Egy Örökbe.hu rendezvény hangfelvételét hallhatjátok. Judit egyedülállóként fogadott örökbe egy ötéves kislányt, Eliza azóta már tízéves. Már korábban is szerepeltek a blogon. A beszélgetésben egy nagyon erős, karakán anyukát ismerünk meg, aki fáradhatatlanul, lelkesen, kreatívan küzd a gyerekéért és csinál minden nap csodát. Azt gondolom, így érdemes belevágni az örökbefogadásba. A szerkesztés Szabó Julcsi munkája, animáció: Tischler Attila.
100 perc.
Rövid tartalom: olvasásának folytatása
Következő izgalmas beszélgetőtársunk Mészáros György lesz, aki egyedülálló férfiként fogadta örökbe a kisfiát. Amikről mesélni fog:
Mikor: 2021. december 15-én szerdán, 17:30-kor. Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. olvasásának folytatása
Aki újszülöttnél idősebb gyermeket fogad örökbe, az a hazai rendszerben legtöbbször nevelőcsaládtól hozza el. A következő beszélgetés témája az örökbefogadó és a nevelőszülő kapcsolata lesz, Székely Zsuzsa pszichológus segítségével fogunk beszélgetni. Amikről szó lesz:
Természetesen a jelenlevők is kérdezhetnek.
Mikor: 2021. július 7-én szerdán, 17:30-kor. Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. olvasásának folytatása
Judit egy közel ötéves kislányt fogadott örökbe, egyedülállóként. 2018-ban már megírta, milyen kreatívan fejleszti a sok elmaradással érkező kisgyereket. Azóta eltelt három év, Eliza nagylány lett, Judit ismét beszámol az életükről.
„Nekem senki se mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz” – sóhajtott bele a telefonba pár hónapja az egyik barátnőm, aki hosszú évek várakozása, vágyakozása és sok orvosi küzdelem után végre karjában tarthatta háromhónapos kisbabáját. Hát igen, gondoltam akkor magamban, ezt a véleményt én is osztom. Bár talán nem igaz, hogy nekem nem mondta senki. Mondták épp elegen, hogy nehéz lesz, de az ember a saját útja elején ezt hajlamos nem meghallani. Hogy nem önfeledt móka, kacagás az örökbefogadás, de megkockáztatom, a gyereknevelés maga sem.
Ez persze egy másodpercig sem jelenti azt, hogy bármit is megbántam volna. Az én gyerekem tökéletesen jó helyen van, nem véletlen, hogy éppen ő, nem véletlen, hogy éppen akkor. Néha szinte úgy érzem, hogy én szültem, annyira hozza néhány tulajdonságomat, annyira egyben vagyunk, annyira szeretjük egymást. És annyira is az agyamra tud menni olykor. Öt és fél éve érkezett haza, és mivel ő éppen 4 éves és 10 hónapos volt akkor, kiszámolható, hogy túl is vagyunk azon a bizonyos bűvös időn. Már többet élt velem, mint nélkülem. Mi ezt kiszámoltuk, napra pontosan, és meg is ünnepeltük egy jó nagy fagyizással, hiszen éppen egy kánikulai napra esett. De ünnepeljük évről évre a hazaérkezést is, a lányom ezt is számon tartja, és pontosan tudja, hogy akkor meglehetősen megváltozott az élete. Amit pedig éppen úgy tart természetesnek és magától értetődőnek, ahogy van. Ahogyan 4 éves és 10 hónapos kora óta él. Neki onnan indult az időszámítás. Nem én mondom így, szívesen beszélek vele a korábbi évekről, de ő ezt nem igazán szereti egyelőre. Ritkán kérdez, keveset, és nem igazán kíváncsi még a múltjára. Én pedig hagyom, hogy ő irányítson, mindig annyit tud meg magáról és az életének kezdetéről, amennyit aktuálisan fel tud és fel akar dolgozni. Minden bizonnyal lesznek még ebben magasabb fokozatok, most itt tartunk. Ő úgy érzi, hogy mindig is idetartozott, elvárja és élvezi a programokat, a szórakoztatást, imád jönni-menni, új élményeket begyűjteni. Nagyszájú és okos, vagány és talpraesett, klassz kis csaj, egy igazi kis energiabomba.
