A következő online rendezvényen egy könyvről beszélgetünk. Teresa Boučková cseh írónő önéletrajzi regénye egy (két) kudarcos örökbefogadás története, megosztó és provokatív olvasmány. Az írónő saját családi életét örökítette meg, mikor két nagykamasz fia a teljes devianciába sodródik bele, a szülők pedig reménytelenül küzdenek.
Olvasásához örökbefogadóknak bátorság ajánlott. Most közösen fogjuk megvitatni a könyvet, így nem maradsz az élménnyel egyedül. A programra azokat várjuk, akik tényleg olvasták.
Grecsó Krisztián író, költő és örökbefogadó szülő lesz a következő programon a vendégünk. Feleségével közösen három éve fogadtak örökbe egy újszülött kislányt, apai élményeiről rendszeresen ír cikkeket. Korábban egyik regénye, a Vera is érintette az örökbefogadás témáját. Mivel ezúttal személyes dolgokról fog beszélni, felvétel nem készül, érdemes jelen lenni.
Mikor: 2022. november 16-án szerdán kivételesen 18:30-kor. Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. → olvasásának folytatása
Tompa Andrea író örökbefogadós meséje, mely először itt az Örökbe.hu blogon olvasható. A Meseország mindenkié című kötetben fog megjelenni, a történetekben ismert mesék újraírt változatait alkották meg a szerzők olyan hősökkel, akik valamilyen stigmatizált vagy kisebbségi csoporthoz tartoznak. Kilenc jól ismert szerző és nyolc új alkotó meséje került a gyűjteménybe, melyben többek között meleg, leszbikus, transznemű, roma, örökbe fogadott, hallássérült és idős hősökkel találkozhatunk. A tizenhét kortárs szerző friss meseátiratai azokat is megszólítják, akik nehezebben találják a helyüket a világban. Megerősítenek abban, hogy bár nem vagyunk egyformák és különböző utakat járunk be, de ha megérkezünk, a kapu mindannyiunk előtt nyitva áll.
A kötet kapható szeptember 17. után az Írók Boltjában, a Líra online oldalán, a Pagony boltokban.
E-nek, köszönettel
Volt egyszer, hol nem volt, falu végén túl, ott, ahol a legszegényebb emberek laknak, még azon is túl, hol a legrosszabb földek és a mocsár kezdődik, élt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony. Úgy éltek együtt, egymásnak támaszkodva, mint két zsák krumpli. Nem volt semmijük, éppen csak egy szakadozott tető a fejük felett. Hiába dolgoztak egész életen át, mindig a mások földjén hajlongtak. Az Úristen gyermeket sem adott nekik, nem csak földet. Az asszony fel is sóhajtott, mikor már útnak indultak megint az erdőre, hogy egy kis rőzsét gyűjtsenek, amivel tüzet rakjanak, mert bizony tél volt, és a szél meg a fagy nem törődött a szegényekkel, csak fújta, fújta be a hideget a ház résein. Mondta is az asszony:
– Meddig kell még nekünk ezt a cudar életet cipelni a hátunkon? Semmink sincs, immár gyermeket sem az ad a Teremtő, mert túl öregek vagyunk.
A férfi, aki elől ment a nagy hóban, hogy letapossa az asszonynak az utat, mert ebben a nagy szegénységben semmijük nem volt, csak hogy egymást szerették, így felelt:
– Hagyjad, te asszony. Nem minekünk kell elszámoltatni itt a földön az Urat. Nem a mi dógunk.
– Hát mi a mi dógunk, te ember? – mondta az asszony nagy szomorún és ment tovább a férje nyomában a mély hóban.
Mikor kiértek az erdőre, hát látják, hogy akkora a hó, de olyan mély, hogy minden faágat, amit levert a szél a fákról, bizony betemette a hó. Néznek körbe, körbe, de csak a nagy, csupasz fákat látják meg a mély havat. Látja az ember, hogy nyomok vannak a hóban, friss, apró csizmanyomokat hagyott más elöttük, s mondja is:
– Hát már asszony, későn jöttünk, járt már előttünk más, hogy összeszedje az ágat.
