Videó: Sári és Bálint, örökbefogadottak és testvérek

Egy nagyon izgalmas felvételt hoztam ma. Két felnőtt örökbefogadott meséli el párhuzamosan az életét, az örökbefogadáshoz való viszonyát. Sára (26) és Bálint (22) ugyanabban az örökbefogadó családban nőttek fel, testvérként, középen két vér szerinti gyerek között, apjuk lelkipásztor. Bálint mindig jól vette az örökbefogadását, míg Sára nehezen dolgozta fel, hogy a vér szerinti anyja lemondott róla. Sokat lázadtak, de ma a helyükön vannak. A beszélgetésbe a vége felé Szilvia, az örökbefogadó anyuka is bekapcsolódik. Elhangzott a 2021. május 12-i virtuális Örökbe.hu rendezvényen, a szerkesztés Szabó Julcsi munkája. 1 óra 45 perc, de megéri megnézni.

 

Kis ízelítő a tartalomból: olvasásának folytatása

„Érzelmi éhségből faltam”

Sok örökbefogadott gyereknél okoz problémát az ételhez való viszony. Ma egy felnőtt örökbefogadott nő, Erika mesél nekünk kifejezetten az evési gondjairól, saját érzelmi űrjei tükrében. Nehéz, de kincset érő interjú. Természetesen nemcsak az örökbefogadottak küzdenek étkezési zavarokkal, de az örökbefogadó szülőknek hasznos felkészülniük, hogy az érzelmi hiányok túlevésben is megmutatkozhatnak az érkező gyermeknél. Erika teljes története itt hallgatható meg.

Mennyit tudsz az örökbefogadásod előtti időszakról?

Az örökbeadatásom sommázott történetét én az első pillanattól hallottam az örökbefogadó anyukámtól. Soha egy pillanatig nem titkolták, hogy örökbefogadott vagyok. A vér szerinti anyámról azt a képet festette, hogy ő meg akart ölni engem, úgy, hogy hathetes koromban, télen kint hagyott a babakocsiban egy szál pelenkában. Mivel nagyon szenzoros gyerek voltam, éreztem, hogy valami nem oké a történettel. Felnőttkoromban állt össze a kép. Hathetes koromban május eleje volt. Nemrég derült ki, hogy nyolchónapos voltam, a vér szerinti anyám dolgozott, és az ő mostohaanyja vigyázott rám, amikor a babakocsiban maradtam. A pontatlanság mellett a másik gond az örökbefogadó anyám szándéka volt: hogy én féljek a vér szerinti anyámtól, és legyek hálás az örökbefogadásomért.

Nem tudom megmondani, hogy az örökbefogadó anyám szorongása, a halálfélelem, a veszteségtől való rettegés vagy a saját szégyenérzettel kevert haragom okozta a nagyobb stresszt nekem, de ez a stressz egy életen át elkísért.

Elszenvedtél tényleges nélkülözést kiskorodban, vagy csak lelkit?

Nélkülözést biztosan nem. Van egy fényképem, közvetlenül az örökbeadatásom előtt készülhetett, azon igen pufók gyerek vagyok. Traumatizált elszakadást, érzelmi veszteséget biztosan megéltem, többet is. Az egyik ilyen lehetett a magzatként megélt gyász az apám öngyilkosságakor. Ekkor sérülhetett a szülőanyámmal való kötődés is. Valószínűleg nem, vagy csak nagyon rövid ideig szoptatott, pár hónaposan bölcsődébe kerültem. (1969-ben csak három hónap szülési szabadság járt.)

Nyolchónaposan a babakocsiban hagyás következményeként tüdőgyulladással kórházba kerültem, azonnali életmentő beavatkozást hajtottak végre rajtam, és soha többet nem kerültem haza. A kórházban egy ideig infúzióval tápláltak. Utána a szigorú kórházi protokoll szerint négy óránként cumisüvegből kaptam folyékony tejbedarát. Akkoriban a gyermekek éhségérzetét nem vették figyelembe. Az emberi érintkezések kizárólag az ápoláshoz és az etetéshez kötődtek. Talán akkor alakulhatott, ki, hogy akkor is eszem, ha nem vagyok éhes. A kórházból hazavitt egy házaspár, akik pár hét után elálltak az örökbefogadástól. Újabb pár hónap kórház után vittek haza az örökbefogadó szüleim.

Milyen evő voltál piciként az új családban?

Az elmondások szerint az örökbefogadó anyámmal való találkozás szerelem volt első látásra. Mikor előszőr látott, 17 hónapos voltam, ültem egy ágyban és előre-hátra ringattam magam, közben egy pelenka csücskét szopogattam, rágcsáltam, így nyugtattam magam.

