
Idén nyáron családilag Németországba költöztünk. Sokan érdeklődtek, mi van velünk, és főleg: a gyerekek hogy vették a költözést. Ma egy személyes poszt következik. Különösebb örökbefogadási vonatkozása nincs azon túl, hogy örökbefogadó család vagyunk. Az írás végén majd erről is lesz szó, de nem ez a központi téma. A gyerekek már nagyok, ezért nem írom le a nevüket.
Gyorsan előrebocsátom, hogy nem tudom, milyen úgy általában külföldre költözni gyerekekkel. A mi három gyerekünket ismerem, hogy velünk mi történt Saarbrückenben, és ennek is csak az első hónapjai teltek le. Más országban, de akár Németország egy másik sarkában is egész más élmények érhetnek. A mi tapasztalatainkat meghatározza, hogy
- egy hasonló kultúrájú országba költöztünk
- a gyerekeink nem beszélték a nyelvet
- már viszonylag nagyok, mindenki intézménybe jár
- én az első időre otthon maradtam miattuk
- és összességében jól ment minden, nincs rendkívüli problémánk.
Ezek ismeretében olvassátok a beszámolót, nyilván egész más egy csecsemővel vagy épp kamasszal költözni, egzotikus országba, veszélyes területre, és akkor is más lenne a helyzet, ha mindkét szülő rögtön munkába állna.
Az alapok
Családunk ötfős, a három gyerekünk 6, 8 és 10 éves volt a költözéskor, a két kisebb gyereket fogadtuk örökbe, de az már jó rég történt. Legidősebb gyerekünk a nyolcosztályos gimnáziumot kezdte itt, a középső másodikos, a legkisebb még egy évet ovis marad. A férjem Saarbrückenben kapott munkát, hosszú távra tervezünk maradni. Ez egy 200 ezres város Németország déli részén, a francia határ olyan közel van, hogy átmegy a villamos, Luxemburg sincs messze. A 2 milliós Saarland tartományban élünk, ez a legkisebb német állam, fél Pest megye méretű. Az elmúlt századokban sokszor cserélt gazdát a németek és a franciák között, így erős a francia hatás. Mi eddig Budapesten éltünk, ahhoz képest nyugalmas kisváros. Sok a zöld, az erdő a közelben, a városon belül is egy kertvárosi területen lakunk, de nincsenek nagy távolságok. Már éltünk korábban is Németországban, Berlinben, de akkor még csak egy gyerekünk volt, hároméves kora előtt tértünk vissza Magyarországra. Én nagyon jól beszélek németül, a férjem közepesen, a gyerekek semmit sem tudtak.
A költözés megszervezésére 7-8 hónapunk volt a döntéstől. Azért csak ennyi, mert nyár közepén akartunk érkezni, hogy a gyerekeknek legyen idejük még átállni és nem tanév közben bepottyanni egy közösségbe. Ez egy jó gondolat, viszont ennyi idő egy ötfős család teljes átültetésére kevés. Nagyon sok döntést kellett meghoznunk rövid idő alatt, kevés információ alapján. Olyanokat, mint hogy melyik gimnáziumba menjen a lányunk, amin nyugalmasabb időkben több hónapig gondolkodik az ember, információt gyűjt, emberekkel beszél, mérlegel és tépelődik. Na, itt ilyeneket hoztunk meg huszasával, ami olyan szempontból jó, hogy kevés időt vesztegettünk el rágódással, viszont sok rossz döntést is hoztunk. De: a legtöbb hiba korrigálható, és mindig lett valahogy. Aki perfekcionista, szánjon két évet a tervezésre legalább. Nemcsak mi követtünk el hibákat, hanem az ügyeinket intézők is, például biztosítási kártyánk három hónap, gyerekorvosunk négy hónap után lett, noha az első percben jelentkeztünk a biztosítónál. Nem lett senki beteg, túléltük. Az olvasókat főleg a gyerekek helyzete érdekli, innentől róluk írok. Read the rest of this entry