– Asszony volt a’ – feleli, mert lássa, milyen kis csizmája van. – Menjünk másfelé, ahol több a szerencsénk.
Meg is fordulnának, amikor egyszer csak vékony hangot hallanak, valamit nyivákolást. Megállnak, fülelnek. Talán csapdába esett állat? Megindulnak a hang irányába az erdőbe. Ahogy odaérnek, hát néznek körbe, nem látnak semmit, csak hallják mind a hangot. → olvasásának folytatása
Szezonális és gyermekvédelmi témájú vendégposzt a blogon. Stephen Leacock humoreszkjében karácsony van és egy krízisanyával is megismerkedünk. Fordította a zseniális Karinthy Frigyes. Karácsonyra, szeretettel.
Avagy A csodálatos gyermek
Karácsony volt – vidám, havas bundáját rázó karácsony! A mennyei párnák kihasadt beléből millió apró csillogó pihe szállingózott lefelé – ropogott a hó a csizma alatt – vidám, csilingelő karácsony volt, békesség a földön, örömhír a mennyben – karácsony, karácsony, karácsony – vagyis másszóval karácsony.
Nem is karácsony, csak karácsony előestéje – karácsonyeste, a holdfényben villogó hótakaró alatt feküdt a város – egyébként, lásd, mint fent.
Igen, karácsonyeste volt.
De még mennyire.
De hallga csak, hol volt éppen karácsonyeste.
A családunk birtokában levő viharvert kötet, 1955-ből
Öreg Tűzhelyéknél volt karácsony. Ismered olvasó öreg Tűzhelyéket? Ha egy pillanatra felfüggeszted napi munkád üzletedben, vagy irodádban, ahol gazdag és zsugori lettél, soha nem rémlett fel lelki szemeid előtt a régi tűzhely – a régi kandalló, mely gyermeknek ismert egykor, s ahonnan elszakítottak vágyaid. Az öreg Tűzhely, mely ott roskadozik az út szélén, kis halom oldalán, hóval szegélyezett, letaposott lépcsőivel? Szalmaszálak hevernek előtte és kimarjult kőkockái hívogatóan intenek, míg ablakán kőolajlámpa hívogató fénye bukik ki eléd barátságosan. Akkora fény csak, mint a palavessző, de messziről, nagyon messziről észreveszed… Ne beszéljetek nekem a ti módis villanylámpástokról, fényszórótokról, – nem ér fel egyik se a kőolajlámpácska ragyogásával – olyan messze egyik se világít, mint ez – mert ez a szívedet világítja át, harminc év távolságából. Vagy nem fordulsz-e el néha, olvasó, a város ziháló zakatolásától, hamis bálványaitól, istentelen Mammon-bálványaitól – nem jut eszedbe a Régi Tűzhely, kis halom lejtőjén? Nem-e? Hát igenis nem? Pukkadj meg!
Karácsonyeste volt.
Lámpafény világolt a tűzhely ablakán át. A kandallóban vígan ropogott a tűz s hunyorgó visszfényét összevegyíté az ablakon a lámpa sárga, csendes sugaraival.
John Enderby és a felesége ott ültek a kis tanya konyhájában. Ismered-e olvasó ezeket a tanyai konyhákat? Vén téglákból rakott, nyilt tűzhelyén ropog a hasáb. Ez az a helyiség, ahol a tanyanépe főz és eszik és él. A lakószoba ez.
A másik szoba arra való csak, hogy télen harmóniumot játsszanak benne áhitatos kezek, ha vendéget kap a ház – vagy néha, szomorú temetéskor. A régi tanya egyetlen, valódi lakosztálya ez a konyha, az ebédlő és a szalón, egyszemélyben. Emlékszel-e rá, olvasó? Nem? Hát nem? Hát mégse? A mennykő csapjon beléd!