A hazaérkezésem után a cumisüveg egy pillanat alatt eltűnt az életemből, mert a kórházban azt a tanácsot kapta, hogy tanítson meg rágni. Otthon sem a kanalat, sem a szilárd ételt nem fogadtam el, fújtam, köptem, öklendeztem. A családtagok nevetve mesélték ezt. De az anyám évek múlva is személyes sértésként élte meg, hogy elutasítottam őt. Ez az éles váltás, a jónéhány traumatizáló etetési epizód okozhatott veszteségélményt, ami később túlevéshez vezethetett. Mindehhez jött még hozzá a gyermeki lelkiismeret-furdalás, mert elutasítottam őt.

Milyen volt az evéshez való viszonyod gyerekként, kamaszként?

Az elmondások szerint nagyon gyorsan megtanultam önállóan enni. Onnantól anyám nagyon büszke volt magára és az én étkezésemre. A kimaradt etetési intimitást és kötődést én azzal próbáltam pótolni, hogy minden altatáskor szopizós pózba helyezkedtem anyám ölébe, és rágcsáltam a pelenka sarkát. Egyik pillanatról a másikra ennek is vége szakadt a „te már nagylány vagy, ilyet csak a kisbabák csinálnak” mondattal. Az értetlenségre, a szeretet utáni sóvárgásra még a mai napig emlékszem.

Később a vacsora utáni közös családi nassolások pótolták ezt az élményt. Ezt a szokást hoztam tovább a saját családomba, és még most is megvan. Ennek akkor még csak „de jó húsban van ez a gyerek” visszhangjai voltak. Ezzel párhuzamosan rengeteg szokás és szabály kapcsolódott az evéshez. Ami a tányéron van, azt meg kell enni. Vendégségben nem illik visszautasítani az ételt. A nagynéni karamelltortájából minimum két szeletet kell enni, nehogy megsértődjön.

Nálam a túlevés, a falási rohamok mindig akkor jönnek, ha egyedül vagyok és magányosnak érzem magam, és emlékeim szerint ez mindig is így volt. Amíg napközis voltam, és reggeltől estig közösség vett körül, az ételhez való hozzájutás is keretek közé volt szorítva, ez kevéssé jelentkezett. De már ott is csúfoltak a duciságom miatt, pedig akkor még csak a normál testsúly felső határát súroltam.

Az igazi gond akkor kezdődött, mikor felsős lettem, az osztálytársaimmal nem nagyon tudtam kapcsolódni, perifériára szorultam, magányos voltam az osztályban. Iskola után egyedül voltam otthon. Rettegtem a magánytól, ettől a debilizáló szorongástól nem tudtam tanulni, megnyugtatásként ettem. Aztán rettegtem, hogy anyám hazaér, és balhé lesz, mert nincs kész a leckém, ettől, mielőtt hazaért, megint zabáltam, mintha előre benyugtatóztam volna magam. Aztán balhé is lett, ettől még magányosabbnak éreztem magam. Veszekedés, bőgés, kontrollált tanulás, aztán vacsora. Vacsoránál nem mertem megmondani, hogy én már tele vagyok, így aztán vacsoráztam. Este pedig jött az intimitást helyreállító közös nassolás a tévé előtt. Gyakorlatilag az evés kizárólag az érzelmi szükségleteimet elégítette ki, egy idő után már semmi köze nem volt a testi szükségleteimhez. Szerintem éveken át nem volt gyomoréhségem, érzelmi éhségem viszont állandóan. olvasásának folytatása

Videó: Nehéz kamaszok

Vendégünk Illésné Áncsán Aranka volt. Aranka közel négy évtizede dolgozik a gyermekvédelemben, igazgatója volt a tiszadobi gyerekotthonnak, innen ismerte meg az ország, mint Oláh Ibolya énekesnő volt nevelőjét, azóta dolgozott az SOS Gyermekfalvakban is kamaszokkal és fiatalokkal, jelenleg gyerekjogi képviselő. Nagy tapasztalata van a korosztállyal, el tudja választani a szokásos életkori problémákat a traumától, és olyan fiatalokkal is találkozott, akik egy örökbefogadás után épp kamaszkori gondok miatt kerültek vissza a rendszerbe. Mivel jár a “sima” kamaszkor, mivel egy nehéz sorsú gyerek kamszkora, és hogy lehetünk elég jó szülők? A 2020. november 18-i Örökbe.hu rendezvény felvétele.

