sok tud lenni, de ez legyen a legnagyobb problémánk.

Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva / ahogy tanfolyamon tanultátok:
Három egészséges, teljesen átlagos gyermekünk van. Nincs olyan problémánk, ami ne fordulna elő bármelyik másik két kisfiús és egy kislányos babás családban. A tanfolyamon nem ezt emlegették, és akkor nagyon megijedtünk.

Miről olvasnál szívesen?
Kiskamasz fiúkról.

******

→ olvasásának folytatása

Bemutatkoznak azok a családok, ahova nemrég érkezett kisgyerek. Mindenkinek gratulálok! Jelentkezzetek a rovatba a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen, ha nemrég (egy éven belül) fogadtatok örökbe.

Nicknév: ÖtSzívEgyCsalád

Kik vagyunk?

35 és 42 éves pár vagyunk. 15 éve alkotunk egy párt, lassan 8 éve vagyunk házasok. Első perctől kezdve szerettünk volna gyermekeket. Rengeteg vizsgálat és három lombikprogram után 2020-ban döntöttünk úgy, hogy elindulunk az örökbefogadás útján. Abban az évben határozatot szereztünk és 2021 augusztusában megérkezett az első kisfiunk. Ezt követően 2024 áprilisban érkezett szintén örökbefogadás útján újszülött kislányunk. Ezután amikor a kislányunk egyéves volt, úgy gondoltuk, hogy szeretnénk majd harmadik gyermeket is, ezért újra jelentkeztünk a területileg illetékes Tegyesznél.

Miben vagytok mások, mint mások?

Az örökbefogadási tanácsadónk szerint az átlagnál elfogadóbbak vagyunk mind egészség, mind származás tekintetében.

Ki érkezett?

2025 áprilisában érkezett meg harmadik gyermekünk. 32. hétre született 1680g-os egészséges kisfiú, aki a kislányunk vér szerinti tesója. Megyei listáról érkezett, a kórházban lemondott róla az életetadó. Koraszülöttségével kapcsolatban semmilyen egészségügyi problémája nem volt, amíg haza nem hoztuk. Kereken egy hónapig látogattuk, majd miután hazahoztuk, a második éjszaka leállt a légzése. (Örök hálám a légzésfigyelőnek!!!) Nagyon gyorsan vissza tudtam hozni, igazából egy kis szívmasszázs kellett csak. (Védőnő vagyok, de magam sem tudom, hogy volt annyi lélekjelenlétem.) Másnap hazaengedtek a kórházból, hogy nem találtak semmi problémát, kicsit vérszegény, biztosan amiatt volt. Ez egy hétfői nap volt, ugyanazon a héten pénteken ez megismétlődött. Akkor már egy nagyobb kivizsgálás vette kezdetét, mellékvese betegségre gyanakodtak, szedett is rá gyógyszert 5 hónapig, majd megtörtént a genetikai vizsgálat, ami kimondta, hogy teljesen egészséges. El is hagyhatta a gyógyszert, mára már megvolt a kontroll vérkép is, nincs semmi gond, minden eredménye tökéletes. Valószínűleg a koraszülöttség miatt a mellékveséje fejletlenebb volt és ez okozta a problémát, de az idő előrehaladtával regenerálódott.

Mennyit vártatok?

Gyakorlatilag semmit. Csütörtöki napon telefonáltam a Tegyeszhez, hogy szeretnénk majd tesót, kezdjük el a határozat megszerzését, és a következő héten hétfőn hívtak, hogy vér szerinti tesó született.

Mennyit várt a gyerek?

Az életetadó szülést követően lemondott róla, viszont a koraszülöttség miatt 4 hetes korban láttuk először és 7 hetesen hoztuk haza.

Miért pont ő? Miért pont ti?

Mert a kislányunk vér szerinti tesója.

A tanács, ami jól jött volna utólag:

Nincs ilyen.

A legnagyobb problémátok most:

Minden olyan dolog, ami a három gyermek logisztikájával, nevelésével kapcsolatos.

Igazából nincs nagy problémánk, csodaként tekintünk mindhárom gyermekünkre. Én élvezem az itthonlétet, nem vágyom vissza a munka világába.

Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultátok:

Igazából itt a gyorsított határozatszerzés volt más, mint a korábbiakban, erről nem nagyon volt információnk, de minden simán zajlott. Innen is köszönöm a közreműködők munkáját.