Öreg John Enderby ott ült a gyalult asztal mellett, tenyerébe temetett homlokával – barázdás arcán bozontos sörte és szomorúság. Időnként felállt s néhány új hasábot lökött a tűz fölé. A hasáb dörögve, sírva zuhant le s szikraszökőkutat fakasztott a kémény felé. Szalmafonatú székén, a tűz mellett ott ült hitestársa, Anna – ott ült az istenadta s nézett a tűzbe, néma lemondással.
De mi ütött beléjük, igazán? Még kérded, olvasó? Hát ennyire elfelejtetted a Régi Tűzhely életét? Hiszen világosan megmondtam már, hogy karácsonyeste volt és hogy Öreg Tűzhelyék egyedül ültek konyhájukban és hogy Enderby arca borús volt és nagy hasábokat vetett a tűzre – még ebből se találod ki. Az istenit annak a nehéz fejednek.
Öreg Tűzhelyék dob alá kerültek! Tíz évvel ezelőtt Enderby elzálogosította a kis tanyát, huszonnégy dollár s harminc centért és most árverést hirdettek ki ellenük.
Ma éccaka kellett volna kifizetni a záloglevelet, ma, karácsonyeste, pontban tizenkettőkor. Ezek a záloglevelek mindig ilyenkor szoktak esedékesek lenni. Éccaka, pontban éjfélkor, jön a törvényember, kalapáccsal és szögekkel s miután leszögezte a tényt, hogy nem tudnak fizetni, dobraüti a házat és mindent lepecsétel.
Igy ült a bánatos házaspár.
Anna, a valódi hitves néma lemondásával, csendesen várta a sorsot s időnként olvasni próbált. Bunyan »A zarándok utazása« című könyvét felmetszette. Olvasni próbált. De nem ment a dolog. Aztán Dante »Poklát« vette elő. Nem ment az olvasás. Aztán Kant »A tiszta ész kritikája« című kis regényét szedte elő – de képtelen volt olvasni. Most sajnálta csak, miért nem tanult meg annakidején olvasni. → olvasásának folytatása
Augusta nénémmel először több mint fél évszázad után édesanyám temetésén találkoztam. Anyám nyolcvanhatodik életévéhez közeledett, amikor meghalt, a néném vagy tizenegy-tizenkét évvel lehetett fiatalabb nála. Én két évvel ezelőtt vonultam vissza a bankból kielégítő nyugdíjjal és szolgálati éveim jutalmával. A Takarék egyesült a Westminsterrel, és az én fiókomat feleslegesnek ítélték. Mindenki szerencsésnek tartott, nekem azonban nehezemre esett eltöltenem az időmet. Nem nősültem meg, mindig magányosan éltem, és a dáliák iránti szenvedélyemtől eltekintve, hobbym sem volt. Ezek után érthető, hogy anyám temetése némi kellemes izgalommal töltött el.
Apám már több mint negyven éve meghalt. Építkezési vállalkozó volt, álomkórosan egykedvű ember, és délutánonként a legképtelenebb helyeken szundított el. Ez bosszantotta anyámat, aki igen energikus volt, és gyakran utánajárt rejtekhelyének, hogy felverje álmából. Gyermekkoromból emlékszem, egyszer beléptem a fürdőszobába – akkoriban Highgate-ban laktunk –, és apámat ruhástul találtam a fürdőkádban: szundikált. Meglehetősen rövidlátó vagyok, és azt gondoltam, hogy anyám egy ballonkabátot mosott ki, de egyszerre csak meghallottam apám suttogását: “Belülről húzd be a reteszt az ajtón, ha kimész.” Túlságosan lusta volt ahhoz, hogy kikászálódjon a kádból, és túlságosan álmos, hogy rájöjjön: ezt az utasítását lehetetlen teljesítenem. Egy másik alkalommal, amikor Lewishamben épített néhány új háztömböt, egy óriásdaru kabinjában dőlt le durmolni, és az egész munka leállt, amíg fel nem ébredt. Anyám, aki sosem szédült a magasban, sokszor létrákat is megmászott, a legmagasabb állványzatig, abban a reményben, hogy rábukkan valahol, pedig ilyenkor minden valószínűség szerint inkább egy föld alatti garázs valamelyik zugában találhatott volna rá. Én mindig meglehetősen összeillő párnak hittem őket: ikerszerepük – a vadászé és a vadé – minden bizonnyal megfelelt nekik, sőt anyám, ahogy legkorábbi emlékeimből elém tűnik, már hajdanán is éberen felszegett fejjel és fürgén cserkésző léptekkel járt, ami engem vadászkutyára emlékeztetett. Megbocsátható, hogy a múltból éppen ilyen emlékei élednek fel az embernek – temetés alkalmával óhatatlan, annyit kell várakozni mindenre.