Örökbe.hu virtuális rendezvényt minden szerdán tartunk, itt láthatod a múlt és jövő programját. Néhány rendezvényről videófelvétel is készül. Aki támogatta tavaly a blogot, az ezeket azonnal megnézheti. Ha szeretnél te is élni ezzel a lehetőséggel, – és hozzájárulni az örökbefogadásról szóló leggazdagabb információforrás fennmaradásához, működtetéséhez – akkor csatlakozz az előfizetőkhöz. Itt olvashatsz a támogatási lehetőségekről. A támogatókat évente szoktam összesíteni, azaz jelenleg a tavalyi év támogatói tudják jelszóval nézni a videókat. Ha valaki idén támogatta a blogot és türelmetlen, írjon nekem! Továbbra is minden anyag ingyen hozzáférhető, azaz ezek a felvételek ki fognak kerülni a blogra, csak nem azonnal.

Június 2.: Nyílt örökbefogadás, fejlesztés, külföldre költözés, gyökérkeresés, kamaszkor…

Vendégünk Adrienn lesz a következő online Örökbe.hu rendezvényen, aki örökbefogadóként már sok mindent megtapasztalt. Egy egészségi kockázattal érkező kisbabát vállaltak a férjével nyílt örökbefogadással, számos fejlesztés áll mögöttük, családilag külföldre költöztek, már túl vannak a vér szerinti anya megkeresésén és még mindig csak a kamaszkor eleje zajlik… Egyszóval egy olyan család, akiktől sok érdekeset lehet tanulni, az örökbefogadási folyamat bármely pontján is álljon valaki. Az örökbefogadó anyuka fog mesélni. Ti is kérdezhettek, előre is lehet küldeni kérdéseket. 


Vezeti: Mártonffy Zsuzsa, az Örökbe.hu blog gazdája.

Mikor: 2021. június 2-án szerdán, kivételesen 18 órakor.  Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. olvasásának folytatása

Utánkövetés: “Örülök, hogy én vagyok, és örülök, hogy itt vagyok”

Vágnerné Gábor Andrea (Eleven néven) volt az első felnőtt örökbefogadott, aki hét évvel ezelőtt interjút adott az Örökbe.hu blogon, a történet a könyvemben is szerepelt. Azóta sok minden történt vele: született még egy kisfia, meghalt a vér szerinti anyukája, megkereste a két örökbeadott testvérét, és órásit haladt előre saját múltjának, örökbefogadásának elfogadásában, a téma felvállalásával új barátokat szerzett. Andrea 2021. januárjában volt vendégünk egy virtuális Örökbe.hu rendezvényen, a hangfelvétel ott készült. Hallgassátok meg, izgalmas, sodró anyag, egy nőről, aki sok mindenen ment keresztül és most jól van. A szerkesztésért köszönet Szabó Julcsinak.

Fotó: Dívány.hu, Ruzsovics Dorina

olvasásának folytatása

Utánkövetés: egy éve nem beszél velem a vérvonal (podcast)

Váczi J. Péter felnőtt örökbefogadott 2015-ben mesélt arról, hogy alakult az első, euforikus időszak, miután megtalálta a vér szerinti családját. Azóta sok minden történt: Péter felnőtt, meghalt az édesapja, a vér szerinti családdal való felhőtlen kapcsolatot pedig egy félreértés árnyékolta be. Az Utánkövetés rovatban megnézzük, mi történt az elmúlt években egy-egy régi interjúalannyal, és közben persze a múltjuk megélése is változik. A hangos interjú 2020 legelején készült. Minden ilyen felvétel pillanatkép, azóta megint nagyot fordult Péter élete, amiről remélhetőleg egy későbbi cikkben ismét beszámolhatok.

A hangfelvétel egy kávézóban készült, legyetek elnézőek a kisebb zajokkal. A sztori majd úgyis visz magával, Péter remek előadó.

A beszélgetés online meghallgatható itt:

olvasásának folytatása

Utánkövetés: Hazudtak a lányomnak

Folytatódik az Utánkövetés rovat, amiben megnézzük, mi történt egy-egy kedves régi ismerőssel! Dutka történetére sokan emlékeznek, 2014-ben mesélte el, hogyan zajlott hétéves kislányának az örökbefogadása. Azóta sok minden történt a családdal, Dutka beavat minket. Kemény történet következik, köszönjük az őszinteséget. Itt tudjátok elolvasni a régi interjút, érdemes ezzel kezdeni.

Hány évesek most a gyerekek? Milyen nagy változások történtek veletek a cikk óta?