****** → olvasásának folytatása

Bemutatkoznak azok a családok, ahova nemrég érkezett kisgyerek. Mindenkinek gratulálok! Jelentkezzetek a rovatba a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen, ha nemrég (egy éven belül) fogadtatok örökbe.

Kik vagyunk?

34 és 37 éves pár vagyunk. Hét éve vagyunk együtt és a kapcsolatunk elején született egy kislányunk. 2,5 éve döntöttünk úgy, hogy szeretnénk kistestvért. Már az elejétől nyitottak voltunk az örökbefogadásra, de persze először a vér szerinti úton indultunk el – sikertelenül. 2024 végén voltunk először a Tegyesznél, majd 2025. májusban szereztünk határozatot.

Miben vagyunk mások, mint mások?

A tegyeszes tanácsadóink szerint az átlagnál elfogadóbbak vagyunk az egészségügyi állapottal és a származással kapcsolatban.

Ki érkezett?

2,5 hónapos, egészséges kislány megyei listáról, kórházban hagyott baba. El sem akartuk hinni, amikor a telefonban mondták a korát, hogy ennyire pici babát ajánlanak ki nekünk. Mi mindvégig abban a hitben voltunk, hogy idősebb gyermek fog érkezni, azért hogy korban közelebb legyen a nővéréhez. Azóta már látjuk, hogy ennek így kellett lennie: gyakorlatilag olyan korkülönbség van köztük, ami lehetetlenné tette a testvérféltékenységet. Az első perctől kezdve teljesen egymásra vannak hangolódva.

Mennyit vártunk?

Határozatszerzés után pár hónapig nem voltunk fogadókészek, de miután visszaálltunk a sorba, 4 hónapot.

Mennyit várt a gyermek?

2,5 hónapot.

Miért pont ő? Miért pont mi?

Erről nincs információnk. Annyit tudunk, hogy előtte egy másik családnak ajánlották ki őt, akik nem tudták vállalni.

Milyen tanács jött volna jól?

Őszintén szólva nagyon olajozottan ment minden. Minden elismerésünk a tegyeszes tanácsadóinknak, aki nagyon segítőkészek voltak. Látszik, hogy igazán a gyermekek érdekeit tartják szem előtt. Attól egy kicsit féltünk, hogy a kórházban milyen körülményekkel találkozunk. De minden nővér nagyon odaadóan gondoskodott a kicsikről – annak ellenére, hogy volt dolguk bőven.

Mi a legnagyobb problémánk most?

Csupa olyan dolog, ami egy vérszerinti gyermeknél is előfordul 🙂

Például a logisztika egy három műszakban dolgozó férjjel. Mivel még nem alakult ki a napi rutin, nincs meg a napközbeni alvások időpontja a kisbabánknál, így pl. nehéz együtt menni az oviba a nagylányért, amikor a férjem dolgozik. De ezek apróságok.

Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultuk?

A tanfolyamon a nehéz esetekre próbáltak felkészíteni minket – érthetően. Tudtuk, hogy csak a betegség lehet, ami visszatarthat minket: mivel elég soknál a bővebb tájékoztatást jelöltük meg, amibe azért súlyosabb állapotok is előfordulhatnak. Megkönnyebbülten felsóhajtottunk, miután felolvasta az ügyintéző az aktabetekintésnél a kórházi vizsgálatok eredményét: gyakorlatilag egy makkegészséges babáról van szó.

Miről olvasnál szívesen?

Az élettörténeti könyv felépítéséről.

****** → olvasásának folytatása

Bemutatkoznak azok a családok, ahova nemrég érkezett kisgyerek. Mindenkinek gratulálok! Jelentkezzetek a rovatba a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen, ha nemrég (egy éven belül) fogadtatok örökbe.

Kik vagyunk?

Egy átlagos házaspár. Férjem 33, én 32 éves voltam, amikor megismerkedtünk. Társkeresőn. Nekünk elsőre nem szoktak sikerülni a dolgok – és az alternatív megoldásokból már-már sportot űzünk. Boldizsár szoftverfejlesztő, én óvodapedagógus.

Közös hobbijaink, amit a Tegyesznek is felsoroltunk: a túrázás, biciklizés, főzés, társasozás.

Szóval átlagosak vagyunk.

Ja, és úgy futottunk neki a házasságunknak, majd a gyerekvállalásnak is, hogy mi tökéletesen egészségesek vagyunk. Töménytelen vizsgálat, hormonkezelés, kuruzslás, inszemináció után is ugyanitt tartunk. Most is. Csak valamiért nem akart megfoganni az a várva várt élet bennem. Egyszer sem. Picit sem. Egy pillanatra sem. Soha. 14 napnál tovább sohasem reménykedtünk. (Aminek egyébként én nagyon örülök. Várakozásból már ez is sok volt mindig.)