A szertartáson, mely egy híres krematóriumban ment végbe, kevesen vettek részt, mégis elöntött az izgatott várakozásnak az az enyhe bizsergése, melyet egy sír szélén sosem érezhet az ember. Kinyílnak-e rendben a kemenceajtók? Nem akad-e el a koporsó a lángokhoz vezető útján? És a hátam mögött nagyon tiszta, ódivatú kiejtéssel ezt hallottam: – Egy ízben részt vettem egy elsietett hamvasztáson. → olvasásának folytatása
Az a több sebből vérző, eszméletét hosszú ideig vissza nem nyerő, minden tekintetben sérült gyermek, akit már az új határon belül találtak meg, s akit menekülő szülei holttestei takartak, trianoni árva volt, egy, a háború mindenkijüket elvesztett kiskorú áldozatai közül. Mikor a Nemzeti Árvák Egyletét megalapították, a későbbi Revíziós Liga tevékenysége még csak ígérkezett, ám az árvaház nagy épületének azonnal hangsúlyt adott különleges társadalmi fontossága. A közvélemény nem ok nélkül állt a háború és a békekötés eltaposottjai mellé teljes segítőkészségével: amit az elkoldusodott országban még lehetséges volt, megpróbálta megadni nekik az emberségében sebzett jótékonyság. A kezdetben néma Bogdán Cecíliát viszonylag hamar sikerült azonosítani önmagával, a halott szülei ruháiban talált okmányok segítségével. Zentán született és ő is élete negyedik évében járt, mint én.
A jelzős főnév: Trianoni árva közismert fogalom volt. Az összegyűjtött, család nélküli otthontalanokat messziről meg lehetett ismerni az egyenruhájukról, ott jártak a mi városunkban is, ahová egyesek kerültek, Cili is az volt, trianoni árva. Azzá válásának körülményeit apám sose mondta el neki, csak amennyit mindenképpen tudnia kellett, felesleges volt Cili amúgy is sérült tudatát részletekkel terhelni. Később persze közölnie kellett: a kislányt úgy találták a déli határon a demarkációs vonalon már innen, minálunk, halott apja-anyja testükkel védték meg a kétfelől rájuk záporozó golyók elől, ő fejsérüléssel és sokáig tartó memóriakieséssel élte túl a szülők pusztulását. Egyébként Cilit annak idején apám hozta a házunkba, és mikor szüleim adoptálták, felvette a Szabók ritka családnevét is, férjhez is apám karján ment, a gyerekkorunktól kedvelt verestemplomba, amely talán nem is az ő felekezete szerinti imahely volt, hiszen mikor a trianoni árvákat átvevő bizottság rendszerezte a talált gyerekek adatait, beszélni még nem tudott, felekezete megállapításának kísérletekor csak a hitágazatok szimbólumait mutatták meg neki. A kereszt után nem nyúlt, nem is vetett keresztet, a református imakönyv tetején lévő kehely rajzára viszont már rátette a kezét, nyilvánvaló volt, hogy ezek szerint protestáns. Szabó Cecília sérült fejében a szétzilált emlékekből ez az epizód sajátságos véletlenből megmaradt. Apám örült, hogy a saját lánya és az adoptált együtt járhat hittani előkészítésre, hiába született Zentán, Cili nem óhitű, még igazán szerencse, mert akkor hogy oktathatná a mi lelkipásztorunk, velem együtt. Amikor egyszer ez az epizód szóba került, fogadott testvérem elkomolyodott, nyugtalan, majd érzékelhetően zavart lett. Nem értettem az okát, félrehívott és megmagyarázta. Dódi – így hívott egész életünkben – suttogta, én nem azt mutattam, azaz én nem mutattam semmit, semmi vallásosat, erre kivételesen emlékszem. Azt láttam, pohár van a fedelen, és szomjas voltam, vizet szerettem volna inni. Sohasem mondtuk el apámnak, anyámnak sem, akármi hitűnek született is Cili, a kálvinisták kátéját tanulta.