A lányok most 15 és 17 évesek. Az előző cikk óta több nagy változás történt az életünkben. Először is elváltam, 4 évvel Noémi örökbefogadása után. A válásnak semmi köze nem volt az örökbefogadáshoz, de elég zűrösre sikeredett. Már korábban is voltak problémák, amelyek idővel mélyültek, s nem sikerült megoldani őket. A lányok kapcsolata megmaradt, bár lazult az apjukkal, aki időközben más városba költözött és új kapcsolatot alakított ki.

A válás miatt viszont anyagilag rosszabb helyzetbe kerültünk, eladtuk a házunkat és szerényebb körülmények között, bár nyugodtabban és szabadabban élünk. A változások (kezdve az örökbefogadással) mindkét lányt erősen megviselték. Mindketten azóta is pszichológushoz járnak, de pszichiáteri segítséget is igénybe vettünk. Terhelő volt az apjukkal való kapcsolat, de az örökbefogadás maga is. Noémi a harmadik fix pszichológusát “fogyasztja” jelenleg, s most végre úgy érzem, hogy szakmailag a legjobb kezekben van. Most derült fény arra, hogy az örökbefogadás annyira megviselte, hogy töredezett személyisége van, él benne egy hétéves kislány, aki rendkívül agresszív, kezelhetetlen, támadó, aki nem hisz senkinek és semmiben, mert becsapták. Azt ígérték neki hétévesen, hogy őt már nem adják örökbe, ő örökre ott marad a nevelőcsaládban, a nevelőszülőknél. Az egy hónapos ismerkedés alatt nem mondta el neki senki, hogy miért látogatjuk, s amikor végleg elhoztuk, azt hazudták neki, hogy a nagylányom “ottalvós” csajos bulit tart, oda hivatalos. Mi azt az információt kaptuk, hogy fel van készítve, időközben meg is szerettük egymást, szívesen jött velünk, majd amikor ráébredt a “valóságra”, elvesztette a bizalmát mindenkiben. Ráadásul pszichológusi tanácsra két évig nem is vihettük vissza látogatóba a nevelőszülőkhöz, hogy hadd erősödjön a kötődés, ő pedig szenvedett és megkeményedett. Szerencsére most már tud beszélni erről az időről, de nagyon nehéz időszakon vagyunk túl. A pszichológus szerint valószínűleg van több énje is, amelyek még nem jöttek felszínre, de nagyon reményteljes az állapota, jól kezelhető, együttműködő. Ha nem a hétéves kislány dominál benne, akkor nagyon jó és mély a kapcsolatunk, szeretjük egymást, fel sem merül, hogy ő nem vér szerinti gyermek. Vicces, jó kedélyű, talpraesett, tűzrőlpattant, cserfes, ügyes… De szociálisan – legalábbis a családon belül – érzéketlen, nincs tekintettel másokra, s mint egy óvódás kisgyerek, akaratos, követelőző, észérvekkel nem meggyőzhető, vérig megy a saját akaratának megvalósításáért, kezelhetetlen, zsaroló és fenyegető (pl. pengés vagdosással). Tévé- és édességfüggő, a nálunk töltött nyolc év alatt több, mint 40 kilót hízott. olvasásának folytatása

Beszélgetés két kamaszfiú anyjával

Újabb podcast a blogon, azaz hangfelvétel. Két kamaszfiú anyukájával beszélgetek, aki férjével együtt vágott bele az örökbefogadásba, ma egyedül él. Az egyik fiú élete szépen alakul, a másik viszont sajnos belecsúszott a droghasználatba, majd velejáróiba. (És gyorsan elmondom, nem azért, mert örökbefogadott, valamint a drogosok közt rengeteg nem örökbefogadott is van!) Őszinte, kemény beszélgetést hallotok, ahol alanyom nagy önismerettel beszél a régmúltról és a kaotikus jelenről is. Két kisfiú, két egyéniség, két évtized egy család történetéből. A problémás fiú időközben nagykorú lett és hozzájárult a felvétel megjelenéséhez.

Itt tudjátok meghallgatni:

 

Ide kattintva pedig letölthető a felvétel: https://orokbe.files.wordpress.com/2019/10/kamaszok.mp3

 

„A nevelés napi szintű újratervezés”

Már sok kisgyerekes szülő szerepelt a blogon. Ma egy olyan család mutatkozik be, akik három gyereken tapasztalják egyszerre a kamaszkort, a negyedik gyerekük pedig kisiskolás. Testvérek örökbefogadása, a cigány származás kezelése, lázadások és újratervezések. Áron és Bori négy gyereket fogadtak örökbe, történetük a Romadopt Klubon hangzott el, a kérdéseket a klubvezető Gubcsi Judit és a jelenlevők tették fel. Olvassátok szeretettel, sokat lehet tőlük tanulni, nemcsak örökbefogadóknak. A érdekes gondolatokat a szövegben is kiemeltem.