Persze azért korántsem rózsaszín minden. Eleve túl vagyunk a minden rózsaszín korszakon, hosszan kiéltük a lilát, és most már a színek közül is inkább azt választja, amit én választok magamnak. Szürke, kék, fekete. Utánoz mindenben és mindent. Jót és rosszat egyaránt. Annak idején is néhány hét kellett csak, hogy a beszédstílusa idomuljon az enyémhez, és mivel én viszonylag határozott és kijelentő vagyok, ezt sajnálatos módon a lányom is örökölte. Mondhatnám nyugodtan, hogy akkora a szája, mint a bécsi kapu, de lehet, hogy még egy kicsit nagyobb is. Az 5-6 éves bömbölős hisztit felváltotta a 7-8 éves „énjobbantudomazt”, majd ez 9-10 körül csúnyán átcsapott a feleselős, nyegle kiskamaszkorba. Ez még nem az ajtócsapkodós, elvonulós kamasz-módi, hanem a határok folyamatos feszegetése, visszabeszélés. Fűszerezve azzal, hogy még mindig nem alszik egyedül, még mindig matrica, és gyakorlatilag minden pillanatban jelen kéne lennem. olvasásának folytatása
A következő online Örökbe.hu programon egy régi ismerőst látunk viszont. Judit egyedülállóként fogadott örökbe egy közel ötéves kislányt, akinek gyenge értelmi képességeket jósoltak, ő azonban hitt a gyermekben, és kitartó, kreatív, szeretetteli munkával fejlesztette. Történetük már szerepelt a blogon és a könyvemben is. Most, bő öt évvel az örökbefogadás után Judit lesz a vendégünk, és elmeséli, mi van velük azóta, hogyan keresi folyamatosan az utakat kislányához, milyen a kiskamaszkor egy örökbefogadott gyerekkel, és ő miből töltődik a gyereknevelés mellett.
Lehet kérdezni, és küldhettek előre is kérdéseket. Vezeti: Mártonffy Zsuzsa, Örökbe.hu blog gazdája.
Mikor: 2021. április 28-án szerdán – kivételesen 18:30-kor! Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. olvasásának folytatása
Mire számítson, aki iskolás gyereket fogad örökbe? Miért olyan kevesen vállalnak ilyen korú gyereket Magyarországon? Három örökbefogadó család lesz a vendégünk, akikhez iskolába járó (6-8 éves) gyerek érkezett, és elmesélik a tapasztalataikat. Miben más egy ilyen korú gyerek beilleszkedése, mint egy kicsié? Milyen puttonnyal érkezik a kisiskolás? Hogy oldják meg a gyerek beillesztését a családba, miközben rögtön teljesítenie is kell az osztályban? Ezekről, és minden másról is beszélgetünk, ami a hallgatókat érdekli. 
Vezeti: Mártonffy Zsuzsa, az Örökbe.hu blog gazdája.
Mikor: 2021. március 3-án szerdán 17:30-kor. Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. Nem baj, ha közben autózol, fürdetsz vagy csak hallgatod a programot. olvasásának folytatása
Vendégposzt. Hilda és férje egy hét és fél éves kislányt fogadtak örökbe. Az örökbefogadás után másfél évvel még mindig viharosak a hétköznapok, amiről az anyuka számol be. Ellenkezés, dac, hajsza az idővel, összeveszések és kibékülések. A helyzetek nemcsak az idősebb gyerekek örökbefogadóinak lehetnek ismerősek…
Erősen fúj a szél, a hálóban zörgeti a redőnyt, Melikénél meg a két tetőtéri ablak felhőmintás rolóját. Csoda, hogy tudott aludni szegény. Halkan megyek, mint minden reggel, halkra kapcsolom a közlekedőben a rádiót és csak az ottani lámpát kapcsolom fel. Attila most ágyaz a hálóban. Nyitom az ajtaját és rögtön halk nyöszörgést hallok: ébren van már. Felkapcsolom a nagyon tompán világító kis égősort a szobájában és halkan közeledem az ágyához. Miért van már most görcsben a gyomrom? Nem, a mai indulásnál minden rendben lesz! A paplan lecsúszott a pónis-pizsamás válláról, lassan megsimogatom, amint hangtalan leülök az ágyára. Újabb nyöszörgés, nemtetszik-hangon. Nem, nem, ma minden rendben lesz – győzködöm magam. – Jó reggelt Melike!