Apám, mikor megnősült, szőke lánygyereket kért a feleségétől, az barnát szült neki, s több gyereket már nem is akart, pedig apám vágyott a vidám nyüzsgésre, tizennégyen voltak ők testvérek a köröstarcsai parókián. A Központi Trianoni Árvabizottság debreceni képviselőjeként olykor értekezletre hívták fel Pestre, ahol a központ működött, mikor azon a bizonyos örökre emlékezetes napon felutazott, nem hitte volna, hogy sok teljesületlen kívánsága közül egy most váratlanul teljesül majd. Lefolyt az értekezlet, aztán a jelenlévők meg kívánták nézni az alighanem már alvó gyerekeket, apám nem hitte volna el senkinek, hogy mikor egy óriási, általános hálószobának kijelölt helyiségbe lép, egyfajta jóvátételt kap egy megtagadott, nagyon is emberi óhaj teljesülésével. A helyiségben párnákon, matracokon százfajta pokróccal, paplannal letakarva feküdtek az árvák, akiket akkorra már kikérdeztek az idegorvosok, képzett védőnők fürdettek, s a viszonyok lehetőségeit meghaladó minőségű koszttal is ellátták őket. Mihelyt hovatartozásukat vagy teljes árvaságukat kiderítették, és bebizonyosodott, hogy minden nyomozás meddő, mert nincs a talált gyermeknek olyan családtagja, akinél elhelyezhető, felekezeti hovatartozásuk szerint egyházi létesítmények árvamenhelyén helyezték el őket, onnan kerültek aztán az iskoláskorúak elemibe vagy felsőbb iskolába, a legkisebbeket meg átvették az óvodák. Ágyaik előtt ott volt az egyenruhájuk, szépen kiteregették a fekete vászon- vagy posztóöltözéket, amelyen szürke szalag piros hímzésű felírással jelezte, aki viseli, trianoni árva. Én láttam őket felvonulni, mert egy nagyobb csapat aztán városunkba került az ottani trianoni részlegbe, patyolattiszták voltak, igen ápoltak, egyforma ruháik miatt valóságos kis hadsereg, kétnemű Twist Olivérek egy nagy tömegtemetés után. → olvasásának folytatása
Amíg az Oscar-díjért izgulunk, emlékezzünk meg a magyar jelölt, a Saul fia főszereplőjéről. Röhrig Géza négy és tizenkét éves kora között állami gondozásban élt, majd örökbe fogadták. Ma az ő életéről közlök idézeteket a nyilatkozataiból. Géza ismeri a blogot, és szeretettel küldött néhány verset és egy gyerekkori fotót az olvasóknak.