Mutatkozzatok be, kérlek!

Bori: Négy gyermeket fogadtunk örökbe, három már nagykamasz, Zsiga 19 éves, Gabi 17 és fél, Ági 16, és nagy szünet után jön Vince, aki 9 éves. A három nagy gyermekünk titkos örökbefogadással érkezett, ők vélhetően féltestvérei egymásnak. Amit biztosan lehet tudni, hogy az édesanya személye ugyanaz. Volt egy elsőszülött fia is, Karcsika, de ő négyhónaposan elhunyt, gondolatban őt is a gyerekeink közé soroljuk. Egy rövid időszakban megpróbálkoztunk vér szerinti gyerekkel, ez nem hozta meg a sikert, újra örökbefogadásra adtuk a fejünket, így került hozzánk Vince a Fészek Alapítvány segítségével még a születése hetében. Ő kilencéves, másodikos, róla biztosan lehet tudni, hogy minden felmenője cigány.

A gyerekek hosszú utat jártak be, velünk együtt. Mi nagyon hamar döntöttünk az örökbefogadás mellett, egyéves házasként, picit hülyének is néztek minket, hogy nagyon fiatalok vagyunk, miért nem megyünk lombikprogramra. Vizsgáltattuk magunkat, nem zárták ki a vér szerinti gyerek lehetőségét, de fiatalok voltunk, türelmetlenek, és azt éreztük, semmi akadálya nincs, hogy gyerekünk legyen. Az örökbefogadási döntésünk után egy évvel később megérkezett Zsiga a családunkba, és akkor már tudtuk, hogy hat héttel később Gabi is jönni fog. Zsiga két éves és két hónapos volt, egy hónap alatt zajlott le a barátkozás, minden nap beengedtek hozzá bennünket. Őt előttünk egy másik család örökbe akarta fogadni, haza is adták, de ez nem sikerült, négy nap után visszakerült az intézetbe, nagyon nehéz érzelmi helyzetben. Mi nem tudtunk meg részleteket, de nagyon aggódott a gyámhivatal és az intézetvezető is, hogy a Zsigát ezek után hogy fogják örökbe adni. Akkor derült ki, hogy született egy kistestvére, Gabika is, és a törvények alapján így helyre adhatták őket örökbe. Ha Zsiga az első örökbefogadó családban marad, akkor Gabi nem kerül vele össze… Mi így egy eljárásban mondtunk rájuk igent. Úgy döntött mindenki, az lesz a legjobb, ha előbb Zsigával alakítunk ki szorosabb viszonyt, és mikor ő már otthon van, és eltelt pár hét, akkor kezdek bejárogatni Gabikához is. Nagyon szép emlék, nagyon intenzív és megterhelő volt a semmiből két gyerekkel kezdeni. Rohangáltunk, mint pók a falon, hogy berendezzük a gyerekszobát, szerencsére nyár volt. Hétvégeken Zsiga is bejárt velünk és megnézte a kisöccsét. Egy évvel a döntésünk után már két gyerekünk volt. Nagyon büszkék voltunk, behoztuk a hátrányt is!

De azért nem volt sétagalopp a két fiú. Zsigának sok nehézsége volt, nagyon nehezen beszélt, sok mindentől félt, voltak nyomai, hogy sok időt töltött kórházban. Mindez sok energiát lekötött, de annyit nem, hogy ne gondoljunk egy következő gyerekre. Beadtuk újra a papírokat, mert úgy gondoltuk, hogy annak az anyukának, akinek minden másfél évben születik gyereke, hátha lesz még egy, és a fiúk után hátha egy kislány is érkezik. olvasásának folytatása

Pulay Klára: Az örökbefogadások legnagyobb része sikeres

Új műfajt, egy hangfelvételt (podcast) hallgathattok. Pulay Klára klinikai szakpszichológussal beszélgettem, aki több évtizedes tapasztalattal és személyes érintettséggel is rendelkezik az örökbefogadásban. Az interjúban szó esik a feldolgozott és feldolgozatlan meddőségről, ennek későbbi kihatásairól, az örökbefogadott gyerekekkel kapcsolatos nevelési gondokról, és azt is megtudjuk, én miért sírtam 2010-ben az Ikea éttermében. Két jó híre is van a szakembernek: az örökbefogadó házaspárok ritkábban válnak el, mint a többiek, és az örökbefogadások legnagyobb része sikeres!

Itt tudjátok meghallgatni az anyagot. olvasásának folytatása