Nincs válasz. – Jól van, Cicám, lassan ébredezzél! – Nem vagyok a cicád! Ne hívj így! – Nyelek egyet és újra megsimogatom a hátát, de elhúzódik és helyettem inkább a csíkos falvédővel bújik össze. Unokahúgom jut eszembe, aki mesélte, hogy a tízéves fiával minden nap felkeléskor, pozitív napindítóként a nagy rohanás előtt adnak maguknak öt percet, amikor összebújnak, s csak aztán kelnek fel… Hamar konstatálom, hogy nálunk ilyen soha nem lesz. Inkább kimegyek, nekem is készülnöm kell.
A rádiót kicsit hangosabbra veszem, kitámasztom az ajtaját, és a mosdó majd a fürdőszoba felé veszem az irányt. Eltelik három perc, visszanézek hozzá, ugyanott és ugyanúgy fekszik az ágyán, pedig már mindjárt hét óra. – Melike, jó reggelt, ébresztő! Légy szíves kelj fel most már, és öltözz, tegnap nem készítettünk ruhát!
Nem mozdul, közelebb megyek és megfogom megint a vállát: – Jóóóóreggeeeelt! – mondom, (szerintem) viccesen. – Jó reggelt, te M O S L É K! – köpi rám és én lefagyok a döbbenettől. – Cicám… nem, Melike, ez nagyon csúnya volt, ilyet nem szabad mondanod! olvasásának folytatása
Magyarországon 3-4 éves korig még sokan vállalnak gyereket, az ennél idősebb gyerekek örökbefogadása ritka, iskoláskorú gyerek pedig már alig-alig talál szülőkre belföldön. Következő virtuális rendezvényünkön az idősebb (3 év feletti) gyerekek örökbefogadásának sajátosságaival foglalkozunk:
Mikor: 2020. június 17-én szerdán 17:30-kor. olvasásának folytatása
Folytatódik az Utánkövetés rovat, amiben megnézzük, mi történt egy-egy kedves régi ismerőssel! Dutka történetére sokan emlékeznek, 2014-ben mesélte el, hogyan zajlott hétéves kislányának az örökbefogadása. Azóta sok minden történt a családdal, Dutka beavat minket. Kemény történet következik, köszönjük az őszinteséget. Itt tudjátok elolvasni a régi interjút, érdemes ezzel kezdeni.
Hány évesek most a gyerekek? Milyen nagy változások történtek veletek a cikk óta?
A lányok most 15 és 17 évesek. Az előző cikk óta több nagy változás történt az életünkben. Először is elváltam, 4 évvel Noémi örökbefogadása után. A válásnak semmi köze nem volt az örökbefogadáshoz, de elég zűrösre sikeredett. Már korábban is voltak problémák, amelyek idővel mélyültek, s nem sikerült megoldani őket. A lányok kapcsolata megmaradt, bár lazult az apjukkal, aki időközben más városba költözött és új kapcsolatot alakított ki.
A válás miatt viszont anyagilag rosszabb helyzetbe kerültünk, eladtuk a házunkat és szerényebb körülmények között, bár nyugodtabban és szabadabban élünk. A változások (kezdve az örökbefogadással) mindkét lányt erősen megviselték. Mindketten azóta is pszichológushoz járnak, de pszichiáteri segítséget is igénybe vettünk. Terhelő volt az apjukkal való kapcsolat, de az örökbefogadás maga is. Noémi a harmadik fix pszichológusát “fogyasztja” jelenleg, s most végre úgy érzem, hogy szakmailag a legjobb kezekben van. Most derült fény arra, hogy az örökbefogadás annyira megviselte, hogy töredezett személyisége van, él benne egy hétéves kislány, aki rendkívül agresszív, kezelhetetlen, támadó, aki nem hisz senkinek és semmiben, mert becsapták. Azt ígérték neki hétévesen, hogy őt már nem adják örökbe, ő örökre ott marad a nevelőcsaládban, a nevelőszülőknél. Az egy hónapos ismerkedés alatt nem mondta el neki senki, hogy miért látogatjuk, s amikor végleg elhoztuk, azt hazudták neki, hogy a nagylányom “ottalvós” csajos bulit tart, oda hivatalos. Mi azt az információt kaptuk, hogy fel van készítve, időközben meg is szerettük egymást, szívesen jött velünk, majd amikor ráébredt a “valóságra”, elvesztette a bizalmát mindenkiben. Ráadásul pszichológusi tanácsra két évig nem is vihettük vissza látogatóba a nevelőszülőkhöz, hogy hadd erősödjön a kötődés, ő pedig