Névjegy
Röhrig Géza (49) költő, zenész, színész, zsidó bibliaoktató. A nyolcvanas években a Huckleberry alternatív zenekar alapítója volt, az együttes a Fidesz több korai rendezvényén is fellépett. Rendező szakra járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, lengyel szakra a bölcsészkaron. Élt Izraelben, Lengyelországban, jelenleg New Yorkban él, ahol egy középiskolában zsidó bibliaoktató, emellett egy temetkezési vállalkozásnál dolgozik halottmosóként. Több verseskötete jelent meg magyarul, most egy nagyregényen dolgozik. A 2015-ös Saul fia című játékfilmben egy auschwitzi Sonderkommandóst játszik, aki a halott fiát próbálja meg eltemetni, a film a Cannes-i fesztiválon a zsűri nagydíját kapta, Oscar-díjra jelölték és számos más elismerést begyűjtött. Vallásos zsidó. Második házasságában él, négy gyereke van.
Gyerekkor, állami gondozás
Anyja lemondott róla, apja nevelte, aki négyéves korában meghalt. Ekkor került intézetbe. Röhrig Géza verseinek visszatérő témája a kozmikus anyahiány, az állami gondozotti létről pedig regényt készül írni.
„Anyám a háború után árván maradt. Mindkét szülejét elvesztette. Később ez nyilván közrejátszhatott abban is, hogy rólam könnyebben lemondjon.”
„Kétféle állami gondozott van, aki sosem élt családban, és aki élt családban. Nekem volt egy lelkes és fantasztikus autószerelő apám, aki egy orvosi műhiba következtében négyéves koromban meghalt. Az apakép és az emlékek, a tíz-tizenkét fotó eleven, én a későbbi fóti évek alatt nem is hittem el, hogy oda tartozom, és el is szökdöstem…”
„Nem is nagyon emlékszem arra az időre, mikor még családban nőttem fel. Hetes óvodába jártam, apám péntek délután kihozott az óvodából és hétfőn bevitt. Azt, hogy mi egy család, a saját családomból próbálom megtanulni és nem is könnyű.”
„Annyira faramuci helyzet például egy anyák napja a Fóti gyermekvárosban…”→ olvasásának folytatása
Barabásné az ágyban hangosan olvasta a vasárnapi reggeli ujság apróhirdetését. Mellette a másik ágyban a férje már jóideje ébren volt, de ábrándjaiba merülve tovább mímelte az alvást. Most hangosan ásított, mint az, akit hirtelen fölébresztettek. Ez az ásítás egy kissé hangos és szemrehányó volt. Az asszony tudta, hogy férje nem aludt. Ő is gyakran menekült így az örömtelen valóság elől.
– Hallod? Egy állástalan pincér örökbeadná a hároméves kislányát – ismételte az asszony, saját szavaival a hirdetést. – Nézzük meg. Jó?
– Megnézhetjük éppen, – mondta az ura kelletlenül.
Fotó: Fortepan, Adományozó: Szepessy Tibor
Már unta a sok ellentmondást ebben a kérdésben. Az asszony az utóbbi időben egyre azon nyargalt, hogy vegyenek örökbe egy kisleányt. Barabás nem egészen helyeselte ezt a heves kívánságot. Ő kitünően megvolt gyermek nélkül is. Reggelente bement hivatalába, az állami zálogházba. Szerette ezt a munkáját. Szórakoztatta őt. Barátai is voltak. Ezekkel eljárt estente sörözni. Hosszan öltözködött, rendbetartotta a holmiját, élénkszínű nyakkendőket viselt, sok kölnivizet locsolt magára. Olykor egy-egy nővel is összekozmásodott, de csak óvatosan, nehogy zavar, vagy kényelmetlenség támadjon belőle. Gyakran nézték nőtlennek, ifjú agglegénynek. Ennek örült. Járása könnyű volt, ruganyos, ő maga izmos és karcsú. Kis fekete, nyírott bajúszára különös gondot fordított.