Miben vagyunk mások, mint mások?

Együtt semmiben.

Külön. Én óriási pofával indultam neki az örökbefogadásnak. Óvodapedagógus vagyok. Akkor 11 éve. Nagy sikerekkel – különösen különleges bánásmódot igénylő gyerekekkel. Volt, hogy másik tagóvodából hozzám hoztak át gyereket, mert már minden csoportot végigjárt, mindenkit kikészített. És lám, nálam pár hónap után működni kezdett. Na, szóval, én bármilyen gyerekkel tudok bánni, mindegyikkel megtalálom a hangot. Az én kezem között mindig csodák történnek. Hát hogyne tudnék tökéletesen felnevelni egy sajátot, akivel a nap 24 óráját töltöm. Ő nem 24 gyerek lesz 8 órában, mint akikhez szokva vagyok. (Szpojlerezek: nem, nagyon nem így megy a dolog. Beletörött a bicskám és én is.)

A Férjem: nyugodt, szelíd, támogató. Akkor is, most is.

Ki érkezett?

Egy tökéletesen egészséges (jó, a szívével van egy pici, de majd magától elmúló gond), akkor 19 hónapos kisfiú, Jenő. (Nem, nem ez a neve, de végülis nincs tőle messze.)

A vér szerinti apukája ismeretlen. A vér szerinti anyukája szinte ismeretlen. Nem járt terhesgondozásra, csak egy-két alkalommal. Talán roma származású, de nem biztos. Talán volt szerhasználat, talán nem. (Jenőnek egy távoli intézményben él egy súlyosan, halmozottan fogyatékos testvére.) Szifilisz biztosan volt, de Jenő megúszta.

Jenőke kórházban és csecsemőotthonban élt, amíg egymásra nem találtunk. Két hónapig jártunk látogatni, mert az otthonban csak egy-egy órát tölthettünk együtt, mert a látogatói szoba kellett másnak is. Meg mert így kérték. Meg jött közben egy influenzajárvány, ami letarolta az otthont és minket is.

Jenci a barátkozás alatt és az első három napon itthon is olyan tökéletesen viselkedett, amit bármelyik diplomata megirigyelte volna.

Ezután szabadult el a pokol. Engem hónapokig ütött, vágott, rúgott, harapott, csípett. Ugyanakkor a közelemből sem akart elmozdulni. Sírni, bújni, ölelni, puszilni, simogatni egyáltalán nem tudott. Én rengeteget sírtam cserébe. Előtte és elbújva is. Akárhogy közelítettem szeretettel, nagyon sokszor komoly fizikai és lelki fájdalom lett a vége részemről. És nem, nem voltak jobb időszakok. Aztán 6 hónap után kicsit jobb lett a helyzet. Kezdett rájönni, hogy mégsem olyan rossz dolog a simogatás, ölelés és társai. Már kevesebbet bántott.

Kilenc hónap után – amikor már nagyon csökkentek ezek az atrocitások – rájöttem, hogy még mindig fél tőlem. Igen, a saját fiam fél tőlem még 9 hónap után is. És ekkor varázsütésre megszűntek ezek az események. Megtanult „hisztizni”. Vagyis el merte engedni magát. Végre nem rajtam kellett levezetnie a feszültségét. (De én közben nem tudtam, hogy ezt csinálja, csak kétségbe voltam esve.)

Apukáját nem bántotta – mert kiderült, hogy a férfiaktól még jobban félt. Bántani sem merte. Ugyanakkor imádta az első perctől kezdve. (Valószínűleg engem is.)

Jenő az első hetekben tökéletesen aludt. Letettük este az ágyába, két perc múlva aludt. 11 órát egyben. Délután kettőt. Összességében ez most sem romlott el – időszakosan voltak nehézségek. Rossz álmok, felsírások. De már megtanulta félálomban nyöszörögni, hogy „Anya”. És azóta újra jól alszik. Most éppen dacból nehezen elalvások vannak esténként, de nem tragikus.