szenvedett és megkeményedett. Szerencsére most már tud beszélni erről az időről, de nagyon nehéz időszakon vagyunk túl. A pszichológus szerint valószínűleg van több énje is, amelyek még nem jöttek felszínre, de nagyon reményteljes az állapota, jól kezelhető, együttműködő. Ha nem a hétéves kislány dominál benne, akkor nagyon jó és mély a kapcsolatunk, szeretjük egymást, fel sem merül, hogy ő nem vér szerinti gyermek. Vicces, jó kedélyű, talpraesett, tűzrőlpattant, cserfes, ügyes… De szociálisan – legalábbis a családon belül – érzéketlen, nincs tekintettel másokra, s mint egy óvódás kisgyerek, akaratos, követelőző, észérvekkel nem meggyőzhető, vérig megy a saját akaratának megvalósításáért, kezelhetetlen, zsaroló és fenyegető (pl. pengés vagdosással). Tévé- és édességfüggő, a nálunk töltött nyolc év alatt több, mint 40 kilót hízott. olvasásának folytatása
Hogyan tud a szülő segíteni otthon egy idősebb korban, elmaradásokkal érkező gyereket? Tweetyjuicy olvasónk egy közel ötéves kislányt fogadott örökbe, s most, két év elteltével elmeséli, mi mindent csináltak a hiányosságok pótlására. Tudatos, szeretetteljes szülői magatartás, és persze rengeteg befektetett energia révén az addig elhanyagolt kislány szárnyalni kezdett. Bár az anyuka egyedül neveli, a nagymama is velük lakik és otthon dolgozik, így több ideje van Elizára. Nemrég pedig az otthontanulásba is belevágtak. Következzen az anyuka beszámolja.
Nosztalgiavonaton ülök az utóbbi hetekben. Hétről hétre idézem fel magamban a két évvel ezelőtti eseményeket. Nézem a röpködő kétcopfos, vagány, dudorászó kislányomat, és látom magam előtt azt a kis csutkára vágott hajú vézna gyereket, akit először megpillantottam a barátkozáson. Óriási utat tettünk meg ebben a két évben, nem tudok néha nem meghatódni azon, hogy honnan hová jutottunk el.
A kislányom az ötödik születésnapját már itthon ünnepelte. Két hónappal előtte érkezett haza, egy viszonylag gyorsan lebonyolított folyamat után, már ami a kiajánlástól a hazaérkezésig tartó időt illeti. Az két és fél hónap volt, az első telefonhívástól a gondozásba vételig, ami rajtam múlott, azt nagyon gyorsan pörgettük benne, és szerencsére nem ütköztünk akadályokba, mindenki nagyon segítőkész volt. Eliza idejét nem ekkor húzták, hanem a megelőző több mint két év alatt, az örökbefogadhatóvá nyilvánítás és az aktakészítés is egy-egy év volt. No comment. Ez az idő a senki földjén telt a gyerek számára, igazából már csak „parkolt” a nevelőszülőnél, nem érezték fontosnak, hogy elvigyék az óvodába, így bár beíratták, de mindjárt ki is vették és otthon tartották. Ott ellébecolt, nézegette a tévét, de nem tanult mondókákat, verseket, nem ismert dalokat és sajnos ceruza sem volt még a kezében. Nem voltak kirakói, építőjátékai, öltöztetős babái, és amúgy szinte egyáltalán nem is tudott játszani. Még labdázni sem, pedig kertes házban élt, és váltott lábbal lépcsőn járni sem, pedig tele volt a ház lépcsővel. Más gyerekekkel való együtt játszásban is kívülálló, szemlélődő maradt csak. És bár sokat tévézett, a tévé előtt sem maradt meg 5 percnél tovább nyugalomban.
A lányom aktájában úgy szerepelt, van rá esély, hogy átlag alattian alacsony értelmi képességei vannak. Szerencsére ezt nem hittem el, és már az első rápillantásnál kiderült, hogy éles eszű, rendkívül jól kapcsoló gyerekről van szó. Azóta pedig tudom, hogy ha valaki nem szimpatikus neki, nem beszél, nem produkál, nyilván ez volt anno a vizsgálódó pszichológusnál is. Rendkívül érdeklődő, sokat beszélő kislány volt már akkor is, de ezt elég szűk szókinccsel és kevés témával tette. Az nagyon hamar feltűnt, hogy nagyon jól kombinál, kapcsol, von le következtetéseket, és az is, hogy minden érdekli. olvasásának folytatása
Örökbe.hu 