Emma, a felesége, az utóbbi években hiába küzdött a hízás ellen. Különösen a keblei duzzadtak nagyra. Túlságosan vékony lábszárán szinte félelmesen himbálódzott puha teste. Az orvos hormonokat rendelt neki, mert mint mondta, negyven évvel a belső szekréciós mirígyek nem működnek már elég jól. De a hormonok is csak éppen hogy meggátolták a további rohamos vastagodást. Idősebb is volt két évvel az uránál, akihez mint fiatal özvegyasszony ment hozzá tizenöt évvel ezelőtt. Gyermeke az első urától sem volt s a másodiktól sem. Eleinte ő se sokat törődött vele, később azonban mindenfélét megpróbált, hátha mégis lehetne egy. Egyszer már akart is lenni, de nem birta kihordani. Akkor nagybeteg lett, műtétet is hajtottak végre rajta, azóta lemondott arról, hogy neki magának gyereke legyen.
– Most felöltözünk, megreggelizünk, elmegyünk a Bazilikába és utána arra sétálunk. → olvasásának folytatása
Egy sikertelen örökbefogadás krónikája. Tereza Boučková cseh írónő önéletrajzi regénye sokkoló olvasmány minden örökbefogadó vagy erre készülő szülőnek. Örökbefogadós horror, amely a legsötétebb félelmek megvalósulását mutatja be.
A háttér: az írónő és férje a rendszerváltás előtt kicsivel két cigány kisfiút fogadtak örökbe, egyéves korban, intézetből, erősen hospitalizált állapotban, majd nem sokkal később váratlanul született egy vér szerinti kisfiuk is. A kakas éve a család bő egy évét ábrázolja akkor, mikor a fiúk a nagykorúsághoz közelednek, az örökbefogadás menthetetlenül kudarcba fulladt, a családi élet elviselhetetlen.
A nekünk legérdekesebb történetszál az örökbefogadott fiúkkal kapcsolatos. A könyv azzal indul, hogy a legidősebb fiú, Patrik örökbefogadását közjegyzőnél bontják fel a szülők. A fiú az utcán él, munkát nem keres, bűnözik, még nagykorúságának napján, egyenesen a szülőktől is lopni megy. A segítségére siető hivatalos személyeket hitegeti, de valójában semmiben nem működik együtt. Tojik mindenkire. A második fiú, a 17 éves Lukaš még otthon él, de folyamatosan meglopja a szüleit, testvéreit, kerüli az iskolát, drogozik, a könyv vége felé pedig „felcsinál” egy gyerekkorú lányt. Ennél kisebb dolgokban sem képes alkalmazkodni, bármilyen finomság van otthon, egymaga felfalja az egészet. Ha megszidják, közli, hogy „többet nem csinálom”, de másnap ugyanott folytatja. A szülők tehetetlenül, elfásultan követik a fiúk „kalandjait”, járkálnak a bíróságra, javítóintézetbe, és közben próbálnak normálisan élni. A legkisebb gyerek, a vér szerinti fiú jó tanuló, ő a szobájába zárkózik, és szemlátomást kínos neki az otthoni cirkusz.
Tóth Krisztina író, költő örökbefogadó szülő is, itt a blogon hosszú interjút adott a saját szülői tapasztalatairól. Most írt egy témába vágó mesét.
Ezt rögtön helyesbítem is, mert A lány, aki nem beszélt nem klasszikus örökbefogadós mese, az örökbefogadás szó le sem íródik benne. Bár ez a témája, nem az ilyen típusú könyvek közé illeszkedik. Már sokszor szóba került itt a blogon, hogy a magyarul elérhető mesék általában a szülő szemszögéből mutatják be a történetet, és a „meddő-házaspár-hosszú várakozás után-első gyerekként-újszülöttet fogad örökbe-akiről a vér szerinti anya önként lemondott-és innentől már csak boldogan élni kell” sémát követik. Holott számos család és gyerek története más, a mi családunké is, és a családba érkezéssel nincs is vége még a történetnek.
Nos, Tóth Krisztina a fenti séma szinte összes elemét felborítja.
Névjegy
Örökbe.hu 