Jenőke mindent megevett és megeszik. És hat hónapon keresztül napi ötször üvöltött (amikor még sírni sem tudott) evés előtt és után. Nem hisztizett. Kétségbe volt esve, hogy éhen hal. És nekünk naponta ötször szakadt meg a szívünk érte. És nem lehetett ételt elöl hagyni sehol. És nem lehetett főzni a közelében. És a konyhát sem lehetett megközelíteni. Sőt, csak úgy értünk haza délelőtt és délután is a játszótérről, hogy pont evésre, mert ha nem, akkor hazaérkezés után azonnal remegve, üvöltve követelte az ételt. És azonnal bezabált mindent. Gondolkodás nélkül. Rágás nélkül. Mindent. És ha a férjem, vagy én véletlenül egy pillanattal tovább ettünk volna, mint ő, akkor aztán jött az újabb kiborulás.
És a játszótéren, és az utcán is sírt, ha valakit enni látott.

Aztán ez is elmúlt majdnem teljesen. (A FB-n tettem fel a kérdést a csoportban, hogy más mit kezdett ezzel. És ott kaptam azt az ötletet, hogy eltúlozva játsszuk el minden étkezés után, hogy mi mennyire jól laktunk, tele van a pocakunk. És az övé is. Mindig megkerestük benne, hogy hova lett a kenyér, az uborka, a leves stb. Pár hét alatt teljesen helyrejött a dolog.)

Mennyit vártunk?

Vér szerinti gyerekre 3 évet.

Jenőre a tegyeszes első látogatásunktól kezdve a hazaérkezéséig 1,5 évet. Mert hát elvesztünk a rendszerben. Hónapokig vártunk, hogy hívjanak a tanfolyamra, aztán rájuk telefonáltunk és „Hoppá, maguknak még nem szóltunk? Ja, pont egy hét múlva lesz a tanfolyam, jöjjenek.” (Közben Jenő előtt egy hónappal volt egy kiajánlásunk, de őt nem tudtuk vállalni, nem éreztünk magunkban erőt hozzá.)

Jenő? Több, mint másfél évet várt ránk. Mert hát ő is elveszett a rendszerben.

Miért pont ő? Miért pont mi?

Hivatalosan erről semmit sem tudunk.

De pont olyan forrófejű, mint én. Pont olyan makacs, mint az Apja.

Ja, és tiszta Apja kinézetre. Kivéve a mosolya, mert az az enyém.

Ja, és pont úgy hívják, mint a nagypapáját.

Milyen tanács jött volna jól?

Fel sem tudom sorolni.

Mi a legnagyobb problémánk most?

Fel kéne ébresztenem, mert már két órája alszik délután és teljesen szétcsúszunk…

Most komolyan: az idegrendszere táncot jár az elmúlt napokban. Pedig egy nagyon nyugodt gyerek. De az az első pillanattól kezdve látszott, hogy a csecsemőotthon elzárt világa rengeteg előnyt és hátrányt hordozott magában. Nagyon jól tud egy dologra figyelni, mert nem ingerelték túl korán az idegrendszerét. Viszont olyan ingerszegény környezetben növekedett, hogy újdonság volt számára, hogy a szél fújja a haját, az égen repülőgépek közlekednek, a férfiak szőrösek. És most is mindent észrevesz és megjegyez. És nem tudja igazán elmondani, mert még nem tud beszélni – de már kezd!!!

És azzal, hogy kezd beszélni és minden megfigyel, borzalmasan elfárad folyton. És úgy tűnik, szenzoros problémái kezdenek lenni. Bízom benne, hogy csak időszakosan!

Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultuk?

Ott mindenki csak a nevelőszülős rendszerről beszélt. Semmi csecsemőotthon, semmi ingerszegény környezet, semmi hospitalizáció.

Amúgy nagyon jó volt a tanfolyam ezen kívül. Azt szerettük és hasznosnak találtuk. Nagyon sok mindenre felkészített és jó volt más párokkal is találkozni.

Miről olvasnál szívesen?

Az összes téma nagyon tetszik, amiket eddig olvastunk, néztünk.

Viszont a csecsemőotthon utáni létről még most is szívesen tanulnánk.

Miért vártam 10 hónapot ennek a megírásával?

Mert ki voltam borulva. Utáltam az egész helyzetet. Tehetetlen voltam. Fájt a lelkem és a testem. És erről nem tudtam írni.

Azóta nagyon sok minden javult, alakult, fejlődött. Főleg én.

A lelkem még most is sokszor fáj. Főleg az, hogy sokkal erősebbnek gondoltam magam, mint ami kiderült magamról.

De már vannak nagyon szép időszakok. Már szeretem a fiamat. Már nem idegen. Már én vagyok az anyukája.

→ olvasásának folytatása